Amputáció és elvesztett illúziók – avagy Trianon újratöltve
„Erdély határai megtámadhatatlanokká váltak, ezzel a román delegáció elérte legfőbb célját” (Tatarescu román külügyminiszter)
Hetven éve május elején egy végzetes döntés tartotta lázban a magyar közvéleményt. Párizsban összeült négy nagyhatalom külügyminisztere, hogy döntést hozzon a világháborúban vesztes Magyarország és Románia területi vitájában.
A párizsi Luxemburg-palotában 1946. május 7-én rendezett négyhatalmi konferencián Molotov szovjet külügyminiszter elnökölt, és a nagy kerek asztal körül ott ült Byrnes amerikai, Bevin brit és Bidault francia külügyminiszter. Mellettük tanácsadók gondterhelt arccal, az asztal körül fontoskodó titkárok. A kép azt sugallja, hogy megfontolt döntés születik, pedig erről szó sem volt. A Romániát és Magyarországot egyaránt megszállva tartó Szovjetunió már régen döntött. Maradtak a trianoni határok. A három nyugati hatalom képviselői érdekteleneknek mutatkoztak. Byrnes egy ideig még lebegtette azt a véleményt, hogy esetleg a két állam tárgyalhatna hogy „csökkentsék az idegen uralom alatt élők számát”, de hamar ejtette a javaslatot. Mosta kezeit. Így eldőlt, hogy a trianoni határok maradnak.
Amikor a remény még élt
A hatalmas életerő, amely megmutatkozott a szétlőtt, kirabolt, megalázott országban, 1946 tavaszától reményeket és illúziókat is táplált. Az illúziók közé kell sorolnunk, hogy sokan bíztak abban, a „demokrácia” nevében győztes szövetségesek most nem békediktátumokkal állnak elő – mint 1920-ban –, hanem igazságos rendezéssel. Ennek egyik feltétele lett volna a határok hozzáigazítása a néprajzi viszonyokhoz a Kárpát-medencében. Ám miközben Párizsban a külügyminiszterek kedélyesen kávézgattak, Csehszlovákiában napirenden volt a magyarok „kilikvidálása” (jogfosztása, deportálása, „reszlovakizálása”). Lengyelországot „eltolták” nyugatra, Besszarábiában, Kárpátalján berendezkedett a Szovjetunió, miként a balti államokban is.
A megszállt államokban, beleértve Németország keleti felét, hozzáfogtak a szovjetizáláshoz. De a remény még élt. Különböző forrásokból lehetett tudni brit és amerikai szakértői elképzelésekről, amelyek igazságosabb határokat tartalmaztak a Kárpát-medencében. Mégpedig nemcsak Románia, de Csehszlovákia, Jugoszlávia és Kárpátalja irányába is. Ezek a tervek azonban még 1944 előtt készültek. Később már eltűntek a külügyminisztériumok archívumaiban, hiszen a győztes Szovjetunió, Csehszlovákia és Jugoszlávia hallani sem akart területek átadásáról. Maradt tehát a két vesztes: Magyarország és Románia.
Egy ital 45 milliárdért
A döntés idején már háromszázezret meghaladó számú magyar menekült érkezett trianoni területre. Elképesztő körülmények uralkodtak. Megkezdődött a németek kitelepítése. Az országban éhínség fenyegetett. Budapest 30 571 lakóházából 23 százalék alig volt lakható, négy százalék pedig teljesen megsemmisült. Gyakran több család húzódott meg egy helyiségben. Hiány volt fűtőanyagból, élelmiszerből, gyógyszerből, ruhaneműből. Még napirenden voltak a rablások, „vetkőztetések”. Az országnak el kellett tartania az itt állomásozó milliós szovjet hadsereget, a Szövetséges Ellenőrző Bizottságot, emellett jóvátétel gyanánt hatalmas élelmiszer-szállítmányok indultak a Szovjetunióba. A megszállók kezébe került a magyar ipar színe-java, az összes korábbi német és osztrák tulajdon. Még Nyugaton volt a magyar nemzeti vagyon jelentős része, mozdonyok, hajók, üzemek felszerelése, a Nemzeti Bank teljes aranykészlete. Jugoszlávia és Csehszlovákia is követelte a jóvátételt. Fenyegetően közeledett a magyar–csehszlovák lakosságcsere-egyezmény végrehajtása. Újabb tízezrek keltek útra a bizonytalan jövő minden félelmével.
