Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2014. december 29.
Dupla és minden
Advent első vasárnapján a Kolozsvárhoz közeli Kajántóra látogattunk, hogy utánajárjunk: hogyan lehetséges, hogy egy gyülekezet lélekszáma napjainkban ne fogyjon, hanem megduplázódjon a hit, szeretet és barátság segítségével.
A kolozsvári Írisz-telepi katolikus templom előtt várom Advent első vasárnapján Jakab Gábor kajántói plébánost, mise után innen indulunk a faluba. A pápai káplán, szentszéki tanácsos ugyanis a városban Kerekdombon és Írisz-telepen szolgál, de ő a lelkésze a 13 kilométerre fekvő Kajántónak is. Egyértelmű, hogy azzal az autóval megyünk, amelynek hátsó ülésén adventi koszorú és egyházi kiadványok vannak, de az már nem olyan bizonyos, hogy én is beszállhatok, hiszen a nagy ködben, hidegben, sapkával, hátizsákkal alig ismer meg a plébános.
Vérátömlesztés
„Kajántó Árpád-kori település, katolikus temploma is Árpád-kori, a szentély a 12. század végéről datálható. Valamikor nagy egyházközség lehetett, mert nagy csűr, nagy istálló van. A katolikus közösség először a reformációval vérzett ki, egy darabig a reformátusok és unitáriusok használták a templomot, amelyet Mária Terézia idején kaptuk vissza. Ennek emlékére a szószéken olvasható egy latin szöveg. Legelőször a bencések tevékenykedtek itt, majd a ferences barátok, később a jezsuiták. Több évtizede úgynevezett világi papok végzik a lelkipásztori munkát, jómagam is közéjük tartozom. Az egyházközség nagy múltra tekint vissza, a jelene azonban nagyon vékony, és még vékonyabb lett volna a jövője, ha be nem száll ez a mostani tíz-tizenegy családból álló, ferences lelkületű családi közösség. A sok gyereknek köszönhetően a fiatal közösség létszáma ma 43 személy, míg a kajántói katolikusok nagyjából ugyanennyien, 45-en vannak, és jobbára öregek” – vázolja a helyzetet a plébános.
Kolozsvári ferences fiatalok ugyanis viszonylag kedvezményes áron két hektárnyi földet vásároltak az egyházközségtől. „Ők ifjúságuktól fogva együtt járnak, szórakoznak, imádkoznak, megélik a kereszténységet a szó nemes értelmében, az építkezést is közösségi alapon kezdték el. Három ház, egy nagyobb, két kisebb már fel is épült a templommal szembeni telken, egy erdőcske alatt. A többiek változatlanul Kolozsváron élnek, de mindannyian Kajántón szándékoznak a jövőjüket építeni, és így feltámasztják halottaiból a közösséget” – reméli az aranymisés plébános, aki 1978 óta szolgál Kajántón.
A rettenetes minőségű út és a minden második vasárnapi autóhasználati szabály miatt a kommunizmus éveiben nehezen lehetett kijutni a faluba. Minden második vasárnap szekérrel, télen pedig szánnal jártak ki, télen melegített téglát tettek a lábuk alá, hogy meg ne fagyjanak, míg kiérnek. Kajántón ma 1300-an élnek, mintegy 400-an magyarok. „Többségük református, de a tendencia, a fogyás, a gyermekáldás hiánya éppúgy jellemző. Alig keresztelünk, csak temetünk” – mondja Jakab Gábor. A településen azonban szembetűnően sok az új épület, érezhetők a kertvárosiasodás jelei.
Négy a templom
Az őslakos kajántóiak nagyon pozitívan viszonyulnak a sajátos „vérátömlesztéshez” – mondja a plébános. Öregedő gyülekezet, közülük húsz-huszonöten járnak rendszeresen templomba. „Gyönyörű a templom, majd meg tetszik látni – biztat a plébános. – Rusztikus, szép vonalú, van benne egy ácsolt fakereszt és egy hármas tagozású papi ülőfülke kőből, az egyetlen teljesen épen megmaradt középkori papi ülőfülke Erdélyben.”
A ferences lelkiségi mozgalom felől érdeklődve számomra is világossá válik, hogy három ferences rend létezik: a férfiaké, az apácáké és egy harmadik, világi rend. Az utóbbiak is tesznek fogadalmat, amikor belépnek, és belső szabályzat szerint élnek. A szabályok az életvitelre, elsősorban a lelki életre vonatkoznak. „Valamennyien értelmiségiek, nemcsak imádkozó, hanem olvasó emberek is” – emeli ki Jakab Gábor. Közben a faluközpontba érünk, a plébános megfogalmazása szerint „a kereszténység botránya”, amit ott láthatunk. Egymás szomszédságában négy keresztény templom tornya magasodik az ég felé, egy ortodox, egy görög katolikus, egy református és egy katolikus. „A mi templomunk a legrégebbi, de abban normális körülmények között mindannyian el is férnénk, ha egyféleképpen tudnánk imádni az Istent. A református lelkésszel megegyeztünk, hogy legalább a március 15-éket együtt ünnepeljük, évenként váltva helyszínt immár tizenhat esztendeje” – meséli a plébános.
Megállunk az idén újrafedett templom előtt, kérdem, hová ülhetek, mire figyeljek. „Csak az örök mécsestől ne gyújtsa meg a cigarettáját, az úr Isten felekezettől függetlenül szól hozzánk” – hangzik a lelkész vidám útbaigazítása. A barátságos és egyszerű templomot négy konvektor igyekszik kifűteni több-kevesebb sikerrel. Az idősek hamarabb érkeznek, majd a ferences családok is jönnek a sok kis manóval. A gyerekek türelmesek a mise alatt, meggyújtják az első gyertyát, békét kívánunk egymásnak, sokan áldoznak.
Közös álom
Miközben a plébános a bérmálásra készülőkkel foglalkozik, ferences családokkal beszélgetünk a templomban. Kádár Olivér és felesége három gyermekükkel már két éve a kajántói „ferences tanyán” él, ahogy nevezik a telket. Szabados János viszont a faluban született, és így ismerkedett meg a ferences csoporttal. Szalma Zsolt 1991 óta a ferencesek tagja, feleségével, Anikóval még nem költöztek ki, de szándékuk töretlen. Régi álom ez, mondják, akkor még nem voltak mind családosok, és kevés gyermek volt a csoportban. A gyakori közös együttlétek során élvezték egymás társaságát, ezért a végén mindig szomorúan állapították meg, hogy egy ideig megint nem találkozhatnak. „Arra gondoltunk, mi lenne, ha egymás szomszédságában laknánk, mondjuk néhány tömbházzal arrébb. Utána elképzeltük, hogy milyen volna, ha mind egy tömbházban laknánk. Jöttek a fantáziálgatások egy nagy közös házról, ahogy a Pa-dö-dő is énekli. Együtt voltunk jóban-rosszban, a gondolat erősödött, ahogy az emberek közti kapcsolat is, de hosszú volt az út az elgondolástól a megvalósítás elkezdéséig” – idézi fel Szalma Zsolt. Kádár Olivér pontosít, hogy az ábrándozások tízévesek, míg a telekvásárlás 2007-ben történt. Megvoltak az elképzelések, és aztán jöttek a kajántói származású Szabados fivérek. „Próbálkoztak máshol, több helyen néztek helyszínt falvakban, még a városban is, de édesapám jött azzal az ötlettel, hogy van egy nagyobb telek, amit az egyház visszakapott, miért ne lehetne hát ideköltözni. A testvéremmel elmentünk a plébánoshoz, felvetettük a témát, ő azt mondta, benne van, következő vasárnap találkozik velünk” – emlékezik a kezdetekre Szabados János.
A népes ferences csoportból tizenegy család vásárolta meg közösen a telket, és osztotta szét maguk közt. A területet úgy osztották fel, hogy a házak fölött húzódik egy közös telek, amit a ferences csoport bármelyik tagja használhat, függetlenül attól, hogy a Kajántóra költözőkhöz tartozik, vagy sem. „Van egy saját családi házunk, egy hétvégi ház, ami az Albert családé és egy harmadik, az Illyés-házaspáré. Egyelőre ennyi, de van még három építkezési engedély, és mi, az ott lakók, nagyon várjuk, hogy élhessünk vele. Kezdjük megszokni, hogy itt élünk, majd azt is meg kell szoknunk, ha jönnek a többiek” – állapítja meg Kádár Olivér. Kiemeli azonban, hogy bár kiköltözésükkel a kajántói közösséghez tartoznak, változatlanul tagjai a ferences csoportnak is, és ebben mindenki egyetért. A családos és ferences témájú találkozók továbbra is fontosak maradnak.
A ferencesség alappillérei amúgy a szegénység, tisztaság, egyszerűség és engedelmesség, ezek mentén találták meg a helyüket az egykori ifjúsági csoport tagjai, akik ma mind családosok. Nem érzik magukat kirekesztettnek Kajántón, a közösség szeretettel fogadja a sok gyermeket és szüleiket.
Közel s távol
Mi a helyzet az iskolával, óvodával? – kérdezem a már Kajántón élő családapát. „Mindkettő van, de román nyelven. Amikor a legnagyobb fiam kezdte volna az óvodát, István felesége és az én feleségem kérték magyar csoport indítását. Óvónő és hely is lett volna, csak szülő nem akadt, aki a gyerekét ide íratta volna, mert valamiért már az egészen kicsiket is Kolozsvárra akarják járatni. Ezért elég feszes a reggeli programunk, szerencsére a forgalom nem olyan óriási, mint Kisbács vagy Szászfenes felől, mert Kajántó nem főút mentén fekszik” – mondja Kádár Olivér. Mivel sem ő, sem felesége nem kolozsvári, számukra sürgős volt, hogy saját lakásuk lehessen. „Kicsit rástartoltunk, és sok-sok segítséggel sikerült felépítenünk a házunkat. Látni kellett volna, amikor a házunk alkatrészeit meghozták egy nagy kamionnal. Az autó megállt a telek aljában, legalább negyvenen hangyákként nyüzsögtek a domboldalon, így kerültek darabonként a helyükre a ház elemei” – emlékezik Olivér. Szalma Anikó szerint a többieknek is kéne már a váltás, mert többen élnek szülőkkel, vagy öten két szobában. „Amikor három gyerek van, iskola, óvoda, nehéz egy kölcsönbe belevágni, mert a család alaptőkéje, ha volt is, esetleg már elment a telekvásárlásra, közművesítésre. Valamennyiünk részéről ezt látom a legnagyobb akadálynak.” Kádár Olivér szerint is eléggé megterhelte a családok költségvetését a telekvásárlás, majd a külterületi szántónak számító föld belterületté nyilvánítása és közművesítése. „Az építkezést generátorral kezdtük, most van villany is, víz is, ennek költsége azonban mind a családokat terhelte.”
„A kezdeti lelkesedés kicsit lankad, a gyerekek nőnek, ezért több a kiadás és nehézség a családokban, de azért mindig él a vágy, hogy együtt öregedjünk meg, megkérdezhessük bármikor, hogy szomszédasszony, mit főzöl. Reménykedünk abban, hogy tényleg közel leszünk egymáshoz” – mondja Szalma Anikó. Abban maradnak, hogy mindenképp jönnek közösen Kajántóra, ha másképp nem, hát lakókocsival.
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Advent első vasárnapján a Kolozsvárhoz közeli Kajántóra látogattunk, hogy utánajárjunk: hogyan lehetséges, hogy egy gyülekezet lélekszáma napjainkban ne fogyjon, hanem megduplázódjon a hit, szeretet és barátság segítségével.
A kolozsvári Írisz-telepi katolikus templom előtt várom Advent első vasárnapján Jakab Gábor kajántói plébánost, mise után innen indulunk a faluba. A pápai káplán, szentszéki tanácsos ugyanis a városban Kerekdombon és Írisz-telepen szolgál, de ő a lelkésze a 13 kilométerre fekvő Kajántónak is. Egyértelmű, hogy azzal az autóval megyünk, amelynek hátsó ülésén adventi koszorú és egyházi kiadványok vannak, de az már nem olyan bizonyos, hogy én is beszállhatok, hiszen a nagy ködben, hidegben, sapkával, hátizsákkal alig ismer meg a plébános.
Vérátömlesztés
„Kajántó Árpád-kori település, katolikus temploma is Árpád-kori, a szentély a 12. század végéről datálható. Valamikor nagy egyházközség lehetett, mert nagy csűr, nagy istálló van. A katolikus közösség először a reformációval vérzett ki, egy darabig a reformátusok és unitáriusok használták a templomot, amelyet Mária Terézia idején kaptuk vissza. Ennek emlékére a szószéken olvasható egy latin szöveg. Legelőször a bencések tevékenykedtek itt, majd a ferences barátok, később a jezsuiták. Több évtizede úgynevezett világi papok végzik a lelkipásztori munkát, jómagam is közéjük tartozom. Az egyházközség nagy múltra tekint vissza, a jelene azonban nagyon vékony, és még vékonyabb lett volna a jövője, ha be nem száll ez a mostani tíz-tizenegy családból álló, ferences lelkületű családi közösség. A sok gyereknek köszönhetően a fiatal közösség létszáma ma 43 személy, míg a kajántói katolikusok nagyjából ugyanennyien, 45-en vannak, és jobbára öregek” – vázolja a helyzetet a plébános.
Kolozsvári ferences fiatalok ugyanis viszonylag kedvezményes áron két hektárnyi földet vásároltak az egyházközségtől. „Ők ifjúságuktól fogva együtt járnak, szórakoznak, imádkoznak, megélik a kereszténységet a szó nemes értelmében, az építkezést is közösségi alapon kezdték el. Három ház, egy nagyobb, két kisebb már fel is épült a templommal szembeni telken, egy erdőcske alatt. A többiek változatlanul Kolozsváron élnek, de mindannyian Kajántón szándékoznak a jövőjüket építeni, és így feltámasztják halottaiból a közösséget” – reméli az aranymisés plébános, aki 1978 óta szolgál Kajántón.
A rettenetes minőségű út és a minden második vasárnapi autóhasználati szabály miatt a kommunizmus éveiben nehezen lehetett kijutni a faluba. Minden második vasárnap szekérrel, télen pedig szánnal jártak ki, télen melegített téglát tettek a lábuk alá, hogy meg ne fagyjanak, míg kiérnek. Kajántón ma 1300-an élnek, mintegy 400-an magyarok. „Többségük református, de a tendencia, a fogyás, a gyermekáldás hiánya éppúgy jellemző. Alig keresztelünk, csak temetünk” – mondja Jakab Gábor. A településen azonban szembetűnően sok az új épület, érezhetők a kertvárosiasodás jelei.
Négy a templom
Az őslakos kajántóiak nagyon pozitívan viszonyulnak a sajátos „vérátömlesztéshez” – mondja a plébános. Öregedő gyülekezet, közülük húsz-huszonöten járnak rendszeresen templomba. „Gyönyörű a templom, majd meg tetszik látni – biztat a plébános. – Rusztikus, szép vonalú, van benne egy ácsolt fakereszt és egy hármas tagozású papi ülőfülke kőből, az egyetlen teljesen épen megmaradt középkori papi ülőfülke Erdélyben.”
A ferences lelkiségi mozgalom felől érdeklődve számomra is világossá válik, hogy három ferences rend létezik: a férfiaké, az apácáké és egy harmadik, világi rend. Az utóbbiak is tesznek fogadalmat, amikor belépnek, és belső szabályzat szerint élnek. A szabályok az életvitelre, elsősorban a lelki életre vonatkoznak. „Valamennyien értelmiségiek, nemcsak imádkozó, hanem olvasó emberek is” – emeli ki Jakab Gábor. Közben a faluközpontba érünk, a plébános megfogalmazása szerint „a kereszténység botránya”, amit ott láthatunk. Egymás szomszédságában négy keresztény templom tornya magasodik az ég felé, egy ortodox, egy görög katolikus, egy református és egy katolikus. „A mi templomunk a legrégebbi, de abban normális körülmények között mindannyian el is férnénk, ha egyféleképpen tudnánk imádni az Istent. A református lelkésszel megegyeztünk, hogy legalább a március 15-éket együtt ünnepeljük, évenként váltva helyszínt immár tizenhat esztendeje” – meséli a plébános.
Megállunk az idén újrafedett templom előtt, kérdem, hová ülhetek, mire figyeljek. „Csak az örök mécsestől ne gyújtsa meg a cigarettáját, az úr Isten felekezettől függetlenül szól hozzánk” – hangzik a lelkész vidám útbaigazítása. A barátságos és egyszerű templomot négy konvektor igyekszik kifűteni több-kevesebb sikerrel. Az idősek hamarabb érkeznek, majd a ferences családok is jönnek a sok kis manóval. A gyerekek türelmesek a mise alatt, meggyújtják az első gyertyát, békét kívánunk egymásnak, sokan áldoznak.
Közös álom
Miközben a plébános a bérmálásra készülőkkel foglalkozik, ferences családokkal beszélgetünk a templomban. Kádár Olivér és felesége három gyermekükkel már két éve a kajántói „ferences tanyán” él, ahogy nevezik a telket. Szabados János viszont a faluban született, és így ismerkedett meg a ferences csoporttal. Szalma Zsolt 1991 óta a ferencesek tagja, feleségével, Anikóval még nem költöztek ki, de szándékuk töretlen. Régi álom ez, mondják, akkor még nem voltak mind családosok, és kevés gyermek volt a csoportban. A gyakori közös együttlétek során élvezték egymás társaságát, ezért a végén mindig szomorúan állapították meg, hogy egy ideig megint nem találkozhatnak. „Arra gondoltunk, mi lenne, ha egymás szomszédságában laknánk, mondjuk néhány tömbházzal arrébb. Utána elképzeltük, hogy milyen volna, ha mind egy tömbházban laknánk. Jöttek a fantáziálgatások egy nagy közös házról, ahogy a Pa-dö-dő is énekli. Együtt voltunk jóban-rosszban, a gondolat erősödött, ahogy az emberek közti kapcsolat is, de hosszú volt az út az elgondolástól a megvalósítás elkezdéséig” – idézi fel Szalma Zsolt. Kádár Olivér pontosít, hogy az ábrándozások tízévesek, míg a telekvásárlás 2007-ben történt. Megvoltak az elképzelések, és aztán jöttek a kajántói származású Szabados fivérek. „Próbálkoztak máshol, több helyen néztek helyszínt falvakban, még a városban is, de édesapám jött azzal az ötlettel, hogy van egy nagyobb telek, amit az egyház visszakapott, miért ne lehetne hát ideköltözni. A testvéremmel elmentünk a plébánoshoz, felvetettük a témát, ő azt mondta, benne van, következő vasárnap találkozik velünk” – emlékezik a kezdetekre Szabados János.
A népes ferences csoportból tizenegy család vásárolta meg közösen a telket, és osztotta szét maguk közt. A területet úgy osztották fel, hogy a házak fölött húzódik egy közös telek, amit a ferences csoport bármelyik tagja használhat, függetlenül attól, hogy a Kajántóra költözőkhöz tartozik, vagy sem. „Van egy saját családi házunk, egy hétvégi ház, ami az Albert családé és egy harmadik, az Illyés-házaspáré. Egyelőre ennyi, de van még három építkezési engedély, és mi, az ott lakók, nagyon várjuk, hogy élhessünk vele. Kezdjük megszokni, hogy itt élünk, majd azt is meg kell szoknunk, ha jönnek a többiek” – állapítja meg Kádár Olivér. Kiemeli azonban, hogy bár kiköltözésükkel a kajántói közösséghez tartoznak, változatlanul tagjai a ferences csoportnak is, és ebben mindenki egyetért. A családos és ferences témájú találkozók továbbra is fontosak maradnak.
A ferencesség alappillérei amúgy a szegénység, tisztaság, egyszerűség és engedelmesség, ezek mentén találták meg a helyüket az egykori ifjúsági csoport tagjai, akik ma mind családosok. Nem érzik magukat kirekesztettnek Kajántón, a közösség szeretettel fogadja a sok gyermeket és szüleiket.
Közel s távol
Mi a helyzet az iskolával, óvodával? – kérdezem a már Kajántón élő családapát. „Mindkettő van, de román nyelven. Amikor a legnagyobb fiam kezdte volna az óvodát, István felesége és az én feleségem kérték magyar csoport indítását. Óvónő és hely is lett volna, csak szülő nem akadt, aki a gyerekét ide íratta volna, mert valamiért már az egészen kicsiket is Kolozsvárra akarják járatni. Ezért elég feszes a reggeli programunk, szerencsére a forgalom nem olyan óriási, mint Kisbács vagy Szászfenes felől, mert Kajántó nem főút mentén fekszik” – mondja Kádár Olivér. Mivel sem ő, sem felesége nem kolozsvári, számukra sürgős volt, hogy saját lakásuk lehessen. „Kicsit rástartoltunk, és sok-sok segítséggel sikerült felépítenünk a házunkat. Látni kellett volna, amikor a házunk alkatrészeit meghozták egy nagy kamionnal. Az autó megállt a telek aljában, legalább negyvenen hangyákként nyüzsögtek a domboldalon, így kerültek darabonként a helyükre a ház elemei” – emlékezik Olivér. Szalma Anikó szerint a többieknek is kéne már a váltás, mert többen élnek szülőkkel, vagy öten két szobában. „Amikor három gyerek van, iskola, óvoda, nehéz egy kölcsönbe belevágni, mert a család alaptőkéje, ha volt is, esetleg már elment a telekvásárlásra, közművesítésre. Valamennyiünk részéről ezt látom a legnagyobb akadálynak.” Kádár Olivér szerint is eléggé megterhelte a családok költségvetését a telekvásárlás, majd a külterületi szántónak számító föld belterületté nyilvánítása és közművesítése. „Az építkezést generátorral kezdtük, most van villany is, víz is, ennek költsége azonban mind a családokat terhelte.”
„A kezdeti lelkesedés kicsit lankad, a gyerekek nőnek, ezért több a kiadás és nehézség a családokban, de azért mindig él a vágy, hogy együtt öregedjünk meg, megkérdezhessük bármikor, hogy szomszédasszony, mit főzöl. Reménykedünk abban, hogy tényleg közel leszünk egymáshoz” – mondja Szalma Anikó. Abban maradnak, hogy mindenképp jönnek közösen Kajántóra, ha másképp nem, hát lakókocsival.
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2015. január 7.
Székelymészárlás ((1764. január 7.)
Előzményei A 18. században az Osztrák Birodalom keleti határán új nagyhatalom jelent meg, az orosz. Az osztrák államvezetés jogosan törekedett határai megerősítésére.
Mária Terézia királynő 1762. április 11-én Buccov Adolf tábornokot bízta meg két román és három székely határőrezred felállításával. A román ezredek szervezése Beszterce-Naszód és az Orlát vidékén gyorsan haladt, mert a határőri státus a társadalmi felemelkedést, a jobbágyságból való szabadulást jelentette. A határőrségbe toborzás a székelyek körében is eredményesen indult, de amikor megtudták, hogy ingyen kell katonáskodniuk, miközben továbbra is adófizetők maradnak, megtagadták a fegyverfelvételt. Ősi szabadságjogaik megsértését látták abban, hogy egyszerre katonáskodjanak és adót fizessenek. Miután az önkéntesség elve alapján a határőrség szervezése csődöt mondott, a katonai hatóságok egyre gyakrabban alkalmaztak kényszert. A közhangulat a határőrség szervezése ellen fordult. A székely falvakban is társadalmi ellentét, feszültség alakult ki a fegyvert felvevő székelyek és a megtagadók között. Azokat, akik beálltak a határőrségbe, limitrophusnak, azaz határőrnek nevezték. E megnevezés hamarosan a megvetés szinonimája lett, gyáva, áruló, megalkuvó jelentést nyert.
