Nagy siker a II. Néptánctalálkozó
Jól imádkoztak a kisperegi szervezők
Amint azt előzetesen közöltük, szombaton szervezték meg a II. Kisperegi Néptánctalálkozót, ami 15 órától kézműves foglalkozásokkal indult, amelyek a nagyzerindi Szénási Ferenc mézeskalácsos sátra mellett felállított sátrak alatt folytak. Közvetlenül mellette, a felesége, Szénási Zsuzsanna irányításával, az általa sütött mézeskalács-figurákat a gyermekek és a fiatalok tetszés szerint díszíthették az erre a célra előkészített, apró, kivágott sarkú zacskók tartalmával, a tojásfehérjével kikevert porcukor masszával. Szénási Zsuzsanna szerint 30-40 gyermek biztosan díszített mézeskalácsot, amit haza is vihettek. Másik sátor alatt Mátyás Ilona vezetésével csigatészta-készítés, -sodrás zajlott a százévesnél régebbi orsó és borda segítségével. Akit érdekelt, annak Mátyás Ilona elmondta a csigatészta gyúrásának, nyújtásának a módját, sőt azt is, hogy egy-egy kisperegi lakodalomra minden két személyre szoktak egy tojásból és a hozzá szükséges lisztből csigatésztát készíteni. Rendhagyó módon, a tél folyamán nem csak lakodalomra, hanem a templom javára is csigatésztát készítettek a helybeli, korosabb asszonyok. A száraz csigatészta negyed kilóját 10 lejért kínálták, a befolyt pénzt az egyháznak adományozzák. Ugyanazon sátor másik szegletében, Faragó Margit irányításával varrottasokat készítettek, főleg házi áldást tartalmazó szövegekkel. Ugyancsak kézműves foglalkozásnak számított a nyári színpad közelében felállított sátor alatt zajló lángossütés, amiben Szabó Julianna és leánya, Juliska, Bárdi Olga, Wuchti Kinga és Albert Erzsébet munkálkodtak, de egy fotó erejéig csapattagnak fogadták Kovács Imre polgármestert is. A lángosok eladásából befolyt pénzt is a helybeli református gyülekezetnek ajánlják fel.
A Szabó ikrek felköszöntése
17 órakor a műsorvezető, miután köszöntötte a sátrak árnyékában elhelyezkedett közönséget, bemutatva nekik a kisperegi Napraforgó Néptánccsoportot, köszönetet mondott a Néptánctalálkozó megszervezésének a támogatásáért a Nagyperegi Polgármesteri Hivatalnak és a községi tanácsnak, az Arad Megyei Kulturális Központnak, az RMDSZ helybeli szervezetének, a Kisperegi Magyar Ifjúsági Szervezetnek, valamint az önkéntes segítőknek, majd Kovács Imre polgármestert kérte a színpadra. A polgármester örömének adott hangot, amiért az RMDSZ megyei tanácsosainak a közbenjárásával, az Arad Megyei Kulturális Központ támogatásával immár másodszor szervezhették meg a Néptánctalálkozót. Ugyanakkor köszönetet mondott a község választópolgárainak, amiért szavazati jogukkal élve, bizalmat szavaztak a vezetőségnek, amelynek tagjai folytatni kívánják az elkezdett építőmunkát. Miután románul is köszönetet mondott az újabb bizalomért, név szerint köszöntötte a még hivatalban lévő Almási Vince kisiratosi, valamint az újabb mandátumot nyert Papp Attila nagyiratosi polgármestert, majd a színpadra kérte Faragó Péter RMDSZ-megyei elnököt. Az köszönetet mondott minden községbeli, illetve Arad megyei magyarnak, akik június 5-én a tulipánra szavaztak, lehetőséget nyújtva az RMDSZ csapatának a magyarság szülőföldjén történő megmaradásért vívott további harchoz. A bizalmat a következő mandátumban kifejtett önzetlen munkával kívánják meghálálni. Miután a megyei elnök mindnyájuknak jó szórakozást kívánt, Kovács Imre vette át a szót, kitérve a 18 évvel ezelőtti világraszóló eseményre, amikor megszülettek a Szabó sziámi ikrek, Melinda és Izabella, akiket a 18. születésnapjukon, de a szüleiket és a nővérüket is egy-egy ajándékcsomag kíséretében köszöntött a színpad előtt.
