Máj. 27-én, megalakulásának ötödik évfordulója alkalmából az Erdélyi Múzeum Egyesület nagyváradi fiókszervezete tudományos konferenciát tartott Püspökfürdőn. A téma éppen Püspökfürdő volt - a geológus, a biológus, a történész és a balneológus szemszögéből. Dr. Fleisz János, az EME váradi fiókszervezetének elnöke az eltelt öt év eredményeiről beszélt. Az 1859-ben bejegyzett EME az egyik legrégebbi tudományos intézmény. A váradi fiókszervezetnek 340 tagja van. A konferencián Oláh István geológus, dr. Venczel Márton biológus, Marossy Anna biológus, dr. Caluseru Judit történész és dr. Laczikó Mihály előadása hangzott el. /Haraji Tóth Hajnal: Nagyváradi EME Születésnapi megemlékezés Püspökfürdőn. = Bihari Napló (Nagyvárad), máj. 29./

Emlékművet kapott Marossy Anna
Egy márványból faragott hévízi tündérrózsa és háromnyelvű (román, magyar és angol) emléktábla felavatásával rótta le tiszteletét az egy éve elhunyt Marossy Anna nemzetközileg elismert biológus emléke előtt a Sporthorgászok Aqua Crisius Egyesülete a püspökfürdői Pece rezervátumban. A közös tiszteletadásra közel félszázan érkeztek: diákok, idősek, környezetvédők, valamint Marossy Anna ismerősei, sőt egykori tanítványai is.
A Váradtól alig tíz kilométerre lévő püspökfürdői Pece rezervátum helyszínén, mely egykor még a hévízi tündérrózsának (Nymphaea lotus var. thermalis) köszönhetően vált híressé, már csak a kiapadt forrás és a tavacska – mely immár nem termál, hanem esővízzel van teli – emlékeztet a múltra. A pusztulásra ítélt tündérrózsa, valamint az állatritkaságok, mint a piros szárnyú kele (Scardinius Erythrophthalmus var. Racovită), a bordás homorcsa sem található már meg a tó kihűlt vizében.
A kitartó környezetvédőnek fáradhatatlan munkásságáért a tó partján emeltek emlékművet, melyet Dan Daniel belényesi szobrászművész készített el. A jelenlévőket Andrei Togor, az Aqua Crisius projektmenedzsere köszöntötte, kifejtve, hogy az általuk nagyra tisztelt rendkívüli környezetvédő, Marossy Anna biológus emlékművét a Szívünkben őrzött természetvédelmi területek elnevezésű projekt keretében készíttették el. „Ahogy Marossy Anna eltűnt, a termálvíz is eltűnt e rezervátumból” – fogalmazott Togor. A szobrász, akárcsak Marossy Anna, szintén belényesi születésű. Mint elhangzott, tovább kell vinni azt a lángot, amit a biológusnő gyújtott, és harcba kell szállni a kihalófélben lévő növény- és állatvilág megmentéséért.
Az emlékmű leleplezésénél jelen volt Váradszentmárton polgármestere, Cristian Laza is, aki megígérte, hogy mindent megtesz a rezervátum megmentéséért. Utána a jelenlévők közül is felszólaltak páran, felidézték az „örök harcoshoz” fűződő emlékeiket, majd virágokat helyeztek el az emlékműnél.
Sükösd T. Krisztina
Az emlékmű szövege: Ezt az emlékművet Marossy Anna (1931. 03. 02. – 2015. 10. 18.) tiszteletére emeltük fáradhatatlan természetvédelmi munkásságáért. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Elpusztították Marossy Anna emlékfáját
A váradiak zöme talán soha nem fogja megérteni, hogy ezelőtt három évvel mitől kapta meg Nagyvárad az ország legzöldebb, azaz legjobban fásított városának titulusát a román környezetvédelmi minisztériumtól, hiszen a megyeszékhelyen a váradi önkormányzat illetékesei évek óta barbár módon pusztítják, vágatják ki a faóriásokat.
A „legzöldebbnek” ítélt városban ugyanis építkezések, útjavítások, csőcserék vagy éppen furcsa elképzelések okán lelkiismeret-furdalás nélkül és legtöbb esetben minden kertészeti szakismeretek mellőzésével vágnak ki amúgy egészséges, több évtizedes faóriásokat. Egyenként, vagy akár sorban is, ahogy ezt tették pár éve, például a Szent László (ma Unirii) téren levő öreg, és amúgy makkegészséges tölgyfasorral, csak azért, hogy kialakíthassák a kopár, árnyékmentes kőteret a városközpontban.
