A budapesti Erdélyi Magyarság főszerkesztője, Mátyás B. Ferenc felhívást tett közzé. Elnézést kér a hétezer határon kívül élő olvasótól, akik öt éven keresztül térítésmentesen vehették kézbe a folyóiratot, de a nyomdaköltségek kiegyenlítésére nincs pénzük. Segítséget, támogatást kérnek, hogy megjelenhessen a folyóirat. /Pest Megyei Hírlap, jan. 4./

"Erdélyből áttelepedett újságíró az egyik megyei lapnál helyezkedett el. Most is hihetetlennek érzi: magához hívatta a főszerkesztő: ne magyarkodjon, mert kirúgja. Nemsokára el is bocsátották, több társával együtt. - Megszűnőben van az Erdélyi Magyarság című, negyedévenként megjelenő folyóirat. Az előző kormány még támogatta, a mostani nem. Az akkori főszerkesztője, Mátyás B. Ferenc a Határon Túli Magyarok Hivatalához fordult segítségért. Azt a választ kapta, hogy forduljon az erdélyiekhez, az RMDSZ-hez. A folyóirat Brazíliából tette át székhelyét Budapestre. A folyóirat nem kapott támogatást. Hasonló csapda áldozata a Budapesten, a Molnár utcában működő Erdélyi Magyarok Egyesülete. A kerületi önkormányzat a HTMH-hoz küldte. Hiába. Az erdélyi kultúrát felvállaló intézmények rosszabb helyzetben vannak, mint a hivatalosan elismert nemzeti kisebbségek hasonló intézményei. /Bágyi Bencze Jakab: Erdélyi - Magyarországon. = Magyar Fórum, márc. 20./"

"Magyari Lajos két Erdélyről szóló könyvet ismertetett. Valóságos irodalomtörténetet írt Bogdán László nemrégiben megjelent könyvében (Oldás és kötés, Felső-magyarországi Kiadó, Szépírás Kiadó, 2003), az erdélyi irodalom hetvenes-nyolcvanas éveinek történetét, s egy kicsit még a kilencvenes évekét is, hiszen csupán akkor láthattak napvilágot a kötetbe válogatott írások. Bogdán csak az eltávozottak egy részét veszi számba e kötetben (az írások ősváltozatai jobbára A Hét című hetilap kilencvenes években kiadott számaiban jelentek meg), de ez a leltár - még hiányosan is! - felér egy szellemi exodus történelmi körképével. Az erdélyi magyar szellemiség a hetvenes és nyolcvanas években nagy veszteségeket szenvedett: csaknem minden második értelmiségi távozott Ceausescu Romániájából: orvosok, jogászok, mérnökök, tanárok, színészek, képzőművészek és írók. Annak idején Kántor Lajos félszáz eltávozott írót számolt össze, ő csak a szépírókat lajstromozta, az újságírók, szerkesztők, szakírók hiányoztak listájáról. Bogdán László tizenhat írót ,,idéz meg" könyvében úgy, hogy vagy megszólaltatja őket, vagy szellemüket - esetleg már csak emléküket! - hívja tetemre e nagy erdélyi spirituális temetésen. A ,,tizenhatok" - Csiki László, Szőcs Géza, Vári Attila, Bodor Ádám, Ágoston Vilmos, Páskándi Géza, Bodor Pál, Deák Tamás, Mátyás B. Ferenc, Molnár H. Vilmos, Panek Zoltán, Kőrössi P. József, Hervay Gizella, Cselényi Béla, Szávai Géza és Kenéz Ferenc - önmagukban is kitennének egy kisebb, de nem elhanyagolható irodalmat, és komoly nevek hiányoznak e névsorból, Kocsis Istváné, Beke Györgyé, Beke Mihályé, Bartos Ferencé, Bréda Ferencé. Tény, hogy ezt a példátlan öncsonkítást soha nem fogja kiheverni az erdélyi magyar irodalom, mert ,,nagy visszatérők" nincsenek (még Szőcs Géza példája sem eklatáns), a kérdés az, hogy mennyire maradtak, maradnak erdélyi magyar írók a Magyarországra (esetleg távolabbra - Veress Zoltán...) áttelepedettek. Horváth Arany könyve /A csillagok nem álmodnak, Romániai Magyar Közgazdászok Társasága, Kolozsvár, 2002/ a mai erdélyi valóságot vallatja, járja a vidéket Kolozsvártól Kézdivásárhelyig, Szászmedgyestől Csíksomlyón, Marosvécsen, Csernátonon át ki egészen a legárvább magyarok, a csángók földjéig. Horváth Arany a teremtő, a bátor embert keresi, aki szembeszáll körülményei ellehetetlenülésével is, s teremteni próbál a már-már rommá vált örökség alapjain. Mint az a magyarigeni lelkipásztor, ki úgy vállalt egy eklézsiát, hogy tudta, négy református híve maradt, s kívülük esetleg még tucatnyi katolikushoz szólhat anyanyelvünkön. /Magyari Lajos: Két könyv Erdélyről. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 9./"