Színes népzenei program
Pop Sorina Regina műsorvezető elsőnek a kisperegi Napraforgó néptánccsoportot konferálta be, amelynek tagjai táncelőadást mutattak be Molnár Csaba betanításában. Nagy sikerű bemutatójuk után a pécskai Nagyboglárka néptánccsoport szatmári összeállítást, majd erdővidéki báli táncokat adott elő Engi Márta koreográfiájával. Utánuk a Búzavirág néptánccsoport Szilágykrasznai összeállítással mutatkozott be Kádár Elemér és Forgács Zsombor koreográfiájára, amit Brüsszelben, de Budapesten is megtapsoltak. Utána kalotaszegi legényest és magyarózdi táncaikat ünnepelte a közönség. Az ágyai Tőzike néptánccsoport Haász Endre és Nagy Rozália betanításával, Erdős Márta vezetésével dél-magyarföldi táncot adott elő. A továbbiakban a Kisperegi Általános Iskola tanulói mutatták be játékos elemekkel átszőtt táncaikat. A telekgerendási Pávakör asszonykórus szlovák és magyar népdalokat énekeltek, majd a kisiratosi Kisgyöngyvirág tánccsoport kalocsai tánccal készült, Verbóczki Kinga vezetésével. Ezt követően a nagyperegi néptánccsoport Marin Stan vezetésével román táncokat adott elő. A zimándújfalui Kankalin néptánccsoport Haász Endre és Nagy Rozália koreográfiájára, Ménesi Melinda vezetésével szatmári táncot adott elő. A nagyzerindi Kisibolya néptánccsoport szatmári táncot mutatott be Kiss Csilla Annamária vezetésével, ifj. Szilágyi András koreográfiájára. A nagyiratosi Forray Népdalkör felcsíki és magyarbődi népdalcsokorral kedveskedett. Utánuk újra a nagyzerindi Kisibolya, szigetközi táncainak tapsolt a közönség. A táncműsort, ahogy kezdte, ugyanúgy a házigazda Napraforgó néptánccsoport zárta, Molnár Csaba vezetésével.
21 órától léptek színpadra a nap sztárvendégei, a Nóta Tévéből ismert Kristóf Katalin és férje, Milán. A magyar népviseletbe öltözött csinos hölgy, a férje hegedűkíséretével és énekével, illetve zenei aláfestéssel, táncritmusban adott elő közismert magyarnótákat, a közönség ujjongása, tánca, tapsa közepette. A II. Kisperegi Néptánctalálkozót Nagy Zsolt zenéjére, hajnali 4 óráig tartó szabadtéri bál zárta, ami azt is jelenti, jól imádkoztak a szervezők, mert a napos és felhős időszakok váltakozásával, de esőmentesen szervezhették meg a nagy sikerű programot.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Campus
Szovjet deportálások a Kárpát-medencében 1944-’45 között
„Azt ígérték csak 2-3 órára viszik el, de soha többé nem láttuk őket. (…) Aki szerencsés volt, az hazajött. A legtöbben viszont ott haltak meg.” Így kezdődik és végződik több ezer magyar hadifogoly embert megpróbáló története. Ebből 685 kolozsvári. A túlélők bár többször elmesélik apró részleteiben az orosz hadifogságot, nem létezik olyan képzelőerő, amely képes lenne átélni, és így megérteni.
A magyar népet egyaránt érintő dráma 70 éves évfordulójának alkalmából szervezett konferenciát Szovjet deportálások a Kárpát-medencében 1944 -’45 között címmel a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Természettudományi és Művészeti Kara. A három napos rendezvénysorozatnak az egyetem kolozsvári kara adott otthont, amelyet október 16. és 19. között tartottak. A Málenkij Robot emlékév keretében megrendezett előadássorozatot dr. Murándin János Kristóf, egyetemi adjunktus és kari kancellár nyitotta meg köszöntőbeszédével, amelyet a Málenkij Robot emléktárgyaiból és a témában készült festményekből tartott kiállítás követte. A képek, a hazahozott tárgyak az elhallgatott deportálás nyomasztó nehézségét tárták a nézők elé. A 70 évnyi hallgatás után, ma már nem kötelezhet senki a valóság tudatos agyonhallgatására – mesélték szinte a képek is.
