A koronakészítő kovácsmester
Erdélyi Kovácsmíves Céh Egyesület néven egyletet hozott létre a Csíkszeredában élő és dolgozó fiatal kovácsmester, Bene János azért, hogy egyesületbe tömörítse a vasas szakma még élő és dolgozó mestereit.
„A megszűnés szélére került az igényes kovácsmunka” – ezzel a ténymegállapítással kezdi beszélgetésünket a Sapientia egyetem mérnöki szakán végzett Bene János kovácsmester, aki szerint az olcsó kínai tucatcikkek miatt mára egyre kevesebben keresik a minőségi kovácsmunkákat. „Nagyon sok lett az olyan kovácsoltvas jellegű kapu, ami tüzet sem látott.” Az évekkel ezelőtt megálmodott, de csak februárban létrehozott egyesülettel épp azt szeretné elérni, hogy megmutassák, vannak egy páran, akik tudnak minőségi munkát végezni. „Ez mindig nehéz és kemény állóképességet igénylő szakma volt.”
Keresik a kovácsmestereket
Az egyesületalapító keresi az erdélyi magyar kézműves kovácsmestereket. Nemcsak díszműkovácsokat vár az egyesületbe, hanem fegyverkovácsokat, de patkolókovácsokat is szívesen lát. „Nagyon kevesen dolgozunk a szakmában. Ezen belül is szakirányokba oszlunk, vannak, akik csak patkolókovácsként próbálnak megélni, mások fegyverkovácsként, szerszámkovácsként, díszműkovácsként dolgoznak. Ezt a szerteágazó hálózatot szeretném az egyesület által valahogy összefogni.” Bene János már felvette a kapcsolatot csíkszeredai, sepsiszentgyörgyi, lövétei, ilyefalvi kovácsokkal, őszre pedig egy kovácstalálkozó szervezését tervezi a mesterséget már-már művészi rangra emelő Máté Jenő néhai csíkkozmási kovácsmester tiszteletére.
Elkészítette a Szent Korona másolatát
Bene János munkáját dicséri a Szent Koronának a Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa Lazarus Házában lévő másolata. Az állampolgársági esküt letevők láthatták az alkotást. „Gyermekkori álmom, hogy elkészíthessem a jogar, a Szent Korona, a kard és az országalma másolatát. A koronát már sikerült is.” Két hónapig dolgozott a harminc kilogramm súlyú, 43 centiméter átmérőjű, a Szent Korona kétszeres méretarányú másolatán. Munka közben koronakutatókkal konzultált, köztük a magyarországi Németh Zsolttal, aki nemrég Csíkszeredában tartott előadást. A korona elkészítését a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. támogatta.
Két méteres álom
„Igazi álmom, ami egyben rekordkísérlet is lenne, hogy legalább két méter átmérőjű koronát készíthessek, amit akár Gyimesbükkben az ezeréves határnál is el lehetne helyezni” – árulta el a kovácsmester.
A műemlékvédő hatóságokkal való együttműködésben is gondolkodó Bene János munkáira nemrég a székely termék márkanév minősítést is megszerezte, amit azzal indokoltak, hogy olyan termékeket tudott megújítani, illetve megtartani – például székely kapuk zárszerkezeteit, pinceajtókat, ajtósarkokat, sarokpántokat –, amelyeket egy ideje senki nem készít, amelyek lassan „kimentek divatból”.
Kozán István. Székelyhon.ro

Üllő, kalapács és tűzhely
A csíkszeredai Nagy István Gábor festő, grafikus és díszműkovács. Tagja a Csíki Kézműves Egyesületnek, a Romániai Magyar Népművészeti Szövetségnek és alapító tagja a Lépések Színekben és Formákban a Művészetért Alapítványnak.
„Szépvízen nevelkedtem, a szomszédunkban lakott egy kovács, akinek volt egy velem egyidős fia. Mivel ő nem mehetett játszani, amíg a feladatait el nem végezte, mi, a játszótársai is segítettünk. Szeget egyengettünk, szenet törtünk, apró feladatokat láttunk el, bár akkor még nem is szerettük. Időközben megkedveltük, s már oda jutottunk, hogy versenyeztünk, ki nyomhatja a fúvót az öreg mesternek. Nekem voltak különböző elképzeléseim, hogy mi leszek, ha nagy leszek, de a kovácsmesterség nem is jött szóba. Aztán bekerültem 1980-ban Csíkszeredába, és úgy hozta az élet, hogy kovács szakiskolába jártam, majd az iskola elvégzése után ipari kovácsként dolgoztam 21 évig. Akkor változott a helyzet, a cég bebukott, nyolc hónapig a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttesnél voltam díszlettervező, de egyre gyűlt bennem az ötlet, az elképzelés, hogy még mi mindent lehetne kipróbálni a kovácsolás terén” – meséli Nagy István Gábor.
