"A Bolyai Egyetem Barátainak Egyesülete és a Bolyai Egyetemért Alapítvány július 3-án, emlékülést rendez a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának támogatásával. A kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem elüldözésének 80., a Bolyai Tudományegyetem megszüntetésének 40. évfordulóján rendezett emlékülésen Elekes Botond, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma nemzeti és etnikai kisebbségek főosztályának vezetője a kolozsvári Magyar Tudományegyetem szerepéről és jelentőségéről tart előadást, majd a Ferenc József Tudományegyetem kolozsvári felszámolásának történetéről, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem létesítéséről, a Bolyai Tudományegyetem tudományos és oktatási eredményeiről a filozófia, társadalomtudományok, történettudományok, jog- és közgazdaságtudományok, irodalom- és nyelvészet, néprajz, nemzettudat építése, természettudományok, matematika, fizika és orvostudományok terén, a diák- és ifjúsági mozgalmakról, az egyetem utolsó évéről (1959), valamint a magyar nyelvű oktatás helyzetéről és távlatairól a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetemen témákról lesz szó. Az előadásokat jeles kolozsvári és magyarországi tudományos kutatók, egyetemi tanárok tartják: Antal Árpád irodalomtörténész (Kolozsvár); Faragó József etnográfus (Kolozsvár), a MTA tiszteletbeli tagja; Gábos Zoltán fizikus (Kolozsvár), a MTA külső tagja; Incze Miklós történész, akadémiai doktor, a Bolyai Egyetemért Alapítvány elnöke; Katona Szabó István író, a Bolyai Egyetem Barátainak Egyesülete elnöke; Maurer Gyula matematikus, egyetemi tanár; Maros Tibor orvos, egyetemi tanár, akadémiai doktor (MTA), a Román Orvostudományi Akadémia tagja (Debrecen); Sebestyén Kálmán történész, kandidátus; Szilágyi Pál matematikus, a Babes-Bolyai Tudományegyetem prorektora; Szögi László történész, a budapesti Egyetemi Könyvtár főigazgatója; Vincze Gábor kutató (Szeged); Wanek Ferenc geológus, egyetemi tanár, a kolozsvári Bolyai Társaság elnöke. /Emlékülés a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem elüldözésének 80., a Bolyai Tudományegyetem megszüntetésének 40. évfordulóján. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 29./"

Elhunyt Maros Tibor professzor /Hátszeg, 1923- Debrecen, 2002. márc. 25./. Főiskolai tanulmányait a kolozsvári Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen végezte. 1949-ben már előadótanárként tevékenykedett Marosvásárhelyen, az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem Anatómia Tanszékén, 1960-tól tanszékvezető egyetemi tanár. Sebész főorvosként igen értékes munkát végzett a marosvásárhelyi sebészeti klinikákon. Maros Tibor több mint 50 éven át egyetemi tanár kimagasló tudományos, szakmai és oktatói tevékenységet fejtett ki. Főbb kutatási területei: a májszövet regenerációja, a szív és vese anatómiája, neuroanatómiai és embriológiai alapkutatások. A sebészeti műtéttan oktatója és kimagasló képviselője volt. Dékánként és rektor-helyettesként hozzájárult a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem fejlődéséhez. Több mint 250 tudományos dolgozat szerzője és társszerzője, emellett 43 egyetemi jegyzet és monográfia szerzője, illetve társszerzője. /A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem vezetősége: Búcsú prof. dr. doc. Maros Tibor érdemes egyetemi tanártól. = Népújság (Marosvásárhely), márc. 28./Maros Tibor professzor 1989-ben kényszernyugdíjazása miatt Magyarországra települt, Debrecenben az Orvosi Egyetem professzora volt nyugdíjba vonulásáig, 1995-ig.

Sas Péter: Egy emberből az marad meg, ami az emberek emlékezetében róla megmarad” (2.) Interjú a 90 éves Kiss András nyugalmazott főlevéltárossal
– A Facsádról elindult életút végül megérkezett, azt is mondhatnám, révbe jutott Kolozsvárt, mely bizonyosan különbözött a korábban megélt városok szellemiségétől.
– Kolozsvár más volt, új, számomra a kitárult reménységek városa volt. Kolozsvárra bukott diákként érkeztem. 1940 a bécsi döntés és a szerelmek éve volt. És azé a felejthetetlen facsádi nyáré, amelyről mintha megéreztük volna, hogy az utolsó, tombolt bennünk az ifjúság, az együttlét öröme. A gimnáziumban hetediktől kettéágaztak az osztályok humán és reál tagozatra. Az előbbiben a latinon és a nyelveken volt a hangsúly, a reál osztályokban a nagyon komoly matematika- és fizikaoktatáson. Mindig ragaszkodtam a barátaimhoz. Ezek jó matematikusok voltak és a reál tagozatra iratkoztak be. Én követtem őket, de nem mértem fel, hogy azon a magas színvonalon tanított matematikához és fizikához nagyon rendszeres, napi felkészülésre volt szükség. Az én érdeklődésem azonban nagyon megoszlott. Változatlanul sokat olvastam, rádiót hallgattam, szórakoztam, így aztán 1940 nyarán pótvizsgára buktam. A nyár viszont nagyon mozgalmas volt. Akkor folytak a Turnu Severin-i tárgyalások, tombolt bennünk a fiatalság, a szerelem, nem tudtam tanulni, nem is ment a vizsga. Matematikatanárom megkérdezte, miért nem megyek Magyarországra.Azt feleltem, hogy készülök menni, mert édesapámat áthelyezték Csíkszenttamásra. A nagyon igényes számtantanár nagyvonalú ember volt, Temesvár polgármesteri tisztét is betöltötte a királyi diktatúra előtt, az ellenőrizhető írásbelimre négyest adott, viszont a szóbelimre hatost, így ötös osztályzattal átengedett. A Karánsebesről jött, provinciális szemléletű fizikatanár 4,50-nel megbuktatott. Édesapám felvette a kapcsolatot a sepsiszentgyörgyi Református Kollégiummal, ahol tájékoztatták, hogy mint elnyomott, újra vizsgázhatok. Neki viszont az volt a véleménye, hogy mivel látta, hogy nyáron nem tanultam a pótvizsgára, ne vegyem igénybe ezt a kedvezményt. Mivel a szintén áthelyezett sógoromék már berendezkedtek Kolozsváron, beiratkozásra jelentkeztem a Kántor Lajos igazgató vezette Farkas utcai Középiskolai Tanárképző Intézet Gyakorló Gimnáziumába, ahova Gyöngyössy Dániel, akkor ügyvédjelölt barátom és földim kísért el. Bukott diákot nem szívesen veszek fel, mondta az igazgató, miután átnézte az irataimat. Dani barátom sovinizmust emlegetett. A válasz tömören ez volt: sovinizmus ide, sovinizmus oda, bukott diák az bukott diák. Kántor Lajos igazgató úr mégis felvett. Mi, felsősök hamar rájöttünk, hogy igazgatónk fő törekvése az iskolaépítés. Igyekezett jó, minőségi iskolát létrehozni, ami nem volt könnyű az örökölt tanári karral és a különböző helyekről érkező, több iskolát megjárt diákokkal. Keményen, jól vezette a rábízott gimnáziumot, és már a második évben sikerült a tanárok egy részét kicserélnie. A román oktatási rendszer több szempontból modernebb volt. A Károly-diktatúra idején azonban nehezebb lett a helyzet. A diákok is szembesültek a vasgárda és a király között dúló ádáz harccal. A vasgárda tudatosan Lupescunét, a szeretőt tette minden rossz előidézőjévé. De a diákok tapasztalták azt is, hogy a terrort nem lehet terrorral megfékezni. Két iskolatársunkat is a csíkszeredai gyűjtőtáborban megtizedelés során lemészárolták, minden bírói ítélet nélkül. Különben osztálytársaik jó tanuló, eszes fiúknak ismerték. Szerintük nem az antiszemitizmus vitte őket a vasgárdába, hanem a király és környezete erkölcstelensége, pénzhajhászása. Károly király emberei ugyanolyan törvénytelenül jártak el, mint a gyilkoló vasgárdisták, mert cselekedeteiket nem független bírói határozat alapján hajtották végre. Az iskolában kialakult ugyan a diákok véleménye, de oda nem gyűrűzött be a gyűlölködés.
