Rossz kérdés?
Megvan a pikantériája annak, ha egy adott politikai családhoz tartozó párt vagy szervezet politikai számításból a fő riválisnak számító másik nagy politikai tömb képviselőjével kokettál. A felszínes szemlélőtől épp úgy megkaphatja a politikai szélkakas minősítést, mint az alapos elemzőtől, különösen, ha ezt nem csak országon belül teszi. Hogy az RMDSZ már a választások előtt titkos megállapodást kötött az USL-lel, egyáltalán nem meglepő, mondhatni egyenesen következik az 1996 óta érvényes Neptun-logikából, amely olvasatukban az egyetlen út: a bölcs kompromisszumok, a tudatos építkezés, a kis lépések politikájának útja.
Az autonomista tábor optikájában pedig az elvtelenség, az önfeladás, a perspektívátlanság és középtávú felmorzsoltatás útja. Az azonban, hogy Markó Béla az RMDSZ nevében az MSZP-vel paktál, nos, ez az RMDSZ saját retorikájával sem egyeztethető össze, és biztosan nehezebb lesz eladni a választói bázisnak.
A mai MSZP, amelynek megnyilvánulásaiban az egykor még hangsúlyos nemzeti politika már nyomokban sem fedezhető fel – képviselői vagy kiléptek, mint Szűrös Mátyás és Pozsgay Imre, vagy beálltak a sorba, mint Tabajdi Csaba –, ma érdemben nem különbözik az SZDSZ-től. Egyenes ági leszármazottja a Magyarországot tönkretevő Károlyi Mihály és Jászi Oszkár nevével fémjelzett, magát eufemisztikusan polgári radikálisnak nevező kozmopolita, nemzetellenes szabadkőművességnek. Az MSZP nem nemzeti politikát akar másképp, hanem ott vágott alá az elmúlt két évtizedben a nemzetpolitikai törekvéseknek, ahol tudott: ha kellett, önfeladó, a határon túli közösségek kinyilvánított akarata ellenére megkötött alapszerződésekkel, ha kellett, egy követ fújva a náci ihletettségű Beneš-dekrétumok ügyében a szlovák féllel. A sor folytatható a 2004-es népszavazáson át 2005. szeptember 26-ig, amikor a Gyurcsány-kormány kezdeményezésére a magyar parlament megszavazta Románia uniós csatlakozásának feltétel nélküli támogatását, miközben tudni lehetett, hogy középtávon nem adódik még egy lehetőség, amikor Magyarország diplomáciai nyomás alá képes helyezni nagyobb és gazdagabb szomszédját. A Kolozsváron Markó Bélával közösen fellépő, tárgyaló és együttműködést aláíró Mesterházy Attila úgymond bocsánatot kért a 2004-es népszavazás idején tanúsított MSZP-s magatartásért. Szerinte rossz politikai kérdésre rossz választ adott a párt. Érdekes lenne megtudnunk, hogy miért is lett volna e népszavazáson feltett politikai kérdés „rossz”?
A magyar állampolgárság kiterjesztése nemzetpolitikailag már sokkal hamarabb indokolt lett volna, a népszavazást kezdeményező Magyarok Világszövetsége 1996-ban rögzítette alapszabályában és programjában e célt, majd mindent elkövetett, hogy a politikumot megnyerje az ügynek. Mindhiába. A népszavazás ultima ratio volt, amely, ha nem is vezetett azonnal sikerre, megágyazott a 2010-es döntésnek. Ha 2004-ben a népszavazás nem teszi hónapokra az egyik legfontosabb közéleti témává a kérdést, ha nem teszi kikerülhetetlen nemzetpolitikai problémává, akkor nem valószínű, hogy ma meglenne a határok feletti nemzetegyesítésnek e lehető legszilárdabb jogi talapzata. A népszavazáson egyébként többségben voltak az igenek, s ha a népszavazási törvény nem követelne meg az érvényességhez igen magas, „fele plusz egyes” részvételt, vagy „negyed plusz egyes” azonos szavazatot, akkor a csekély többség dacára a parlament köteles lett volna a kérdést hamarabb szabályozni.
A népszavazás azért csapódott le a nemzet köztudatában kudarcként, mert az eredmény nem volt kötelező érvényű. Az igenek csekély többsége azzal hozható összefüggésbe, hogy a kampány során az MSZP és az SZDSZ hazudott, légből kapott számokkal uszított a határon túli magyarok ellen. A népszavazás ugyanis csak arról szólt, hogy alanyi jogon kapja-e meg az állampolgárságot az, aki magyarságát igazolni tudja, arról nem, hogy ez kerül-e majd egyáltalán pénzébe a magyar államnak. S mivel a kérdés kétharmados szabályozást igényel, az MSZP nélkül nem is lehetett volna a népszavazást követően törvényt hozni, akár a következő ciklusban sem. 2004-ben még fel sem merült lehetőségként bármelyik politikai tábor kétharmados többsége. A valóság tehát az, hogy az MSZP cinikusan, egy nemzetpolitikai imperativusszal szembemenve a legérzékenyebb, legfájdalmasabb kérdésben, a szociális biztonság ügyében hangolta hamis érvekkel a választókat a határon kívülre rekedt nemzettestvérek ellen. Ezt próbálja most feledtetni Mesterházy Attila bagatellizálással, félremagyarázással és egy megfelelő időben, nagyon is jól megfogalmazott kérdés „rossznak” minősítésével. Nem kétséges, az utóbbi két évtizedben „inflálódott” a nemzetáruló minősítés, túl sokszor alkalmazták olyanok vonatkozásában is, akik nem szolgáltak rá. Jelen esetben azonban az MSZP és jogelődje, az MSZMP egész története szolgál dokumentációs háttérként e rövid politikai besorolás helytállóságának igazolására. S hogy az RMDSZ e társasággal szövetkezik, az sajnos azt jelzi, hogy az erdélyi magyarság jelentős részének bizalmát még mindig élvező szervezet nemcsak a szűk értelemben vett kisebbségpolitikai kérdések ügyében jár tévúton, hanem nemzetpolitikai alapállása is megváltozott. Ami rossz hír, még azoknak is, akik nem tartoznak a nemzeti önkormányzatból román versenypárttá lett szervezet szurkolói közé.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Markó Béla szerint Kós Károly öröksége mindenkié
Kós Károly szellemi öröksége mindenkié, aki jót akar az erdélyi magyar népnek - reagált Markó Béla azokra a bírálatokra, amelyek a személyét és az általa vezetett Kós Károly Akadémia Alapítványt érték azt követően, hogy Kolozsvárra hívta a Magyar Szocialista Párt (MSZP) elnökségét, és együttműködési szerződést kötött az MSZP Táncsics Mihály Alapítványával.
A Markó Béla politikai esszéjét a maszol.ro portál közölte hétfőn. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) volt elnöke szerint "túl egyszerű lenne a magyar-magyar viszonyt arra redukálni, hogy jön az urna, megy az urna, hozzák a hamvakat, viszik a szavazatokat...".
Markó szerint képmutatás "pártot uszítani az RMDSZ-re", "utána pedig értetlenkedni, hogy miért nem vagyunk hűségesek". "Azok vagyunk. De nem a magyarországi politika lehangoló, presztízs-romboló zűrzavarához, nem a máris elkezdődött ottani választási kampányhoz, hanem közös nemzeti érdekeinkhez" - jelentette ki. Hozzátette, a nemzetnek csak akkor van lehetősége szellemiekben, anyagiakban gyarapodni, ha befogadó lesz, és nem kirekesztő.
Az RMDSZ volt elnöke nyomatékosította: ha egy párt felülvizsgálja eddigi határon túli politikáját, és ennek Kolozsváron akar nyomatékot adni, akkor azt meg kell hallgatni. Szerinte aki nem látja, hogy Magyarországon politikai szekértáborok akarják magukénak az erdélyi magyarságot, az semmit sem ért a Kárpát-medence jelenlegi állapotából. "Aki nem veszi észre, hogy nacionalista szlovákok, szerbek, ukránok, románok nevetnek a markukba megosztottságunk láttán, az nem ismeri a huszadik század balkáni és kelet-közép-európai történelmét" - fogalmazott Markó.
A szenátor közölte, számára magától értetődőnek tűnt, hogy Kós Károly nevét viselje az az alapítvány, amelyet bejegyzésekor közéleti fórumként képzeltek el. Megállapította, Wass Albert vagy Nyírő József kultusza helyett sokkal inkább a transzszilván eszmeiséget megtestesítő Kós Károly kultuszára lenne szükség Erdélyben.
Markó Béla hevesen bírálta Tőkés Lászlót, aki korábban nyilatkozatban foglalt állást az MSZP kolozsvári meghívása ellen. Leszögezte: Tőkés Lászlónak "több püspöki mandátummal a háta mögött sincsen fogalma arról, hogy mit jelent a tolerancia, de attól még nyakra-főre megmondja nekünk, hogy mi a nemzeti és mi a nemzetietlen".
Leszögezte, aki Erdélyben tartós jövőt akar a magyaroknak, az nem ideológiákról, nem nemzeti és nemzetietlen pártokról "papol", hanem megpróbál minél többeket a közös célok mellé állítani. Korábban az RMDSZ erdélyi politikai ellenfelei, továbbá Kós Károly egyik unokája is tiltakozott amiatt, hogy a nagyapja nevét viselő alapítványt politikai törekvések szolgálatába állították.
MTI

Az elsodort város
Székely város-e Székelyföld egykori fővárosa, Marosvásárhely? – merült fel a kérdés a minap egy alternatív történelemkönyv vásárhelyi bemutatóján. „A vásárhelyi magyar lakosság eredetét tekintve világos, hogy többségében ma már nem székely származású a közösség” – vélekedett a témában jártas kiváló szakember. Nos, ebből következően megválaszolhatnánk a kérdést akár egyszavas kijelentéssel is… Ehelyett talán helyénvalóbb lenne elgondolkodni azon, hogy a földrajzilag Kolozsvár és Székelyudvarhely közötti félúton fekvő egykori Székelyvásárhely merre sodródik, a tömbmagyarság vagy a szórvány felé?
Az 1989-es politikai fordulat pillanatában, s még a 90-es évek derekán is úgy tűnt, hogy Vásárhely az erdélyi magyarság szellemi, gazdasági és politikai központjává válhat. Reménykedésre adott okot a kezdeti „forradalmi” hevületben támadt lelkesültségen túl, hogy a város, az erőszakos betelepítések ellenére, megőrizte magyar többségét. Igaz, 1990 fekete márciusa után megtört a remény, felgyorsult a kivándorlás. (Amihez a román-magyar „vasfüggöny” megszűnte is hozzájárult.) Ennek ellenére, még az 1992-es népszámlálás adatai szerint is, a magyar lakosság jelentette a többséget. A kilencvenes években sorra magyar polgármesterek álltak a város élén, el egészen 2000-ig, amikor először került demokratikus úton, azaz szabad választások révén román nemzetiségű politikus a tisztségbe. Ekkor fordultak át az etnikai arányok a románság javára, legalábbis a 2002-es népszámlálás adatai szerint.
Az ezredforduló jelentette a fordulópontot, ekkortól vált nyilvánvalóvá, gyorsult fel a magyarság háttérbe szorulása. A 2000-es helyhatósági választások kudarca, a polgármesteri szék elvesztése után Markó Béla akkori RMDSZ-elnök még Vásárhely-stratégia kidolgozásáról, intézményépítésről, fiatal szakemberek, egyetemi oktatók idevonzásáról beszélt. Maradtunk a szavakkal. No meg az RMDSZ-politikusok vagyonosodásával, pereputtyuk helyzetbe hozásával.
Az ezt követő helyhatósági választásokon sorra buktak meg a „Szövetség” polgármesterjelöltjei, név szerint Kelemen Atilla, Borbély László s legutóbb Frunda György. A város magyarsága, az állandósult kudarcélmények hatására, folyamatosan hátrál, mára már elért a falig. Egyesek szerint azon is túl… Az idősebbek, különösen a nyugdíjasok belefásultak a túlélésért folytatott napi küzdelembe, elfordultak a közélettől, a politikától, a fiatalok pedig azt keresik, hol, merre, a világ mely táján találhatják meg egyéni boldogulásukat.
Ezek után ha azt kérdeznék, merre tart Vásárhely, azt kellene válaszolnunk, hogy egyre távolodik a Székelyföldtől, a tömbmagyarságtól és feltartóztathatatlanul sodródik Kolozsvár, a szórvány felé.
Szentgyörgyi László
Szekelyhon.ro

Bernádyra szavazott az iskolaszék
Január 24-én ülésezett a 2-es számú általános iskola iskolaszéke; többórás vita után végül egyszavazatnyi különbséggel elfogadták, hogy az oktatási intézmény felvegye a dr. Bernády György nevet. Mint ismeretes, a névadás körüli politikai csatározás 2011 decemberétől tart. Az ügy többször megrekedt, s amikor úgy látszott, hogy végre sikerül a névadás, az új tanügyi törvény miatt az eljárást elölről kellett kezdeni.
Az RMDSZ kezdeményezésére a helyi tanács 2011 decemberében elfogadta a 430-as határozatot, amelyben jóváhagyták a névadást. Akkor a tanácsi határozatot a főispáni hivatal jogosnak ítélte, hátravolt hát a végrehajtás. Közben az eljárásnak megfelelően a polgármesteri hivatal kikérte a megyei névadó bizottság véleményét, azonban a 60 napos határidő alatt nem véleményezték, így hallgatólagosan elfogadottnak tekintették a határozatot. 2012 áprilisában a megyei tanfelügyelőség véleményezését is kérték, innen sem jött válasz a törvényes 30 napos határidőben. Közben az RMDSZ 2012 áprilisában hivatalosan kérte, hogy váltsák le Baciut igazgatónőt, mivel a kétnyelvű tábla adományozásakor visszaélt hatalmával. Mindezek ellenére június 13-án megszületett az iskolaszéki döntés, és a szóban forgó igazgatónő is aláírta az erre vonatkozó jegyzőkönyvet. 2012 augusztusában a városi tanács és a polgármesteri hivatal kijelölte képviselőjét az iskolaszékben. Novemberben a Dr. Bernády György Alapítvány saját költségére elkészíttette az iskolanévtáblát, és ezt a szülői bizottságnak adományozta. Ezen a kerekasztal-megbeszélésen a Bernády-névadás kezdeményezői, valamint az RMDSZ politikusai, Benedek István, Borbély László, Frunda György, Kerekes Károly megegyeztek abban, hogy az új tanügyi törvény előírásainak tiszteletben tartása érdekében a 2-es iskola névváltozási eljárását elölről kell kezdeni. S azt is megígérték a politikusok, hogy a parlamenti választásokat, illetve az ünnepeket követően ismét terítékre kerül az ügy.
Végül ennek megfelelően, a 2012–2013-as iskolai év első iskolaszéki ülését sok halogatás után 2013. január 17-re tűzték ki, amikor dr. Benedek István (az önkormányzatot képviseli az iskolaszékben) javasolta az iskolanévadást is, de ezt a napirendi pontot az iskolaigazgató kérésére január 24-ére elnapolták. A január 17-i gyűlésen a vezetőségi tanács román tagjai aggodalmukat fejezték ki, hogy a magyar személyiségről elnevezett iskola azt jelentené, hogy a román tagozat megszűnik ebben az iskolában, sőt az is felmerült, hogy vezetőségváltás lesz, amelynek célja, hogy magyar legyen az oktatási intézmény vezetője. A szülők ezt a hamis vádat visszautasították, és beadványban kérték az iskola álláspontját a magyar tagozatot érintő sértő megnyilvánulásokkal szemben. Annak ellenére, hogy a szülői akciócsoport személyes tárgyalása nyomán Borbély László és Markó Béla ígéretet tettek arra, hogy a névadásnak nem lesznek politikai vetületei, a január 24-i iskolaszéki ülésen az iskolaigazgató továbbra is ellenezte a névadást, sőt megkérdőjelezte az iskolaszék megalakulásának jogosságát.
Az iskolaszéki ülésen jelen levő Csegzi Sándor (a polgármesteri hivatal megbízottja az iskolaszékben) lapunknak elmondta, valóban nehéz döntés született, hiszen el kellett oszlatniuk az oktatási intézmény vezetőségének aggodalmait az iskola jövőjét illetően, azt, hogy az iskolából nem helyezik át a román tannyelvű osztályokat, és nem kerül az intézmény élére magyar igazgató. Azzal érveltek, hogy a Marosvásárhelyen levő 13 középiskola közül egy sem viseli magyar személyiség nevét, s mi sem lenne méltóbb, mint az, hogy a várost korszerűsítő dr. Bernády György neve olyan épületre kerüljön, amit ő építtetett. Arról is biztosították az oktatási intézmény képviselőit, hogy az iskolaszék, a polgármesteri hivatal, illetve a helyi tanács képviselői felvállalják az ügyből fakadó konfliktuskezelést a tanárok-szülők, diákok-diákok, tanárok-tanárok között. Végül 5-4 arányban sikerült megszavaztatni, hogy a 2-es számú iskola dr. Bernády György nevét viselje, a testület elutasította, hogy a tanintézet iskolaközpont legyen.
Dr. Benedek István, a városi tanács RMDSZ-es frakcióvezetője elmondta, a következő lépésben össze kell üljön a helyi tanács névadó bizottsága, itt nem akadályozza majd meg senki az elnevezést, utána a korábbi eljárásnak megfelelően konzultatív jelleggel a megyei névadó bizottság elé terjesztik az iskolaszéki döntést. A tanácsos ígéretet tett arra, hogy megsürgeti az eljárást, mert szeretné, ha a helyi tanács februári soros ülésén napirendre tűznék a névadást. A politikus reményét fejezte ki, hogy a tanácsban lesznek olyan józan gondolkodású kollégák, akik az RMDSZ mellé állnak és megszavazzák a határozattervezetet. Mindezek ellenére, a tanügyi törvénynek megfelelően, hivatalosan az iskola az új tanévben szeptember elsejétől veheti fel a dr. Bernády György nevét.
A Szülői akciócsoport a Bernády György névadásért, illetve a CEMO polgárjogi szervezet szerint az iskolaszéki határozat hatalmas áttörést jelent a marosvásárhelyi általános iskolák szintjén. Az elmúlt 20 év során eddig soha egyetlenegy általános iskolában sem sikerült a vezetőségi tanácstagoknak magyar személyiség nevét megszavazni, sőt még javasolni sem. "Szilárd meggyőződésünk, hogy a sikeres szavazás elsősorban a szülők eddigi, több mint egyéves harcának köszönhető, lévén, hogy a szülői bizottság az elmúlt időben azonnal reagált, mikor törvénytelenséget vagy a magyar gyerekeket érő diszkrimináló intézkedéseket tapasztalt" – áll többek között a szerkesztőségünkbe eljuttatott közleményükben. A kezdeményező civilek azt is kérték a politikusoktól, hogy három hónapon belül kerüljön a névadás a városi tanács elé, és fogadják el az iskolaszéki döntést, hogy a gyerekek a Dr. Bernády György Általános Iskolában kezdjék az új tanévet.
A jelek szerint az ügy végre sínen van…
(vajda)

