Matuska Márton újvidéki újságíró Sepsiszentgyörgyön is tartott előadást kutatási területéről, a szerb partizánok 1944-es délvidéki magyarirtásáról. Többtízezer magyart öltek meg, erről évtizedekig nem lehetett beszélni. Matuska Márton könyvet írt erről a vérengzésről Temetetlen holtaink címmel. Eddig 4000 meggyilkolt személy adatait gyűjtötte össze. /Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 11./

Az elmúlt ötven évben még csak beszélni sem volt ildomos a határon túli magyarokról, tíz éve beszélni lehet ugyan, ám sokan egyfajta szegény rokonként, sajnálkozva említik a szomszédos országban élő honfitársakat - fejtette ki Szabó Tibor, a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnöke egy fórumon szept. 22-én a Médiahajón. Elmondta, hogy most végre az anyaország felismeri: egyfajta kitörési lehetőséget rejtenek a határon kívüli egykori magyar területek, ahová érdemes befektetni, üzleti kapcsolatokat teremteni. Duray Miklós a szlovákiai Magyar Koalíció Pártja tiszteletbeli elnöke elmondta: most az évtizedeken keresztül lerombolt értékek helyreállítása a fő feladat. Spielmann Mihály Marosvásárhelyről úgy vélte: meg kell gyorsítani a polgárosodási folyamatot, új óvodák, kórházak építésére van szükség. Matuska Márton Újvidékről arról szólt, hogy világos program, célkitűzés kell a kint élő magyarok helyzetének erősítéséhez. /A határon túli magyarokról a Médiahajón. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 24./

Megjelent Határtalan hazában /Erdélyi Könyv Egylet, Stockholm/ címmel, a kolozsvári Dávid Gyula és a Stockholmban élő Veress Zoltán szerkesztésében az Erdély Kövei sorozat 10. kötete. A könyv 15 interjúra épül, amelyben a kérdezettek időszerű sorskérdésekről vallanak, illetve megneveznek és az olvasó asztalára tesznek egy-egy olyan szellemi terméket - verset, drámarészletet, esszét stb. -, mely a leginkább kifejezi, illetőleg folytatja gondolataikat. A kérdezettek - a történész Nemeskürty István, a Keresztény Szót főszerkesztő Jakab Gábor, a teológusprofesszor Kozma Zsolt, a Svédországban élő Szente Imre, a müncheni Magyar Intézetet vezető K. Lengyel Zsolt, Pomogáts Béla író, az ungvári Balla D. Károly, a felvidéki Dobos László, a vajdasági riporter Matuska Márton, Dávid Gyula, a SZER-es Borbándi Gyula, a szociológus Nagy Károly, a Tel Avivban élő Tabák László, a diplomata Jávorszky Béla, Benkő Samu - mellett így aztán szóhoz jut Sajó Sándor, Madách Imre, Makkai Sándor, Szőcs Géza, Babits Mihály, Berniczky Éva, Domonkos István, Tompa László, Szabó Zoltán, Illyés Gyula, Kodolányi János, Vörösmarty Mihály. /(Cseke Gábor): Határtalan hazában. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 16./

"Újvidéken ismét meggyalázták az 1944-45-ös megtorlások és razziák ártatlan magyar áldozatainak az emlékét. Újvidék Futaki úti temetőjében 1990 óta a vajdasági magyarság minden esztendőben elhelyez kereszteket az 1944-45-ös megtorlások áldozatainak az emlékére. Eddig minden évben ismeretlen tettesek eltüntették az emlékezés jelképeit. Az idén, halottak napján, november 2-án helyezték el a kereszteket az áldozatok parcellájában, valamint - egyelőre hatósági engedély nélkül - elhelyezték a Makovecz Imre által tervezett emlékmű alapkövét is. Hétfőre virradóra a nyolc kereszt közül négyet kidöntöttek, és egyet eltörtek. Matuska Márton - aki a vajdasági megtorlásokat kutató újságíró - az újvidéki Magyar Szóban közleményt tett közzé a kegyeletsértő cselekedetről. Az írás szerint a vajdasági Magyar Műemlékvédelmi és Hagyományápoló Egyesület rendszeresen tájékoztatni fogja az újvidéki lap olvasóit a keresztek további sorsáról. A legkegyetlenebb mészárlás színhelyén, a vajdasági Csurogon 1944 őszén több ezer magyart végeztek ki. Kivégzésük helyén mindmáig szeméttelep van. A csurogiak minden évben fakeresztet, koszorúkat és virágokat helyeznek el a szeméttelep dögtemetőjénél, de eddig általában már a megemlékezést követő napon semmi nyoma sem maradt annak, hogy az áldozatok hozzátartozói ott jártak. /Kidöntött keresztek Újvidéken. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 7./"

"A vajdasági Temerin mellett található Csurogon (Curug) sírkövet állítottak a titói partizánosztagok által 1944-45-ben kivégzett ártatlan magyar áldozatok emlékére. Délvidéken ez az első síremlék, amelyet a magyar áldozatok emlékére állítottak. A márványlapra egyetlen mondat került: Akikért nem szólt a harang. A csurogi vesztőhely színhelyén jelenleg szeméttelep van. Az áldozatok tetemét annak idején sintérgödörbe dobálták, illetve a szeméttelepen szórták szanaszét. Az elmúlt években a kivégzettek hozzátartozói a szeméttelepen fakeresztet állítottak, amelyet a rákövetkező napokban ismeretlenek eltüntettek. A sírkövet, mely Teleki Júlia csurogi önkormányzati képviselő kezdeményezésére került a vesztőhelyre, halottak napján szentelik fel. Teleki Júlia évek óta állhatatosan küzd azért, hogy fény derüljön az 1944-ben és 1945-ben elkövetett gazságokra, s mentsék fel a magyarokat a kollektív bűnösség terhe alól. Az 1942-es "hideg napok" után két és fél évvel jött a titói partizánok megtorlása. Mindmáig nem tudni pontosan, hogy hány áldozata volt a bosszúhadjáratnak. Matuska Márton vajdasági történelemkutató szerint Délvidéken az elesettek száma elérheti a 40 ezret. Csurog és Temerin környékén közel háromezren vesztették életüket. Csurogon a falu magyar férfi lakosságát majdnem teljesen kiirtották, s aki megmaradt, azt a tiszaistvánfalvai (Backi Jarak) haláltáborba vitték. Ugyanez történt a magyar lakossággal a közelben fekvő Zsablyán (Zabalj) és Mozsoron (Mosorin). A titói partizánosztagok házról-házra járva szedték össze az embereket, megkínozták, majd nyilvánosan kivégezték őket. Az 1944-45-ös titói megtorlásról 1990-ig egy szót sem lehetett kiejteni Jugoszláviában. A hatvan évvel ezelőtt történt vérengzéseket csak az elmúlt években kezdték feltárni. /Első emlék a délvidéki vérengzések magyar áldozatainak. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 15./ A délvidéki vérengzésről több könyv látott napvilágot, például Matuska Márton: A megtorlás napjai /Forum Kiadó és a Magyar Szó közös kiadása, Újvidék, 1991/, Cseres Tibor: Vérbosszú Bácskában /Magvető, Budapest, 1991/, Teleki Júlia: Visszatekintés a múltba (Napló, Szabadka, 1996), Dr. Mészáros Sándor: Holttá nyilvánítva /Hatodik Síp, Budapest, 1995/, Szloboda János: Zentán történt '44-ben (Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság , Újvidék, 1997/, Matuska Márton: Temerini razzia /2001/"

"A halottak napján szerte a Vajdaságban megemlékeztek a Tito partizánjai által 1944-45-ben kivégzett ártatlan magyar áldozatokról. Az újvidéki Futaki úti temetőben lezajlott megemlékezést a Nagy Sándor nevét viselő Hagyományápoló és Műemlékvédő Magyar Egyesület szervezte. Jelena Jevtic, a vajdasági parlament alelnöke reményét fejezte ki, hogy a tartomány polgárai a jövőben egyenjogúan emlékezhetnek meg halottaikról. Papp Ferenc, a hagyományápoló egyesület elnöke beszédében azt hangoztatta: a 44-45-ös áldozatok egyetlen bűne az volt, hogy magyarok voltak. Az elmúlt tizenkét évben minden esztendőben állítottak keresztet a magyar mártíroknak, de ismeretlen tettesek azt rendre kidöntötték. Matuska Márton újvidéki publicista, történelemkutató szerint nem lehet pontosan tudni, hogy Újvidéken hány magyart végeztek ki, de az áldozatok száma több ezerre tehető. Az egész Délvidékre vonatkozóan sincsenek hivatalos adatok, becslések szerint a halottak száma valószínűleg meghaladja a harmincezret. A Vajdaságban a titói vérengzések áldozatairól első ízben nyíltan és szervezetten tizenkét évvel ezelőtt emlékeztek meg, addig a partizánok vérengzéseit tabu témaként kezelték Szerbiában. /A vérengzésekre emlékeztek. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 4./ "

"Matuska Márton elsőként kezdte s a mai napig kutatja a délvidéki magyarság fájdalmas múltját. Most Aracs-díjat kapott munkásságáért. Matuska Márton elmondta, hogy több túlélőtől hallott a szerb partizánok vérengzéséről. Egy férfi elmondta: 1944 végén Csurogon kocsin hordta a kivégzett magyarok hulláját a dögtemetőbe, s munka után lapáttal takarította a vért a kocsi deszkájáról. Megboldogult Kecskés Ferenc plébános bizalmasan megmutatta, hogy a bezdáni egyházi halotti anyakönyvben az ottani mintegy száz áldozat neve fel van jegyezve. Matuska elkezdte az adatgyűjtést. A túlélők egy része önként jelentkezett tanúnak. Sokan még ma is hallgatnak. A szerbiai magyar politikai pártokba tömörülő politikusok kivétel nélkül mind támogatták a törekvést, hogy az adatokat gyűjteni kell tovább. Támogatásuk eszmei, nagyon hiányzik az anyagi. A munka sok kiadással jár, s erre gyakran nincs meg a fedezetem. Az értelmiség vegyes fogadtatásban részesítette Matuska munkáját. Az Aracs-díj a legnagyobb és egyben az egyetlen nyilvános elismerés. A hivatásos kritikusok nem írtak könyvéről, az egyetlen Vajda Gáboron kívül. Matuska felkereste ebben az ügyben Herceg János írót, aki fájdalmas hangvételű levelet írt neki. Nagyon nagy a szerb hallgató többség. A legfrissebb példa erre Csurog falu idén megjelent szerb monográfiája, melyet szerb szakértők írtak, köztük hat tudós - tudományok doktora és egyetemi tanár. A monográfiában ez áll: "Kertelés nélkül azt is ki kellett mondani, hogy a felszabadulás után számtalan személyes leszámolásra és magyar polgári lakosok likvidálására került sor jogi ítélet nélkül, amit meg lehet magyarázni, de nem lehet igazolni. A két eseményt azonban nem lehet egyensúlyba állítani, mert szükséges megérteni az időt, amelyben ez történt (...) Ez lényegében spontán reakció volt, ami semmiképpen nem valamiféle kiirtási politikának a kifejezője." A szerb hivatalos hatalom nem akarja látni, hogy a magyarságnak is voltak sérelmei, a magyarok éppúgy elnyomást, jogtalanságot, megaláztatást, kisemmizést éltek át 1918-tól, amikor országunkat szétosztották a győztesek között, mint a szerbség 1941-től. Nincsen megérthető, megmagyarázható tömegmészárlás egy faluban. A kiirtás kérdését pedig nem lett volna szabad felvetniük a monográfia tudós szerzőinek, hiszen a magyarságot Csurogon valóban kiirtották. Hol van Csurogon a magyar ártatlan áldozatok emlékműve? Hol van Zsablyán? A zsablyai magyarok tömegsírját meg sem lehet közelíteni. A magyar parlamentben már 1942-ben napirenden szerepelt az az évi vérengzés ügye. A magyarság kárára elkövetett vérengzés pedig a belgrádiban még ennyi idő után, 2002 végéig sem került napirendre. A Csurogról, Zsablyáról, Mozsorról kiirtott magyarok még mindig mindannyian háborús bűnösnek számítanak. A kivégzettek, legalább húszezren, szintén. A magyar áldozatok hivatalosan kivétel nélkül mindannyian háborús bűnösként vannak számon tartva. Nem került még elő az a dokumentum, de bizonyítékok vannak a létezésére, amely arról szól, hogy 1944-ben vagy 1945-ben az akkori zsablyai járás minden magyar lakóját háborús bűnössé nyilvánították. Mindezzel képtelenek szembenézni a szerb politikusok és történészek. Harminc magyar papot válogatott módszerekkel kínoztak, aláztak, gyaláztak meg. Reök Andorról nem sokat tudok, leginkább Csuka János könyvéből tájékozódhattam felőle. Deák Leó a kisebbségi magyarság igaz jótevője, áldozatkész vezetője volt. A háború után kivégezték. Deák Leót - minden jogi szabályt mellőzve - egyszerűen elhozták Tito pribékjei Budapestről. A két háború közötti teljes vajdasági magyar politikusi vezetőgárdát kiirtották a háború végén. A vajdasági magyarság szellemi vezetők és lelki ápolók nélkül maradt, a véresen erőszakos kommunista ideológiának kiszolgáltatva. /Dévavári Dattler Zoltán (Hét Nap, Szabadka): Lámpás a ködben. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), dec. 24./"

Hat évtized után találkozhatnak újra Újvidéken az 1941–44 között különböző helyőrségekben szolgáló vagy fronton harcoló magyar honvédek. Matuska Márton újságíró, az esemény szervezője, a második világháború vajdasági eseményeinek kutatója és szakértője elmondta, az Újvidéken első ízben rendezett honvéd bajtársi találkozóval át akarják törni a hallgatás falát. Február óta közzétett első felhívásukra eddig több mint hetven veterán honvéd jelezte: eljön a találkozóra. Azóta folyamatosan keresik fel a volt katonákat, akiknek visszaemlékezéseikből hetente közölnek részleteket az újvidéki Magyar Szó napilapban. Az újság és a helyi Magyar Polgári Kör által szervezett május 7-ei találkozón hadtörténészek tartanak előadásokat, lesz könyvbemutató, és az elhunytakról is megemlékeznek. /Benkő Levente: Honvédek találkoznak. = Krónika (Kolozsvár), ápr. 7./

Bunyik Zoltán vajdasági oktatási minisztert, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) alelnökét is kihallgatta a szerb rendőrség a májusban rendezett újvidéki honvédtalálkozó miatt. A Magyar Szó rendezésében május 7-én zajlott le a lapkiadó épületében a második világháborús délvidéki honvédek első találkozója. Szava Grujics, az Össz-szerb Nemzeti Mozgalom vezetője a honvédtalálkozó megtartása után feljelentést tett amiatt, hogy „fasiszta katonák, az 1942-es délvidéki razziák végrehajtói” tartottak gyűlést a szerkesztőségben. Kókai Péter főszerkesztőt és Matuska Márton publicistát múlt héten, öt hónappal a feljelentés után hallgatta ki a rendőrség. Bunyik a honvédtalálkozó idején a Magyar Szó igazgató bizottságának lemondott elnöke volt, így most megrökönyödéssel fogadta az idézést. Bunyik szerint a rendőrség nemcsak a honvédtalálkozóval kapcsolatosan nyomoz, illetve tett feljelentést Kasza József VMSZ-elnök ellen szabadkai polgármesterként elkövetett többmilliós hűtlen kezelés gyanújával, hanem Újvidéken is vizsgálódik. Emellett az elmúlt hónapokban jelentősen megnőtt a pénzügyi rendőrség és az adóhivatal ellenőrzéseinek száma a Magyar Szónál. „Az időzítésből ítélve ez a szerb hivatalos szervek válasza arra, hogy a VMSZ erélyesen tiltakozott a magyarellenes jogsértések és a hatóságok tétlensége miatt” – mondta Bunyik. Kitoloncolták Szerbiából Toroczkai Lászlót, a magyarországi székhelyű Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) szervezet elnökét. Toroczkai korábban a Szabadka melletti Palicsban kétszer is összeverekedett szerb fiatalokkal. Állítása szerint megtámadták, egyértelműen nemzetiségi okokból. A HVIM elnökét kihallgatták a szabadkai rendőrségen, illetve a szabálysértési bíróságon, ahol őt és az egyik támadót pénzbüntetésre ítélték, majd Toroczkait kitoloncolták Szerbiából. /Tovább folytatódnak a vajdasági kihallgatások. = Krónika (Kolozsvár), okt. 29./