Erre a sorsra jutott egy jelkép értékű hatalmas jegyenyefa is, mely az Emanuil Gojdu Főgimnázium mellett, a Körös parton zöldellt hosszú ideig. Ez a jegenye szimbolikus értékű fává vált, amikor a három esztendeje elhunyt, nemzetközileg elismert váradi biológusnak, Marossy Annának az emlékére a váradi önkormányzat emlékfává nyilvánította, mivel 2007-ben a Sebes-Körös partrendezésekor ezt a fát fogadta örökbe közismert környezetvédő. A néhai biológus szakértelmétől joggal rettegtek a felelőtlen és lelkiismeretlen illetékesek. Talán ezért is figyelmeztető jel az, hogy az emlékére kijelölt fát végül is sikerült elpusztítani. A faóriás mellé ugyanis az idők során felhúztak egy vendéglőt, hogy az ott megforduló emberek közvetlenül a Körös mellett ehessenek, ihassanak. A „természetközelinek” szánt (amúgy méregdrága) vendéglő tulajdonosait azonban a jelek szerint zavarta valamiért a Marossy Anna emlékfája, ezért az önkormányzat bábáskodása mellett tavasszal alaposan megnyesték, visszavágták. Már akkor felhördültek a környezetvédők, a váradi lokálpatrióták, hiszen jól látható volt, hogy a fa megcsonkolása annak kiszáradásához vezet. A sajtóban is megszellőztették ezt a vandalizmust, azonban a városháza műszaki osztályának illetékesei, Emil Benţan aligazgató és munkatársai, akik elkövették a pusztító nyirbálást, esküdtek égre-földre az újságíróknak, hogy a hatalmas jegenyének nem lesz semmi baja, mert így szakszerű azt visszanyesni. A környezetvédőknek lett azonban igazuk, mert az óriási jegenye nem élte túl a városházi kertészkedők „szakértelmét” s pár hónapra a barbár csonkolást követően teljesen kiszáradt. Jelenleg a most is felújítás alatt álló vendéglő utcai bejárata mellett a kopár, elszáradt fatörzs, mint egy nyomorúságos csontváz magaslik, hirdetve, hogy adhatnak Nagyváradnak akármilyen „zöldváros” titulust, a szomorú valóság az, hogy az érdekek és hozzá nem értés káoszában az illetékesek nemhogy védenék, de pusztítják a még meglévő értékeket. Marossy Anna emlékfája tehát mára egy kiszáradt csonk, s ahogy ismerjük az ilyenkor szokásos forgatókönyvet, kis idő múlva teljesen ki is vágják, hogy nyoma se maradjon annak a fának, mely a környezetrombolásra emlékezteti a váradiakat.
Szőke Mária / Reggeli Újság (Nagyvárad)

Elrománosodott Turul-nemzetség
A Turul-nemzetség által alapított hat partiumi (ma határ menti) faluban eddig két településen avattak turulmadárszobrot, pár napja Érmihályfalván. Riportunkban azt vesszük számba, hogy a többi faluba miért nem fog többé leszállni a magyarság eredetmadara.
Ady, Kazinczy, Kölcsey, Irinyi szülőföldjén már régóta tudják az emberek, hogy a falvak megmaradásának esélye a nagypolitika szeszélyétől függ. A Turul-nemzetség alapította hat település – Pusztaapáti, Györgyegyháza, Tótfalu, Érmihályfalva, Érkenéz, Értarcsa – közül az első kettő kipusztult, Tótfalu pedig beépült Mihályfalvába. Érkenézben a demográfia mai állása szerint már sosem fog leszállni a magyarok eredetmadara, amelyet Értarcsán 2010-ben, Érmihályfalván pedig idén októberben avattak fel.
