"Furcsa kimondani, hogy színésznő vagyok"
Interjú Márton Katinka színésznővel
Csak nemrég csatlakozott a Spectrum Színházhoz a 27 éves Márton Emőke Katinka, de máris főszerepben tetszeleg. Ő játssza a Csehov által megálmodott, majd Matei Visniec által továbbgondolt Nyina szerepét. Honnan meríti azt az érzelmi sokszínűséget, amit a színpadon megjelenít, és egyáltalán mi vezette a színpadra? Erről beszélgettünk az ifjú színésznővel.
– Hosszú út vezetett Erdőszentgyörgyről a marosvásárhelyi színpadra?
– Tizedik osztályban bekerültem az erdőszentgyörgyi Bodor Péter színjátszó csoportba, valahogy így kezdődött az egész. Elsősorban a tanáraim, főként a magyartanárnőm ösztönzésére felvételiztem a színművészetire, de csak évekkel később. Mert az érettségi után, bár gondoltam arra, hogy még abban az évben színire megyek, mégis letettem róla, és elmentem a Sapientiára, elvégeztem a szociálpedagógia szakot. Aztán egy évet kimaradtam. Szinte nem csináltam semmit, csak agyaltam azon, hogy mi legyen a színi pályával, egyáltalán próbálkozzam-e. Végül 2010- ben jelentkeztem az előkészítőkre, majd sikeresen felvételiztem.
– Érdekes párosítás a szociálpe-dagógia s a színészet.
– Valóban érdekes, de ez úgy maradt meg bennem, hogy párhuzamosan a szociálpedagógia szakkal, otthon még tevékenykedtem a színjátszó csoportban, s közben azért valahol a kisagyamban ott bujkált, hogy nekem még dolgom van a színházzal. Amúgy jót tett önismereti szempontból a szociálpedagógia, hátrány volt azonban, hogy amikor bekerültem a színire, négy évvel idősebb voltam a többieknél.
– Négy év sokat számít?
– Nagyon. Színészkörben főként. De amúgy is mindig koraérett voltam, gyerekkoromban is túlságosan komoly, nem volt túl sok barátom, s ha volt is, csak haverok, semmi mély kapcsolat.
– Ez a komolyság, visszahúzódottság összefér-e a színpaddal?
– Ez nagyon érdekes, mert elvileg nem. Gyakorlatilag meg úgy gondolom, hogy nagyon sok minden kamatoztatható ebből, ha kellően tudod kezelni. Ha nem, akkor bizony nagy bukta is lehet, mert valóban kell egy egészséges exhibicionizmus a színpadra, ami, gondolom, bennem is munkál valahol, mert másként nem lennék itt. Úgy érzem, hogy tényleg létezik, csak tudnom kell bánni vele. Nálam nagyon fontos a mértéktartás és az, hogy egyensúlyban tudjam tartani a dolgokat. Sokszor kicsit irigykedem is azokra, akik amolyan "magamutogatóbbak".
– Gondolod, hogy nekik egyszerűbb?
– Külsőségekben igen, de nem biztos, hogy ugyanolyan mély alapokra le tudnak menni. Ezt a visszafogottságot, és azt, ami bennem felgyülemlett az évek során, az életemben, a tapasztalataim révén, igyekszem a színpadon érvényesíteni, vagyis átültetni a szerepbe, az előadásokba. Nyilván ez már más, nem olyan, mint amikor osztályteremben, tanárok előtt játszunk a főiskolán.
– Az milyen volt?
– Az egy más közeg. A színjátszó csoportban még hobbiszinten űzöd, lazán ízlelgeted a színpad világát, tényleg kedveled, amit csináltok, s a nagy színházakat csodálattal nézed, hogy istenem, milyen lenne, ha majd egyszer én is nagyszínpadon játszhatnék, egyáltalán színész lennék. Aztán az egyetemen már komoly munka folyik, önismereti folyamatok, egymás megismerése, a szakmába való belekóstolás, a technikák tanulmányozása, s már testközelben van a színészet és maga a színház.
– A te esetedben a Spectrum Színház.
– Igen. Utolsó évem végén még nem tudtam, mi lesz velem. Nyilván mindenki elgondolkodik, hogy vajon hová kerül, célokat tűz ki magának, hogy itt próbál kopogtatni meg amott. Én azonban megfogadtam magamnak, hogy utolsó éven nem fogom ezzel tölteni az időmet. Megpróbálok koncentrálni a feladataimra, és majd időközben kialakul. Így is lett. A művészeti vezetővel, Török Violával beszélgettünk arról, hogy a Spectrum Színház is hasonló, önmeghatározó folyamatban van még, és jó lesz nekem itt.