Válaszféle Markó Bélának
Markó Béla állásfoglalásában – az RMDSZ legújabban felvett arrogáns, kioktató stílusához méltóan – újraírja a közelmúlt történelmét. Érteni véljük a pánikot, hiszen tapasztalható módon legitimációs gondjaikkal küszködnek: kifogyott alóluk a választói bázis, legutóbb is a Kárpátokon túli román szavazatokkal lett meg a vékony öt százalékuk.
Ezért természetesen lehet szidalmazni mindenkit, aki 2003-tól errefelé „nem állt be a sorba”, és nem úgy menetelt, ahogyan az akkor még RMDSZ-elnökként irányt szabó költő vezényelte. A „hagyományosan toleráns, befogadó” erdélyiség szellemében ebbe a magyarországi nemzeti oldal „megosztással” való megvádolása is belefér, hiszen az Igaz Szó volt szerkesztőjének megítélése szerint számunkra, erdélyi magyarok számára az 1989-ben, véráldozatok árán megbuktatott egypártrendszer újjáélesztésénél nincsen kívánatosabb állapot... (Ezennel elégedjünk meg ennyivel a posztkommunizmus értelmezése és „alkalmazása” vonatkozásában.)
De akármit is írjon Markó elnök úr, azt egyenesen szimptomatikusnak tartom, hogy a 2009-es európai parlamenti választások alkalmából, nagy nehézségek árán tető alá hozott „erdélyi Magyar Összefogást” (emlékszik még reá, Elnök úr?, így neveztük) „konjunkturálisnak” tartja. Akkor a magunk részéről az együttműködés lehetőségét mi még komolyan gondoltuk. Sajnos azonban igen hamar kiderült, hogy – sporthasonlattal élve – Önök ezt a mérkőzést is eladták, és ahogyan ellenzékből kormányra kerületek, az öncélú hatalomgyakorlást ismétcsak fontosabbnak ítélték az erdélyi magyarság érdekeinek következetes képviseleténél.
Másképpen hogyan magyarázza, Ex-elnök úr, hogy szavuk nem volt a népnyúzó megszorítások meghozatalakor? Vagy miként értelmezzük kinevelt utódjának a „kisebbségi törvény” melletti kardoskodását, majd „elfelejtését”? Hányszor hallottuk Önöktől a következő fenyegetőzést: kilépünk a kormányból? És addig-addig léptek ki, mígnem belebuktak az országot csődbe vivő, katasztrofális „szakmai teljesítménybe”. Hogy Markó Béla és elvtársainak az autonómiáról szóló szenátusi szavazás alkalmából történt gyáva megfutamodását / hallgatását már ne is említsük...
És mindeközben egyre-másra derül ki RMDSZ-es csúcspolitikusainkról, hogy – finoman fogalmazva – szeretik a pénzt, illetve a korrupcióellenes hatóságok toplistáin előkelő helyezéseket „érdemeltek ki”.
Továbbá: alig hinném, hogy Kós Károly a transzszilván szellemiséggel összeegyeztethetőnek tartotta volna a választói felhatalmazás nélkül, titokban köttetett paktumokat. Valószínű, hogy ha Dan „Felix” Voiculescu, illetve a „liberális” Crin Antonescu nem gyűlölné annyira a magyarokat, akkor Markó Béla pártja most kormányzati pozícióból fényezné Ion Iliescu üdvöskéit, és mindent felülmúló kommunikációs hadjárattal próbálná igazolni – legitimálni – a visszarendeződés szomorú folyamatát. Erre nézvést jó támpontot biztosít az is, ahogyan a „huszonhárommilliórománozó” MSZP-t mosdatják. Hogyan is tarthatnánk Mesterházy Attila pártelnök kolozsvári bocsánatkérését őszintének, amikor szinte napra pontosan ugyanazon időben a magyar szocialisták Miskolcon erdélyi véreinket listáznák és románozzák le nyíltan?!
A korrupció, a hazudozás, a paktumpolitika, a görcsös hataloméhség és a kizárólagos egypártrendszerre való törekvés nem nemzeti érdek, Elnök úr.
A többszintű autonómia viszont az. Hogyha nem Bukarestből magyaráznák el, hogy miért nem „aktuális” „autonómiázni”, hanem inkább az erdélyi magyar adófizetők pénzéből az Önök által kizárólagosan kezelt adólejeinket az önálló erdélyi magyar intézményrendszerek megerősítésére fordítanák, akkor egy lépéssel talán máris közelebb lennénk a közös célként megjelölt magyar nemzeti önrendelkezéshez.
Ön tévedésben él: nem mi vagyunk az ellenség, Elnök úr.
Brüsszel, 2013. január 29.
Tőkés László
Transindex.ro,

Ágoston András:
Tetemrehívás
Sokaknak eddig sem volt kétséges, hogy a politikai áramlatok, melyeket az egyik oldalon Tőkés László, a másikon Markó Béla, illetve Kelemen Hunor neve fémjelez, ideológiai szempontból összebékíthetetlenek.
Az európai polgári kezdeményezés (EPK) három elképzelésével kapcsolatos egyeztetést sürgető, minapi Tőkés László-levéltől politikai eredményt a helyzet ismerői közül senki sem várt. Tudni való, hogy a három erdélyi kisebbség-jogi elképzelést sem politikai, sem pedig elvi-jogi alapon nem lehet összeegyeztetni. Tagadhatatlan azonban, hogy a levél nyomán kibújt a szög a zsákból. Az összebékíthetetlenség ténye most nyilvánossá vált.
A „Kelemen kitérő választ adott Tőkésnek” c. Krónika információból kiderül, nemcsak az, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) részére a Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács (KMAT) nem ér (s nem is ért) soha egy lyukas hajítófát sem, hanem az is, hogy a helyi hatalomhoz simuló erdélyi „egypárt” nem száll ringbe az autonómia egyik formájáért sem. Sőt, azon tüsténkedik, hogy az EPK mielőbbi útnak eresztésével a minimális kisebbségi jogoknak egy olyan liberális keretszabályozása jöjjön létre, amely az EU szintjén egyszer és mindenkorra lehetetlenné teszi nemcsak az autonómiakövetelések legitimálását, de megjelenését is.
Húsz éves álma ez a „keretszabályok” atyjának, Várady Tibornak, a Kárpát-medencében működő autonómiát mellőző vajdasági magyar politikai elitek doyenjének.
Ha megvizsgáljuk a Kárpát-medencében működő magyar politikai elitek elmúlt egy éves tevékenységét mind az autonómia, mind az EPK ügyében néhány szembeötlő megállapítás kínálkozik.
A legfontosabb az, hogy az RMDSZ emberei a KMAT ülésein nem árultak zsákbamacskát. Már a múlt év februárjában világosan elmondták, mi a tervük. Tehették, mert akkor már zajlottak az autonómiát mellőző „keretszabályokkal” kapcsolatos nemzetközi sikerrel kecsegtető egyeztetések.
A múlt év január 25-én az Európai Parlament kisebbségi frakcióközi munkacsoportjának számos tagja, az Európai Nemzetiségek Föderális Uniójának (FUEN) vezetősége és több érdeklődő vett részt azon a Winkler Gyula, RMDSZ-es EP képviselő által szervezett kerekasztal-megbeszélésen, amelynek témája a kisebbségi tematikájú európai állampolgári kezdeményezés volt.
A rendezvényen Tabajdi Csaba, a Magyar Szocialista Párt (MSZP) képviselője a kisebbségi frakcióközi munkacsoport új társelnöke, méltatta az RMDSZ és a FUEN közös indítványát.
Mit is? Azt, hogy „az európai állampolgári kezdeményezés eszközét felhasználva, az európai kisebbségi szervezetek kisebbségi keretszabályozás megalkotását kérjék az Európai Uniótól”.
Hol van ebben az autonómia? Sehol.
Másodszor, noha időközben a nemzeti oldal tette a dolgát, és vannak is konkrét autonómiajavaslatok mind a Székely Nemzeti Tanács (SZNT), mind az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) részéről, ez ma már nem elég. A gond az, hogy előkészítettség dolgában, a nemzetközi szervezettség szintjére egyedül az RMDSZ „keretszabályai” emelkedtek.
Részben, mert a múlt évben megtartott KMAT ülésektől függetlenül az Európai Parlament kisebbségi frakcióközi munkacsoportja már a múlt év áprilisában napirendre tűzte s ezzel mintegy befogadta ezt a „kisebbségi tematikájú európai állampolgári kezdeményezést”.
Másrészt, Kelemen Hunor Tőkés László nyílt levelére adott tegnapi válaszában leszögezte: „az RMDSZ a Dél-tiroli Néppárt és az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának (FUEN) összefogása és együttműködése gyümölcseként európai szintű összefogás körvonalazódik a kisebbségi Európai Polgári Kezdeményezés, a Minority SafePack kisebbségvédelmi keretszabályozás kérdésében, amely északtól-délig és kelettől-nyugatig partnereket talál”.
A nem minden szarkazmus nélküli megnyilatkozás a rideg valóságra hívja fel, most már nyíltan a figyelmet.
Harmadszor, a rideg valóság pedig az, hogy az RMDSZ saját érdekében viszonylag gyorsan megtalálta a liberális beállítottságú nemzetközi támogatást. Ami nem csoda, hiszen a cél azonos. Az, hogy az annyi keserves (akár nemzetközi) vitával fenyegető autonómiakövetelések előtt az EU szintjén is lezáruljon az út. A nemzetközi színtér ismeretében talán nem lehet kétséges, hogy az RMDSZ és szövetségesei kezdeményezését az Európai Bizottság (EB) minden további nélkül befogadja. Mint ahogy ahhoz sem férhet kétség, hogy az RMDSZ az aláírásgyűjtést, időt többé nem fecsérelve a „hazai egyeztetésekre”, a neki és a magyarországi választási kampány hozta szükségleteknek megfelelően ütemezve, nagy zenebonával, haladéktalanul el is kezdi.
Kissé mosdatlan megfogalmazással, a nemzeti oldal itt áll ismét megfürödve.
Versenyre kelni az RMDSZ lopakodó EPK projektumával lehet, de talán még sem érdemes. A nemzeti oldal puskapora menet közben valahogy benedvesedett.
De, nincs minden veszve! A szembenállás mibenlétének bemutatására még van lehetőség. Az RMDSZ-nek és nemzetközi segítőinek se lehet mindegy, ha az EB előtt időben megjelenik egy olyan autonómia-modell Erdélyből, amelynek valamelyik élő nyugati autonómiához való hasonlóságát a jó érzésű politikus és a tudomány szabályait tisztelő szakember nem tudja elvitatni. Egyáltalán nem biztos, hogy az összehasonlítás, amire párhuzamos beadvány adhat lehetőséget, így mellőzhető lenne.
Az RMDSZ „keretszabályainak” és a nemzeti oldal autonómiamodelljének szembeállítása nyomán rögtön kiderülhet, hogy a helyi többségi hatalomhoz simuló „egypártok” nem akarnak kisebbségi autonómiát. S ami szintén nem mellékes, kiderülhet, hogy az „európai típusú” autonómiát nem akarják sem az utódállamok politikai elitjei, sem az EU illetékes döntéshozói.
Vannak még más lehetőségek is, de ezeket immár csak a nemzeti oldal politikai erői kellene, hogy megvitassák.
S legvégül. Kelemen Hunor tegnapi levelében utal az RMDSZ törekvéseire. Szerinte projektumuk, a „keretszabályok” intézménye azért lenne jó megoldás, mert „a nemzeti közösségek és az őket képviselő legitim szervezetek nem csak a saját egyéni specifikus gondjaikra keresnek megoldásokat, hanem képesek egymillió aláírással hitelesített, valós európai szolidaritást kiépíteni és fölmutatni”. Ez bizony tetemrehívás! Méghozzá hamis, erőfitogtatáson alapuló sanda szembesítés.
Mintha az RMDSZ elnöke azt mondaná: na nézzük, mit tudtok szembeállítani azzal a mindent lehengerlő politikai erővel, amely mögöttünk sorakozott fel? Mit? Hát az igazságot! Azt, hogy száz keretszabály sem ér annyit, mint a tényleges magyar autonómia.
Igen, az EPK-val kapcsolatos versenyfutásban a nemzetiek lemaradtak. De a lemaradást be lehet hozni. Még egy tisztes vereség is többet ér, mint az, ha most megállnánk.
Vállaljunk még egy fordulót!
Vmdp.org.rs
HÍRLEVÉL XI. évf. 20. szám

A Kós Károly-i örökség kisajátításáról a tények nyelvén
Kós Károlyt egyetlen politikai oldal sem sajátíthatja ki – így a jobboldal sem. A tények azt bizonyítják, hogy az erdélyi szellemóriás nemcsak a jobboldalhoz, hanem a baloldalhoz is erőteljesen kötődött. A második világháborút követően ugyanis aktív baloldali politikai szerepet vállalt, előbb a MADOSZ-ban (Romániai Magyar Dolgozók Országos Szövetsége), majd az MNSZ-ben (Romániai Magyar Népi Szövetség). 1945 májusában lépett be az MNSZ-be, tagja volt az MNSZ „százas” intézőbizottságának, az MNSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke volt, 1946–1948 között nagy nemzetgyűlési képviselő, illetve ez utóbbi időszakban az MNSZ központi sajtóorgánumának, a Világosság napilapnak szerkesztőbizottsági tagja is volt). Ez utóbbi szervezet, az Országos Demokrata Arcvonal szövetségeseként, együttműködött a kommunista párttal és a kommunisták irányítása alatt álló Petru Groza vezette kormánnyal.
Hogy az MNSZ-nek a bölcsészek miképpen értékelik a szerepét, azt a Magyar Katolikus Lexikonban (http://lexikon.katolikus.hu/) elolvashatjuk: „Romániai Magyar Népi Szövetség, RMNSZ, 1944. okt. 16–1953. márc. 31.: politikai szervezet. – Brassóban alakították a M. Dolgozók Orsz. Szöv-éből baloldali irányzatok képviselői. Székhelye Kolozsvár, 1948. I: Bukarest. Elődjéhez hasonlóan, a nemzetköziség alapján álló baloldali társutas szervezet, együttműködött a komm. párttal, ill. a komm. Petru Groza kormányával. Osztályharcos alapon a m. nemzetiségi jogokat védelmezte. 1947. II. 11: csatlakozott a komm. irányítású Dem. Pártok Blokkjához (Kurkó szerint az nem jelentette a függetlenség föladását), 1948. II. 27: a Népi Dem. Frontjához.”
Kós Károly azonban már 1944. október 22-én, 11 nappal az orosz haderő Kolozsvárra érkezése után a baloldal mellé állott, amikor Kolozsváron, több korábbi illegalista kommunistával együtt, újraalapította a MADOSZ-t, amelynek elnökévé is őt választották. Akkor, 1944 őszén, a dolgokat már teljesen másképp látta, mint a Horthy-rendszer idején, és ezt az Ezerkilencszáznegyvennégy című írásában meg is fogalmazta. „…Túlvoltunk már a Horthy-rezsim kurta egyhetűs farsangján és hosszú, négyesztendős, kálváriás böjtjén… Negyvennégy őszén már azzal a biztos tudással igyekeztem a magam helyét megtalálni, hogy itt teljesen más világ lesz, mint amilyen volt a régi.”
Emlékezetesek Kós Károly hangsúlyosan baloldali felhangú kortes beszédei, amelyek közül 1946 őszén néhányat éppen Kolozsváron tartott (városunk Főterén is), akárcsak más hasonló MNSZ-es politikai megnyilvánulásai. Az MNSZ sajtóosztályát vezető bizottság tagjaként a következő baloldali személyiségekkel vállalt politikai közösséget: Bányai László, Benedek Marcell, Gaál Gábor, Kacsó Sándor, Méliusz József, Kurkó Gyárfás (az RMNSZ elnöke).
1948 februárjában – tehát jóval a párizsi békeszerződés aláírása és két hónappal a Román Népköztársaság kikiáltása után – az Igazság, a Román Kommunista Párt erdélyi napilapja is közölte a Romániai Írók Szövetsége magyar csoportjának kiáltványát, amelyet Kós Károly és testvére, Kós Balázs mellett olyan neves baloldali írók jegyeztek, mint például Aszódy János, Asztalos István, Balogh Edgár, Bányai László, Bárdos B. Arthur, Csehi Gyula, Gaál Gábor, Horváth Imre, Horváth István, Jánosházy György, Kovács György, Létay Lajos, Méliusz József, Molter Károly, Nagy István, Salamon László, Szabédi László, Szemlér Ferenc, Szilágyi András, Tompa László, Tompa Miklós és Tamás Gáspár.
Kós Károly ebben a kiáltványban, a többi aláíróval együtt, egyebek mellett kijelentette: „Március 28-án valamennyien a Népi Demokrata Arcvonalának a jelére szavazunk, mert akarjuk azt az új alkotmányt, mely nemcsak biztosítja minden dolgozó szabadságjogait, hanem gyakorlattá és életté is váltja azokat. Akarjuk az új alkotmányt, mert biztosítja a dolgozó nép minden fiának kenyerét, jólétét és szilárd alapokon a művelődés, a tudomány, a művészetek kiteljesedését. A haladó irodalom romániai magyar művelői abban a tudatban veszik ki részüket teljes erejükkel s a művészi alkotás fegyvereivel is a küszöbön álló választásokból, hogy a dolgozó nép egységes akaratának győzelme nemre, nemzetiségre, fajra és vallásra való tekintet nélkül az új alkotmánnyal teljes jogegyenlőséget s az alkotó tehetség szabad kibontakozását biztosítja a Román Népköztársaság minden polgárának. Románia népei akaratának egységes megnyilvánulása ezeken a választásokon nemcsak az új alkotmány elveinek maradéktalan megvalósulása, hanem a Szovjetszövetség vezette békearcvonal erejének nemzetközi jelentőségű kifejeződése.”
„Voltak, akik akkortájt kommunistának tartották, még el is kerülték” – írja róla egyik monográfusa. (Sas Péter: Kós Károly képeskönyv. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2009, 154. old.) És akik – tehetnénk hozzá – nem értették, hogy a Horthy-rendszer egyik kegyeltjéből hogyan lehet egyik napról a másikra a kommunisták jelentős súlyú szövetségese. Pedig lett volna más választása is. Hiszen az MNSZ megalakulásával párhuzamosan, az erdélyi románságot polgári párt fogta össze, és a szovjet jelenlét dacára megalakulhatott például a Román Demokrata Szövetség, amely a Nemzeti Parasztpárt észak-erdélyi „fiókszervezeteként” működött, és amely még saját újságot is kiadhatott.
Érdekes párhuzamok azért adódnak a mával is. Egyik beszédében Kós Károly arra hívta fel a figyelmet, hogy az erdélyi magyarságot egyetlen szervezetnek kell képviselnie. Íme: „Mi bármilyen komoly demokratikus szervezet is legyünk, és bármilyen szoros szövetségben is álljunk a demokratikus más ajkú szervezetekkel, mégis azt világosan kell lássa minden magyar demokrata, hogy a jogegyenlőség kivívásában, kultúránk fejlesztésében, népünk szolgálatában egyetlen szervezet lehet, amely minket képvisel ebből a szempontból. Ez pedig a saját magyar szervezetünk, az MNSZ.” (Kós Károly hozzászólása a Kolozs megyei intézőbizottság 1946. április 14-i gyűlésén. Országos Román Levéltár, Kolozs megyei kirendeltség, fond 26, UPM, Org. jud. Cluj, 2/1946, 133.)
Lehet ezt ma magyarázgatni: hogy csak okos kompromisszumot kötött, hogy igazán baloldali nem volt, kommunista pedig még kevésbé. A lényeg megmarad, a baloldalhoz látványosan hozzákötötte a nevét, és a második világháború utáni első kommunista hatalom egyik – nem éppen alacsony beosztású (országgyűlési képviselő) – tagja volt. Később sem szakította meg kapcsolatát a baloldallal, sem a magyarral, sem pedig a románnal. Fényképanyag is maradt fent arról a ’70-es években lezajlott találkozóról, amelyiken például Kolozs megye vezető pártkádereivel találkozott. S mind a magyar, mind a román kommunisták egyaránt magas állami kitüntetést adományoztak Kós Károlynak 90. születésnapja alkalmából. Ez persze érdemeit szemünkben fikarcnyit sem csökkenti, csak arra figyelmeztet, hogy Kós Károlyt, örökségét, „megszentelt nevét” egyetlen mai politikai erő sem sajátíthatja ki.
Kós Károly ugyanis valamennyiünké.
Kós Béla, Kós Károly egyik Budapesten élő unokája január végén a sajtónak eljuttatott levelében tiltakozását fejezte ki amiatt, hogy nagyapja nevét olyan alapítvány használja, amely véleménye szerint „egyezséget, alkut köt a nemzet megosztására, az erdélyi magyarság megtagadására buzdító, és annak veszélyeztető voltát vizionáló pártokkal az önös politikai céljai elérése érdekében”. Kós Béla az RMDSZ által alapított és a volt szövetségi elnök, Markó Béla által vezetett Kós Károly Akadémia Alapítványra utalt, amely együttműködési szerződést kötött a Magyar Szocialista Párt által működtetett Táncsics Mihály Alapítvánnyal. Erre az MSZP-küldöttség január végi kolozsvári látogatása alkalmával került sor.
„Kós Károlyt Erdély polihisztoraként tartják számon, utalva ezzel arra, hogy nemcsak az egyik legnagyobb magyar építész volt, hanem kiváló író, irodalomszervező, grafikus is, a transzszilvanizmus egyik atyja, a Trianon után elszakított erdélyi magyarság vezéralakja, a 20. század egyik legtevékenyebb magyar értelmisége. Kós Károly említésekor mindenkinek az életvitelére, az életművére kell gondolnia, nem pedig azonosítani őt bármely politikai párttal. Kós Károly neve, személye nem válhat különböző pártideológiák és pártcsatározások mentén érzelmi elégedetlenség, felháborodás eszközévé.” – fogalmazott Kós Béla.
A levélre reagáló Markó Béla annak a véleményének adott hangot, miszerint Kós Károly életműve igenis közkincs. „Mindenkié, aki jót akar a nagyhatalmak – és az ország önző, rövidlátó vezetői – által egykor nyomorúságos sorsra ítélt, abból kilábalni igyekvő erdélyi magyar népnek. Kós Károly az RMDSZ-é is, de másoké is, akik tisztességes, tartós, elfogadható megoldást keresnek helyzetünkre. Azoknak viszont nincs közük Kós Károlyhoz, akik ki akarják sajátítani azt a közös ügyet, ami fél-nemzettel, féloldalúan megoldhatatlan, legyen szó pártról, ideológiai vagy kulturális táborról, legyen szó mégoly visszhangos, magukat mégoly karizmatikusnak kikiáltó személyiségekről.”
Markó élesen bírálta Tőkés László EMNT-elnököt is, aki korábban heves hangú nyilatkozatban ítélte el, hogy az RMDSZ a magyar szocialistákat látta vendégül. „Igen, Kós Károly valóban nem volt sem hithű baloldali, sem hithű jobboldali – tudjuk-e ma is, hogy mi értelme nálunk Erdélyben ennek a címkézésnek? –, hanem demokrata volt. Amit máig nem tanultak meg tőle egyesek, Tőkés László sem, akinek több püspöki mandátummal a háta mögött sincsen fogalma arról, hogy mit jelent a tolerancia, de attól még nyakra-főre megmondja nekünk, hogy mi a nemzeti és mi a nemzetietlen”.
A Markó-levélre válaszoló Tőkés László azzal vádolta az RMDSZ-t, hogy „az öncélú hatalomgyakorlást fontosabbnak ítélték az erdélyi magyarság érdekeinek következetes képviseleténél”. „A korrupció, a hazudozás, a paktumpolitika, a görcsös hataloméhség és a kizárólagos egypártrendszerre való törekvés nem nemzeti érdek” – fogalmazott Tőkés.
Tibori Szabó Zoltán
Szabadság (Kolozsvár),