Kenézben a szlovák eredetű Szlávy családból kikerült egykori koronaőr birtokán zömében román telepesek leszármazottjai eresztettek gyökeret, de a cigány lakosság is szaporán népesíti a falut, lakja be a magyarok által elhagyott portákat. A legtöbb érmelléki kisfalu a megmaradással való küzdelemből mindig győztesen került ki átvészelve a történelem viharait, az ínséges időket, a homok kegyetlen szárazságát. Olykor a szükség és az egymásrautaltság törvényt bontott és összehozta a másajkúakat is. Az összefogás többfelé osztotta a terhet. A közigazgatásilag Kazinczy szülőfalujához, Érsemjénhez tartozó Érkenézt (ma Voivozi), valamint Érvasadot (utóbbi Érkörtvélyessel alkot községet) telepes falvaknak tartják, amelyek státusza igencsak ritka e vidéken. Azonban mindkét település román ajkú lakosai zömében magyarul is beszélnek. Magyar nemeseink a múlt század elején a Mócvidékről telepítettek ide román jobbágyokat, akiket olcsó munkaerőpótlásnak szántak. Ezek a későbbiekben gyökeret vertek az érmelléki homokon. Így lett Érkenéz – a Szlávy nemesi család egykori kedvelt birtoka – zömében ortodox felekezetű település. Érkenéz A korabeli feljegyzések alapján a honfoglaló magyarok Ménmarót kazár fejedelem székhelyét találták e vidéken. Árpád fia nőül vette Ménmarót leányát és vele kapta Biharországot is. Amikor a magyar törzsek és nemzetségek felosztották egymás között a hont, az Érmelléket és annak vidékét a Turul-nemzetség kapta. Érkenézt egy 1279-es oklevél úgy említi, mint Serefil comes (jelentése: nádor, várnagy) birtokát. A falu gyakran cserélt gazdát: 1338-ban a Csanád nemzetségé, 1409-ben a Csákyaké. 1420 körül pedig már három birtokost is említenek az okiratok: a Domahidy, Fugyi és a Nyüvedi családokat. Az 1800-as évek elején került a Szlávyak birtokába. A 20. század első felében mintegy 850 ide telepített román lakossal bírt és 134 portával rendelkezett. Trianon előtt Bihar vármegye érmihályfalvi járásához tartozott.
Turulfészkek
A hat érmelléki Turul-falu első megülői tehát a királyi uradalom népei közül kerültek ki. A telepesek nemzetiségét kutatva azt találjuk, hogy két falunév mutat szláv lakosságra: Kenéz és Tótfalu. Kenéz szláv nyelvű alak, de a szó a magyarok között sem volt ismeretlen, hisz Bihar megye egy másik Kenéz nevű faluja is színmagyar vidéken állt. Itt azonban, mivel Kenéz mellett egy Császló nevű falut is találunk, valószínűleg szlávokra kell gondolnunk. Tótfalu neve ugyan magyar, de éppen a névben rejlő ellentét teszi bizonyossá, hogy szláv lakossággal kell számolni. Beolvadásuk a színmagyar környezetbe gyorsan végbement. A második szláv telepítés feltehetőleg az 1800-as évek elején éppen a Szlávyak révén történt. Az ő nevükhöz fűződik az érmihályfalvi kiskápolna építése is, amelyet 1818-ban emeltek a mintegy negyventagú római katolikus közösségnek. A katolikus hit új gyökerei e történelmi momentumhoz kapcsolódnak, de az osztrák származású Stubenberg grófok idetelepülése is nagyban befolyásolta a katolicizmus újbóli elterjedését. Élet a végeken A temetőkert Kenézben is, mint általában az érmelléki településeken, homokdombon van. Az alatta futó utcákat és az erdőalját cigányok lakják, hatalmas a nyomor. A temetődombon túl, annak mintegy meghosszabbításaként, az egykori Szlávy-romok mutatják a mai demográfiai helyzetet. Minden valószerűtlenül kihalt. Csak a kóbor kutyák csaholása hasít olykor a lepusztult falu csendjébe. Távolabb, a temető alatt szekér baktat, rajta fürtökben lógnak a rajkók. A szekérderékban pár kosár apró krumpli. – Tallózni voltunk – mondják. Arcukon a fajtájukkal járó korai öregedésbe barázdálódik a nyomor.