A fiatalember időközben a Hargita megyei Művészeti Népiskolánál elvégzett egy hároméves festészet-grafika szakot, kapcsolatba került Máté Jenő kozmási kovácsművésszel, és egy alkalommal, amikor Gyergyószárhegyen részt vett a Széptermető Kalákában és kovácsolást tanult, „megfertőződött" a díszkovácsolással.
Nagy István Gábor ma már Csíksomlyón egy kis műhelyben készíti az egyedi kovácsoltvas dísz- és használati tárgyakat. Bár – mint megjegyzi – a jelenlegi kovácsműhely műteremként indult, festmények születtek itt, aztán úgy hozta az élet, hogy ablakrácsokra volt valakinek szüksége. „Előkerült a szomszédos műhelyből egy porszívó, a földön két tégla között tüzet csináltunk, s ott kezdtük hajlítani a vasat, kísérleteztünk, a végén elkészültek az ablakrácsok. Aztán egyik munka hozta a másikat” – eleveníti fel. Azt mondja, útja bármerre is vezetett, egy adott pillanatban mindig a kovácsoláshoz érkezett, nem csoda, ha már nagyon megszerette, bár tudja, ez olyan szakma, amely gyakorlásához mindig tanulni kell.
A díszműkovács elméletileg mindent készít – korlátok dísztárgyak, tűzszerszámtartók –, ami vasból létezhet, díszít és használható is – mondja, amikor arról kérdezem, mi kerül ki a somlyói műhelyből. Nagy népszerűségnek örvendenek a szálfegyverek – fokosok, kardok, kések, bárdok –, melyeket a hagyományőrzők, a huszárok használnak. Most – jegyzi meg – egy segítővel dolgozik, de bizony volt idő, amikor a felesége fogta meg a vas végét.
Azt mondja, bármit is készít, minden ütésbe beleviszi a szívét, lelkét, tudását, szeretettel csinál minden egyes darabot. Ma már megrendelésre dolgozik, de megengedheti magának, hogy nem vállal el bármit. „Sokszor van az, hogy a megrendelővel még vitába is kerülünk, mert giccset kér. Az ilyent kihagyom, vagy máshová irányítom. Nem vállalom. Az ilyen dolgokhoz nem adom a nevem. Lassan odajutottam, hogy megengedhetem ezt magamnak. Ehhez idő kellett, eleinte bármit vállaltam, mert kellett a pénz, most is kell, de már nem mindenáron” – mondja elszántan.
D. Balázs Ildikó
Székelyhon.ro

„Huncutabbul kovácsolni”
Nagy István Gábor: a festő kovács
Nagy István Gábor csíkszeredai díszmű-kovácsot számos háromszéki ismeri, vidékünkön a Tűz és vas című tárlatával is belopta már a helyiek szívébe magát, illetve többen találkozhattak igényes munkáival a környéken megrendezett kézműves vásárokban, netán otthonaikban is őrzik alkotásait. Lapunk a Szent György Napok forgatagában beszélgetett a mesterrel, kétgyermekes családapával.
A 47 éves családapa nemes egyszerűséggel kovácsnak vallja magát, de amint azt megtudtuk, képzőművészettel is foglalkozik.
– Csíksomlyón van a műhelyem, ott dolgozom. Csíkszépvízen, gyerekként a szomszédunkban volt egy kovács, akinek a fia velem egyidős volt, és akiből nem lett kovács: náluk találkoztam először a kovácsmesterséggel. Elsőként a szén, a korom ragadott meg, később pedig az nyűgözött le, hogy egy rideg vasból milyen szép tárgyakat lehet alkotni. Magánvállalkozóként 2008-tól ténykedem, illetve azelőtt 21 évig egy ipari cégnél dolgoztam ugyancsak kovácsként – vágott bele történetébe.
Fejlődésében nagy szerepet játszott, hogy folyton kihívások elé állt, a sikerélmények pedig tovább ösztönözték a bonyolult technikák megfejtésében.
– Határ a csillagos ég! Nincsenek titkaim, ha bárki érdeklődik, annak szívesen elmagyarázom, megmutatom a folyamatot, illetve tanítványaim is vannak. A fiatalságot nem nagyon érdekli a kovácsolás, tanítványom például idősebb, mint én. De akadnak kivételek is, akik fiatalabbak, az alapokat nálam tanulták, és mostanra már a saját műhelyeikben dolgoznak. Jómagam kovács-szakiskolában tanultam az ipari kovácsolást – ez teljesen szériamunkára alapult –, illetve időközben Gyergyószárhegyen, a Szépteremtő Kaláka nevű népművészeti táborban találkoztam Máté Jenő néhai csíkkozmási kovácsmesterrel: itt láttam meg, hogy nemcsak iparilag, hanem „huncutabbul” is lehet kovácsolni – magyarázta.