A megtorlás
Miután a székelyek szembeszálltak a sorozással, a hatóságok erőszakos fellépésre szánták el magukat. Erre jogi alapként Mária Terézia királynő 1763. október 8-ai rendelete szolgált, amely kimondta, hogy a hatóságok „semmilyen körülmények között ne engedjék munkálatuk megzavarását”. Erőszakos fellépést sürgetett Caratto Manó alezredes, aki később az első székely gyalogezred parancsnoka lett. Bethlen Miklós főkormányszéki tanácsos ellenezte a fegyveres megtorlást. Azonban a fegyveres beavatkozás mellett döntött a toborzást szervező katonai bizottság két másik tagja, báró Siskovicz József altábornagy, a bizottság elnöke és a renegát erdélyi főúr, gróf gyalakúti Lázár János.
Időközben az elégedetlen csíki székelyek 1763 karácsonyának harmadik napján a Szépvíz melletti Szalonka völgyében gyülekeztek. Január 4-én megérkeztek a háromszékiek is. Elhatározták, hogy petíciót szerkesztenek, és benyújtják a Csíktaplocán székelő katonai hatóságoknak. Az összegyűlt székelyek 1764. január 6-án részt vettek a madéfalvi vízkereszti misén. Senki nem sejtette, hogy hamarosan galád terv áldozatai lesznek, és este mindenki békésen nyugovóra tért. 1764. január 7-én éjjel négy órakor báró Siskovicz József elrendelte a katonai támadást a mintegy kétezer fegyvertelen székely lemészárlására. Az ördögi terv sikere érdekében egy korábbi napon Magdeburg kapitánnyal elkészíttette a Madéfalva fekvését ábrázoló térképet. A katonaság ennek alapján megszállta és lezárta a menekülést biztosító kivezető utcákat, majd felgyújtotta a falut, hogy az égő házak fényénél könnyebben végezzen a kelepcébe zárt emberekkel. Egyértelmű, hogy br. Siskovicz József célja az elrettentés volt. A vérfürdő megkezdését az első ágyúlövés jelezte. A támadók a fegyvertelen nép ellen tüzérséget, két ágyút is bevetettek. A jól felszerelt, kiképzett csapatok közt találjuk az Okelli-ezred ezer, a Trautmandorf-ezred háromszáz katonáját és a Kálnoky-huszárok ötven lovasát.
A meglepetésszerűen megtámadottak közül legkevesebb kétszázat, legtöbb négy-ötszáz embert gyilkoltak le. A halottak számát pontosan nem ismerjük, mert a meneküléskor sokan az Oltba fulladtak, nagy számban megfagytak a hegyekben, vagy sokan később haltak bele a kapott sérülésekbe. A fogságba kerülők számát ötszázra becsülik, őket a Mikó-várba zárták, és ott is hallgatták ki. A menekülők egy része Moldvában telepedett le, később újabb és újabb csoportok követték őket. 1775 után ők alapították a bukovinai Istensegíts, Fogadjisten, Hadikfalva, Józseffalva és Andrásfalva községet.
Báró Siskovicz József altábornagy nevéhez fűződik a mondás, mely a Bűnfenyítő Bizottság 1764. március 24-i érkezésekor hangzott el: ,,A székely népen, hogy egészséges maradjon, minden évszázadban egyszer eret kell vágni. Ebben az évszázadban Siskovicz megtette Madéfalvánál.”
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Előzményei A 18. században az Osztrák Birodalom keleti határán új nagyhatalom jelent meg, az orosz. Az osztrák államvezetés jogosan törekedett határai megerősítésére.
Mária Terézia királynő 1762. április 11-én Buccov Adolf tábornokot bízta meg két román és három székely határőrezred felállításával. A román ezredek szervezése Beszterce-Naszód és az Orlát vidékén gyorsan haladt, mert a határőri státus a társadalmi felemelkedést, a jobbágyságból való szabadulást jelentette. A határőrségbe toborzás a székelyek körében is eredményesen indult, de amikor megtudták, hogy ingyen kell katonáskodniuk, miközben továbbra is adófizetők maradnak, megtagadták a fegyverfelvételt. Ősi szabadságjogaik megsértését látták abban, hogy egyszerre katonáskodjanak és adót fizessenek. Miután az önkéntesség elve alapján a határőrség szervezése csődöt mondott, a katonai hatóságok egyre gyakrabban alkalmaztak kényszert. A közhangulat a határőrség szervezése ellen fordult. A székely falvakban is társadalmi ellentét, feszültség alakult ki a fegyvert felvevő székelyek és a megtagadók között. Azokat, akik beálltak a határőrségbe, limitrophusnak, azaz határőrnek nevezték. E megnevezés hamarosan a megvetés szinonimája lett, gyáva, áruló, megalkuvó jelentést nyert.
A megtorlás
Miután a székelyek szembeszálltak a sorozással, a hatóságok erőszakos fellépésre szánták el magukat. Erre jogi alapként Mária Terézia királynő 1763. október 8-ai rendelete szolgált, amely kimondta, hogy a hatóságok „semmilyen körülmények között ne engedjék munkálatuk megzavarását”. Erőszakos fellépést sürgetett Caratto Manó alezredes, aki később az első székely gyalogezred parancsnoka lett. Bethlen Miklós főkormányszéki tanácsos ellenezte a fegyveres megtorlást. Azonban a fegyveres beavatkozás mellett döntött a toborzást szervező katonai bizottság két másik tagja, báró Siskovicz József altábornagy, a bizottság elnöke és a renegát erdélyi főúr, gróf gyalakúti Lázár János.
Időközben az elégedetlen csíki székelyek 1763 karácsonyának harmadik napján a Szépvíz melletti Szalonka völgyében gyülekeztek. Január 4-én megérkeztek a háromszékiek is. Elhatározták, hogy petíciót szerkesztenek, és benyújtják a Csíktaplocán székelő katonai hatóságoknak. Az összegyűlt székelyek 1764. január 6-án részt vettek a madéfalvi vízkereszti misén. Senki nem sejtette, hogy hamarosan galád terv áldozatai lesznek, és este mindenki békésen nyugovóra tért. 1764. január 7-én éjjel négy órakor báró Siskovicz József elrendelte a katonai támadást a mintegy kétezer fegyvertelen székely lemészárlására. Az ördögi terv sikere érdekében egy korábbi napon Magdeburg kapitánnyal elkészíttette a Madéfalva fekvését ábrázoló térképet. A katonaság ennek alapján megszállta és lezárta a menekülést biztosító kivezető utcákat, majd felgyújtotta a falut, hogy az égő házak fényénél könnyebben végezzen a kelepcébe zárt emberekkel. Egyértelmű, hogy br. Siskovicz József célja az elrettentés volt. A vérfürdő megkezdését az első ágyúlövés jelezte. A támadók a fegyvertelen nép ellen tüzérséget, két ágyút is bevetettek. A jól felszerelt, kiképzett csapatok közt találjuk az Okelli-ezred ezer, a Trautmandorf-ezred háromszáz katonáját és a Kálnoky-huszárok ötven lovasát.
A meglepetésszerűen megtámadottak közül legkevesebb kétszázat, legtöbb négy-ötszáz embert gyilkoltak le. A halottak számát pontosan nem ismerjük, mert a meneküléskor sokan az Oltba fulladtak, nagy számban megfagytak a hegyekben, vagy sokan később haltak bele a kapott sérülésekbe. A fogságba kerülők számát ötszázra becsülik, őket a Mikó-várba zárták, és ott is hallgatták ki. A menekülők egy része Moldvában telepedett le, később újabb és újabb csoportok követték őket. 1775 után ők alapították a bukovinai Istensegíts, Fogadjisten, Hadikfalva, Józseffalva és Andrásfalva községet.
Báró Siskovicz József altábornagy nevéhez fűződik a mondás, mely a Bűnfenyítő Bizottság 1764. március 24-i érkezésekor hangzott el: ,,A székely népen, hogy egészséges maradjon, minden évszázadban egyszer eret kell vágni. Ebben az évszázadban Siskovicz megtette Madéfalvánál.”
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. január 7.
A madéfalvi vérengzés 251. évfordulójára emlékeztek
A magyar kormány 17 millió forintos támogatásával fejeződhet be a Siculicidium emlékmű 2013-ban elkezdett felújítása – jelentette be szerdán, a vérengzés 251. évfordulóján tartott madéfalvi megemlékezésen Potápi Árpád János, nemzetpolitikai államtitkár.
A madéfalvi mészárlás 251. évfordulójára emlékezve, szerdán szentmisével kezdődött az önkormányzat által szervezett rendezvény. A Tamás József püspök által celebrált misét követően az emlékezők egyházi lobogók alatt vonultak végig a településen. A házakon magyar és székely zászlók lobogtak. A közel mínusz 20 Celsius fokos hidegben a Siculicidium emlékműnél – amely jelenleg felújítás alatt áll – több száz ember gyűlt össze, hogy lerója kegyeletét a lemészárolt ősök emléke előtt.
Elsőként Szentes Csaba, Madéfalva polgármestere osztotta meg gondolatait az összegyűltekkel. Elmondta, 251 évvel ezelőtt az elődeik hangot adtak annak, hogy határvédőkként csak támadás esetén fognak kardot. Császári parancsra nem akartak állandóan fegyverben állni, erejüket munkára, alkotásra, termelésre szerették volna fordítani. Mivel a székelység nem tudott volna erős közösség maradni, ha erőforrásait a harcokra fordítja, ezért Madéfalván gyűltek össze vezetői, és közösen fogalmazták meg üzenetüket a császári udvar felé. „Az egy és oszthatatlan székelység üzenetét” – elevenítette fel a eseményeket a polgármester. Hozzátette, a bécsi udvar válaszként ágyúval lövette szét a falvat. Szentes kijelentette, negyed évezred után elég volt a siránkozásból, és követve az elődök példáját, a közösség további fejlődéséért összefogással kell dolgozni. „A székely nemzet boldogulásához rövid és hosszú távon helyi és regionális elképzelésekre van szükség” – hangsúlyozta.
Potápi Árpád János, a magyar kormány nemzetpolitikáért felelős államtitkára beszédében rávilágított: negyed évezrede, miután 200 ártatlan ember életét vesztette, több ezren vándoroltak el Székelyföldről. A Bukovináig jutott székelyek 1777 és 1786 között öt falut alapítottak, így ők ezen alkalommal ünneplik születésnapjukat. Potápi hangsúlyozta, habár a madéfalvi veszedelem látszólag a székelység és a magyar nemzet veresége volt, nem szabad csak az erőszakos elnyomás elleni harc kötelességéről szólnia. „Kell lássuk a veszteség mögött a reményt is, a megpróbáltatásokra ugyanis régóta megvan a válaszunk, ez pedig a megmaradás” – emelte ki Potápi, aki maga is bukovinai székelyek leszármazottja.
Az államtitkár véleménye szerint 251 évvel ezelőtt is az önrendelkezés, az autonómia volt a székelyek legfontosabb politikai célja. „A megmaradás kerete és garanciája pedig ma is a székelyek önrendelkezése kell legyen. Ezért támogatja Magyarország kormánya a székelyek elidegeníthetetlen jogát az autonómiához” – fogalmazott. Közölte, az általa vezetett Nemzetpolitikai Államtitkárság biztosítja az emlékmű felújításának befejezéséhez szükséges mintegy 17 millió forintot.
A székelyföldi hagyományőrző huszáregyesületek nevében Solymosi Alpár unitárius lelkész szólalt fel. Beszédében rávilágított arra, hogy napjainkban vízkeresztig (január 6) többségében lejárnak a házszentelések, a papok szentelt vízzel űzik el a rossz szellemeket, az ajtók fejfáira pedig Gáspár, Menyhért és Boldizsár nevének kezdőbetűit írják. Ezzel szemben 1764-ben más papokat és más ministránsokat küldött az akkori vezetőség. Az ajtókról letörölték a napkeleti bölcsek nevének kezdőbetűit, helyette Mária Terézia neve került fel. „A vízkeresztségből tűzkeresztség lett. Körülvették a falut, és tűzzel keresztelték meg népét.”
Szintén szerdán tartották a 2013 októberében elindított Siculicidium Emlékév záróeseményét is: délután öt órától egy kiértékelő jellegű konferencián foglalták össze az emlékév eseményeit, hozadékát.
Kömény Kamilla
Székelyhon.ro
A magyar kormány 17 millió forintos támogatásával fejeződhet be a Siculicidium emlékmű 2013-ban elkezdett felújítása – jelentette be szerdán, a vérengzés 251. évfordulóján tartott madéfalvi megemlékezésen Potápi Árpád János, nemzetpolitikai államtitkár.
A madéfalvi mészárlás 251. évfordulójára emlékezve, szerdán szentmisével kezdődött az önkormányzat által szervezett rendezvény. A Tamás József püspök által celebrált misét követően az emlékezők egyházi lobogók alatt vonultak végig a településen. A házakon magyar és székely zászlók lobogtak. A közel mínusz 20 Celsius fokos hidegben a Siculicidium emlékműnél – amely jelenleg felújítás alatt áll – több száz ember gyűlt össze, hogy lerója kegyeletét a lemészárolt ősök emléke előtt.
Elsőként Szentes Csaba, Madéfalva polgármestere osztotta meg gondolatait az összegyűltekkel. Elmondta, 251 évvel ezelőtt az elődeik hangot adtak annak, hogy határvédőkként csak támadás esetén fognak kardot. Császári parancsra nem akartak állandóan fegyverben állni, erejüket munkára, alkotásra, termelésre szerették volna fordítani. Mivel a székelység nem tudott volna erős közösség maradni, ha erőforrásait a harcokra fordítja, ezért Madéfalván gyűltek össze vezetői, és közösen fogalmazták meg üzenetüket a császári udvar felé. „Az egy és oszthatatlan székelység üzenetét” – elevenítette fel a eseményeket a polgármester. Hozzátette, a bécsi udvar válaszként ágyúval lövette szét a falvat. Szentes kijelentette, negyed évezred után elég volt a siránkozásból, és követve az elődök példáját, a közösség további fejlődéséért összefogással kell dolgozni. „A székely nemzet boldogulásához rövid és hosszú távon helyi és regionális elképzelésekre van szükség” – hangsúlyozta.
Potápi Árpád János, a magyar kormány nemzetpolitikáért felelős államtitkára beszédében rávilágított: negyed évezrede, miután 200 ártatlan ember életét vesztette, több ezren vándoroltak el Székelyföldről. A Bukovináig jutott székelyek 1777 és 1786 között öt falut alapítottak, így ők ezen alkalommal ünneplik születésnapjukat. Potápi hangsúlyozta, habár a madéfalvi veszedelem látszólag a székelység és a magyar nemzet veresége volt, nem szabad csak az erőszakos elnyomás elleni harc kötelességéről szólnia. „Kell lássuk a veszteség mögött a reményt is, a megpróbáltatásokra ugyanis régóta megvan a válaszunk, ez pedig a megmaradás” – emelte ki Potápi, aki maga is bukovinai székelyek leszármazottja.
Az államtitkár véleménye szerint 251 évvel ezelőtt is az önrendelkezés, az autonómia volt a székelyek legfontosabb politikai célja. „A megmaradás kerete és garanciája pedig ma is a székelyek önrendelkezése kell legyen. Ezért támogatja Magyarország kormánya a székelyek elidegeníthetetlen jogát az autonómiához” – fogalmazott. Közölte, az általa vezetett Nemzetpolitikai Államtitkárság biztosítja az emlékmű felújításának befejezéséhez szükséges mintegy 17 millió forintot.
A székelyföldi hagyományőrző huszáregyesületek nevében Solymosi Alpár unitárius lelkész szólalt fel. Beszédében rávilágított arra, hogy napjainkban vízkeresztig (január 6) többségében lejárnak a házszentelések, a papok szentelt vízzel űzik el a rossz szellemeket, az ajtók fejfáira pedig Gáspár, Menyhért és Boldizsár nevének kezdőbetűit írják. Ezzel szemben 1764-ben más papokat és más ministránsokat küldött az akkori vezetőség. Az ajtókról letörölték a napkeleti bölcsek nevének kezdőbetűit, helyette Mária Terézia neve került fel. „A vízkeresztségből tűzkeresztség lett. Körülvették a falut, és tűzzel keresztelték meg népét.”
Szintén szerdán tartották a 2013 októberében elindított Siculicidium Emlékév záróeseményét is: délután öt órától egy kiértékelő jellegű konferencián foglalták össze az emlékév eseményeit, hozadékát.
Kömény Kamilla
Székelyhon.ro
2015. február 17.
Válaszlevél egy tiszteletbeli magyar román honfitársamnak
Tisztelt Răzvan Lupescu! Nagy érdeklődéssel, kissé meglepődve olvasom a Háromszék napilapunk Nemzet-nemzetiség rovatában nyilvánosságnak küldött üzenetét. Tökéletes magyar fordításban, hogy pár ezer székely magyar olvasónkhoz eljusson a jó hír: Erdélyországban az utóbbi negyed században megjelent egy olyan értelmiségi réteg, amely nyíltan vállalja a romániai magyarság 1920 óta tartó gondjaival-bajaival való érzelmi szolidaritást.
Bár csak feltételezem fiatal korát, de sejtem, hogy kolozsvári egyetemista lehet, amiért oly bátran kiáll Mátyás királyunk szülővárosa, a kincses erdélyi fővárosunkat egykor alapító és építő magyar és szász nemzetiségű lakói kései leszármazottai mellett.
A háború előtt és alatt született nemzedékem nem tanulhatott magyar történelmet Trianon után, ezért öreg nyugdíjasként próbálom behozni a lemaradást. Kolozsvárt, ahol lányom családja, fiú unokáim élnek, már próbáltam „védeni” az 1918. december végén zajló háborús események kapcsán. Ezért az ön szász őseire is utalva, egy másik „legnagyobb” erdélyi, pontosabban bánsági városról emlékeznék, Temesvárról: Brocky Károly, Kis Ernő, Klapka György, Kós Károly, Pálffy György és sok híres férfiú szülővárosáról. Temes vármegyéről mítoszok, sztereotípiák nélkül, amelyeket ön szerint is le kéne bontani. Nem szégyellnivaló napjainkban az igazság kimondása, leírása, hogy a román ajkú fiatalság százezrei is megismerhessék.
Mert, ha kinyitjuk a történelmi atlaszt a 15. század végi Magyarországnál, a későbbi Bánság négyszögében városok, mezővárosok, falvak tömegét találjuk... Amikor ez a terület 1718-ban felszabadul a török uralom alól, nyoma sincs már a virágzó középkor végi magyar életnek. Posványok, tocsogós rétek, kiöntések, nádasok, sivár homok foglalja el az elpusztult falvak, termőföldek helyét. Az első számbavételnél mindössze huszonegyezer viskót, kalyibát találnak. Akik ezeket lakják, azok a régi lakosok maradékai: délről, keletről idehúzódott pásztorkodó szerbek, románok. S mivel itt volt legteljesebb a pusztulás, a 18. század végén éppen itt alakul ki az etnográfiailag ugyancsak vegyes Kelet-Közép-Európa talán legtarkább néprajzi egyvelege. A „vákuum” valósággal szívja magába Erdély és Havasalföld felől a délszláv elemet. A harmadik természetes rajzás lett volna a magyaroké északról, a Maroson túli vidékekről és nyugatról, Szeged irányából. De a császári közigazgatásnak nem kellettek a magyar telepesek: rendeletek tiltották ki őket a Bánság területéről, s akik megpróbáltak mégis átkelni a Maroson, azokat akár fegyverrel is visszakényszerítették. A megtűrt pravoszláv-szerb-román elem mellé költöztették a birodalmi célok szempontjából legfontosabb nagy népcsoportot: a katolikus telepes németséget. Az utolsó és legjobban szervezett telepítés 1784–1786 között II. József nevéhez fűződik. Igaz, Mária Terézia közben 1779-ben visszakapcsolta a Bánát területének nagy részét Magyarországhoz, megszűnt a császári közigazgatás, 1781-ben Temesvár is megyeszékhellyé lett. Lehetővé válik a magyarok beköltözése is, csakhogy ekkorra a Bánát „megtelt”. A vármegyei szervezet visszaállítása megindít némi felszínes magyarosodást a városokban, de a „nemzetek fölötti” Habsburg adminisztráció telepítéspolitikája következtében etnikailag a Bánság és Temesvár a magyarság számára végleg elveszett...
Ui.: A 2002-ben megejtett hazai népszámlálás adatai szerint Temesvár 317 660 lakosságának 8 százaléka vallotta magát magyar nemzetiségűnek.
Ferenczy L. Tibor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Tisztelt Răzvan Lupescu! Nagy érdeklődéssel, kissé meglepődve olvasom a Háromszék napilapunk Nemzet-nemzetiség rovatában nyilvánosságnak küldött üzenetét. Tökéletes magyar fordításban, hogy pár ezer székely magyar olvasónkhoz eljusson a jó hír: Erdélyországban az utóbbi negyed században megjelent egy olyan értelmiségi réteg, amely nyíltan vállalja a romániai magyarság 1920 óta tartó gondjaival-bajaival való érzelmi szolidaritást.
Bár csak feltételezem fiatal korát, de sejtem, hogy kolozsvári egyetemista lehet, amiért oly bátran kiáll Mátyás királyunk szülővárosa, a kincses erdélyi fővárosunkat egykor alapító és építő magyar és szász nemzetiségű lakói kései leszármazottai mellett.
A háború előtt és alatt született nemzedékem nem tanulhatott magyar történelmet Trianon után, ezért öreg nyugdíjasként próbálom behozni a lemaradást. Kolozsvárt, ahol lányom családja, fiú unokáim élnek, már próbáltam „védeni” az 1918. december végén zajló háborús események kapcsán. Ezért az ön szász őseire is utalva, egy másik „legnagyobb” erdélyi, pontosabban bánsági városról emlékeznék, Temesvárról: Brocky Károly, Kis Ernő, Klapka György, Kós Károly, Pálffy György és sok híres férfiú szülővárosáról. Temes vármegyéről mítoszok, sztereotípiák nélkül, amelyeket ön szerint is le kéne bontani. Nem szégyellnivaló napjainkban az igazság kimondása, leírása, hogy a román ajkú fiatalság százezrei is megismerhessék.