A zömében román ajkú telepesek kiszorították a falu bejáratának helységtáblájáról az Érkenéz feliratot. Már húszszázaléknyi magyar sincs az egykori Turul-jusson. Újabb cigányokkal rakott szekér közelít. Ők gallyat „tallóztak” az erdőről… Az utcavégi kőkereszten műanyagkoszorúk sürgetik az eljövendő idők istenígéretét. Az ezeréves fű nyomában Az érkenézi aranyhomokon, amely fittyet hányva az országhatárra a Nyírség alá fut, az ezüstperje (Corynephorus Canescens) nyomában járunk. Az alig pár esztendeje elhunyt neves nagyváradi biológus, Marossy Anna évtizedekkel ezelőtt bukkant rá e növényritkaságra. A sovány legelő eddig tulajdonképpen önmagát védte, mert senkinek sem jutott eszébe ott legeltetni. Az érmelléki lápvilág, az Ecsedi-láp, a krasznai és nagykárolyi hátság, illetve a Nyírség egyszerre alakult ki, de az Érmelléken majdnem olyan gazdag élővilágot hozott létre a mocsár, mint amilyen a védett Duna-deltában van. Az apró fűféle egy szubmediterrán faj, amelynek mintegy ezer évvel ezelőtti melegebb korból sikerült fennmaradnia e vidéken. 2000 júniusában öt hektár érkenézi legelőt nyilvánítottak védetté Érkenéz határában (Natura 2000). A pázsitfüvek családjába tartozó ezeréves fű az egyetlen, amely még tanúskodhatna az egykori madaras ősökről, lovaik patanyomairól, Serefil jussáról. Mindenszentek a faluban A homokdombon található sírkertben már gereblyézik a hantokat a hozzátartozók. A zömében ortodox lakosság mintegy száz görög-katolikussal elegyítve átvette a kivilágítás hagyományát a magyaroktól. Meleg októberi nap van, az idős emberek úgy tartják, hosszú őszt jelent. Sokan élvezik a vénasszonyok nyarát a kerítés melletti kispadokon. Két nyelven is köszöntik az idegent. Románul indul a beszélgetés, de csakhamar rátérnek a magyar szóra, úgy folytatják a beszéd fonalát. Idős házaspár dióval, szőlővel kínál, és csakhamar elmondja: pár éve tért vissza a faluba, ahol nyugdíjas éveiket szeretné leélni. Itt születtek. Nem akartak más temetőben nyugodni, csak a kenézi homokban. Felnőtt gyermekeik városon maradtak, messze vannak, nehezen elérhetők. De a kényszer nagyúr. Mert hol is lehetne itt dolgozni, kenyeret keresni? Még mindig jobb, mintha külhonba szakadnának. Onnan már kevés az esély hazatérni, akáclombos temetőben nyugodni – mondja Jani bácsi a kapuban. Kint állunk a portája előtt és panaszkodik a nagypolitikára. – Ki látott már ilyet – kérdezi félig magától, félig tőlem –, hogy a családokat ennyire szétszaggassa a kényszer? A gyerekeket csak néhanap látjuk, az unokák szinte úgy nőnek fel, hogy nem is ismerik a nagyszülőket. Vannak Kenézben olyan családok, ahonnan a fiatalok külhonba mentek szerencsét próbálni és öt év is eltelik olykor, mire hazajönnek vendégségbe. – Az érettségi után máris kint vállalnak munkát. Ezeknek a tíz százaléka sem tér haza. Bele is rokkannak az itthon maradtak. A világot látott generáció már nem elégszik meg a szőlővel és a lágykenyérrel – babrálja Jani bácsi a kenyér belét kérges ujjaival. Jani bácsi betessékel az udvarra is, vessek egy pillantást szerény portájára. – Minden nap eszembe volt a falu, míg a nagyvárosban éltem – meséli tovább élete történetét. – Nem tudtam volna meghalni más helyen. Bármilyen is legyen e falu, nekünk itt van az otthonunk. Mert vannak ugyan házak, amelyek védelmet nyújtanak a világ bármelyik táján, de az otthon Érkenézben van – mondja az egykori vajdahunyadi vasmunkás. Régi idők szellemei Egyetlen kiemelkedő épülete van a falunak, a 18. században épült görögkatolikus templom, amely a főutcán magasodik. Ma még az ortodoxok tartják benne a liturgiát. Vele szemben a görög katolikus imaház ablakai néznek rá szerényen, türelmesen. A feljegyzések szerint mintegy kétszáz évvel ezelőtt több volt a görög katolikus ezen a tájon, sok magyarral is közöttük. A templomot is ez a felekezet építette, jog szerint őket illetné. A falu végén hatalmas romos épület régi patinás idők dicsőségét hirdeti. A falusiak közül kevesen tudják, mi célt szolgált, kié volt. Ez a Szlávy-kastély romjai. Most nevezhetnénk akár a falu szimbólumának is. Csak a szelek és talán a régi idők szellemei lengik be. Olyan, mint Érkenéz. Puszta, kihalt a maga elhagyatott házaival. Az ezeréves fű az egyetlen, amely nem hagyja a maga jussát. Sütő Éva / Erdélyi Napló (Kolozsvár)