Makón Szilágyi Rózsa, a makói Marosvidék kulturális folyóirat főszerkesztője meghívására Aradtól Szabadkáig három ország magyar nyelvű kiadványai mutatkoztak be élőszóban. A makói Harmónia kamarakórus és a temesvári Mátray László színművész műsorát a szabadkai Gyurkovics Hunor képzőművész mini-tárlata egészítette ki. Jámborné Balog Tünde (Marosvidék) olvasta fel jegyzetét Makó szellemi örökségéről és jelenéről, majd az Irodalmi Jelen (Arad) mutatkozott be, az IJK /Irodalmi Jelen Könyvek/ könyvekből kiállítás nyílt, végül a Szabadkán megjelenő közéleti folyóirat, az Aracs népes csoportjában  Vajda Gábor irodalomtörténész, felelős szerkesztő, Gubás Jenő orvos, az Aracs Társadalmi Szervezet elnöke, Gubás Ágota lektor, Gyurkovics Hunor képzőművész-szerkesztő, Tari István költő, Matuska Márton újságíró és Mirnics Károly tudományos kutató szerepelt. A délvidéki magyarság helyzetéről, valós gondjairól is szó esett őszinte beszámolóikban. /Pongrácz P. Mária: Határtalan irodalom. Az Irodalmi Jelen szerkesztői Makón. = Nyugati Jelen (Arad), ápr. 4./

Megrendezték az első délvidéki nemzeti tábort Palicson, ahová az Egyesült Magyar Ifjúság hívta a fiatalokat. Palicson, a Szabadka melletti fürdővároskában történt talán a legtöbb magyarellenes támadás, itt ugyanis nagyon sok idegen szerb bevándorló telepedett le a délszláv háború után.  Az aracsi pusztatemplom, a tatárjárás előtt épült bencés kolostor maradványa mára Délvidék szimbóluma lett. A topolyai Sarlós Boldogasszony templom Délvidék legnagyobb katolikus temploma, Törökbecse temetőjében pedig áll az 1848–49-es forradalomra emlékeztető Hungária-szobor.   Az Egyesült Magyar Ifjúság rendezvényén kizárólag Délvidékről esett szó, a Vajdaságról nem. A Vajdaság kifejezés a terület szerb közigazgatási nevének (Vojvodina) magyar visszafordítása. Sajnálatos, hogy a délvidéki négy magyar párt közül három – kivétel a Magyar Polgári Szövetség – vajdaságinak nevezi magát.      A táborban, melynek védnöke Becsey Zsolt fideszes európai parlamenti képviselő volt, az előadók között volt Wittner Mária halálraítélt szabadságharcos, parlamenti képviselő, aki ötvenhatos élményeiről és a megtorlásról mesélt. A fiatalok a rovásírással is megismerkedhettek Friedrich Klára és a Demokrata munkatársa, Szakács Gábor irányításával. Matuska Márton újvidéki író, újságíró és egy fiatal történész, Forró Lajos előadást tartott az 1944–45-ös délvidéki vérengzésekről, melyekben negyven-ötvenezer magyart mészároltak le a szerb partizánok. Matuska Márton leszögezte, a szerbekkel ellentétben a délvidéki magyarság számára 1941 húsvétja volt a felszabadulás, 1944-et pedig újbóli megszállásként élték meg. Dr. Gaudi-Nagy Tamás ügyvéd, európai jogi szaktudós, a Nemzeti Jogvédő Alapítvány kuratóriumának tagja és újvidéki kollégája, dr. Bozóki Antal a magyarság jogvédelmének lehetőségeit vitatták meg. Szó esett a magyar élet legalapvetőbb kérdéséről, a népesedési helyzetről, Vincze Gábor történész pedig a történelem egyik ismeretlen epizódjáról, a ma is Magyarországhoz tartozó Deszken helyi szerb partizánok által elkövetett gyilkosságokról emlékezett. Az Egyesült Magyar Ifjúság is bemutatkozott a táborlakóknak. Maurer Oszkár elnök, Strahl Zoltán alelnök és a testvérszervezet Erdélyi Magyar Ifjak elnöke, Soós Sándor beszámoltak tevékenységükről és hitvallásukról. Andrási Attila, a Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház vezetője, a Délvidéki Magyarok Közösségének elnöke és Rácz-Szabó László, a Magyar Polgári Szövetség elnöke kemény szavakkal ostorozták a legnagyobb délvidéki magyar pártot, a Vajdasági Magyar Szövetséget. A hallgatóság megismerhette annak a temerini verekedés részleteit, melynek következményeként öt magyar fiatalt összesen hatvanegy év fegyházzal sújtott a szerb bíróság. Két évvel ezelőtt egy részeg szerb férfi öt magyar fiatallal is összetűzésbe került, s ezek alaposan helybenhagyták. A fiatalokat gyilkossági kísérlettel vádolták, noha nem is mind ismerték egymást előtte, s az eljárás során számos törvénytelenség történt, az anyanyelvű beszélők megtiltásától kezdve bizonyítékok meghamisításáig. A magyar fiúk végül súlyosabb büntetéseket kaptak, mint a Hágában tömeggyilkosságokért elítélt szerb háborús bűnösök némelyike. A példátlan ítéletet a semmítőszék is helybenhagyta. A szerb jogrendre jellemző, hogy a temerini fiatalokat elítélő bíró azóta maga is börtönbe került korrupció miatt, de rács mögött van az a szerb férfi is, akit a magyar fiatalok megvertek. Őt fegyveres rablásért ítélték el. Borbély Zsolt Attila, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács állandó bizottságának jegyzője az erdélyi és a délvidéki autonómiatörekvéseket hasonlította össze, megemlítve, hogy Felvidéken a Magyar Koalíció Pártja még csak föl sem vetette az önrendelkezést. Fellépett a székelyföldi TransylMania, ők először játszottak Délvidéken.    /I. Gy.: Nemzeti tábor Palicson. Éledő Délvidék. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), júl. 18./

Körülbelül 800 magyarországi és romániai magyar fiatal vett részt augusztus 6-án a negyedik EMI-tábor megnyitóján. A tábort a Gyergyószentmiklós közelében fekvő Hétvirág panzió területén szervezik. A megnyitó ünnepségen beszédet mondott Mezei János gyergyószentmiklósi polgármester, Bagoly Zsolt, az Erdélyi Magyar Ifjak alelnöke, Strahl Zoltán, az Egyesült Magyar Ifjúság elnöke, Nagy Endre unitárius lelkész és Csergő Tibor, a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeum igazgatója. Az első napi programban szerepel többek között A transzszilvanizmus tájszemlélete Wass Albert epikájában című előadás, a Lehull nevedről az ékezet – emigráns magyar élet az óceánon túl előadás, az Erdély, a hét autonómia országa, valamint Az autonómiáért való küzdelem a román parlamentben előadás. A szervezők szerint a tábor célja az, hogy "egyesítse azokat a magyar fiatalokat, akiknek egészséges nemzeti öntudatuk van". A tábor meghívottjai között van Tőkés László református püspök, Asztalos Lajos író, Bakk Miklós politológus, Toró T. Tibor képviselő, Sógor Csaba parlamenti képviselő, Patrubány Miklós MVSZ-elnök. A tábor szervezői, az EMI és az Egyesült Magyar Ifjúság, naponta ezer személy részvételére számítanak. /Mintegy 800 magyar fiatal az EMI-táborban. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 8./ A délvidéki helyzetről, a népesedésről, a ’89 előtti magyar ellenzékiségről, a székelyek eredetéről, valamint Erdély európai értékeiről esett szó a negyedik EMI-táborban augusztus 7-én. Vincze Gábor történész és Tóth Károly Antal irodalmár, az Ellenpontok című nagyváradi szamizdat egyik szerkesztője idézte fel az akkori időket. Csép Sándor, az Áldás, népesség mozgalom elindítója népesedési helyzetről szólt, rámutatva, a 24. óra utolsó perceiben vagyunk. Megállapította: a politikumban nincs elképzelés a folyamat megállítására, s ha így megy tovább, 2200-ban eltemetik az utolsó magyart. A szakember a defetista, pesszimista hozzáállás ellen emelte fel szavát, bizalmának adva hangot a civil szervezetekben, melyek végzik a felvilágosító munkát addig, míg egy olyan politikus meg nem jelenik a színen, aki a megfelelő jogszabályok megalkotására felhívja a figyelmet, s így államilag ösztönzik majd a gyermekvállalást. A beszélgetésen részt vett Csíki Sándor, a Pro Familia Egyesület vezetője és Ábrám Noémi nagycsaládos, aki személyes élményeit osztotta meg a hallgatósággal. A délvidéki helyzetről tartott előadást Matuska Márton temerini újságíró, őt Grandpierre Attila követte, aki a székelység eredetéről beszélt, Csetri Elek akadémikus pedig Erdély európai értékeiről tartott előadást. A táborba várják Wittner Mária ’56-os szabadságharcost is. Augusztus 7-én délutánig napi 3500 látogatót tartottak számon a szervezők. /Népesedés, ellenzékiség (EMI-tábor). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 8./

Önrendelkezés, egyetem, nyelvi jogok, népesedés, Wass Albert, történelmünk, kultúránk, nemzeti önvédelem: az Erdélyi Magyar Ifjak /EMI/ által folyamatosan felszínen tartott témák, rangos szakértők előadásában, hatalmas érdeklődés mellett – a második legnagyobb magyar ifjúsági rendezvénnyé lépett elő a vasárnap véget ért IV. EMI-tábor. Több előadó a nemzeti gondolat erdélyi zászlóvivőjeként értékelte az eseményt és a mögötte álló fiatalokat az Erdélyi Magyar Ifjak és az Egyesült Magyar Ifjúság táborában, Gyergyószentmiklóson. Az autonómiáért vívott küzdelméről számolt be Garda Dezső képviselő. Elmesélte, hogyan ellenezte és próbálta megakadályozni az RMDSZ kezdettől fogva a Székely Nemzeti Tanács autonómia-statútumának benyújtását. Tóth Károly Antal irodalmár, az Ellenpontok című nagyváradi szamizdat folyóirat egyik szerkesztője megállapította, az akkori tájba simuló magyar politikusokhoz hasonló utat jár „a Markó-féle társaság” is, akik a hatalom és a pénz érdekében kiszolgálják a román politikát. Csép Sándor, az Áldás, népesség mozgalom elindítója „népesedési riadót” fújt. A délvidéki helyzetről tartott előadást Matuska Márton temerini újságíró. Előadást tartott többek között Jókai Anna, Wittner Mária, Csath Magdolna, Raffay Ernő, Czakó Gábor, Buzánszky Jenő, Wass Endre és Bartha József. Jókai Anna rámutatott: lyukas Magyarországon élünk, s a lyukakon folyik el belőlünk az érték. Már nem a közép, hanem a szélek tartják egyben ezt a nemzetet, de ha a belső kör nem tudja bestoppolni a lyukakat, nem tud új életet teremteni, akkor ez az állapot sem marad fenn tovább – szögezte le az írónő. Levetítették a Wittner Máriáról készült filmet, jelen volt maga a szabadságharcos is. A Hóhér, vigyázz! végén a népes nézőközönség álló vastapssal köszöntötte Wittner Máriát és a film egyik készítőjét, Siklósi Beatrixot. Eva Maria Barki az autonómiáról beszélt. Szilágyi Zsolt rámutatott, hogy a délszláv válság minden rendezési terve az autonómiára alapult, mely a térség stabilitását volt hivatott biztosítani. Borbély Imre, a Magyarok Világszövetsége Stratégiai Bizottságának elnöke tartott előadást Szélárnyékban erősödve címmel. Böjte Csaba atya arra szólította fel hallgatóságát, hogy „fejezzük be a Trianon utáni nyavalygást”, teremtsünk élhető életet magunknak, és oldjuk meg bátran, amit Isten kér tőlünk. A magyar nyelvhasználati lehetőségek Erdélyben című előadáson Kovács Lehel, a Bolyai Kezdeményező Bizottság alelnöke, Soós Sándor EMI-elnök, Bagoly Zsolt alelnök és Barta Béla, a szervezet partiumi régiójának elnöke ismertette a helyzetet. A táborban összesen 15 ezren voltak jelen. /Bagoly Zsolt: Közel tizenötezer látogatóról számoltak be. Erdélyt ébresztgették az EMI-táborban. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), aug. 21./

Délvidéki S. Attila közel két évtizede kutat. Ennek eredménye egy roppant méretű összefoglaló munka, sokkötetes könyv lesz. A tervezett könyvsorozat címe: Lángoló temetők – Az úgynevezett Vajdaság kihasításának elhallgatott titkai és borzalmai (1268–1868). Ezt mutatja be a most megjelent Fejeztek a rácjárások történetéből című kötet. Ismeretterjesztő jellegű, de tudományos igényességű könyv, szerb és angol nyelven is megjelenik majd. Jeszenszky Géza történész, egykori magyar külügyminiszter, Arday Lajos és Barta János MTA doktorok, Domonkos László sokkötetes szerző és még sokan mások ajánlják az olvasó figyelmébe. Teljesen új megközelítést nyújt nemcsak a Csernovics pátriárka által végbevitt nagy rác betelepítésnek és az úgynevezett Kossuth-legendának is, amikor a magyar forradalom vezéregyénisége állítólag kijelentette volna: „Akkor döntsön köztünk a kard!” A mindenért magyarokat hibáztató történet a szakadár lázítók meséje, amit a szerbezés hívei utólag koholtak: Kossuth és Sztratimirovics György ténylegesen nem találkozott soha, 1865 előtt. Mi több, a vérgőzös mondat eszmei szerzője valójában maga Sztratimirovics, aki a legközönségesebb háborús bűnökre és népirtásra uszította híveit a máig elhallgatott kiáltványaiban… A tanulmánykötet legmegrendítőbb állomása az aknamunkájukat magyar oldalon kifejtő áruló osztrák katonatisztek segítségével 1848. július 14-én Bácsszenttamáson (ma Szenttamás) végbevitt magyarirtás, amelyet hihetetlen kegyetlenséggel hajtottak végre a városkát megszálló, úgynevezett „rácvédő” (szerbobranac) lázadók. Zákó István 1848-as országgyűlési képviselő szerint csak a kikarózott emberfejek száma 1500-ra ment, a szerző aprólékos mérlegelés után mintegy kétezerre becsüli a halálra kínzott fegyvertelen szenttamási emberek, édesanyák és kisgyermekek számát. Tiszaföldvár (ma Bácsföldvár) magyarságát ugyancsak legyilkolták három nap múlva, ugyanilyen bécsi aknamunka következtében. Az áldozatok maradványait mindmáig az óbecsei út mellett látható hatalmas Csonthalomban vannak. A magyar történetírás azóta sem dolgozta föl a tárgyat: ha eltekintünk a földvári templomban gúlába rakott magyar gyermekfejeknek itt-ott olvasható esetétől (ami gyakran összemosódik a később lemészárolt zentai magyarság koponyahegyeivel), mindkét magyarirtásról e kötet tárgyalja először. 1849 februárja táján Bácsszenttamás és Tiszaföldvár rettenete megismétlődött egész Dél-Magyarországgal: Sztratimirovics szabad kezet kapó fegyveresei gyökeres nemzetiségi tisztogatásokba kezdtek az Al-Dunától Kaponyáig és Zentáig, a kor legnagyobb magyarirtásának a színhelyéig. Mindennek nem állítottak emléktáblákat, szobrokat, a történt gyilkosságoknak nyoma sincs a tankönyveinkben. Cseres Tibor és Matuska Márton délvidéki vonatkozású könyvei óta nem született hasonló jelentőségű kötet e tárgyban. A kötetet, mely a délvidéki történelem tanulmányozóinak fontos kézikönyve lehet, részletes irodalom- és forrásjegyzék, lapalji jegyzetek, név-, hely- és tárgymutató teszi teljessé. /Dzsida Eszter: Fejezetek a rácjárások történetéből. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), febr. 18./