Mert, ha kinyitjuk a történelmi atlaszt a 15. század végi Magyarországnál, a későbbi Bánság négyszögében városok, mezővárosok, falvak tömegét találjuk... Amikor ez a terület 1718-ban felszabadul a török uralom alól, nyoma sincs már a virágzó középkor végi magyar életnek. Posványok, tocsogós rétek, kiöntések, nádasok, sivár homok foglalja el az elpusztult falvak, termőföldek helyét. Az első számbavételnél mindössze huszonegyezer viskót, kalyibát találnak. Akik ezeket lakják, azok a régi lakosok maradékai: délről, keletről idehúzódott pásztorkodó szerbek, románok. S mivel itt volt legteljesebb a pusztulás, a 18. század végén éppen itt alakul ki az etnográfiailag ugyancsak vegyes Kelet-Közép-Európa talán legtarkább néprajzi egyvelege. A „vákuum” valósággal szívja magába Erdély és Havasalföld felől a délszláv elemet. A harmadik természetes rajzás lett volna a magyaroké északról, a Maroson túli vidékekről és nyugatról, Szeged irányából. De a császári közigazgatásnak nem kellettek a magyar telepesek: rendeletek tiltották ki őket a Bánság területéről, s akik megpróbáltak mégis átkelni a Maroson, azokat akár fegyverrel is visszakényszerítették. A megtűrt pravoszláv-szerb-román elem mellé költöztették a birodalmi célok szempontjából legfontosabb nagy népcsoportot: a katolikus telepes németséget. Az utolsó és legjobban szervezett telepítés 1784–1786 között II. József nevéhez fűződik. Igaz, Mária Terézia közben 1779-ben visszakapcsolta a Bánát területének nagy részét Magyarországhoz, megszűnt a császári közigazgatás, 1781-ben Temesvár is megyeszékhellyé lett. Lehetővé válik a magyarok beköltözése is, csakhogy ekkorra a Bánát „megtelt”. A vármegyei szervezet visszaállítása megindít némi felszínes magyarosodást a városokban, de a „nemzetek fölötti” Habsburg adminisztráció telepítéspolitikája következtében etnikailag a Bánság és Temesvár a magyarság számára végleg elveszett...
Ui.: A 2002-ben megejtett hazai népszámlálás adatai szerint Temesvár 317 660 lakosságának 8 százaléka vallotta magát magyar nemzetiségűnek.
Ferenczy L. Tibor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. február 26.
Csángók – Szűk esztendők – Moldva a 17-18. században
Moldva 16. századi aranykora után sötét évszázadok következtek: háborúk, nélkülözés, járványok. A moldvai magyarok elveszítették városi rétegüket és befolyásukat a fejedelmi udvarban. Annak ellenére elszigetelődtek a Kárpát-medencei magyarságtól, hogy a mai csángók őseinek nagyobbik része a 18. században telepedett Moldvába.
A csángókról szóló sorozat előző részéből kiderült: egyáltalán nem mindig voltak olyan sanyarú helyzetben, amilyennek sorsukat a kutatók a 19–20. században megismerték. A 15–16. században polgárok, módos gazdák is szép számmal voltak közöttük, és többen jelentős befolyással bírtak a moldvai vajdák udvarában. A 16. század történeti változásai azonban már előrevetítették azokat a bajokat, amelyek később gyökeresen megváltoztatták a moldvai magyarság életét: a háborúk, a nyomukban járó ínség és betegség és a magyar történelem szerencsétlen fordulatai, és ekkor kezdődött elszigetelődésük is a Kárpát-medencei magyarságtól.
A sötét 17. század
A moldvai fejedelem ugyan már a 16. században adózott az Oszmán Birodalomnak, de ez nem mentette meg attól, hogy területét a törökök többször is földúlják. A 17. században vált viszont igazán tragikussá a fejedelemség sorsa: a század közepén nemcsak krími, hanem havasalföldi, orosz és erdélyi seregek felvonulási területe volt. A Bécs ellen fölvonuló tatárok elől 1682-ben a fejedelemség népének kétharmada menekült el Lengyelországba vagy Erdélybe, közülük nem mindenki tért később vissza, amikor a karlócai béke (1699) után békésebb időszak következett el Moldva történetében. Mindez természetesen Moldva minden népét egyformán érintette.
A moldvai magyarság életében azonban ettől eltekintve is változás történt. Moldván belül kialakult egy korábban nem jellemző kelet–nyugati irányú migráció: az emberek a tatár betörésektől többet szenvedő síkságról a Kárpátok keleti lábaihoz költöztek.
A 17. század közepétől egyre kevesebb magyar előkelőt találunk a fejedelmi udvarban, s az is különösen a magyarokat és a szászokat érintette érzékenyen, hogy a tatárok leginkább a mezővárosokat pusztították el, hiszen ezek lakói elsősorban ők voltak. Nemcsak a mező-, hanem a bányavárosok magyar és szász lakossága is kipusztult a háborúk és a járványok következtében, ezzel eltűnt a moldvai magyar városi polgárság, az iparosok, kereskedők és bányászok. A városok pusztulásának az ipar és a kereskedelem látta kárát, s a moldvai magyarok gazdálkodása szinte kizárólagosan a mezőgazdaságra szűkült. De a földművelés és az állattenyésztés is visszaesett, az emberek a háborús időkben nem mertek vetni, a nép nemcsak elszegényedett, hanem éhínség is dúlt, s gyakoriak voltak a járványok.
A század közepén, 1646-ban Marcus Bandinus marcianopolisi érsek, Moldva egyházi felügyelője készített részletes jelentést moldvai egyházlátogatásától. Jelentéséből kikövetkeztethetően a katolikus lakosság falvainak korábban összefüggő láncolata a század közepére megszakadt, két tömbben éltek Románvásár, illetve Bákó vidékén. A század második felében aztán még ez a katolikus népesség is tovább fogyott: előfordult, hogy a tatárok elől egész falvak menekültek Erdélybe. A moldvai katolikusok száma az 1690-es évekre 3000 főre esett vissza. A szászok asszimilációja miatt ez a szám gyakorlatilag azonos Moldva magyar nyelvű népességével, s kb. az összlakosság 2–2,5 százaléka.
A moldvai magyarság önazonosságának, etnikai tudatának legfontosabb összetevője a 17. században már egyértelműen vallása volt. Ez nemcsak abban mutatkozott meg, hogy ortodoxokkal közös településen csakis elkülönült falurészekben éltek, hanem abban is, hogy nem házasodtak velük. Gyerekeiket inkább hagyták megkereszteletlenül, mint hogy pópával kereszteltessék meg. A szászok a század végére gyakorlatilag asszimilálódtak a magyarsághoz vagy a románsághoz, s ezzel Moldva egyetlen katolikus népessége a magyar maradt. Ebben az időben vált szinonimává a magyar és a katolikus: azaz a katolikus papot akkor is magyar papnak nevezték, ha lengyel vagy olasz volt. Éppen ebből a tényből – azaz hogy az etnikai identitás legfontosabb komponensévé a vallás vált – fakadóan kaptak különös jelentőséget azok a kedvezőtlen folyamatok, amelyek a moldvai magyarság egyházi életében már a 16. században megkezdődtek, s a 17. században tovább erősödtek – a sorozat egy későbbi részében visszatérünk majd erre.
A 17. század tehát fordulópont a moldvai magyarság életében: ekkor alakult ki az a szinte a 20. század végéig jellemző állapot, hogy a moldvai magyar gazdasági élet színtere csaknem kizárólag a mezőgazdaság. Ekkor kezdődött a lakosság nélkülözése, ekkor kezdett konzerválódni a népi kultúra. Ebben a korszakban kereshetjük a csángók 20. századi identitásának gyökereit; ekkor vált az asszimiláció legfőbb színterévé a hivatalos egyházi élet. S mindez nem kis mértekben annak következményeképpen alakult így, hogy ekkor szakadt meg szinte teljesen a moldvai magyarság kapcsolata Magyarországgal.
A második nagy betelepedési hullám
Az elszigetelődés az egykori anyaországtól annak ellenére erősödött, hogy – mint korábban volt szó róla – székelyek folyamatosan telepedtek át Moldvába, s ez a 17. században folytatódott, sőt Erdélyben több ízben is rendelettel tiltották meg a Kárpátokon túlra települést. A korábban is folyamatos székely kivándorlás az erdélyi járványok, éhínség és a korábban kollektív nemességet birtokló székelység belső társadalmi struktúrájának megváltozása miatt a 18. század elején tovább erősödött. A század utolsó harmadában viszont olyan nagy tömegben érkeztek székelyek Moldvába, hogy teljesen átrajzolták a moldvai magyarság települési, nyelvi, néprajzi térképét. Ezzel a kitelepedési hullámmal érkezett Moldvába a mai csángók őseinek – a 14. században idetelepült mezőségeiek mellett – másik nagy csoportja. A kivándorlás legfőbb oka a székelység egy részének elszegényedése mellett a székelység korábbi jogainak csorbítása volt.
Egyik közvetlen kiváltó oka pedig az a vérengzés, amelyet az osztrák hadsereg hajtott végre 1764. január 7-én: a „madéfalvi veszedelem” néven hírhedtté vált tömegmészárlás. Mária Terézia 1762-ben székely határőrség szervezését rendelte el, de a szabad székelyek nem vállalták a sorozást, közülük sokan vándoroltak Moldvába már 1762-ben és 1763-ban. 1763 decemberében a rekrutálást szervező Siskovics altábornagy elől a férfiak elmenekültek, és Madéfalva környékén gyűltek össze. 1764. január 7-én hajnalban azonban a császári csapatok megtámadták őket, és több százat lelőttek közülük. Ezt az öldöklést emlegetik az évszámot is magában rejtő SICULICIDIUM néven.
Ezt követően ezrek menekültek a Kárpátok túloldalára: a kivándorlók jelentős része önálló falvakban telepedett le – ekkor keletkeztek a ma székelyes csángó falvakként számon tartott települések –, többnyire a mezőgazdasági művelésre kevéssé alkalmas, de állattartásra, erdőgazdálkodásra is megfelelő vidékeken. Más részük viszont Bákó környékén, már meglévő magyar falvakban telepedett le. Erre a területre, főképpen a Szerettől keletre lévő falvakba nemcsak nyugatról, a székelységtől, hanem északról, a Románvásár környéki moldvai magyarságtól is érkeztek telepesek ebben az időben. Kisebbik részben az északi csoport népszaporulatának, túlnyomórészt pedig a székely megtelepedésnek a következménye, hogy a moldvai katolikusok száma a 18. század közepén följegyzett 5500-ról a 19. század elejére 21000-re szökött föl.
A 18. század végén még egy, a moldvai magyarokat közvetlenül érintő átrendeződés történt: a madéfalvi vérengzés után Moldvába menekült székelyek egy részét a Habsburgok Hadik András gróf javaslatára a törököktől frissen megszerzett Bukovinába költöztették, így jöttek létre az 1770-es, 1780-as években a bukovinai székely falvak, Hadikfalva, Andrásfalva, Józseffalva, Istensegíts és Fogadjisten. A 18. századi székely migrációval lezárult a mai moldvai csángó etnikai csoport előzményének kialakulása. Dialektusában és kultúrájában ekkor még világosan elkülönült egymástól a két komponens, a nem-székely és a székely, a Bákó környéki vegyes falvakban azonban hamarosan egyfajta kiegyenlítődés kezdődött a két nyelvjárás és a két kultúra között, úgy, hogy a folyamatban a székely elem játszott és játszik domináns szerepet.
A ködös 18. század
A székely migráción túl nem is nagyon tudunk mást a moldvai magyarok 18. századi történetéről. Jelentős változások sem gazdasági, sem társadalmi, sem egyházi vonatkozásban nem történtek a csángók életében. Ettől az időszaktól kezdve érvényesnek mondható Mikecs Lászlónak az a megállapítása, hogy ennek az etnikai csoportnak azért nincs tovább története, mert nincsenek olyan „életeseményeik”, amelyekből a későbbi történetírók a történelmet írni szokták: nincsenek csatáik, de még uraik vagy a krónikaírók figyelmét fölkeltő vezetőik sem, a történész itt, mint Mikecs fogalmazott, a „külső események nélküli csupasz néppel került szembe”. Ebből adódik, hogy a moldvai magyarságról ettől kezdve nem is igen tudunk az egyházi följegyzéseken kívül más forrásból semmit, mindaddig, amíg a „csupasz nép” nem kerül a történelemalkotók érdeklődésének homlokterébe: az 1930-as évekig.
Nem tudjuk például, hogy a Moldva történetében a 18. században bekövetkezett nagyon jelentős változások – az ismétlődő orosz–török háborúk, a fanarióta fejedelmek uralkodása – hogyan érintették a moldvai magyarságot. Pedig ezek az események húsba vágóan érintették Moldvát. Dimitrie Cantemir (1710–1711), a tudós moldvai fejedelem – akinek egyébként a moldvai magyarok falvainak igen részletes leírását köszönhetjük – az orosz–török viszálykodás során Nagy Péter cárral kötött szövetséget, s miután a háborút a törökök nyerték, a szultán ettől az időszaktól kezdve igyekezett a portához hű fejedelmeket találni Moldva irányítására. Ezek Isztambulból, görög tisztviselők közül kerültek ki, nevüket isztambuli lakónegyedükről, Fanarról kapták, fanariótáknak nevezték őket. Uralkodásuk alatt Moldva sokat veszített korábbi viszonylagos függetlenségéből.
A 19. század első harmadában Magyarországon következtek be olyan meghatározó események, amelyek véglegesen elszakították még az újonnan érkezett székely csoportokat is a Kárpátok nyugati oldalán élő székelyektől, és persze a Kárpát-medencei magyarság többi részétől is. Ez a két, egymással szoros összefüggésben lévő meghatározó változás a reformkori magyar nemzeti identitásnak, s a nemzeti identitás egyik legfontosabb szimbólumának, a sztenderd nyelvváltozatnak (korabeli szóval: a nemzeti nyelvnek) a kialakulása volt.
Irodalom Benda Kálmán 1989. Moldvai csángó-magyar okmánytár 1467–1706. I–II.
Domokos Pál Péter. 1987. A moldvai magyarság.
Lükő Gábor 1935. Havaselve és Moldva népei a X–XII. században. Ethnographia 46.
Mikecs László (1941/1989). Csángók.
Sándor Klára
nyest.hu
Erdély.ma
Moldva 16. századi aranykora után sötét évszázadok következtek: háborúk, nélkülözés, járványok. A moldvai magyarok elveszítették városi rétegüket és befolyásukat a fejedelmi udvarban. Annak ellenére elszigetelődtek a Kárpát-medencei magyarságtól, hogy a mai csángók őseinek nagyobbik része a 18. században telepedett Moldvába.
A csángókról szóló sorozat előző részéből kiderült: egyáltalán nem mindig voltak olyan sanyarú helyzetben, amilyennek sorsukat a kutatók a 19–20. században megismerték. A 15–16. században polgárok, módos gazdák is szép számmal voltak közöttük, és többen jelentős befolyással bírtak a moldvai vajdák udvarában. A 16. század történeti változásai azonban már előrevetítették azokat a bajokat, amelyek később gyökeresen megváltoztatták a moldvai magyarság életét: a háborúk, a nyomukban járó ínség és betegség és a magyar történelem szerencsétlen fordulatai, és ekkor kezdődött elszigetelődésük is a Kárpát-medencei magyarságtól.
A sötét 17. század
A moldvai fejedelem ugyan már a 16. században adózott az Oszmán Birodalomnak, de ez nem mentette meg attól, hogy területét a törökök többször is földúlják. A 17. században vált viszont igazán tragikussá a fejedelemség sorsa: a század közepén nemcsak krími, hanem havasalföldi, orosz és erdélyi seregek felvonulási területe volt. A Bécs ellen fölvonuló tatárok elől 1682-ben a fejedelemség népének kétharmada menekült el Lengyelországba vagy Erdélybe, közülük nem mindenki tért később vissza, amikor a karlócai béke (1699) után békésebb időszak következett el Moldva történetében. Mindez természetesen Moldva minden népét egyformán érintette.
A moldvai magyarság életében azonban ettől eltekintve is változás történt. Moldván belül kialakult egy korábban nem jellemző kelet–nyugati irányú migráció: az emberek a tatár betörésektől többet szenvedő síkságról a Kárpátok keleti lábaihoz költöztek.
A 17. század közepétől egyre kevesebb magyar előkelőt találunk a fejedelmi udvarban, s az is különösen a magyarokat és a szászokat érintette érzékenyen, hogy a tatárok leginkább a mezővárosokat pusztították el, hiszen ezek lakói elsősorban ők voltak. Nemcsak a mező-, hanem a bányavárosok magyar és szász lakossága is kipusztult a háborúk és a járványok következtében, ezzel eltűnt a moldvai magyar városi polgárság, az iparosok, kereskedők és bányászok. A városok pusztulásának az ipar és a kereskedelem látta kárát, s a moldvai magyarok gazdálkodása szinte kizárólagosan a mezőgazdaságra szűkült. De a földművelés és az állattenyésztés is visszaesett, az emberek a háborús időkben nem mertek vetni, a nép nemcsak elszegényedett, hanem éhínség is dúlt, s gyakoriak voltak a járványok.
A század közepén, 1646-ban Marcus Bandinus marcianopolisi érsek, Moldva egyházi felügyelője készített részletes jelentést moldvai egyházlátogatásától. Jelentéséből kikövetkeztethetően a katolikus lakosság falvainak korábban összefüggő láncolata a század közepére megszakadt, két tömbben éltek Románvásár, illetve Bákó vidékén. A század második felében aztán még ez a katolikus népesség is tovább fogyott: előfordult, hogy a tatárok elől egész falvak menekültek Erdélybe. A moldvai katolikusok száma az 1690-es évekre 3000 főre esett vissza. A szászok asszimilációja miatt ez a szám gyakorlatilag azonos Moldva magyar nyelvű népességével, s kb. az összlakosság 2–2,5 százaléka.
A moldvai magyarság önazonosságának, etnikai tudatának legfontosabb összetevője a 17. században már egyértelműen vallása volt. Ez nemcsak abban mutatkozott meg, hogy ortodoxokkal közös településen csakis elkülönült falurészekben éltek, hanem abban is, hogy nem házasodtak velük. Gyerekeiket inkább hagyták megkereszteletlenül, mint hogy pópával kereszteltessék meg. A szászok a század végére gyakorlatilag asszimilálódtak a magyarsághoz vagy a románsághoz, s ezzel Moldva egyetlen katolikus népessége a magyar maradt. Ebben az időben vált szinonimává a magyar és a katolikus: azaz a katolikus papot akkor is magyar papnak nevezték, ha lengyel vagy olasz volt. Éppen ebből a tényből – azaz hogy az etnikai identitás legfontosabb komponensévé a vallás vált – fakadóan kaptak különös jelentőséget azok a kedvezőtlen folyamatok, amelyek a moldvai magyarság egyházi életében már a 16. században megkezdődtek, s a 17. században tovább erősödtek – a sorozat egy későbbi részében visszatérünk majd erre.
A 17. század tehát fordulópont a moldvai magyarság életében: ekkor alakult ki az a szinte a 20. század végéig jellemző állapot, hogy a moldvai magyar gazdasági élet színtere csaknem kizárólag a mezőgazdaság. Ekkor kezdődött a lakosság nélkülözése, ekkor kezdett konzerválódni a népi kultúra. Ebben a korszakban kereshetjük a csángók 20. századi identitásának gyökereit; ekkor vált az asszimiláció legfőbb színterévé a hivatalos egyházi élet. S mindez nem kis mértekben annak következményeképpen alakult így, hogy ekkor szakadt meg szinte teljesen a moldvai magyarság kapcsolata Magyarországgal.
A második nagy betelepedési hullám
Az elszigetelődés az egykori anyaországtól annak ellenére erősödött, hogy – mint korábban volt szó róla – székelyek folyamatosan telepedtek át Moldvába, s ez a 17. században folytatódott, sőt Erdélyben több ízben is rendelettel tiltották meg a Kárpátokon túlra települést. A korábban is folyamatos székely kivándorlás az erdélyi járványok, éhínség és a korábban kollektív nemességet birtokló székelység belső társadalmi struktúrájának megváltozása miatt a 18. század elején tovább erősödött. A század utolsó harmadában viszont olyan nagy tömegben érkeztek székelyek Moldvába, hogy teljesen átrajzolták a moldvai magyarság települési, nyelvi, néprajzi térképét. Ezzel a kitelepedési hullámmal érkezett Moldvába a mai csángók őseinek – a 14. században idetelepült mezőségeiek mellett – másik nagy csoportja. A kivándorlás legfőbb oka a székelység egy részének elszegényedése mellett a székelység korábbi jogainak csorbítása volt.
Egyik közvetlen kiváltó oka pedig az a vérengzés, amelyet az osztrák hadsereg hajtott végre 1764. január 7-én: a „madéfalvi veszedelem” néven hírhedtté vált tömegmészárlás. Mária Terézia 1762-ben székely határőrség szervezését rendelte el, de a szabad székelyek nem vállalták a sorozást, közülük sokan vándoroltak Moldvába már 1762-ben és 1763-ban. 1763 decemberében a rekrutálást szervező Siskovics altábornagy elől a férfiak elmenekültek, és Madéfalva környékén gyűltek össze. 1764. január 7-én hajnalban azonban a császári csapatok megtámadták őket, és több százat lelőttek közülük. Ezt az öldöklést emlegetik az évszámot is magában rejtő SICULICIDIUM néven.
Ezt követően ezrek menekültek a Kárpátok túloldalára: a kivándorlók jelentős része önálló falvakban telepedett le – ekkor keletkeztek a ma székelyes csángó falvakként számon tartott települések –, többnyire a mezőgazdasági művelésre kevéssé alkalmas, de állattartásra, erdőgazdálkodásra is megfelelő vidékeken. Más részük viszont Bákó környékén, már meglévő magyar falvakban telepedett le. Erre a területre, főképpen a Szerettől keletre lévő falvakba nemcsak nyugatról, a székelységtől, hanem északról, a Románvásár környéki moldvai magyarságtól is érkeztek telepesek ebben az időben. Kisebbik részben az északi csoport népszaporulatának, túlnyomórészt pedig a székely megtelepedésnek a következménye, hogy a moldvai katolikusok száma a 18. század közepén följegyzett 5500-ról a 19. század elejére 21000-re szökött föl.
A 18. század végén még egy, a moldvai magyarokat közvetlenül érintő átrendeződés történt: a madéfalvi vérengzés után Moldvába menekült székelyek egy részét a Habsburgok Hadik András gróf javaslatára a törököktől frissen megszerzett Bukovinába költöztették, így jöttek létre az 1770-es, 1780-as években a bukovinai székely falvak, Hadikfalva, Andrásfalva, Józseffalva, Istensegíts és Fogadjisten. A 18. századi székely migrációval lezárult a mai moldvai csángó etnikai csoport előzményének kialakulása. Dialektusában és kultúrájában ekkor még világosan elkülönült egymástól a két komponens, a nem-székely és a székely, a Bákó környéki vegyes falvakban azonban hamarosan egyfajta kiegyenlítődés kezdődött a két nyelvjárás és a két kultúra között, úgy, hogy a folyamatban a székely elem játszott és játszik domináns szerepet.