Eközben csúcsot döntött az infláció. Az árak napról napra emelkedtek, a csirkehús kilója tavasszal már 3 millió pengő, egy kiló szalonna 6 millió. Cipőt, ruhát kapni nem lehetett, csak horribilis összegekért. Egy pohár sör, amely a békeidőkben 38 fillér volt, 1945-ben már négyezer pengő, 1946 márciusában 77 ezer, május közepén két és fél millió, júniusban már 45 milliárd! Az emberek idegei végsőkig feszültek, mindenki azt várta: legyen ennek vége! A kommunista propaganda harsogta is: a stabilizációt csak ők tudják megcsinálni.
Ma kit akasztanak?
Közben naponta hozták az újságok, hogy hány háborús bűnöst akasztottak fel, milyen fasiszta bűnök kerültek napvilágra, a kommunista politikai rendőrség hetente leplezett le „fasiszta összeesküvést”, mintegy muníciót adva a Párizsban keményen dolgozó Jan Masaryk csehszlovák és Tatarescu román külügyminiszternek. Magyarország szerintük továbbra is revizionista, fasiszta, Európa „enfant terrible”-je. A tisztviselők rettegtek a B listától. A „demokrácia” fogalmát kisajátító marxista pártok ezzel valójában politikai tisztogatást hajtottak végre a közszférában. Így – családtagokkal – legalább negyedmillióan maradtak egzisztencia nélkül. Nagy Ferenc kormánya elrendelte a Nemzeti Bank alárendelését a kormánynak (vagyis a kommunista vezetésű Gazdasági Főtanácsnak), a devizák és az arany bejelentési kötelezettségét és a kötött gazdálkodást. Elértéktelenedtek a nyugdíjak, hadsereg szinte nem maradt, központi anyag- és árhivatalt hoztak létre, a külkereskedelmet állami irányítás alá vették. Nagy Ferenc miniszterelnök a májusi döntés előtt Moszkvában járt. Sztálin elemében volt. Az 1940–41-es magyar–szovjet „közeledés” kapcsán azt mondta: „A Szovjetunió vezetői a maguk egyszerűségében nem gondoltak arra, hogy a magyarok rokonszenve a Szovjetunió iránt nem őszinte, hanem csak színlelt.” Nagy Ferenc hazaérve azt az illúziót keltette, hogy a szovjet vezetés támogatja Magyarország területi igényeit. Látszólag Révai József és a kommunista párt is csatlakozott. Nagy Ferenc Székesfehérvárott május 5-én azt mondta, hogy „a Szovjetunió kormánya minden kérésünket teljesítette”. Így aztán nemcsak a magyar miniszterelnök döbbent meg május 7-én, de a magyar közvélemény is. Jó pesti szokás szerint éjfélkor már az egész város tudott a döntésről. Kiderült, hogy a szovjet vezetők „a maguk egyszerűségében” csak színleltek.
A kommunisták szerint mindez azért történt, mert Moszkvában nem elégedettek a magyarországi helyzettel. Tovább kell tehát lépni a szovjet rendszer megteremtése felé.
