Röpcék Sepsiszentgyörgyön
Ami a Háromszéki nekigyürkőzés könyvből kimaradt
Mondják, jobb, ha az ember maga fáradozik a saját imázsa megalkotásán, egyébként mások szívesen megteszik azt helyette úgy, hogy abból köszönet ne származzék. Hát én ugyan édeskeveset törődtem a magaméval ez ügyben is, megállapíthatom. Húsz év óta ez az egyetlen alkalom, hogy valaki érdeklődik a szóban forgó éjszakáról. Soha nem vertem nagydobra az akkor történteket, de nem is titkolóztam, elég sok szentgyörgyi tudhatott arról, hogy ezek a hóbortosok öten teleszórták a várost röpcédulákkal, pedig milyen jó buli volt Jocóéknál azon éjjel, friss nők is voltak, még pia is...
Nem ülhettünk veszteg Az elején kell tisztáznom, hogy az elkövetkező sorok értelemszerűen csakis az én emlékezetemben megmaradtakat tükrözik, csakis az én véleményemet, értelmezéseimet igyekeznek rögzíteni. Nem lehetek ennek a csapatnak sem szóvivője, sem krónikása, csupán egy vagyok az öt közül — un simplu cetăţean, ahogy rá néhány napra a tankból kirángatott, nyúzott képű, megtépázott külsejű C. elvtárs nevezte magát. A magam részéről az akkor vállaltakat természetesnek tartom, ki is pukkadtam volna, ha ennyire sem tellett volna tőlem, ha csak úgy, magától virrad rám ez a szép, új világ, miközben a lábujjaimat pattogtatom a paplan alatt. Persze, tudta a fene akkor, hogy az lesz a régi világ utolsó éjszakája, hogy nem lőnek agyon egy utcasarkon, hogy megtörténhet az, amire néha még ma is felriadok: Úristen, megdőlt a C.-rendszer! Mi csak azt tudtuk, mit beszélek! — a bőrünket égette, hogy nem ülhetünk veszteg, hogy tenni kell valamit, itt az idő, most vagy soha! Itt meg kell jegyeznem, hogy híján voltunk mindenféle patetikának, szenvelgésnek, teatralitásnak, hőzöngésnek, csak az egy imperatívusz hajtott: most kell ezeket kirugdosni! Bizonyosan így éreztek és tettek akkor sok ezren, sok tízezren szerte az országban — közülük valók voltunk öten, barátok, akkoriban mind szentgyörgyiek. Róluk szólnék most, húsz szabad esztendő múltán. Sógorommal, barátommal, Tündérligeti Attilával ’89 őszén naponta megegyeztünk abban, hogy egyre tarthatatlanabb idehaza a helyzet, ideje volna némi rossz fát tennünk a tűzre nekünk is. Körülöttünk szerre dőltek össze a bolsevik fogantatású rendszerek és falak, szenilis kommunista, vén gazemberek dőltek ki egyre-másra a sorból, egyszóval sosem látott iramban fokozódott a nemzetközi helyzet körülöttünk, csak mi rostokoltunk helyben. Mindezt az esti miseszámba menő RSZE Rádió hétórás híreiből tudtuk, majd az utána következő Actualitatea Româneascăből, amit Neculai Constantin Munteanu és EMIl Hurezeanu celebrált, ők voltak akkoriban a szabadság hangja, számunkra szinte az egyetlen szűk rés, amin beáradt az itthoni, egyre fojtogatóbb hazugságködbe az igazság metsző fénye. Került azért egyéb is, emlékszem, apám Darkó Zsiga bácsitól kapta kölcsön Méray Tibor és Aczél Tamás ’56-ról szóló könyvét, a Tisztító vihar címűt, amit a feleségemmel menten lapról lapra lefényképeztünk-előhívtunk, s így adogattuk kölcsön barátoknak. Szintúgy terjesztettük Kányádi Sándor ’85 karácsonyán a magyarországi Tükör hetilapban megjelent két versét, Vári Attila egy, a Megyei Tükör mellékletében megjelent versét, amit azóta is hasztalan keresek, címére nem, csak egy sorára emlékszem: soklapos irtás az oldal, egykoron erdőnek véltem..., Nagy Gáspár egy-egy versét, egyszóval a mai szomorú gyakorlattól eltérően halálpontosan kiszűrtük, mi az igaz és mi a valódi, és főleg, hogy mi a porhintés, a beteges hazudozás, a rendszer lételeme. Pedig egyikünk szénája sem állt valami jól, Attilát nemrégiben postázták haza a jugoszláv elvtársak, miután átúszta a Dunát, az itthon történtekről harci kutyákét megszégyenítő rojtos fülei árulkodnak immár élete végéig. Engem pedig, a frissen végzett medikust a marosvásárhelyi Securitate részesített meleg vendégszeretetben egy kiadós házkutatás után ’89 nyarán, amikor is értésemre adták, hogy előnyösebb lesz számomra, dacă nu te mai ocupi cu prostii. Akkoriban Attilának két kisgyereke volt, nekem a másodikkal volt viselős a feleségem (terhes a rendszer volt). Gyakran dicsértük a fennálló rendet egy másik jó barátommal, Zsigmond Lacával is, noha, ami a tennivalókat illeti, úgy emlékszem, ő a bársonyosabb, széchenyis utat látta inkább járhatónak. Feleségével, a fiatal gyerekgyógyász Miklós Tündével egy gyerekük volt, a Bălcescu-szobor mögött laktak egy olyan negyedik emeleti lakásban, ahol a nagyobbik szobában nem lehetett lépni a sok lavórtól és fazéktól, villany pedig nem volt, szerencsére — a csillárról is csepegett a hólé meg az esővíz. Így aztán a két fiatal értelmiségit igazán nem zavarhatta az össznemzeti villanyspórlás-program.