A magyar oktatási rendszerben tetszett, hogy a tanár szabadon dönthette el, milyen végső osztályzatot ad a diáknak. Különbség volt a nyelvoktatás tekintetében is. A magyar oktatási rendszerben első évtől tanították a latint, harmadiktól a németet, ötödiktől az olaszt vagy más világnyelvet. A román nyelvet elsőtől tanították és érettségizni is lehetett románból. A román iskolákban első osztálytól a francia, harmadiktól a latin, ötödiktől pedig választott idegen nyelv volt a kötelező. Amint erről már szó esett, hetediktől választani lehetett a humán és a reál tagozat között. A diákok körében nagyon rossz szemmel néztek két típust: a magolót és a strébert. Kolozsvárt én kitűntem a magammal hozott irodalmi ismereteimmel és olvasottságommal. Rendszeresen vásároltam a magyar sorskérdésekkel foglalkozó folyóiratokat, ezeket a Méhkas Diákszövetkezet könyvesboltjában szereztem be. Móricz Zsigmond folyóiratát, a Kelet Népét, a Zilahy Lajos szerkesztette Híd számait pedig az Ursus kapualjában árusító Béla újságárusnál vásároltam meg. Amikor megtudtam, hogy a harmadik utas Németh László, Kodolányi János, Juhász Géza, Gulyás Pál átvették a debreceni Tiszántúl irányítását, előfizettem erre a napilapra. Ma is emlékszem a postán kézbesített napilap címzésére: „Kiss András 7. osztályos főgimnáziumi tanulónak”. Sajnos, ami nagyon gyakran előfordul, a szellemi tőkével rendelkezők anyagiakban szűkölködnek, így a Tiszántúlt is átadták a szerkesztők egy tőkével rendelkező kiadónak. Később házkutatástól tartva Tóth Kálmán aligazgatón keresztül folyóirataim nagy részét átadtam az Egyetemi Könyvtárnak. Ma már csak a Kelet Népe példányait és azt a szellemi tőkét őrzöm, amit akkori olvasmányaimból szereztem, a magam képére kialakított harmadik utat és a Tanút. 
– A Gyakorló Gimnázium egykori tanári karából kikre emlékszik vissza?
– Balogh László magyartanárom a Pásztortűzben közölt írásokat, rendkívül jól, szuggesztíven, élményszerűen adott elő, mindig szabadon elmondhattuk véleményünket a felmerült kérdésekkel kapcsolatban. Az a tanártípus volt, aki nem a biflázásra, hanem az irodalom megkedvelésére igyekezett rávezetni diákjait. A fizikatanárom Balogh Antal volt, aki tudott a bukásomról, de akkorra már pótoltam lemaradásomat. (Ami nem is volt nagy teljesítmény a temesvári reálban így-úgy elsajátított ismereteimmel.) Egyszer egy stréber nem volt megelégedve az osztályzatával, neki azt mondta: „Én Kiss Andrást becsülöm, aki hosszútávfutóként halad előre”. Olasztanárom Ulrich Ferenc, aki francia szakos is volt, valóságos nyelvtehetségként tűnt ki. Skrabatovics Ede a fejébe vette, hogy majd ő megtanít latinra. Feltehetően tudta, hogy az előző évben kézről kézre járattam Móricz Zsigmondnak A latin nyelv törlendő című írását. Nyolcadikban majd minden órán feleltetett. Egyikünk sem tudta akkor, hogy mennyire szükségem lesz a latin nyelvre. Módszeresen, jól tanított. Később Sajkásra magyarosította a nevét. Az egyetemen is volt beosztása. 1944 őszén még aláírta a magyar oktatóknak az egyetem továbbműködése melletti állásfoglalását. Katonakabátban hazaindult Szatmár vármegyébe, útközben agyonütötték. Természetesen az említett fiatal tanárok közelebb álltak hozzánk, és bár nem tanított bennünket, nagyon tiszteltük a nálunk valamivel idősebb, halk szavú Mikecs Lászlót, akiről az olvasottabbak tudták, hogy publikációi is vannak. A „felszabadító” szovjet csapatok az ötezer kolozsvári magyar polgári személlyel együtt őt is Oroszországba deportálták, ahonnan nem tért vissza. A fiatalok mellett jó emlékeket hagytak bennem a román szakos Papp Imre, Szopos Sándor festőművész rajztanár és a két Török: Sándor, a matematika- és Zoltán, a természetrajztanár. Az osztályomban közismert volt olvasottságom és irodalmi tájékozottságom. Talán ennek köszönhető, hogy nyolcadikban, az önképző kör alakuló ülésén egyhangúlag engem javasoltak elnöknek. Az ülésen jelen volt Kántor Lajos igazgató is, és meglepett arccal hallgatta a bukott diák jelölését és megválasztását, de nem szólt közbe. Hagyta, hogy Balogh László, aki akkor már jól ismert, levezesse az ülést. Az érettségi vizsgámon Bartók György filozófiaprofesszor, a Középiskolai Tanárképző Intézet elnöke töltötte be az elnöki tisztet. Akkoriban az volt a szokás, hogy a nehezebb tantárgyak vizsganapja előtt a diákok a patikából Aktedront vásároltak, ami ébren tartotta őket egész éjszaka, és akkor vették át az egész nehéz anyagot. Az osztályzatok szerint 3. lettem az érettségin. Utána összetalálkoztam a folyosón Kántor Lajos igazgatóval, aki így szólt hozzám: „Jó volt fiam, megálltad a helyed”.
– András bácsi pályaválasztását nem lehetett könnyen összeegyeztetni a családi hagyományokkal és az irodalmi, valamint a politika iránti érdeklődésével.