A skizofrén állapotokra jellemző, hogy a közvélemény aznap, amikor értesült a magyarságra nézve tragikus párizsi döntésről, olvashatta Nagy Ferenc hálálkodó táviratát Sztálin József úrnak. Ebben tolmácsolja a magyarság „soha el nem múló háláját azért, hogy a szövetséges hatalmak a felszabadítás sorsdöntő tényével megnyitották a demokratikus, békés fejlődés lehetőségét…” A sajtóhírek szerint kiderült az is, hogy a magyar kormány Budapesten átnyújtott diplomáciai jegyzéke a párizsi tárgyalásokon egyáltalán nem került szóba. Ráadásul a béke-előkészítéssel megbízott profi diplomata (Kertész István) csak 9-én érkezett Párizsba. Erre mondta május 8-án a magyar parlamentben Nagy Vince szabadságpárti képviselő, hogy a magyar álláspontot tartalmazó „jegyzéket” nyilván a Petőfi Sándor utcai postaládába dobta a külügyminiszter. Fokozta az elkeseredést, hogy a rádió – valószínűleg tévesen értelmezve Byrnes álláspontját –, azt közölte, hogy az amerikaiak népszavazást kezdeményeztek a határaink menti területekről, de ezt a másik három hatalom elvetette.
A remények szertefoszlása és a kormány teljesítménye éles bírálatot váltott ki a parlamentben, főként a Magyar Szabadság Párt részéről. Sulyok Dezső 1946 folyamán többször is kifejtette, hogy magyar tömegeket elszakítani egymástól rossz határokkal semmivel sem igazolható eljárás. Sulyok konkrét javaslatot is készített májusban a külügy számára, amelyben nemcsak Kelet-Magyarországon igényelte a magyarlakta területek visszacsatolását, hanem egy korridorral megoldva Erdélyben a Székelyföldet is elérhetőnek tartotta. Javasolta ugyanakkor a felvidéki színmagyar területek Magyarországhoz csatolását is, amivel okafogyottá válhatna a lakosságcsere és az a csehszlovák igény, hogy az összes magyart kitelepítsék.
Sopront vissza Ausztriának
A miniszterelnök a kritikákra azt válaszolta, már az is eredmény, hogy a magyar álláspontot meghallgatták Moszkvában. Aztán Nagy Vincének felrótta, hogy „úri fölénnyel, lekicsinyléssel” szólt a magyar béke-előkészítés színvonaláról, mulasztással vádolva a kormányt. A miniszterelnök aztán egészen veszélyes vizekre evezett. A Nemzetgyűlésre bízta, gondoskodjék arról, hogy „ne legyek kénytelen ezzel a képviselő úrral ebben a teremben ülni.” Rákosi Mátyás, Marosán György és a többi nagy „demokrata” élénken helyeselt. Ők már tudták, hogy hamarosan egyik Nagy sem fog a parlamentben ülni, menekülni kényszerülnek. A sors fintora, hogy Nagy Ferencnek előbb kellett elhagynia az országot, mint Nagy Vincének. De csak egy hónappal. A vitában többször elhangzott a „hazaáruló” kifejezés, a leghangosabban éppen onnan, ahol tényleg nagy számban ültek, a kommunisták padsoraiból.
Nagy Ferenc talán bízott abban, hogy majd a párizsi békekonferencián sikerül eredményt elérni, bár washingtoni, londoni, párizsi útja e téren teljes kudarccal végződött. Sokan ringatták magukat abba a hitbe, hogy nem a végső döntés született meg. De a 22 ezer négyzetkilométeres magyar igény végül egy négyezer négyzetkilométeres sávra csökkent, ami alig nagyobb, mint Tolna megye. Ezen a keskeny sávon található Arad, Nagyvárad, Nagykároly, Szatmárnémeti, Nagyszalonta. Közben a csehszlovák állam újabb területi igényekkel lépett fel Magyarországgal szemben, a „pozsonyi hídfő” megnövelését követelve. Sőt nyugati szomszédunknál a kommunista párt követelte Sopron és környéke elcsatolását Ausztriához, amelyet a „Horthy-féle fasiszta terror politikai mesterkedései szakítottak el Ausztriától”. Csatlakoztak a szociáldemokraták is. Az osztrák követelés nem valósult meg, paradox módon talán azért, mert ez a terület szovjet megszállás alatt volt, és Sztálin Magyarország szocialista átalakítását biztosabbnak érezte, mint Ausztriáét.