– A párod is magánszínházat vezet, igaz, mozgásszínházat, de sosem jutott eszedbe, hogy hozzájuk csatlakozz?
– Nem, bár elég kecsegtető volt számomra is azt a színházi formát megkóstolni, kipróbálni. Bár az egyetemen mi is tanultunk egy kevés mozgásszínházat, nem akarom, hogy a szakmám a magánélettel összefonódjon. Emellett eléggé más forma is, fizikailag nagyon edzett kell legyél, nem beszélve arról, hogy lépést kell tartanod a nálad képzettebb táncosokkal. Persze nem állítom, hogy ha valaha felkérnének egy mozgásszínházi előadásra, startból visszautasítanám, de inkább szeretem őket távolról tisztelni. Volt alkalmam kipróbálni ezt a színházi formát is, a Trisztán és Izoldában én voltam a dajka. Szép és jó volt, de azt hiszem, egyelőre ennyi elég volt.
– Nem a te világod.
– Nem feltétlenül, de ki tudja? Ha jobban belemélyednék, lehet, hogy mégis. De egyelőre maradok most annál, amit tanítottak, s igyekszem még jobban megtanulni, mert ez továbbra is egy tanulási folyamat.
– Mit játszottál eddig a Spectrumnál?
– A gondnokban kezdtem, amelyben azt a nőt játszottam, aki a szöveg szerint fizikai valóságban nem jelenik meg, csak az egyik szereplő fejében, s amikor beszél róla, akkor megjelenek néhányszor. Most pedig itt a Nyina. Ez attól merőben eltér, nagyságában is, milyenségében is más. És nem mellékesen ez főszerep – az egyetemen is inkább mellékszerepeim voltak, ezért jóval nagyobb kihívás.
– Te mint Nyina, miből táplálkozol? Mindazt az érzelmi sokszínűséget, amit megjelenítesz a színpadon, honnan meríted?
– Most mondhatnám, hogy a magánéletemből, de ez nem teljes mértékben igaz. Nyilván én is megéltem dolgokat, az életem során voltak majdnem a Nyináéhoz hasonló tapasztalataim, válságos helyzeteim mind magánéleti, mind szakmai szempontból. Úgy, ahogy ő tizenöt év után sem tudja azt állítani magáról, hogy nagystílű színésznő, én sem tudom azt mondani, hogy befejezett vagyok, hiszen elvégeztem a színművészeti egyetemet, és színésznő lettem. Ez nem így van.
– Furcsa kimondani, hogy színésznő vagy?
– Igen, nagyon furcsa. Én nem érzem ezt. Nehéz ezzel mit kezdeni. Továbbra is úgy érzem, hogy tanuló vagyok, hogy a tanulási folyamat még mindig tart.
– Mennyi ideig?
– Életem végéig. Ha ezt akarom csinálni, akkor életem végéig. Én aztán főképp. Azt gondolom magamról, hogy maximalista vagyok, de szerintem egy színész sosem elégszik meg a munkájával. Nem úgy van, hogy lejár a bemutató, s akkor felszusszanunk, belenyugszunk, hogy ez is megvolt. Mert minden szerepet folyamatosan kell fejleszteni, újítani, gazdagítani, jelenvalóságában mindig hitelesen kell életben tartani. Hallottam valahol, hogy talán Tompa Miklós mester azt mondogatta: gyerekek, az előadásnak soha sincs vége. Igaza volt…
(A Spectrum Színház sajtóosztálya) Népújság (Marosvásárhely)

Balassi Bálint színművét viszi színre a Spectrum Színház társulata
Szép magyar komédia
E hét péntekén, este 7 órától új bemutatójára várja közönségét a marosvásárhelyi Spectrum Színház társulata. A főtéri magánteátrum ezúttal Balassi Bálint Szép magyar komédia című színjátékát tűzi műsorra, azt a művet, amelyet az első magyar drámaként tartunk számon. Szerzője 1588-ban, az olasz Cristoforo Castelletti Amarilli című pásztordrámájának alapján írta, természetesen magyar vitézi környezetbe helyezve, és az egész műben fellelhető Balassi költészete, sajátos stílusa.