1944 őszén, illetve a következő év elején a Délvidéken a szerb partizánok egyes források szerint 20 ezer, mások szerint 40 ezer magyart végeztek ki. Erről a vajdasági magyar családokban, csakúgy, mint a hatalmon lévők körében, sokáig hallgattak. A jugoszláv történetírás letagadta, illetve szükséges igazságtételként állította be „a fasiszta magyarok és a kollektív bűnösnek nyilvánított ugyancsak fasiszta németek elleni megtorlásokat”. Az utóbbi 15–20 évben örvendetesen megszaporodtak az 1944–45-ös atrocitásokkal foglalkozó tényfeltáró kiadványok, közöttük is a monografikus igényű helytörténeti és régiótörténeti jellegű munkák. Mojzes Antal, dr. Mészáros Sándor, Forró Lajos, Teleki Júlia, Szloboda János, Matuska Márton, Csorba Béla, de mások is kísérletet tettek arra, hogy a maguk környezetében végzett kutatással hozzájáruljanak az igazság feltárásához. Ez nem könnyű, mert a felelősök és csatlósaik több évtizeden át mindent megtettek, hogy a tényeket eltüntessék, megsemmisítsék, eltitkolják és meghamisítsák. Ezt bizonyítja, hogy a csúrogi magyar áldozatok maradványait a dögtemetőből titokban máshova szállították, a tömegsírok egy része fölé a hatvanas években autóbusz-pályaudvarokat építettek, esetleg szeméttelepet létesítettek a helyükön. Szerbiában a levéltári anyagok jó része még ma is hozzáférhetetlen. Temessük el ezeket az embereket tisztességesen – mondja Forró Lajos magyarkanizsai származású, Szegeden élő történész, aki nemcsak könyveket írt és filmet készített, de bírósági úton próbálja elérni az ártatlanul kivégzett nagyapja rehabilitálását. Teleki Júlia helytörténész, több kötet szerzője, akinek az édesapját a csúrogi dögtemetőben hantolták el, maga pedig egyévesen a faluból kitelepített magyarok között volt, már csak azt szeretné hivatalosan hallani, hogy a szörnyűségek valóban megtörténtek. És egy tartós emléktáblát a vesztőhelyen, amelyet végre nem rombolnának le a vandálok, mint ahogyan eddig tették a hozzátartozók által felállított keresztekkel. A vajdasági képviselőház is pénzelt egy több évig tartó kutatást, eléggé felemásra sikeredett az eredménye. Az igazság felé vezető úton címmel mutatták be nemrégiben. (Az anyagot nagyon kevesen láthatták, mert a többkötetes kiadvány kilenc, az adatokat tartalmazó CD pedig 120 példányban készült el, ami egyszerűen nevetséges.) A szerzők, akik az 1941 és 1948 közötti időszakot vizsgálták, arra a megállapításra jutottak, hogy több mint százezer embert likvidáltak, közöttük 4600 magyart. Ezzel kapcsolatban Egeresi Sándor, a Tartományi Képviselőház elnöke is megjegyezte, hogy a munka nem fejeződött be és a lista korántsem teljes. Személyes példaként hozta fel, hogy a saját nagyapját sem találta meg a névsorban. A legfontosabb annak a kimondása, hogy 1944 őszén és 1945 elején különös kegyetlenséggel elkövetett, törvénytelen népirtás zajlott, Tito tudtával és parancsára. /Tóth Lívia: Hatvanöt év után. = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 2./

Az Igazság Fáklyás Menete
Mintegy másfélezren gyűltek össze a marosvásárhelyi Kultúrpalota előtt 2010. március 19-én, pénteken este, hogy a húsz évvel ezelőtti marosvásárhelyi Fekete Márciusra emlékezve részt vegyenek az Igazság Fáklyás Menetén.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT), Tőkés László EP-képviselő irodájaés a Pro Europa Liga (PEL) által szervezett megmozduláson Kincses Előd ügyvéd, egykori marosvásárhelyi vezető magyarul, míg Smaranda Enache, a PEL társelnöke románul olvasta fel a szervezők Felhívását, amelyet Traian Băsescu államfőhöz, Emil Boc miniszterelnökhöz és Laura Codruţa Kövesi főügyészhez intéztek.
A húsz éve történt marosvásárhelyi pogromkísérlet kapcsán a Felhívás szövegezői rámutatnak: a civil társadalom, az erőszak áldozatai és a sajtó többszöri sürgetése ellenére az 1990. márciusi marosvásárhelyi eseményekről az igazságot ma sem ismerjük, ahogy nem ismerjük a teljes igazságot az 1989. decemberi forradalomról sem és az azt követő bányászjárásokról sem, mivel az igazságszolgáltatás a mai napig nem volt hajlandó feltárni az akkori történéseket. Mint megfogalmazzák: a tények fel nem tárása és a bűnösök meg nem nevezése miatt – húsz év után is – a magyar közösségre igazságtalanul rásütik a kollektív bűnösség fájdalmas bélyegét és ez egy demokratikus társadalomban elfogadhatatlan. Épp ezért a Felhívás támogatói kérik azoknak az azonosítását, akik eldöntötték és megszervezték a felfegyverzett parasztok Marosvásárhelyre való beszállítását, akik megszervezték a népi milíciákat és a székelykocsárdi állomásig szállították azokat a bányászokat, akiket a marosvásárhelyi polgárok ellen akartak bevetni, valamint azoknak az azonosítását, akik Zalatnán és a Mócok földjének más helyiségeiben mozgósítottak azért, hogy az ottani lakosságot Marosvásárhelyre szállítsák.
„Kérjük, hogy a hatályos törvényeknek megfelelően mindazokat büntessék meg, akik 1990. március 19-én értelmi szerzői voltak az RMDSZ, NKDP és NLP székházai megtámadásának és feldúlásának, az ezeket védő marosvásárhelyi polgárok súlyos bántalmazásának, illetve akik egy napra rá, március 20-án megszervezték a Marosvásárhely főterén békésen tüntető polgári lakosság elleni erőszakos megnyilvánulásokat” – áll a dokumentumban.
A Felhívás felolvasása után a fáklyásmenet résztvevői – jelentős karhatalmi biztosítás mellett – a volt RMDSZ-székházhoz vonultak, ahol Tőkés László püspök románul, illetve Kecskés Csaba marosvásárhelyi unitárius esperes magyarul mondta el a Miatyánkot. Az emlékezők innen Sütő András és Jakabffy Attila sírjához vonultak, és a kegyelet gyertyái mellett nemzeti imáinkkal tisztelegtek a marosvásárhelyi hősök előtt.
Közös múlt, közös jövő
A Szeretet Márciusa elnevezésű rendezvénysorozat másnapján délelőtt 10 órától kezdődött a „Közös múlt, közös jövő – otthon, Európában” című konferencia, amelyen házigazdaként Kali István, a maros-megyei EMNT elnöke köszöntötte a Deus Providebit Tanulmányi Ház konferenciatermét zsúfolásig megtöltő résztvevőket.
Tőkés László EP-képviselő, a rendezvénysorozat kezdeményezőjeként megnyitó előadásában abbéli reményét fogalmazta meg, hogy „emlékezésünk békévé oldja a múltat”. Mint mondta: a közös rendezvény a megbékélést szolgálja, ilyen értelemben köszönetet mondott a PEL-nek és kiemelten Smaranda Enache emberjogi harcosnak, valamint Kincses Előd „egykori és jelenlegi ügyvédjének”, hiszen szomorú aktualitás, mutatott rá Tőkés, hogy a marosvásárhelyi bíróságokon Kincses Előd képviseli a Ștefan Gusă tömeggyilkos tábornok szobrának felállítását megakadályozni kívánó keresetüket. Az EMNT elnöke ugyanakkor hiányérzetének is hangot adott, amiért az RMDSZ nem vállalt közösséget ebben a rendezvénysorozatban. Elismeréssel említette a Bernády György Alapítvány által készíttetett tizenkét órás dokumentumfilmet, amely érdemben hozzájárul a múltfeltáráshoz, talán sikerül leépíteni az épp húsz évvel ezelőtt erőszakolt sztereotípiákat, jelentette ki az egykori temesvári lelkipásztor, mint ahogyan a román közszolgálati televízióban sugárzott háromrészes filmsorozat is ezt a célt szolgálja.
Ugyanakkor nem hallgathatjuk el azokat a megnyilvánulásokat sem, amelyek a román szélsőségek köreiből indulnak, és a magyar veszély újbóli feljátszásával gyakorlatilag az önigazolást keresnek. A püspök ezzel a szombatra, épp március 20-ra tervezett maroshévízi román nagygyűlésre utalt, és amint megfogalmazta: a szeparatizmus vádját már megint azért veszik elő, hogy az egységes székelyföldi régió tervét ellehetetlenítsék.
1989, Temesvár: a hiteles forradalmat jelenítette meg – jelentette ki az erdélyi EP-képviselő. Ezzel szemben – „Temesvár szellemével” ellentétesen – 1990 márciusának Marovásárhelyét „Ceuşescu kísértete” járta be. Temesvár szolidaritáson, tolerancián és szereteten alapuló összefogását a gyűlöletre és a mondvacsinált ellenségképre alapozott „ellenforradalom” törte meg.
A biztató kezdet – Temesváron a bűnösök elleni per, a Temesvári Kiáltvány, a Nemzeti Megmentési Front kisebbségbarát nyilatkozata stb. – után a rendszerváltozást eltérítették, mondta a püspök. A gyűlölet forgatókönyve a marosvásárhelyi Fekete Márciusba torkollott: nem interetnikai konfliktusról kell beszélnünk, hangsúlyozta Tőkés, hiszen nem egy szimmetrikus viszonyról volt szó: inkább agresszorokról és áldozatokról van szó. Mindezt azért tervezte meg a volt kommunista nómenklatúra, hogy visszatérhessen a hatalomba a Szekuritáté, berendezkedtek a posztkommunista erők, elindultak az első „szabad” parlamenti választáson – végezetül a kommunistáknak és a titkosszolgálatnak sikerült átmentenie a hatalmukat. Ma, Marosvásárhelyen nem egyedi megemlékezést tartunk, hívta fel a figyelmet az EMNT elnöke, hanem az egész térségünket sújtó, a volt szovjet tömb országaiban két évtizede tartó visszarendeződés ellen, a posztkommunista struktúrák továbbélése ellen tiltakozunk.
A rendszerváltozást folytatnunk kell, szögezte le Tőkés László, az 1989-ben elkezdődött folyamat eredeti szellemében harcoljunk a jóvátételért, azonosítsuk a bűntettek elkövetőit, vonjuk felelősségre őket. Nemzetközi példák egész sora mutatja, hogy bő két évtized után immár Európa is képes szembenézni a kommunizmus örökségével, az Európa Tanács, az Európai Parlament, az Európai Néppárt elítélték a bűnös rendszert, illetve a volt kommunista blokk országainak múltfeltáró intézetei képviselőinek prágai tanácskozásán még egy nemzetközi büntetőbíróság felállításának igénye is megfogalmazódott. De a nemzeti kormányoknak is megvan a saját felelősségük a kommunista múlttal való őszinte szembenézés tárgykörében – ezt a cél kívánja szolgálni a konferencia is, zárta beszédét Tőkés László.
Smaranda Enache köszöntő beszédében többek között felvillantotta Kincses Előd és az ő közös sorsát: 1990 márciusa után mindkettőjüket közellenségnek kiáltották ki, őt munkahelyéről is eltávolították, illetve megakadályozták, hogy mindketten elinduljanak a rákövetkező parlamenti választáson. A PEL társelnöke arra hívta fel a figyelmet, hogy mennyire fontos a civilszféra hozzájárulása a múltfeltáráshoz: ezért szervezték a fáklyásmenetet, és ezért is nagy öröm, hogy a konferencián a magyarok mellett részt vesznek román és zsidó történészek is. Az emberjogi harcos rámutatott: a nemzeti kisebbségek jogaiért, külön tekintettel a magyar közösségre továbbra is ki kell állni, mert az erdélyi magyarságot történelmi múltja miatt ez megilleti, másfelől a kisebbségek ezt igénylik is.
Kincses Előd köszöntőjét azzal a kérdéssel indította: eljutottunk-e a Fekete Márciustól a Szeretet Márciusáig? Az egykori marosvásárhelyi vezető szerint a szeretet márciusa még vágyálom, előíró jellegű jövőkép, akárcsak a tízparancsolat. Épp azért, mert a román és magyar közösség a maga két külön világát építi, számára nagyon disszonánsnak tűnik, jelentette ki az ügyvéd, hogy RMDSZ nem vett részt a fáklyás felvonuláson, mint ahogyan a román pártok sem. „Annak idején nem UDMR-ét alapítottunk, hanem RMDSZ-t, és szeretnénk, ha így is viselkedne” – mondta az egykori marosvásárhelyi hős, akit a fekete március után emigrációba kényszerített az akkori román hatalom.
A megnyitó előadások után Korpos Dalma, Tőkés László kolozsvári irodájának vezetője felolvasta Füzes Oszkár, Magyarország bukaresti nagykövetének levelét, Gróh Gáspár, Mádl Ferenc kabinetvezetője az egykori köztársasági elnök üzenetét tolmácsolta. Király Károly egykori erdélyi magyar politikus is levelet intézett a résztvevőkhöz, amelyben egyebek mellett ezt írta: „A márciusi események nem spontán, nem román-magyar ellentétekből születtek, hanem mesterségesen táplált, szervezett és kirobbantott hatalmi, kormányzati eszközökkel támogatott, tragikus események voltak. Emlékeinkből kitörölni nem szabad, a múltat megváltoztatni nem lehet. De ha kellő tisztelettel és alázattal viszonyulunk hozzá, útravalóul adhatjuk a levont tanulságokat gyermekeink és unokáink részére.”
Ezután az EMNT által meghirdetett „Családom fekete márciusa” című, esszé– vagy interjú-pályázat nyerteseinek adta át a díjakat Farkas Márta zsűrielnök. A középiskolás diákok és egyetemi hallgatók által beküldött pályaművek közül III. helyet Kusztos Dávid, a marosvásárhelyi Református Kollégium IX. osztályos tanulója, a II. díjat Dénes Hunor Levente, volt Bolyais diák, II. éves joghallgató, ezzel egyenértékű különdíjat Simon Alíz Tímea, a Művészeti Líceum tanulója, míg a fődíjat Szabó Dániel, II. éves egyetemi hallgató nyerte el.
A marosvásárhelyi magyarok mellett harcoló, emiatt igazságtalanul bebörtönzött és üldözött magyarok és magyar-cigányok helytállásukért nemrégiben a Terror Házában megkapták a Petőfi emléklapot – a konferencián pedig Bajnai Gordon miniszterelnök levélben értesítette őket, hogy a Kisebbségekért Díjat adományoz nekik, miután jogszabály-módosítással azt külhoniakra is kiterjeszti. A díjakat Balog Zoltán, a Fidesz országgyűlési képviselője, a Magyar Országgyűlés Emberjogi Bizottságának elnöke és Schmidt Mária, a Terror Házának igazgatónője adta át Lőrincz Józsefnek, Szilágyi Józsefnek, Sütő Józsefnek. Puczi Béla érdemeit post mortem ismerhetjük csak el, az ő díját felesége, Puczi Mária vette át. További posztumusz elismerésben részesült: Szilveszteri Kis Péterés Tóth Árpád – hozzátartozóik annyi sérelmet és megaláztatást szenvedtek el 1990 márciusa utáni két évtizedben, hogy sem a budapesti díjátadóra, sem Marosvásárhelyre nem jöttek el, nevükben Baricz Lajos marosszentgyörgyi plébános vette át a díjat.
Az ünnepélyes díjátadókat követően két tömbbe csoportosítva került sor a konferencia előadásaira. Balog Zoltán a teológiában ismert „helyettes elégtétel” fogalmából indult ki. Helyettes elégtételről akkor beszélünk, amikor nekünk kellene valamiért helytállnunk, felelősséget vállalnunk – de nem tesszük, viszont van valaki, aki ezt helyettünk megteszi. A fideszes politikus rámutatott: Közép-Kelet-Európában ez gyakorta előfordul, és nagy dolog, hogy vannak olyanok, akik képesek erre. A marosvásárhelyi roma hősök példáját azért tartotta fontosnak, mert a roma-probléma egész Európa számára egyre akutabbá válik, és a rengeteg – politikai manipuláció eszközeként felhasznált – negatív példa mellett szükségünk van a pozitív példák felmutatására. Ez a mi felelősségünk, jelentette ki Balog, ezeket a példákat kell mindig szembeállítanunk azokkal, akik minket akarnak szembeállítani.
Az első előadássorozatban felszólalt Wiliam Totoc, berlini újságíró, számtalan tanulmány és könyv szerzője, aki az „Egy fiatal harcos portréja” című filmet esettanulmányként bemutatva a feléledő román szélsőséges mozgalmakról beszélt, elítélve a múlt misztifikálását és a nacionálkommunizmus meghosszabbítását.
Matuska Márton délvidéki újságíró arról a „csodáról” beszélt, hogy Trianon után 90 évvel egy magyar ember felszólalhat a szerb parlamentben, Boros Zoltán televíziós szakember a Marosvásárhelyen húsz évvel ezelőtt létrejött, mesterségesen táplált „tömeges pszichózis” rejtelmét boncolgatta. A média felelősségét hangsúlyozta Éhn József, a Társaság a Kárpát-Medencei Magyarságért elnöke is. Dr. Ábrám Zoltán, a marosvásárhelyi események résztvevőjeként emlékeit elevenítette fel, és rámutatott: „Húsz év eltelt, és ma már egészséges összegzést végezve szükség szerint önkritikusnak kell lennünk. További kérdéseket kell feltennünk magunknak. Miért fogyunk napról napra, és miért csökken a magyar emberek közötti szolidaritás? Miért nem tudunk olyan értékrendet teremteni a sorainkban, amely a krisztusi szeretetre épül? […] Miért nem tanultunk eleget 1990 fekete márciusából?”
Hozzászólásában Tófalvi Zoltán történész a hiteles adatok nyilvánosságra hozatala mellett érvelt, míg Mircea Suhăreanu a Pro Europa Liga részéről Marosvásárhely fokozatos elrománosítása mellett tanúskodott.
A konferencia második paneljét Schmidt Mária történész előadása vezette fel, aki párhuzamot vont a 2006. őszén történt budapesti eseményekkel. A Terror Háza vezetője véleménye szerint 2006-ban is a hatalom provokálta az embereket. Tanulságként megfogalmazta, hogy a provokációt mindig és mindenkor le kell leplezni. A történész at kérteTraian Băsescu államfőtől, hogy tegye meg azokat a gesztusokat, amelyekkel a Fekete Március sebeit be lehetne gyógyítani.
Gabriel Andreescu bukaresti emberjogi harcos felhívta a figyelmet arra, hogy a tragédián túl léteznek olyan momentumok, amelyekről nem beszéltünk eddig. 1990 márciusa után a magyar kérdés olyan szinten tevődött fel, amelyhez az addigi kurzuson szocializálódott román értelmiségek nem szoktak hozzá.. A központosító, homogenizáló államszemlélet addig nem engedte meg, hogy a kisebbségi kérdést érdemben feltegyék, mutatott rá a szakember. A zsidók nélküli antiszemitizmus kérdését leválasztva a problémakörről, Andreescu szerint a kisebbségek mai napig egyfajta provokációt jelentenek a többségi, homogén nemzetben gondolkodók számára. A másfélmilliós magyar közösségnek saját kultúrája van, érvelt a kisebbségi kérdésekkel foglalkozó professzor, teremtő módon járulnak hozzá az ország életéhez. Ezért a jövő nagy tétje a magyar régiók létrejötte lesz.
Balog Zoltán rövidre fogott előadásában a konferencia mottójaként választott tételt boncolgatta, mely szerint a jövő csak igazságra épülhet. A politikus kijelentette: nem a történelmi igazságról van szó, hanem az egyetemes emberi és a kisebbségi jogok alapján levezethető igazságról, a demokratikus jogállam igazságáról. Az emberjogi bizottság elnöke kijelentette: fundamentális kérdésekben nem lehet engedni. Még azokban sem, amelyek nem népszerűek a saját körünkben: mert ha ezekben engedünk, erkölcsi jogainkat veszítjük el, hitelességünket és legitimitásunkat. Az erőszak a gyávák eszköze, mondta Balog, és sajátosan közép-kelet-európai történet az, amikor a társadalmi békét a polgároknak kell megvédeniük az államhatalommal szemben. Végezetül megosztotta azt a spirituális tapasztalatát, mely szerint végső soron mindig az igazság győz a jogbitorlókkal szemben.
Ágoston András, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt (VMDP) elnöke arról beszélt, hogy az elszakadt részeknek figyelniük kell egymásra, mert tapasztalataink kiegészítik egymást. Ugyanakkor a nemzeti integráció mellett tett hitet, a magyar kormány nem hagyhatja a határon túli magyar közösségeket. A határmódosítás nélküli politikai integráció két pillére: az autonómia és kettős állampolgárság – fogalmazta meg a délvidéki politikus.
Mikola István volt egészségügyi miniszter előadásában rákérdezett: valóban a szeretet márciusa lett a gyűlölet márciusából? Rámutatott: mindkettő aktív emberi érzés – be kell vetni magunkat annak az érdekében, hogy valóban belülről fakadóan tudjuk megélni. Kijelentette: erős anyaországra lenne szükség. A magyar nemzet befogadó, erős nemzet volt, a honfoglaló magyarok ilyen nemzetet alkottak meg, Szent István királyunk ezt teremtette meg. Ehhez képest, hívta fel a figyelmet a volt miniszter, a legfrissebb kutatások szerint a magyar népesség 53 százaléka anómiás (az anómia az az állapot, amikor egy társadalomban megszűnnek vagy felborulnak a normák, a szabályok, az emberek elvesztik a fogódzóikat, gyökértelenekké válnak). Őket nehéz mozgatni, de annál könnyebb manipulálni. A gazdasági válságon túl morális válságban van Magyarország, következésképpen erkölcsi erő és önvizsgálat szükséges. Mindez a békés egymás mellett éléshez is elengedhetetlen – hangsúlyozta a fideszes politikus.
A konferenciát Toró T. Tibor, az EMNT ügyvezető elnöke zárta. A résztvevők Zárónyilatkozatot fogadtak el, amelyben megerősítették: a Fekete Március véres eseményei nem a két nemzeti közösség – a román és a magyar – közötti szembenállás következménye, hanem a hatalmukat és befolyásukat veszélyeztetve érző posztkommunista erők restaurációs kísérlete, melyet etnikai konfliktus gerjesztésével próbáltak leplezni és igazolni. A Marosvásárhelyi Fekete Március és az azt követő, hasonló forgatókönyv szerint zajló események – különösképpen az ún. bányászjárások – kimutatható módon késleltették a demokratikus átalakulást, Románia euroatlanti integrációját, és mindmáig érzékelhető módon hosszú időre megmérgezték a román-magyar viszonyt. A résztevők külön kitértek arra is, hogy Marosvásárhely önkormányzati elöljáróinak felelőssége és a romániai igazságszolgáltatás újabb szégyene, hogy a kommunista rezsim ellen felkelő temesváriakba lövető Ștefan Guşă tábornok szobrának felállítása engedélyt kapott, miközben az Európai Néppárt Kongresszusa határozottan elítélte a kommunista rendszerek egykori tisztségviselőinek dicsőítését. Abbéli meggyőződésüknek is hangot adtak, hogy „a jövő, Marosvásárhely, Erdély, Románia, és az egész Kárpát-medence országainak jövője csakis az igazságra épülhet. Nemzeti közösségeink közös jövője érdekében tehát igazság- és jóvátételt követelünk, a társadalmi igazságosság és a demokratikus jogrend maradéktalan érvényesítését”.
Marosvásárhely, 2010. március 20.
Tőkés László
EP-képviselő Sajtóirodája. Forrás: erdon.ro