A zöldséges mérlege
A hetven éve május 7-én meghozott döntést a párizsi békekonferencián már nem módosították. Meglepő volt Jebb brit küldött érvelése Románia mellett: „veszélyes megzavarni egy ország gazdasági életét területi amputációkkal, még akkor is, ha azok részben indokoltnak látszanak”. Az amputálás Trianonban történt. Hogy Párizsban, Moszkvában, Londonban, Washingtonban megint a mi kárunkra tévedtek, az bizony a mi diplomáciánk, érdekérvényesítő képességünk, politikai és egyéb önzésünk, szűklátókörűségünk, kishitűségünk következménye is. Ez akkor is igaz, ha tudjuk: a zöldséges mérlege mindig a maga javára téved.
Hetven éve – ne áltassuk magunkat – nemcsak az első félidőt vesztettük el, de egy mérkőzést is. Most már a tét, hogy megőrizzük hitünket, kultúránkat, nyelvünket, s ha muszájból is, jobb teljesítményt nyújtsunk elődeinknél. Ehhez elengedhetetlen, hogy megszabaduljunk a mesterségesen belénk táplált kishitűségtől és újjáépítsük a tudatosan aláásott erkölcsi erőnket.
Szerencsés Károly
A szerző történész, egyetemi docens
Magyar Hírlap

Mindig ugyanazok
Láthatóvá tenni a rejtőzködő ellenséget, napfényre hozni a társadalom szövetébe titkos járatokat rágó aprócska lényeket – ez biztosíthatja a nyugodt építkezéshez szükséges hosszú távú stabilitást Ágoston Balázs szerint, akinek elemző és összegző írása a Magyar Demokratában jelent meg, alább olvasható.
A Budapest utcáin hangoskodó szélsőliberális csoportok és az őket uszító-felkészítő háttér-agytrösztök végső célja, hogy társadalmi támogatottság híján szükség esetén erőszaktól sem visszariadva, puccs-szerűen megragadják a hatalmat. E jakobinus-bolsevik lelkület és módszertan XX. századi történelmünk során országvesztést és valóságos diktatúrákat eredményezett, Európa-szerte kormányokat buktatott, és ma is országokat taszít zűrzavarba. Hazánk és nemzetünk léte a tét.
A nemzetellenes balliberális politikai tábor 2010-ben összeomlott, legalábbis ami a reguláris, pártszerű megjelenési formáit illeti. Elaggott, szellemileg leépült politikusai ma már közröhejt sem váltanak ki a nagyközönségből. Ezért a háttérhatalom globális és helyi rezidentúrái új szereplők után néztek. Mivel vezéregyéniséget, karizmatikus személyt egyelőre nem leltek, stratégiájukat harsány propagandára és az arctalan tömeg, a hasznos hülyék felhergelésére építik. Mindig harcolnak valamiért: a hetente eltemetett sajtószabadságért, a tartalmilag soha meg nem határozott, egyébként Magyarországot rendre tragédiába sodró köztársaságért, a nemi identitásukban sérült emberek „jogaiért”, a balliberális történelmi narratíva egyeduralmáért, az illegális migránsok ellenőrzés nélküli beengedéséért, mostanában épp egy magát egyetemnek nevező, igencsak kétes körülmények között működő oktatási intézményért, illetve nagyjából minden ellen, amit a biztos társadalmi támogatottsággal rendelkező magyar kormány tesz.
Ütemet diktálnának
E békétlen lelkek jól ismertek a történelemből, mint ahogy a háttérben szervezkedő megszállott ideológus típusa sem új. Raffay Ernő történésznek a szabadkőművesség magyarországi aknamunkáját feldolgozó, gazdagon adatolt, tényeiben cáfolhatatlan, ezért vita helyett szervezetten elhallgatott munkáiból pontosan tudjuk, hogy a cél már a XIX. század utolsó évtizedeiben is a keresztény és nemzeti gyökerek szétszaggatása, Magyarország magyar jellegének megszüntetése volt. E cél érdekében titkos akciókra és nyílt színi felforgatásra egyaránt sor került.