Egy választópolgár dilemmái
Dúl a zűrzavar a Maros megyei meg a vásárhelyi RMDSZ-ben. Távolba, azaz a román parlamentbe szakadt honfitársaink, akik Fodor Imre polgármestersége után cserbenhagyták a várost, miközben politikai karrierjüket egyengették nem is sikertelenül, most megmondják!
Olykor visszatértek a város magyarságához polgármesterjelölti minőségben, először Kelemen Atilla, akit igencsak kétkedve fogadtak a városban, aztán sorra: Borbély László, aki olyan langyos kampányt folytatott, hogy borítékolni lehetett az eredményt, ugyanígy Frunda György esetében, akiben már csak politikusok hisznek, a választók nem, ezért is veszítette el az RMDSZ-ből hiányzó kompromisszumkészség hiánya miatt nemcsak a polgármesteri tisztséget, de szenátori pozícióját is.
Markó Béla, bár nem marosvásárhelyi, de itt él a 70-es évek közepe óta, még tartja magát késélen, megmondja a hogyant, mintha ma is ő lenne az elnök, és ki érti, milyen alapon, amikor van egy parlamenti képviselő megyei elnök? A szokás hatalma, vagy háttérből még mindig ő irányítja a szervezetet? Ki fürkészheti ki az igazságot a politika berkeiben? Az egyszerű halandó polgár, aki csak élni szeretne jogaival, aligha. Ő annyit tud, amennyit nyilvánosságra hoznak.
Akárhonnan is nézem, ezek az urak, akik talán a legnagyobb számban ebből a városból kerültek a parlamentbe a többi, magyarok lakta megyékhez viszonyítva, gyakorlatilag húsz év alatt semmi kézzelfoghatót nem tettek a városért, annak ellenére, hogy kirakatnak használták, mindenféle gyűléseiket, kongresszusaikat itt tartották a Kultúrpalotában, és ígérgettek. A vásárhelyi szervezet pedig tulajdonképpen sosem volt tényező, tehát fölösleges a semmit szidni.
Nem vagyok tagja a szervezetnek, sem másnak, de szavazó polgára vagyok, sok más vásárhelyi polgárral egyetemben, akik elvárják azt a minimumot, hogy az őt képviselő magyar politikus elsősorban szülővárosa vagy fogadott városa érdekében cselekedjen. Emiatt egyet kell értenem Kovács Péter kemény szavaival. Akármennyire fényezik is, a városi és megyei RMDSZ csúfos kudarcot szenvedett a választásokon, és nemcsak azért mert megjelent egy másik magyar párt.
Ez is az RMDSZ és vezetői konjunktúra politizálásának a következménye. Valóban, jó lenne végre már új szempontokat bevinni a vezetésbe, életkortól függetlenül. Vagyis frissíteni, mert ezek a képviselő urak minden szinten már kifutottak az időből. Ugyanis, most úgy tűnik, parlamenti képviselőnek lenni nyugdíjas állás az RMDSZ-ben is.
Természetesen tudom, hogy egy rövid publicisztika csak felvetheti a gondokat, elégedetlenségeket, elemzést szakértő politológusoktól várunk, akik választ is tudnak adni, hogy miért történhetett meg ez a csúfság a megye és a város magyarságával?
Kuti Márta
Vásárhelyi Hírlap
Erdély.ma,

Tolerancia mint megalkuvás
A külhoni magyarsággal kapcsolatos kérdésekben mindig némi fenntartással kell kezelni, amit a Népszabadság ír – ismerjük a „történelmi” okokat. Most sem tennék másképp: a „bukaresti” Szőcs Levente a kolozsvári Magyari Nándor László szociológust kérdezte a „székelyföldi politikai mentalitásról”. A Burjánzik az intolerancia című írás a világhálós kiadásban (Nol.hu) épp csütörtökön jelent meg. Bár egyáltalán értékelendő, hogy a Népszabadság hajlandó leírni azt a kifejezést, hogy Székelyföld, a címadásban is tetten érhető tendenciózus következtetést azért jócskán vitathatónak érzem. Az MSZP-vezérkar közelmúltbeli kolozsvári látogatása kapcsán például azt mondja Magyari Nándor László: az RMDSZ egy hibrid vezetésű párt lett, azaz ötvöződik benne a karizmatikus, „fideszes” modell, amelyben a „főnöknek mindig igaza van”, illetve a „racionális”, „demokratikus” modell, amelyben mindenki tartja magát a belső döntési mechanizmusokhoz. A szociológus szerint ezzel magyarázható, hogy míg Markóék Kolozsváron Mesterházyékkal tárgyalnak, székelyföldi RMDSZ-esek az MSZP itteni jelenlétét is kifogásolják. Ugyanis, s most megpróbálom egyszerűsíteni a magyarázatot, az RMDSZ-es központ a kormányból való kipottyanás után elveszítette az ellenőrzést a területek felett, a „helyi hatalom erős emberei egyre inkább a pártközpont fölé kerekednek”. Háromszéken például az ottani „karizmatikus” pártvezetők az RMDSZ-en belüli „szigetté” váltak azzal, hogy nyíltan hangoztatják Fidesz-közeliségüket, jobboldaliságukat, s nem egyszer „jobbról előzik” a „Fidesz nyúlvány populista formációit”. Félretéve azt a tényt, hogy az állítólag a hatalomból kipottyant RMDSZ mégiscsak helyet kapott a kormány hátsó kamrájában, nézzük, hogy Magyari szerint miért annyira jobboldaliak a székelyföldiek. „Egy egyre zártabb közösség, amilyen a székelyföldi, mentálisan is egyre zárkózottabb lesz. Az elmúlt jó húsz esztendőben »beültetett« jobboldaliság olyan gondolkodásbeli paneleket hozott létre és erősített meg, amelyeknek előterében az intolerancia minden formája virágzik. (...) Az örökös sündisznóállás, amibe a székelyföldi helyi elitek hangadói merevedtek (tisztelet a kivételnek), kirekesztő mindenfajta mássággal szemben” – fejtegeti Magyari. Néha az olyan hipotéziseknek, amelyek több, egyenként is igencsak vitatható állításra támaszkodnak, elég egyetlen lábát kiütni, s összeomlanak, mint egy kártyavár. Valóban el kell hinnünk azt, hogy a székelyföldiek azért jobboldaliak, mert zárkózottak, s azért intoleránsak is? A Markó-féle vonal meg demokratikusabbá és toleránsabbá válik azzal, hogy a Székelyföldön nemzetárulóként nyilvántartott szocialistákkal hajlandó leülni tárgyalni, egyezséget kötni, s ezzel az MSZP-t megpróbálja Erdélyben legitimálni?
A másik bajom ezzel az elmélettel, hogy ismét a „haladottabb szellemiségű, kulturált, toleráns” Kolozsvár versus az „elmaradottabb, konzervatívabb, intoleráns” Székelyföld kommunikációs sablont vélem felfedezni benne, amelybe hanyagul elmerülve, közben a román többségbe lassan beleolvadva a kolozsvári, marosvásárhelyi értelmiségiek még mindig hajlamosak lenézni Székelyföldet és a székelyföldieket. Mintha az MSZP-sek kolozsvári felvonulásán nem fogadták volna őket ugyanúgy a tiltakozók, mintha Csíkba vagy Udvarhelyre tették volna be a lábukat. A „tolerancia hívei” aztán persze rendőri segítséggel csak azokat az embereket engedték be a „nyilvános fórumra”, akiket ők jónak láttak, s akikre az RMDSZ-es szervezők rámutattak: az ellenvéleményekre, úgy tűnik, nem voltak kíváncsiak. De még így is volt incidens: az általunk oly „szeretett” MSZP-s vezéralak, Szanyi Tibor a fórumon elhangzottakat időnként kommentáló idős férfinak egy adott pillanatban odavetette, hogy „leverem a fejed, te takony!” (Krónika, 2013. január 23.). Később a képviselő a Facebookon „zsigeri barmoknak” nevezte a kolozsvári tiltakozókat, a bejegyzését kommentálókat pedig folyamatosan sértegette, sőt egyiküket felszólította: „Most már eleget verted itt a taknyodat, úgyhogy bátran eldugulhatsz”.
Ez az a „toleráns” MSZP, amiről a „szakértő” újabb jól hangzó, de a valósággal köszönőviszonyban sem levő sablont elsütve úgy vélekedik, hogy „a jelenleginél (kormánynál – szerk. megj.) sokkal korrektebb és átláthatóbb támogatáspolitikát folytatott a határon túl, sokkal érzékenyebb volt a politikai autonómiájukra”. Átláthatóbb támogatáspolitika? Kinek? Az RMDSZ-elitnek? Politikai autonómia tisztelete? Hogyan? A külhoniak magyarságának megtagadásával? Ha a „tolerancia” szoclib értelmezésben azt jelenti, hogy „megalkuvás”, „nemzetárulás”, „beolvadás”, „gerinctelenség”, „tiszteletlenség”, akkor a székelyek, remélem, még jó ideig nem kérnek belőle.
Rédai Attila
Székelyhon.ro,

RE: MÉG EGY ÜGYNÖK
Do you like banana, Mr Bottoni?
Régebben érdekelt, ki volt besúgó, ki nem. Ma már alig jobban, mint mondjuk az, hogy mi van a banánnal. És megmondom, úgy ahogy van: ez igen ritkán jut eszembe. Viszont messzemenően foglalkoztatna, ha nem beszélnénk nyíltan a banánról.
Egy hónappal ezelőtt Stefano Bottoni írt egy cikket arról, hogy miért hallgatott el a Szilágyi Domokos-konferencia után, és miért szólalt meg most, a Szőcs-ügy kapcsán.
A cikk óta megint sokféle szóbeszéd keringett a környezetemben. Megint, tudniillik annak idején, mielőtt nyilvánosságra kerültek volna a Szilágyi Domokos „jelentései”, hasonló természetű szövegeket hallottam. Ám ezekből nyilvánosságra hozni bármit, sem akkor, sem ma: nekem nincs „apparátusom”, vagyis szakértelmem. Hiába kéri számon Stefano Bottoni, hogy:
„…senki nem veszi a fáradságot, hogy kikérje Szőcs István dossziéját, vagy más anyagokkal összevesse.” Az évek során néhányan közzétették megfigyelési dossziéjukat (például Markó Béla vagy Gyimesi Éva), tudok arról is, hogy hasonló munkákon dolgozik Gálfalvi György, Kántor Lajos. És hát ott van Könczey Csilla, aki akárha a saját bőrére írná, annyira érzékeny módon teszi olvashatóvá családja életét. Továbbá érdemes elolvasni Tompa Andrea és Papp Sándor Zsigmond kiváló regényét, vagy Székely Csaba nemrég BBC díjat nyert rádiójátékát. Ez utóbbi egyébként arról szól, hogy egyszer, még az „átkosban” az apa, a kapcsolatai révén banánt visz haza, de a fiának meg kell fogadnia, hogy soha senkinek nem beszél erről, mármint a banánról. Amikor évek múlva a fiú mégis mesél róla, akkor nyomasztani kezdi, hogy megszegte-e a fogadalmát: vajon az akkori, forradalom előtti énje és a mai, forradalom utáni énje között van-e kapcsolat? Nagy és fontos kérdés! Szóval, vették páran a fáradságot, és a maguk módján feltártak ezt meg azt. Hogy mért nem kéri ki senki Szőcs István dossziéját? De kicsoda? Rám gondol Bottoni? Olvastam történészi munkákat, Frank Ankersmit és Eelko Runia a kedvencem, ámde fogalmam sincs arról, milyen módon kell feldolgozni egy megfigyelési dossziét. Mivel kell összevetni? Mi számít korszerű módszernek és mi nem? „Ezt a rendszert, a Ceaușescu-rendszert nem a három millió párttag, nem a Securitate vagy a hazafias gárdák működtették, hanem a romániai társadalom tette magáévá. A Secu nem a társadalommal konfrontálódott (és végképp nem valami nem létező „civil társadalommal”), hanem összeforrt a társadalommal, annak részévé vált, együtt lélegzett vele.”
Yes. Stefano Bottoni eltalálta a szegfejet: minden rendszer „összeforr” a társadalommal, amennyiben a társadalomnak fogalma sincs, hogy milyen az a rendszer, mettől meddig tart, hol vannak a határai és a mozgatórugói, működésének mi a rejtett mechanizmusa. Ha a ’89 előtti társadalom rendelkezett volna „nyitottsággal”, lettek volna információi arról, hogy mi van a kulisszák mögött, lettek volna internetes fórumok, laptopok és lapok, és főképp történészek, társadalomkutatók, akik szabadon kutathattak volna, akik nyilvánossá tették volna a besúgólistákat stb., akkor másképp működött volna minden. Minél nyitottabb, minél több információval rendelkezik saját magáról, minél több tényleges, feldolgozott, szakszerűen dekódolt információval szembesül, és nem csupán szóbeszéddel, ilyen-olyan ficujkákkal, annál szabadabb, kevésbé „rendszerfüggő”, kevésbé „alattvaló” lesz a társadalom – s benne az összes emberi lom.
Láng Zsolt
Transindex.ro,

Lerománozták Ady Endre és Arany János városainak magyarjait
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az Erdélyi Magyar Néppárt Bihar megyei szervezetei is képviselték magukat azon a szimpátiatüntetésen, amit a Civil Összefogás Fórum szervezett a Békés megyei Gyulán, a Fidesz–KDNP-frakció ülésének helyszínén.
A nagyváradi csoportot Nagy József Barna, az EMNT partiumi régióelnöke, míg a nagyszalontai csoportot Balogh János, a Néppárt helyi elnöke kísérte el.
Mint ismeretes, a Békemenetnek elnevezett demonstráció – mely már többször is kiállt Orbán Viktor miniszterelnök és kormánya mellett – az ellenzéki pártok tüntetésére volt válaszreakció. Az EMNT és a Néppárt képviselői azzal a céllal vettek részt az eseményen, hogy az Orbán-kormány által meghirdetett határok feletti nemzetegyesítés szellemében támogatásukról biztosítsák a magyar kormányt a hataloméhségükben minden lehetséges eszközt bevető szocialistákkal szemben. „Jelenlétünkkel azt az üzenetet kívántuk tolmácsolni: nem felejtjük el azt, hogy a 2010-ben nemzetpolitikai fordulatot végrehajtó, jelenlegi magyar kormány új Alaptörvényben rögzítette az érettünk való felelősségvállalást, visszaadta magyar állampolgárságunkat, és egyértelműen támogatja önrendelkezési törekvéseinket” – mondta a sajtó érdeklődésére Nagy József Barna az utazás célját illetően.
A Bihar megyéből érkezettek Nagyvárad és Nagyszalonta feliratú táblát emeltek a magasba, mintegy jelképesen a határon túlra szakadt, de a nemzeti kormány jóvoltából magyar állampolgárokká váló erdélyi és partiumi magyarok üdvözletét hozva a Körös-parti városba.
Hazaérkezvén az emelkedett hangulatú, békés demonstrációról a váradiak, illetve nagyszalontaiak felháborodással értesültek arról, hogy az ellenzékiek – az MSZP, a Magyar Szolidaritás Mozgalom, a Demokratikus Koalíció és a Kobak Klub – tüntetésén Szanyi Tibor, az MSZP országos elnökségének tagja felszólalása előtt azzal tréfálkozott, hogy románul fogja köszönteni a Békemenet résztvevőit, mert szerinte sokan Romániából érkeztek. Mivel a csoport tagjai azok közé tartoztak, akik határon túlról érkeztek, és ezt táblákkal a kezükben jelezték is, nem kérdéses, hogy Szanyi őket „románozta le”. Ezen kijelentés miatt nemcsak ők érezhetik magukat sértve, méltán érezhet ugyanígy Ady Endre, vagy Szent László, valamint Arany János városának minden egyes magyarja.
Alig néhány héttel Mesterházy Attila botrányos kolozsvári szereplése után – amikor is a Markó Béla ex-RMDSZ-elnök meghívására Erdélyben járó MSZP-elnök bocsánatot kért a határon túli magyaroktól azért, hogy a 2004. december 5-i népszavazáson a szocialisták az állampolgárság kiterjesztése ellen kampányoltak – ugyanezen párt képviselője, a miskolci eset megismétléseképpen, nyíltan lerománozza nemzettársait.
Mindezek után jogosan kételkedünk az akkori bocsánatkérés őszinteségében...
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt Bihar megyei szervezetének sajtószolgálata
Nyugati Jelen (Arad),