A szeretet márciusa
Közös múlt, közös jövő – otthon, Európában
Mottó: Emlékezzünk, hogy az 1989-ben kivívott szabadság örömével folytathassuk a demokratikus rendszerváltozást! Emlékezzünk, hogy a húsz éve újjáébredt szeretet és szolidaritás erejével lépjünk fel az etnikai gyűlöletkeltés ellen!
A szeretet márciusa című nemzetközi konferenciával folytatódott szombaton délelőtt az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, a Pro Európa Liga és Kincses Előd ügyvéd szervezésében Marosvásárhely fekete márciusa huszadik évfordulója alkalmából tartott rendezvénysorozat.
A Deus Providebit Tanulmányi Házban a résztvevők Tőkés László európai parlamenti képviselő, Smaranda Enache, a Pro Európa Liga társelnöke és Kincses Előd ügyvéd visszaemlékezéseit hallgathatták az meg az 1990. márciusi marosvásárhelyi eseményekről.
Így volt – így legyen
A konferencián felolvasták Füzes Oszkár, a Magyar Köztársaság bukaresti nagykövetének, illetve Mádl Ferenc volt köztársasági elnök, valamint Bajnai Gordon magyar kormányfő üzenetét, majd két szakaszban folyatódott a rendezvény. Az első rész – Így volt – az emlékezésé volt. Ezen bemutatták Király Károly levelét, majd William Totok újságíró, Ábrám Zoltán egyetemi tanár, Matuska Márton újságíró, Boros Zoltán tévés szakember, Éhn József, a Társaság a Kárpát-medence Magyarságának elnöke előadásait követő vita után, Így legyen címszó alatt Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum igazgatója, Gabriel Andreescu politológus, ÁgostonAndrás, a Vajdasági Demokrata Párt elnöke, Mikola István és Balog Zoltán magyar országgyűlési képviselők és Toró T. Tibor, az EMNT ügyvezető elnöke beszélt.
Családom fekete márciusa
A rendezvényen került sor a Családom fekete márciusa című pályázat díjainak kiosztására: az I. díjat Szabó Dániel másodéves egyetemi hallgató kapta, II. helyezett Dénes Hunor Levente II. éves joghallgató, volt bolyais diák lett, a második helyezéssel egyenlő különdíjat Simon Alíz Tímeának, a művészeti líceum tanulójának ítélték, a III. díjat Kusztos Dávid, a Marosvásárhelyi Református Kollégium IX. osztályos tanulója kapta.
A szeretet kultúrája a mi identitásunk tartóoszlopa
A rendezvénysorozat szombaton 17 órától a Vártemplomban tartott Kárpát-medencei ökumenikus találkozóval zárult. A találkozó előtt Tőkés László a Népújságnak elmondta: "A hit dimenziójában próbálunk sorsunkon felülemelkedni, a megbocsátás, a szeretet szintjére emelkedni, hiszen mi olthatná ki – mint víz a tüzet – a gyűlöletet más, mint a szeretet. Ne elégedjünk meg a tolerancia se hús, se hal semleges kifejezéssel. Nekünk vannak keresztyén hagyományaink, vannak keresztyén gyökereink. Mi a szeretet hitét valljuk, és a szeretet kultúrája a mi identitásunknak a tartóoszlopa. Tehát, amikor a Kárpát- medencéből összegyűlnek az egyházaink képviselői, és egyházaink hívei a maguk sokszínűségében képviselik a keresztyénséget, akkor mintegy Európának is üzenünk, hogy ha a válságaira megoldást akar találni, akkor nem elég csupán számolnia, statisztikákat készítenie és egyenleteket megoldania, vissza kell találnia gyökereihez".
(mózes) Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Gazda József Magyar Örökség-díjas
A magyar kultúra, gazdaság, sport, tudomány, azaz a magyar társadalom erkölcsi, szellemi felemeléséért odaítélhető Magyar Örökség Díjat kapott Gazda József kovásznai tanár, közíró, művelődésszervező. Az elismerést évente négyszer adják át, szombaton már hetvenötödik alkalommal került erre sor Budapesten.
A Magyar Örökség és Európa Egyesület ezúttal hét kiemelkedő teljesítményt jutalmazott: Faragó Laura előadó-művészetéért, Jónyer István sporttevékenységéért, a kárpátaljai Popovics Béla kultúrtörténeti, a délvidéki Matuska Márton tényfeltáró munkásságáért, Losonczi Áron a fényáteresztő beton szabadalmának megvédéséért részesült a díjban, de a Hamerli család pécsi kesztyűje is kiérdemelte. Gazda József művészeti, szociográfiai és közírói életművével szolgált rá az elismerésre: Halász Péter népművelő, néprajzkutató laudációja szerint mondhatni minden lehetséges műfajban kereste és igen sokban meg is találta a szolgálat lehetőségét: „Váltott fegyverekkel és váltott lovakkal törekszik a magyar örökség védelmére és átélésére”. Az 1936-ban Kézdivásárhelyen született, a Székely Mikó Kollégiumban érettségizett, majd a Bolyai Tudományegyetemen diplomázott tanár 1964-től a kovásznai líceumban oktatott, és méltatója szerint azok közé tartozik, akik „nem hivatalnokként dolgoznak, és nem elsősorban kenyérkereső foglalkozásnak tekintik a tanárságot”, és „a legnehezebb körülmények között is megtalálják a módját, hogy vállalt közösségükért dolgozhassanak.” Diákjaival 1975-től évente Erdély-szerte bemutatott egy-egy Tamási Áron-színdarabot, az 1970-es években (többedmagával) megírta az első rendszeres magyar irodalmi tankönyvet a IX. osztályok számára.
Művészeti és művészettörténeti írásaiban az erdélyi magyar alkotók megismertetésére törekedett, a szociológia területén pedig új műfajt teremtett: beszélgetésekkel tárta föl és mutatta be a hagyományos erdélyi falu, a moldvai csángók, de a Kárpát-medencében szétszabdalt és a nagyvilágban szétszóródott magyarok sorsát. Ő szervezi az általa létrehozott kovásznai Kőrösi Csoma Egyesület évenkénti tudományos konferenciáját, ahol eddig már 498 előadás hangzott el – méltatták a háromszéki közéleti személyiség tevékenységét.
Demeter J. Ildikó. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Átadták a Magyar Örökség Díjakat
Újabb hét kitüntetettnek ítélték oda a Magyar Örökség Díjat. A Magyar Örökség és Európa Egyesület elismeréseit szombaton adták át a Pesti Vigadóban.
Magyar Örökség Díjban részesült Faragó Laura előadóművé-szete, amelyet Tóthpál József kultúrakutató méltott az ünnepségen, valamint Jónyer István sportteljesítménye, amelyről Stocker Miklós, a Magyar Asztalitenisz Szövetség tiszteletbeli főtitkára beszélt.
Elismerésben részesül Gazda József művészeti, szociográfiai és közírói életműve. Halász Péter népművelő, néprajzkutató laudációja szerint Gazda József munkássága sokrétű, mondhatni minden lehetséges műfajban kereste és igen sokban meg is találta a szolgálat lehetőségét. "Váltott fegyverekkel és váltott lovakkal törekszik a magyar örökség védelmére és átélésére".
Popovics Béla kultúrtörténeti munkásságáért vehette át a kitüntetést. Vári Fábián László költő, kritikus, műfordító szerint "Popovics Béla ma a kárpátaljai magyar közélet egyik jeles képviselője. Szavaira, előremutató intelmeire – akár a hit fontosságáról, akár a családi élet tisztaságáról és társadalomerősítő szerepéről beszél – figyelni kell".
Losonczi Áron a fényáteresztő beton szabadalmának megvédéséért folytatott küzdelméért kapta a díjat. Pakucs János, a Magyar Innovációs Szövetség tiszteletbeli elnöke méltatásában rámutat: "Losonczi Áron 2013-ban az év példaképe lett Magyarországon. Ma is Csongrádon él és dolgozik, gyártja az üvegbetont, szabad idejében szívesen zenél, közvetlen, kedves ember, aki akár ebéd közben is szívesen válaszol a házi dolgozat ügyében őt megkereső diákoknak".
Elismerésben részesül a Hamerli család pécsi kesztyűje, a család munkásságát Sey Gábor helytörténész, családkutató, heraldikus mutatta be. Véleménye szerint "Pécs ipari, kereskedelmi, pénzügyi, kulturális és politikai életében kiemelkedő szerepet játszott a Hamerli dinasztia számos tagja, akik valamennyien kitartó munkájukkal, állhatatosságukkal, jó üzleti érzékükkel, s főleg szakértelmükkel szerezték, majd gyarapították vagyonukat".
A Magyar Örökség Díjban részesült Matuska Márton délvidéki tényfeltáró munkásságáról Osztie Zoltán, a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének elnöke úgy vélekedett: "Matuska Márton célja a délvidéki tragédia föltárásával kapcsolatban nem pusztán az emlékezés, az emlékeztetés. A Keresztény Értelmiségiek Szövetsége által megismert hiteles személye arra tanít minket, hogy keresztényként feladatunk a kiengesztelődés, a megbocsátás azoknak, akik gyűlöletből és kapzsiságból ezeket a rémtetteket elkövették".
A Magyar Örökség Díjat azok kaphatják meg, akik tevékenységükkel hozzájárultak a magyar kultúra, gazdaság, sport, tudomány, azaz a magyar társadalom erkölcsi, szellemi felemeléséhez. A díjat évente négy alkalommal adják át, szombaton immár hetvenötödször. Az elismerések odaítéléséről a Magyar Örökség és Európa Egyesület által felkért bírálóbizottság dönt. A kitüntetést életre hívó Magyarországért Alapítványtól a díj gondozását 2003 márciusában vette át a Magyar Örökség és Európa Egyesület. Népújság (Marosvásárhely)