Ady Endre Új, tavaszi sereg-számla című versében, melyet a korabeli konzervatív közbeszéd által csak Galíciai Körnek hívott Galilei Körnek ajánlott, a Láz ifjú seregének nevezi e radikális budapesti szabadkőműves páholyok által a nyilvánosság előtt, de a valós hátteret elfedve működtetett egyletet (tagja volt többek között bizonyos Rákosi Mátyás), melynek küldetése a magyar lelkek manipulálása, megtévesztése, idegen érdekűvé asszimilálása. „…mink nézetjük most vele a világot”, teszi egyértelművé a célt Ady, hozzátéve: „meg kell tanulni a mi ütemünk.”
Sajnos 1918 őszén a háborús összeomlás és a szabadkőműves propaganda által az egekig korbácsolt elkeseredettség nyomán voltak, akik az ő ütemüket verték. És mivel a kritikus pillanatban a történelmi politikai elit bénultan tűrte a végzet beteljesedését (maga gróf Tisza István volt miniszterelnök fatalistaként fogadta az életére törő terroristákat, ahelyett, hogy revolverével ártalmatlanná tette volna őket, hogy a nemzet élére állva mentse a menthetőt) a valóságos támogatottságot nem élvező puccsisták – a mentálisan sérült hazaáruló Károlyi Mihályt maguk előtt tolva – ideig-óráig kezükbe kaparintották az ország irányítását. Tormay Cécile Bujdosó könyvéből, e remekbe szabott irodalmi naplóból tudjuk, hogy ezek a hónapok a legsötétebb csőcselék rémuralmát hozták, s 1919 márciusában eljött a mélypont, amikor Kun Béla egyenesen a börtönből került az ország élére hasonszőrű társaival együtt.
Az első magyarországi kommün véres terrort, bestiális gyilkosságok sorozatát, hazánk magyar történelmi jelképrendszerének meggyalázását és végül soha nem látott országvesztést hozott. A Szamuely-féle Lenin-fiúk – bár csak körülbelül kétszázan voltak – rettegésben tartották a magyarok millióit, és a maguk embertelen küldetéstudatával igyekeztek a saját képükre formálni Magyarországot. Nem csoda, hogy országszerte több helyen lázadások törtek ki az életidegen ideológia jegyében dúló vörös rendszer ellen, ami 1919 nyarának végére össze is omlott.
Újra jöttek a Kun Bélák
Mintegy negyedszázév ellentmondásoktól terhes, de alapvetően és összességében helyes irányú konzervatív, jobboldali, a szerves magyar történelembe visszakapcsolódó kurzust követően aztán a szovjet ármádia árnyékában visszatértek a vörösök, és bár – kezdve az 1944 decemberében a megszálló Vörös Hadsereg által Debrecenbe összeterelt, senki által soha meg nem választott „nemzetgyűléstől” – valóságos társadalmi támogatottságot ezután sem tudhattak magukénak (az 1945-ös, egyébként legitimnek aligha nevezhető választáson a kommunisták mindössze 17 százaléknyi voksot kaptak, és az 1947-es, több jobboldali párt kizárásával és kékcédulás választási csalásokkal tarkított megméretésen is csak 22,25 százalékot szereztek), mégis kezükbe kaparintották a meghatározó pozíciókat, hogy a látszatdemokrácia kulisszái mögött Rákosi és társai azonnal véres leszámolásokra indítsák terrorkommandóikat.