– Érettségi után a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen tanultam tovább. A pályaválasztásnál az volt a gond, hogy – amint már említettem – mindig ragaszkodtam a barátaimhoz és igyekeztem együtt maradni velük. Jó barátom volt Maros Tibor, az osztályelső, ő hetedikben azt mondta nekem, hogy erdőmérnök akar lenni. Én is arról ábrándoztam, hogy követem őt Sopronba. Azután meggondolta magát, és elhatározta, hogy orvos lesz. (Az életpályája azt bizonyította, hogy döntése nagyon helyes volt.) Mivel jó barátaim zöme szintén az orvosira készült, én is az orvosi mellett döntöttem, gondoltam, hadd körözzem le a bátyámat, aki akkor már orvos volt. De előbb próbát akartam tenni, hogy le tudom-e küzdeni a vértől és sebektől való viszolygásaimat. Facsádi szomszédommal és barátommal, Orthmayr Alajossal, aki akkor a kórbonctanon volt tanársegéd, bevitettem magam a boncterembe, és rájöttem, hogy köszönöm szépen, de soha nem leszek képes orvos lenni. Irtózom a sebektől és a vértől, és ezt nem tudom leküzdeni Akkor mi legyek? Abban az időben létezett egy pályaválasztási tanácsadó, megírtam, hogy közíró akarok lenni. Példaképem Márai Sándor volt, akiről azt is tudtam, hogy egy-egy vasárnapi vezércikkéért ezer pengőt kap. Azt a választ kaptam a tanácsadótól, hogy nincs ilyen képzés, iratkozzam be a jogra vagy a bölcsészkarra, majd menjek el volontőrnek egy laphoz, és ott sajátíthatom el az újságírás gyakorlatát. 1942 nyarán elutaztam édesapámhoz, hogy vele is beszéljem meg pályaválasztásomat. Ő azt javasolta, hogy legyek „lódoktor”, mint Döme nagyapám, utána megkezdhetem közírói pályámat. Elmondtam neki, amit a boncteremben tapasztaltam, tehát nem lenne jobb az állatorvosi, mint a humán orvosi pálya. „Legyél hát közíró” – hagyta jóvá elképzelésemet édesapám. Részt vennék a politikai életben is – tettem hozzá. Ő arra kért, soha ne lépjek pártpolitikusi pályára, mert „az nem nekünk való”. Így hát beiratkoztam a jogra. Következett az egyetemi polgárrá avatás. 10 pengő befizetése után a dékán kezet fogott velem, egyetemi polgárrá fogadott, amit öntudatosan vállaltam. Erről a polgárrá fogadásról a diákság körében számos tréfás történet keringett. Például az, hogy a vidéki gólyát hogyan vették rá a Gábor Áron diákotthonban, vagy a Jóskában a felsőbb évfolyamosok, hogy készítsen elő a markában 10 pengőt, amit a dékán markába kell csúsztatnia a polgárság fejében. A jogi karon a hallgatók két csoportra tagolódtak: voltak a rendes hallgatók és a „mezei seregek”. Ezek főként tisztviselőkből és más, állásban levőkből tevődtek össze, és a fogalmazói státushoz megkívánt doktori címért iratkoztak be az egyetemre. A mezeizők nem hallgatták az előadásokat, ők csak a vizsgákon jelentek meg. Indexeiket az altisztek kezelték, ami nagyon jó jövedelmi forrást biztosított nekik. Egyenként 20–30 index volt a kezük alatt. A vizsgákra a jogi szemináriumon készítették elő őket. A legismertebb Bellér István szemináriuma volt, ahol jegyzeteket lehetett kapni, és felkészítést is vállalt a doktori tézisek megírására.
Az egyetemi hallgatók összetételét illetően Kolozsvárt sajátos helyzet alakult ki. Sok volt a dél-erdélyi menekült diák. Ezek tanulmányi eredményeiktől függően különböző kedvezményekben részesültek. De voltak, akik önmagukon azzal segítettek, hogy beálltak statisztálni a Nemzeti Színházhoz. Egy enyedi származású, Elekes nevű évfolyamtársam volt a statisztálás egyik fő szervezője. Én kötelességtudóan hallgattam az ajánlott előadásokat is: állami számviteltant, Felvinczi Takáts Zoltán előadásait a művészettörténetről és a Baráth Tiborét a francia forradalom idejebeli sajtóról. Rendkívül jól adott elő. El kell mondanom, hogy teltházasok voltak Buza László, Bónis György, Csekey István, Ottlik László órái. Nem találkoztam olyan egyetemi tanárral, aki nem szabadon adott volna elő. Mind beszélt idegen nyelveket. Mi is lekádereztük őket, tudtuk, hogy közülük ki a törvényelőkészítő bizottság vagy más szaktestület tagja. Szász István például egy nemzetközi bíróságnak volt a bírája. Buza Lászlót és Csekey Istvánt a legtekintélyesebb köz-, illetve nemzetközi jogászokként tartották számon.
– Milyen volt az akkori kolozsvári egyetemi élet?
– A dékán a kar igazgatásának teljes jogú ura volt, egy cédulát, egy moziplakátot nem lehetett kitenni, ha nem engedélyezte a dékán. Az egyetemi oktatókkal való viszonyában ő primus inter pares volt, de nem főnök. Minden tanár szabadon rendelkezett kollégiumával. A tanszékvezető fogalma ismeretlen volt. Mind a rektor, mind a dékán mandátuma egy évre szólt. Ezért tüntették fel kiadványaikon az e. i., azaz ez idei megjelölést. Kollokviumok, vizsgák nagy spekulációkkal történtek. Egyes hallgatóknak megvolt a kidolgozott szisztémájuk, hogy mikor jobb a vizsgáztató tanár elé állni: az elsők között, vagy később, ha a tanár már fáradt? Számon tartották, hogy az előttük vizsgázó jelölttől miket kérdezett a tanár. A szeminárium nem úgy zajlott le, mint 45 után. A hallgatónak önálló munkát kellett bemutatnia, azt vitatták meg a részvevők. Horváth Barna, a jogelmélet professzora, aki híres volt igényességéről és szigorúságáról, a mi évfolyamunk előtt a tanszék magántanárával vitatkozott, aki nem volt más, mint az 1956-os helytálló államférfi, Bibó István. A két különböző szemléletű tanár összecsapása élmény volt a kis létszámú hallgatónak. A tanár a vizsgákon a kérdésekre adott válaszok és a szemináriumi teljesítmény alapján osztályozott. A jogtudományi szigorlatok jóval nehezebbek voltak, mint az államtudományiak. Itt a szigorlók zöme mezeiző volt. Emlékszem egy beszélgetésre a nemzetközi jogról, amit dékáni jóváhagyással egy jogszigorló hívott össze. Szerinte a nemzetközi jog helytelen kifejezés, hiszen a jog ismérve: a kikényszeríthetőség, viszont a nemzetközi jogban nincs ilyen lehetőség. Végső fokon csak háborúval lehet elérni a megállapodások, szabályozások betartását, ami nem jogi kategória. A Bellér-féle szemináriumi jegyzetek jók voltak a vizsgákon. Buza és Csekey professzorok esetében, az Osztrák–Magyar Monarchia meghatározásánál figyelmeztették a hallgatót: Buzánál reálszövetségként, Csekeynél viszont egyszerű perszonálunióként kellett minősíteni a két állam közötti jogviszonyt.
– Az elkövetkező történelmi események hatással kellett hogy legyenek az ideálisnak tűnő egyetemi életre is.