Embermentés a vészkorszakban
A budapesti Szent Margit Gimnáziumban rendezett „Embermentés a vészkorszakban”című konferencia megnyitásakor Bácsfainé Dr. Hévizi Józsa számszerűen, tényekkel alátámasztva is bemutatta azt a hősies küzdelmet, amelyet papok és szerzetesek végeztek zsidó embertársaik megmentése érdekében.
E heroikus munkában százötven pap és szerzetes vett részt, akik sorsa később, a fordulat éve után megkínzatás vagy internálás lett. Becslések szerint rajtuk kívül még háromszázötven-négyszáz egyházi személy volt elkötelezve az ellenállásban, összesen tehát ötszáz pap és lelkész kockáztatta meggyőződésből az életét. Martin Gilbert Atlas of Jewis History című művében (Dorsett Press, 1977) Magyarországon huszonnyolc százalékra teszi a holokauszt idején áldozatul esett zsidók számát, míg a környező országok veszteségeit hetvennégy és nyolcvanöt százalék közé. Ha az általa megadott kétszázezer áldozattal szemben Stark Tamás számítását fogadjuk el – aki az összes forrást újra áttekintve az 1938-tól Magyarországhoz visszacsatolt területek veszteségeit is beszámítva összesen 424 ezerre teszi az áldozatok számát –, még akkor is aránytalanul nagy a különbség a szomszédos országokban és hazánkban áldozatul esett üldözöttek között, ami igen kiterjedt szervezett embermentésre utal. Bácsfainé Dr. Hévizi Józsa hangsúlyozta: a konferencia célja, hogy feltárják az egyéni helytállások mellett a mentésbe életük kockáztatásával bekapcsolódó szervezetek munkálkodását a Kárpát-medencéből meghívott kutatók segítségével.
Dr. Latorcai Csaba helyettes államtitkár megnyitójában hangsúlyozta: „Érdemes volna úgy átformálnunk az emlékezés kultúráját, ahogyan azt ez a mai, az Erdélyi Szövetség által szervezett kiváló konferencia is teszi. Tisztelettel és kegyelettel emlékezve az ártatlan áldozatokra, megnevezve az embertelen és iszonyatos bűnök elkövetőit, figyelmünk középpontjába azonban az igaz embereket állítva. Megbecsüléssel és elismeréssel adózva azoknak, akik mások megmentésén fáradoztak sokszor a saját életük kockáztatásával, vagy éppen feláldozásával.” – Ezt követően felidézte Kriszten Rafael atya életének néhány epizódját, aki 1941–1946 között a Margit körúti ferences rendház házfőnök-plébánosaként, hogy mentse az üldözött zsidókat, megszervezte az üldözöttek átvételét a katolikus egyházba. Több száz kilométert gyalogolt, hogy a nunciatúrán kapott menleveleket a címzettekhez eljuttassa. Az általa vitt iratok segítségével egy teljes vasúti vagont fordítottak vissza, és így az odazsúfolt emberek megszabadultak a haláltól. 
Dr. Gaal György kolozsvári irodalom- és művelődéstörténész „Igaz emberek a Kincses Városban”című előadásában azokat a kolozsvári embermentőket mutatta be, akiknek sok ezren köszönhetik életüket. A kolozsvári téglagyár területén álló kényszerlakhelyre nemcsak a helyi zsidóságot zsúfolták be, hanem idehozták a bánffyhunyadi, hídalmási, kolozsborsai és szamosújvári járási gettók rabjait is. Így egyes vélekedések szerint közel 18 ezer zsidót gyűjtöttek össze a téglagyárban. 1944. május 25. és június 9. között hat szerelvénnyel, lepecsételt marhavagonokban szállították őket Auschwitzba. Mindössze egy 388 tagú csoportot hagytak hátra, akiket június 10-én Budapestre vittek, ott az úgynevezett „Kasztner-csoport” tagjaiként Bergen-Belsenbe, majd Svájcba jutottak és megmenekültek. A kolozsvári születésű Kasztner Rezső ügyvéd mentőakciója utóbb sok vitát váltott ki. Kasztner 1940 végén költözött Budapestre, s ott tagja lett a Zsidómentő Bizottságnak, amely titkos tárgyalásokat folytatva a német hatóságokkal – bizonyára tekintélyes összegekért – elérte, hogy egy külön szerelvénnyel végül 1684 zsidót kijuttasson Svájcba.
Kasztner Rezső mellett még számosan érdemesek arra, hogy tevékenységük emlékét megőrizze az utókor. Márton Áron gyulafehérvári katolikus püspök levelet intézett mind a kolozsvári végrehajtó szervekhez, mind pedig a miniszterelnökhöz és a belügyminiszterhez, melyben felelősségükre figyelmeztette őket, és a zsidókat érintő rendeletek visszavonását szorgalmazta. Járosi Andor, a város evangélikus-lutheránus esperese kiérdemelte a „Szamos-parti város Wallenbergje” címet. A zsidótörvények bevezetése idején rendszeresen zsidók társaságában mutatkozott, prédikációiban az emberek közti egyenlőséget hirdette, és antedatált hamis keresztleveleket állított ki zsidók számára. Lakásába befogadta és rejtegette Kádár Imre színigazgató tizenöt éves lányát, annak ellenére, hogy az épület jó részében német katonák voltak elszállásolva. Bejárt barátaihoz a gettóba, s elérte Róth Marcell orvos és családja mentesítését a deportálástól. 1944 őszén a bevonuló szovjet csapatok letartóztatták, kényszermunka-táborba vitték, december 26-án az Ural vidéki Magnyitogorszk városában lelte halálát. 1999-ben Járosi Andort feleségével együtt a Yad Vashem Intézet az „Igaz keresztény” címmel tüntette ki
Tóth József későbbi közgazdászprofesszor Nagyváradról Kolozsvárra vezényelt hadapród őrmesterként éppen annak a villának az öttagú családját mentette meg – a pincében elfalazott helyiségbe zárva őket –, amelynél elszállásolták. Szabó T. Attila nyelvészprofesszor saját korábbi tanára és kollégája, a Református Kollégium magyar szakos tanára és könyvtárnoka, Brüll Emánuel kiszabadítását érte el. Szabó T. Attila maga hozta ki a gettóból Brüllt. Mikó Imre jogász-politikus osztálytársát, Gyalui Rosenberger Béla műszerészt mentette ki a gettóból. Bánffy József báró saját gépkocsiján vitte Budapestre Róth Hugó közismert ügyvédet, s menekítette meg a gettótól. Péter Lajos baloldali érzelmű cipészmester Neumann Jenő ügyvédet saját műhelyében és házában bújtatta. Rajta kívül még hat politikai üldözöttnek nyújtott menedéket a pincéjében.
Dr. Gaal György külön szólt azokról a kolozsvári orvosprofesszorokról, akik példát mutattak emberségből. Miskolczy Dezső ideggyógyász, akadémikus 1944–45-ben a felsőház tagja, az egyetem rektora volt. Az elmeklinikán tizenhat zsidót tartott beutalva, s így megmentette őket a deportálástól. Vitéz Haynal Imre bel- és szívgyógyász professzor e tanévben éppen a kar dékáni tisztségét töltötte be. Klinikáján több izraelita beteget kezelt fiktív diagnózissal. Haynal elutasította azt a minisztériumi rendeletet is, amely arra kötelezte volna, hogy zsidókat ne avassanak doktorrá. Klimkó Dezső sebészprofesszor szintén több veszélyeztetett személyt utalt be klinikájára. Csőgör Lajos fogorvos, a Bolyai Egyetem későbbi rektora rendelőjében rejtegette Szegő Júlia énekesnőt, Bartók-kutatót.
A mentés egy különös módja volt a gyermekek fiktív örökbefogadása. A kétségbeesett szülők szívesen rábízták gyermekeiket egy-egy keresztény asszonyra, aki azokat sajátjaként tudta a hatóságok előtt feltüntetni. A magyar törvények lehetővé tették, hogy egészen kivételes érdemeket felmutató, a magyarsághoz hű személyeket hivatalból mentesítsenek a zsidótörvények hatálya alól. Kolozsvárt vagy 15-20 ilyen személyt emlegetnek. Köztük van Gyalui Farkas író, volt könyvtárigazgató, Steiner Pál volt sebésztanár, Kovács György színművész, Dobó Ferenc könyvesbolt-tulajdonos. Az átszöktetésre a várostól délre húzódó határvonalon külön személyek, többnyire helyismerettel rendelkező parasztok vállalkoztak.
Dr. Kapronczay Károly professzor, az MTA doktora, egyetemi tanár (Semmelweis Egyetem) „A lengyel menekültügy szociális és politikai kérdései 1939–1945 között” címmel tartott előadást. A professzor elmondta, hogy a lengyelek gondozását végző két minisztérium – a Belügy- és a Honvédelmi Minisztérium – összehangolt tevékenysége eredményezte, hogy a második világháború poklában magyar földön százezer feletti lengyel emigráció – közülük mintegy öt-húszezer zsidó – valóban nyugodt feltételekre talált. Magyarország olyan intézményekkel rendelkezett, ami abban az időszakban páratlan volt egész Európában. Minden belépőt kereszténynek tekintve menekülttáborba irányítottak. A vallásukhoz ragaszkodó lengyel zsidók esetében annyit módosítottak, hogy valamelyik zsidó hitközség gondjaira bízták őket, nekik adták át a menekülteknek járó pénzügyi és természetbeli ellátást. A magyar–lengyel határ közelében működő menekülteket fogadó és regisztráló bizottságokat dr. Antall József (a néhai miniszterelnök édesapja), a Belügyminisztérium IX. osztályának vezetője irányította.  Kérésére 1939. szeptember végén Budapesten megalakult a Lengyel Lelkészi Hivatal, amely minden lengyel menekültnek keresztény papírokat állított ki, így a hivatalos nyilvántartásokban csak elvétve lehetett zsidó vallásra utaló bejegyzéseket találni. Serédi bíboros is utasította papságát, hogy a hozzájuk forduló lengyel zsidóknak adjanak ki katolikus vallásról szóló igazolást, de óvta őket az erőteljes áttérítési szándéktól. A bíboros utasítására a zsidó értelmiség jeles tagjait Esztergomban helyezték el, olyan házakban, amelyek közel álltak az érseki palotához, és amelynek két kijárata volt, hogy a védett személyek veszély esetén könnyebben menekülhessenek. 1941 után sokuknak segítséget nyújtott a megszállási feladatokat ellátó magyar katonaság, akik vöröskeresztes sebesültszállító vonatokon és katonai szerelvényeken szöktették át a lengyel zsidókat Magyarországra. Baló Zoltán ezredes, a Honvédelmi Minisztérium 21. alosztályának, a hadifoglyokkal és lengyelekkel foglalkozó részlegének vezetője visszaemlékezésében külön szólt ezekről az akciókról, kiemelve Körmendy századost, aki rendszeresen járt át a galíciai területekre lengyel zsidókért. Ebben az időben Hitler határozottan követelte Horthy Miklós kormányzótól Kállay Miklós miniszterelnök leváltását, mivel nem kötelezte a magyarországi zsidókat a sárga csillag viselésére, nem távolította el őket a kulturális és gazdasági életből, és nem állította fel a gettókat.  A sorozatos német tiltakozások miatt új formát kellett keresni a magyar földön tartózkodó lengyel zsidó gyerekek oktatására, mivel jelentős számban voltak olyanok, akik magukra maradtak (például szüleik koncentrációs táborokba tartó vonatokból dobták ki őket, és a magyar vöröskeresztesek mentették át őket magyar földre). Az árva zsidó gyerekek számára Vácott szervezték meg 1943 nyarán a Lengyel Menekült Árvák Otthonát.
Móna Ilona nővér (Szociális Testvérek Társasága), akinek nevét a rendtársairól, Slachta Margitról és Salkaházi Sáráról írott monográfiái révén is ismerhetik olvasói, a konferencia alkalmával az egyszerű emberek – ápolónő, bádogos és vízszerelő, csendőr, festőművész, fogorvosi asszisztens, folyamőrtiszt, földbirtokos, földműves, gépkocsivezető, gyári munkás, házfelügyelő –   hősiességéről beszélt, akik életük kockáztatásával tették keresztényi kötelességüket. Berény Imre újságíró A reggel című lap „Voltak jó emberek is…”  címmel indított sorozatában 1945. április 23-án közölt egy cikket. A „Tündérmesébe illő riport egy munkásember, egy parasztasszony és egy hivatalnok életmentő hőstetteiről” egyik főhőse egy Király utcai ház házmestere, Varga József volt, aki kilenc embert mentett meg szoba-konyhás házmesteri lakásában. A házfelügyelő csőrepedés ürügyén elfalaztatta a lakással szomszédos üzlethelyiség egy részét, majd a lakásából egy „egérlyukat” nyitott, ahová a menekítettek átbújhattak. Varga József az újságíró kérdésére annyit mondott: „Megtettem, amit lehetett. Hozzám menekültek, segítettem rajtuk. Kérem szépen, emberek vagyunk.” A cikksorozat megjelenése után Berény Imre újságírót hivatalos intézkedésre elbocsátották, és mint újságíró sem dolgozhatott tovább. Az osztályharc korszakának eljövetelével először csendben, majd mind erősebben uralta az egyházellenes hang a sajtót. Innentől kezdve semmit sem lehetett arról írni, hogy számosan voltak olyanok, akik helyesen értett hitük parancsára segítettek az üldözötteken.
Matuska Márton vajdasági újságíró „Egy nyomozó mártírhalála” címmel egy vajdasági rendőrtiszt életmentő tevékenységét mutatta be.2005. május 10-én Hegyi Margit budapesti lakos felkereste az újságírót és elmondta, hogy édesapja a frontról hazatérve, 1941 végén szerb és magyar barátaik unszolására belépett a rendőrséghez. A nagyapja is rendőr volt, aki e minőségében sok emberen segített, s a vajdaságiak megőrizték jó emlékezetükben. Az újvidéki razzia alatt teli volt a lakásuk, mert az apja, akiket csak tudott, összeszedett: ismerősöket, szerbeket, zsidókat. A rendőrség egyik teherautójával sikerült egy egész teherautónyi embert kimenteni; még a ruhásszekrényt is a padlóra fektették, hogy abban is tudjanak aludni. Később  Hegyi Margit nagyapját áthelyezték Pestre, ahol az internálótáborból hozott ki embereket. Végül engesztelhetetlen  kommunistaellenessége okozta halálát: 1945-ben a magyar hatóságok kiadták, s a szerbek kivégezték. 
Dr. Szekér Nóra, az Óbudai Egyetem adjunktusa új tudományos eredményeket feltáró előadásában számos konkrét példával illusztrálva részletesen bemutatta a Teleki Munkaközösségből kinövő Magyar Függetlenségi Mozgalom embermentő tevékenységét, amelyet Soós Géza személye kötött össze a katolikus és protestáns szervezetekkel a kormányzóig futó szálakkal. Nélkülük Angelo Rotta pápai nuncius és Raul Wallenberg sem tudta volna sikerrel véghezvinni embermentő tevékenységét. Az 1944-ben külföldre menekülő Soós Gézától a mentés teljes szervezetére, működésére vonatkozó anyag az amerikaiakhoz került, és ma ismeretlen helyen van.
Dr. Csisztay Gizella polonista „Az ellenállástól Auschwitzig” című előadásában Kerényi Grácia életútját mutatta be. A jeles műfordító, a lengyel–magyar kapcsolatok legendás alakja a mai napig sokkal nagyobb megbecsülést kap Lengyelországban, mint idehaza. Kerényi Grácia kora legnagyobb ókortudósa, Kerényi Károly lánya volt. Édesapja mind a fasiszta, mind a kommunista diktatúra elől menekülni kényszerült, s végül Svájcban telepedett le.
Amikor Magyarország 1939-ben befogadta és segítette a lengyel menekülteket, Kerényi Grácia is ott segített, ahol tudott. Ebben a munkában lengyelbarát szülei is támogatták. Így került kapcsolatba a magyarországi lengyel ellenállási mozgalommal és magával a lengyel nyelvvel. Grácia a műveltség terén is továbbvitte apja érdeklődését, 1943-ban a Pázmány Péter Tudományegyetemen latin–magyar–görög szakra jelentkezett. Mivel diáktársai körében egyre nyíltabban kritizálta a nácikat, egy feljelentés következtében 1944-ben a Gestapo letartóztatta. Bebörtönzése után Auschwitz poklába vezetett az út. Kerényi Grácia számára azonban még ez is új távlatokat nyitott: fogolytársnőitől megtanult lengyelül, a Bibliát már lengyelül olvasta. 1945-ben megmenekült a koncentrációs táborból, és négy év múlva már ő kezdeményezte az egyetemen a lengyel tanszék megalapítását.
A kommunista diktatúrában mint Kerényi Károly lánya nemkívánatos személynek minősült (ráadásul nővére 1956-ban Amerikába emigrált), de így is mindent megtett a lengyel irodalom magyarországi megismertetéséért. Joggal nevezhetjük a lengyel kultúra magyar nagykövetének. Olyan kiváló ellenzéki írókat, költőket fordított, akiket a kultúrpolitika, a cenzúra teljesen ellehetetlenített, többek között Wiktor Woroszylski Magyar naplóját. Nemcsak a lengyel irodalmat közvetítette hazánkba, de a magyar kultúrát is Lengyelország felé. 1956-tól tevékenységét a III/III-as ügyosztály rendszeresen megfigyelte, jelentések készültek róla. Saját művei csak igen későn jelenhettek meg, ahogy állást is csak egy lengyel tanszékvezető közbenjárására kaphatott az ELTÉ-n.
Kerényi Grácia a hazai ellenzék egyik vezéralakja volt, alapító tagja a SZETÁ-nak, a Szolidaritás mozgalom támogatója, a szükségállapot bevezetésekor lengyelbarát tüntetést szervezett. Temetéséből is ellenzéki tüntetés lett. Nevét Óbudán őrzi egy emléktábla, ám Lengyelországban sokkal nagyobb kultusz övezi tevékenységét, emlékét.
Dupka György kárpátaljai  író  a vészkorszak kárpátaljai megpróbáltatásait, a zsidóság által 1938 és 1945 között elszenvedett üldöztetéseket mutatta be. Előadásában számos eddig ismeretlen adattal gazdagította a történettudományt, így kitért többek között  a szovjetunióbeli menedékkeresésre, az „önmentés és önvesztés” kérdéseire, és az újrakezdés nehézségeire.
Molnár Imre történész, diplomata Esterházy János gróf és a felvidéki magyarság zsidómentő tevékenységéről beszélt.
Bácsfainé Dr. Hévizi Józsa történelemtanár, az Erdélyi Szövetség elnöke ismertette a budafoki papok és az ott működő Ferences Szegénygondozó Nővérek, egyszerű emberek zsidómentő tevékenységét. Bemutatta a fehérvári egyházmegye intézkedéseit a keresztény ifjúság Volksbundtól való távoltartására, továbbá a papok bekapcsolódását az egyházmegyén keresztül az embermentő tevékenységbe.
A konferencia szerteágazó témaköreit hozzászólások is gazdagították. Felszólalt Reiner Péter, aki megosztotta a közönséggel, hogy Dupka György meghívására részt vesz és megszólal majd a Beregszászon a november 22-én rendezendő emlékkonferencián, mely a Szolyván létesített bolsevista megsemmisítő- és haláltáborról, és az ott ártatlanul meggyilkolt közel ötvenezer magyar mártírunkról szól majd, a tábor létesítése 70. évfordulóján.
„Amikor előzetes egyeztetés alapján megszólaltam az »Embermentés a vészkorszakban« című konferencián, éppen soha nem tagadott származásom okán nem hallgathattam” – hangsúlyozta Reiner Péter. Véleménye szerint a hazai média által méltatlanul agyonhallgatott konferencia méregként fog hatni vadonatúj feltárt tényeivel a hazai balliberális közvélekedésre. Sajnos sokan, akiknek már rég meg kellett volna szólalniuk, némák maradnak, mert rossz értelemben vett öncenzúrájuk lakatja hallgatásra kényszeríti őket. „Számomra elfogadhatatlan az a beidegződött kettős mérce, hogy aki a balliberális gondolkodással esetleg vitába száll, az antiszemita” – fogalmazott Reiner Péter. Ha létezik ma hazánkban – mert valóban létezik – antiszemitizmus, az nagyrészt a tudatosan származásukat tagadó, hitehagyott zsidóságunknak is köszönhető.
Az előadó kiemelte, kizárólag történelmi tényekre támaszkodó kutatásai közben családja tragédiája is szeme előtt lebeg, akik jórészét a náci koncentrációs táborokban vesztette el, de soha nem felejti el családja azon részét sem, akik a második világháború során munkaszolgálatosként orosz hadifogságba kerülve bolsevik megsemmisítő táborokban haltak mártírhalált. „Tudatosan sértek megszólalásaimmal érdekeket abból a célból, hogy hiteltelenné tegyem a marxista történelemhamisításokat” – emelte ki az előadó, aki szándéka szerint további harcot indít az igazságtételért a belpolitikában.
Meglátása szerint végül elkerülhetetlenül szükséges lesz a hazai zsidóságnak a kommunista rendszerben a náci rémtettek megtorlásaként elkövetett népellenes, háborús bűntetteit elítélni. (Természetesen nem származás alapján.) Erre konszenzusos alapon kell majd törvényeket hozni, bár nem lesz könnyű.
„Kötelességünk a hazánkban otthont találó és többségében magyarként hazájukat szerető zsidóságunk hiteles történelmi tényekre támaszkodó bemutatása, hogy ellensúlyozhassuk a Trianon tragédiáját is okozó baloldali, bolsevista, túlhangsúlyozott zsidóképet” – zárta hozzászólását Reiner Péter.
A konferencia végén hozzászólók között a mikrofonhoz lépett többek között Szent-Iványi Domokos özvegye és hagyatékának gondozója is, aki hangsúlyozta, milyen fontos az új generációkkal is megismertetni azok példáját, akikről itt megemlékeztek a konferencián.
Laik Eszter
 