A drámával és a közelgő előadással kapcsolatosan szerda délelőtt tartott sajtótájékoztatót a társulat, amelyen elsőként Török Viola, a produkció rendezője szólt. – Ezt a művet ez alkalommal már negyedszer rendezem, de az előző színrevitelek sem hasonlítottak egymáshoz. Ha időrendi sorrendben visszamegyünk a múltba, ezelőtt Mikházán, a Csűrszínházban vittem színpadra (abban a verzióban táncosok is szerepeltek), tíz éve ez volt az első színházi rendezésem Sepsiszentgyörgyön, a legelsőre pedig még Németországban, egy magyar gimnázium színjátszó csoport-jában került sor. Visszatérő témám ez a dráma, úgy érzem, ismét meg kell vele ünnepelnünk a magyar szerelmi komédia születését. 1588-ban íródott, és büszkeségre ad okot, hogy a Rómeó és Júlia megírása előtt már volt ilyen jellegű darabunk – ami komédia ugyan, de mégis van egybeesés a Shakespeare által szerzett klasszikussal: egyrészt jelzi, hogy a magyar irodalom már akkor európai volt, másrészt a történetben is felfedezhetünk azonos, illetve hasonló motívumokat. Balassi egyedülálló szerelmi lírája dalokra szerzett versekből áll, ezek a drámában is fontos szerepet kaptak. Komédiája kevésbé játszott és ismert, mint a versei, nyelvezete nehézkes, ma már nehezen érthető, valószínűleg ezért is játsszák oly kevesen. Éppen ez okból rengeteget dolgoztunk rajta, és egy idő elteltével mindenki kezdte megszeretni ezt a világot: Balassi világát, amelyhez nekünk is közünk van. Megtalálni azon közös dolgokat, amelyek minket vele összekötnek, nagy kaland, szép törekvés, és jó, hogyha sikerül. A téma örök érvényű: a szerelemről szól. A mai fiatalok, legyenek bármennyire is modernek, a szerelmet hasonlóképpen élik meg, mint az egykoriak, akik nagyobb elzártságban éltek. Mindig ugyanolyan természetességgel fedezték fel egymást az emberek. Az örök szimbólumok is ugyanezt igazolják. Mennyire lehet hinni az igaz szerelemben, mennyire szól ez a mű a barátságról, igazmondásról, hűségről, megbízhatóságról? Ezek a kérdések foglalkoztattak. A dráma formailag kissé az operát előzi meg, sok énekelt vers van benne, a Ruszuly Ervin által jegyzett koreográfiának komoly szerepet szántunk – adják magukat a helyzetek, a viszonyok, hogy többet megmutathassunk, mint amire a szavak képesek. Könczey Árpád sajátos zenei feldolgozása átvezet a századokon, a reneszánsz dalokat dzsesszes és népies átiratokban is hallhatjuk. Takács Tímea jelmezei is hasonló koncepció szerint születtek, hiszen a reneszánsz divat átível a korokon.
A komédia a hazatérés és a hepiend mítoszát élteti, de ez a mű rendelkezik egy tragikomikus vonással is: mint említettem, létezik párhuzam a Rómeó és Júlia történetével, egy kicsit olyan, mintha Júlia feltámadna. Jelzi, hogy a nagyon abszolutista elképzelések vagy halállal végződnek, vagy lehetetlen megtalálni őket. Mégis, mindig vannak olyanok, akik hisznek bennük. És szenvednek értük. Mindezzel párhuzamosan pedig a ,,második szerelmesek" története zajlik, és ebben van valamilyen modernség: Balassi nem erőlteti, hogy a szerelembe feltétlenül bele kell halni. Nem idegen tőlünk mindez, most is érvényesek azok a viszonyok, érzések, amelyekről a Szép magyar komédia szól.
A sajtótájékoztatón jelen lévő színművészek – Sebestyén Hunor, Márton Emőke-Katinka, Kinda Szilárd, Nagy Beáta, Kovács Károly és Szász Anna –, a mű szereplőinek megformálói hozzátették: a mű szövege önmagában nagyon szép költészet, ami miatt nagyon nehéz maivá tenni, mert ha szétszabdalják, elvesztődik a szépsége. – Nagyon zenés, táncos, mesebeli valami, de mivel nem lehet maivá tenni, mind a nézőnek, mind a játszónak nagy kihívás az azonosulás. Ezen belül szerelmesnek lenni pedig még nehezebb. Balassi reneszánsz darabjában a szerelmesek versekben, dalokban történő megnyilvánulásait nehéz a magunkévá tenni. A szöveg nem annyira nehéz, mint amennyire nehéz azt igaz hitelességgel elmondani. A mű példázat, ami arról mesél, hogy vannak dolgok, melyekben jó hinni.