– Az 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállás nagyon fejbevágott. Hiába titulálták jó moszkovita szóhasználattal fasiszta államnak Magyarországot, az egyetemen egyetlen nyilas diák csak a hülye Pufi volt. Viszont a közvéleményben tartotta magát az a hír, hogy március 15-én Magyarország kiugrik a német szövetségből. Mi lesz, hogy lesz? Elterjedt a hír, hogy Dálnoki Veress a Tiszánál ellenáll. A németek viszont már az országban voltak és fenyegetéseik döntöttek. A budapesti Műegyetemen a diákok elkezdtek mozgolódni. Erre elrendelték az egyetemisták munkatáborba vitelét. Az én csoportom Borszék alatt, Székpatakon építette az Árpád-vonalat. Akkor szembesültünk először a katonai fegyelemmel. Szerencsénkre a parancsnok, Darvas százados korekt ember volt, a tisztesek többnyire a hatalomhoz jutott primitív ember módján éreztették hatalmukat. Deszkából készült finn sátrakban laktunk. Közeledett a front, csendes éjszakákon hallani lehetett az ágyúzást. Éles töltényekkel teljesítettük az őrszolgálatot és Darvas százados utasított, hogy ha a közeledő nem áll meg felszólításunkra, ne habozzunk lőni, mert „a partizán nem katona, az orvlövész, és le kell lőni, mint a veszett kutyát”. Már a táborba jövet találkoztunk menekülő ukránokkal. A mellettünk álló szerelvényen egy „ukrán madonna” a gyermekét szoptatta. Vajon mi lett a sorsuk? Aztán megjött a parancs, hogy a katonaköteleseknek be kell vonulniuk, ezért hazaküldtek a táborból. Még a német megszállás előtt Kállay Miklós miniszterelnök meglátogatta az egyetemet, és ott földijétől, Csekey professzortól jövet vékonyka titkára kísérte. S szavaira ma is emlékszem: „Az urak tanuljanak, mert nagy feladat vár magukra. Amíg én leszek Magyarország miniszterelnöke, addig nem viszik önöket a frontra, mert szükség van Magyarországon önökre.” A román átállás után megérkezett az én behívóm is. A nővérem Szatmár vármegyébe továbbította a postással, bár nem szeretek kitérni a dolgok elől. Már középiskolás korunkban kialakítottunk egy szűk baráti kört, ami egyetemi éveinkben kiegészült néhány, velünk egy évben érettségizett hallgatónővel. Fórumnak neveztük el, mert minden nap estefelé a Főtéren találkoztunk, a Szent Mihály-templom keleti végében, ott ültünk a vaskerítésen. Tagjai a lányok közül Faluvégi Baba, a későbbi Kós Andrásné, Lebó Anikó orvostanhallgató, Tamás Magdi (Mészárosné) bölcsész, Lázár Ibolya orvostanhallgató, Mandula Ibolya, Rácz Lili és Buszlai Ibolya közgazdászok. A fiúk közül Maros Tibor, Grósz Frigyes, Égető Béla, Herman Nándor, Joanovics János, Gyöngyössy János orvostanhallgatók voltak. Fórumtag volt még Bacsó István, Kovács László és Szatala Ödön biológus, aki miután szüleivel visszaköltözött Budapestre, akkor is hűséges Fórumtag maradt. Szeptember végén hazafelé mentünk a Deák Ferenc utcán, és szembejött velünk egy rendőr – szerencsére nem csendőr – járőr, igazoltattak. Az orvostanhallgatók felmutatták kórházi beosztásukat igazoló irataikat, én a diákigazolványomat. A fehérbajuszú járőrparancsnok csak ennyit mondott: „A maga helyében nem nagyon sétálnék az utcákon”. A főtéri vendéglőben, a tulajdonos szerint a legjobb bort hozták fel, hogy a bejövő oroszoknak ne jusson belőle. Szorongó érzés tört rám, amikor a Főtéren keresztüldübörgött egy 15-17 éves fiúkból álló tankoszlop. Meggondolkoztatott, hogy miközben a magyar hadvezetőség a felkelőket visszavonta Tordáról, hogy megóvja Kolozsvárt az utcai harcoktól, ezek a gyerekek rezzenéstelen arccal tovább harcoltak, mert azt parancsolták nekik. A Kolozsvár elleni támadás során nem volt az oroszoknak légierejük. Egy berepülés alkalmával találat érte Csokoládé Károly cigányprímás házát, amiről a helyi sajtó is beszámolt. A Zápolya utcában laktunk és egy nap, október 11-én, szerdán látom, hogy a Kövespad utcán egy orosz hajt fel egy lovas szekeret. Egy szomszéd román tanár pincéjében bújtunk el első éjszaka. Másnap reggel kimentünk a ház elé, és a Kövespad felől egy egyszerű asszony jött felénk és figyelmeztetett: az oroszok szedik össze a magyarokat. Akkor legalább kapunk valami írást, mondtam én jóhiszeműen, mert azt gondoltam, munkára visznek a felrobbantott hidakhoz. Édesanyám és a sógorom nem bíztak az oroszokban és úgy döntöttek, hogy bújjunk el a szomszéd akkor már üresen álló házánál a Kövespad felé emelkedő kertje végében, a bodzabokrok mögé. Mire felértünk, már ott lapult a bodzabokorban Vermessy Rezső, a Szövetség Szövetkezeti Központ cégjegyzője, valamint Kolcsár Árpád és Páter kőművesmesterek. Kis idő elteltével a kert alján megjelent egy hosszú Moszingan puskával egy szovjet katona, hogy a kertet ellenőrizze. Láttuk, hogy felénk tart, aztán egyszerre megáll a karalábéágyásnál, leteszi a puskát, előveszi a bicskáját és elkezdi jóízűen falatozni a karalábét. Aztán, mint aki jól végezte a dolgát, visszament az utcára az őrjárathoz. Másoknak nem volt ilyen szerencséje, mint nekünk. A szemben lakó Miskolczi nevű hóstáti gazdát – a Hosszú élethez nevű kocsma tulajdonosát – a nálam fiatalabb gimnazista fiával együtt elhurcolták, soha nem tértek vissza. Ez volt a sorsa több Zápolya utcai lakosnak is, akik nem bújtak el, köztük apósomnak, Kalmár Eleknek és sógoromnak, Kalmár Andrásnak, akik hosszú esztendőkig sínylődtek a Szovjetunióban. Elhurcolták egykori iskolámból a már említett Mikecs László tanárt, valamint Szabó György klasszika-filológust, aki miután visszatért, megírta az elhurcoltak színvonalas és tárgyilagos krónikáját Kolozsvári deportáltak az Uralban címmel. Közvetlen a szovjet bevonulás napján, mielőtt elhurcolták az ötezer magyar polgári lakost, a szemben lakó Steierman család – a Linda nevű cukorkagyár tulajdonosai – áthívtak bennünket, hogy az ott levő munkaszolgálatossal ünnepeljük meg a „felszabadulásunkat”. Ők felismerték sógoromban, Ferencz Antalban azt a feleki határvadász zászlóst, aki odament alakulatukhoz és biztatta őket, hogy „ne csüggedjenek, már nem tart sokáig”. Ezt meleg szavakkal meg is köszönték: „Felszabadultunk!”. Náci cseberből a vörös cárizmus vedrébe.
(Folytatjuk)
Művelődés (Kolozsvár)

Megszépült múlt, fájdalmas jelen
Elkeseredett szívvel olvasom az április 25-ei Háromszékben, hogy meghiúsult a magyar orvosképzés önállósítására irányuló kezdeményezés Marosvásárhelyen, és lemondtak a magyar vezetők.
Felelevenedett bennem, a 80 éves orvosban a múlt, megszépültek az egyetemi évek. Eszembe jutottak az Orvostudományi és Gyógyszerészeti Egyetem híres tanárai, köztük Hajnal Imre, Dóczy Pál, Miskolczy Dezső, Obál Ferenc, Vendég Vincze, Krompecher György, Vasile Sabadeanu, Zeno Barbu, Cornel Ciugudean, Pápai Zoltán, Maros Tibor, Kelemen László, Klimkó Dezső, és sorolhatnám még. A nevezett tanári karnak nem az volt az álláspontja, hogy lehet románosítani, hanem az, hogy a frissen végzett orvosok minél képzettebbek legyenek, pontosan ismerjék az orvostudomány rejtelmeit, és segítsenek a beteg emberen.
Fontosnak tartom kiemelni, hogy a MOGYE 1946 őszén létesült, pontosabban a kolozsvári orvosi egyetem költözött Marosvásárhelyre. Így született Székelyföldön magyar nyelvű orvosi egyetem, ahol nagyon magas szintű oktatás folyt. Ezt lehetővé tette, hogy a második világháború után létrejött a Magyar Autonóm Tartomány, ahol magyar nyelven folyt a tanítás, a magyarlakta településeken pedig magyar nyelven tudta intézni mindenki hivatalos ügyeit. Állítom, hogy 1946 és 1958 között sem román, sem magyar részről nem volt gyűlölködés, ismeretlen volt a soviniszta magatartás. Törvény követelte, hogy az állam nyelvét, a románt mindenkinek kell beszélni. Az Orvostudományi Egyetemen az első három évben heti három órában román nyelvet oktattak, ennek köszönhető, hogy a fiatal magyar orvosok is kitűnően beszélték.