Az 1956-os nemzeti fölkelés és szabadságharc idegen fegyverek segítségével történt leverése után, mint közismert, véres megtorlás következett, és bár a nemzet többsége ama lázas-bizakodó napokban a hercegprímásként jog szerint államfői szerepkörben fellépő Mindszenty József bíborostól remélte a kibontakozást, majd a Munkástanácsokban látta a kommunista diktatúra leépítésének lehetőségét, a vörös rendszer emblematikus figurája, Marosán György hírhedt mondata („mától kezdve lövünk”) világossá tette, hogy a kommunisták továbbra is fittyet hánynak bármiféle társadalmi legitimitásra, és nem tűrnek meg más gondolatokat, más irányzatú politikai erőket.
E felfogás az 1980-as évek végén lezajlott rendszerváltozás során sem változott, pusztán annyiban módosult, hogy a hamis és kíméletlen élcsapat-tudat az elaggott kommunista vezérektől a jórészt belőlük szocializálódott balliberális SZDSZ-hez került. Mentalitásukat jól jellemezte a cinikus és kirekesztő „SZDSZ vagy Mucsa” fordulat, azon rögeszméjük eszenciája, mely szerint ők, és csakis ők hivatottak közéletet, politikát szervezni Magyarországon. Bizony ez a Galilei Kör és a bolsevik kizárólagosság jól ismert hangja volt. „Ébresztő, magyarság! Megint félrevezetnek! Elmúlt az őszirózsás forradalom, ez már a Kun Bélák időszaka”, figyelmeztette népét a Magyar Rádió Vasárnapi újság című műsorának 1990. január 14-i adásában elhangzott jegyzetében Csurka István.
A magyar írónak sajnos igaza lett. Jöttek a Kun Bélák, a galilelisták, és az SZDSZ úgy kormányzott összesen három ciklusban, hogy soha nem nyertek választást, sőt, gyakran épp csak megugrották a parlamenti küszöböt. Mégis kulcspozíciókat kaparintottak meg a köztársasági elnöki poszttól a belügyi tárcán és az oktatásügyön át a gazdasági irányításig. A szocialisták hozták a bamba, arctalan, megvezetett tömeget, az SZDSZ pedig irányított – 2010-re meg is lett az eredménye.
Harc a nemzetek ellen
És ma sem történik más: a Kun Bélák – mivel választás útján nem képesek rá – zavarkeltéssel, felforgatással, erőszakkal igyekeznek megrendíteni a stabil kormánytöbbséget. A mai Lenin-fiúk és –lányok maroknyian vannak csupán, de középszerű, éhes kalandorok, narcisztikus zavarodottak és hasznos idióták sokasága tapad hozzájuk, akár a legyek a légypapírra. Gulyás Márton ismeretlen státusú nárcista maga mondta el egy 30 perces, végtelen hosszúságúnak tűnő öntömjénező videóüzenetben egy magát radikális anarchista baloldalinak nevező létforma társaságában, hogy választáson nem lehet megverni a jelenlegi kormányt, ezért „attraktívabb” akciókra van szükség.
Ezeket pedig ugyanúgy a felszín alatt szerveződött globális hálózatok módszertana alapján valósítják meg, mint ezelőtt száz-százhúsz évvel. A szabadkőműves eszmény ugyanaz: népek, emberfajták összekeverése, minden helyi nemzeti, vallási, kulturális sajátosság megszüntetése, s az ekképp mesterségesen létrehozott, nyitottnak és plurálisnak hazudott „új társadalom” ideológiai kizárólagossággal történő irányítása.
E folyamat útjában állnak az önépítő nemzetállamok, köztük Magyarország, melynek kormánya a balliberális-szabadkőműves eszménnyel szembemenetel. Ezért támadja 2010 óta nem szűnően, a jövő évi parlamenti választásra tekintettel pedig most éppen fokozódó intenzitással hazánkat a globális háttérhatalom és annak helyi ügynökei.