irodalmijelen.hu

Matuska Márton a Baráti esték vendége
Március 4-én, 18 órától a Baráti esték sorozat vendége lesz Matuska Márton újságíró, az 1944–1945-ös délvidéki atrocitások elismert kutatója. 1944 végén, 1945 elején Tito partizánjai brutális atrocitások során több tízezer magyar, német és horvát ember életét oltották ki. A jugoszláv hatalom nem elégedett meg lemészárlásukkal: vagyonukat elkobozta, hozzátartozóikat pedig évtizedeken keresztül megfélemlítette, kollektívan háborús bűnösként kezelte.
Matuska Márton 1990-től az ez irányú kutatások megkezdése óta széleskörű munkát végzett történelmünk e tragikus eseményeinek feltárásban, kutatásában. A Magyar Szó, a délvidéki magyar napilap 1990 októberétől 1991 februárjáig naponta közölte Matuska Márton tollából a Negyvenöt nap negyvennégyben című tárcát, amely a témakör addigi legteljesebb összefoglalója. A szerzőnek kevés dokumentum állt rendelkezésére, kutatását főleg az akkor még élő, a nyilatkozásra vállalkozó tanúk közlésére alapozta. A lapban közöltek könyv formájában jelentek meg 1991-ben A megtorlás napjai címen, a Fórum Könyvkiadó és a Magyar Szó közös kiadásában. Tevékeny részese volt a Temetetlen holtjaink című, 1991-ben készült dokumentumfilmnek. Feltáró tevékenységét azóta is töretlen lendülettel végzi. Önzetlen egyénisége sok történészt indított el az 1944–1945-ös események kutatásának rögös útján. Ismeretterjesztő előadásokat is tart a témában, magyarlakta területeken, határokon belül és kívül. A helyszínen a szerző dedikál könyveiből.
Az esemény keretén belül megtekinthető a Délvidéki magyar Golgota című állóképes kiállítás, amely a „Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944–45 Alapítvány” jóvoltából kerül bemutatásra. A rendezvény vendége lesz Móricz Árpád bácskossuthfalvi református lelkipásztor, borász, aki bemutatja saját készítésű, szerémségi borait. A Szerémi (Szerémségi) borvidék a török hódoltságig Magyarország legjobb és legismertebb bortermő helyének számított. Valamennyi régi leírásból az derül ki, hogy a legjobb borok, legdrágább aszúk innen kerültek az asztalokra, mégpedig a magasabb társadalmi rétegek, sokszor a királyi udvar fogyasztói számára. A borkóstolóra és szervezési költségekre való tekintettel a beugró 20 lej.
A szervezők, a Szórvány Alapítvány, az Új Ezredév Református Központ és Tamás Péter tiszteletbeli konzul minden érdeklődőt szeretettel várnak a már megszokott helyen, az Új Ezredév Református Központban (Spl. Morarilor 1/b).
Pataki Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)

Tisztelt Tőkés László!
Temesváron ért minap a hír, hogy a román államfő visszavonta a hét évvel korábban neked megítélt Románia Csillaga érdemrendet.
Több mint két és fél évtizeddel ezelőtt te, mint egyszerű és nagyszerű lelkész, szembefordultál az akkor már hosszú ideje regnáló romániai zsarnokkal. Nem tudhattad, mi lesz kiállásod következménye. Nem te lettél volna az első, aki ilyesmi miatt az életével fizet. Ám csoda történt. Magatartásoddal kiváltottad Románia lakosságának lázadását, s nem te, a diktátor tűnt el a süllyesztőben. Húsz évvel később, a hálás román nép téged, magyart erre a legrangosabb román kitüntetésre érdemesített.
Utódod, Gazda István lelkész hívott meg a példátlan és világraszóló helytállásod városába, a Délvidéki Magyar Golgota című kiállítás megnyitására. Nyilván emlékszel rá, hogy a kiállítás létrejöttéhez neked is van valami közöd. Azokban az években, amikor mi itt a Délvidéken elkezdtünk nyilvánosan foglalkozni az 1944 végén, 1945 elején minket ért, a titói kommunisták vezérlésével lebonyolított vérengzéssel, neked volt már olyan tekintélyed, hogy küldöttként részt vehettél az Új-Zélandon szervezett vallási eseményen, az Egyházak Világtanácsának összejövetelén. Ott kaptad kézbe a levelemet, amely arról szólt, hogy a nagy vérengzésben lelkészeink vesztek el a legnagyobb arányban. Te voltál az első, aki névsorukat nyilvánosságra hoztad. A Temesváron most megnyitott kiállítás papjaink szenvedéseit is dokumentálja.
Tisztelt segítőnk, kedves barátom!
Átestél te már olyan megaláztatásnak szánt állami és egyházi intézkedéseken, amelyek végül dicsőségedet alapozták meg. Szent meggyőződésem, hogy ez most is így lesz. Nem biztos, hogy a mi generációnk megéri, de eljön az idő, el kell jönnie, amikor azt tanulják a diákok az iskolában – Romániában és másutt –, hogy volt Románia történetének egy olyan időszaka, amikor egy eszement diktátor a magyar falvaink lerombolásával is, meg más, hasonló intézkedésekkel akart bennünket a rá bízott országból eltüntetni. A szászokat meg az akkori szabad Németországnak kiárusította nemes német valutáért. Nota bene: saját népéhez sem volt jobb, megszámlálhatatlan példát erre a románok tudnának mondani. A magyar és a román nép viszonyát egyébként sok sérelem terhelte, éppen ezért fölbecsülhetetlen az értéke annak, hogy egy magyar lelkész váltotta ki a román népből a lázadást. Románia vezetői ezt az említett kitüntetéssel ismerték el.
Hét év múlva most visszavonták. Úgy vagyok én ezzel, mint az 1918-ban Gyulafehérváron megfogalmazott, az Erdélyt Romániához csatoló okmányba foglalt jogainkkal. Visszavonatlanságuk ellenére is baj van velük, ugyanaz, amit te néhány évvel ezelőtt megfogalmaztál róluk. Valójában azt közölted, valakinek számon kellene kérni őket.
Romániának a visszavonáshoz vitathatatlanul joga volt. Szuverén állam.
Te, Tőkés László szuverén ember vagy. Jogod van véleményt mondani a Románia területén élő magyarok sorsáról, hiszen egykor véleményt mondtál, messzehangzón és hatásosan az ott élő románokéról is. Meg a szászokéról is.
Azt hiszem, egyetértesz velem abban, hogy minden kitüntetéstől és visszavonástól függetlenül, annak ellenére is: érdemes volt negyed évszázaddal ezelőtt Románia népének példát mutatnod, néhány évvel ezelőtt pedig jogaink csorba voltát szóvá tenned.
Újvidéken, 2016. március 7-én.
Baráti tisztelettel: Matuska Márton. Magyar Szó (Újvidék)