A világháború után Erdélyt ismét Romániához csatolták, de ennek feltétele volt, hogy a magyarok egyenlő jogokat élvezzenek a román lakossággal. Ezt be is tartották, amíg Gróza Péter volt a kormány, majd az állam elnöke. A Magyar Autonóm Tartomány vezetősége elfogadta a román törvényeket, és ennek szellemében cselekedett. Emlékszem: 1953-ban egy szép őszi napon az egyetem zsúfolásig telt dísztermébe – én is ott szorongtam – Gróza román miniszterelnök Nagybaconi Nagy Vilmos kíséretében érkezett, aki a háború alatt Magyarország honvédelmi minisztere volt. Előadásaikból kiderült, hogy mély barátságuk az egyetemi éveikben alakult ki, ugyanis Gróza Budapesten jogot tanult. Nagybaconi tábornok elmondta: tudomására jutott, hogy a munkatáborokban rosszul bántak a foglyokkal, akik 70–80 százaléka zsidó volt. Jelentette Grózának, aki ezután havonta ellenőrizte a táborokat, és komolyan büntette a visszaéléseket. Gróza miniszterelnök úr értékelte a jelen helyzetet, dicsérte a magyar autonómiát, mely biztosítja mindkét nép békés testvéri együttélését, és kijelentette, hogy ezt a rendszert fenn kell tartani. A két vendég végül diákéletük humoros élményeit osztotta meg a hallgatókkal. Hatalmas tapsot kaptak, és több héten át pozitívan értékeltük a találkozást.
Sajnos, Gróza Péter 1958-ban meghalt, és utódai azonnal nagyon erős és embertelen soviniszta politikát vezettek be, melynek hatására a románságban magyargyűlölet alakult ki. Céljuk minden magyar intézet elsorvasztása, majd megszüntetése volt, talán a magyarság fizikai megsemmisítése is. Ki kell emelnem, hogy az 1956-os magyar forradalom után, 1958-ban Kádár János belügyminiszterével Romániába látogatott, és Gheorghiu Dej akkori kormányfőnek kijelentették, hogy sem területi, sem beleszólási igényük nincs, az erdélyi magyarság Románia belügye. Ez felerősítette a román sovinizmust, a magyarok elnyomása soha nem látott méreteket öltött: a következő években több tízezer magyart börtönöztek be különböző hamis vádak alapján. Természetesen megszüntették a már korábban átkeresztelt Maros Magyar Autonóm tartományt is. A magyargyűlölet Ceauşescu uralma idején fokozódott, és nagyon sokan – többek közt e sorok írója is – elhagyták a szülőhazát. A diktátor tanácsadói üzletet láttak az elvándorlásban, és más anyanyelvűek pénz befizetése ellenében szabadon távozhattak. Az ember értéke nemzetisége szerint változott. A zsidók ára fejenként tízezer dollár, a német ajkúaké tízezer márka volt. Pontosan kiszámolható, milyen összeget halmoztak fel az emberkereskedelemmel, hiszen Romániában (Dél-Erdélyben) 1938-ban 800 ezer német anyanyelvű személy élt, jelenleg a számuk 25 ezer fő... Ennek kapcsán ajánlom a kedves olvasónak Stefano Bottini Sztálin a székelyeknél című könyvét: ebből tájékozódni fog a magyarság kiűzetéséről.
Visszatérve egyetemi éveimre: bár sok mindenben hiányt szenvedtünk, viselnünk kellett a világháború okozta súlyos sebeket, mégis a hangulatunk jó volt, jó jövőképpel rendelkeztünk, élt bennünk a remény, hogy orvosi munkánk sikeres lesz. Sietve mentünk mindennap órákra, és tanáraink nagyon felkészült szakemberek voltak, akik nemcsak a klinikai tudást oltották belénk, hanem bizonyos viselkedésmintákat is, hogy bizalmat, reményt alakítsunk ki a beteg emberekben, hiszen sok esetben a jó szó is gyógyít. Fontosnak tartották, hogy a betegekkel anyanyelvükön beszélgessünk, mert ez nagyon nyugtató. Sajnos, ez csak néhány évig tartott, 1962-től kegyetlen románosítás folyik az orvosképzésben, magyar településekre magyarul nem tudó orvosokat neveznek ki, akik biztató szavak helyett szidják a beteg embert, hogy Romániában él, és nem tud románul. Befejezésül fontosnak tartom tanácsként leírni, hogy az egyetem románosítása ellen csak úgy lehet védekezni, ha kiharcoljuk a magyar autonómiát. Meglátásom szerint nem az a fontos, hogy a kormányban részt vegyünk, mert ezáltal csak a román érdekeket szolgáljuk. Komoly ellenzéki erő kialakítására és következetes harcra van szükség az autonómia megvalósításához. Az erdélyi magyar pártok vezetői egységesen, közös program kialakítása által sikert érhetnek el, de fontos, hogy békésen összehangolt tervük legyen.
DR. SZABÓ ZOLTÁN, Szentjakabfa. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem – (3.)
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, a MOGYE egy állami felsőoktatási intézmény Marosvásárhelyen. Az egyetem a Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Orvosi Karából nőtte ki magát 1948-ban. A második bécsi döntést követően Kolozsvárott újraalakult a Ferenc József Tudományegyetem. Az 1944-es kiürítési parancsok és a háborús viszonyok ellenére a tanítás folytatódott az egyetemen és 1945-ben felvette a Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem nevet. Mivel ugyanebben az évben Nagyszebenből Kolozsvárra költözött az I. Ferdinánd király Tudományegyetem és a kolozsvári klinikákon nem volt elég hely, az orvosi kart áthelyezték Marosvásárhelyre. Ezen a héten, befejezésül még erről az intézményről írunk lapunk olvasóinak.
Bevezetik a kétnyelvű oktatást…
Az 1948-as tanügyi reformot követően a marosvásárhelyi orvosi kart különválasztották a Bolyai Tudományegyetemtől és létrehozták a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetet, melynek rektora dr. Csőgör Lajos lett.
1962-ben a román állam, anélkül hogy hivatalos dokumentumot adott volna ki és ezáltal megváltoztatta volna az 1945, 1946, 1948-as törvényrendeleteket, mely szerint az egyetemet a magyar kisebbség számára hozták létre és a tanítás nyelve magyar, bevezette a kétnyelvű oktatást. Az előadásokat románul és magyarul, a gyakorlati órákat csak románul lehetett hallgatni. A magyar diákok részaránya azóta fokozatosan csökkent.
Történelmi visszapillantó: a letartóztatott egyetemi vezető
Amint azt már összeállításban említettünk, az intézmény első rektora tehát Csőgör Lajos volt, aki 1904-ben született. Negyven és negyvennégy között tanársegédként tevékenykedett a kolozsvári Ferenc József Egyetem fogorvosi tanszékén, azonban negyvenkilencben politikai okból letartóztatták. Tíz évvel később azonban rehabilitálták. Ennek nyomán hetvenegyben megkapta a szocialista munka hőse kitüntetést, hetvenkettőben pedig a kiváló orvos címet.
A birtokunkban lévő dokumentumok nem tartalmazzák azt, hogy Csőgör Lajos rektort miért tartóztatták le és zárták börtönbe, azonban ismeretes az a tény, hogy abban az időben gyakoriak voltak az ilyen kirakatperek – ezt támasztja alá az egyetem legkiemelkedőbb tanárának, Miskolczy Dezsőnek a dossziéja is (az irat a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanácsánál található).
A kommunista rezsim látszatkeltése
Miskolczy Dezső nemzetközi szinten is ismert magyar neurológus volt, aki amerikai és nyugat-európai tudósokkal is tartotta a kapcsolatot. Sorina Buta kapta meg a választ arra, hogy ez miként is volt lehetséges…
A kommunista rezsim azt a látszatot akarta kelteni, hogy tudományok terén nyitott a kommunikációra. Így lehetett fenntartani a külföldi kapcsolatokat, és felnéztek azokra, akik ezekben részt vettek.
Miskolczy pályafutása a szekuritátás dossziéja, és a koholt vádak
A professzor Budapesten végezte tanulmányait, aztán kutatóként dolgozott egy neves madridi intézetben. Harminc és negyven között a szegedi egyetem tanára és tanszékvezetője volt, aztán kinevezték a kolozsvári egyetem ideggyógyászati tanszékének vezetőjévé, ezután a kolozsvári elmegyógyintézet igazgatója lett, majd pedig egyetemi tanárként folytatta pályáját a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen, ahol neurológiát és endokrinológiát tanított. Ugyanakkor kitűnő ismerője volt a latin, német, spanyol, olasz és francia nyelveknek, sőt még románul is megtanult.