Miért tartunk csak itt? Hogyan tovább?
Egy régi dakota közmondással indítok: a jó beszéd a rövid beszéd. Azért, hogy minél rövidebb legyek, mindjárt az RMDSZ megalakítását idézem fel. Ha 1989 decembere végén az alapítók által óriási ünneplésben részesített Tőkés László nem áll a volt nomenklaturista Domokos Géza mellé, nem sikerült volna pillanatok alatt százezreket beléptetni a szövetségbe.
A szövetség presztízsén nagyot lendítő Tőkés László nemigen tudott az apró lépések politikájával azonosulni, ezért egyre több vitája lett a hatalomba csöppentekkel, akik mindent megtettek annak érdekében, hogy a tiszteletbeli elnök nimbuszát rombolják, és kilökdössék őt a szövetség ernyője alól. A tíz évvel ezelőtt megtartott szatmárnémeti RMDSZ-kongresszust alapszabály-ellenesen szervezte meg a csúcsvezetés. Csak a kongresszus szervezése körül kialakult vitában tudtuk meg, hogy az előző, csíkszeredai kongresszus által jóváhagyott és az RMDSZ-közlönyben 1999 májusában nyilvánosságra hozott magyar nyelvű alapszabály 118 cikkelyt tartalmaz, a Markó Béla által aláírt román nyelvű változat pedig 116-ot – ezt a tényt, amelynek kétségtelen hamisítás jellege van, Bukarest 2-es számú kerületi bírósága is rögzítette.
Az alapszabály-ellenesen (a hiányzó szakaszokban rögzített előválasztások mellőzésével), törvénysértő módon összehívott kongresszus aztán „törvényesen” törölte a tiszteletbeli elnöki tisztséget. Miért is volt ez olyan fontos, hiszen az akkori vezető grémium, az Operatív Tanács minden alkalommal egyhangúlag leszavazta Tőkés László javaslatait?
Számomra két magyarázat létezik: azért, hogy senki se legyen az RMDSZ vezetőségében, aki választási kampányon kívül is ébren tartja az autonómia ügyét. A másik magyarázat: Adrian Năstase akkori román miniszterelnök nyilvánosan is megfogalmazta elvárását: „tőkéslászlótlanítani” kell az RMDSZ-t. Ennek a feltételnek a szatmári kongresszuson eleget is tettek, és alapszabály-módosító trükkel száműzték a szövetség vezetőségéből a romániai fordulat kirobbantóját, és egyszínűsítették a romániai magyar hivatalos képviseletet. A szatmári kongresszuson nem véletlenül feszíthetett egymás mellett díszvendégként a két december elsejei koccintó, a vastapssal köszöntött Adrian Năstase és Medgyessy Péter.
Arra a kérdésre, hogy tíz év után mi a teendő, sokkal nehezebb válaszolni. Az RMDSZ egységretorikája még mindig hat az egyszerű szavazópolgárokra, akik azt mondják, ha ők nem védenek, akkor ki fog minket megvédeni? Azt, hogy milyen gyatra ez a védelem, gyakorlatilag mennyire nem lehet a magyar nyelvet hivatalos ügyintézéskor vagy a bíróságokon használni, sajnos annyira megszokták az emberek, hogy fel se tudnak ezen háborodni.
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen annak ellenére folytatódott a magyar nyelvű oktatás elsorvasztása, hogy a volt szövetségi elnök évekig oktatásért felelős miniszterelnök-helyettesi fizetést is kapott. A MOGYE-n kialakult helyzet és az azzal kapcsolatos többségi retorika kísértetiesen emlékeztet a Bolyai Tudományegyetem 1959-es kényszerházasságos megszüntetésekor használt érvrendszerre. Ennek kapcsán idézem Katona Szabó István Nagy hazugságok kora című emlékiratát: „A Román Munkáspárt érvényesítette a maga nacionalista gyakorlatát ,,a munkásosztály érdekében”.
Ekkor fogalmazódott meg, és kapott hangsúlyt, hogy minden nemzeti kissebségi törekvés, amely a megmaradást szolgálja: ,,szeparatizmus”, tudatos elszakadás a román néppel való testvéri együttéléstől. Az fel sem merült, hogy egy kisebbségnek önálló jogai lehetnek megmaradása és fejlődése érdekében. Minden elkülönülés szeparatizmus, tehát bűnös minden igény és követelés saját intézmény megtartására vagy létesítésére, az egyenjogúság érvényesítése, a saját vezető megválasztása, sőt még az anyanyelv használata is a közéletben. Mindez szeparatizmushoz vezet. De arról szó sem esett, hogy ez a kényszer-asszimiláció az erőszakos beolvasztás elleni jogos önvédelem.”
Mindezt ma is hallhatjuk a MOGYE kapcsán. A nacionálkommunista beidegződések az utca emberében is igen erősek. Valahányszor az egyetem magyar oktatási vonalával szemben érvényesített diszkrimináció ellen tüntetnek, a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület (RMOGYKE) aktivistáinak állandóan az eszébe juttatják, hogy Romániában élnek, és ha nem tetszik nekik a helyzetük, menjenek Magyarországra… A MOGYE sorsának alakulása mintegy állatorvosi lóként demonstrálja az RMDSZ-es csúcsvezetés Marosvásárhely-politikájának csődjét.
Mialatt Bukarestben karriert építettek és tollasodtak, az általuk „képviselt” Marosvásárhely egyre inkább veszti el magyar jellegét. Odajutottunk, hogy az egyetlen sikeres magyar kezdeményezést, a Félsziget Fesztivált RMDSZ- és Sziget Management Kft.-bábáskodás mellett költöztették el Kolozsvárra. Csak egyetérteni lehet az Igaz Szó (mai nevén Látó) volt munkatársának, Kuti Mártának a véleményével, miszerint: „Akárhonnan is nézem, ezek az urak, akik talán a legnagyobb számban ebből a városból kerültek a parlamentbe a többi, magyarok lakta megyékhez viszonyítva, gyakorlatilag húsz év alatt semmi kézzelfoghatót nem tettek a városért annak ellenére, hogy kirakatnak használták, mindenféle gyűlést, kongresszust itt tartottak a Kultúrpalotában és ígérgettek.”
Az általuk folytatott kis lépések politikája csak arra volt jó, hogy a rövid távú túlélést szolgálja, de a romániai magyar közösség hosszú távú megmaradásához nem elegendő, ehhez létre kellene hozni a háromszintű autonómiát. Ismerve ingadozó, tájba simuló hozzáállásukat, igencsak komolyan kellene vegyük Ágoston Andrásnak, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt (VMDP) elnökének a figyelmeztetését: ha az európai polgári kezdeményezés csak a kisebbségi keretegyezmény létrehozását célozza meg, akkor a területi autonómia megvalósítása végleg lekerülhet az Európai Unió napirendjéről. Ezért lenne fontos egy olyan dokumentum összeállítása és valamennyi romániai magyar politikai erő általi támogatása, amely tartalmazza a kisebbségi autonómia valamennyi formáját. Kincses Előd
Az EMNT február 2-án Szatmárnémetiben rendezett autonómiafórumán elhangzott beszéd szerkesztett változata.
A szerző marosvásárhelyi ügyvéd.
Krónika (Kolozsvár),

RMDSZ–MSZP: rossz idő, rossz kapcsolat
Úgy tűnik, az RMDSZ volt elnöke és mai erős embere, Markó Béla is megérezte: túllőtt a célon a magyar szocialisták kolozsvári ajnározásával. Nemcsak a mindig gyorsan és határozottan reagáló, Mesterházyék „megfelelő” fogadtatásában gondolkodó Erdélyi Magyar Ifjak háborodtak fel e gesztuson, hanem a közélet iránt érdeklődők nagy része. De még az apolitikus, napi sajtót nem fogyasztó embereket is elérte a hír, s az annak nyomán születő jogos felháborodás. Mit tehet ilyenkor egy íróember? Hosszasan magyarázza a magyarázhatatlant, előszedve kétes szavatosságú kedvenc toposzait, úgy téve, mintha potenciálisan az MSZP is része lehetne a nemzeti erők szövetségének. Nem arról van szó ugyanis, hogy Tőkés László osztályozná a pártokat nemzetiekre és nemzetietlenekre, mint Markó állítja, hanem a pártok sorolják be magukat hosszú távú politizálásukkal. A politikai kétszínűség csimborasszója, amikor egy nyíltan nemzetellenes párt a határon túli magyarok választójogának intézményesítése után (!) megpróbál nemzeti színekben tündökölni, s egy másik, kifejezetten a nemzeti értékek és érdekek szolgálatára alakult párt, az RMDSZ meghatározó embere úgy tesz, mintha hitelt adna ennek az evidensen álnok szándéknak. Sőt, kellő cinizmussal úgy tesz, mintha a joggal felháborodókat tulajdonképpen az mozgatná, hogy Fidesznél szerezzenek jó pontokat, a hűségüket bizonyítsák: „inkább csak siettek egyesek a Magyarországon éppen erősebb politikai oldal mellett »letenni a garast«, ahogy 1989 előtt nevezték az ilyesmit mifelénk. Nehogy megharagudjék a gazda! Lássa, hogy őrizzük a házat” – írja Markó. Ki kell ábrándítanom Markó Bélát: nem kell ahhoz különösebb párt-elkötelezettséggel rendelkezni, hogy valakit felháborítson nemzetellenes politikusok haszonelvű, szavazatszerzési szándék által motivált erdélyi haknizása és megfogalmazásában is hamis bocsánatkérése. (Az MSZP nem „rossz kérdésre adott rossz választ”, mint állította Mesterházy, hanem egy akkoron messzemenően időszerű, jól megfogalmazott kérdés örvén uszított a határon kívül rekedt nemzettársak ellen.) Az olvasóképes választóközönségre aligha lesz hatással az írás, a saját véleménnyel rendelkezők hasába nehéz lyukat beszélni. A célközönség vélhetően az RMDSZ-bázis, mert bizony nem egy RMDSZ-es ismerősömet hallottam szégyenkezve említeni a Kolozsváron történteket. De még az ő meggyőzésükre sincs nagy esélye az exelnöknek.
Nézzük meg, mit is hoz fel Markó Béla maga és az RMDSZ mentségére: „Aki ugyanis Erdélyben tartós jövőt, hosszú távú megmaradást és boldogulást akar a magyaroknak, az nem ideológiákról papol nekünk, nem nemzeti és nemzetietlen pártokról, hanem annak tudatában, hogy valóban nem mindenki gondolkodik rólunk egyformán Magyarországon, megpróbál minél többeket közös céljaink mellé állítani. Igen, az MSZP-t is. Ha egy párt felülvizsgálja eddigi határon túli politikáját, és ennek Kolozsváron akar nyomatékot adni, akkor azt meg kell hallgatni.” S persze együttműködési megállapodást is kell kötni vele, hitelesítve ezáltal a farizeuskodást. Az MSZP „nemzetpolitikáját” soha nem a belső meggyőződés, hanem az éppen pozícióban levők taktikai megfontolásai alakították. Magyar–magyar csúcsot hívtak össze, majd néhány hónapra rá annak határozatait lábbal tiporva kötötték meg a magyar-román alapszerződést. Megszavazták a státustörvényt, majd 23 millió román munkavállalóval fenyegettek az annak alkalmazását lehetővé tévő, korábban maguk által is szorgalmazott Orbán–Nãstase-egyezség kapcsán. A 2004-es népszavazási kampányban tanúsított magatartásuk közismert, ellentétben a 2005. november 26-i legnagyobb árulásukkal, amikor megszavazták Románia feltétel nélküli EU-csatlakozását, tudván tudva, hogy középtávon nem kínálkozik még egy olyan történelmi konstelláció, amikor a magyar diplomácia nyomás alá tudja helyezni a románt, feltételeket szabva annak a támogatás fejében. Nemzetpolitikai szempontból óriási különbség van a román és a magyar szocialistákkal való viszonynormalizálási igyekezet motiválhatóságában. Pontáék esetében fel lehet hozni érvként az egyébként értékelvi síkon elfogadhatatlan paktumosdi mellett, hogy ez rövid távon mérsékelheti a román kormány magyarellenességét. No de a velejéig nemzetellenes MSZP-vel „kokettálni”, amely a szűk értelemben vett nemzetpolitikai gyalázatosságain túl rendszeresen hátba támadja a magyar kormányt nemzetközi síkon, amely a végletekig eladósodottá és kiszolgáltatottá tette Magyarországot, amely a térséget gyarmatosító globalizmus helyi adminisztrációjaként működik? Az MSZP-vel nem az a fő probléma, hogy mit tett jogelődje, az MSZMP. Bár természetesen el lehet képzelni, mennyi demokratikus elkötelezettség van egy olyan párt prominenseiben, amely hű kiszolgálója volt a szovjet kommunista hatalomnak. Amelynek kádereit úgy szocializálták, hogy 1956-ban ellenforradalom volt, a brutális megtorlást pedig rendteremtésnek állították be a vezetői, a magyar történelmi önképet a „bűnös nemzet” hazug imázsával helyettesítették, s ha volt a történelemben egyéni szinten keményen megvalósuló kontraszelekció, akkor a kommunista pártokon belül igencsak volt. Az utódpárttal az a fő probléma, hogy megalakulása óta MSZP néven mit tett. E politika erdélyi támogatása és hitelesítése – Markó Béla minden retorikai igyekezete dacára – nemzeti szempontból rövid és hosszú távon egyaránt megindokolhatatlan, megmagyarázhatatlan és megbocsáthatatlan.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Markó: hiányzik a Bukarest-Budapest párbeszéd
Markó Béla az RMDSZ szenátusi frakciójának vezetője szerint a bukaresti és a budapesti kormányoknak újra kell kezdeniük a párbeszédet.
„A történteket azzal lehet magyarázni, hogy hiányzik egy állandó párbeszéd” – fogalmazott Markó Béla, az RMDSZ volt elnöke, amikor a székely zászló miatt kialakult feszültségről kérdezték.
„Vannak diplomáciai eszközök, hogy megegyezzünk, hogy beszéljünk, azért, hogy a felmerülő problémákat megoldjuk. Aláhúznám, hogy az etnikai probléma főleg Európának ebben a részében elég kényes, és nagyon körültekintőnek és ébernek kell lennünk. Ami történt, azt az állandó párbeszéd hiányával magyarázható” – fogalmazott Markó, majd hozzátette, hogy az elmúlt négy-öt évben nem volt a két kormánynak közös ülése, míg 2005-2008 közötti időszakban minden évben tartották a kapcsolatot a román és a magyar felek.
„Az elmúlt időszakban megszakadt a közös kormányülések sorozata, és ezt meg is éreztük. Ha akarják, akkor van egy idevágó román közmondásom is: a szemek, amelyek nem látszanak, feledésbe merülnek” – nyilatkozta Markó.
Kitekinto.hu,