A forgatókönyv mindig ugyanaz: úgynevezett nem kormányzati, magukat civilnek mondó szervezetek (non-governmental organization, NGO) marginális vagy gyakran látszólag rokonszenves ügyekre (környezetvédelem, az elesettek segítése, és így tovább) szakosodva vezényszóra mozdítható, külföldről pénzelt egységfronttá állnak össze, igyekezve mondvacsinált ürügyekkel fellázítani az erre fogékony embereket. Közép-Európában leginkább George Soros magyarországi születésű amerikai zsidó tőzsdespekuláns sötét alakja sejlik fel ezek hátterében. Az ő Nyílt Társadalom Alapítványa az 1980-as évek első felében hatolt be Magyarországra, felkarolva, támogatva és ideológiával is ellátva az akkori ellenzéki szervezetek jó néhány későbbi vezéralakját. Igen, Orbán Viktor is Soros-ösztöndíjas volt közel harminc évvel ezelőtt, ám ő azok közé tartozik, akik idejekorán felismerték a spekuláns milliárdos ártó szándékát, és szembefordultak törekvéseivel. Nem véletlen, hogy a felforgatók gyűlöletének legfőbb céltáblája évtizedek óta a magyar miniszterelnök, akit nagyon szeretnének megbuktatni, hogy saját embereiket ültethessék a hatalomba.
Mert ez a cél: ha lehet, választáson, ha nem lehet, hát fondorlattal, erőszakkal megszerezni az országok irányítását, legalábbis befolyásolni a folyamatokat. Ez történt 2000 őszén Szerbiában: az azóta meghalt Szlobodan Milosevity eltávolításában főszerepe volt az Egyesült Államok kongresszusa által alapított Alapítvány a Demokráciáért (National Endowment for Democracy, NED) nevű szervezeten keresztül összesen 41 millió dollárral támogatott Otpor (Ellenállás) nevű szervezetnek. Ugyanez történt a 2003 lezajlott grúziai „rózsás forradalom” idején, 2004 őszén, majd 2014 februárjában Ukrajnában, és hasonló kísérlet zajlott 2006 márciusában Fehéroroszországban – itt azonban nem sikerült kormányt buktatni.
Fénycsóvát rájuk!
Magyarországon is biztosnak és megingathatatlannak tűnik a kormány, ám számolni kell azzal, hogy az infantilizmust sem nélkülöző anarchista akciók kezelhetetlenné válnak. A módszerek ugyanis egy Oroszországból Amerikába bevándorolt ortodox zsidó család egyetlen életben maradt fia, Saul Alinsky (1909–1972) marxista író és „közösségszervező” boszorkánykonyhájából származnak. Neki rögeszméje volt politikai tényezővé emelni a csőcseléket, ennek jegyében több amerikai városban sikerrel lázította fel a néger és latin gettók lakosságát. Saját szavai szerint totális háborút folytatott a kirekesztettség ellen, olyan háborút, amiben nincsenek szabályok, és főleg nincs fair play. Eszköztárából ízelítőt adott lapunk múlt heti száma (Készülnek a háborúra, Demokrata, 2017. április 19.)
Az efféle módszerek ellen azért nehéz védekezni, mert a végtelenített provokációk célja épp az, hogy az önmagukban nem túl komoly konfliktusok eszkalálódjanak, és így megrendüljön a nemzetállam. Óriási türelemre és önuralomra van tehát szükség most, amikor a silány pimaszság láttán egyébként okkal-joggal viszket a józan magyar többség tenyere.
A hatásos ellenszer az információ, a felvilágosítás lehet. Igen helyes nemzeti önvédelmi lépés, hogy a jövőben az úgynevezett civil szervezeteknek bizonyos összeg fölött törvényes kötelezettségük lesz nyilvánossá tenni, milyen külföldi forrásokból kapnak pénzt. Láthatóvá tenni a rejtőzködő ellenséget, napfényre hozni a társadalom szövetébe titkos járatokat rágó aprócska lényeket – ez biztosíthatja a nyugodt építkezéshez szükséges hosszú távú stabilitást.
itthon.ma/szerintunk