Tudni kell azonban még azt is, hogy a Magyar-, illetve a Román Népköztársaság között kötött szerződés tette lehetővé, hogy itt taníthasson. Hatvannégyben tért vissza Magyarországra.
A szekuritátés dossziéjában szereplő adatok szerint negyvenkilencben részt vett a marosvásárhelyi egyetem szabotázsakciójában. A leírtakból azonban az nem derül ki, hogy pontosan mit követett el, nyilvánvaló tehát, hogy koholt vádak voltak ezek. Sokak előtt ismeretes az a tény, hogy zavart idők jártak akkor, és sok ilyen „képzelt” összeesküvési kísérletet vélt felfedezni a rendszer.
A román tagozat pedagógusainak itt van lehetőségük arra, hogy feljebb kapaszkodjanak a ranglétrán…
A hatvanas években megalakult az egyetem román tagozata. Az itt tanító pedagógusok többsége szintén Kolozsvárról érkezett. Ott tanársegédek vagy dolgozatvezetők voltak, Marosvásárhelyen azonban lehetőségük adódott arra, hogy feljebb kapaszkodjanak a ranglétrán.
De akár pár példával is élhetünk… E tekintetben Liviu Popovici-ot kell megemlíteni, aki ötvenegyben kezdett el tanítani Kolozsváron, hatvanhatban jött Marosvásárhelyre, és talán az egyetem egyik legkiemelkedőbb személyisége lett. Csakis azért említjük az ő nevét, mert az alvásról végzett kutatásai és az epilepszia mechanizmusáról írt tanulmányai az országhatáron kívül is ismertté tették a román ideggyógyász nevét. Így nyolcvannégyben a Francia Akadémia tagjává választották, és számos rangos kitüntetésben volt része nem csak Franciaországban, hanem Prágában és Moszkvában is.
És hadd említsünk meg még egy nevet. Az egyetem másik meghatározó tanára Gheorghe Simu volt, akit az egyik legjelentősebb román patológus szakembernek tartanak. Az ő tanulmányait is számos rangos nyugat-európai onkológiai szaklapok is elismerve publikálták.
Román tanárok, akik magyarul is tanítottak
Megemlítünk még pár nevet. A lentiekben az is ki fog derülni, hogy ezt miért is tesszük… Az orvosi egyetem szemészeti tanszékét Vasile Săbădeanu vezette. Ő a marosvásárhelyi római katolikus líceumban végezte tanulmányait, aztán felkészítő tanárként tevékenykedett a kolozsvári szemészeti klinikán, majd egyetemi tanársegéd lett, és noha Kolozsvárott lehetősége lett volna arra, hogy egyetemi tanári pályát fusson be, áthelyeztette magát a marosvásárhelyi járóbeteg-rendelő mentőszolgálatára, majd pedig a társadalombiztosítási pénztárnál töltött be vezető tisztséget. Negyvenöt és negyvenhat között a marosvásárhelyi kórházban dolgozott szemész főorvosként, és közben tanított is előbb magyar, majd román nyelven.
De az egyetem tanárai között volt Zeno Barbu is. Ő a kolozsvári egyetemen végezte tanulmányait, és esetében is kimondottan fontos megjegyezni és leírni, hogy magyarul tanított, sőt mi több: ötvenkettőben írt egy magyar nyelvű tüdőgyógyászati szakkönyvet is. Ötvenegy és nyolcvanöt között a tüdőgyógyászati klinika vezetője volt.
2007-ben az egyetem falaira magyar feliratok kerülnek
1990. márciusában az egyetem magyar hallgatói sztrájkba kezdtek, egyenlő jogokat követelve. A sztrájkhoz később a tanárok is csatlakoztak, de a román hatóságokkal nem tudtak megegyezni. Ezek az események voltak a későbbi fekete március néven elhíresült pogrom kezdetei. Csak 17 évvel a rendszerváltozás után, 2007 áprilisában sikerült elérni, hogy magyar feliratok is kerüljenek az egyetemre. A kommunizmus éveinek szabályszerű numerus claususa után hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a román és magyar tannyelvű helyek aránya valamelyest kiegyenlítődjön.
Az egyetem magyar oktatói és a magyar politikai, érdekvédelmi, tudományos és diákszervezetek elszánt küzdelme folytán fokozatosan emelték ugyan a magyar helyek számát, de egészen a kétezres évek végéig a román tannyelvű helyek voltak többségben.
Az orvosi oktatásban az 1989. decemberi forradalom óta tehát voltak bizonyos eredmények – így helyreállították a magyar nyelvű előadásokat az összes diszciplínákon. A jelen feladati körül egy probléma különleges jelentőségű és fontosságú: a diákság és a fiatal orvosok körében kialakult elvándorlási láz fékezése.
1991-ben az intézmény nevét Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem-re módosították. Az egyetem jeles tanárai, diákjai
Benedek Imre, Benedek István, Grépály András, Gyergyay Ferenc Pál, Lőrincz Ernő András, Máthé Ákos, Maros Tibor, Mártha-Papp Ilona, Mártonfi László, Mátyás Mátyás, Miskolczy Dezső, Molnár Vince, Mühlfay László, Nemes László, Sipos Emese, Steinmetz József, Szabó Béla, Szabó Endre, Száva János Zoltán, Székely Károly, Székely Melinda Gyöngyi, Toró Árpád, Tóth Katalin Tünde, Tőkés Béla, Veress Albert – és minden bizonnyal, még nagyon, nagyon sokáig sorolhatnánk. Nagy-Bodó Szilárd
Nagy-Bodó Tibor
Központ
Erdély.ma

Dr. Bíró András (Orvosainkra emlékezünk)
1928–2004 Erdővidék sok neves embert adott a tudományos és művészeti életnek, akik különböző nagy kulturális centrumokban fejtették ki tevékenységüket, de olyant, mint dr. Bíró András, nemigen találunk köztük. A kis mezővárosban, Baróton vált neves orvossá, miközben az orvostudományok doktora címet is megszerezte a környékbeli emberek elismerése mellett.
Nem erdővidéki származású, még csak székelyföldi sem. Ősei a Partiumban éltek. Apai nagyapja a Szatmárnémetihez közeli Ákos községben földművelésből tartotta fenn hat fiút és egy lányt számláló népes családját. S ahogy lenni szokott, a sok fiú közül egyesek nem a földművelést választották, hogy a családi vagyon ne aprózódjék el. Így lett András apjából iparos, aki több helyen dolgozott, többek között a kolozsvári Dermata gyárban is, majd feleségével, Kapusi Teréziával véglegesen Zilahon telepedett le.
Ez a választás a gyermek András szempontjából szerencsés volt, hiszen a nagy múltú zilahi Wesselényi Református Kollégiumban tanulhatott az elemi iskolától kezdve. Az ízes zilahi nyelv és a gondos egyházi légkör határozta meg az Ady Endre iskolájában eltöltött éveket, ahol kiváló tanítók, tanárok formálták a zsenge gyermekek és ifjak lelkivilágát, tudását. A bécsi döntés után a meglévők mellé még Magyarországról is érkezett néhány tanár feltölteni a hiányzó helyeket. Az iskolai élet rendjébe beletartozott, hogy áhítattal kezdték és végezték heti munkájukat, ami nagymértékben hozzájárult az életrend és munkafegyelem, az embertársakkal szembeni tiszteletadás, a közösségi szellem kialakításához.