Erdélyiségem természetrajza – erdélyi természetem rajza
Orcátlan senkiházik című cikkemben valóban keményen fogalmaztam. Nem rendelésre, nem fizetség ellenében (a bírálóim vajon honnan élnek?), hanem egyedül és saját akaratomból. Mert rendelésre soha semmit nem mondtam, nem írtam, és nem is fogok, a garast pedig – ha nem tűnik nagyképűségnek, netán jobboldali elhajlásnak – az én magyar népem mellett tettem és teszem le mindenkor.
Eredetileg nem akartam reagálni a Magyar Szocialista Párt (MSZP) elnöksége január 16-ai, kolozsvári ülése kapcsán írt Orcátlan senkiházik című vezércikkem (Krónika, január 17.,) által kiváltott bíráló véleményekre. Aztán meggondoltam magam, a közvetett és közvetlen megszólítottság okán egyaránt. Nem mosakodni jöttem, annál az egyszerű oknál fogva, hogy nincs miért. Most sincs, de úgy érzem, hogy az engem érintő reagálásoknak vannak olyan elemei, amelyeket nem árt a helyükre tenni.
Orcátlan senkiházik című cikkemben valóban keményen fogalmaztam. Nem rendelésre, nem fizetség ellenében (a bírálóim vajon honnan élnek?), hanem egyedül és saját akaratomból. Mert rendelésre soha semmit nem mondtam, nem írtam, és nem is fogok, a garast pedig – ha nem tűnik nagyképűségnek, netán jobboldali elhajlásnak – az én magyar népem mellett tettem és teszem le mindenkor.
Szóban forgó cikkemben szándékosan annyira voltam kemény, amennyire felháborító a mindenkori magyar (baloldali, balliberális) kormányoknak – tisztelet a kivételt képező néhány politikusnak – a rólunk, határon inneni magyarokról lemondó, legfeljebb mosolydiplomáciában megtestesülő és a „tízmillió magyar miniszterelnökének tekintem magam” mondattal pontosan rögzített magatartása, nemzetpolitikai hitvallása. Amely ama 2004. decemberi, ellenünk irányuló és megtagadásunkról szóló kampányban csúcsosodott ki, s a jelek szerint nem ér véget. Valaki ki is igazított, hogy szóban forgó cikkemben nem Rákosinál, hanem Kun Bélánál kellett volna kezdenem a felsorolást. Valaki említette a múltkor, hogy a mai magyar kormánykoalíció úgymond kisajátította a nemzetstratégiát.
Azzal együtt, hogy én sem tartom helyénvalónak, ha akármelyik oldal igyekszik ezt a kérdéskört kizárólagosság tárgyává tenni – mert valójában az össztársadalmi konszenzus adja az erőt és a jogosítvány kikezdhetetlenségét –, hozzá kell tennem, hogy a mindenkori magyar bal-balliberális oldalnak éppen elég ideje volt „kisajátítani” az országhatárokon átívelő magyar nemzetpolitikát. A bírálóim pedig mindeközben nem akarják észrevenni ugyanabból a cikkből egy másik mondatom: „Ne kapkodjanak a szívükhöz, mert az oktondi, túlcsepegett másik szél sem megoldás, abból sem kérünk.” Utóbbira is volt példa a történelem során.
Szóval vitatott cikkem karcos hangvételéhez visszatérve: annyira voltam kemény, amennyire durva az, amikor például bennünket, ezredéves léptékben mérhetőn, őshonos, erdélyi, tágabb értelemben véve az anyaország mai határain kívül élő Kárpát-medencei magyarokat magyarul beszélő egyéneknek – tehát sejtek tömegéből álló biológiai lényeknek – neveznek. Vagy az, amikor huszonhárommillió románoznak (és szlovákoznak és szerbeznek és ukránoznak). Vagy legújabban román „anyanyelvünkön” óhajtanak köszönteni, merthogy – „érvelnek” – minden ember olyan nemzetiségű, amilyen az állampolgársága. Ezt a kilencvenes évek első felében Ion Iliescu államelnök is eljátszotta velünk, mondván: amennyiben egy szenegáli Franciaország állampolgára, akkor az francia. (Kíváncsi vagyok, hogy ha azok, akik ezt Magyarországon szintén így gondolják, hirtelen román vagy más állampolgárságot is kapnának, milyen nemzetiségűnek vallanák magukat. Hacsak nem tévesztik össze a Télapót a Gestapóval, mert a nemzetiség, illetve az állampolgárság között legalább akkora a különbség.) Szóval ezek az utóbbi magyar szocialista álláspontadalékok egészen frissek, körülbelül ennyit tehát ama bocsánatkérés őszinteségéről és hiteléről. Közérthetőbben és egyszerűbben: amilyen részükről az adjonisten, olyan részemről a fogadjisten.
Jaj igen, siessek hamar leszögezni: nem azzal van bajom, hogy kommunista vagy szocialista, baloldali vagy szabadelvű, mert az én erdélyiségembe ez gond nélkül belefér, jó helyt van ott. Hanem azzal van gondom: ez a – nagyon kevés kivételtől eltekintve – fájdalmasan sokak által képviselt „magyarul beszélő egyének”, „huszonhárommillió román” felfogás folyamatosan szembejön, és arcul csap. Engem is, téged is, őt is, a velem egyetértőket is, a bírálóimat is, mindnyájunkat. Az én erdélyiségembe EZ nem fér bele. S valahogy csodálkozom egy kicsit, hogy bírálóim a cikkem kapcsán nem ezt, hanem a nyelvük magyar, szívük idegen, magyarul beszélő sejttömegek kifejezéseket emelik ki. (Ágoston Hugó: Az idegenszívűzés természetrajza,
Maszol.ro, 2013. január 25.; Markó Béla: Jön-megy az urna,
Maszol.ro, 2013. január 28.; Erdélyi Magyar Televízió: Sajtóprés, 2013. január 30., ) Begyömöszölve engem a zsidózók, idegengyűlölők, gyűlöletbeszélők klubjába, a gazdához hűséges megmondók társaságába. Ne tegyék, mert minden esetben tévúton járnak!
Persze amikor erdélyi munkások nehéz sorsáról írok riportsorozatot a Háromszékben, illetve a Krónikában, akkor természetesen baloldali vagyok. Amikor a Háromszék hasábjain azt kiáltom, hogy segítsen valaki, mert a kiváló képességű székely magyar Andriska továbbtanulása ellehetetlenül, mivel a szülei munkanélküliek, és még a téli lábbelire sem futja, akkor is baloldali vagyok. Amikor szintén a Háromszék hasábjain segítséget kérek az emberektől: kerülne-e egy-két zsák pityóka a kőhalmi szórványbentlakásban tanuló gyermekeknek, akkor is baloldali vagyok.
És egyben jobboldali is természetesen, hiszen egy magyar református lelkésznek és parányi gyülekezetének a fáradozásai nyomán született meg az a bentlakás és iskolai tagozat, ahol a szórványban élő magyar gyermekek a testi táplálék (ezt otthon is megkapják) mellett az anyanyelvű betűhöz és szellemi táplálékhoz (ezt nem kapják meg otthon) is hozzájutnak, s én melléjük állok. És amikor szintén a Krónika hasábjain kikérem magunknak, hogy Bayer Zsolt ne „hülyerománrendőrözzön”, amikor szégyellem magam, hogy magyarországi fociultrák köpködik, és vízzel locsolják az aradi vasútállomáson várakozókat, vagy amikor a Kolozsváron ágáló magyar gárdistának azt ajánlom, ne hőbörögjön, hanem menjen haza, dolgozzon, vállaljon és neveljen magyar gyermekeket, mert ez a legjobb nemzetpolitika, akkor mi vagyok? Segítek: olyasvalaki, aki az életet, életünket innen, a szülőföldről nézem. Ilyen egyszerű.
Úgyhogy csendesedjetek meg egy kicsit, emberek. Nem lépek én át semmiféle választóvonalat, mert amikor a nyelvük magyar, szívük idegen és a magyarul beszélő sejttömegek kifejezéseket használom, csak a kölcsönt adom vissza, s kizárólag a politikai pászmán, ezen belül is nemzetpolitikai csapáson belül teszem. Abban az értelemben és szomorúságban, hogy Magyarországon, Erdélyben, a Kárpát-medencében, szerte a világon mindenütt vannak ilyen magyarok. Kós Károly enni és kérőzni születetteknek nevezte az ilyeneket annak idején.
Ez nem a Csurka- vagy Bayer-féle megközelítés, de máséval sincs köszönő viszonyban, hanem a sajátom, ha úgy tetszik, a Benkő-féle, abban az akadémikusabb értelmezésben, amelyben – lám! – baloldalt is jónak, megnyugtatónak találnak, és amely kifejezés tartalmi vonzata nemcsak ott, de középen és a jobbszélen is tetten érhető. Olyasfajta értelmezésben (is), mint ahogyan a jó öreg blues-király, Hobo dörmögő hangján 1988. óta a fülembe cseng: „(…) Tudom, hogy szólni kell vagy lépni, / De arcomba robotok néznek, / Nyelvük magyar, szívük idegen, / Nem tagadom le, hogy félek (…)”. Ilyen nyelvük magyar, szívük idegen robotok néztek szembe 2004 decemberében a Duna Televíziónak ama népszavazással kapcsolatos vitaműsorában Duray Miklóssal, Tőkés Lászlóval, Ágoston Andrással, Kovács Miklóssal, RMDSZ-esekkel, RMDSZ-ellenesekkel, erdélyiekkel, felvidékiekkel, kárpátaljaiakkal, őrségiekkel, vajdaságiakkal, balosokkal, jobbosokkal, szabadelvűekkel, hívőkkel, hitetlenekkel, mostani bírálóimmal: Ágoston Hugóval, Farkas Istvánnal, Makkai Jánossal, Markó Bélával, Karácsonyi Zsigmonddal, Szabó Emesével, velem, egyszóval mindnyájunkkal. Hogy érthetőbb legyek: az én erdélyi magyarjaim között is volt, van, és bizonyára lesz magyar nyelvű, de idegen szívű, azaz olyan, akiknek „fajilag”, mai értelemben véve: etnikailag, köze sincs a zsidósághoz.
Nem kertelek, megkérdem tehát: hova tegyem például azokat a magyar szülőket, akik – bár volna számukra más megoldás – román óvodába és iskolába íratják a gyermekeiket, hogy úgymond: könnyebben érvényesüljenek? S hát azokat a magyar embereket, akik fele-fele arányban román–magyar vegyes lakosságú faluban az óvodai és iskolai magyar tagozatok megszüntetését kérték ugyanabból a „megfontolásból”? És hova tegyem azokat a magyar tanfelügyelőket, akik nemrég egy kalotaszegi magyar faluban arról győzködték a magyar szülőket, hogy miért jó, ha az iskolát megszüntetik, és az elemista gyermekeket ingáztatják? A nép zúgolódott, a közfelháborodásnak pedig az vette elejét, hogy a gyűlésen jelen levő román polgármester odaszólt a magyar végrehajtóknak: „Amíg én leszek a polgármester, ebben a faluban nem szűnik meg az iskola.” Pont.
Az iskola azóta is működik, a román polgármestert szépen újraválasztották, az RMDSZ pedig számolhatta a román pártszövetséghez átvándorolt magyar szavazatokat. Szóval: az idegenszívűség nálam – és vélhetően sokak esetében – nem nemzetiségi hovatartozás, hanem felfogás, ha úgy tetszik nemzeti identitástudat kérdése, s hogy ez a jelek szerint Magyarországon „levédett” klisékifejezés mennyire nem zsidózásról szól, azt pont az Erdélyi Magyar Televízió január végi Sajtóprés című műsora igazolta, amikor is a szereplők egyikének sem az kattant be, hogy Orcátlan senkiházik című írásában Benkő zsidózik. Mert bár marháztak, badaroztak, szívátültetéseztek, szemeteztek ama televízió műsorában rólam, de ők sem erre gondoltak.
És a vitatott cikkem nyomán nekem gratulálók sem erre gondoltak, hanem pontosan arra a határon inneni magyar rossz érzésre, amelyet az évtizedekben mérhető mellőzöttség, megtagadottság és ama december 5-e körüli arculcsapás okozott. Úgyhogy itt és most visszautasítok minden olyan „szentenciát”, de még utalást is, miszerint beiratkoztam volna az idegengyűlölők, „a zsidózók klubjába”, és most már ott vagyok! Cseppet sem mellékesen legyen mondva: furcsa televíziós műsor az, amelyben úgy kérnek számon sajtóetikát, hangvételt, miegyebet, hogy az érintett fél nincs jelen, meghívást, de még egy telefonhívást sem kap.
Pedig a korlátlan távközlési eszközök századában volnánk, nem abban a középkorban és nem azokban a diktatúrákban, amikor az eretnekeknek, illetve a kirakatperek vádlottjainak is megadatott, hogy ítészeik elé álljanak a kérdésekre adandó válaszok, netán az utolsó szó okán-jogán. S a műsor hevében ez Karácsonyi Zsigmondnak, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete elnökének sem jut eszébe… Tanulni lehetne abból, hogy még a mostanság bennünket, romániai magyarokat fő műsoridőben pocskondiázó román televíziók is adnak erre, ha másért nem, hát a látszat kedvéért. Ugye, Erdélyi Magyar Televízió, ugye, Sajtóprés?
Bocsánatkérést senki ne követeljen, és ne várjon tőlem tehát, mert nincs, amiért megtennem. Főleg a tartalmatlan bocsánatkérések korában.
Benkő Levente
Népújság (Marosvásárhely),

Önleleplezők
Szanyi Tibor neve Erdélyben mindeddig nem volt különösebben ismert. Legfeljebb azok hallottak sajátos és önsorsrontó szabadszájúságáról, masszív alkoholos befolyásoltság alatt elmondott parlamenti beszédéről, akik napi rendszerességgel követik az anyaországi politikai történéseket. Amikor viszont zsigeri barmoknak nevezte a Mesterházy Attila és az MSZP ellen tüntető kolozsvári magyarokat, majd a Facebookon hasonló útszéli hangnemben válaszolt egyenként azoknak, akik ezt kikérték maguknak, regionális internetes mém lett belőle. S úgy tűnik, státuszát igyekszik is megőrizni. A minap a gyulai békemenet alkalmával megengedett magának olyan kijelentést, hogy románul kellett volna üdvözölnie a hallgatóságot, hiszen sokan jöttek Romániából. S nem elégedett meg ezzel az alig burkolt románozással, a folytatásban a rendszerváltás utáni magyar történelemben első ízben mondta ki „magyar” politikusként, hogy igenis, ha valaki román állampolgár, akkor az a román nemzethez tartozik. Mi több, elvi alapokról próbálta ezt igazolni, mondván, hogy az állampolgárság „mindig” (!) „a nemzethez való tartozást” fejezi ki, s ha olyan nagy magyarok, akik Gyulán tüntettek, adják vissza a román állampolgárságukat. (E hihetetlen szöveg meghallgatható a YouTube-on.) Értelmetlen a vonatkozó történelmi tényeket itt és most csokorba gyűjteni a honfoglalástól Trianonon keresztül máig. A tényeket mi, erdélyiek nagy vonalakban ismerjük, Szanyi Tibor viszont – még ha netán olvasná is az Erdélyi Naplót – nem lenne hajlandó azokat elfogadni. Másrészt, ellentétben Markó Bélával, úgy vélem, nincs mindenkire szükség, aki magyarul beszél, mert tetszik ez a széplelkeknek vagy sem, a magyar nyelven beszélők közössége nem azonos a magyar nemzet közösségével. A legutóbbi idők közismert magyarellenes megnyilatkozásainak „szerzői” mellett nem tartoznak ebbe a közösségbe azok sem, akik a fogyasztói társadalom szánalmas végtermékeiként gyökértelenül bolyonganak a világban, kiestek a nemzet kulturális reprodukciós folyamataiból, a magyar folytonosságtudat, a magyar történelmi önkép fenntartásának láncolatából. A különbség, hogy ez utóbbiak esetében megfelelő kultúrpolitika alkalmazásával van remény a későbbi kooptálásra. Ezért harsogja minden nemzetellenes erő, hogy az államnak „világnézetileg semlegesnek kell lenni”. Ők nem nemzetben, hanem a fogyasztók masszájában, a lakossággá degradált népben hisznek, számukra az ország „nem haza, hanem telephely”. De azok sem mind magyarok, akik magyarnak mondják magukat. E kijelentés hallatán szokott megszólalni a szemforgató, farizeus, magát liberálisnak mondó kórus, és harsog kirekesztésről, rasszizmusról, xenofóbiáról. S akik közülük érvelnek is, megfogalmazzák azt a kérdést, amelyről vélhetőleg azt tartják, hogy megválaszolhatatlanságával őket igazolja: „No, és ki dönti el, hogy valóban magyar-e az, aki magát annak mondja?” Jellemzően az illetők maguk azok, akik a magyarellenes táborba sorakoznak fel politikai megnyilvánulásaikkal, vonalvezetésükkel, magyarellenes erőkkel szövetkezve. Ez az, amire nem szabad rámutatni.
Legyen az Csurka István, Lovas István, Jeszenszky Géza, Bogár László vagy Orbán Viktor – aki megfogalmazza, hogy „a haza nem lehet ellenzékben”, vagyis a nemzeti erők nem lehetnek ellenzékben saját hazájukban, vagy hogy a magát baloldalnak nevező politikai konglomerátum időnként ráront saját nemzetére – hatalmas ricsaj keletkezik a leleplezettek körében. Mert a balliberális tábor színházat játszik már a Kádár korszak óta, s mi lehetünk ebben a színházban nézők, még akár megválaszthatjuk a saját színészeinket is, csak a színház színház mivoltáról nem szabad szót ejtenünk. Boross Péter mutatott rá a kilencvenes évek közepén, hogy az MSZP-SZDSZ koalíció tulajdonképpen leképezi a hajdani állampártot, hiszen az Aczél-vonalat az SZDSZ képviseli. Aki mégis rá mer mutatni e gigantikus megtévesztésre, vagy rá mer kérdezni arra, hogy ki írja a forgatókönyvet és a főszereplők monológjait, azt minden erővel a szalonképesség határán kívülre igyekeznek tolni.
Voltaképpen hálásak lehetünk a Szanyi-féléknek, akik őszinteségi rohamukban kimondják, amit e tábor képviselői valójában gondolnak. Ha Tamás Gáspár Miklós a sajtóban vagy Kende Péter az Antall-kormány által létrehozott, de valahogy az SZDSZ szellemi körébe átcsúszott – mellesleg Gyurcsányék által megszüntetett – Teleki László Magyarságkutató Intézet Bárdi Nándor által szervezett konferenciáján „republikánus nemzetről” beszél, ugyanazt teszi, mint Szanyi, csak csiszoltabban, s kevesebben hallják meg. Szanyi viszont kinyitja azok szemét is, akik azt magukra erőltetett fegyelemmel, a politikai korrektség mákonyától elbódítva csukva tartják, de megmaradt bennük a józan ítélőképesség minimuma.
Volt még néhány hasonló szellemű megnyilvánulás, amely nem kapott ekkora publicitást, de amelyet érdemes feleleveníteni. A kétezres évek elején az SZDSZ és az MSZP a szlovák oldalra állt, mikor Orbán Viktor meg merte említeni a nyíltan náci, s valóban rasszista Beneš-dekrétumok tarthatatlanságát. Eörsi Mátyás a státustörvény vitájának idején azt nyilatkozta a tévé nyilvánossága előtt, hogy „az SZDSZ nem akarja, hogy érdemes legyen magyarnak lenni” a Kárpát-medencében. Horn Gábor elismerte, hogy neki sokkal fontosabb, mi történik az SZDSZ-szel, mint az, hogy mi történik az országgal. Bauer Tamás érveket adva a Kisantant politikai elitjének, burkolt irredentizmussal vádolta meg a státustörvény alapján Orbánékat, majd hosszú eszmefuttatásban igyekezett igazolni a trianoni békediktátum igazságosságát (!).
Értékelni kell ezeket a megnyilvánulásokat, mert közelebb hozzák nemzeti közösségünket a tisztánlátáshoz, és hozzásegítenek ahhoz, hogy a színészeket színészeknek, az álmagyarokat álmagyaroknak lássuk, s akként is kezeljük.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Székely Ervin: Marosvásárhely
Különös, hogy éppen az RMDSZ legnagyobb megyei szervezetének székes fővárosában, Marosvásárhelyen történt ilyen grimbusz. Persze a Bolyaiak városának kiemelt fontossága, az a tény, hogy éveken át ott tartották a Szövetség „rendes" SZKT-üléseit, magyarázat lehet arra, hogy miért folyik kiélezettebb küzdelem a megyeszékhely RMDSZ-szervezetének vezetéséért.
Nem kevésbé igaz továbbá, hogy egy nagy városban, ahol a magyar értelmiségnek több gócpontja is van a tudományos, művészeti életben, a sajtóban és az oktatásban, természetes, ha ezek a csoportok többféle érdeket kívánnak hangsúlyosan megjeleníteni a politikai képviseletben. E tekintetben a konkurencia még egészséges is lenne, ha a verseny a játékszabályok keretei között folyna és a kollektív döntéseket mindegyik fél elismerné.
Még az sem lenne tragédia, ha a többség döntéseit egy renitens, de súlytalan csoport (mindig voltak ilyenek a szervezetben) vitatná, mindenféle ellengyűléseket hívna össze, kiáltványokat fogalmazna, nehezményezne, elítélne, elhatárolódna, felháborodottan utasítaná vissza és aggályainak adna hangot, majd kilátásba helyezné stb. Az ilyesminek általában a szatmárnémeti Láncos templomban szokott vége lenni, ahol a rebellisek megkapják az áldást arra, hogy saját szervezetük ellen szervezett keretek között lépjenek fel.
Most azonban – nekem úgy tetszik – nem erről van szó. Aki el akart menni az RMDSZ-ből, az már megtette. Akik maradtak, reálpolitikusok. Nem ellenszervezetben akarnak politizálni, és nem is vitatják az RMDSZ politikai vonalvezetését, mindössze azt gondolják, hogy ők alkalmasabbak azoknál, akik magukat megválasztatták, vitatják az eljárás átlátszóságát és méltányosságát. E tekintetben pedig akár igazuk is lehet, hiszen a Szövetségben a döntések hosszú ideje formálisak. Érdemi határozatokat néhány ember hoz, a testületek pedig rábólintanak – mi mást nem tehetnének?
Eddig ez senkit sem zavart. Azok sem tiltakoztak a belső demokrácia sérülése miatt, akik most épp erre hivatkozva vitatják a számukra kedvezőtlen döntéseket. Addig, amíg az RMDSZ kormányon volt, az úgynevezett csúcsvezetésnek (ezen a szövetségi elnököt s maximum a politikai alelnököt kell érteni), volt mentsége arra, hogy operatív döntéseket hozott kollektív felhatalmazás nélkül, vagy egyenesen az arra illetékes politikai testületek helyett. A kormányzás ügyrendje nem tette lehetővé, hogy SZKT-gyűléseket tartsanak, mondjuk a kormányülés közben, amelyen kialakítsák az RMDSZ álláspontját (nyilván, túlzok, de didaktikus célzattal).
Az sem kétséges, hogy Markó Béla karizmatikus elnökként el tudta fogadtatni az aktívával azokat a döntéseket is, amelyeket nem szűrtek, őröltek meg a belső demokrácia mechanizmusának malmai. Másfelől, maga az aktíva is „puhább" volt, hiszen jelentős része valamilyen közigazgatási tisztséget birtokolt, amelyet jó magaviseletével és tagsági könyvével érdemelt ki, s amelyet könnyen elveszíthetett, ha kekeckedett. E gyakorlat eredményezte, hogy kialakult egy profi politikusi réteg, amelyik szakmának tekinti az érdekképviseletet.
Lassan ő vette át annak az értelmiségi elitnek a helyét, amely a rendszerváltáskor létrehozta az RMDSZ-t. Ez az elit sokkal rugalmasabb, alkalmazkodóbb, de ugyanakkor céltudatosabb is, mint elődei. Tagjai nem haboznak a belső politikai viszonyokban is ugyanazokat az elveket és módszereket alkalmazni, mint a pártközi kapcsolatokban. Ebbe belefér a koalíciós partner cserbenhagyása, hamis ígéretek megfogalmazása vagy egyezségek felrúgása.
A kormányzati pozíció elvesztése új helyzetet teremtett. A profi politikusi elit már nem érzi a csúcsvezetés erejét, és pozíciószerzését más recept alapján kívánja megvalósítani. Persze ez a recept sem teljesen eredeti, hiszen azokat az adalékanyagokat tartalmazza, amelyeket a profi politikus szakmai szocializálódása során megismert.
E tekintetben Marosvásárhely nem tekinthető egyedi esetnek. Elképzelhető, hogy csak az első repedés az épületen, amelynek a renoválása már nem halogatható sokáig.
Maszol.ro