A ködös 18. század
A székely migráción túl nem is nagyon tudunk mást a moldvai magyarok 18. századi történetéről. Jelentős változások sem gazdasági, sem társadalmi, sem egyházi vonatkozásban nem történtek a csángók életében. Ettől az időszaktól kezdve érvényesnek mondható Mikecs Lászlónak az a megállapítása, hogy ennek az etnikai csoportnak azért nincs tovább története, mert nincsenek olyan „életeseményeik”, amelyekből a későbbi történetírók a történelmet írni szokták: nincsenek csatáik, de még uraik vagy a krónikaírók figyelmét fölkeltő vezetőik sem, a történész itt, mint Mikecs fogalmazott, a „külső események nélküli csupasz néppel került szembe”. Ebből adódik, hogy a moldvai magyarságról ettől kezdve nem is igen tudunk az egyházi följegyzéseken kívül más forrásból semmit, mindaddig, amíg a „csupasz nép” nem kerül a történelemalkotók érdeklődésének homlokterébe: az 1930-as évekig.
Nem tudjuk például, hogy a Moldva történetében a 18. században bekövetkezett nagyon jelentős változások – az ismétlődő orosz–török háborúk, a fanarióta fejedelmek uralkodása – hogyan érintették a moldvai magyarságot. Pedig ezek az események húsba vágóan érintették Moldvát. Dimitrie Cantemir (1710–1711), a tudós moldvai fejedelem – akinek egyébként a moldvai magyarok falvainak igen részletes leírását köszönhetjük – az orosz–török viszálykodás során Nagy Péter cárral kötött szövetséget, s miután a háborút a törökök nyerték, a szultán ettől az időszaktól kezdve igyekezett a portához hű fejedelmeket találni Moldva irányítására. Ezek Isztambulból, görög tisztviselők közül kerültek ki, nevüket isztambuli lakónegyedükről, Fanarról kapták, fanariótáknak nevezték őket. Uralkodásuk alatt Moldva sokat veszített korábbi viszonylagos függetlenségéből.
A 19. század első harmadában Magyarországon következtek be olyan meghatározó események, amelyek véglegesen elszakították még az újonnan érkezett székely csoportokat is a Kárpátok nyugati oldalán élő székelyektől, és persze a Kárpát-medencei magyarság többi részétől is. Ez a két, egymással szoros összefüggésben lévő meghatározó változás a reformkori magyar nemzeti identitásnak, s a nemzeti identitás egyik legfontosabb szimbólumának, a sztenderd nyelvváltozatnak (korabeli szóval: a nemzeti nyelvnek) a kialakulása volt.
Irodalom Benda Kálmán 1989. Moldvai csángó-magyar okmánytár 1467–1706. I–II.
Domokos Pál Péter. 1987. A moldvai magyarság.
Lükő Gábor 1935. Havaselve és Moldva népei a X–XII. században. Ethnographia 46.
Mikecs László (1941/1989). Csángók.
Sándor Klára
nyest.hu
Erdély.ma
2015. március 6.
KOCSIS TÜNDE: SZERZETESRENDEK ÉS SZÍNJÁTSZÁS
A Játéktér 2014. őszi számából
Bodó Márta Iskola és színház című könyvéről[1]
Amikor a szerzetesrendekre gondolunk, a színjátszás talán az utolsó dolog, ami eszünkbe jut róluk. Közvetlenül valóban nem jellemző a szerzetesekre, de egyféleképpen mégis életük része lehet(ett) a színjátszás. Felfedezték ugyanis, hogy milyen hálás eszköze a nevelésnek, így szerzetes tanárokként darabszerzők és rendezők kerültek ki soraikból.
Bodó Márta Iskola és színház című kötete a 2007-ben megvédett doktori dolgozata egyik részének szerkesztett változata.[2] A cím és az alcím ‒ Iskola és színház. Az iskoladráma neveléstörténeti és pedagógiai szerepe ‒ talán a könyv legeredetibb tartalmi részét nem említi, mégpedig azt, hogy milyen mértékű és minőségű volt Erdélyben a katolikus férfi szerzetesrendek által vezetett oktatási intézményekben az iskolai színjátszás, és milyen szerepet töltött be a nevelés területén. E konkrét, kissé szerteágazó, ám mégis egységes kutatást alaposan vezeti fel a kötet első része, amely a nevelés elméletének és gyakorlatának alakulását követi nyomon az ókortól napjainkig, illetve rámutat arra, hogy a keresztény neveléselméletben milyen helyet foglal el a dramatikus gyakorlat.
A kötet erénye, hogy a szerző a (köz)ismert történelmi, neveléstudományi, helytörténeti, irodalomtörténeti, filozófiai stb. adatok és elméletek között olyan ismereteket „csepegtet” el, amelyek érdekesek és újszerűek lehetnek. Ezt közvetlen, a tudományos értekezés normáit tiszteletben tartó, mégis gördülékeny nyelvezeten teszi.
Kíséreljük meg hát, hogy Angi Istvánnak a kötet előszavaként szolgáló összefoglalója után ‒ a kötetből szemelgetve ‒ egy másik összefoglalót is az olvasók elé tárjunk.
Bizonyára újdonságként hat sokunk számára, hogy kik voltak az első pedagógusok. Amikor a rómaiak meghódították Görögországot, sok ezer művelt görög polgárt hurcoltak Rómába rabszolgának. A gazdag római családok drága pénzért megvásárolták és gyermekeik tanáraiként „hasznosították” őket. Ezeket a rabszolgákat nevezték pedagógusoknak ‒ görögül: ’gyermekvezető’. A szegényebb rómaiak csemetéit az iskolákban ugyancsak (felszabadított) görög rabszolgák tanították, s amíg a gyermekek naponta hat órát zsámolyukon ültek kezükben viasztáblácskával, előttük ült a tanító a támlás karosszékben, amit katedrának neveztek. (26.)
A szerző részletesen leírja a történelmi, művelődési korok világképét, s hogy ezekhez hogyan hasonul, ezeket miként „táplálja” a nevelés és a színház.
Már ebben a neveléstörténeti részben találkozunk a három, Erdélyben is jelentős szerzetesrend „nevelésfilozófiájával”.
Loyolai Szent Ignác Jézus Társaságát, az ún. jezsuita rendet missziós céllal hozta létre, de hamar rájött, hogy a messzire küldendő térítő papnövendékeket hatékony eszközökkel nevelni kell, emiatt hangsúlyt fektetett az oktatás kidolgozására. (48.) Szent Ignác szerint a diákoknak tanulmányaik során kell a keresztény értékeket magukba szívniuk. A Ratio Studiorumot, ezt az első, világszerte alkalmazott, alaposan kidolgozott tanítási rendszert első ízben 1586-ban a rend tanügyi szakértői dolgozták ki. Kezdetben a tanítási program az átlag reneszánsz iskolákéhoz hasonlított: a latin ékesszólás fejlesztését hangsúlyozta. „Modern” oktatási programja volt: a diákok aktivizálására törekedett, a kíváncsiság felkeltésére a tananyag tanításának változatos módszertanával. (55.) A hangsúly a humán tárgyakra, a szabad művészetekre és a tudományokra került, a klasszikusok tanulmányozására. Továbbá a kritikus és önálló gondolkodás, a hatásos beszéd, a meggyőző és szép írás is fontos helyet kapott benne, miként a testmozgás, a játék és a szórakoztató feladatok is. (59.) „A Ratio Studiorum előírta a növendékpapok és tanárok dramaturgiai képzését, a színielőadások rendszerességét a rend iskoláiban, megszabta az előadások számát, tisztázta azok körülményeit.” (107.) 1773-ban, a jezsuita rend feloszlatásának évében a magyar korona fennhatóságához tartozó területen 42 jezsuita intézmény létezett. (61.) Ezekben több mint 8000 diák tanult. A reáltantárgyakat és az idegen nyelveket az iskolai órákon kívül tanították.
A Ferenc-rend a 13. században telepedett le magyar földön, de nem volt tanításra szakosodott rend, csupán a rendtagok képzésére, a hagyományos klerikus műveltség elemeinek elsajátít(tat)ására fektette a hangsúlyt. Latintudás, imák, zsoltárok, liturgikus ismeretek, hitszónoki feladatok – s noha kevesebb hangsúlyt kapott a (zsoltár)éneklés, éppen az erdélyi, csíksomlyói kolostor mégis élen járt Kájoni Jánosnak az éneklés egységesítésére tett törekvései által. Ennek foglalatja a Cantionáléja. (50.) Erdélyben a ferenceseket a történelmi események (mégis) iskolaalapításra késztették. Így a reformáció után alapították csíksomlyói iskolájukat, amely kiemelkedő szerepet töltött be a vidéken. Saját ferences iskolatípusuk, tanrendjük viszont nem volt, az éppen uralkodó iskolatípus mellett kínálták a hitbeli alapismereteket. Az erdélyi ferencesek tanítási módszere is a Ratio Studiorum volt 1751-ig, amikor lett saját tanítási rendjük is, de 1773-ban Mária Terézia tanügyi rendelete, a Ratio Educationis ‒ amely, kötelező lévén, egységesítette az iskolatípusokat – a saját jelleget háttérbe szorította. „A 17. században indult szervezettebb, tudatos formában a ferences oktatás.” Ez a hittudomány és a bölcselet mellett kézimunkát, rendtörténet-ismeretet, orgonálást, gregorián éneklést tanított, és persze a szertartásokra vonatkozó ismereteket. Továbbá német nyelvet. (53.)
A piaristák még az alapító életében, 1642-ben megtelepedtek magyar földön, a felvidéki Podolinban. Az önálló magyar rendtartomány pedig 1717-ben alakult meg. Ebben az évben telepedtek le Erdélyben, Besztercén; 1725-ben Nagykárolyban, 1730-ban Máramarosszigeten, 1741-ben Medgyesen, 1751-ben Szentannán. 1776-ban Mária Terézia megbízásából ők vették át a jezsuiták intézetét. (67.) „José de Calasanz, az előkelő, de elszegényedett aragóniai család sarja hivatását Róma szegénynegyedeit látva ismerte fel.” Ingyen kezdte tanítani a szegényebb családok gyermekeit, sőt, utcán kallódó gyermekeket, kezdetben elsősorban hitbéli ismeretekre – később kegyes iskolának nevezték el az iskoláit, melyek az ingyenes népoktatás elindítói lettek. (63.) Az iskolát adományokból tartották fenn, és az alapismeretek átadása volt a cél: írni, olvasni, számolni tanítottak, és a leglényegesebbre, a hitigazságok átadására törekedtek. A piarista iskolában „minden pedagógiai tevékenység formai elve, alapvető jellege a vallásos, hívő lelkület, a pietas”. (64.) A szegényebbek keveredtek jobb módúakkal, sőt, nemesi származásúakkal is – ez észrevétlenül is szociális gondolkodásra, érzékenységre nevelte az utóbbiakat. Saját használatra kapott tankönyvük volt, ami újdonság volt abban a korban. (66.) A piarista iskolák számára fontos volt, hogy a diákok a matematika és a természettudományok terén is képzettek legyenek.
A szerző egy piarista szerzetes tanár kapcsán kitér egy érdekes jelenségre: a 18. században megfigyelhető „házi színház” gyakorlatára. A piarista történész, irodalmár, drámai párbeszédszerző Bolla Márton házi tanítója volt gróf Bánffy György erdélyi főkormányzó két fiának. A gróf és felesége a Kinderfreund című gyermekfolyóirat magyarra fordításának megrendelői és támogatói. Ebben egy házi használatra szánt színdarab is található. Bár e darabokat inkább olvasásra szánták, de olykor a családnak, ismerősöknek elő is adták őket a gyerekek. Témájukat a mindennapi életből merítették, céljuk az etikai-erkölcsi hatáskeltés volt, a megkívánt viselkedésminták játékos begyakorlását tették lehetővé. Fiú- és lánygyermek egyaránt játszhatott bennük.[3] (76.)
A gazdag forrásanyag, a számos idézet és példa a kutatás szakszerűségét igazolja, amelyek mellett – nem tolakodó módon, de – érezhető a szerző kiállása a keresztény hit és a katolikus iskolák mellett. Továbbá a kötetnek nyilvánvaló szándéka az is, hogy promoválja az iskolai színjátszást számos haszna és szépsége miatt, ily módon nemcsak a múltat sorjáztatja (példaként), hanem a jövőre is hatással kíván lenni.
A kötet második tartalmi egysége a kolozsvári jezsuita (később piarista), a csíksomlyói obszerváns ferences, a kantai minorita gimnáziumok és a gyulafehérvári Majláth-gimnázium vonatkozásában tekinti át az iskolai színjátszásnak az oktatás és nevelés folyamatában betöltött szerepét. (89.) Ezt a képet egészíti ki az iskolai színjátszás vonatkozásában megvizsgált két jelentős, a két világháború között megjelent folyóirat: az Erdélyi Iskola és a Jóbarát.
A protestáns kollégiumok korábban elkezdték a drámajátszást, mint a jezsuiták, ám a jezsuiták által előadott darabok rövid időn belül a legdíszesebb körülmények közt bemutatott játékok lettek. (106.) A témákat a történelemből, a latin és görög klasszikusokból, külföldi missziókból, a szentek életéből és a helyi hagyományokból vették. Többségüket a jezsuita tanárok írták. (107.) Indián tematika is került a hazai fiúk elé, a Dél-Amerikát megjárt jezsuita tanárok jóvoltából. De Afrikából, Indiából, Kínából is sok színpadi történet származott. (108.) A színielőadásokat a retorikai képzés kiegészítéseként fogták fel. Retorikai tankönyvként Cypriano Soarez (1524‒1593) jezsuita retorikáját használták a kolozsvári iskolában is, mely érthető formában dolgozta fel az antik retorika nagyjait. (110.) A jezsuita iskolai színjátszás mennyiségében is jelentős: a magyarországi jezsuitáknál (még mindig csak töredékesen feltárt, de így is) több ezer a színielőadások száma. (115.) S emellett a legjobb európai színdarabtermést is közvetítették az antik szerzőktől a modernekig. (116.) „Illei János jezsuita Tornyos Péter című farsangi témájú komédiája volt az egyike az elsőknek, amelyeket az iskolai előadás keretein kívül, immár hivatásos társulat is előadott.” Érdeme a darabnak ízes, népi fordulatokban bővelkedő magyar nyelve. (156‒157.)
A piarista iskolák előbb és nagyobb mértékben használták az anyanyelvet, mint a jezsuiták, ez pedig a szélesebb körű sikert, befogadást tette lehetővé. (122.) Náluk jellemző volt a hazafias érzület, továbbá szép hagyománya volt a zenei oktatásnak és a kórusvezetésnek. (121.)
Kolozsváron Pállya István volt az első iskolaigazgató 1776-tól 1782-ig, maga is iskoladráma-szerző, és neki is szerepelt darabja az első hivatásos színtársulat(ok) műsorán. Kolozsváron Janovits Jenő 1900-ban ismeretterjesztési és közönségnevelési céllal diákelőadásokat kezdeményezett, és partnerekre akadt a kolozsvári piarista iskola szerzetes tanáraiban. Magyar drámatörténeti előadások című sorozatában 1911‒12-ben 26 magyar színművet nézhettek meg az érdeklődők. A diákoknak a színházi matinékat előadások vezették fel, amelyeket a város neves személyiségei és saját tanáraik tartották. (175.)
Érdekességszámba mehet, hogy a piarista önképzőkör 1901‒02-ben Pázmány Péter nevét vette fel; ekkor volt Kuncz Aladár VII. osztályos diákja a kolozsvári gimnáziumnak, az önképzőkör keretében ő is tevékenykedett. (140.)[4]
A csíksomlyói ferenceseknél is maguk a tanárok írták a misztériumos színdarabokat. Olykor sokan, némely darabban 120−130-an is szerepeltek, és nagy hallgatóság előtt adták elő őket az iskola színháztermében vagy a Kis-Somlyó-hegy oldalán. A Mária-társulat gondoskodott a „Csíksomlyón előadott darabok lejegyzéséről, díszletekről-jelmezekről, tagjai a darabokban szereplő diákok s az ezeket rendező tanárok”. (91.) A vallásos műfajok voltak túlsúlyban: így a (nagypénteki, nagyszombati) passiók, misztériumok és moralitások. A csíksomlyói passiók jellegzetessége: a Máriával kapcsolatos jelenetek nagy száma mellett az apokrif jelenetek sokasága. Szívesen szerepeltettek a darabokban ördögöket és egyéb allegorikus alakokat is, valószínűleg a szórakoztatás céljával, valamint ez a barokk világkép beszüremkedése a passiók szövetébe. Továbbá – nem is annyira meglepő módon – sok bűnös ifjút megjelenítő kép is bekerült az „itteni” passiókba. A versben íródott passiók nem jelenetekre, hanem stációkra tagolódnak, a keresztútjárás tizennégy stációjához hasonlóan, s „minden állomásnál a drámaszöveg előadását megakasztja egy bűnbánati ének közös előadása”. (95.) A passiók hatásosságát mutatja egy szóhagyományban fennmaradt eset, amikor az ifjak annyira megjelenítették a szereplő személyeket, hogy egy nagypénteki előadás alkalmával a felindult nép Pilátust és a keresztre feszítő zsidókat meglincselte. (102.) Pünkösdkor inkább világi témájú vagy hősies történelmi darabokat mutattak be. Összesen 98 dráma maradt meg, ezekből 67 magyar nyelvű.
A kantalai minorita drámák összegyűjtése, kiadása és vizsgálata Kilián István érdeme. (103.) 18. századi magyar szövegekről van szó: 11 vallásos (moralitás, misztériumjáték, passió, dramatizált bibliai história, dialogizált újszövetségi példabeszéd és szentek életéről szóló darab) és 9 profán témájú (világtörténeti dráma, szerelmi, féltékenységi dráma, istenparódia, társadalmi bohózat, szatíra). A minorita iskolák a jellemfejlesztés mellett a közönség nevelését és szórakoztatását is célul tűzték ki. A társadalmi szatírák ugyanis a környék közéletét, közösségi visszásságait figurázzák ki. Ez azért is volt fontos, mert a nem katolikus többségű város más valláson levőket is igyekezett megszólítani. (104‒105.) A minoriták diákjai és iskolai előadásainak nézői is a szegényebb, falusi, kisvárosi rétegből kerültek ki.
A gyulafehérvári Majláth-gimnázium[5] Vörösmarty önképzőkörében is zajlott színjátszás; itt mindvégig elsöprő többségben voltak a vidám, tréfás darabok, jelenetek, monológok, és elenyésző volt köztük a vallásos, erkölcsnemesítő előadások száma. (154.)
Az Erdélyi Iskola című lapot oktatási-népnevelési szándékkal a keresztény pedagógusok iskolai munkájának segítésére és a népművelés támogatására létesítette 1933-ban Márton Áron akkori kolozsvári katolikus pap, egyetemi lelkész és György Lajos egyetemi tanár. Az 1944-ig működő lap évi négy füzetben jelent meg. (160.) Fontosnak tartotta a népi színjáték hagyományának gyűjtését és közlését. De az iskolai színielőadások mikéntjére vonatkozó elméleti cikket is közölt, előadásra ajánlott szövegek, összeállítások, népi darabok mellett. (163.) A szavalókórus divatja már az első szám hasábjain kirajzolódott. Gyakorlati útmutatást kapott a műkedvelőcsoport-vezető, hogy mikor hasznos megoldás a szavalókórus, és szavalókórusra dramatizált, alkalmazott verseket is ajánlottak a lap szerzői. (170.) A II. világháborúig nagyobb divat volt a színdarabok előadása, a 40-es években a versmondás lett hangsúlyosabb és a karének, a zenei számok.
A Jóbarát című, katolikus szellemiségű ifjúsági lap hasábjain az erdélyi (katolikus) iskolák életéről, a cserkészmozgalomról, az Erdély-szerte működő Mária-társulatok[6]tevékenységéről és a diákok szépirodalmi szárnypróbálgatásairól értesülünk. Köztük nem ritka a színielőadás híre, de a színikritika és a színdarabközlés sem. A lap szerkesztősége és kiadóhivatala a kolozsvári Római Katolikus Főgimnáziumban volt, amelyet a piarista rend vezetett.
Hálásak lehetünk a szerzőnek az összegyűjtött anyagok gazdagsága és színessége miatt. Elkelne egy vagy több hasonló kutatás a protestáns iskoladrámák és iskolai színjátszás témájában is, hogy a leírtakat kiegészítve teljesebb képet lássunk az erdélyi iskolai színjátszás múltjáról.
A szerzővel egy helyen nem értünk egyet. Állítása szerint a „bukaresti, zsidó gyökerű Moreno kifejlesztett egy mára elterjedt módszert, amelynek »felfedezése« keresztény keretek közt sokkal korábban megtörtént, csupán a megfelelő népszerűsítést szolgáló eszközei hiányoztak (vagy nem is alkalmazott ilyeneket) ahhoz, hogy a pszicho- és bibliodráma, a drámapedagógia és más »újító« módszerek egy-egy keresztény szerzetes- vagy iskolahálózat nevét viseljék”. (193.) Amit Jakob Levy Moreno megalapozott, ti. a pszichodrámát, az mára egy módszertanilag alaposan kidolgozott terápiás önismereti módszer. A bibliodráma ugyancsak szigorú keretekkel és sajátos módszertannal bíró önismereti csoportfoglalkozás. Hogy mindkettő dramatikus eszközökkel dolgozik, és hogy a bibliodráma bibliai történetek és személyek megjelenítése által „tart tükröt”, az még kevés ahhoz, hogy egymás mellé tegyük e célirányos módszereket a szerzetesek által vezetett iskolai színjátszással. A népszerűsítés tehát nem mérvadó ez ügyben. Ezek a 20. század második felében elterjedt „újító” önismereti módszerek a hatékonyságuk miatt terjedtek el és vívták, illetve vívják ki maguknak a népszerűséget. Ez természetesen semmit sem vesz el a szerzetes iskolákban zajlott színjátszó tevékenységek érdemeiből, a vitathatatlan önismereti és személyiségfejlesztő jellegükből.
Egy – a könyvben talált – idézet parafrazálásával zárjuk a kötet, a szerző, a recenzáló és az olvasó „együttműködését”, maradva azzal a tudattal, hogy a színház a társasjáték egyik legszebb (és tegyük hozzá: legfejlesztőbb) formája…[7] (167.)
[1] Bodó Márta: Iskola és színház. Az iskoladráma neveléstörténeti és pedagógiai szerepe. Verbum Kiadó, Kolozsvár, 2009.
[2] A doktori dolgozat másik részét az Egyház és színház c. kötet tartalmazza (Verbum, Kolozsvár, 2012).
[3] Abban a korban csak a fiúk fellépése dívott. A Ratio Studiorum egyenesen előírta, hogy csak fiúk léphetnek fel, és még a női arcfestés és a női kosztümök is tiltottak voltak. (76.)
[4] Egy másik, talán ma már meglepő adat: Kolozsvár lakossága 1890-ben 81,2%-ban magyar, 1900-ban 85,4, 10,8%-ban román, 3,2%-ban német. „Viszont a nem magyar nyelvűek 95,4%-a beszélt magyarul! A színház nem valami ellenében volt nemzeti, hanem a magyar kultúra ápolása és terjesztése érdekében.” (144.)
[5] Ez maradt a kommunista uralom idején az egyetlen katolikus iskola Erdélyben.
[6] „A Mária-kongregáció a katolikus ifjakat tömörítő ifjúsági szervezet volt, hitbuzgalmi és kulturális-önképzési jelleggel. Minden csoportja foglalkozott alkalmi színielőadással.” (176.)