* * * 1928. augusztus 11-én született nagyapja falujában, Ákoson. Már középiskolás korában elhatározta, hogy az orvosi pályát választja életcélul, sőt, azon belül is a sebészet vonzotta. Így érettségi után a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetbe felvételizett eredményesen, itt végezte tanulmányait magyar nyelven 1953-ban. A vakációk alatt szabad idejét a zilahi megyei kórházban töltötte tapasztalatszerzés céljából. Harmadéves korától igyekezett jelen lenni az úgynevezett extern orvosi munkában. Sokat tanult a nagy hírű Mátyás Mátyás professzortól. A korszak rendje szerint minden végzős orvosnak három, jobb esetben két évig körzeti orvosként kellett dolgoznia. A köpeci szénbányához került üzemorvosnak. Kihasználva „a párt és a kormány” bányászokat pártoló intézkedéseit, jól működő üzemi rendelőt szerelt fel tízágyas fektetővel, röntgennel, laboratóriummal. A bányában föld alatti elsősegély-nyújtási pontot létesített, ahol jól felkészített egészségügyi személyzet tartott állandó szolgálatot három váltásban. Miután letelt a kötelező körorvosi szolgálat, jelentkezett a baróti kórház sebészetén meghirdetett állásra, amit el is nyert, és 1956. június 1-jétől alorvosként dolgozott Lőrincz Béla sebész szakorvos mellett. 1959 őszén szakvizsgázott, és szakképzett sebészorvosként végezte tovább munkáját Baróton. 1972-ben Bukarestben a főorvosi vizsgát is sikeresen letette. Közben több alkalommal továbbképző tanfolyamokon vett részt, ahol állandóan bővítette ismereteit.
1973. július 1-jéig a baróti kórházban dolgozott egyfolytában, ekkor szolgálati érdekből áthelyezték a sepsiszentgyörgyi megyei kórházhoz dr. Darkó Zsigmond egykori egyetemi tanársegéd, osztályvezető főorvos mellé. A sokoldalúan felkészült, ambiciózus fiatal sebész is hozott valami újat: bevezette az égett sebek szakszerű és összetett eljárású kezelését. Elvállalva az Orvostudományi Társaság elnöki tisztségét is, részt vett a kórház tudományos munkájában, megpezsdítve azt. A megyei kórház sokkal nagyobb lehetőséget nyújtott számára, hiszen messzemenően nagyobb jogköre volt bizonyos műtétek elvégzésére, mint a baróti kisvárosi kórházban. Ennek ellenére nem adta fel baróti otthonát, ingázó orvosként dolgozott. 1982-ben sikeresen megvédte doktori disszertációját Marosvásárhelyen a dr. Maros Tibor érdemes professzor vezette tudományos bizottság előtt, megszerezve az orvostudományok doktora címet is. 1985. október 1-jével az egészségügyi minisztérium a sepsiszentgyörgyi megyei kórház sebészeti osztályának vezető főorvosává nevezte ki, egyben Kovászna megye gondjaiért is felelt. Ezt a tisztséget 1990. február 28-áig töltötte be. Ekkor saját kérésére hazahelyezték a baróti kórházhoz osztályvezető főorvosnak abban a reményben, hogy ott szakember hiányában a nyugdíjaztatása után is tud majd dolgozni. És úgy is történt, a nyugdíjkorhatár elérése után – miniszteri jóváhagyással – tovább dolgozhatott.
1995-ben egy minisztertanácsi törvénymódosítással mindazok, akik rendelkeztek az orvostudomány doktora címmel, 70 éves korukig dolgozhattak, így ő is. Hetvenedik születésnapján mint a Kovászna Megyei Orvos Kollégium doyenjét köszönthettük. 2000 áprilisában betegség miatt kénytelen volt abbahagyni tevékenységét és nyugdíjba vonulni. 2003. június 14-én a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem – 32 volt évfolyamtársával együtt – mint ötven éve végzettet aranydiplomával tüntette ki. Gyógyíthatatlan, de türelemmel viselt betegség után tíz esztendeje, 2004. január 4-én hunyt el.
*** Szilágysági ember lévén is ragaszkodott Erdővidékhez, Baróthoz, a székelyekhez. Megszerette őket. Felfogása szerint kis helyen is lehet nagy eredményeket elérni, aminek kulcsa az állandó tanulás. Szakmai pályafutása – beleértve az orvostudományok doktora cím megszerzését is – szép példája annak, hogy mennyire hamis az a sokat hangoztatott állítás, miszerint „anyanyelven való tanulással hátrányos helyzetbe kerül egy nemzeti kisebbségű tanuló”. Bíró doktor végig magyar nyelven végezte tanulmányait, és mégis sikerült feljutnia a csúcsra. Igaz, egész életében Barnard szívsebész mondását tartotta irányadónak: „Minden tőled függ. Ha azt hiszed, hogy veszteni fogsz, már vesztettél is. Előbb vagy utóbb az nyer, aki hisz abban, hogy nyerni fog.” Szabó Rozália egészségügyi asszisztenssel kötött házasságából két gyermeke született: András és Péter. Márk, Ágnes és Réka unokái viszik tovább nevét.
A baróti református temetőben nyugszik.
DR. NAGY LAJOS
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Jubilált a marosvásárhelyi orvos- és gyógyszerészképzés
(reflexiók)
Az Erdélyi Múzeum Egyesület szervezésében a Kultúrpalota nagytermében került sor május 29- én a magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés 70 éves jubileumi ünnepségére. A zsúfolásig megtelt teremben az egyetem nyugdíjas és jelenben is aktív oktatói mellett nagy számban voltak jelen a magyar diákság tagjai is. Az ünnepség szép volt és felemelő, ugyanakkor tükrözte azt a következetes küzdelmet, amelyet nemcsak a jelenben, hanem a múltban is – változó erősségű ellenszélben, de mindenkor – folytatni kellett az eredetileg kizáróan magyar tannyelvű oktatási intézmény meg- és fennmaradásáért.
A példaszerű előadások közül kiemelném Szabó Béla és Szilágyi Tibor professzorok munkáját, amely tényszerű adatbőséggel bizonyította a magyar nyelvű oktatás létéért folytatott küzdelem energiapusztító nehézségeit. Itt óhatatlanul eszembe ötlenek néhai Sütő András barátom megállapításai: "Mennyivel több, gyümölcsözőbb szakmai eredmény születne itt Erdélyben, ha nem kellene az energiánk jelentős részét a nemzeti és anyanyelvi megmaradásunk védelmére fordítani".
A háromórás megemlékezést – elsősorban a jelen levő fiatal orvosgenerációra való tekintettel – szeretném néhány gondolattal kiegészíteni.
Az akkor még kizárólag magyar tannyelvű intézetet az ötvenes-hatvanas évek Romániájának vezető orvosegyetemei között emlegették. Hírnevét nemcsak az oktatás magas színvonala, hanem a végzettek etikai tartása, kiváló gyakorlati tudása biztosította (jelenleg, sajnos, csak a második kategóriába van besorolva).
Az egykori, nemzetközi szinten is elismert és értékelt – mondhatnám világhírű – professzorai közül, akiknek jó részét nekem is alkalmam volt hallgatni, csak néhányat említenék (a teljesség igénye nélkül): Haranghy László, Gyergyai Ferenc (kórbonctan), Obál Ferenc, Szabó István, Módy Jenő (kórélettan, biokémia), Maros Tibor, Szentpétery József (anatómia), Miskolczy Dezső és tanítványai, Környei István, Csíky Kálmán (ideg-, elmegyógyászat), a Haynal-iskola képviselői, Dóczy Pál, Horváth Endre, Kelemen László, Málnássy Géza professzorok (belgyógyászat, infektológia), a Mátyás Mátyás vezette sebésztanárok: Pápay Zoltán, Naftali Zoltán, Csizér Zoltán, Szombathelyi László, Darkó Zsigmond, Péterffy Pál illetve az urológus Kótay Pál és a számos újítást bevezető Száva János ortopédprofesszor mellett a gyermekgyógyász kiválóságok, Puskás György, Szentkirályi István, Csidey József, Heinrich Mihály egykori oktatók nevét kell megemlítenünk. A bőrgyógyászatban Újváry Imre és Nüszl László hagyott maradandó emléket. A világhírű Putnoky Gyula-tanítványok: László János, Szentkirályi Éva és a még közöttünk lévő Fazekas Béla és Péter Mihály professzorok egészítenék ki azt a névsort, amelynek alapján az erdélyi Cambridge elnevezést érdemelte ki egyetemi városunk (Obál Ferenc).