Nagy István Gábor a gyufatartótól egészen a méretes kapukig mindent elkészít. Munkájára van igény, elmondása szerint ebből meg lehet élni még akkor is, ha az öntött vas olcsó árával „hódít” a piacon.
– Az iparosodás korában az öntött vas bizonyos mértékben kiszorította a kovácsoltvasat, mert egy formát könnyebb, olcsóbb volt megönteni sorozatban, mint kézi kovácsolással elkészíteni. Úgy látom, hogy most újra reneszánszát éli a kovácsolás, igény van a kézi munkára – részletezte.
Persze mindig akadnak olyanok, akik – mivel nem látnak bele a munkafolyamatba – kifogásolják az árakat: legutóbb egy kuncsaft áruházban vásárolt késeket „dörgölt” az orra alá, kérdőre vonva a kovácsot, hogy miért árulja a késeit tízszeres áron. A kovács sokat nem magyarázkodott, hanem bemutatta, hogy az általa készített szerszám könnyedén „felaprítja” az üzletit.
Nagy István Gábor különféle nemzetközi kovácstalálkozón, táborokban fejleszti tudását, idősebb mesterektől „lesi a szakmát”.
A kovácsmester a Csíki Székely Múzeumban – többek között a lovagteremben – kiállított munkáira (csillárokra, fegyverekre, kiegészítőkre, fogasokra) a legbüszkébb.
A rideg vas megformálása mellett interjúalanyunk tájképeket, portrékat is készít, festészettel is foglalkozott: ezt a szakmát négy évig tanulta Magyarországon.
Tinca Teddy
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Ahol a lélek és a vas melegsége összekovácsolódik
Forog a kő, s mi mellette vagyunk
Székelyföld. Háromszék. Erdővidék… Aki nem székelyföldi, nem biztos, hogy hirtelenjében könnyen be tudná határolni a fentebb felsorolt tájegységeket – és nem csak a besorolással van ez így, hanem vélhetően nem is ismeri ezt az egyébként Kovászna megyéhez tartozó vidéket, annak rejtett – vagy csak kevésbé ismert – szépségeit. Így volt ez sokáig velem is, de ma már tudom: a többszáz éves templomok, páratlan természeti kincsek, kastélyok, gyógyfürdők, múzeumok, neves családok sok esetben már felújított kúriái mellett érdemes még egy dolgot a látogatni való helyek sorába felírnia annak, aki arra „téved”: azokat a műhelyeket, ahol a hagyományos népi mesterségek talán utolsó művelői dolgoznak úgy, ahogyan azt elődeiktől tanulták. A Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) maroknyi csapatával a Háromszék Megye Turizmusáért Egyesület és a Kovászna megyei önkormányzat meghívására volt alkalmunk megtekinteni az olaszteleki kovácsmester műhelyét és a kisbaconi vízimalmot is.
„Én még ilyen tiszta műhelyben nem jártam”
– Nagy György vagyok, kovács, hagyományos technikával kovácsolok – mutatkozik be a messzi földön ismert kovácsmester, amikor bevezet a mai kornak megfelelő, de mégis hagyományos műhelybe, amelynek láttán egyik kolléganőm álmélkodva jegyzi meg: „én még ilyen tiszta kovácsműhelyben nem jártam!”
Pedig a műhely tényleg műhely, nem csak afféle „múzeum”: mint megtudjuk, mindig van munka úgy másfél-két évre előre…
– Ez egy hagyományosan működő műhely, olyan, mint amilyen 100 évvel ezelőtt volt funkcióban. De azt ma már nem tudjuk elvárni, hogy az ember erejét ne helyettesítsük a villanyáram erejével. A szerszámok a falon ugyanazok, mint 100 évvel ezelőtt, annyi a különbség, hogy a fújtató most már nem bőrfújtató, amit az inas kezel, hanem egy kisebb ventilátorocska fújja a levegőt, izzasztja a parazsat. Az üllő is száz évnél idősebb, azt írja rajta: Resicza Aczél – folytatja műhelyének bemutatását a kovács –, az Osztrák–Magyar Monarchia idejében készült, és azt tudni kell, hogy a legjobb minőségű kovácsüllőket készítették valamikor Resicán. Ezen az üllőn készültek a csíksomlyói kegytemplom vasmunkái is, Máté Jenőcsíkkozmási kovács által – teszi hozzá később.