Baj van
Aztán elérkezett december 16.-a. Anyámtól hallottam először, hogy Temesváron baj van. Aztán nagyon nagy baj. S mi még mindig azon tököltünk, hogy Laca nekifog egy rádióadó készítésének, amit majd az azóta elhunyt Márton Laci hegymászó barátunk irányításával felviszünk a Bucsecsbe, ott működésbe hozzuk az állami adók frekvenciáján, majd miután elmondjuk a magunkét, betaszítjuk a lejtőn. Hamarosan beláttuk azonban, hogy ez a terv kivitelezhetetlen. Nekiálltunk hát gyereknyomdát felkutatni, olyan pecsétfelszerelést, amit kisiskolások használnak, minden betű egy pecsét, majd azzal írjuk meg a röpcédulákat — írógépre az ismert okok miatt nem is gondoltunk. Gyereknyomda sehol nem került, halott azonban egyre több, már Bukarestben is. Országszerte az utcákon a nép, folyik a vér, s mi holmi gyereknyomdát hajtunk, hasztalan. Ebből elég legyen. December 21-én este felkerekedtünk, s Attila egyik régi haverjának a lakásán kötöttünk ki, vélhetőleg azért, mert közülünk neki nem volt gyereke, Florinnál, aki akkoriban a színháznál dolgozott. Ott nekiálltunk, több száz füzetlapot hasítottunk félbe, került indigó is, és szépen kézzel, a leghagyományosabb módon írtunk meg sok száznyi, de lehet ezernyi cetlit — röplapot! Meggyőződésem, hogy egyikünk fejében sem fordult meg, hogy mindenikünk kézírása árulkodóbb bizonyíték a majdani nyomozás során a világ legegyénibb írógépének karaktereinél — alea iacta est, tudtuk mindannyian, és tettük a dolgunkat. Szentgyörgy lakóit szólítottuk fel románul is, magyarul is a temesváriakkal való szolidaritásra (a szó még ismerősen csengett, Gdansk-Danzig tíz évre volt akkoriban). Általános sztrájkra buzdítottuk a gyárak dolgozóit, és ki az utcákra! A pontos szövegre, sajnos, nem emlékszem. Majd csirizt főztünk, rendesen lisztből és vízből, ahogy illik, elosztottuk három üvegbe, és el a várost is háromba: az Újnegyed, a Tisztviselőtelep el az Elmegyógyászatig, a hídig jutott Lacának, Tündének és nekem, sógoromnak a központ és az Állomás negyed volt a választása, Floriné lett a Csíki negyed. Nem emlékszem arra, hogy szóba került volna, mit tegyen vagy ne tegyen az, akit elkapnak — világos volt számunkra, hogy sem így, sem úgy nem ússza meg a többi sem.