Az 1970-es évektől kezdődő hanyatlást és az ennek keretében zajló küzdelmeket a bemutatott beszámolók részletesen ismertették, legteljesebben talán a gyógyszerészeti kar történetét kitűnően bemutató Gyéresi Árpád professzor.
A jubileumi ülésszakon mindössze néhány szó hangzott el az oktatás-kutatás kettősségének az összefonódásáról. Korányi Sándor mondta, hogy nem létezik oktatás kutatás nélkül, és ez fordítva is igaz.
Fontosnak vélem megemlíteni, hogy a vásárhelyi orvosi egyetem magyar oktatói három akadémikussal is büszkélkedhetnek, míg a Román Tudományos Akadémiának egyetlen marosvásárhelyi román orvos tagja sincs. (A román Orvosi Akadémia nem azonos a Román Tudományos Akadémiával!)
Az eredményes ösztöndíjprogramról sem esett szó. Holott a Vizi E. Szilveszter és Somogyi Péter akadémikusok szervezésében megvalósult tanulmányutak keretében a budapesti KOKI-ban több mint száz, az Oxfordi Kutatóintézetben több mint egy tucat fiatal oktató részesült hosszabb idejű továbbképzésben. Ők alkotják a jelenlegi magyar oktatói gárda gerincét. Emellett még számos tanulmányútra, továbbképzésre is sor került jórészt egyéni kapcsolatoknak vagy pályázatoknak köszönhetően.
A marosvásárhelyi tudományos diákszakkörök rangját jelzi az a tény, hogy a Tudományos Diákköri Konferenciát olyan nemzetközi hírű tudósok tisztelték meg vásárhelyi jelenlétükkel és előadásaikkal, mint Klein György (Svédország), Kúnos György (USA), Somogyi Péter (Egyesült Királyság), Szentgyörgyi Andrew (USA), Módy István (USA), Vizi E. Szilveszter és Freund Tamás (Magyarország). Személyiségük és előadásaik önbizalmat és energiát sugalltak fiataljainknak.
A megemlékezésen a diákságot képviselő Tubák Nimród ötödéves hallgató és a fiatal oktatónemzedéket képviselő Mezey Tibor foglalták össze kitűnően a jövő feladatait.
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem jubileumi megemlékezése is meg kell erősítsen bennünket abban a hitünkben, hogy érdemes és szükséges tovább küzdeni kitűzött céljainkért.
Dr. Brassai Zoltán professor emeritus, az MTA külső tagja
Népújság (Marosvásárhely)

Tudós a végeken
Ez a címe annak a kis kötetnek, amelyet Sarány István csíkszeredai újságíró állított össze dr. Kelemen József csíkszeredai kórboncnok főorvosról, a nemzetközi hírnevet szerzett neuropatológusról, aki a múlt évben távozott az élők sorából. /Tudós a végeken. Dr. Kelemen József az igaz ember/
Dr. Kelemen József Szászrégenben született, Marosvásárhelyen járt iskolába, itt végezte el az orvosi egyetemet, és indult ígéretes kutatói pályája az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem neves tudós professzorai mellett.
A korai sikereket felmutató pályát törte kettőbe a magyar tannyelvű egyetem jellegének a megváltoztatására irányuló törekvés, aminek következtében azt az egyetemi oktatói állást, ami tudományos eredményei alapján őt illette volna meg, idegenből hozott személy foglalta el. Dr. Kelemen József az önkéntes "száműzetést" vállalva telepedett le Csíkszeredában, ahol bebizonyította, hogy nemcsak egyetemi környezetben lehet eredményes, értékteremtő, értékőrző és értékközvetítő munkát végezni, hanem az akkor peremvidéknek számító székelyföldi kisvárosban is – olvasható a kötet előszavában.
Dr. Kelemen József népszerű volt Csíkszeredában – derül ki a helyi sajtó képviselőinek vele készített interjúiból, amelyek életének és pályájának alakulása mellett részletesen bemutatják a marosvásárhelyi egyetem légkörét az 1950-es évek végétől a hetvenes évek kezdetéig.
Egyetemi hallgatóként kristályosodott ki érdeklődése az anatómia, a központi idegrendszer és a szervek belső beidegződése iránt. Korán bekerült Maros Tibor professzor és Lázár László előadótanár idegrendszer-kutató csoportjába, ahol az idegrostokat kimutató idegezüstözési eljárásokat sajátította el. Ez döntő tényező volt abban, hogy később tizenegy olyan idegfestési eljárást dolgozott ki, amit a Román Tudományos Akadémia újításként fogadott el. Az 1956-os események következményei őt sem kímélték. A diákként elkezdett kutatómunkát négyévi vidéki körorvosi ténykedés után folytathatta a Román Tudományos Akadémia 1962-ben alakult marosvásárhelyi kutatóintézetében. Bukarestben szakvizsgázott kórbonctanból, doktori dolgozatának témája az allergiás agyvelőgyulladás volt.
1971-ben Humboldt-ösztöndíjjal a müncheni Max Planck pszichiátriai intézetben az öregedő agy elváltozásait kutatta. Ottléte alatt olyan ezüstözési eljárást dolgozott ki, amivel az Alzheimer-kór elváltozásait könnyen ki lehet mutatni. Bár marasztalták, hazatért, és 1972-ben megkapta az orvostudományok doktora és a kórboncnoki főorvos címet. Annak ellenére, hogy a három legjelentősebb agykutató között tartották számon, az egyetem szövettani katedráján meghirdetett állásra mást vettek fel. "Az egyetem akkori didaktikai rektora Pop de Popa Ioan volt, behívott és azt mondta: értsem meg, központi utasítás van arra, hogy fel kell javítani a marosvásárhelyi orvosi egyetem oktatói közösségének nemzetiségi összetételét" – nyilatkozta a sorsdöntő eseményről.
Mivel Magyarországra sem sikerült kitelepednie, úgy döntött, hogy a csíkszeredai kórházat választja, ahol nem volt kórboncnok főorvos. Csíkszeredában megszervezte a kórbonctant és a kórszövettant, 1977-ben a törvényszéki orvostan vezetőjévé is kinevezték, és tíz éven át mind a két osztályt vezette. Bár kudarcnak érezte, hogy a kórbonctan nem kapott modern készülékeket, a tudományos munkát sohasem hagyta abba. Dr. Megyes Tibor sebészkollégájával közösen az emlődaganatok gyors azonosítását lehetővé tévő módszert fejlesztett ki. Sikernek tartotta, hogy 1994-ben felavatták a kórbonctan új épületét, s büszke volt arra, hogy öt szakorvost nevelt ki, és jól felkészült, ambíciós utódra hagyta az intézetet.
Munkásságát a szakma mindvégig elismerte. 1991-ben újabb Humboldt-ösztöndíjjal Berlinben végzett kutatómunkát, eredményeit amerikai és román állami kitüntetésekkel jutalmazták, 1991-től a Nemzetközi Agykutató Társaság tagjává vált, a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagjai közé választotta, sok díjjal, kitüntetéssel értékelték tevékenységét, a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórház frissen felújított könyvtára a dr. Kelemen József nevét vette fel. (b.)
Dr. Kelemen József /Szászrégen, 1934. nov.9. – Csíkszereda, 2014. szept. 6./
Népújság (Marosvásárhely)