Délvidéki magyar golgota – vándorkiállítás a Partiumban
A 2014. március 1-én az Országházban megtartott megnyitót követően mostanáig több mint negyven helyszínen fordult meg a Kárpát-medencében a Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítvány jóvoltából a Délvidéki magyar golgota című vándorkiállítás, amelyet a délvidéki magyarirtás 70.évfordulója alkalmából állítottak össze.
Huszonegy tabló mutatja be a tragikus történetet. A rendkívül látványos és olvasmányos, rövid és tartalmas mondatokba összefoglalt szöveganyagot gazdag képanyag egészíti ki. A kiállítás vázát alkotó visszaemlékezések közé beszúrt és kiemelt történelmi tények segítségével mutatják be az 1944-45 évek fordulóján történt tragikus eseményeket.
A kiállítás „Hideg napok” című tablója bemutatja az 1942-ben, háborús körülmények között lezajlott tragikus újvidéki csendőrrazzia előzményeit és valós körülményeit, ezzel a kiállítás létrehozói emléket állítanak a háborús körülmények között lezajlott razzia áldozatainak, és bemutatják a katonai túlkapások valós körülményeit is. Az elhallgatott razzia című tabló pedig az 1944-es újvidéki megtorlás napjai több száz áldozatának és az ott zajlott koncepciós perek mártírjainak is emléket állít.
Külön tablókat szenteltek a német áldozatok sorsának és az egyházi személyek tragédiájának. A koncentrációs táborokba zsúfolt tömegek és az ott elpusztított gyermek áldozatok sorsát megrázó képekkel illusztrálják. Az 1944-45-ös délvidéki események következtében földönfutókká, hontalanná vált százezrek kálváriájának is helyet ad a kiállítás, ahogy nem feledkezik meg az özvegyek és árvák nehéz életének bemutatásáról sem.
Az egységes grafikával rendelkező kiállítás létrehozói a tablók címeivel is az 1944-45-ös délvidéki események lényegi történéseire utalnak. A vörös színnel kiemelt, tömör mondatokká fogalmazott történelmi tények és megállapítások szakszerűen vezetik végig az áldozatokkal és a megrázó kegyetlenséggel elkövetett népirtással szembenézni merő látogatót.
A roll-up rendszerű vándorkiállítás tablóinak alsó részére került, jól megválogatott idézetek fokozzák a kiállítás drámaiságát.
A kiállítás szervezői gondot fordítanak arra, hogy a tárlatnyitókon a téma ismert szakérőinek bevonásával ismereterjesztő előadásokat is tartsanak, hiszen a kiállítás vendégkönyveinek beírásai is bizonyítják a hatalmas érdeklődést történelmünk e rövid, de tragikus fejezetének megismerésére. A máig háborús bűnösként, jelöletlen tömegsírban nyugvó több tízezer halálos áldozatnak, az árváknak és özvegyeknek, a földönfutóvá, hontalanná vált túlélőknek emléket állító kiállítást Bank Barbara történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottság tagja jegyzi. A szerkesztés és a grafika Cseresnyésné Kiss Magdolna és Papp Zoltán munkája.
A Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítvány kiadványaként 2015-ben megjelent, Botlik József történelmi áttekintésével (895-1945) kiegészített magyar, angol és szerb nyelvű kiállítási katalógusok teszik teljessé a vándorkiállítás ismeretterjesztő küldetését.
Legutóbb a temesvári Új Ezredév Református Központban, valamint az aradi Jelen Házban fordult meg a vándortárlat, ahol most is megtekinthető. Innen a Partiumi Magyar Művelődési Céh és Tőkés László EP-képviselő parlamenti irodája közös szervezésében átkerül a Délvidéki magyar golgota 1944-45 Nagyváradra. Április 10-én, vasárnap a nagyvárad-újvárosi református templomban emlékeznek meg a délvidéki áldozatokról, a 10 órakor kezdődő istentisztelet keretében. Igét hirdet Tőkés László püspök, európai parlamenti képviselő, majd Matuska Márton újvidéki újságíró, helytörténeti kutató világítja meg a tragikus események hátterét. 11.30 órakor a Partiumi Keresztény Egyetem emeleti aulájában megnyitják a vándorkiállítást. Beszédet mond Cseresnyésné Kiss Magdolna, a Keskenyúton Alapítvány kuratóriumának elnöke, a tárlat kurátora.
itthon.ma//karpatmedence

„Kötelesek vagyunk feltárni azt, ami történt”
A délvidéki magyar áldozatokra emlékeztek a nagyvárad-újvárosi református templomban. Tőkés László EP-képviselő igehirdetését követően Matuska Márton helytörténeti kutató szólalt fel.
Tőkés László püspök, EP-képviselő a sokaság és a közösség közötti különbségre világított rá a vasárnap reggeli istentisztelet során – porszemnyi létünk felszívódik a sokaságban, azonban Jézus Krisztusban testvérekké és közösséggé válunk, hangzott el. Ez a kapcsolat nem ismer határokat, és általa az összemosó globalizáció helyett az összetartó szeretet egyetemességét tapasztalhatjuk meg. „Add, hogy a világ tömeges sodródása nem szakíthasson ki bennünket családunkból, népünkből, közösségünkből” – hangzott el, majd Tőkés László felsorolta azokat a megemlékezéseket, melyeket a délvidéki áldozatok tiszteletére szerveztek az utóbbi évek során.
Közösségvállalás
Növeli, ki elfedi a bajt – ahogyan azt Illyés Gyula írta – viszont aki kimondja a rettenetet, az fel is oldja egyúttal. Ez a szándékuk az áldozatoknak emléket állító vándorkiállítás szervezőinek is, fontos a testvéri szolidaritás, melynek valódi értelmét az elmúlt rendszer szinte elfeledtette velünk. A szolidaritás szilárd alapot, mindenkiért vállalt felelősséget jelent, a keresztény szolidaritás pedig a közösségvállalást azokkal, akik az Atya akaratát cselekszik. Az Atya fősége alatt élő fiak és leányok mind testvérek, miközben a vér nemegyszer vízzé válik, s családtagok közötti kapcsolatok hidegülnek el. Nem magától értetődő adottság, hogy mi testvérek vagyunk – a testvérek meghasonulása és elidegenedése nemzeteket olthat ki, olykor pedig nemzet ellen támad oly pusztító háborúkban, melyeket nem is tudtunk volna elképzelni.
Osztozunk a gyászban
A veszedelem felé vezető széles út ellenében Krisztus keskeny útja az életre vezet. A kereszt fényében mélyül el az embertestvériség dimenziója, egyik oldalán a kis, remegő közösség, a másikon pedig a vitézek, martalócok. Sokan kegyetlennek találták Mel Gibson Jézusról szóló filmjét – de Délvidéknek is hasonlóan fájdalmas emlékei vannak. Jézus önmagát adta át értünk, egymásnak ajándékozva, s vérével váltva meg minket. A szolidaritás azt jelenti: nem valamit, hanem önmagunkat adjuk át a másiknak, amint azt Balogh Zoltán lelkész és országgyűlési képviselő megfogalmazta. A kínzásnál borzalmasabb a pszichikai terror, ahogyan azt Illés Zsolt, az egyik nemrég kiszabadult temerini fiú mondta. A kínzás kitervelt módjánál borzalmasabb az a keresztút járás, amit népünk lelkében hordozott el – és ebben a gyászban osztozunk a délvidéki, kárpátaljai testvéreinkkel, mondta Tőkés László.
Sándor Lajos lelkipásztor köszöntötte az egybegyűlteket, kihangsúlyozva Tőkés Lászlópüspökként elért eredményeit, számos megvalósítását, majd Matuska Márton újvidéki újságíró, helytörténeti kutató szólt a délvidéki magyar-irtásról, a titói kommunizmus alatt véghezvitt tömegmészárlásokról. Míg az első razzia, mely több ezer áldozatot követelt, ismert, s bűnvádi eljárás indult a vétkesek ellen, a másodikat elhallgatták s ma is igen kevesen tudnak róla. A második razzia tovább tartott, ez egy tudományos módszerekkel megalapozott magyar-irtás volt, melynek során Tito magyarok tömegét végeztette ki háborús bűnösöknek kiáltva ki őket, minden bírói tárgyalás nélkül.
Matuska Márton újvidéki újságíró: „Egymás szájából halljuk azt, amit hallanunk és tudnunk kell.”
Minderről 1990-ig nem lehetett tudni, ő maga a hatalom ellenkezésének dacára terjesztette a világban a történteket. A magyarokat rengeteg sérelem és tragédia érte a történelem során, ennek magyarázata az, hogy elvesztett két világháborút és a győztesek ráerőszakolták szabályaikat, melyek szigorúbbak voltak, mint a többi legyőzött országgal szemben alkalmazottak – mondta a történész. Akkor Magyarország legyőzött állapotában gyönge volt, most viszont kötelesek vagyunk feltárni azt, ami velünk történt.
Mint elhangzott, a likvidálások mellett Délvidékről 84 600 magyart üldöztek el. A történész az újvidéki razziáról is említést tett, melynek mostanáig nem sikerült emlékművet állítani, a másfél ezer áldozat névsora pedig eltűnt a levéltárból.
Az istentisztelet után a jelenlévők a több tízezer magyar áldozat emlékére összeállított Délvidéki magyar golgota című vándorkiállítást tekinthették meg, a Partiumi Keresztény Egyetem emeleti aulájában.
Neumann Andrea
erdon.ro

A délvidékiekkel való szolidaritás nevében
Április 10-én, vasárnap délelőtt két egymást követő eseményen idézték fel Nagyváradon a délvidéki magyarság kálváriáját, főhajtással adózva az áldozatok emlékének. Előbb az újvárosi református templomban tartott igehirdetésen, majd az egyházkerületi székházban megejtett tárlatnyitón.
Az alkalmat az adta, hogy a Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítvány vándorkiállítása, amely a délvidéki magyarirtás 70. évfordulóján, 2014-ben az Országházból indult útjára, s amely a Kárpát-medence több mint negyven helyszínén volt látható eleddig, legutóbb Temesváron és Aradon, megérkezett a Körös-parti városba is.
Tőkés László európai parlamenti képviselő, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület korábbi püspöke János evangéliuma 19. részének 25-27. verseire alapozva előbb a szolidaritás fogalmát járta körül prédikációjában, az értelmezések sokaságát a keresztyéni hit- és lélekközösség fundamentumára helyezve, hiszen a golgotai kereszt fényében mélyebb megvilágításba kerül az együvé tartozás ténye, valósága. A mindent összemosó globalizáció helyett az összetartó szeretet egyetemességét tapasztalhatjuk meg a krisztusi testvériségben és közösségben. „Add, hogy a világ tömeges sodródása ne szakíthasson ki bennünket családunkból, népünkből, közösségünkből” – szólt az igehirdető fohásza, aki az egyetemes embertestvériségtől a nemzeti együvé tartozásig húzódó ívre fűzte fel megpróbáltatásunk tragikus példáit. A püspök felsorolta azokat a szolidaritási alkalmakat, amelyeket a kisebbségi sorban élő magyar nemzetrészek bátorítására szerveztek az utóbbi években munka- és harcostársaival, lélekben elzarándokolva azokra a helyszínekre, ahol megnyomorgatták, üldözték és halálra adták embertársainkat, csak azért, mert magyarok voltak. A Délvidékről szólva még csak nem is olyan távoli az a múlt, lásd a temerini fiatalok kálváriáját. Tőkés László felhívta a figyelmet: a gyászos események felidézésekor nem a sebek feltépése a cél, hanem a részvét kifejezése és az igazságtétel szükségességének hangoztatása. „Mert növeli, ki elfödi a bajt” – idézte Illyés Gyulát. A gyógyulás útja a diagnózis kimondásával kezdődik, mert tudnunk kell, mi történt és minek nem szabad megtörténnie ismét.
Az igehirdetés után Sándor Lajos váradújvárosi lelkipásztor köszöntötte az egybegyűlteket és a vendégeket, majd Matuska Márton újvidéki újságíró, helytörténeti kutató vázolta azokat a múltbéli történéséket, amelyekről a Keskenyút Alapítvány kiállítása szól. A magyarokat rengeteg sérelem és tragédia érte a XX. században amiatt, hogy két világháború veszteseiként szigorúbbak elbánásban részesültek, mint a többi legyőzött ország népei. A ma Szerbiához tartozó Délvidéken például tudományosan kitervelt, módszeres etnikai tisztogatás zajlott a magyarok és más kisebbségek ellen 1944-45-ben, több tízezer nemzettársunkat egyszerűen legyilkoltak, százezret pedig elüldöztek szülőföldjéről a kommunisták, akik azokat a szerbeket sem kímélték, akik „nem kellettek” Titóéknak. Egészen 1990-ig még beszélni sem lehetett a vérengzésekről, nemhogy kutatni a történteket vagy emléket állítani az áldozatoknak. A kutató rövid összefoglalója csupán felvillantani tudta e kérdéskör bonyolultságát, amelynek diplomáciai vonzatai is csak növelik hiányérzetünket.
Az istentisztelet után a hívek egy része átvonult a templomból a Partiumi Keresztény Egyetemnek is otthont adó egyházkerületi székházba, amelynek emeleti aulájában megnyitották a Délvidéki magyar golgota című történeti tárlatot a Partiumi Magyar Művelődési Céh és Tőkés László EP-képviselő parlamenti irodája közös szervezésében Sz. Horváth István, a PMMC igazgatója köszöntötte az egybegyűlteket és az alapítvány képviselőit, akiknek nevében Cseresnyésné Kiss Magdolna kuratóriumi elnök mutatta be röviden a kiállítás anyagát. Emlékeztetett: az 1944-45-ös délvidéki magyarirtás mindmáig nem szerves része a magyar történelemoktatásnak, Szerbiában is csak hős partizánokról szól a tanítás. Beszélt az elmaradt beismerésről, feltárásról, bocsánatkérésről, tisztelgésről, rehabilitációról és kárpótlásról – a mindmáig húzódó léleknyomorító hiányérzetről. Az egyik pannón szereplő felirat például így igazít el: Csurog, Zsablya és Mozsor teljes magyar és német lakosságát kollektíven háborús bűnösnek nyilvánították, s bár a civil szervezetek kitartó küzdelmének, a magyar állam és a helyi politikai erők határozott fellépésének köszönhetően 2014. október 30-án a szerb kormány hatálytalanította a magyarokat kollektív háborús bűnössé nyilvánító határozatokat, de a leszármazottaknak továbbra is egyénileg kell kérniük az áldozatok rehabilitálását…
Tőkés László mintegy végszóként jegyezte meg a Fekete-Körös menti magyarirtásokra utalva: „Ha valaki, a Bihar megyeiek át tudják érezni a délvidékiek gyászát.”
A tárlatnyitón Thurzó Sándor József brácsaművész egy-egy Dankó János- és Bihari Sándor-szerzeményt játszva teremtett illő zenei hátteret, a részvevők pedig hozzájuthattak Matuska Márton dokumentumköteteihez és a vándorkiállítás minőségi katalógusához.