Az RMDSZ megtagadta a székely zászlót – Az EMNP állásfoglalása
Az RMDSZ SZKT szombati ülésén a szövetség nem csupán megtagadta a székely zászlót, de a demokratikus tüntetés létjogosultságát is kétségbe vonta, és a „kis lépések politikája” nevében ismét visszavonulót fújt.
Jelzésértékű, hogy az RMDSZ csak akkor tartja fontosnak a székely zászlót, ha Kelemen Hunor elnök kizárólag a szövetség fényezéseként, olcsó PR-fogásként átadhatja a lobogót Crin Antonescunak, hogy a „magyarbarát” liberális pártelnök aztán megalázó reakcióval válaszoljon. Az RMDSZ ismét a kettős kommunikációt alkalmazta: kifelé saját eltökéltségét, vélt erejét próbálta mutatni, befelé, saját választóinak pedig ismét az arrogáns mindentudó pózolása jutott.
Felhívjuk a március 10-re Marosvásárhelyre tervezett békés autonómiatüntetés ellen ágáló Markó Béla, az RMDSZ árnyékelnökének figyelmét, hogy az utcai demonstráció a közösségi igény kifejezési eszközeként a demokratikus jogállamiság egyik alapköve, amelynek az érdekérvényesítésben játszott szerepét és jogosultságát csak a legvadabb diktatúrákban kérdőjelezik meg. Markó Bélának és az RMDSZ vezetőinek tudomásul kell venniük, hogy a „hagyjuk az RMDSZ-re, hogy apránként dolgozzon az autonómiáért” doktrína nevében munkálkodásuk az elmúlt két évtizedben semmivel nem vitt minket közelebb sem a Székelyföld területi autonómiájához, sem az erdélyi magyar közösség kulturális autonómiájához, ahhoz viszont elég volt, hogy elterelje a nemzetközi közvélemény figyelmét helyzetünk megoldatlanságáról. Arra is emlékeztetnénk őket – köztük Verestóy Attila szenátort, aki provokációnak minősítette a tervezett demonstrációt –, hogy a hatalom a világon sehol sem nyújtott át ezüsttálcán semmiféle önrendelkezést az azt igénylő közösségnek, és egyetlen nemzeti közösség sem kapott alanyi jogon autonómiát, amelynek kivívása mindenütt hosszú és néha kilátástalannak tűnő vitákkal járt.
Az RMDSZ kettős mércéjét jelzi, hogy a tüntetést nem tekinti az autonómiaharc elemének, viszont amikor saját képviselőinek tisztségből való elmozdításáról, esetleg bebörtönzésének lehetőségéről van szó, akkor a párt(ön)érdeket a közösségi jogok védelmének ürügyén nem habozik az utcára vinni az embereket, ahogyan történt ez 2009-ben Csíkszeredában.
Sokat elárul az RMDSZ általában csak a választási kampányokban fellángoló autonómiapártiságáról az, hogy vezetőik szerint a demokratikus érdekérvényesítés és a közösségi igény kifejezésének természetes módja, a békés tüntetés ellehetetleníti a politikai érdekérvényesítést. Ez a magatartás inkább tűnik egy örökkévalónak és megkérdőjelezhetetlennek vélt hegemóniájához foggal-körömmel ragaszkodó szűk érdekcsoport változásokkal szembeni ellenállásának. Megerősíti azt az egyre inkább terjedő benyomást, hogy egy húsz év alatt választói bázisának kétharmadát elveszítő alakulat kizárólag a bizonytalan állapotok fenntartásában, a zavarosban való halászatban érdekelt, elvakultságában és saját hatalmi érdekeinek előtérbe tolásával pedig alapvető demokratikus gyakorlatok létjogosultságát is megkérdőjelezi.
Leszögezzük, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt társszervezőként teljes mellszélességgel támogatja a március 10-re Marosvásárhelyre tervezett tüntetést, és arra buzdítja az embereket, hogy minél nagyobb számban vegyenek részt a rendezvényen.
Toró T. Tibor
az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke
Erdély.ma,

Az RMDSZ nem vesz részt a március 10-i marosvásárhelyi autonómia-tüntetésen
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) nem vesz részt a március 10-i marosvásárhelyi tüntetésen - jelentette be Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke szombaton a szövetség döntéshozó testületének marosvásárhelyi ülésén.
Korábban a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) javasolta, legyen március 10. a Székely Szabadság Napja, és erre a napra a Székelyföldnek területi autonómiát követelő demonstrációt hirdetett Marosvásárhelyre. A kezdeményezéshez az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) és a Magyar Polgári Párt (MPP) is csatlakozott.
Markó Béla szenátor, az RMDSZ volt elnöke szombaton kijelentette: a magyar szabadság napja - március 15. - a székelyeké is, és a székelyeknek is a legfontosabb a piros-fehér-zöld zászló.
Kifejtette, az RMDSZ sokéves küzdelme áll amögött, hogy 1997 óta a román államfők és miniszterelnökök is köszöntik a magyar közösséget március 15-én, és hogy 2002 óta az erdélyi magyarok szabadon használhatják ünnepeiken a piros-fehér-zöld lobogót. Hozzátette, nem akarja szembeállítani ezt egy regionális közösség fontos jelképével - a székely zászlóval - , de fontosabb üzenetnek tartja, hogy "egy a zászló". Ezért azt javasolja, az RMDSZ ne vegyen részt a megmozduláson.
Kelemen Hunor - hivatali elődje felszólalása után - közölte: ezt az álláspontot támogatták az RMDSZ szűkebb vezető testületei is.
"Az RMDSZ nem lesz az SZNT, vagy az EMNP utánfutója. Ezt a tüntetést nem mi szervezzük, ezért nem veszünk részt" - jelentette ki az RMDSZ elnöke. Hozzátette, egy ilyen megmozdulás nem segíti, hanem rontja Székelyföld autonómiájának esélyeit.
Az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) szombaton elfogadta a Csíkszeredában május 25-én megtartandó 11. RMDSZ kongresszus előkészítésének menetrendjét.
Az SZKT határozatot fogadott el arról is, hogy 2013-at Bethlen Gábor, illetve Kós Károly emlékévvé nyilvánítja - Bethlen Gábor erdélyi fejedelemmé választásának 400. és Kós Károly születésének 130. évfordulója alkalmából.
Marosvásárhely, 2013. február 23., szombat (MTI) -

Csak valós történésekre alapuló mondák születtek Mátyásról
Lámpások vitték az égbe az idei ünnepség hírét
Legalább egy-két nap erejéig becsempészni életünkbe a reneszánsz értékeket, hangulatot, életérzést – ezzel a csöppet sem titkolt szándékkal szervezi meg évről évre Mátyás-napi rendezvény- és ünnepségsorozatát a kolozsvári Amaryllis Társaság. Idén kerek évforduló is gazdagította a tematikát, mivel Mátyás királyunk 570 esztendővel ezelőtt született. A szervezők minden évben igyekeznek valamilyen különlegességgel is előállni a hagyományos programok mellett: idén kezdő mozzanatként lámpásokat eresztettek szélnek február 22-én, pénteken este a Főtérről. Ezt régizene-koncert követte a Bánffy-palotában, Szerelmes mese címmel, a Trei parale együttes előadásában. A szombat délelőttöt hagyományosan a gyermekeknek szentelték: a Mátyás-házban közös mesekönyv született. A téma azonban a délutánba is belenyúlott, szakemberek a Mátyás-mesék népszerűségének titkáról értekeztek, majd a Carmina Danubiana együttes koncertezett. A program ünnepi misével zárult.
Királyi udvar a könyvtárban
A Mátyás király születésnapjának 570. évfordulójára szervezett rendezvények kavalkádjában a Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány Gróf Mikó Imre Könyvtára ezúttal Mátyás, az igazságos címmel szervezett játékosan ismeretbővítő programot kisiskolások számára azzal a céllal, hogy megismertesse és megértesse leghíresebb királyunk ellentmondásos személyiségét. A tevékenységre kíváncsian és a gyermeki játékosság szellemében jelentkeztek a Donát negyedi Onisifor Ghibu Természettudományi Líceum magyar tagozatának alsósai, Illés Csilla, Diószegi Roberta Beáta, Korábián Krisztina tanítók, valamint Lőrincz Andrea segítőpedagógus kíséretében.
A királyunkról való lényegesebb tudnivalók bemutatása után meseolvasás következett, a mese témáját a kicsik rajzolással, a nagyobbacskák pedig a hallottak elmélyítéséhez hasznos feladatlappal folytathatták, majd a jó hangulat elmélyítése érdekében énektanítással és a Mátyás király szobrászt keres mozgásos játékkal zárult a program. A hangulat és a tudásvágy megvolt, csupán a rohanó idő nem volt cinkostársunk, így bármennyire is jó volt királyi vendégnek lenni, az időutazás határideje lejárt, és elkövetkező alkalmak ígéretében elérkezett a búcsúzás ideje is.
Miklós Erika
Kódex születik
Az Amaryllis Társaság és a kolozsvári gyerekek összefogásával szombaton egyedi projekt született. Mátyás király szülőháza délelőtt néhány órára komoly műhelymunka helyszínévé vált: seregnyi szorgoskezű kis művész merített ihletet Markó Botond meséjéből, a Ficfakirályból, amelyet Kürti Andrea már előzőleg papírra vetett, így az alkotó kedvnek, csupán a képzelet szabhatott határt, s elkezdődhetett a valódi munka, az illusztrálás. Zsírkrétával, színes ceruzával, vízfestékkel, ecsettel, kézzel, ki amihez hozzáfért. Itt mindenki megtalálta a számára legmegfelelőbb kifejezési eszközt. A sokszínű és vidám alkotásokhoz mindenki hozzátett egy keveset. Különösen jó érzés volt látni, hogy a modern kor hősei, a mesék, filmek és rajzfilmek megannyi változatos karaktere közt a nagy orrú király alakja éppúgy megtalálja a helyét a gyerekek szívében. Mindenki ismeri ezt az álruhás igazságosztót, minden gyermek fejében ott lakozik a róla alkotott kép, amely testet öltött az általuk készített kódex lapjain.
A munkában elfáradt illusztrátorok addig sem unatkoztak, míg később érkező társaikat a tervezőasztalhoz engedték. Szórakoztatásukról Both József és Zsuzsa, valamint a Csereklye zenekar gondoskodott mesés játékkal, tánccal. A vidám forgatag egyaránt magával ragadott kicsiket és nagyokat, szülőket és nagyszülőket, s egészen a kódex kiállításáig tartott az önfeledt mulatság. Trombiták harsonájára ekkorra halkult el az énekszó, s álltak meg egy pillanatra a fürge lábak, hogy mindenki megtekinthesse a közös munka gyümölcsét.
A nyolc darab 70x100 cm-es ív jól látható helyre került, így végül képzeletben mindenki végigforgathatta lapjait, s a Mátyás király koronázásáról szóló mese életre kelt.
Simó Helga
Mesékről meséltek
Lelkileg és szellemileg egyaránt gazdagodhattak a kolozsváriak a délutáni kerekasztal-beszélgetésen, ahol három különböző területen dolgozó szakember járta körül a Mátyás-mesék és -mondák különleges világát. Miből fakad a királyról szóló történetek népszerűsége? Melyek azok az értékek, amelyeket Hunyadi Mátyás emlékezetes cselekedeteiből, megnyilvánulásaiból ihletve a mesék, mondák is előszeretettel felhasználnak? Milyen hatást gyakorolnak az értékek az olvasókra, a felnőttekre és a gyerekekre? Többek között ezekre a kérdésekre kaphattunk választ Antalfai Márta magyarországi pszichológustól, Keszeg Vilmos néprajzkutatótól és Lupescu Radu művészettörténésztől, akikkel Kurta József beszélgetett.
Lupescu Radu kifejtette: mozgalmas és érdekes, eseményekben gazdag az 1458 és 1490 közötti időszak, Hunyadi Mátyás uralkodásának több mint harminc esztendeje, amikor szinte minden évben vezetett hadjáratot, és a többi királytól eltérően erőteljes nyugati politikát folytatott. – A rengeteg esemény közrejátszott abban, hogy különféle történetek keringtek a cselekedeteiről, bizonyára már az ő korában is. Szorosan összefonódik viszont ez a fókusz apja, Hunyadi János alakjával, akiről szintén sokat regéltek. Roppant gazdag irodalma van ennek, nem csak a magyarok, de a szomszédos népek körében is, és valahol ez folytatódik Mátyás király esetében – magyarázta Lupescu Radu. Tartalmi szempontból persze jócskán eltér apa és fia folklorisztikus megközelítése: míg Hunyadi János vonatkozásában inkább a győzedelmes hadjáratokra esik a fő hangsúly, s a történetek a hadvezér alakját állítják előtérbe, addig a Mátyásról szóló mesék egészen másról szólnak.
Keszeg Vilmos utalt arra, hogy nagyon széles a skála, amelyen a király alakjához kapcsolódó értékek sorakoznak: a harcos vitézség, a leleményesség és az őszinteség tisztelője, a szegények pártfogója, segítőkész és jószívű, a dolgozó ember felkarolója és tisztelője, mindeközben pedig erőskezű uralkodó is, aki az öntelt, hatalmával visszaélő hatóságot képes rendre utasítani, és igazságot szolgáltatni. Műfaji szempontból is igencsak változatos kép tárul elénk: míg az anekdotákban az urakat megleckéztető Mátyás jelenik meg, a tréfás mesékben fizikai ereje helyett a leleményessége kerül előtérbe. – Gyakran hallhatunk olyasmit, hogy legendák szólnak Mátyásról, ez azonban nem igaz: a legenda istenekről, szentekről, vallási személyekről szóló történet, a Mátyás király történetek nagy része viszont monda, amely a valóság elemeire épül – hangsúlyozta Keszeg Vilmos.
Akárcsak a tündérmesékben, a Mátyás-mesék esetében is győzedelmeskedik a jó, a rossz pedig megkapja méltó büntetését, gyermekek és felnőttek épülésére, lelki világuk pozitív fejlődésére egyaránt alkalmasak tehát. Antalfai Márta úgy fogalmazott: „az emberi fantázia és képzelet egészen a lélek mélyéig hatol, onnan jönnek a vágyak, amelyek ezekben a mesékben is megfogalmazódnak – mindenekelőtt a jóság, az igazmondás és az igazságtevés, amely számos Mátyás-mese üzenete. – A másik ilyen témakör az okosság: olyan készségeket, képességeket szerepeltetnek – furfangosság, talpraesettség –, amelyek révén a legnagyobb bajból is győztesen kerülhetnek ki a szereplők. Ezekben a mesékben nem csak a király okos, hanem azok az emberek is, akik hatalmas furfanggal, erővel, bátorsággal rendelkeznek, amely által kiemelkedhetnek a többiek közül, ilyen például Mátyás király kovácsa – mondta a pszichológus. Véleménye szerint kicsik és nagyok fejlődésére egyaránt jó hatással lehetnek ezek a mesék, hiszen megtanítanak arra, hogy mindig van megoldás, még a kilátástalannak tűnő helyzetek és az elkeseredettség közepette is, ugyanakkor pedig az empátiakészséget is fejlesztik.
A beszélgetés után a Carmina Danubiana (Juhász Katalin, Csörsz Rumen István, Szabó Zoltán, Orci Géza) régizene-együttes koncertezettMátyás király és a Hunyadiak emlékezete a folklórban címmel.
Ferencz Zsolt
Zárszó a templomban
A Kolozsmonostori Kálvária-templomban vasárnap délelőtt megtartott ünnepi misén fejeződtek be az idei Mátyás Napok. Kádár István plébános arra figyelmeztette a templomot zsúfolásig megtöltő jelenlévőket, hogy Mátyás királyról csakis a szeretet és a tisztelet jegyében emlékezhetünk meg.
A jelenlegi mulandó és a jövőbeli örök haza közötti kapcsolatot a hit teremti meg. Amint pénteken este az égbe szállt a sok-sok lampion, legyen a szívetekben lévő hit is a lampion fényéhez hasonló. Ahogy Jézus mondja: ügyeljetek a hit lámpására, hogy az ki ne aludjon. Ne váljunk közömbössé a hit iránt. Folyamatosan vizsgáljuk meg magunkban azt, hogy élő hittel rendelkezünk-e – figyelmeztetett a plébános.
Bitay Levente kolozsvári magyar konzul beszédében először gratulált a szervezőknek a példaértékű Mátyás-napi rendezvényért, majd a kultúra összekötő hatásáról értekezett. A mise a Himnusz eléneklésével ért véget.
A rendezvényen közreműködött a Lux Aurumque csíkszeredai kamarakórus és a MUN Schola (karnagy: Ványolós András). Három kortárs zeneszerző művét adták elő; az erdélyi származású Orbán György Ave verum, az amerikai Eric Whitacre Lux Aurumque és az észt Arvo Pärt Magnificat című művét tolmácsolták. Három külön zenei világba nyerhettünk betekintést, amelyet a (főként) profi zenészekből álló kórus tökéletes, muzikális előadása kovácsolt eggyé.
A rendezvénysorozat létrejöttét támogatta a Verbau Romania Kft., a Bethlen Gábor Alap és az FKM Építészműhely.
Nagy-Hintós Diana
Szabadság (Kolozsvár),