Röpcézünk Ezzel útra is keltünk, az én csapatom a kórháznál kezdte — kettőnknek is munkahelyénél. A portásfülkénél nem volt, mit keresnünk, a poliklinikánál ragasztottuk az első röplapot (raglapot). Aztán jöttek sorra a lépcsőházak. Miklós Tünde volt az ajtónyitogató-becsukó, Lacánál volt a csiriz, nálam a két hatalmas paksaméta cetli, a kabátom alatt, kétoldalt. Akkoriban még igen vékony gyerek voltam, emlékszem a megtermettség furcsa érzésére, amit azok nyújtottak. Tünde nyitotta az ajtót, Laca maszatolta be az üveget és én ragasztottam fel a papírokat. Házról házra jártunk, mint vízkeresztkor a plébános, nem hiszem, hogy kihagytunk volna egy blokkot is. Amikor intézmények kerültek sorra (posta, iskolák, üzletek, kocsmák), kívül kellett ragasztanunk. Nagyobb közöknél, buszmegállóknál a villanypóznákra. Egész utunk során senkivel, egyetlen súgó lélekkel sem találkoztunk, noha elég szemfülesek voltunk. Mire a hídhoz értünk, már hajnalodott, itt mindkét karfáját, vagy minek lehet azt nevezni, teleragasztottuk, emlékszem, milyen nehéz volt a rücskös betonon ezt megtenni. S még mindig maradt vagy két jó maréknyi cetli a kabátomban. Úgy látszik, az állandó veszélyérzet a végén vakmerővé teszi az embert, mert mire Lacáék imént említett lakásáig értünk, minden, az utunkba kerülő parkoló autót teleszórtunk röplapokkal, ohne csiriz, ohne megfontolás, pedig a népek, a koránkelők kezdtek már szállingózni. Fényes reggel volt, amikor Lacáéknál megittunk egy teát. Abban egyeztünk, mindenki elmegy a munkahelyére, aztán a többi elválik. Elmentem én is a kórházba, lejárt a reggeli vizit, beülök a rendes helyemre kórlapot írni, egyszer arra ébredek, hogy valaki simogatja a buksimat: — Ösvényes, te már megint oda voltál az éjjel, menj szépen haza, és aludd ki magad. Székely Balázs volt az, a főnököm, gyerekkori nevemen szólított. Mentem is én rögvest, szívesen, csakhogy otthon az ajtóban anyám nem tárt karokkal, de csípőre tett kézzel várt, hogy édes fiam, a népek az utcán, ezrével, te meg mit keresel itthon? A többit, a 22-i szentgyörgyi balkonjelenetet, a további hőstetteket, a munkásőrökéit, vagy hogy a bánatba hívták azt a fegyverhez juttatott szedett-vedett népséget, már nem tisztem elmesélni. Amiként azt sem, hogyan boldogult éjjel két másik társunk, Attila és Florin a város többi részein, egyedül — pedig ez is megérne egy misét.
Hogy mi lett belőlünk, ötünkből azóta? Talán mondanom sem kell, egyikünk sem lett címzetes forradalmár. Említettem, hogy nem beszélhetek mindannyiunk nevében, de abban holtbiztos lehetek, hogy senki közülünk nem kívánt ebbe az eufemisztikusan szólva is kétes hírű társaságba tartozni. Nekem például húsz év alatt eszembe sem jutott, amikor pedig nemrég, a húszéves évforduló kapcsán mégis, elszégyelltem magam. Azt hiszem, vannak így még néhányan, jó néhányan az országban. Laca, a nagyszerű fizikus UDMR-s képviselő lett, amit hamarosan meg is bánt, amint talán azt is, hogy erre a féltekére született, mert már több mint tíz éve Ausztráliában él. Volt neje, Miklós Tünde Angliában orvos. Tündérligeti Attila azóta alighanem többet élt külföldön, mint itthon, nem fekszik neki az általa is kivívott vadkeleti áldemokrácia. Florint, most bevallom, akkor is csak felületesen ismertem, így hát annyit mondhatok csak, hogy tudomásom szerint már rég nem él Szentgyörgyön. Én pedig a Homoród mentén húztam meg magam, Lövétén dolgozom, Almáson lakom. Még talán annyit: gondolt a fene azon az éjszakán parlamentáris demokráciára, többpártrendszerre, szabad választásokra, szabad piacra, bolognai rendszerre, meleg méltóság napjára, székely címerre-zászlóra a néptanácson, mi csak azt tudtuk, hogy ebből a szarból most lett elegünk, takarodjék a francba ez a demens, hazug rendszer. Aztán majd lesz valami. Lett is. Mint kiderült, voltak sokkal okosabbak, mint mi, akik a bőrüket sem vitték a vásárra, és urai is lettek a helyzetnek. A demokratikus, szabad, meleg, székely, jóformán bármilyen helyzetnek. De főleg a romániai magyar helyzetnek. De azért nem bánom azt, amit tettem 1989. december 21-én. 2009. december
Szabó Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)