Nem mindig értettük az olvasópróbán, hogy mit mondunk. A szerelmen túl pedig a fő kérdés az, hogy ezt ki avagy mi irányítja? Mi irányítjuk, avagy valami felsőbb erő, sors, karma, istenség? Hogyan és mi módon történnek ezek a dolgok? A mű végét hepienddel zárja ugyan Balassi, de a kérdés ott motoszkál, hogy ez egyáltalán hepiend? A darab a szerelem több formáját megmutatja, szenvedő szerelmesek, játékos szerelmesek egyaránt helyet kapnak benne. Összegezve: egy szép, magyar komédiát láthatnak majd az érdeklődők – hallhattuk a premiert megelőző sajtótájékoztatón.
Kaáli Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely)

Premier a Spectrum Színházban
„Itt emberi élet van a színpadon”
Új, érdekesnek ígérkező bemutatójára készül a marosvásárhelyi Spectrum Színház. A főtéri, egykori Ifjúsági mozi épületében otthonra talált társulat ezúttal Márai Sándor világhírű, A gyertyák csonkig égnek című regényének színpadi változatát mutatja be Kincses Elemér rendezésében. A szombat este esedékes premierrel, a művel, valamint a kezdődő évaddal kapcsolatosan csütörtök délelőtt tartottak sajtótájékoztatót a Spectrum Színház előcsarnokában.
A megjelenteket az intézmény sajtófelelőse, Medve Zsuzsa üdvözölte, aki elárulta: Márai regényét tizenegy évvel ezelőtt Pozsgai Zsolt dramatizálta. A művet jóval az író halála után fedezte fel a köztudat, most a színház is ilyen felfedezésre vállalkozik.
Amint azt Kincses Elemér elmondta, rendkívül egyszerű műről van szó, amely ugyanakkor hallatlanul nagy titkokat takar, hiszen nincsen nagyobb dolog, mint az ember lelke.
– A regény kötéltánchoz hasonlítható, milliméterek választják el az érzelgőstől. Én az érzelmest szeretem, az érzelgős azonban taszít, és ez az előadás nagy kihívása is: halálosan komoly érzelmeket érzelgősség nélkül megmutatni. Két, hetven éven túli emberről van szó, akiket a szerző kamaszlelkű suhancok vad szerelmével ruház fel. Márai csodálatosan írt magyarul, és addig letiltotta magyarországi megjelenéseit, amíg ,,azok”‘meg nem buktak.‘93-ban Olaszországban ez a regény az első három legnépszerűbb külföldi alkotás között szerepelt. A szerző Kassán, nemesi családban született, de külföldre ment, a harmincas években már nagyon sikeres írónak számított.
Ez a darab és előadás nekem nagyon nagy öröm, a legjobb hangulatú színházban dolgozhattam, ami óriási dolog. Színházat nem lehet háborús légkörben teremteni – mi itt több hétig úgy próbáltunk, hogy egy hangos szó el nem hangzott. Tímea díszlete szép és remek játéktér, számomra pedig öröm volt négy, ennyire különböző alkatú színészt egy irányba vezetgetni. Minden rendezőben ott él a százszázalékos előadás álma, most úgy érzem, hogy 85-90%-nál vagyok. Itt soha nem érkeztem túl korán.
A mű, mint említettem, kötéltánc a giccs és a csodálatos emberi igazságok között. Ha kicsit is az érzelgősség felé hajlunk el, nyálas lesz. De mégis egy hatalmas, önemésztő alkotás, amiből kiderül, hogy szenvedély nélkül teljesen értelmetlen az élet. Van olyan színház, ahol A gyertyák csonkig égnek szitokszónak számít. Az nem az én színházam. Ez egyetemes értékű regény. Van, akinek belefér a lelkébe ez a csoda, van, akit nem érdekel, a szomorú az, hogy van, aki utálja. Mi úgy véljük, hogy az emberi lélekről beszélni a színház fő feladata, és nincs zseniálisabb színház egy nagyszerű színésznél. Ez egy olyan darab, amelyet mindnyájan szeretünk. Az igazán nagy színészek a színpadon érzik jól magukat, és a színház egy csodálatos játék: bemegy néhány felnőtt ember egy sötét terembe, majd pár órán keresztül azt játsszák, hogy nem önmaguk. 