tokeslaszlo.eu

Sűrű valóság
„Az isten szerelmére, ne menj vissza Csurogra, mindenkit kivégeztek, kitelepítettek, senkid sincs már ott” – figyelmeztet egy tizenhat éves délvidéki menekült sváb leányt a földije, a jugoszláv partizánok foglyaként vasútállomást takarító asszony. Akár összefoglalójuk is lehetne ez a mondat a Gutai István író, kutató bácskai menekültekről szóló könyvében – a második, bővített kiadásban – olvasható történeteknek.
A jugoszlávok által a háborút követően szülőföldjükről elüldözött vagy megkínzott és meggyilkolt magyarok és svábok históriája egyike a magyar történelem máig homályban mAradt, kibeszéletlen fejezeteinek. Az előzmény, az 1942-es újvidéki razzia ugyanakkor széles körben ismert volt a Cseres Tibor könyve alapján forgatott Hideg napok című filmből, amelyet a magyarság bűneinek bizonyítékaként örömmel fogadott és széles körben népszerűsített a korabeli hazai párt- és állami vezetés.
Gutai István, miután elolvasta Cseres további, az igazságot mélyebben feltáró műveit, továbbá Matuska Márton és Teleki Júlia könyvét, azzal szembesült, hogy szülőfalujában, Sárpilisen is élnek bácskai menekültek, többek között játszópajtásainak a szülei. Először velük beszélgetett, majd tovább gyűjtötte a poklokat megjártak visszaemlékezéseit. Nem is az átélt borzalmakra volt kíváncsi, amelyekről addigra több írás is megjelent.
Azt kutatta, hogy a szülőföldjüktől elszakított emberek mit tudtak kezdeni az életükkel, miután nekivágtak az útnak, hiszen csak annyijuk volt, amennyit hirtelen fel tudtak dobálni a kocsira. Bár a magyarországi falvak elöljárói többnyire készültek a fogadásukra, és sokukat befogadták a lakóházakba, volt, aki kezdetben árokparton aludt, vagy a szekér alatt húzta meg magát. Közben magyarokat és svábokat nemegyszer menekülés közben fűzte össze a sors úgy, hogy együtt mAradtak egy életre.
Csodálatra méltó a kitartás, hogy legtöbbjük innen felállva építette újra az életét. Ezekből a történetekből összerakható a huszadik század magyar történelme is, hiszen emléküket számtalan, a mai határokon belül élő család őrzi, s ahogy a kötet szerzője írja, nem az elfojtás, hanem a kibeszélés oldhatja fel a régi görcsöket. Ez a bő kétszáz oldalas, számos korabeli fotóval és egy térképpel illusztrált kötet is ezt a célt kívánja szolgálni.
(Gutai István: Földönfutók, Hontalanok II. – Menekülés Bácskából 1944–45. Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk Alapítvány, Budapest, 2016. Ármegjelölés nélkül.)
Szathmáry István
mno.hu

Szakolczay Lajos: A szenvedés apoteózisa
Gazda József új könyve: A Golgota útján
A vörös holokauszt, vagyis a Gulagokba hurcolt százezrek története az erdélyi Gazda József (író, szociográfus, művészettörténész) szerint még most is tabu, s ezért adta közre fél század gyűjtőmunkájának az eredményét. Jóllehet könyvének nincsen, vagy nehezen körülírható a műfaja – a háromszáznyolcvanöt (!) vallomásra bírt ember emlékezése az oral history műfajába tartozik –, az író a dokumentumokat magyarázó kiegészítésével megrendítő képet rajzol a szovjet munkatáborokba, lágerekbe málenkij robotra vitt magyarok és a szülőföldjükön szenvedők kálváriájáról.
Nem tud belenyugodni abba, hogy az emlékezet és a szakma jó része gyakorta csak egy nevet emleget az emberiség hóhérai közül, Hitlerét. „S a Lenin, Sztálin és Trockij bűne, a Bérija és Blohin bűne, az emberiség eme hóhérainak bűne nem bűn? Vagy a Kun Bélák és Szamuely Tiborok, a Rákosi Mátyások és Kádár Jánosok, a Gh. Gheorghiu-Dejek, Honeckerek és a többi kommunista bűnöző bűne sem bűn?”
Hatalmas, emlékezést emlékezésre, adatot adatra halmozó, golgotai sorsok százait rögzítő „dokumentumregénye” a Vörös Pokol megbocsáthatatlan bűneit akarja – megvilágító s figyelmeztető erővel – szinte kőbe vésni, hogy egy borzalmas korszak embertelenségét tanúsítsa. Hiszen a munkatáboroknak mondott kényszerlakhelyek valójában haláltáborok voltak, amelyekben az emberi élet fikarcnyit sem számított. „Egy adott pillanatban Gulag lett az egész Kárpát-medence, a magyar-pusztítás helyszíne. S a puskacsövet vagy a gyilkos husángot nem (csak) a szovjetek, hanem a szerbek és a románok, csehek és szlovákok is ránk irányították, ránk zúdították, és így a magyar Gulag nem csak szovjet földön volt, itt volt mindenütt, itt, a haza vagy a régi haza földjén. Ott a leszakított területeken, ott a csonka, maradék ország földjén is ugyanúgy.”
Gazda, az író nem történész, s ezért nem hűvös történelmi képet rajzol. Az első világháború és Trianon, majd a második világháború megannyi következménye (országrészek visszatérése, majd újbóli elcsatolása stb.) csak annyira foglalkoztatja – jóllehet nagyon is megvan a véleménye a nagyhatalmak általi vesszőzésünkről –, amennyire szerepet játszottak (nagyon is azt!) az általa mikrofonvégre ültetett „hazátlanok” iszonyú sorsában. Minthogy, ahogyan írja, „megcsonkított sorsú embereket” szólaltat meg, a személyes sors korbácsos vakvágánya érdekli. Ahogyan „hőseit” kisiklatta a vér és vas hatalma. Ám a szubjektív emlékezet is lehet, mert csaknem minden esetben az erkölcs, a valódi kivallása mozgatta, olyan teher, amelyben a bűnösök és cselekedeteiknek a megnevezése szinte agyonnyomja a hazugságra épült világrendet. A tíz nagyobb fejezetre osztott mű – Megperzselt föld; Megbolydult lelkek; Front után és front mögött – háborúban; Fogságba esők, elhurcoltak, fogolytáborok hazai földön; Lágervilágban – lágerbirodalomban; Elítéltek, büntetettek – a poklok pokla stb. – a tematikus egyezést az időrenddel vegyíti. Az író természetesen nemcsak riporterként van jelen, hanem „történelmi” meglátásaival is. Hogy jobbára az ítélkező – a Vörös Pokolra ítéletet mondó – pózában, félelmetes kritikusként nyilvánul meg, az összekötő és értelmező, nem kevés érzelmet hordozó szövegeit is meghatározza.
A csaknem félezer adatolt vallomás nélkül ezek a „közbeszúrt”, az emlékező történelmet sajátságos, öntörvényű „glosszával” kísért futamok – mert esszéhálózat feszíti őket – önmagukban is megállnának, hiszen logikus fölépítésükben, „fölfejlődésükben” ott a magyarirtásra felelő kíméletlen írói ítélet. Íme egy csokor, hadd lássuk, az értelmező gesztus komolyságát! Amely abban ugyancsak megnyilvánul, hogy egy kissé oldja az oral history, a tájnyelvi ízek ellenére is az ismétlődéseivel sivatagnak tetsző beszéd szürkeségét. „És abban a pillanatban a világ másik részét kezében tartó erő számára fontosabb volt a Hitler nevű sakkfigura leütése a tábláról, mint a Sztálin nevű másik sakkfiguráé. Így hát a harc tulajdonképpen a rossz harca a rossz ellen. S bármelyik is győz, a rossz fogja lobogtatni zászlaját.” (Itt a háború) „Te, dél-erdélyi magyar, még ha érzed is, hogy ez csak pár napig tartó pünkösdi királyság lesz, akkor sem tudsz nem boldognak lenni. Hogy huszonhat év után újra magyar katonák léptek a hazád földjére. Visszajöttek! Isten hozta őket!” (Dél-Erdély, Torda...) „Előbb a székelyek alól, majd Beszterce-Naszód, Kolozs, Bihar, Máramaros és Szatmár megye magyarjai alól újra kicsúszik a szülőföld!” (Megbolydult lelkek) „Nemcsak te szenvedsz, szenved ő is, az ellenség, aki ugyanúgy távol van az otthonától, s hazavágyik, hazagondol. És itt összeér a kettő, a te sorsod az ő sorsával, a te szenvedésed az ő szenvedésével.” (Miért harcoljunk tovább?) „Az egész Kárpát-medencében elindul a hajsza ellened, néped ellen. El Erdélyben, el Délvidéken, Kárpátalján és Felvidéken, mindenütt, ahol magyarok élnek. Bosszú valamiért, csak azt nem tudni, miért. (...) A magyarság bűnös nemzetté nyilváníttatik újra és megint... Ott, a trianoni kereszt árnyékában.” (uo.)
„Itt el kellene vagy lehetne töprengenünk a bűn fogalmán. Mi az, hogy a te bűnöd. Hogy mi volt a kárpátaljaiak bűne vagy az észak-erdélyi magyarság bűne, Budapest ostroma túlélőinek bűne. Itt, Délvidéken mi volt ennek az ezer éven keresztül magyar terület lakóinak a bűne a 23 éves szerb, majd azt követő 3 évig újra Magyarországhoz tartozott terület lakóinak a bűne.” (Délvidéki vérengzések) „Ami hát Délvidéken vagy Erdélyben vagy Kárpátalján történik, ugyanúgy a folyamat része, mint bármi más. Mint minden! S csak részben Tito partizánjainak a bűne, ugyanannyira a kor embertelenségéé. Ez az embertelenség tette lehetővé a partizánok számára is, hogy »igenlett« bűneiket elkövessék” (uo.)
„1944 szeptembere és 1947–48 között sehol sem jó magyarnak lenni. A rossz, mint egy görgeteg, görög tovább... A magyar¬irtás folyamattá válik...” (Háborús bűnös nemzetrész) „S ha lehetne párhuzamot vonni a többi részeken történtekkel, akkor el kell mondanunk, hogy a legkegyetlenebb sors jelöltetett ki az észak-erdélyi magyarság számára.” (Fogoly vagy!) „A régi Oroszországot a kommunizmus tette tönkre. Az, hogy egy ingyenélő és munka nélkül élni akaró alj vette át a hatalmat, előbb elrabolta és felélte az elődök évszázadokon át felhalmozott javait, majd az embert semmibe vevő rabszolgamunkával pótoltatta azokat. S mögéje tettek egy rózsaszínűre festett ideológiát, a hazugság ideológiáját.” (Miért?)
„Maga az ország: (mármint a Szovjetunió – Sz. L.) egy nagy láger. Az országnak szüksége van arra, hogy láger legyen. Csak láger mivoltában tud fennmaradni. És addig marad fenn, ameddig láger-önmagát, emberiségellenes kísérleti telep jellegét megőrzi. Amikor majd elindul az úgynevezett demokratizálási folyamat, illetve a rendszer »emberarcúvá tételének« a kísérlete, meg fog roppanni, majd össze fog roppanni az ország. Az embertelenséget nem lehet emberarcúvá tenni.” (Büntetők és büntetettek) „Ott van az arcodon a szenvedés. Amit átéltél, azt, annak a nyomát onnan letörülni nem lehet. Ezekben az években öregebb lett a nemzet.” (Megviselt arcok)
Alighanem bőséges a fönti „írói kommentár”, hogy – akár nem tudván a poklok poklát – bepillanthassunk az 1944–45-től kezdődő jó pár év förtelmeibe. Csak úgy zuhognak ránk az emlékezők vádiratai. Akik hazaérkeztek csontsoványan a Gulagokból a szülőföldre, nemcsak testi valójukban voltak megtörve, de lelkileg is. De nekik még szerencséjük volt, hiszen az irdatlan szenvedésözön ellenére is túlélték a megpróbáltatásokat. Hogy a hétszázezer munkára kivitt „idegenből” hányan hagyták ott a fogukat – sajnos, rengetegen meghaltak, volt közülük, aki temetetlen maradt – pontosan nem tudhatni. (Gazda: „a magyar holokauszt, mely közel félmillió emberáldozatot követelt, életeket, sorsokat tett tönkre”, valójában egész nemzetünket megnyomorította.) Ha még egyszer fölvillantjuk az írói „kötőszöveg” (a megrázó vallomásokat kísérő értelmezéssor) egyik legsúlyosabb kitételét: „Magyart megverni, ölni, meggyilkolni nem bűn. Nem bűn sem Erdélyben, sem Délvidéken, sem Felvidéken vagy Kárpátalján, sőt, még a csonka országban sem” – azonnal érzékelhetjük, minő politikailag kifundált büntetéseken ment keresztül az elhurcoltak tábora. A hivatalos indoklás szerint csupán dolgozniuk-építeniük kellett (már amit a németekkel együtt leromboltak), ám „utolsó csatlósként” kijárt nekik – és nem kiskanállal porciózták a megalázást, a szenvedést – akár a halál is.
Természetesen, nem mindenki volt ellenség, sokan egy darabka kenyeret nyújtva megkönyörültek az éhezőkön, sőt, némely táborparancsnok vagy munkacsoport-vezető is emberibb arcát mutatta – „Nagyapám azt mondta, ne féljetek, az oroszok jó emberek. Ő ott volt fogságban négy esztendeig” (Szabó Árpád, Madéfalva) –, ám a kínzások napirenden voltak. Ha a nagy menetelésekben, a mínusz 30–40 fokban elhullott valaki, mit se számított. Ám ezek a szovjet földön történt, noha kikényszerített „természetes” halálok (a latrinába fulladás nem számított annak) hol voltak a délvidéki vérengzésektől, a középkorra jellemző kínzásoktól (Szabó Dénes plébánosnak „állítólag késsel bevagdosták a hátát és besózták”– Rehák Lászlóné Pósa Róza, Zombor), vagy hol a szárazajtai, tuskón végzett fejlevágásoktól („A kivégzések után kérték, követelték, hogy álljon át a falu ortodoxnak” – Nagy Gergely, Szárazajta)!
„Tele volt a Kárpát-medence – és a Kárpátokon túli részek is – haláltáborokkal. S mindenütt ott voltak a magyarok” – olvassuk a véghetetlen panaszáradatot megszakító írói kommentárt. S hogy Temesvárt is ez a különleges státusz illette, bizonyítja Szekernyés János (Kajántó) történelmi hűségű közlése: „1944 decemberében, amikor a magyar főváros, Budapest védelme összeomlott, több mint 100 000 magyar és német foglyot tereltek a temesvári lágerbe...”
Szekernyés János pár évvel ezelőtt kitűnő könyvet jelentetett meg A magyarság emlékjelei Bánságban címmel. A megszólaltatottak Kézdiszentlélektől Felsőőrig, Bibarcfalvától Királyhelmecig és Mezőbergenyéig rajzolják a döbbenetes vallomástérképet. Anélkül, hogy különbséget tennék a személyes sorsot nagymértékben érintő és a történelmi bántásokat általánosító kisebbfajta memoárok között, az írói és tudósi talár mint az összegző tapasztalatot érvényesítő eszköz föltehetően valaminő rangot ad. A délvidéki vérengzésekről több forrásértékű kötetben hírt adó Matuska Márton (Temerin) vagy a kisebbségekkel-nemzetiségekkel is behatóan foglalkozó egyetemi tanár, Rehák László (Szabadka), avagy a Szolzsenyicinnel egy táborban szenvedett nagykanizsai Rózsás János (aki mellesleg több emlékezés-regény mellett a kitűnő Gulag-lexikonnak is szerzője) egyként a Gazda József által megszólaltatottak között van.
Le a kalappal a megszállott, ötven évig vallomásokat gyűjtő szerző előtt, forrásértékű munka, ám nehéz olvasmány. Mert szinte lapról lapra, sorról sorra a szenvedés, a megaláztatás, az eltipratás, a gyilok ezer fajtája kerül színre, a pokol monotóniája is nehezíti a befogadást. Minthogy az oral history ízességét az adja, jóllehet némelykor kolonc is, hogy stilizálatlan a beszéd, némelykor a derű, a humor színei is föltűnnek.
Ám ez a kevés fény – noha más irányú, mégis hadd emeljem itt ki a kisbaconi Balló Gyula költői ihletésű szavait az „északi fényről” – csöppet sem tudja feledtetni a Vörös Pokol véghetetlen mélységét, a vég nem lesz más, mint a magyarirtás. Gazda József könyve ez ellen pörölve megrázó erejű dokumentum. (Hét Krajcár Kiadó, 2017) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)