[7] A pontos idézetből részlet: „A színház mint a társasjáték egyik legszebb formája…” Forrás: R. Hajek Sárának az Erdélyi Iskola 1936. novemberi számában megjelent írása.
Transindex.ro
A Játéktér 2014. őszi számából
Bodó Márta Iskola és színház című könyvéről[1]
Amikor a szerzetesrendekre gondolunk, a színjátszás talán az utolsó dolog, ami eszünkbe jut róluk. Közvetlenül valóban nem jellemző a szerzetesekre, de egyféleképpen mégis életük része lehet(ett) a színjátszás. Felfedezték ugyanis, hogy milyen hálás eszköze a nevelésnek, így szerzetes tanárokként darabszerzők és rendezők kerültek ki soraikból.
Bodó Márta Iskola és színház című kötete a 2007-ben megvédett doktori dolgozata egyik részének szerkesztett változata.[2] A cím és az alcím ‒ Iskola és színház. Az iskoladráma neveléstörténeti és pedagógiai szerepe ‒ talán a könyv legeredetibb tartalmi részét nem említi, mégpedig azt, hogy milyen mértékű és minőségű volt Erdélyben a katolikus férfi szerzetesrendek által vezetett oktatási intézményekben az iskolai színjátszás, és milyen szerepet töltött be a nevelés területén. E konkrét, kissé szerteágazó, ám mégis egységes kutatást alaposan vezeti fel a kötet első része, amely a nevelés elméletének és gyakorlatának alakulását követi nyomon az ókortól napjainkig, illetve rámutat arra, hogy a keresztény neveléselméletben milyen helyet foglal el a dramatikus gyakorlat.
A kötet erénye, hogy a szerző a (köz)ismert történelmi, neveléstudományi, helytörténeti, irodalomtörténeti, filozófiai stb. adatok és elméletek között olyan ismereteket „csepegtet” el, amelyek érdekesek és újszerűek lehetnek. Ezt közvetlen, a tudományos értekezés normáit tiszteletben tartó, mégis gördülékeny nyelvezeten teszi.
Kíséreljük meg hát, hogy Angi Istvánnak a kötet előszavaként szolgáló összefoglalója után ‒ a kötetből szemelgetve ‒ egy másik összefoglalót is az olvasók elé tárjunk.
Bizonyára újdonságként hat sokunk számára, hogy kik voltak az első pedagógusok. Amikor a rómaiak meghódították Görögországot, sok ezer művelt görög polgárt hurcoltak Rómába rabszolgának. A gazdag római családok drága pénzért megvásárolták és gyermekeik tanáraiként „hasznosították” őket. Ezeket a rabszolgákat nevezték pedagógusoknak ‒ görögül: ’gyermekvezető’. A szegényebb rómaiak csemetéit az iskolákban ugyancsak (felszabadított) görög rabszolgák tanították, s amíg a gyermekek naponta hat órát zsámolyukon ültek kezükben viasztáblácskával, előttük ült a tanító a támlás karosszékben, amit katedrának neveztek. (26.)
A szerző részletesen leírja a történelmi, művelődési korok világképét, s hogy ezekhez hogyan hasonul, ezeket miként „táplálja” a nevelés és a színház.
Már ebben a neveléstörténeti részben találkozunk a három, Erdélyben is jelentős szerzetesrend „nevelésfilozófiájával”.
Loyolai Szent Ignác Jézus Társaságát, az ún. jezsuita rendet missziós céllal hozta létre, de hamar rájött, hogy a messzire küldendő térítő papnövendékeket hatékony eszközökkel nevelni kell, emiatt hangsúlyt fektetett az oktatás kidolgozására. (48.) Szent Ignác szerint a diákoknak tanulmányaik során kell a keresztény értékeket magukba szívniuk. A Ratio Studiorumot, ezt az első, világszerte alkalmazott, alaposan kidolgozott tanítási rendszert első ízben 1586-ban a rend tanügyi szakértői dolgozták ki. Kezdetben a tanítási program az átlag reneszánsz iskolákéhoz hasonlított: a latin ékesszólás fejlesztését hangsúlyozta. „Modern” oktatási programja volt: a diákok aktivizálására törekedett, a kíváncsiság felkeltésére a tananyag tanításának változatos módszertanával. (55.) A hangsúly a humán tárgyakra, a szabad művészetekre és a tudományokra került, a klasszikusok tanulmányozására. Továbbá a kritikus és önálló gondolkodás, a hatásos beszéd, a meggyőző és szép írás is fontos helyet kapott benne, miként a testmozgás, a játék és a szórakoztató feladatok is. (59.) „A Ratio Studiorum előírta a növendékpapok és tanárok dramaturgiai képzését, a színielőadások rendszerességét a rend iskoláiban, megszabta az előadások számát, tisztázta azok körülményeit.” (107.) 1773-ban, a jezsuita rend feloszlatásának évében a magyar korona fennhatóságához tartozó területen 42 jezsuita intézmény létezett. (61.) Ezekben több mint 8000 diák tanult. A reáltantárgyakat és az idegen nyelveket az iskolai órákon kívül tanították.
A Ferenc-rend a 13. században telepedett le magyar földön, de nem volt tanításra szakosodott rend, csupán a rendtagok képzésére, a hagyományos klerikus műveltség elemeinek elsajátít(tat)ására fektette a hangsúlyt. Latintudás, imák, zsoltárok, liturgikus ismeretek, hitszónoki feladatok – s noha kevesebb hangsúlyt kapott a (zsoltár)éneklés, éppen az erdélyi, csíksomlyói kolostor mégis élen járt Kájoni Jánosnak az éneklés egységesítésére tett törekvései által. Ennek foglalatja a Cantionáléja. (50.) Erdélyben a ferenceseket a történelmi események (mégis) iskolaalapításra késztették. Így a reformáció után alapították csíksomlyói iskolájukat, amely kiemelkedő szerepet töltött be a vidéken. Saját ferences iskolatípusuk, tanrendjük viszont nem volt, az éppen uralkodó iskolatípus mellett kínálták a hitbeli alapismereteket. Az erdélyi ferencesek tanítási módszere is a Ratio Studiorum volt 1751-ig, amikor lett saját tanítási rendjük is, de 1773-ban Mária Terézia tanügyi rendelete, a Ratio Educationis ‒ amely, kötelező lévén, egységesítette az iskolatípusokat – a saját jelleget háttérbe szorította. „A 17. században indult szervezettebb, tudatos formában a ferences oktatás.” Ez a hittudomány és a bölcselet mellett kézimunkát, rendtörténet-ismeretet, orgonálást, gregorián éneklést tanított, és persze a szertartásokra vonatkozó ismereteket. Továbbá német nyelvet. (53.)
A piaristák még az alapító életében, 1642-ben megtelepedtek magyar földön, a felvidéki Podolinban. Az önálló magyar rendtartomány pedig 1717-ben alakult meg. Ebben az évben telepedtek le Erdélyben, Besztercén; 1725-ben Nagykárolyban, 1730-ban Máramarosszigeten, 1741-ben Medgyesen, 1751-ben Szentannán. 1776-ban Mária Terézia megbízásából ők vették át a jezsuiták intézetét. (67.) „José de Calasanz, az előkelő, de elszegényedett aragóniai család sarja hivatását Róma szegénynegyedeit látva ismerte fel.” Ingyen kezdte tanítani a szegényebb családok gyermekeit, sőt, utcán kallódó gyermekeket, kezdetben elsősorban hitbéli ismeretekre – később kegyes iskolának nevezték el az iskoláit, melyek az ingyenes népoktatás elindítói lettek. (63.) Az iskolát adományokból tartották fenn, és az alapismeretek átadása volt a cél: írni, olvasni, számolni tanítottak, és a leglényegesebbre, a hitigazságok átadására törekedtek. A piarista iskolában „minden pedagógiai tevékenység formai elve, alapvető jellege a vallásos, hívő lelkület, a pietas”. (64.) A szegényebbek keveredtek jobb módúakkal, sőt, nemesi származásúakkal is – ez észrevétlenül is szociális gondolkodásra, érzékenységre nevelte az utóbbiakat. Saját használatra kapott tankönyvük volt, ami újdonság volt abban a korban. (66.) A piarista iskolák számára fontos volt, hogy a diákok a matematika és a természettudományok terén is képzettek legyenek.
A szerző egy piarista szerzetes tanár kapcsán kitér egy érdekes jelenségre: a 18. században megfigyelhető „házi színház” gyakorlatára. A piarista történész, irodalmár, drámai párbeszédszerző Bolla Márton házi tanítója volt gróf Bánffy György erdélyi főkormányzó két fiának. A gróf és felesége a Kinderfreund című gyermekfolyóirat magyarra fordításának megrendelői és támogatói. Ebben egy házi használatra szánt színdarab is található. Bár e darabokat inkább olvasásra szánták, de olykor a családnak, ismerősöknek elő is adták őket a gyerekek. Témájukat a mindennapi életből merítették, céljuk az etikai-erkölcsi hatáskeltés volt, a megkívánt viselkedésminták játékos begyakorlását tették lehetővé. Fiú- és lánygyermek egyaránt játszhatott bennük.[3] (76.)
A gazdag forrásanyag, a számos idézet és példa a kutatás szakszerűségét igazolja, amelyek mellett – nem tolakodó módon, de – érezhető a szerző kiállása a keresztény hit és a katolikus iskolák mellett. Továbbá a kötetnek nyilvánvaló szándéka az is, hogy promoválja az iskolai színjátszást számos haszna és szépsége miatt, ily módon nemcsak a múltat sorjáztatja (példaként), hanem a jövőre is hatással kíván lenni.
A kötet második tartalmi egysége a kolozsvári jezsuita (később piarista), a csíksomlyói obszerváns ferences, a kantai minorita gimnáziumok és a gyulafehérvári Majláth-gimnázium vonatkozásában tekinti át az iskolai színjátszásnak az oktatás és nevelés folyamatában betöltött szerepét. (89.) Ezt a képet egészíti ki az iskolai színjátszás vonatkozásában megvizsgált két jelentős, a két világháború között megjelent folyóirat: az Erdélyi Iskola és a Jóbarát.
A protestáns kollégiumok korábban elkezdték a drámajátszást, mint a jezsuiták, ám a jezsuiták által előadott darabok rövid időn belül a legdíszesebb körülmények közt bemutatott játékok lettek. (106.) A témákat a történelemből, a latin és görög klasszikusokból, külföldi missziókból, a szentek életéből és a helyi hagyományokból vették. Többségüket a jezsuita tanárok írták. (107.) Indián tematika is került a hazai fiúk elé, a Dél-Amerikát megjárt jezsuita tanárok jóvoltából. De Afrikából, Indiából, Kínából is sok színpadi történet származott. (108.) A színielőadásokat a retorikai képzés kiegészítéseként fogták fel. Retorikai tankönyvként Cypriano Soarez (1524‒1593) jezsuita retorikáját használták a kolozsvári iskolában is, mely érthető formában dolgozta fel az antik retorika nagyjait. (110.) A jezsuita iskolai színjátszás mennyiségében is jelentős: a magyarországi jezsuitáknál (még mindig csak töredékesen feltárt, de így is) több ezer a színielőadások száma. (115.) S emellett a legjobb európai színdarabtermést is közvetítették az antik szerzőktől a modernekig. (116.) „Illei János jezsuita Tornyos Péter című farsangi témájú komédiája volt az egyike az elsőknek, amelyeket az iskolai előadás keretein kívül, immár hivatásos társulat is előadott.” Érdeme a darabnak ízes, népi fordulatokban bővelkedő magyar nyelve. (156‒157.)
A piarista iskolák előbb és nagyobb mértékben használták az anyanyelvet, mint a jezsuiták, ez pedig a szélesebb körű sikert, befogadást tette lehetővé. (122.) Náluk jellemző volt a hazafias érzület, továbbá szép hagyománya volt a zenei oktatásnak és a kórusvezetésnek. (121.)
Kolozsváron Pállya István volt az első iskolaigazgató 1776-tól 1782-ig, maga is iskoladráma-szerző, és neki is szerepelt darabja az első hivatásos színtársulat(ok) műsorán. Kolozsváron Janovits Jenő 1900-ban ismeretterjesztési és közönségnevelési céllal diákelőadásokat kezdeményezett, és partnerekre akadt a kolozsvári piarista iskola szerzetes tanáraiban. Magyar drámatörténeti előadások című sorozatában 1911‒12-ben 26 magyar színművet nézhettek meg az érdeklődők. A diákoknak a színházi matinékat előadások vezették fel, amelyeket a város neves személyiségei és saját tanáraik tartották. (175.)
Érdekességszámba mehet, hogy a piarista önképzőkör 1901‒02-ben Pázmány Péter nevét vette fel; ekkor volt Kuncz Aladár VII. osztályos diákja a kolozsvári gimnáziumnak, az önképzőkör keretében ő is tevékenykedett. (140.)[4]
A csíksomlyói ferenceseknél is maguk a tanárok írták a misztériumos színdarabokat. Olykor sokan, némely darabban 120−130-an is szerepeltek, és nagy hallgatóság előtt adták elő őket az iskola színháztermében vagy a Kis-Somlyó-hegy oldalán. A Mária-társulat gondoskodott a „Csíksomlyón előadott darabok lejegyzéséről, díszletekről-jelmezekről, tagjai a darabokban szereplő diákok s az ezeket rendező tanárok”. (91.) A vallásos műfajok voltak túlsúlyban: így a (nagypénteki, nagyszombati) passiók, misztériumok és moralitások. A csíksomlyói passiók jellegzetessége: a Máriával kapcsolatos jelenetek nagy száma mellett az apokrif jelenetek sokasága. Szívesen szerepeltettek a darabokban ördögöket és egyéb allegorikus alakokat is, valószínűleg a szórakoztatás céljával, valamint ez a barokk világkép beszüremkedése a passiók szövetébe. Továbbá – nem is annyira meglepő módon – sok bűnös ifjút megjelenítő kép is bekerült az „itteni” passiókba. A versben íródott passiók nem jelenetekre, hanem stációkra tagolódnak, a keresztútjárás tizennégy stációjához hasonlóan, s „minden állomásnál a drámaszöveg előadását megakasztja egy bűnbánati ének közös előadása”. (95.) A passiók hatásosságát mutatja egy szóhagyományban fennmaradt eset, amikor az ifjak annyira megjelenítették a szereplő személyeket, hogy egy nagypénteki előadás alkalmával a felindult nép Pilátust és a keresztre feszítő zsidókat meglincselte. (102.) Pünkösdkor inkább világi témájú vagy hősies történelmi darabokat mutattak be. Összesen 98 dráma maradt meg, ezekből 67 magyar nyelvű.
A kantalai minorita drámák összegyűjtése, kiadása és vizsgálata Kilián István érdeme. (103.) 18. századi magyar szövegekről van szó: 11 vallásos (moralitás, misztériumjáték, passió, dramatizált bibliai história, dialogizált újszövetségi példabeszéd és szentek életéről szóló darab) és 9 profán témájú (világtörténeti dráma, szerelmi, féltékenységi dráma, istenparódia, társadalmi bohózat, szatíra). A minorita iskolák a jellemfejlesztés mellett a közönség nevelését és szórakoztatását is célul tűzték ki. A társadalmi szatírák ugyanis a környék közéletét, közösségi visszásságait figurázzák ki. Ez azért is volt fontos, mert a nem katolikus többségű város más valláson levőket is igyekezett megszólítani. (104‒105.) A minoriták diákjai és iskolai előadásainak nézői is a szegényebb, falusi, kisvárosi rétegből kerültek ki.
A gyulafehérvári Majláth-gimnázium[5] Vörösmarty önképzőkörében is zajlott színjátszás; itt mindvégig elsöprő többségben voltak a vidám, tréfás darabok, jelenetek, monológok, és elenyésző volt köztük a vallásos, erkölcsnemesítő előadások száma. (154.)
Az Erdélyi Iskola című lapot oktatási-népnevelési szándékkal a keresztény pedagógusok iskolai munkájának segítésére és a népművelés támogatására létesítette 1933-ban Márton Áron akkori kolozsvári katolikus pap, egyetemi lelkész és György Lajos egyetemi tanár. Az 1944-ig működő lap évi négy füzetben jelent meg. (160.) Fontosnak tartotta a népi színjáték hagyományának gyűjtését és közlését. De az iskolai színielőadások mikéntjére vonatkozó elméleti cikket is közölt, előadásra ajánlott szövegek, összeállítások, népi darabok mellett. (163.) A szavalókórus divatja már az első szám hasábjain kirajzolódott. Gyakorlati útmutatást kapott a műkedvelőcsoport-vezető, hogy mikor hasznos megoldás a szavalókórus, és szavalókórusra dramatizált, alkalmazott verseket is ajánlottak a lap szerzői. (170.) A II. világháborúig nagyobb divat volt a színdarabok előadása, a 40-es években a versmondás lett hangsúlyosabb és a karének, a zenei számok.
A Jóbarát című, katolikus szellemiségű ifjúsági lap hasábjain az erdélyi (katolikus) iskolák életéről, a cserkészmozgalomról, az Erdély-szerte működő Mária-társulatok[6]tevékenységéről és a diákok szépirodalmi szárnypróbálgatásairól értesülünk. Köztük nem ritka a színielőadás híre, de a színikritika és a színdarabközlés sem. A lap szerkesztősége és kiadóhivatala a kolozsvári Római Katolikus Főgimnáziumban volt, amelyet a piarista rend vezetett.
Hálásak lehetünk a szerzőnek az összegyűjtött anyagok gazdagsága és színessége miatt. Elkelne egy vagy több hasonló kutatás a protestáns iskoladrámák és iskolai színjátszás témájában is, hogy a leírtakat kiegészítve teljesebb képet lássunk az erdélyi iskolai színjátszás múltjáról.
A szerzővel egy helyen nem értünk egyet. Állítása szerint a „bukaresti, zsidó gyökerű Moreno kifejlesztett egy mára elterjedt módszert, amelynek »felfedezése« keresztény keretek közt sokkal korábban megtörtént, csupán a megfelelő népszerűsítést szolgáló eszközei hiányoztak (vagy nem is alkalmazott ilyeneket) ahhoz, hogy a pszicho- és bibliodráma, a drámapedagógia és más »újító« módszerek egy-egy keresztény szerzetes- vagy iskolahálózat nevét viseljék”. (193.) Amit Jakob Levy Moreno megalapozott, ti. a pszichodrámát, az mára egy módszertanilag alaposan kidolgozott terápiás önismereti módszer. A bibliodráma ugyancsak szigorú keretekkel és sajátos módszertannal bíró önismereti csoportfoglalkozás. Hogy mindkettő dramatikus eszközökkel dolgozik, és hogy a bibliodráma bibliai történetek és személyek megjelenítése által „tart tükröt”, az még kevés ahhoz, hogy egymás mellé tegyük e célirányos módszereket a szerzetesek által vezetett iskolai színjátszással. A népszerűsítés tehát nem mérvadó ez ügyben. Ezek a 20. század második felében elterjedt „újító” önismereti módszerek a hatékonyságuk miatt terjedtek el és vívták, illetve vívják ki maguknak a népszerűséget. Ez természetesen semmit sem vesz el a szerzetes iskolákban zajlott színjátszó tevékenységek érdemeiből, a vitathatatlan önismereti és személyiségfejlesztő jellegükből.
Egy – a könyvben talált – idézet parafrazálásával zárjuk a kötet, a szerző, a recenzáló és az olvasó „együttműködését”, maradva azzal a tudattal, hogy a színház a társasjáték egyik legszebb (és tegyük hozzá: legfejlesztőbb) formája…[7] (167.)
[1] Bodó Márta: Iskola és színház. Az iskoladráma neveléstörténeti és pedagógiai szerepe. Verbum Kiadó, Kolozsvár, 2009.
[2] A doktori dolgozat másik részét az Egyház és színház c. kötet tartalmazza (Verbum, Kolozsvár, 2012).
[3] Abban a korban csak a fiúk fellépése dívott. A Ratio Studiorum egyenesen előírta, hogy csak fiúk léphetnek fel, és még a női arcfestés és a női kosztümök is tiltottak voltak. (76.)
[4] Egy másik, talán ma már meglepő adat: Kolozsvár lakossága 1890-ben 81,2%-ban magyar, 1900-ban 85,4, 10,8%-ban román, 3,2%-ban német. „Viszont a nem magyar nyelvűek 95,4%-a beszélt magyarul! A színház nem valami ellenében volt nemzeti, hanem a magyar kultúra ápolása és terjesztése érdekében.” (144.)
[5] Ez maradt a kommunista uralom idején az egyetlen katolikus iskola Erdélyben.
[6] „A Mária-kongregáció a katolikus ifjakat tömörítő ifjúsági szervezet volt, hitbuzgalmi és kulturális-önképzési jelleggel. Minden csoportja foglalkozott alkalmi színielőadással.” (176.)
[7] A pontos idézetből részlet: „A színház mint a társasjáték egyik legszebb formája…” Forrás: R. Hajek Sárának az Erdélyi Iskola 1936. novemberi számában megjelent írása.
Transindex.ro
2015. április 30.
Erdélyi csipke: könnyedség, elegancia, rafinéria
A Székely Nemzeti Múzeum időszakos kiállítása Marosvásárhelyen
Múlt szerdán a Maros Megyei Múzeum Néprajz és Népművészeti Osztályának épületében, a Rózsák tere 11. szám alatt megnyílt a Székely Nemzeti Múzeum időszakos kiállításaErdélyi csipkék címmel, mely az erdélyi csipkeművészet múltját, legfontosabb központjait mutatja be, technikáiba nyújt betekintést.
A kiállítást Soós Zoltán, a megyei múzeum igazgatója nyitotta meg, a meghívott népművészeket Pop Angela, a népművészeti osztály vezetője mutatta be. A csipkeművészet múltjáról dr. Szőcsné Gazda Enikő, a kiállítás kurátora, a Székely Nemzeti Múzeum muzeológusa beszélt a jelenlévőknek. Mint elmondta, a nyugat- és közép-európai összefüggő csipkeövezetek árnyékában a XVII. századtól Erdélyben is nívós csipkeművészet élt, melynek összegyűjtésére eddig nem sok hangsúlyt fektettek a múzeumok. Ezelőtt két évvel rekonstruálták az erdélyi csipke XIX–XX. századi kultúrtörténetét, amely a Székely Nemzeti Múzeum saját gyűjteménye mellett több múzeum és számos magángyűjtemény féltve őrzött kincseit tartalmazza. A korai csipkeművészet remekei az egyházak és főúri udvarok köréből kerültek ki, és főként a nyugati csipkedivat Erdélybe áramlásáról árulkodnak: XVII–XVIII. századi miseruhák, egyházi tárgyak, nemesi díszruhák, átmeneti műfajú hímzett- áttört kézimunkáknak volt szerepük abban, hogy Erdélyben is megkedveljék a csipke által képviselt eleganciát és rafinériát. Az importált ritkaságok mellett megtekinthetők a segesvári, székelyszentkirályi, háromszéki és csíki vert csipkék, besztercei szász, székelyföldi magyar rececsipkék, szatmári és háromszéki frivolitás, dél- és nyugat- erdélyi román varrott csipke, árapataki rojtkötés, majd a XIX. század végétől egyre inkább teret nyerő horgolt csipke divatjára vilá-gított rá a szakértő, amelyet a szakirodalom nem tart csipkének, hanem csipkeutánzatként jellemez.