Török Viola, a színház vezetője hozzátette: – Rég megvolt már az elképzelés, most sikerült ezt a művet színpadra vinni. Mi régóta ilyen darabokat keresünk. Tömény alkotás, amely tele van emberi érzelmekkel, lelkiséggel, harcokkal, öregkorral, szerelemmel. Ennek a megjelenítéséhez nyugalom szükséges. Nem kifele sziporkázó, hanem befele néző, elemző előadásról van szó. A mi profilunkhoz jobban talál ez a fajta lelkiség. Kis színházként amúgy sem vagyunk benne a trendi, csillogó színházi világban. Megengedjük magunknak azt a luxust, hogy olyan dolgokkal foglalkozzunk, amelyek jólesnek. Lehet, hogy a közönség is csak azokból az emberekből fog állni, akik ezt keresik, de remélem, hogy a fiatalabb korosztály is felfedezi magának az előadást. Én örvendek, hogy megengedhetjük magunkat ezt a lassúbb és mélyebb alkotási folyamatot. Nálunk vagy hosszú idő érleli meg az előadások születését, vagy hirtelen helyzet. Az egész évad tele lesz meglepetésekkel, a legújabb nehézségeket mindig kihívásnak érezzük. Idén még lesz egy bemutatónk, 2018-ban pedig újabb premierekkel fogunk majd szolgálni. Fiatal, játékos, elkötelezett, profi csapatunk van, az évad jó kezdődik.
Az előadásban szereplő színművészek is szóltak néhány szót. Mózes Erzsébet elárulta, első alkalommal dolgozik a Spectrum társulatával, és nagyon örvend, hogy kapott egy kicsi, de igen szép szerepet, ami nagyon közel áll a lelkéhez.
– Nagyon családias a hangulat, nagyszerűen éreztem magam, az emberek barátságosak, szeretetre méltóak. Nem könnyű visszalépni a színpadra az én koromban, de mindenki nagyon türelmes volt hozzám.
Tatai Sándor hozzátette: – Olyan fantasztikus gazdagságú ez a partitúra, amit játszunk, hogy évtizedekig elég lesz. Az emberi lelket jellemző gazdagság, ami itt felfedezhető, fantasztikus tárház – amiből ha sikerül egy-két dolgot közvetíteni, akkor nagyon elégedettek lehetünk. Óriási feladat, ugyanakkor felelősség is. Örvendek, hogy ebben részt vállalhatok. Ez az előadás, a próbafolyamat kicsit elszakít a hétköznapoktól, olyan szerepekről van szó, amelyekért érdemes ezen a pályán maradni. Itt emberi élet van a színpadon, és számomra ez a legfontosabb.
– Annak idején Márait az iskolában nem tanították, indexen volt – mondta Kárp György. –Első alkalommal egy színpadi változat kapcsán találkoztam vele, akkor olvastam el a regényt. Zseni volt, emiatt műveit nagyon nehéz színpadra állítani. Az egész regényt nem lehet ugyan eljátszani, de hatalmas értékek rejlenek benne. Engem rettenetesen meghat, elég érzékeny lettem, a korral is jár ez. Sokszor nem tudok megszólalni emiatt a színpadon. Öröm volt, hogy ezzel a szereppel találkoztam, és alkalom adatott arra, hogy színpadra vigyük. Remélem, hogy a közönség is  nagy szeretettel fogja fogadni az előadást. Bízom a sikerben és abban, hogy szeretni fogja a publikum, talán azok is, akik először találkoznak így Máraival. Sajnos már Erdélyben is van egy réteg, az ,,okosok”, akiknek minden, ami magyar, az büdös, az szemét, de ha bedrogozva valaki összekalapál valami hülyeséget, arra ráhúzzák, hogy zseniális. Van egy rétege a közönségnek, amely nem szereti azt a fajta színházat. A fiatalok igen, de sajnos nincs ellenpélda. Mi ilyen ellenpéldát szeretnénk mutatni. Végszóként Márton Emőke Katinka árulta el, hogy nagyon örvendett ennek a szép szerepnek, amit igyekszik a legjobban játszani, valamint annak, hogy ilyen szűk körben feszesen, jó hangulatban tudtak az alkotók együtt dolgozni.
A gyertyák csonkig égnek premierjére ma, október hetedikén, szombaton 20.30 órától kerül sor. Fellép Tatai Sándor, Mózes Erzsébet, Kárp György és Márton Emőke-Katinka. Díszlet és jelmezterv: Takács Tímea, hang- és fénytechnika: Incze Róbert. K. Nagy Botond / Népújság (Marosvásárhely)