Az RMDSZ nem tüntet (Szövetségi Képviselők Tanácsa)
Az RMDSZ nem vesz részt a március 10-i marosvásárhelyi tüntetésen – jelentette be Kelemen Hunor elnök szombaton a szövetség döntéshozó testületének marosvásárhelyi ülésén. Nem akarnak az SZNT és az EMNP utánfutójává válni, ők a szülőföldön maradásért dolgoznak, és azon lesznek, hogy az alkotmánymódosítás során a romániai magyarságot államalkotó tényezőnek nyilvánítsák – ígérte.
Markó Béla szenátor, az RMDSZ volt elnöke az SZKT ülésén kijelentette: a magyar szabadság napja – március 15. – a székelyeké is, és a székelyeknek is a legfontosabb a piros-fehér-zöld zászló. Kifejtette, az RMDSZ sokéves küzdelme áll a mögött, hogy 1997 óta a román államfők és miniszterelnökök is köszöntik a magyar közösséget március 15-én, és hogy 2002 óta az erdélyi magyarok szabadon használhatják ünnepeiken a piros-fehér-zöld lobogót. Hozzátette, nem akarja szembeállítani ezt egy regionális közösség fontos jelképével – a székely zászlóval –, de fontosabb üzenetnek tartja, hogy „egy a zászló”. Ezért azt javasolja, az RMDSZ ne vegyen részt a megmozduláson. Kelemen Hunor – hivatali elődje felszólalása után – közölte: ezt az álláspontot támogatták az RMDSZ szűkebb vezetőtestületei is. „Az RMDSZ nem lesz az SZNT vagy az EMNP utánfutója. Ezt a tüntetést nem mi szervezzük, ezért nem veszünk részt” – jelentette ki. Hozzátette: egy ilyen megmozdulás nem segíti, hanem rontja Székelyföld autonómiájának esélyeit.
Ellenzékben Kelemen Hunor szövetségi elnök politikai beszámolójában hangsúlyozta, az RMDSZ a szülőföld megőrzéséért dolgozik, nem támogat az erdélyi magyarságot megosztó, a szülőföld feladásával számoló szórványstratégiát. Az RMDSZ elnöke ily módon reagált Szász Jenő szavaira, aki a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumán a kisebb létszámú Kárpát-medencei magyar közösségek „kontrollált visszavonulásának”, „önkéntes területfeladásának” a lehetőségét vetette fel. Kelemen Hunor rámutatott: az RMDSZ szórványkollégiumok és a szórvány-Székelyföld partnerség működtetésével segíti a kisebbségben élő magyarok identitásának megőrzését, elköltöztetésük ötletét felelőtlennek tartja.
„A legutóbbi SZKT-n még létezett egy halvány reménysugár a szövetség kormányzati szerepére. Ez azóta szertefoszlott, most pedig arra vagyunk berendezkedve, hogy ellenzékből politizáljunk, és egy olyan 70 százalékos többséggel rendelkező kormánykoalícióval állunk szemben, amelynek a mi szavazatainkra nincs szüksége. Így kell megőriznünk eddig megszerzett jogainkat, és meg kell próbálnunk tágítani ezek körét” – kezdte felszólalását a szövetségi elnök. Kifejtette: az RMDSZ-nek az a feladata, hogy az erdélyi magyarság érdekeit érvényesítse az alkotmánymódosításnál, a közigazgatási átszervezésnél. Az alkotmánymódosítás során fontosnak tartják a képviselőház és a szenátus hatásköreinek szétválasztását, korlátozni kell a sürgősségi kormányhatározatok és a felelősségvállalás általi döntéshozatalt, és az RMDSZ kitart az 1-es cikkely módosítása mellett, amelyből a nemzetállamra vonatkozó kifejezést szeretné kivenni, mert az nem felel meg a romániai valóságnak, a nemzeti kisebbségeket pedig államalkotó tényezőként akarják elismertetni – sorolta elképzeléseiket Kelemen Hunor. „A jelenlegi nyolc fejlesztési régió egy csődtömeg” – jelentette ki az idén esedékes régióátszervezés kapcsán, kiemelte: az RMDSZ szakértői több tervezetet is készítenek, amelyeket az önkormányzati tanácsok együttes tanácskozásán mutatnak be március elején, a szövetség pedig csak egy széles körű egyeztetés után hoz politikai döntést.
Üzenetek Budapestnek
„Arról, ami a székely zászló kitűzése kapcsán történt, még nem tudjuk eldönteni, hogy használt vagy ártott nekünk. Nem tudjuk, hogy a magyarországi politikusok nyilatkozatai eredményesebbek-e, mintha diplomáciai úton folytattak volna párbeszédet. Nekünk arra kell törekednünk, hogy ennek kapcsán tereljük vissza a normalitás talajára a történéseket. A segítségnyújtást ebben az ügyben köszönjük, ha az szolidaritásból és önzetlenségből fakad, de ennek ellenére nem árt, ha szólnak nekünk, kapaszkodjunk meg, mert segítség érkezik” – hangsúlyozta a szövetségi elnök. Hozzátette: egyetlen rossz politikai pillanat elég ahhoz, hogy olyan törvények szülessenek meg, amelyek korlátozzák a magyar nyelv használatát vagy a kettős állampolgárok státusát, ilyenekről szó esett a székely zászló körül kialakult, mesterségesen gerjesztett vitában.
Budapestnek üzent Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke is: „Engem nem nagyon érdekel az, hogy jövőre a magyarországi választásokon melyik párt kap több szavazatot Erdélyben. Minket az kell érdekeljen, hogy ne gyűrűzzön be a magyarországi kampány ide, és ne rontsa a közhangulatot, és legyen jó eredményünk az európai parlamenti választásokon” – mondta az RMDSZ politikai alelnöke.
A Szövetségi Képviselők Tanácsa megszavazta az RMDSZ XI. Kongresszusa szervezésére vonatkozó határozatot, továbbá a 2013-as évet Bethlen Gábor- és Kós Károly-emlékévvé nyilvánította, illetve döntött a XI. kongresszus csíkszeredai helyszínéről. Az SZKT szombati ülésén átadták a 2012-es évre odaítélt Ezüstfenyő-díjakat. Évről évre azok a tisztségviselők kapják meg a kitüntetést, akik „jelentős erőfeszítéseket tesznek a szülőföld visszaszerzéséért, az RMDSZ programjának megvalósításáért”. A kitüntetettek között volt, post mortem Lőrincz Zsigmond, Kovászna tavaly ősszel elhunyt polgármestere is. A díjat a család megbízásából Tamás Sándor vette át.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Részt vesz az autonómiatüntetésen a háromszéki RMDSZ
A háromszéki RMDSZ vezetők és polgármesterek részt vesznek a március 10-i, marosvásárhelyi autonómiatüntetésen és a demonstráció szervezésében is besegítenek – szögezte le hétfői sajtótájékoztatóján Tamás Sándor, az RMDSZ Kovászna megyei szervezetének elnöke.
A politikus annak ellenére tette ezt a bejelentést, hogy a Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) hétvégi ülésén Kelemen Hunor szövetségi elnöke közölte: az RMDSZ sem szervezőként, sem társszervezőként nem vesz részt a rendezvényen.
Tamás Sándor azzal érvelt, hogy erről nem született testületi határozat az SZKT ülésén. Így jómaga, Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester, illetve több háromszéki RMDSZ-es elöljáró is elmegy a marosvásárhelyi megmozdulásra, bár nem értenek egyet azzal, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt, akárcsak novemberben a sepsiszentgyörgyi autonómiatüntetést, a március 10-i demonstrációt is megpróbálja kisajátítani.
„Ez nem korrekt dolog, de a megmozdulásra elmegyünk és a helyi szervezésben is részt veszünk" – magyarázta Tamás Sándor, aki elmondta, hogy a múlt héten a kézdiszéki polgármesterek találkozóján jelen volt Izsák Balázs, az SZNT elnöke, akivel egyeztettek erről. Ezt erősítette meg az RMDSZ sepsiszentgyörgyi elnöke, Antal Árpád is, aki lapunknak elmondta, hogy eddig is támogatott minden autonómiához kapcsolódó kezdeményezést, és jelen lesz a március 10-i, marosvásárhelyi tüntetésen is.
Kelemen: a tüntetés rontja az autonómia esélyeit
Korábban a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) javasolta, legyen március 10. a Székely Szabadság Napja, és erre a napra a Székelyföldnek területi autonómiát követelő demonstrációt hirdetett Marosvásárhelyre. A kezdeményezéshez az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) és a Magyar Polgári Párt (MPP) is csatlakozott.
Markó Béla szenátor, az RMDSZ volt elnöke az SZKT ülésén kijelentette: a magyar szabadság napja - március 15. - a székelyeké is, és a székelyeknek is a legfontosabb a piros-fehér-zöld zászló. Kifejtette, az RMDSZ sokéves küzdelme áll amögött, hogy 1997 óta a román államfők és miniszterelnökök is köszöntik a magyar közösséget március 15-én, és hogy 2002 óta az erdélyi magyarok szabadon használhatják ünnepeiken a piros-fehér-zöld lobogót. Hozzátette, nem akarja szembeállítani ezt egy regionális közösség fontos jelképével - a székely zászlóval - , de fontosabb üzenetnek tartja, hogy "egy a zászló". Ezért azt javasolja, az RMDSZ ne vegyen részt a megmozduláson.
Kelemen Hunor - Markó felszólalása után - közölte: ezt az álláspontot támogatták az RMDSZ szűkebb vezető testületei is. "Az RMDSZ nem lesz az SZNT, vagy az EMNP utánfutója. Ezt a tüntetést nem mi szervezzük, ezért nem veszünk részt" - jelentette ki az RMDSZ elnöke. Hozzátette, egy ilyen megmozdulás nem segíti, hanem rontja Székelyföld autonómiájának esélyeit.
Kovács Zsolt
Maszol.ro,

MPP: negyven év kommunizmust húsz év „markóizmus” követte
Az erdélyi Magyar Polgári Párt (MPP) szerint negyven év romániai kommunizmus után "a Markó Béla nevével fémjelzett egypártrendszer, a nemzeti érdeket feladó szervilis politika" érvényesült a romániai magyar politikában.
Biró Zsolt, az MPP elnöke egy hétfői marosvásárhelyi sajtótájékoztatón beszélt erről. Az MPP közleménye szerint a pártelnök kijelentette, hogy az erdélyi magyarságnak még nem sikerült megszabadulnia a "markóizmustól". Az elmúlt két évtizedet jellemző "apró lépések politikája", valamint a "merjünk kicsik lenni" mentalitás még továbbél.
Biró Zsolt arra utalt, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) vezető testületének szombati ülésén Markó Béla, az RMDSZ volt elnöke javasolta, hogy az RMDSZ ne vegyen részt a március 10-re tervezett marosvásárhelyi autonómiatüntetésen.
"Miközben választások sorozatát nyerte az RMDSZ az Együtt az autonómiáért szlogennel, ma azt kell megtudnunk, hogy nem vehetnek részt egy olyan megmozduláson, amelynek nem ők az ötletgazdái. Kivel akarják megvalósítani az autonómiát, és főleg hogyan?" - tette fel a kérdést Biró Zsolt.
Az MPP-elnök felvetette: a következő autonómiatüntetést az RMDSZ kongresszusa alkalmával, május 25-én Csíkszeredában lehetne megtartani.
Kolozsvár, 2013. február 25., hétfő (MTI)

Árulás
Bebizonyosodott ismét – sajnos, immár sokadszor – az RMDSZ árulása. Csúcsvezetői számára a kampányokban hangoztatott autonómia nem több egyszerű szavazatszerző szlogennél, s mivel nem közelednek választások, még a látszatcselekvést sem mímelik.
Pedig mindenféle politikai logikát felülír a Markó Béla által mutatott irány, Székelyföld, az önrendelkezés félresöprésére nehéz józan magyarázatot találni. Vezetheti sértettség, hatalmi gőg, arrogancia, kormányba vágyódás, saját bőrük féltése – legyen bármi, árulásnak hat, a legfontosabb célok megtagadásának. Az autonómia tehát nem téma számukra, de még az annak helyettesítésére kitalált székelyföldi régió is egyre kevésbé. Tulajdonképpen meg sem kezdődött az érdemi vita Románia regionális felosztásáról, de a magyar képviselet szószólói már tálcán kínálják az önfeladás alternatíváit, válasszuk a kisebb rosszat felkiáltással hol Beszterce-Naszód megyét, hol Brassót csatolnák a székely megyékhez. Még csak készülnek az ígért szakértői tanulmányok, a kormány indoklásai sem jelentek meg, de mi kompromisszumra készek vagyunk, s gondoskodunk róla, hogy percig se kelljen aggódniuk a hatalom birtokosainak. Az RMDSZ kihátrált a márciusi 10-i autonómiatüntetés mögül, álságos indokokra hivatkoznak, s az érv, hogy nem csatlakozhatnak más politikai szervezetekhez, egyenesen nevetséges, hiszen éppen az lett volna a lényeg, hogy minden politikai mozgalom közösen sorakozzék fel az ügy mellé. Ez volt a közképviseletként kezdeményező SZNT célja, bíztak benne, kampányok múltával a politikum is felnőttként viselkedik, s felismeri a lehetőséget. Erőt, egységet kellett volna, lehetett volna sugározni, hogy lássa a román hatalom: velünk nem lehet bármit elművelni, ha ellenünkre szabják a régiókat, módosítják az alkotmányt, akkor számítaniuk kell arra, hogy tömegek, tízezrek vonulnak utcára. A jelek szerint erődemonstrációnk elmarad, s hogy az RMDSZ miért nem tartja fontosnak az utca erejét segítségül hívni, arra egyetlen magyarázat lehet: már nem közösek céljaink. Mi megmaradni, sőt, gyarapodni akarunk szülőföldünkön, s ehhez szükségünk van az autonómiára – ők megfelelnének Bukarest elvárásainak, így óvatos duhajként kis célokat határoznak meg: a megszerzett jogok megtartását, az államalkotó nemzet státuszának megszerzését stb. Legfennebb kicsik mernek lenni, pedig nyilvánvaló: a hatalomnak nincs rájuk szüksége, s a kormánykoalíció recsegése-ropogása is csak hiú ábránd, esetleg vidéki polgármestereiket akarják ezzel áltatni. Mégis, miért hát ez az óvatosság? A szövetség jelenlegi irányítói, meghatározó vezetői közül sokaknak vaj van a fején, elfektetett vizsgálatok, korrupciós vádak. Vajon nem csupán saját bőrüket mentik, miközben a magyar közösség bőrét viszik vásárra?
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Hírsaláta
ŐSI ZÁSZLÓK. Gheorghe Funar szerint a székelyek ellopták a dákoktól zászlójuk szimbólumait, a holdat és a napot, Victor Ponta megjegyezte, hogy jó kezekben van Antonescunál a Kelemen Hunor ajándékozta lobogó, mert amúgy is a liberálisok színét viseli, Markó Béla pedig Juszt László Magánbeszélgetésében egyértelműsítette: az RMDSZ zászlója négy esztendővel idősebb a székely zászlónál.
NEM TÉR JOBB BELÁTÁSRA Crin Antonescu a Kelemen Hunor ajándékozta székely zászlótól. Ismét elmondta: a nemzetállamiságot, a románt mint az állam hivatalos nyelvét kívánják hangsúlyozni az alkotmánymódosítás során. Kétkamarás parlamenti rendszert javasolnak, a képviselőház és szenátus hatáskörének egyértelmű elkülönítésével. Az alsóházként működő képviselőháznak legfennebb 300 tagja lenne, a szenátus a régiókat képviselné. (Mediafax) BAJBAN ISMERSZIK MEG A JÓBARÁT. Meglátogatta a börtönben Adrian Năstasét Emma Nicholson bárónő, az Európai Parlament 2000–2004 közötti raportőre, aki különösen jó viszonyt ápolt az akkori miniszterelnökkel. Nicholson érdeklődött Năstase börtönviszonyairól, az intézmény vezetőinek viselkedéséről, s azt a volt miniszterelnök a lehetőségekhez képest elfogadhatónak ítélte. Emma Nicholsont elkísérte a fegyházba Dana Năstase. A rács mögött lévő ex-miniszterelnök megajándékozta látogatóját saját, börtönben írt könyveivel. (Jurnalul naţional) LÓHÚST TALÁLTAK A TARNICAI TÓBAN, de biztosat csak azután tudnak mondani, miután megkapják a bukaresti laboratóriumi vizsgálatok eredményét. A hatóságok szombaton este egy halász bejelentése nyomán érkeztek a helyszínre, ahol 800–1000 kilogrammnyi húst találtak a vízparton és a vízben. (Mediafax) REFORMEREK JELÖLTJEKÉNT Monica Macovei is megpályázza a Demokrata Liberális Párt közelgő kongresszusán az elnöki széket. Bejelentette, ő az úgynevezett reformisták nevében szeretne a párt élére állni. Az eddigi jelöltek, Vasile Blaga és Elena Udrea nem repesnek az örömtől, mi több, Blaga azt is kilátásba helyezte, ha Macovei nyer, ő elhagyja a pártot. (Cotidianul) NINCS KÜLÖNÖSEBB JELENTŐSÉGE a kormány kisebbségvédelmi politikája szempontjából annak, hogy Klaus Johannis, a Német Demokrata Fórum volt elnöke vezető tisztséget kapott a Nemzeti Liberális Pártban – vélekednek az RMDSZ-es politikusok. A liberális párt elnöke Klaus Johannis segítségével elsősorban Angela Merkel német kancellár kegyeit keresi, akivel Nagyszeben polgármestere kiváló kapcsolatokat ápol.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Vesztett az RMOGYKE az orvosi egyetemi chartaperben
Az egyesület fellebbez
Vesztett a Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület abban a közigazgatási perben, amelynek célja a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem chartájának módosítása a tanügyi törvény anyanyelvi oktatásra vonatkozó szakasza szellemében. Az egyesület jogi képviseletét ellátó dr. Kincses Előd kijelentette: fellebbezni fognak a megyei törvényszék döntése ellen, és tiltakozott az egyetem magyar professzorait ért sorozatos zaklatások miatt. Kincses Előd tegnapi sajtótájékoztatóján kijelentette, Tőkés László európai parlamenti képviselő megbízásából az Antena 3 tévéadó egyik műsorvezetője, a műsor egyik meghívottja, illetve a televízió tulajdonosa ellen indít kártérítési pert személyi jogok megsértése miatt.
Dr. Kincses Előd ügyvéd a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület (RMOGYKE) nevében 2011 novemberében közigazgatási pert indított a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) ellen, kérve a Maros Megyei Törvényszéket, hogy állapítsa meg az egyetemen a szenátusi választások semmisségét, arra hivatkozva, hogy a választások időpontjában az egyetem nem rendelkezett a Tanügyminisztérium által jóváhagyott, törvényes chartával. "A cél az volt, hogy végül kidolgozzanak egy szabályos chartát, az oktatási törvény 135-ös, a multikulturális egyetemekre és az anyanyelvi oktatásra vonatkozó szakasza szerint. Amikor a pert indítottuk, kértük az összes magyar politikai erő támogatását. Felkérésemre Markó Béla, aki akkor miniszterelnök-helyettesként az oktatásért felelt, nem válaszolt, Kelemen Hunor úgyszintén nem. Az EMNT, EMNP és MPP is felsorakoztak a RMOGYKE mellett, utólag az RMDSZ is jobb belátásra tért, beléptek a perbe velünk. A Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség saját nevében lépett be a perbe. Az egyetem megkérdőjelezte a perbe lépők jogosultságát, illetve a felperes perképességét, valamint azt firtatta, hogy milyen érdeke lenne a charta törvényesítésében. A Maros Megyei Törvényszék 2013. január 21-én tárgyalta érdemben a pert, majd egy hónapnyi (!) fontolgatás után, február 18-án elutasította a keresetet és a beavatkozásokat" – nyilatkozta tegnapi sajtótájékoztatóján dr. Kincses Előd. Hozzátette, az ítéletet megfellebbezik, amint az indoklást megkapják, a fellebbezés során pedig felhasználják a MOGYE rektorának, dr. Leonard Azamfireinek a Korrupcióellenes Ügyészségen (DNA) tett nyilatkozatait, amelyekben elismerte, hogy a szenátust 2012 februárjában törvénytelenül választották meg, hiszen nem létezett egy, a Tanügyminisztérium által jóváhagyott charta, mindebből pedig következik az összes későbbi döntés semmissége. "Szeretnénk elérni, hogy a »megfojtott« magyar tagozat újra életre keljen. A 2011. évi új tanügyi törvény 135-ös szakasza sok jogosítványt ad a három multikulturális egyetemnek. Míg a Babeş–Bolyain és a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen sikerült a törvény szellemében elfogadni a chartát, a MOGYE-n nem, a magyar tagozaton az egyetemisták jelenleg is magyarul hallgatják az előadásokat, a gyakorlat pedig románul van, ami egy skizofrén állapot. A román nyelvet nem az orvosi egyetemen kell megtanulni, hanem a középiskolában, a MOGYE nem filológiai egyetem" – közölte Kincses.
Zaklatják a MOGYE magyar tanerőit
Az ügyvéd sajnálatosnak nevezte, hogy az egyetem vezetősége megpróbálja megfélemlíteni azokat a magyar tanerőket, akik azért küzdenek, hogy a chartában érvényesüljön a tanügyi törvény 135-ös szakasza. "Brassai Attila professzort, aki az Európai Parlament kisebbségi bizottságát tájékoztatta azokról a törvénytelenségekről, amelyeket Daniel Funeriu tanügyi miniszter követett el, és ismertette a MOGYE helyzetét, valamint a chartapert, illojalitással vádolták meg. A bírságot semmissé nyilvánította a törvényszék, ám a MOGYE fellebbezett, és továbbra is zaklatja dr. Brassai Attilát, akit önplágiumért is szankcionáltak amiatt, hogy rangos angol folyóiratokban angol nyelven megjelentetett dolgozata magyar nyelven is megjelent magyarországi, impaktfaktor minősítéssel azonban nem rendelkező tudományos kiadványban, amiből azonban semmi előnye nem származott professzori előléptetése során. Ez ellen is panaszt nyújtunk be a bíróságon. A MOGYE vezetése azoknak a professzoroknak a szankcionálását is elérte, akik dr. Szabó Béla professzort elkísérték Budapestre, arra az ünnepségre, amelyen Szabó Béla kitüntetést vett át a magyar államfőtől, Schmitt Páltól, ám aláírták a jelenléti ívet és fizetést vettek fel a szóban forgó időszakra. A Korrupcióellenes Ügyészség nem kezdeményezett bűnügyi eljárást, de 300 lejre bírságolta meg a szóban forgó hét egyetemi tanerőt. "A magyar államelnök általi kitüntetés emeli az egyetem presztízsét, ezt elfelejteni látszik a MOGYE vezetése. Kérdezem én, ha történetesen Sarkozy francia államfő tüntette volna ki a professzorokat, akkor is feljelentést tettek volna?" – tette fel a szónoki kérdést Kincses Előd.
Harmincezer lejes erkölcsi kártérítés Tőkés Lászlónak
Az Antena 3 La ordinea zilei című műsorában elhangzottak miatt indít kártérítési pert Tőkés László, akit Kincses Előd ügyvéd képvisel. Kincses elmondta, a február 8-i, Dana Grecu által moderált műsorban Radu Tudor politikai elemző Tőkés Lászlót a legnagyobb élő románellenes embernek nevezte. "Ezt a sértő kijelentést Dana Grecu tolerálta. Tőkés László személyiségi jogainak és emberi méltóságának megsértése miatt indít pert, és erkölcsi kártérítés címen 30.000 lejt kért egyetemlegesen Radu Tudortól, aki e nyilatkozatot tette, Dana Grecu moderátortól, mert szó nélkül hagyta, valamint az Intact Media Gruptól. Azt a Tőkés Lászlót illették e sértő szavakkal, aki kockára tette az életét a kommunista diktatúra megdöntéséért, akit Románia legrangosabb érdemrendjével tüntettek ki, és aki ugyanakkor a Székelyföld autonómiájáért harcol. Egy demokratikus országban elfogadott az ellenvélemény, lehet harcolni ilyen jogokért. Nem hiszem, hogy azok, akik a monarchia visszaállításáért harcolnak, románellenesek lennének" – jelentette ki Kincses Előd, hozzátéve, a kártérítésként kért összeget Tőkés László jótékonysági célokra fordítja.
"Nincs zászlóverseny!"
Kincses Előd újságírói kérdésre válaszolva kijelentette, részt vesz a március 10-i marosvásárhelyi autonómiatüntetésen, amely szerinte – ha nem hoznak be más helységekből leitatott, elkábított románokat – békésen zajlik le. Az RMDSZ elzárkózását és Markó Béla volt RMDSZ-elnök kijelentéseit, miszerint nem ért egyet az autonómiatüntetéssel, Kincses azzal magyarázza, hogy a szövetség igyekszik minél hamarabb kormányra kerülni, hiszen "az USL bárkája recseg-ropog". Ami Markó Bélának a magyar és a székely zászlóval kapcsolatos kijelentéseit illeti, Kincses szerint nem zászlóversenyről van szó, nem az a kérdés, hogy melyik van az első vagy a második helyen. "A magyar zászló magyar, a székely zászló székely. Nincs ellentmondás" – közölte az ügyvéd.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely),