Erdélyben a csipke divatjának térhódítása a XVI. századtól kezdődött, a korabeli kolozsvári adójegyzékek szerint elsősorban a szászországi annabergi, a felvidéki és a lengyelországi csipkevásárok irányából érkeztek az első valódi csipkék Erdélybe. A csipkéről általában gyűjtőfogalomként beszélnek, holott rengeteg technikája és válfaja van. A legrégebbi a csomózott és a fonott csipke, a varrott és a hajós csipke, illetve a háló- vagy rececsipke, a legfontosabb technikával készült az eredeti vert csipke, amely a reneszánsz és a németalföldi divat hatására honosodott meg tájainkon – mondta a székelyföldi kiállítás kurátora.
Amint a bemutatón elhangzott, a XVII. században már létezett a torockói csipkeverő központ, melynek működését iparpolitikai megfontolásokból támogatták. A bányavidékeken, ahol a termőföld nem volt alkalmas növénytermesztésre, az asszonyokat arra ösztönözték, hogy alternatív megélhetési forrásként foglalkozzanak csipkekészítéssel. A Mária Terézia által kiadott kötelező jellegű csipkeoktatás begyűrűzött a háromszéki iskolai oktatásba, illetve a marosvásárhelyi Református Leánygimnáziumba is, melynek kiállított csipkemintái ugyancsak megtekinthetők a július végéig nyitva tartó kiállításon. A szentkirályi csipkeverés motívumkincsét megreformáló Bandi Dezső szerepéről is hallottunk, aki az 1960-as években csipketervező tanfolyamokat tartott, új technikákat vezetett be, valamint a háromszéki iparművész, Szentkatolnai Bálint Benedek által tervezett tüllhímzések is megtekinthetők.
Erdélyben németalföldi telepesek honosították meg a nyugat-európai országokban ötszáz éves hagyománnyal bíró csipkeverést. A Hargita megyei Székelyszentkirály a csipkeverés központja, 1924-től az egyház kezdeményezésére, szociális meggondolásból honosították meg a csipkeverést azért, hogy otthonmaradásra bírják a cselédként elszegődő lánygyermekeket.
A marosvásárhelyi megnyitó színfoltja a híres székelyszentkirályi vert csipke készítése volt. A jelenlévőknek a hagyományőrző Berze Ibolya unokájával, László Kingával, valamint Berze Katalin tanítványaival, most kilencedik osztályos diáklányokkal mutatták be a mai napig a legszebbnek és legértékesebbnek tartott vert csipke készítésének fortélyait. Nagymamák és unokák, tanítványok dobigálták ördöngös ügyességgel a húsz-harminc botocskát – egy sarjúval megtömött párna fölött, amelyre gombostűkkel felszúrt, kirajzolt mintát rögzítettek –, anélkül, hogy egyszer is elrontanák az irányt, a vert csipkét ugyanis visszabontani nem lehet.
A székelyszentkirályi Berze Katalin az ifjabb nemzedéknek örökíti át tudását, a település iskolájának hetedikes-nyolcadikos diáklányait tanítja a nagy türelmet és odafigyelést igénylő tevékenységre. A tibódi László Kinga nagymamájától, Berze Ibolyától olyan szinten sajátította el a csipkekészítést, hogy a nagyszebeni népi mesterségek országos versenyéről háromszor is első díjjal térhetett haza. Mint a csipkekészítés mesterei elmondták, egy tenyérnyi vert csipke napi nyolcórai munkával három nap alatt készül el, ezért is felbecsülhetetlen értékkel bír.
Szer Pálosy Piroska
Népújság (Marosvásárhely)
A Székely Nemzeti Múzeum időszakos kiállítása Marosvásárhelyen
Múlt szerdán a Maros Megyei Múzeum Néprajz és Népművészeti Osztályának épületében, a Rózsák tere 11. szám alatt megnyílt a Székely Nemzeti Múzeum időszakos kiállításaErdélyi csipkék címmel, mely az erdélyi csipkeművészet múltját, legfontosabb központjait mutatja be, technikáiba nyújt betekintést.
A kiállítást Soós Zoltán, a megyei múzeum igazgatója nyitotta meg, a meghívott népművészeket Pop Angela, a népművészeti osztály vezetője mutatta be. A csipkeművészet múltjáról dr. Szőcsné Gazda Enikő, a kiállítás kurátora, a Székely Nemzeti Múzeum muzeológusa beszélt a jelenlévőknek. Mint elmondta, a nyugat- és közép-európai összefüggő csipkeövezetek árnyékában a XVII. századtól Erdélyben is nívós csipkeművészet élt, melynek összegyűjtésére eddig nem sok hangsúlyt fektettek a múzeumok. Ezelőtt két évvel rekonstruálták az erdélyi csipke XIX–XX. századi kultúrtörténetét, amely a Székely Nemzeti Múzeum saját gyűjteménye mellett több múzeum és számos magángyűjtemény féltve őrzött kincseit tartalmazza. A korai csipkeművészet remekei az egyházak és főúri udvarok köréből kerültek ki, és főként a nyugati csipkedivat Erdélybe áramlásáról árulkodnak: XVII–XVIII. századi miseruhák, egyházi tárgyak, nemesi díszruhák, átmeneti műfajú hímzett- áttört kézimunkáknak volt szerepük abban, hogy Erdélyben is megkedveljék a csipke által képviselt eleganciát és rafinériát. Az importált ritkaságok mellett megtekinthetők a segesvári, székelyszentkirályi, háromszéki és csíki vert csipkék, besztercei szász, székelyföldi magyar rececsipkék, szatmári és háromszéki frivolitás, dél- és nyugat- erdélyi román varrott csipke, árapataki rojtkötés, majd a XIX. század végétől egyre inkább teret nyerő horgolt csipke divatjára vilá-gított rá a szakértő, amelyet a szakirodalom nem tart csipkének, hanem csipkeutánzatként jellemez.
Erdélyben a csipke divatjának térhódítása a XVI. századtól kezdődött, a korabeli kolozsvári adójegyzékek szerint elsősorban a szászországi annabergi, a felvidéki és a lengyelországi csipkevásárok irányából érkeztek az első valódi csipkék Erdélybe. A csipkéről általában gyűjtőfogalomként beszélnek, holott rengeteg technikája és válfaja van. A legrégebbi a csomózott és a fonott csipke, a varrott és a hajós csipke, illetve a háló- vagy rececsipke, a legfontosabb technikával készült az eredeti vert csipke, amely a reneszánsz és a németalföldi divat hatására honosodott meg tájainkon – mondta a székelyföldi kiállítás kurátora.
Amint a bemutatón elhangzott, a XVII. században már létezett a torockói csipkeverő központ, melynek működését iparpolitikai megfontolásokból támogatták. A bányavidékeken, ahol a termőföld nem volt alkalmas növénytermesztésre, az asszonyokat arra ösztönözték, hogy alternatív megélhetési forrásként foglalkozzanak csipkekészítéssel. A Mária Terézia által kiadott kötelező jellegű csipkeoktatás begyűrűzött a háromszéki iskolai oktatásba, illetve a marosvásárhelyi Református Leánygimnáziumba is, melynek kiállított csipkemintái ugyancsak megtekinthetők a július végéig nyitva tartó kiállításon. A szentkirályi csipkeverés motívumkincsét megreformáló Bandi Dezső szerepéről is hallottunk, aki az 1960-as években csipketervező tanfolyamokat tartott, új technikákat vezetett be, valamint a háromszéki iparművész, Szentkatolnai Bálint Benedek által tervezett tüllhímzések is megtekinthetők.
Erdélyben németalföldi telepesek honosították meg a nyugat-európai országokban ötszáz éves hagyománnyal bíró csipkeverést. A Hargita megyei Székelyszentkirály a csipkeverés központja, 1924-től az egyház kezdeményezésére, szociális meggondolásból honosították meg a csipkeverést azért, hogy otthonmaradásra bírják a cselédként elszegődő lánygyermekeket.
A marosvásárhelyi megnyitó színfoltja a híres székelyszentkirályi vert csipke készítése volt. A jelenlévőknek a hagyományőrző Berze Ibolya unokájával, László Kingával, valamint Berze Katalin tanítványaival, most kilencedik osztályos diáklányokkal mutatták be a mai napig a legszebbnek és legértékesebbnek tartott vert csipke készítésének fortélyait. Nagymamák és unokák, tanítványok dobigálták ördöngös ügyességgel a húsz-harminc botocskát – egy sarjúval megtömött párna fölött, amelyre gombostűkkel felszúrt, kirajzolt mintát rögzítettek –, anélkül, hogy egyszer is elrontanák az irányt, a vert csipkét ugyanis visszabontani nem lehet.
A székelyszentkirályi Berze Katalin az ifjabb nemzedéknek örökíti át tudását, a település iskolájának hetedikes-nyolcadikos diáklányait tanítja a nagy türelmet és odafigyelést igénylő tevékenységre. A tibódi László Kinga nagymamájától, Berze Ibolyától olyan szinten sajátította el a csipkekészítést, hogy a nagyszebeni népi mesterségek országos versenyéről háromszor is első díjjal térhetett haza. Mint a csipkekészítés mesterei elmondták, egy tenyérnyi vert csipke napi nyolcórai munkával három nap alatt készül el, ezért is felbecsülhetetlen értékkel bír.
Szer Pálosy Piroska
Népújság (Marosvásárhely)
2015. május 14.
Iskola nélkül kiürülhet a templom
A Gróf Majláth Gusztáv Károly, Erdély néhai római katolikus püspökéről elnevezett önálló iskola lehet a maroknyira zsugorodott gyulafehérvári magyarság megmaradásának záloga. Látlelet az elsősorban a történelmi magyar egyházak által szorgalmazott „identitásmentési” erőfeszítésekről.
A Gróf Majláth Gusztáv Károly, Erdély néhai római katolikus püspökéről elnevezett önálló iskola (képünkön) lehet a maroknyira zsugorodott gyulafehérvári magyarság megmaradásának záloga. A történelmi magyar egyházak vezetői 1990 után felmérték: a nemzeti identitás megőrzéséért folytatott harcot a vallás önmagában nem veheti fel, sikere csak az iskolával karöltve lehet. Míg a gyulafehérvári iskola névadója, aki négy évtizeden keresztül állt az egyház élén, élete jelentős részét az erdélyi magyarságért és az anyanyelvű oktatás jogáért folyó közdelemmel töltötte ki, utódainak ma főként a szülőkkel kell megvívniuk a harcot, ha azt akarják, hogy az iskola padjai ne maradjanak üresek.
A statisztikánál is szomorúbb valóság
A legutóbbi, 2011-es népszámlálási adatok szerint a magyarság a város mindössze 1,58 százalékát jelenti. Számokra fordítva ez alig jelent valamicskével többet, mint 1000 lélek Fehér megye 63 500 lakót számláló központjában, amelynek püspökségét 1009-ben Szent István király alapította, várfalait pedig III. Károly magyar király építtette. Hogy ma pontosan hány római katolikus és református is él Gyulafehérváron, az még a két történelmi egyház vezetői előtt is talány. Gudor Kund Botond református esperes például 322 fizető tagot tart nyilván, de a legutóbbi népszámláláson csaknem kétszer ennyien vallották magukat kálvinistának. „Nagyon sokan vannak, akik valójában nem tartoznak sehova. Sajnos ezzel nem csak mi vagyunk így, a katolikus testvérek sem állnak sokkal jobban. Gyulafehérváron ugyanis közel 1200-an vallják magukat római katolikusnak, de nagyjából ennyi a magyarok száma is. Ami lényegében azt jelenti, hogy a híveknek csak fele magyar” – értelmezi a számok tükrében a tagadhatatlan fogyást a református esperes.
Ezt erősíti meg Jakubinyi György római katolikus érsek nyilatkozata is, miszerint annak dacára, hogy a városban több mint ezren vallják magukat katolikusnak, az egyházi nyilvántartásban mindössze 707 lélek szerepel. „Híveink folyamatosan öregednek, egyre kevesebb a gyerek, a vegyes családban élők pedig elrománosodnak” – fájlalja az egyházfő. Egyértelművé vált, hogy a teljes beolvadás megakadályozása, de legalábbis késleltetése érdekében a templom mellett iskolára is szükség van. Az összefogásból született meg az önálló intézmény alapításának gondolata, majd maga az iskola.
Példa és összefogás
Gudor esperes szerint a városban kiépült anyanyelvű oktatási rendszer az egész szórvány számára példaértékű lehet. A két felekezet és az oktatási intézmények összefogása mentette meg a római katolikus egyház által megcsappant diáklétszámmal működtetett Gróf Majláth Gusztáv Károly Gimnáziumot, a reformátusok délutáni óvodáját és a Vasile Goldiş iskolából átirányított 1–8. osztályt.
„A magyar iskola ügye nálunk nem felekezeti kérdés, a különböző vallású gyerekek a legjobb egyetértésben tanulnak iskolánkban” – jelenti ki az iskola igazgatója, Gál László. Gyulafehérváron 2007 előtt az általános iskolás magyar gyerekek a Vasile Goldiş iskola magyar tagozatán tanulhattak anyanyelvükön. Mivel azonban nem volt meg a minimális létszám a külön osztályok működtetéséhez, a magyar osztályokat összevonták, ami negatívan befolyásolta az oktatás minőségét. Az önálló magyar oktatást csupán a magyar középiskola, a Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Gimnázium képviselte. Ebbe a struktúrába illeszkedett bele az 1989-es változások után – a magyar szülők kérésére létrehozott – Caritas magánóvoda, majd az első, illetve ötödik osztály beindítása. Jelenleg 173-an tanulnak a korszerű és patinás tanintézményben. Az óvodába 26, az elemibe 42, az 5–8. osztályba 35 gyerek jár, a további 70 középiskolás. A szép számok a Vajasdról iskolabusszal ingázó 15, az Alvincről érkező további 5 és a Balázsfalváról naponta érkező 1 diáknak köszönhetően kerekedtek ki. A líceumi római katolikus teológiai osztályok tanulóinak túlnyomó többsége székelyföldi, gyimesi, de szép számmal jönnek Erdély belső vidékeiről, mint például Marosludasról vagy a Mezőségről is.
Az önálló magyar iskola – a GMGK, ahogy tanárok, diákok előszeretettel becézik – az érsekség tulajdonát képező felújított Fogarasy-épületben, a várban működik. Fenntartását az önkormányzat segíti, de a magyar oktatás fennmaradásához a dévai Szent Ferenc Alapítvány is jelentősen hozzájárul, gyulafehérvári házának létrehozásával a gyereklétszám megnövekedett. „Csaba testvér itteni háza meghatározó segítség az iskolának: a ház lakói révén egészül ki két esetben is az a minimális csoportlétszám, mely lehetővé teszi az önálló osztályként történő működést” – mondja Gál László. A tanügyi törvény és rendelkezései is szavatolják a kis létszámú tanulóközösséggel rendelkező nemzetiségi iskolák működését, de a Böjte Csaba által vezetett alapítvány jelenléte Gyulafehérváron is stabilabb alapokra helyezi a magyar oktatást.
Szülői öntudatébresztés
Senki sem rendelkezik pontos kimutatással, hány magyar család csemetéje jár a város valamelyik román iskolájába. A tanárok 15–20-ra teszik az „elcsellengők” számát, de ha a szülők nem hagynak fel a régi reflexekkel, az átpártolt diákok száma tovább nőhet. „Az óvodába nagyon sok gyerek jelentkezik, de itt is a tipikus erdélyi rossz gondolkodásmód mutatkozik meg: amikor a csöppség előkészítő osztályba kerül, a szülő már román tagozatra íratja” – mondja Gudor. Ily módon a kicsik csaknem fele nem anyanyelvű osztályban kezdi az iskolát. Mivel a gyermekhiány a tanintézmény színvonalára is kihat, a katolikus érsekség több fiatal munkatársa gyermeke érdekében otthagyta az állását, és visszatért Székelyföldre.
Gál László sajnálatosnak tartja, amikor egy színmagyar családból származó gyermek a szülők különös előítéletei vagy nemzetiségi öntudathiánya miatt román osztályban kezdi a felkészítő osztályt. Talán nem véletlen, hogy épp Gyulafehérvárról került fel az internetre az az egyperces kisfilm, amelyben egy helyi magyar fiatalember, aki a december elsejei ünnepre igyekszik, azt próbálja bizonygatni, hogy „Romániában élsz, román vagy.” Mindezt azok után, hogy elmondja: gyermekkorában még csak nem is tudott románul. „Továbbra is él az a hamis felfogás, miszerint jobban érvényesül a gyermek, ha románul végzi a tanulmányait, holott ma már alig van olyan egyetemi szak, ahol ne lehetne magyarul tanulni. Hiába a jól felszerelt iskola, a kitűnő tanárok, a szülőt nehezen tudjuk magyar öntudatra ébreszteni, ha az nem alakult ki nála tanulóévei, ifjúsága folyamán” – sajnálkozik az iskolaigazgató.
A magyar vonal „szakadása” az elemi befejezése után folytatódik. Ötödik osztálytól is sok gyereket átíratnak a román tagozatra. Ezzel szemben a nyolcadik osztályt végzetteket már nem térítik el a szülők. A GMGK-s statisztikák szerint a végzősök túlnyomó többsége anyanyelvén, Gyulafehérváron vagy a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban folytatja tanulmányait.
A szülőkön múlik az iskola jövője
Gál igazgató mégis derűlátó, bár tisztában van: a Majláth Gusztáv iskola sorsának kedvező alakulásához több odafigyelésre van szükség – főként a város és a környék magyar szülei részéről. Református kollégája, Gudor Kund Botond azon a véleményen van, hogy a fehérvári iskola csak abban az esetben maradhat fenn, ha többet nyújt, mint egy román tanintézmény. Az egyház mellett működő Bod Péter Alapítványon keresztül sikerül ösztöndíjakkal támogatni az ingázó, illetve bentlakó diákokat, megszervezni a délutáni programokat, finanszírozni a nyári táborokat. „Ezzel kicsit el is kényeztettük a szülőket, akik közül már többen is eljátszották, hogy ha az ösztöndíj késik, elviszik a gyermeküket a magyar iskolából. Sajnos színmagyar értelmiségi anyukák-apukák tették ezt, olyanok, akiktől az ember egészen mást várna” – sérelmezi egyes szülők gondolkodásmódját a lelkész. Szerinte a magyar közegből kikerülő gyermekeken a „sátoros ünnepi” fellépéseken érződik leginkább az anyanyelvüktől való eltávolodás.
Évszázados múlt
Gyulafehérvárt, mint püspöki székhelyen, mindig volt iskola a középkor századain keresztül. A jezsuita iskola alapítójaként a Zemplénből származó Leleszi Jánost tartják számon, akit Báthory Kristóf fejedelem telepített Erdélybe 1579-ben. A 18. század második felében már 100 diák tanult a városban, közülük 10 a felső, 15 a középső osztályban, a többi 75 pedig alsóbb és elemi osztályokban. A jezsuita rend eltörlése alkalmával a gyulafehérvári iskola közel állt a megszűnéshez. Mária Terézia királynő azt rendelte el, hogy a rend volt tagjai az iskolai év befejezése után menjenek át Kolozsvárra, s ott vagy lelkészkedjenek, vagy a humanisták osztályainak tanítására vállalkozzanak. A rendelet híre „leverőleg hatott a város intelligens elemeire”, akik mozgalmat indítottak az iskola érdekében. A pénzverde tisztviselői kérelmet nyújtottak be a káptalanhoz, amelyben kérték, hogy a gimnáziumot hagyják Gyulafehérváron, sőt, egészítsék ki azt a humanista osztályokkal. A felterjesztés sikerrel járt, Mária Terézia engedett a káptalan és a város kérésének, és meghagyta a gimnáziumot is és a szemináriumot is Gyulafehérvárott, hogy a vidék ne maradjon katolikus nevelés nélkül. A jezsuiták is Fehérváron maradtak – a rend beszüntetése után is –, s világi papi ruhában tanítottak tovább. 1792 őszén Batthyány Ignác püspök berendezte a mostani papnevelőt, és a kisszeminárium visszakapta a régi szállását. A régi rendszerű gimnáziumot a szabadságharc idején, 1848. október 21-én bezárták, s az intézet épülete az 1849. június 24-i várostrom alkalmával lángok martalékává vált és romba dőlt. Ötévi szünetelés után – Haynald Lajos püspök közbenjárásával és támogatásával rendbe hozva – az iskola 1853-ban újra megnyílt, 8 osztállyal és 12 tanárral. Az elnyomatás éveiben a német tanítási nyelv mellett is több tárgyat magyarul tanítottak, s a hazafias szellemet ápolták. Ugyancsak Haynald püspök kezdeményezésére az intézetben több évtizeden át (1857–1886) tanították rendkívüli tárgyként a román nyelvet, s a tanári kar olyan értelmű felterjesztést tett, hogy kötelező tárggyá kell tenni. A gimnázium régi épületét a századfordulón lebontották, a helyén emelt palotában működött az iskola – 1922-től Majláth Főgimnázium néven – mindaddig, míg az 1948-as tanügyi reform Erdély más központjaihoz hasonlóan itt is megszabta a magyar nyelvű középiskolai oktatás új feltételeit. A kommunista állam elvette a katolikus főgimnáziumot, amelyben a Római Katolikus Kisszeminárium néven a kántoriskola is működött. 1953-ban a Teológiai Intézet keretén belül Márton Áron püspök utólagos jóváhagyásával létrejött a kántoriskola, amely – saját épületétől megfosztottan – az előbb említett néven működött egészen 1990-ig. A püspök folyamodványban követelte a bukaresti kommunista vezetéstől az épületet a kántoriskolának, a Majláth Főgimnázium egykori bentlakását, a katolikus egyház jogos tulajdonát. A levél válasz nélkül maradt. Csak 2002-ben sikerült újra birtokba venni, szörnyen lelakott, romos állapotban. 1990-től a kántoriskola érettségi diplomáját visszamenőleg államilag is elismerték, az intézmény nevét Római Katolikus Líceumi Szemináriumra változtatták. Egészen 2006-ig, amikor felvette a Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceum nevet.
Szucher Ervin
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
A Gróf Majláth Gusztáv Károly, Erdély néhai római katolikus püspökéről elnevezett önálló iskola lehet a maroknyira zsugorodott gyulafehérvári magyarság megmaradásának záloga. Látlelet az elsősorban a történelmi magyar egyházak által szorgalmazott „identitásmentési” erőfeszítésekről.
A Gróf Majláth Gusztáv Károly, Erdély néhai római katolikus püspökéről elnevezett önálló iskola (képünkön) lehet a maroknyira zsugorodott gyulafehérvári magyarság megmaradásának záloga. A történelmi magyar egyházak vezetői 1990 után felmérték: a nemzeti identitás megőrzéséért folytatott harcot a vallás önmagában nem veheti fel, sikere csak az iskolával karöltve lehet. Míg a gyulafehérvári iskola névadója, aki négy évtizeden keresztül állt az egyház élén, élete jelentős részét az erdélyi magyarságért és az anyanyelvű oktatás jogáért folyó közdelemmel töltötte ki, utódainak ma főként a szülőkkel kell megvívniuk a harcot, ha azt akarják, hogy az iskola padjai ne maradjanak üresek.
