A kör bezárul?
Az 1989-es rendszerváltás előtt e térség politikai szabadságra vágyó értelmisége hajlamos volt nagyobb szerepet tulajdonítani a ténylegesnél a sajtónak és sajtószabadságnak, és többet belelátni, mint amennyi a demokratikus keretek között e témakörben garantálható. Szó se róla, a sajtószabadság rendkívül jelentős szabadságjog, egyike a legjelentősebbeknek. Ha tényleges lenne, és nem látszólagos, akkor a globalista háttérhatalom, amely Európában és Észak-Amerikában pórázra fűzte a legjelentősebb médiaorgánumokat, aligha vezethetné orránál fogva a világ közvéleményét. A múlt rendszer idején a demokratikus berendezkedéssel kapcsolatban dédelgetett illúziók szerint a sajtószabadság garantálja, hogy bármilyen politikai, államhatalmi vagy társadalmi anomáliáról szólni lehet, s ha egyszer valami megjelent a médiában, akkor az szinte egyenértékű a probléma megoldásával. A politika ugyanis, ahogy azt ma is tanítják a felsőoktatásban, demokráciában becsatornázza a társadalmi érdekeket, a pártok a népakaratot képviselik, a parlamentben pedig a választók akarata érvényesül.
Kendőzetlen kendőzés
Ehhez képest a valóságban a sajtószabadság abban merül ki, hogy elvben, megfelelő tőkeerő birtokában bárki alapíthat újságot, rádiót, tévét, és nincs intézményesített állami cenzúra. A „bárkik” köre a társadalom elenyésző százalékára szűkül, formalizált, előzetes állami cenzúra nincs, de utólag bizony retorzió érheti azt, aki másként értelmezi a sajtószabadságot, mint a világot vezető globalista oligarchia. Lásd például a Charlie Hebdótól antiszemitizmus vádjával elbocsátott újságírót, vagy a tragikus események után letartóztatott kamaszt, aki egyetlen vallási közösség ellen sem izgatott, mindössze azt fejezte ki karikatúrájával, hogy a Koránhoz hasonlóan a Charlie Hebdo sem képes megvédeni munkatársait a golyóktól. Arról pedig végképp nincs szó, hogy az újságokban, rádiókban bármilyen vélemény megjelenhetne, a tulajdonosok belátására van bízva, hogy cenzúrát gyakorolnak-e vagy sem.
A gyakorlatban pedig egyes szerkesztőségek kimondva-kimondatlanul ideológiák és/vagy politikai erők köré szerveződnek. Ami egyébként nem feltétlenül baj, az már inkább, hogy egyes kérdésekről sok orgánumban nem lehet kendőzetlenül írni, s az is, hogy egy társadalmi probléma sajtótémává emelése még nem hozza közelebb annak megoldását. Merthogy az a bizonyos érdekbecsatornázás illúzió, a politikai piac oligopolisztikus, a már bent levő szereplők brutálisan megnehezítik újabbak ringbe lépését. Elég csak az irreálisan magas, alkotmányos elvekbe ütköző 5 százalékos küszöböt említeni, de ilyen a román párttörvény is, amely a maga abszurd és képtelen szigorúságával iskolapéldája a politikai elit pozícióőrző reflexének. Kialakul két-három politikai tábor, aminek következtében erősödik a politikai piac „kínálati” jellege. A társadalmi problémák nagyobb része pedig parlagon marad.
Esély a megjavulásra
Vegyünk egyetlen példát, amely ma, a közbiztonság európai szintű leromlásának idején igencsak aktuális. A többszörös gyilkos Magda Marinko, aki haszonszerzés reményében irtott ki egy egész családot, de egyéb súlyos bűncselekmények is a számlájára írhatók, 2020-ban kiszabadulhat.
Fenyegető perspektíva, és csak a jéghegy csúcsának is a legteteje. A halálbüntetés vitatható emberiességi szempontokból, a tényleges életfogytiglan viszont aligha. Csak ez garantálja az antiszociális, önmagukban veszélyt hordozó emberformájú lények elkülönítését a tisztességes, dolgozó emberektől. Mi ér többet: az a parányi, sőt, elenyésző esély, hogy aljas indokból, hidegvérrel gyilkoló ember a börtönben megváltozik, „megjavul”, vagy azoknak az élete, akiket szabadulása után súlyosan veszélyeztethet? Nem hiszem, hogy létezik ép erkölcsi érzékkel rendelkező ember a Földön, aki erre az egyszerű kérdésre ne tudna egyértelmű választ adni, és ne az ártatlan életeket tartaná többre egy gonosztevő megváltozáshoz való „jogánál”.
Mint ahogy az sem kétséges, hogy ha a sokat emlegetett népakarat érvényesülne, valamennyi országban önfenntartó börtönök működnének, hisz micsoda abszurdum, hogy a társadalom értékteremtő, adófizető részének pénzén Európa-szerte luxuskörülmények között lebzselnek a gonosztevők, akiknek a börtön a maguk szubkultúrájában virtus és továbbképző intézet. A balliberális ópiummal mákonyozott jogásztársadalom és politikai elit mégis blokkolja e kérdések megoldását – sajtószabadság ide vagy oda.
Az igazi veszély
A globalista gyarmatosítók pedig, ahol csak lehet, „lábon” megveszik mindkét tábort a sajtóholdudvarával együtt. Románia megint csak iskolapélda erre. Magyarország kétszeresen is anomália, azért is zúdít rá össztüzet a Bogár László által „pusztító világerőnek” nevezett háttérhatalmi konglomerátum. Egyrészt a kormányfő, Orbán Viktor nem hajlandó úgy táncolni, ahogy a globális háttérhatalom látható intézményei, a multinacionális vállalatok, a bankszféra, valamint az Egyesült Államok kormánya elvárja, másrészt európai mércével mérve igen erősek a nemzeti radikálisok, akik már létrejöttük idején elutasították az Orwell által vizionált globalista „újbeszélt”, annak szinte összes tabujával.
Visszatérve az alapgondolatra: a sajtószabadság a politikai szabadságnak szükséges, de nem elégséges feltétele. Olyan politikai érték, amit akkor is meg kell őrizni, ha egyesek blaszfémiára használják. Annál is inkább, mivel az igazi veszélyt a sajtószabadságra nem a magamutogató, polgárpukkasztó gyökértelenek jelentik, akik mások hitét gúnyolják, és ezzel jó esetben kivívják a társadalom egészséges részének jogos megvetését, hanem a mindenféle szabadságot, így az emberi méltósághoz való jogot, az élethez való jogot, a magánélet szentségét, a lelkiismereti szabadságot a maga szájíze szerint értelmező globalizmus.
A „gyarmatosítók” által nekünk szánt jövőre tökéletesen illik Illyés Gyula örök klasszikusának mélyen szántó, aforizmatikus mondata, miszerint „eszmélnél, de eszme csak övé jut eszedbe.” Ezt kellene megakadályozni, mert ezzel a kör bezárul, nincs kitörési pont, a civilizáltnak mondott világ pedig a mátrix foglyává válik.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)