A képzőművészeti kiállítást kerekasztal beszélgetés követte, amelyre két túlélő és egy hadifogoly húga is meghívást kapott. Emellett a már elhunyt, szintén túlélő Csetri Elekkel készült interjú alatt is sok sajátos emlék jutott el a közönséghez. Józsi és Laci bácsi a fájó emlékekről beszéltek, de ők ma úgy fogják fel, mint más egy lábtörést. Ma meglátják benne a viccesebb részeket, elfogadják, hogy a szibériai hadifogság életük részévé vált. A kolozsvári Mille József 1944. október 12-én esett fogságba, 21 évesen:
„Azt merem mondani, hogy szerencsém volt, mert azokat engedték haza, akik nagyon betegek voltak. Levetkőztettek, és ha már nem volt hús rajtunk, akkor mehettünk haza (…) Ha az embernek volt egy kicsi kézügyessége, még valamit el tudott érni a táborban. Nekem akkor volt lehetőségem kamatoztatni ezt az adottságot, amikor kórházba kerültem. Az ápolónők csajkáját díszítettem ki egy szeggel, és ez nekik nagyon tetszett. Ez is közrejátszott abban, hogy ma itt vagyok. (…) Aki ottan beesett a gödörbe, ott is maradt. (…) Sajnos ez megtörtént valóság, nem mese. (…) Amikor megláttam Apahidát, akkor mertem csak kijelenteni, hogy itthon vagyok, ami olyan érzés volt, mint újjászületni.”
Józsi bácsi már 91 éves, és a tudunk szépet alkotni az iszonyatban is életfilozófiának köszönhetően ma is köztünk van.
Ironikus, hogy ami az embernek gond és probléma, az a világ másik felén egy ember életét mentheti meg. Laci bácsit Kolozsvár Széchenyi terén fogták el (Piața Mihai Viteazul):
„Miután igazoltattak a téren, a lakásunkkal szembeni fogdába vittek, és bezsúfoltak egy 25 emberrel teli 2 személyes cellába. A cella ablaka pont a házunkra nézett. Ahogy teltek az órák és nem történt semmi, egyre inkább azon gondolkodtam, hogy milyen jó lett volna, ha otthon tátom a számat, és nem pedig a téren. De miután megláttam édesapámat is az éjszaka útnak indított tömegben, rájöttem, hogy mindenképp itt végeztem volna. (…) Sokan az utat sem élték túl. 80 ember egy olyan vagonban, amelybe maximum 40 ember fért volna be. Az útközben megszökött vagy meghalt emberek pótlására az útba eső településekből szedtek össze csellengőket. (…) A táborban bármi megölhetett: a folyamatos betegség, a végkimerültség, az alultápláltság, a véget nem érő hideg, egy ballábbal felkelt őr. Engem majdnem egy kelés vitt el, ami a jobb lábamat támadta meg. Mivel nem tudtam cipőt húzni, munkára is alkalmatlan voltam. A telet pokróccal a lábamon vészeltem át. (…) Augusztusban jött a hír, hogy a betegeket haza engedik. Így kerültem haza 1945. augusztus 20.-án.”
Mátyás Ilona, aki hozzátartozóként volt jelen a konferencián, egy külső szempontból világította meg számunkra az akkor történteket:
„Azt mondták csak két órára viszik el őket. Néhány óráig naivan vártuk is az édesapákat, a testvéreket, a nagytatákat, a szomszédokat. Aztán édesanyámmal átmentünk a szomszédokhoz, és kérdeztünk mindenkit, hogy jöttek-e haza a férfiak, de sajnos nem jött hír felőlük. (…) Késő este kapott édesanyám egy cédulát. Édesapám küldte. „Soha többé nem látjuk egymást, sajnálom.” – hangzott el életem legrosszabb mondatja. Nem is láttuk. A nagybátyám fia csodával határos módon túlélte a fogságot, így tőle tudtuk meg, hogy szegény édesapám 1945 tavaszán halt meg vérhasban. A halotti bizonyítványába a tanúknak hazudniuk kellett, mert tilos volt kimondani, hogy deportált vagy elhurcolt. (…) 8 évesen lettem egy félárva sorsára ítélve a kommunizmus mindent elnyomó világában.”
A négy napos rendezvénysorozat ilyen és ehhez hasonló történeket tartogatott az odalátogatók számára, átadva mindent, amit a konferencia adni akart: csöndes visszaemlékezést, hangos szóval. Virágh Bernadett / Szabadság (Kolozsvár)