A statisztikánál is szomorúbb valóság
A legutóbbi, 2011-es népszámlálási adatok szerint a magyarság a város mindössze 1,58 százalékát jelenti. Számokra fordítva ez alig jelent valamicskével többet, mint 1000 lélek Fehér megye 63 500 lakót számláló központjában, amelynek püspökségét 1009-ben Szent István király alapította, várfalait pedig III. Károly magyar király építtette. Hogy ma pontosan hány római katolikus és református is él Gyulafehérváron, az még a két történelmi egyház vezetői előtt is talány. Gudor Kund Botond református esperes például 322 fizető tagot tart nyilván, de a legutóbbi népszámláláson csaknem kétszer ennyien vallották magukat kálvinistának. „Nagyon sokan vannak, akik valójában nem tartoznak sehova. Sajnos ezzel nem csak mi vagyunk így, a katolikus testvérek sem állnak sokkal jobban. Gyulafehérváron ugyanis közel 1200-an vallják magukat római katolikusnak, de nagyjából ennyi a magyarok száma is. Ami lényegében azt jelenti, hogy a híveknek csak fele magyar” – értelmezi a számok tükrében a tagadhatatlan fogyást a református esperes.
Ezt erősíti meg Jakubinyi György római katolikus érsek nyilatkozata is, miszerint annak dacára, hogy a városban több mint ezren vallják magukat katolikusnak, az egyházi nyilvántartásban mindössze 707 lélek szerepel. „Híveink folyamatosan öregednek, egyre kevesebb a gyerek, a vegyes családban élők pedig elrománosodnak” – fájlalja az egyházfő. Egyértelművé vált, hogy a teljes beolvadás megakadályozása, de legalábbis késleltetése érdekében a templom mellett iskolára is szükség van. Az összefogásból született meg az önálló intézmény alapításának gondolata, majd maga az iskola.
Példa és összefogás
Gudor esperes szerint a városban kiépült anyanyelvű oktatási rendszer az egész szórvány számára példaértékű lehet. A két felekezet és az oktatási intézmények összefogása mentette meg a római katolikus egyház által megcsappant diáklétszámmal működtetett Gróf Majláth Gusztáv Károly Gimnáziumot, a reformátusok délutáni óvodáját és a Vasile Goldiş iskolából átirányított 1–8. osztályt.
„A magyar iskola ügye nálunk nem felekezeti kérdés, a különböző vallású gyerekek a legjobb egyetértésben tanulnak iskolánkban” – jelenti ki az iskola igazgatója, Gál László. Gyulafehérváron 2007 előtt az általános iskolás magyar gyerekek a Vasile Goldiş iskola magyar tagozatán tanulhattak anyanyelvükön. Mivel azonban nem volt meg a minimális létszám a külön osztályok működtetéséhez, a magyar osztályokat összevonták, ami negatívan befolyásolta az oktatás minőségét. Az önálló magyar oktatást csupán a magyar középiskola, a Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Gimnázium képviselte. Ebbe a struktúrába illeszkedett bele az 1989-es változások után – a magyar szülők kérésére létrehozott – Caritas magánóvoda, majd az első, illetve ötödik osztály beindítása. Jelenleg 173-an tanulnak a korszerű és patinás tanintézményben. Az óvodába 26, az elemibe 42, az 5–8. osztályba 35 gyerek jár, a további 70 középiskolás. A szép számok a Vajasdról iskolabusszal ingázó 15, az Alvincről érkező további 5 és a Balázsfalváról naponta érkező 1 diáknak köszönhetően kerekedtek ki. A líceumi római katolikus teológiai osztályok tanulóinak túlnyomó többsége székelyföldi, gyimesi, de szép számmal jönnek Erdély belső vidékeiről, mint például Marosludasról vagy a Mezőségről is.
Az önálló magyar iskola – a GMGK, ahogy tanárok, diákok előszeretettel becézik – az érsekség tulajdonát képező felújított Fogarasy-épületben, a várban működik. Fenntartását az önkormányzat segíti, de a magyar oktatás fennmaradásához a dévai Szent Ferenc Alapítvány is jelentősen hozzájárul, gyulafehérvári házának létrehozásával a gyereklétszám megnövekedett. „Csaba testvér itteni háza meghatározó segítség az iskolának: a ház lakói révén egészül ki két esetben is az a minimális csoportlétszám, mely lehetővé teszi az önálló osztályként történő működést” – mondja Gál László. A tanügyi törvény és rendelkezései is szavatolják a kis létszámú tanulóközösséggel rendelkező nemzetiségi iskolák működését, de a Böjte Csaba által vezetett alapítvány jelenléte Gyulafehérváron is stabilabb alapokra helyezi a magyar oktatást.
Szülői öntudatébresztés
Senki sem rendelkezik pontos kimutatással, hány magyar család csemetéje jár a város valamelyik román iskolájába. A tanárok 15–20-ra teszik az „elcsellengők” számát, de ha a szülők nem hagynak fel a régi reflexekkel, az átpártolt diákok száma tovább nőhet. „Az óvodába nagyon sok gyerek jelentkezik, de itt is a tipikus erdélyi rossz gondolkodásmód mutatkozik meg: amikor a csöppség előkészítő osztályba kerül, a szülő már román tagozatra íratja” – mondja Gudor. Ily módon a kicsik csaknem fele nem anyanyelvű osztályban kezdi az iskolát. Mivel a gyermekhiány a tanintézmény színvonalára is kihat, a katolikus érsekség több fiatal munkatársa gyermeke érdekében otthagyta az állását, és visszatért Székelyföldre.
Gál László sajnálatosnak tartja, amikor egy színmagyar családból származó gyermek a szülők különös előítéletei vagy nemzetiségi öntudathiánya miatt román osztályban kezdi a felkészítő osztályt. Talán nem véletlen, hogy épp Gyulafehérvárról került fel az internetre az az egyperces kisfilm, amelyben egy helyi magyar fiatalember, aki a december elsejei ünnepre igyekszik, azt próbálja bizonygatni, hogy „Romániában élsz, román vagy.” Mindezt azok után, hogy elmondja: gyermekkorában még csak nem is tudott románul. „Továbbra is él az a hamis felfogás, miszerint jobban érvényesül a gyermek, ha románul végzi a tanulmányait, holott ma már alig van olyan egyetemi szak, ahol ne lehetne magyarul tanulni. Hiába a jól felszerelt iskola, a kitűnő tanárok, a szülőt nehezen tudjuk magyar öntudatra ébreszteni, ha az nem alakult ki nála tanulóévei, ifjúsága folyamán” – sajnálkozik az iskolaigazgató.
A magyar vonal „szakadása” az elemi befejezése után folytatódik. Ötödik osztálytól is sok gyereket átíratnak a román tagozatra. Ezzel szemben a nyolcadik osztályt végzetteket már nem térítik el a szülők. A GMGK-s statisztikák szerint a végzősök túlnyomó többsége anyanyelvén, Gyulafehérváron vagy a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban folytatja tanulmányait.
A szülőkön múlik az iskola jövője
Gál igazgató mégis derűlátó, bár tisztában van: a Majláth Gusztáv iskola sorsának kedvező alakulásához több odafigyelésre van szükség – főként a város és a környék magyar szülei részéről. Református kollégája, Gudor Kund Botond azon a véleményen van, hogy a fehérvári iskola csak abban az esetben maradhat fenn, ha többet nyújt, mint egy román tanintézmény. Az egyház mellett működő Bod Péter Alapítványon keresztül sikerül ösztöndíjakkal támogatni az ingázó, illetve bentlakó diákokat, megszervezni a délutáni programokat, finanszírozni a nyári táborokat. „Ezzel kicsit el is kényeztettük a szülőket, akik közül már többen is eljátszották, hogy ha az ösztöndíj késik, elviszik a gyermeküket a magyar iskolából. Sajnos színmagyar értelmiségi anyukák-apukák tették ezt, olyanok, akiktől az ember egészen mást várna” – sérelmezi egyes szülők gondolkodásmódját a lelkész. Szerinte a magyar közegből kikerülő gyermekeken a „sátoros ünnepi” fellépéseken érződik leginkább az anyanyelvüktől való eltávolodás.
Évszázados múlt
Gyulafehérvárt, mint püspöki székhelyen, mindig volt iskola a középkor századain keresztül. A jezsuita iskola alapítójaként a Zemplénből származó Leleszi Jánost tartják számon, akit Báthory Kristóf fejedelem telepített Erdélybe 1579-ben. A 18. század második felében már 100 diák tanult a városban, közülük 10 a felső, 15 a középső osztályban, a többi 75 pedig alsóbb és elemi osztályokban. A jezsuita rend eltörlése alkalmával a gyulafehérvári iskola közel állt a megszűnéshez. Mária Terézia királynő azt rendelte el, hogy a rend volt tagjai az iskolai év befejezése után menjenek át Kolozsvárra, s ott vagy lelkészkedjenek, vagy a humanisták osztályainak tanítására vállalkozzanak. A rendelet híre „leverőleg hatott a város intelligens elemeire”, akik mozgalmat indítottak az iskola érdekében. A pénzverde tisztviselői kérelmet nyújtottak be a káptalanhoz, amelyben kérték, hogy a gimnáziumot hagyják Gyulafehérváron, sőt, egészítsék ki azt a humanista osztályokkal. A felterjesztés sikerrel járt, Mária Terézia engedett a káptalan és a város kérésének, és meghagyta a gimnáziumot is és a szemináriumot is Gyulafehérvárott, hogy a vidék ne maradjon katolikus nevelés nélkül. A jezsuiták is Fehérváron maradtak – a rend beszüntetése után is –, s világi papi ruhában tanítottak tovább. 1792 őszén Batthyány Ignác püspök berendezte a mostani papnevelőt, és a kisszeminárium visszakapta a régi szállását. A régi rendszerű gimnáziumot a szabadságharc idején, 1848. október 21-én bezárták, s az intézet épülete az 1849. június 24-i várostrom alkalmával lángok martalékává vált és romba dőlt. Ötévi szünetelés után – Haynald Lajos püspök közbenjárásával és támogatásával rendbe hozva – az iskola 1853-ban újra megnyílt, 8 osztállyal és 12 tanárral. Az elnyomatás éveiben a német tanítási nyelv mellett is több tárgyat magyarul tanítottak, s a hazafias szellemet ápolták. Ugyancsak Haynald püspök kezdeményezésére az intézetben több évtizeden át (1857–1886) tanították rendkívüli tárgyként a román nyelvet, s a tanári kar olyan értelmű felterjesztést tett, hogy kötelező tárggyá kell tenni. A gimnázium régi épületét a századfordulón lebontották, a helyén emelt palotában működött az iskola – 1922-től Majláth Főgimnázium néven – mindaddig, míg az 1948-as tanügyi reform Erdély más központjaihoz hasonlóan itt is megszabta a magyar nyelvű középiskolai oktatás új feltételeit. A kommunista állam elvette a katolikus főgimnáziumot, amelyben a Római Katolikus Kisszeminárium néven a kántoriskola is működött. 1953-ban a Teológiai Intézet keretén belül Márton Áron püspök utólagos jóváhagyásával létrejött a kántoriskola, amely – saját épületétől megfosztottan – az előbb említett néven működött egészen 1990-ig. A püspök folyamodványban követelte a bukaresti kommunista vezetéstől az épületet a kántoriskolának, a Majláth Főgimnázium egykori bentlakását, a katolikus egyház jogos tulajdonát. A levél válasz nélkül maradt. Csak 2002-ben sikerült újra birtokba venni, szörnyen lelakott, romos állapotban. 1990-től a kántoriskola érettségi diplomáját visszamenőleg államilag is elismerték, az intézmény nevét Római Katolikus Líceumi Szemináriumra változtatták. Egészen 2006-ig, amikor felvette a Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceum nevet.
Szucher Ervin
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2015. május 22.
A városé lett az aradi vár
Többéves huzavona után civil létesítménnyé válhat az aradi vár, mivel a védelmi minisztérium aláírta azt az egyezményt, miszerint az épületet a helyi önkormányzat hatáskörébe helyezi át – nyilatkozta Gheorghe Falcă polgármester.
Rámutatott: a szaktárca hivatalosan is értesítette őket, hogy aláírták a megállapodást, néhány napon belül pedig az önkormányzat kézhez is kapja a dokumentumot. Arad elöljárója azt is elmondta: hamarosan megkezdik a gáji kaszárnya felújítását, amelyre már el is különítették a szükséges összeget a városi költségvetésben, három–négy év múlva pedig az eddig katonai létesítményként használt várból átköltözhetnek ide a katonák.
„A minisztériummal kötött megállapodás nyomán ugyanakkor elkezdhetünk egyeztetni szakemberekkel a vár civil létesítménnyé való átalakításáról. Az ügyben közvitát szervezünk, megrendeljük a korszerűsítési terveket, és minél előbb nekilátunk a restauráláshoz” – fejtette ki Gheorghe Falcă. Korábbi becslések szerint a Mária Terézia uralkodása idején a város szívében épített téglavár helyreállításához 170 millió euróra lenne szükség, ezt EU-s pályázatokból szereznék meg.
A polgármester emlékeztetett: a város már 2011 óta próbálja megszerezni a várat a védelmi tárcától. Falcă hozzátette: a helyiek közül sem mindenki támogatta a projektet, elmondása szerint az egyik szociáldemokrata (PSD) képviselő folyamatosan azt hangoztatta, hogy a város nem teljesítette kötelességét, mivel nem épített tömbházakat a katonai személyzetnek. Az aradi vár átvételére vonatkozó protokollmegállapodást egyébként december végén fogadták el a helyi tanácsosok.
Kőrössy Andrea
Krónika (Kolozsvár)
Többéves huzavona után civil létesítménnyé válhat az aradi vár, mivel a védelmi minisztérium aláírta azt az egyezményt, miszerint az épületet a helyi önkormányzat hatáskörébe helyezi át – nyilatkozta Gheorghe Falcă polgármester.
Rámutatott: a szaktárca hivatalosan is értesítette őket, hogy aláírták a megállapodást, néhány napon belül pedig az önkormányzat kézhez is kapja a dokumentumot. Arad elöljárója azt is elmondta: hamarosan megkezdik a gáji kaszárnya felújítását, amelyre már el is különítették a szükséges összeget a városi költségvetésben, három–négy év múlva pedig az eddig katonai létesítményként használt várból átköltözhetnek ide a katonák.
„A minisztériummal kötött megállapodás nyomán ugyanakkor elkezdhetünk egyeztetni szakemberekkel a vár civil létesítménnyé való átalakításáról. Az ügyben közvitát szervezünk, megrendeljük a korszerűsítési terveket, és minél előbb nekilátunk a restauráláshoz” – fejtette ki Gheorghe Falcă. Korábbi becslések szerint a Mária Terézia uralkodása idején a város szívében épített téglavár helyreállításához 170 millió euróra lenne szükség, ezt EU-s pályázatokból szereznék meg.
A polgármester emlékeztetett: a város már 2011 óta próbálja megszerezni a várat a védelmi tárcától. Falcă hozzátette: a helyiek közül sem mindenki támogatta a projektet, elmondása szerint az egyik szociáldemokrata (PSD) képviselő folyamatosan azt hangoztatta, hogy a város nem teljesítette kötelességét, mivel nem épített tömbházakat a katonai személyzetnek. Az aradi vár átvételére vonatkozó protokollmegállapodást egyébként december végén fogadták el a helyi tanácsosok.
Kőrössy Andrea
Krónika (Kolozsvár)
2015. június 26.
Ostromlók csontjait találták?
Nagyvárad- Csontvázmaradványokat találtak a héten a Szent László tér munkálatai során. Péter I. Zoltán helytörténész szerint valamelyik ostromban elesettek sebtében elhantolt maradványai lehetnek.
Csontvázmaradványokat találtak a Szent László téri munkálatok során. Az Electroconstruct cég munkásai akkor fedezték fel a csontokat, amikor egy földalatti részt ástak ki, ahol elektromos berendezéseket helyeznek majd el a Szent László tér és a Zöldfa utca kereszteződésénél. A csontok valószínűleg több embertől származnak, és mintegy két méteres mélységben találták meg azokat. A helyszínen tartózkodó román archeológus megállapítása szerint hozzávetőlegesen 300 évesek lehetnek, és nem normális anatómiai pozíciókban voltak elhelyezve. A régész ugyanakkor azt is mondta, hogy a maradványokat elküldik majd tudományos vizsgálatra. Az esettel kapcsolatban Péter I. Zoltán helytörténész azt nyilatkozta az Erdély Online-nak: valószínűtlennek tartja, ami az interjúban szintén elhangzott, vagyis hogy a Holdas-templom vagy a Szent László-templom körüli egykori temetkezési helyre bukkantak volna, ugyanis Mária Terézia 1775-ben pátenst adott ki a temetők és a temetkezés új rendjére, mely szigorú előírásokat tartalmazott a temetők létesítésének, illetve az elhunytak eltemetésének feltételeiben is. Többek közt megtiltotta a templomudvarokban történő temetkezést, és új temetőket csak a lakóövezeten- a város körüli árkon- kívül lehetett létesíteni. A Holdas-templomot 1780-ban szentelték fel, tehát már hatályban volt a vonatkozó rendelet, ráadásul akkor tér volt ott, mert már létezett Újváros, tehát emiatt sem temetkezhettek. A Szent László-templom építése pedig több közvetett forrás alapján valamikor 1720-as, ’30-as évekre tehető, tehát ha a 300 éves régiséget vesszük alapul, akkor még nem létezett, amikor a csontok már a föld alatt voltak.
„Ideiglenes” temető
A szakember szerint inkább arról lehet szó, hogy valamelyik ostromban- az 1660-as török vagy az 1692-es osztrák- elesettek sebtében elhantolt maradványaira bukkantak. Erre utalhat, hogy a csontok nem voltak szabályos formában, annak pedig, hogy így nem 300 évet, hanem ennél néhány évtizeddel többet kell visszamennünk a múltba, különösebb jelentősége nincs, hiszen a történelem szempontjából 30-50 év nem nagy idő, illetve a 300 év is csak saccolás alapján történt. Ugyanakkor 1692-ben körülbelül a jelzett hely környékén lehetett a támadó seregek felvonulási területe, és valahova el kellett ideiglenesen hantolni a sok halottat. Azt gondolhatták, hogy később majd elviszik, és eltemetik őket rendesen, de aztán megfeledkeztek róluk, bár ez is csupán egy feltételezés. De ugyanígy, ha például 360 évet megyünk vissza az időben, akkor akár törökök is lehetnek, hiszen 1660-ban szintén ebből az irányból támadtak.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro
Nagyvárad- Csontvázmaradványokat találtak a héten a Szent László tér munkálatai során. Péter I. Zoltán helytörténész szerint valamelyik ostromban elesettek sebtében elhantolt maradványai lehetnek.
Csontvázmaradványokat találtak a Szent László téri munkálatok során. Az Electroconstruct cég munkásai akkor fedezték fel a csontokat, amikor egy földalatti részt ástak ki, ahol elektromos berendezéseket helyeznek majd el a Szent László tér és a Zöldfa utca kereszteződésénél. A csontok valószínűleg több embertől származnak, és mintegy két méteres mélységben találták meg azokat. A helyszínen tartózkodó román archeológus megállapítása szerint hozzávetőlegesen 300 évesek lehetnek, és nem normális anatómiai pozíciókban voltak elhelyezve. A régész ugyanakkor azt is mondta, hogy a maradványokat elküldik majd tudományos vizsgálatra. Az esettel kapcsolatban Péter I. Zoltán helytörténész azt nyilatkozta az Erdély Online-nak: valószínűtlennek tartja, ami az interjúban szintén elhangzott, vagyis hogy a Holdas-templom vagy a Szent László-templom körüli egykori temetkezési helyre bukkantak volna, ugyanis Mária Terézia 1775-ben pátenst adott ki a temetők és a temetkezés új rendjére, mely szigorú előírásokat tartalmazott a temetők létesítésének, illetve az elhunytak eltemetésének feltételeiben is. Többek közt megtiltotta a templomudvarokban történő temetkezést, és új temetőket csak a lakóövezeten- a város körüli árkon- kívül lehetett létesíteni. A Holdas-templomot 1780-ban szentelték fel, tehát már hatályban volt a vonatkozó rendelet, ráadásul akkor tér volt ott, mert már létezett Újváros, tehát emiatt sem temetkezhettek. A Szent László-templom építése pedig több közvetett forrás alapján valamikor 1720-as, ’30-as évekre tehető, tehát ha a 300 éves régiséget vesszük alapul, akkor még nem létezett, amikor a csontok már a föld alatt voltak.
„Ideiglenes” temető
A szakember szerint inkább arról lehet szó, hogy valamelyik ostromban- az 1660-as török vagy az 1692-es osztrák- elesettek sebtében elhantolt maradványaira bukkantak. Erre utalhat, hogy a csontok nem voltak szabályos formában, annak pedig, hogy így nem 300 évet, hanem ennél néhány évtizeddel többet kell visszamennünk a múltba, különösebb jelentősége nincs, hiszen a történelem szempontjából 30-50 év nem nagy idő, illetve a 300 év is csak saccolás alapján történt. Ugyanakkor 1692-ben körülbelül a jelzett hely környékén lehetett a támadó seregek felvonulási területe, és valahova el kellett ideiglenesen hantolni a sok halottat. Azt gondolhatták, hogy később majd elviszik, és eltemetik őket rendesen, de aztán megfeledkeztek róluk, bár ez is csupán egy feltételezés. De ugyanígy, ha például 360 évet megyünk vissza az időben, akkor akár törökök is lehetnek, hiszen 1660-ban szintén ebből az irányból támadtak.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro
2015. július 14.
Intolerancia a hegyek ormán?
Románia a Kárpátok (éden)kertje! – hirdeti a turisztikai minisztérium által kitalált jelmondat, amellyel megpróbálják az ország szépségeit, idegenforgalmi látványosságait előtérbe helyezve – országos kampánnyal – idecsalogatni elsősorban a külföldi turistákat. Ez így igaz, gyönyörű tájaink vannak, s ha nem is a legmagasabb elvárásoknak megfelelő turisztikai infrastruktúrával rendelkezünk, azért minden igényt kielégítő turisztikai kínálatban válogathatnak az idelátogatók.
Vannak kiváló minőségű szállodáink, elfogadható panzióink, történelmi és épített örökségünk, kiépített turistaösvényeink. S ebben a munkában nemcsak a turisztikai cégek veszik ki a részüket, hanem az is örvendetes, hogy számos civil szervezet is szerepet vállal. Például a 2001-ben – Alin Uhlmann Useriu által a Borgótiha községhez tartozó Tihuca faluban létrehozott Tasuleasa Social nevű nemkormányzati szervezet. Az egyesület természetvédelmi, szociális és kulturális terveket valósított meg eddig. Célként tűzték ki, hogy megváltoztatják "a körülöttünk lévők mentalitását" és meg szeretnék mutatni, hogy a fiatalokat is be lehet vonni önkéntesként a szociális gondok rendezésébe. "A fiatalok megtanulhatják, hogyan ültessenek fákat, mi a fák és az erdő haszna, miért fontos, hogy a folyópartok tiszták maradjanak, milyen jelentősége van a szelektív hulladékgyűjtésnek stb." – áll többek között az eddig 25.000 önkéntest mozgósító szervezet célkitűzései között.