Semmi lézer, semmi flexelés
S miután valamelyest megismerkedtünk a műhellyel, azt is jó lenne tudni – újságíróként nem mozgunk túl otthonosan e témában –, hogyan különböztetjük meg a hagyományos technikával készült kovácsoltvasat a többitől. Sejti ezt Nagy György is, kérdezni sem kell, s már mutatja is:
 – A falon ott van egy gótikus ajtópánt, teljesen hagyományos technikával készült, sehol nincsen flexelés, sehol nincsen reszelés, csak az a felület, ami nem a régiségtől alakul ki, hanem a kovácsolástól – magyarázza, majd rendre emeli le és adja kezünkbe a falon lógó kovácsoltvas tárgyakat. Mint megtudjuk, legtöbbjüket kiállításra készítette, többeket Budapesten, a Hagyományok Házánál zsűriztett a nép iparművésze címért, amihez 35 tárgyat kell lezsűriztetni. – Már megkaphattam volna, de a helyzet az, hogy én nem tartottam ezt annyira fontosnak, hogy most tűzön-vízen át meglegyen… Ahogy az idő s a lehetőség engedi – mondja szerényen, majd a másik falra mutat, amelyen tömött sorokban állnak a különféle szerszámok. – A szerszámokat is magam készítem. A kovács valóban többgenerációs szakember… vannak dolgok, mint például a kovácsolás is, amikről beszélnek a tárgyak. Minél több a generáció, annál több a szerszám. Mert minden munkához általában új szerszámot kell készíteni, mivel egyediek, nem sorozatgyártásban készülnek. És akkor a szerszámok örökké szaporodnak. Itt az általam készített szerszámok vannak, hátul pedig az édesapámtól örököltek.
Nem összepotyolni, hanem kovácsolni!
Aztán a munkaasztalhoz lépünk, ahol egy korlát készül éppen.
– Elő van fúrva, összeszegecselésre előkészítve. Nincs lézer, semmi modern technika, csak a hagyományos: a hátulján látszanak a kivágások és a szétnyitások – mutatja. – A baj az, hogy ma a kovácsolásban pontosan az ellenkezője történik, mint ami kellene. Mert a formavilágban foggal-körömmel ragaszkodunk a régi formákhoz, viszont a technológiában, ahol ragaszkodni kellene a hagyományokhoz, ott nem. Bevisznek mindenféle modern technológiát, a lézervágástól a villanyhegesztésig, pedig csak tűzből szabadna dolgozni, úgy, mint valamikor. Pedig a formákat kellene fejleszteni; a népi kovácsolástól a barokk, a reneszánsz, a szecesszió mindig így fejlődött, de sajnos most nagyon holtponton van – összegez.
Aztán, a fentieket bizonyítandó, ismét az általa készített darabokat mutatja.
– Kovácscégér. Itt is meg lehet nézni a felületeket, mennyire tisztán látszik a kovácsolás. Nem összepotyolva van, mint egy-egy helyen, ahol úgy akarják bizonyítani, hogy kovácsolt, hogy a vasat össze-vissza kopácsolják. Ez pedig egy hagyományos ajtópánt modernebb formával, ha meg tetszenek nézni a díszített felületeket, össze van szegecselve a kettő, itt vannak a szegecsfejek... Itt van egy kovácsolt csengőtartó, a levéldísz ki van kovácsolva. S itt van elrejtve – nehogy valaki összetévessze a dolgot, mindig elásom jó mélyre –, na, itt van, amit általában ma kovácsolt vasnak neveznek, amit a kereskedelemben lehet kapni. Így, távolról, ugye mutat. Még ha felhegesszük egy ilyen díszes csigára, akkor is mutat. De amikor ezt és a hagyományost egymás mellé tesszük, tessenek megfogni a két anyagot, és megnézni a különbséget. A kettőnek a tapintása is egészen más, nem beszélve a formavilágról. Itt a lélek és a vasnak a melegsége megjelenik, abból pedig éppen az hiányzik, a lélek s a melegség.
Ahogy a nagykönyvbe megírták
Nagy György egyedül dolgozik, ha kell, a felesége segít – például amikor festeni kell, vagy hosszabb anyagnak a végét kell megtartani. 
– Sokkal jobb lenne, ha egy vagy két ember még lenne a műhelyben. De sajnos, én nem tudok átnézni azon, ha egy tárgyban hiba van. Na, most ha alkalmazott vagy segítség van, akkor ezzel szembesülni kell. Anyagilag biztos jobb lenne, ha két emberrel, hárommal dolgoznék, mert több lenne a jövedelem. De a szakma szeretete nagyobb, mint a pénzé.
– A családban van, aki továbbvigye a szakmát?
– Két kislányom van…
De ez cseppet sem zavarja, s mi is viccelődve „nyugtatgatjuk”: ha a feleség is segít, akkor talán majd a lányokat is be lehet fogni.
Balázs Bence
Szabadság (Kolozsvár)