Válasz Kovács Péternek
Az autonómiaharc legfőbb akadályozója az RMDSZ
Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára számon kéri Toró T. Tibortól, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke „mit tett az autonómia ügyében?”.
Érthető a kínos visszakérdezés, hiszen meg kell próbálnia valahogyan elterelni a figyelmet az RMDSZ jelenlegi kínos téblábolásáról. Válaszképpen csak pusztán néhány tényre emlékeztetnénk Kovács Pétert, például arra, hogy Toró T. Tibor volt az egyike azoknak a parlamenti képviselőknek, akik 2004-ben benyújtani merészelték a parlamentben a Székelyföld autonómiastatútumának tervezetét. Beszédes, hogy a beterjesztők – Birtalan Ákos, Kovács Zoltán, Pécsi Ferenc, Szilágyi Zsolt, Toró T. Tibor és Vekov Károly – már akkor is a perifériára szorultak az RMDSZ-ben, többségük pedig ma már a szövetségen kívül tevékenykedik...
De ha már itt tartunk, arra is emlékezhetne Kovács Péter, hogy a tavaly szeptemberben a parlamentben elutasított autonómia-tervezetet is két olyan politikus – Becsek-Garda Dezső és Sógor Csaba – nyújtotta be egyéni kezdeményezésként, akiket nem szokás az RMDSZ-csúcsvezetés által képviselt hivatalos irányvonallal azonosítani. Jelzésértékű az RMDSZ autonómiához való viszonyulásával kapcsolatban, hogy a szövetség vezető honatyái részt sem vettek, vagy kivonultak a szavazásról, sőt, Fekete-Szabó András szenátusi frakcióvezetője egyenesen azt mondta, hogy „nem volt értelme”, hogy az RMDSZ képviselői egyáltalán felszólaljanak a szenátusban a tervezet kapcsán. Történt ez nagyjából akkor, amikor a szövetség csúcsvezetése inkább titkos paktumot kötött a Szociálliberális Unióval a közös kormányzásról, aminek későbbi felrúgása nyomán Kelemen Hunor RMDSZ-elnök kínos magyarázkodásra kényszerült.
De említhetnénk a legújabb fejleményeket is, hiszen a szövetség irányvonalát meghatározó Markó Béla nemrég gyakorlatilag az autonómia ügye mögüli kihátrálás mellett foglalt állást – egy olyan időszakban, amikor a székely zászló körüli botránysorozat révén korábban soha nem tapasztalt érdeklődés mutatkozik a Székelyföld és általában az erdélyi magyar közösség iránt.
Az autonómia felé vezető út valóban hosszú és akadályokkal teli, ahogy Kovács Péter írja, csakhogy amint a fenti példák is mutatják, körül kellene néznie a saját háza táján és észrevennie, hogy a folyamat legfőbb kerékkötői, elmulasztva a bukaresti, kormányzati és parlamenti jelenlétben rejlő, sajnos máig kiaknázatlan képviseleti és érdekérvényesítési lehetőségeket, éppen az RMDSZ-ben munkálkodnak azért, hogy rövid távú önös politikai érdekek mentén a végtelenségig elodázzák vagy megakadályozzák az előrelépést az autonómia ügyében.
És mivel illusztrálható jobban a számító kétszínűség, mint azzal, hogy alig néhány órás eltéréssel Markó Béla az SZKT marosvásárhelyi ülésén megtagadja a székely zászlót, Kelemen Hunor pedig Bukarestben „harcosan” és tüntetően átadja a lobogót a kongresszust tartó Nemzeti Liberális Párt elnökének, Crin Antonescunak?
Továbbá Kovács Péter bukást emleget Toró T. Tibor és a Néppárt kapcsán, viszont afölött nagyvonalúan elsiklik, hogy míg a fiatal Néppárt alig egy éves létezése során gyakorlatilag megduplázta támogatóinak számát, addig az RMDSZ két évtized után a szavazói bázisának egyharmadra apadásával „dicsekedhet”, és hajszál híján nem jutott be a törvényhozásba.
Jó lenne, ha ezeken mind Kovács Péter, mind pedig az RMDSZ csúcsvezetői elgondolkodnának, mielőtt más szemében a szálkát keresnék. A Néppárt a rendelkezésére álló eszközökkel próbálja előremozdítani a különböző autonómiaformák elérésének folyamatát, és szomorúnak tartja, hogy az RMDSZ csúcsvezetése nem óhajt élni a számára hozzáférhető eszközökkel: kivonul az autonómiatervezet parlamenti vitájáról, nem vesz részt a demokratikus tüntetéseken, és az autonómiatörekvések szimbólumává vált székely zászló mögül is kihátrál, vagy politikai tőkét kíván belőle kovácsolni.
Király Melinda,
az EMNP Fehér megyei elnöke
Nyugati Jelen (Arad),

Törésvonalak vagy számítások
Mindenkinek ott a helye – fejtette ki véleményét a marosvásárhelyi autonómiatüntetésről alig több, mint egy hónappal korábban Antal Árpád polgármester, a sepsiszentgyörgyi RMDSZ elnöke, kiemelve: bárki is szervezzen ilyen megmozdulást, fontos, hogy minél többen részt vegyünk azon.
Mindannyiunk számára fontos Székelyföld ügye – jelentette ki az elmúlt napokban több ízben is Tamás Sándor, a szövetség háromszéki területi szervezetének vezetője. De akkor Kelemen Hunornak az RMDSZ elnökeként talán nem Marosvásárhelyen lenne a helye március 10-én? Markó Béla szenátornak, volt szövetségi elnöknek talán nem fontos Székelyföld ügye? – adódnak a kérdések, miután az SZKT hét végi ülésén a szövetség csúcsvezetése leszögezte: nem kívánnak részt venni a megmozduláson. Külső szemlélődő számára úgy tűnhet: törésvonalak keletkeztek a szövetségen belül, a székelyföldiek más irányt követnek, mint amit a nagy öregek – Markó Béla, Borbély László, Verestóy Attila – kijelöltek. Kelemen Hunor megnyilvánulásait is elemezve – a szövetség elnöke, elődjétől eltérően, legalább tárgyalóasztalhoz ült ellenzéke egy részével, az MPP, illetve az SZNT vezetőivel – az a benyomásunk támadhat, korántsem oly egységes a szervezet, mint volt, erősödőben egy olyan szárny, amely most feszegeti határait, és amely szakítana a régi doktrínákkal és beidegződésekkel, de egyelőre még az idősebb nemzedéké a hatalom. Bárcsak valóban így állna a helyzet, és bárcsak mielőbb bekövetkezne eme szemléletváltás! Rögvest könnyebb lenne bár az alapvető célokban megegyezni, és autonómiatüntetés előtt nem a félsz és a keserűség venne erőt rajtunk, hogy vajon leszünk-e elegen, hogy lám, ezt az ügyet is elárulták, hanem legfennebb az lenne a magyar pártok közötti versengés tétje, ki tud több embert mozgósítani. Alaposabb vizsgálat után mégis az látszik valószínűbbnek: törésvonalak helyett csupán számításokról, pragmatikus pártpolitikai megfontolásokról beszélhetünk, amelyek hátterében az áll, hogy Székelyföldön radikálisabb képviseletet vár el a közösség, ráadásul itt az erősebb ellenzék miatt lépéskényszerben is vannak. Kitetszik ez abból a félrevezető érvelésből, amellyel a székelyföldi RMDSZ-vezetők bizonygatják álláspontjukat. Tamás Sándor például azt szajkózza, pártrendezvényről van szó – holott a megmozdulást az SZNT kezdeményezte, amely felhívást intézett a pártokhoz, hogy vállaljanak részt már a szervezésben is. Erre mondott igent az EMNP – és erre mondhatott nemet az RMDSZ, hogy aztán ürügyként hivatkozzék erre, távolmaradását indokolva. Álságosnak tűnik az a módszer is, ahogyan a távolmaradást részvételként próbálják beállítani a székelyföldi vezetők: az ugyan örvendetes, hogy mind a háromszéki RMDSZ-elnök, mind a polgármesterek jó része készül Marosvásárhelyre – de elkötelezettségük akkor lehet igazi, ha mozgósítanak, ha népszerűsítik az eseményt, buszokat indítanak Marosvásárhelyre. Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Versek és térbirtoklás (Húszéves a Pallas-Akadémia Könyvkiadó)
Az április elsején huszadik születésnapját ünneplő csíkszeredai Pallas-Akadémai Könyvkiadó tartott tegnap író-olvasó találkozót a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár olvasótermében, illetve annak vezetője, Tőzsér József könyveket ajándékozott az intézménynek.
Három szerző ismertette a kiadó által megjelentetett kötetét, Bogdán László, Ferencz Imre és Markó Béla pályáját Sarány István, a kiadó szerkesztője vázolta, a költők verseikből olvastak fel. Bogdán László meseregényének harmadik változatát ismertette: a Münchhausen báró kalandjai a Mélabús Tornyok Városában című műve kalandregény, stilárisan pedig hódolat Krúdy Gyula előtt. Ferencz Imre fotókkal illusztrált „verses madárhatározójáról” beszélt, Madárkirakat kötetét természetközelben, Hargitafürdőn írta, s „a kiadó szerint sikerkönyv lett belőle”. Kié itt a tér című, politikai, közéleti írásait összegyűjtő könyve kapcsán Markó Béla megjegyezte, annak címe Erdély jövőjével kapcsolatos politikai krédójára utal. A térség két nemzetének történelmi szembefeszülését említve úgy fogalmazott: a könyv egyfajta válasz is: „nem a miénk, nem a tiétek, hanem közös, olyan értelemben, hogy Erdély egy vagyonközösség tárgya kell legyen (...), de nem vagyok biztos benne, mindannyian jól megértettük, hogy a tér birtoklására adott válasz nem vagy-vagy hanem is-is”.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

A főszerep a vásárhelyieké
Az EMNP ott lesz a Postaréten március 10- én
Egyetlen megoldás Székelyföld autonómiája, egységes Székelyföld régió, erre B terv nem létezik, hangzott el egyebek mellett tegnap Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke, Pap Előd, a székelyföldi régió elnöke, Sántha Imre református lelkész és Portik Vilmos, a párt megyei elnöke közös sajtótájékoztatóján.
Toró T. Tibor, az EMNP elnöke szerint a március 10-i eseménynek több üzenete is van: egyrészt felhívja a figyelmet, hogy az autonómia nincs megoldva, másrészt ráirányítja mind a bukaresti döntéshozók, mind a nemzetközi közvélemény figyelmét erre. Mint mondta, nem most kezdték az autonómiaharcot.
Furcsának nevezte az RMDSZ álláspontját
– Furcsa, hogy elutasítja a részvételi demokráciának ezt a módját, amikor maga a közösség próbálja hallatni a hangját, világossá tenni, hogy mit akar. Szemforgatónak nevezte Markó Bélát és Verestóy Attilát, akik diverziónak nevezték a vásárhelyi tüntetést, úgy, hogy "közben 2009-ben, amikor az RMDSZ egy rövid ideig nem volt kormányon és átmenetileg elbocsátották az intézmények RMDSZ-es tisztségviselőit, maguk szerveztek tüntetést Csíkszeredában, legitim módon nyúlva a részvételi demokrácia eszközéhez. Akkor legitim volt, akkor helyes volt, akkor követendő példa volt, most pedig diverziónak minősítjük, vagy éppenséggel felesleges zavarkeltésnek. Ez a finoman mondva következetlenség tulajdonképpen ahhoz vezet, hogy elbizonytalanítja a közösséget", jelentette ki az EMNP elnöke.
Mint mondta, a Partium is ott lesz képviseleti jelleggel a Postaréten Temesvártól Szatmárnémetiig, Nagyváradtól Kolozsvárig, így biztosítva támogatásáról a Székelyföldet, azonban a főszerep a vásárhelyieknek jut, legtöbben nekik kell részt venniük
"Vissza kell foglalnunk az utcát!"
Sántha Imre református lelkész, az autonómiatüntetést szervező bizottság tagja szerint a magyarokat az elmúlt két évtizedben leszoktatták az utcára vonulásról. – Folyamatosan az volt az üzenet, hogy maradjunk nyugodtan otthon, az érdekképviselet végzi a maga dolgát. Így lassan elfelejtettük, hogy az igényeinknek, akaratunknak, a jogainkért történő kiállásunknak ez a módja is lehetséges. Vissza kell foglalnunk az utcát, erre jó alkalom a székely szabadság napja, és bízom abban, hogy ennek az elkövetkezendőkben folytatása lesz. Kijelentette: Székelyföld számára az egyetlen megoldás az autonómia, nem részmegoldásokra, nem apró lépésekre van szükség. – Érezzük azt, hogy jó együtt lenni és erősítsük egymást – mondta.
"Nem kell minket kioktatni"
Pap Előd szerint nem tüntetésnek, hanem közösségi együttlétnek kellene nevezni március 10-ét. Szerinte is az autonómia az egyetlen megoldás, különösen a regionalizáció tekintetében.
– Számunkra az egyetlen elfogadható megoldás az önálló Székelyföld Marosvásárhely fővárossal. Mint mondta, március 10. a közösségi akarat kifejezése lesz. – Nem tévesztettük össze március 15-tel, nem kell kioktatni minket – üzente Markónak.
Portik Vilmos, az EMNP megyei elnöke elmondta, hogy a párt országos szinten autóbusszal biztosít lehetőséget a magyar embereknek, hogy részt vehessenek a március 10-i eseményen. Autóbuszokkal hozzák az embereket elsősorban Székelyföldről, de nem csak. Maros megyében is 10 autóbusz szállítja majd a magyarokat a marosvásárhelyi Postarétre Szovátától Szászrégenig és a Székely Mezőségig. Ezenkívül több mint ezer plakátot szándékoznak kitenni Maros megyében, kétezret Hargita és Kovászna megyében, és a Székely Nemzeti Tanács szórólapjait is terjesztik.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)