Az egyesület felvállalta azt is, hogy megőrzik, ápolják a község közelében lévő Kelemen-havasok szépségét, elragadó vadságát, legendáit. Így jött az ötlet, hogy turisztikai látványosságként építsék ki a Habsburg Birodalomban megépített, majd később az Osztrák–Magyar Monarchia által is használt 43 km-es, ún. Mária Terézia utat. Ezt évszázadokon keresztül a határőrség, illetve a két világháborúban a Kelemen-havasok 2000 méteres bérceire kiépített frontvonal ellátására használták. Még most is látszanak a lövészárkok, a határőrbódék alapjai stb. A Tasuleasa Social a Via Maria Theresia projekt keretében tematikus ösvényt épített ki. Támogatóknak köszönhetően történelmi ismeretterjesztő táblákat, jelzőoszlopokat helyeztek ki, pihenőhelyeket alakítottak ki, a tavaly hegyi maratonversenyt is szerveztek. Az utat ezentúl nem hadászati célra használják, hanem a túrázóknak, a maratonistáknak, a hegyikerékpározóknak építették ki. Az út mentén olyan táblákat helyeztek ki, amelyek az út történetéről, építőiről, használóiról adnak információt, ugyanakkor rávilágítanak a helyes viselkedésmódra, melyet a hegyekben kell tanúsítaniuk a turistáknak, illetve felhívják a figyelmet a természetvédelmi szabályokra. Mi több, a terv hosszú távú célkitűzései között az is szerepel, hogy ily módon próbálnak harcolni erdeink megmentéséért, az illegális kitermelés csökkentéséért.
Az egyesület az információkat négy nyelven: románul, magyarul, angolul és németül írta ki. Ez példaértékű lehet, mint ahogy az is, hogy az egyesület elnöke román (Alin Uhlmann Useriu), alelnöke német (Willy Meister), ügyvezető igazgatója pedig magyar (Székely Anna).
Az egyik ilyen táblát az útvonal legforgalmasabb csomópontjához helyezték ki, az 1705 méter magasan levő Negoj-nyeregbe, ahonnan a legkönnyebben lehet megközelíteni a Kelemen-havasok legmagasabb csúcsát, a 2100 méteres Pietroszt, ugyanakkor a nyeregből folytatni lehet az utat a 12 Apostol nevű sziklákon át Borgóprundig – gyakorlatilag ez a legrövidebb átjáró Erdély és Moldva között. Azoknak a turistáknak, akik idén július 11-én arra jártak, szomorúan kellett tapasztalniuk, hogy a magyar nyelvű szöveget letörölték. Valakit nem zavart a többi nyelv, csak a magyar! S mindez ott történik meg, ahol – a turisták között íratlan szabály – nemtől, nemzetiségtől, származástól függetlenül mindenki köszönti egymást, ahol a természet törvényei előtt nincs másság, többség és kisebbség, ahova az emberek közös célért, a természetszeretetért, a feltöltődésért gyalogolnak kilométereket.
A gesztus nemcsak a magyarok, hanem az egyesületnek – a valóban európai és igazán értékelendő – kezdeményezése ellen is szól, amely végre fantáziát látott abban, hogy a történelmi múltat ne az egymás elleni acsarkodásra használja, hanem kulturális örökségként, turisztikai vonzerőként érvényesítse. Szomorú, hogy a több mint két évtizedes nacionalista, sovinista uszítás jelei ilyen magasba is elérnek, oda, ahol amúgy nincs helye az intoleranciának, hanem inkább az emberi szolidaritás, az együttérzés kell érvényesüljön, hiszen ilyen magasban és körülmények között bárkivel bármilyen baj megtörténhet, és akkor – a turisták íratlan szabályai szerint – segíteni kell egymáson!
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)
Románia a Kárpátok (éden)kertje! – hirdeti a turisztikai minisztérium által kitalált jelmondat, amellyel megpróbálják az ország szépségeit, idegenforgalmi látványosságait előtérbe helyezve – országos kampánnyal – idecsalogatni elsősorban a külföldi turistákat. Ez így igaz, gyönyörű tájaink vannak, s ha nem is a legmagasabb elvárásoknak megfelelő turisztikai infrastruktúrával rendelkezünk, azért minden igényt kielégítő turisztikai kínálatban válogathatnak az idelátogatók.
Vannak kiváló minőségű szállodáink, elfogadható panzióink, történelmi és épített örökségünk, kiépített turistaösvényeink. S ebben a munkában nemcsak a turisztikai cégek veszik ki a részüket, hanem az is örvendetes, hogy számos civil szervezet is szerepet vállal. Például a 2001-ben – Alin Uhlmann Useriu által a Borgótiha községhez tartozó Tihuca faluban létrehozott Tasuleasa Social nevű nemkormányzati szervezet. Az egyesület természetvédelmi, szociális és kulturális terveket valósított meg eddig. Célként tűzték ki, hogy megváltoztatják "a körülöttünk lévők mentalitását" és meg szeretnék mutatni, hogy a fiatalokat is be lehet vonni önkéntesként a szociális gondok rendezésébe. "A fiatalok megtanulhatják, hogyan ültessenek fákat, mi a fák és az erdő haszna, miért fontos, hogy a folyópartok tiszták maradjanak, milyen jelentősége van a szelektív hulladékgyűjtésnek stb." – áll többek között az eddig 25.000 önkéntest mozgósító szervezet célkitűzései között.
Az egyesület felvállalta azt is, hogy megőrzik, ápolják a község közelében lévő Kelemen-havasok szépségét, elragadó vadságát, legendáit. Így jött az ötlet, hogy turisztikai látványosságként építsék ki a Habsburg Birodalomban megépített, majd később az Osztrák–Magyar Monarchia által is használt 43 km-es, ún. Mária Terézia utat. Ezt évszázadokon keresztül a határőrség, illetve a két világháborúban a Kelemen-havasok 2000 méteres bérceire kiépített frontvonal ellátására használták. Még most is látszanak a lövészárkok, a határőrbódék alapjai stb. A Tasuleasa Social a Via Maria Theresia projekt keretében tematikus ösvényt épített ki. Támogatóknak köszönhetően történelmi ismeretterjesztő táblákat, jelzőoszlopokat helyeztek ki, pihenőhelyeket alakítottak ki, a tavaly hegyi maratonversenyt is szerveztek. Az utat ezentúl nem hadászati célra használják, hanem a túrázóknak, a maratonistáknak, a hegyikerékpározóknak építették ki. Az út mentén olyan táblákat helyeztek ki, amelyek az út történetéről, építőiről, használóiról adnak információt, ugyanakkor rávilágítanak a helyes viselkedésmódra, melyet a hegyekben kell tanúsítaniuk a turistáknak, illetve felhívják a figyelmet a természetvédelmi szabályokra. Mi több, a terv hosszú távú célkitűzései között az is szerepel, hogy ily módon próbálnak harcolni erdeink megmentéséért, az illegális kitermelés csökkentéséért.
Az egyesület az információkat négy nyelven: románul, magyarul, angolul és németül írta ki. Ez példaértékű lehet, mint ahogy az is, hogy az egyesület elnöke román (Alin Uhlmann Useriu), alelnöke német (Willy Meister), ügyvezető igazgatója pedig magyar (Székely Anna).
Az egyik ilyen táblát az útvonal legforgalmasabb csomópontjához helyezték ki, az 1705 méter magasan levő Negoj-nyeregbe, ahonnan a legkönnyebben lehet megközelíteni a Kelemen-havasok legmagasabb csúcsát, a 2100 méteres Pietroszt, ugyanakkor a nyeregből folytatni lehet az utat a 12 Apostol nevű sziklákon át Borgóprundig – gyakorlatilag ez a legrövidebb átjáró Erdély és Moldva között. Azoknak a turistáknak, akik idén július 11-én arra jártak, szomorúan kellett tapasztalniuk, hogy a magyar nyelvű szöveget letörölték. Valakit nem zavart a többi nyelv, csak a magyar! S mindez ott történik meg, ahol – a turisták között íratlan szabály – nemtől, nemzetiségtől, származástól függetlenül mindenki köszönti egymást, ahol a természet törvényei előtt nincs másság, többség és kisebbség, ahova az emberek közös célért, a természetszeretetért, a feltöltődésért gyalogolnak kilométereket.
A gesztus nemcsak a magyarok, hanem az egyesületnek – a valóban európai és igazán értékelendő – kezdeményezése ellen is szól, amely végre fantáziát látott abban, hogy a történelmi múltat ne az egymás elleni acsarkodásra használja, hanem kulturális örökségként, turisztikai vonzerőként érvényesítse. Szomorú, hogy a több mint két évtizedes nacionalista, sovinista uszítás jelei ilyen magasba is elérnek, oda, ahol amúgy nincs helye az intoleranciának, hanem inkább az emberi szolidaritás, az együttérzés kell érvényesüljön, hiszen ilyen magasban és körülmények között bárkivel bármilyen baj megtörténhet, és akkor – a turisták íratlan szabályai szerint – segíteni kell egymáson!
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)
2015. július 15.
Zavar a magyar felirat
A Kelemen-havasokban kialakított turistaútvonal egyik tájékoztató tábláján megsemmisítették a magyar szöveget.
A 2001-ben létrehozott Tăşuleasa Social nevű civil szervezet turisztikai látványosságként építette ki a Kelemen-havasokban a Habsburg Birodalomban megépített, majd később az Osztrák–Magyar Monarchia által is használt 43 km-es, ún. Mária Terézia utat, melyet évszázadokon keresztül a határőrség használt, a két világháborúban pedig innen bonyolították a Kelemen-havasok 2000 méteres bérceire kiépített frontvonal ellátását. A Tăşuleasa Social történelmi ismeretterjesztő táblákat és jelzőoszlopokat állított, pihenőhelyeket alakított ki, a tavaly hegyi maratonversenyt is szervezett a Via Maria Theresián. Az út menti táblák az út történetéről, építőiről, használóiról informálják a turistákat, ugyanakkor rávilágítanak a hegyekben való helyes viselkedésmódra, és felhívják a figyelmet a természetvédelmi szabályokra.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A Kelemen-havasokban kialakított turistaútvonal egyik tájékoztató tábláján megsemmisítették a magyar szöveget.
A 2001-ben létrehozott Tăşuleasa Social nevű civil szervezet turisztikai látványosságként építette ki a Kelemen-havasokban a Habsburg Birodalomban megépített, majd később az Osztrák–Magyar Monarchia által is használt 43 km-es, ún. Mária Terézia utat, melyet évszázadokon keresztül a határőrség használt, a két világháborúban pedig innen bonyolították a Kelemen-havasok 2000 méteres bérceire kiépített frontvonal ellátását. A Tăşuleasa Social történelmi ismeretterjesztő táblákat és jelzőoszlopokat állított, pihenőhelyeket alakított ki, a tavaly hegyi maratonversenyt is szervezett a Via Maria Theresián. Az út menti táblák az út történetéről, építőiről, használóiról informálják a turistákat, ugyanakkor rávilágítanak a hegyekben való helyes viselkedésmódra, és felhívják a figyelmet a természetvédelmi szabályokra.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. július 31.
A kibédi Kuron Márton
I. Ferenc József székely darabont testőre
Az értékeit, nagy embereit ma minden nép, nemzet, falu, helység felkutatja, és belefoglalja települése történetébe. Mi is azt tesszük, amikor a kibédi születésű Kuron Márton székely darabont testőrt bemutatjuk mint Marosszék, Kibéd szülöttjét I. Ferenc József Magyar Királyi Darabont Testőrségéből. Az első világháború tavalyi századik évfordulója is arra késztet, hogy honvédjeinkre, katonáinkra, hőseinkre emlékezzünk.
2015 márciusában volt a magyar testőrség megalakulásának 255. évfordulója. Gróf Pálffy Miklós kancellár és Mária Terézia királynő megegyezése alapján 1760. március 1-jén járta be a korona megyéit a felhívás a Magyar Nemesi Testőrség felállításához szükséges pénzalap létrehozására. A Magyar Nemesi Testőrség költségét a magyar, az erdélyi és horvátországi megyék állták.
A testőrség többszöri névváltoztatással, hosszú időn keresztül változatlan feladatkörrel tevékenykedett. Mária Terézia 1760. szeptember 1-jén létrehozta a Magyar Nemesi Testőrséget, a magyar nemzetnek a hétéves háborúban az uralkodóház iránt tanúsított hűsége és önfeláldozása jutalmául, a királyi udvar fényének növelése és a magyar ifjak kiművelése végett.
Az ország rendjei, törvényhozása 1764-ben a száz nemes ifjúból álló intézményre évenként 100.000 forintot szavazott meg, azzal a feltétellel, hogy az intézmény felállításakor az ifjakat a vármegyék adják. Erdélyország ezenkívül 20.000 forintot adott húsz testőr ellátására. Az egész gárda 120 főből állott. A testőrségre ez időtől 1848-ig a magyar dicsőség képviselőjeként tekintettek, és ők voltak az akkori világ legszebb testőrei.
A királyi utasítás nyomán felállított magyar testőrség története három korszakra oszlik. Az első időszak a Magyar Nemesi Testőrség (1760-1850), a második a Magyar Királyi Nemesi Testőrség (1867-1918) és a harmadik a Magyar Királyi Darabont Testőrség (1904-1918) története. Ezek az elit alakulatok a Habsburg-ház fényét, hatalmát szolgálták.
II. József uralkodása alatt ez a testőrség kapcsolattartó volt a bécsi udvar és a külföldi fejedelmek között. Tagjai sokat utaztak, a legviláglátottabb, a legműveltebb emberek voltak. A világ egyik legjelentősebb uralkodói udvarában elsajátított tudást, műveltséget szolgálatuk letelte után Magyarország javára fordították.
A legtöbbjük nemes ember volt, arisztokrata családokból verbuválódtak. A nemességet, az arisztokrata származást kiváltságnak tartották. Paraszti származású alig található közöttük, ahogy román vagy ruszin sem, kevés a székely, az erdélyi magyar. A többségük a nyugati vármegyékből – Pozsony, Nyitra, Sopron, Vas stb. – került a testületbe.
A testőri intézet közül a legnagyobb hírnév a Magyar Nemesi Testőrségnek jutott. Soraiban fényes életpályát befutó személyiségek, katonák, írók, költők vagy közéleti emberek (Kisfaludy, Bessenyei) voltak.
A testőrség másfél évszázadon keresztül állt fenn. Története két hosszú korszakot ölel fel. Az első a megalakulástól, 1760. szept. 11-től az 1848-1849-es forradalomig, a második a kiegyezéstől, 1867-től, I. Ferenc József megkoronázásától az osztrák–magyar birodalom 1918-as széteséséig tartott. A Magyar Királyi Nemesi Testőrség is jogfolytonos intézmény. Az új testőrségben a nemesség, az arisztokrata jelleg, a magyar honosság, eredet nem volt kritérium, előfeltétel.
"őŐfelsége, a császár és király katonai udvartartásához tartozó katonai osztagok" között a Magyar Királyi Darabont Testőrség a legkésőbbi, 1904-es alapítású. Ennél nem volt feltétel a nemesi, arisztokrata származás és a honosság.
Az 1795. évi testőrségi szabályzat előírta, hogy a felvételnél különös gondot ke-llett fordítani arra, hogy formás, megnyerő külsejű, magas termetű ifjak jussanak, kerüljenek a testület tagjai közé. Az irodalmi, nyelvi stúdiumokat is követelményként szabták meg, a császári udvarban használt nyelvek ismeretét elvárták. A testőrök napirendjét házi és szolgálati rendben határozták meg. Reggel 6 órakor dobszóra keltek, 8 órától szolgálat 14 óráig, orvosi vizsgálat, ebéd, kimenő 10-11-ig vacsora után. A vendéglőket, kávéházakat, kocsmákat nem látogathatták, a pipázás, a szerencsejáték, a ledér nőkkel való találkozás is a tiltólistán volt. A könnyelmű szórakozást büntetés követte.
A darabont testőrség a budai vár reprezentációjához tartozott, és szolgálata a külső, az udvari, a belső, a biztonsági, illetve díszszolgálatra szorítkozott. Szolgálatát Bécsből, a főudvarmesteri hivatal szertartási osztályán szervezték meg. Igazi testőri feladatokat a császár és király budapesti látogatásán, reprezentatív szerepet pedig I. Ferenc József bécsi temetésén, IV. Károly 1916-os budapesti koronázásán kapott.
A gárdistáktól szigorúan elvárták, hogy külsejük ápolt, megjelenésük pedig az udvari etikett szabályainak megfelelően elegáns legyen. Ez a megnyerő, tetszetős külső komoly belső értékekkel, erkölcsös és etikus viselkedéssel, szellemi értékekkel társult.
A testőrök megtanulták a spanyol etikett udvari szabályait, a biztos és határozott fellépés, viselkedés réguláit. Megtanulták az uralkodóval szembeni viselkedést, az uralkodóház felett őrködni, a nyilvánosság előtt kísérni, elhelyezkedni, az előkelőségek iránt kellő tiszteletet tanúsítani stb.
A testőrök szolgálata, beosztásuk bizalmi jellegű, ők az uralkodó emberei, a díszes küllem, a reprezentáció, a hatalom legitimációjának eszközei, az uralkodó, a koronák tartozékai, a birodalmat alkotó országok sajátos szimbólumai, a hatalom nagyságát, értékét, jellegét tükrözték. A pompa, a fény, a szabályozott, színpadias rend szolgálta az élő kulisszát, hátteret.
A bécsi Burg és a budai udvar belső és külső testőrségre oszlott. Az 1904 októberében alapított Magyar Királyi Darabont Testőrség két dandárt alkotott, I. Ferenc József hozta létre. A császár és király halálával, a háború végén feloszlott, és átszerveződött rendes katonai alakulatba, és mint ilyent, a déli olasz frontra vezényelték, és Doberdónál harcolt.
Ennek az 1904-ben felállított Magyar Királyi Darabont Testőrségnek volt tagja kezdettől feloszlatásáig, átszerveződéséig Kuron Márton testőr, Kibéd, Marosszék szülöttje, aki a háború végéig szolgált a magyar királyi várban Budapesten.
Kuron Márton, I. Ferenc József darabont testőre a Kis-Küküllő menti Kibéden született 1883. június 8-án, földműves, gazdálkodó családban. Apja Márton, anyja Júlia. Elemi iskoláit szülőfalujában, Kibéden végezte, és a rendes katonai sorozáson, az azt követő bevonulása után a budai várban székelő, frissen alakult Magyar Királyi Darabont Testőrség kiválasztott katonája, elit testőre lett. Rendelkezett azon személyi tulajdonságokkal, követelményekkel, amelyek a magyar királyi elit katonái sorába, az 1904-ben létrehozott Magyar Királyi Darabont Testőrség elit kötelékébe juttatták.
Testőri hivatása teljesítéséről unokájára, Kuron Mártonra maradt százoldalas füzete, kitüntetései, I. Ferenc József császárral és királlyal készült diplomája 1916-ból, fényképe, iránytűje. Szolgálata 1918-ban ért véget, miután IV. Károly magyar király a hűségeskü alól felmentette testőreit.
1913. február 9-én Kispesten megnősült, feleségül vette Dósa Eszter Kibédről származó, Budapesten dolgozó szülésznőt. A házasságból született Irénke lányuk. I. Ferenc József halála után a testőrséget 1916-ban az olasz frontra vezényelték, Kuron Márton Doberdónál harcolt, a karján megsebesült, hadirokkant lett.
A trianoni döntés után a családjával hazatér Erdélybe, Kibédre, a munkalehetőség és marasztalások ellenére. A II. bécsi döntés után, a magyar időben Kibéden községbíró. 1965-ben gazdálkodóként halt meg, a kibédi temetőben nyugszik.
Az unokájára maradt füzetben csokorba kötve kapjuk a történeteket a darabont testőrség szervezettségéről, felépítéséről, az udvari szolgálatról, az udvari tanácsnokokról, a szertartási osztályról, a szárnysegédekről, az alapszabályzatról. Benne olvasható a feltétlen hódolat esküje: a hűség, az elkötelezettség, az engedelmesség, a titoktartás, a testőrség rendeltetése, a különleges szolgálatok, a testőrök illetékei (kenyér, a betegséggel járó díjak, fürdőpótdíjak, szabadságolás, nősülés, előléptetés stb.).
Szól a testőrség állományáról, a mozgósításokról, a szolgálatokról, az udvari őrszolgálat 64 pontjáról, a korszellemről, az egyetértésről, a jelzési kellékek használatáról, a levél alkotórészeiről, a testőrt kiszolgáló legényről, a zsoldról, a riadóintézkedésekről, a király, a méltóságok, a követek megszólításáról, kíséretéről, a rendkívüli ünnepségek őrségéről, összetételéről, a felvonulásáról. 109 pontban rögzíti a testőri kötelezettségeket.
Kuron Márton I. Ferenc József kiváló székely darabont testőrében egyesültek mindazok a külső és belső nemes vonások, amelyek révén a birodalom kiválasztott, tiszteletre méltó embere, elit katonájává lett: a jó megjelenés, a megnyerő, ápolt külső, az elegancia, az illedelmes viselkedés, tiszteletadás, az erkölcsös, etikus szellemi értékek, a kötelességtudat, az engedelmesség, a feltétlen hódolat hazája, királya iránt, a hűség, a titoktartás és a hazaszeretet.
Dr. Mátyus András
Népújság (Marosvásárhely)
I. Ferenc József székely darabont testőre
Az értékeit, nagy embereit ma minden nép, nemzet, falu, helység felkutatja, és belefoglalja települése történetébe. Mi is azt tesszük, amikor a kibédi születésű Kuron Márton székely darabont testőrt bemutatjuk mint Marosszék, Kibéd szülöttjét I. Ferenc József Magyar Királyi Darabont Testőrségéből. Az első világháború tavalyi századik évfordulója is arra késztet, hogy honvédjeinkre, katonáinkra, hőseinkre emlékezzünk.
2015 márciusában volt a magyar testőrség megalakulásának 255. évfordulója. Gróf Pálffy Miklós kancellár és Mária Terézia királynő megegyezése alapján 1760. március 1-jén járta be a korona megyéit a felhívás a Magyar Nemesi Testőrség felállításához szükséges pénzalap létrehozására. A Magyar Nemesi Testőrség költségét a magyar, az erdélyi és horvátországi megyék állták.
A testőrség többszöri névváltoztatással, hosszú időn keresztül változatlan feladatkörrel tevékenykedett. Mária Terézia 1760. szeptember 1-jén létrehozta a Magyar Nemesi Testőrséget, a magyar nemzetnek a hétéves háborúban az uralkodóház iránt tanúsított hűsége és önfeláldozása jutalmául, a királyi udvar fényének növelése és a magyar ifjak kiművelése végett.
Az ország rendjei, törvényhozása 1764-ben a száz nemes ifjúból álló intézményre évenként 100.000 forintot szavazott meg, azzal a feltétellel, hogy az intézmény felállításakor az ifjakat a vármegyék adják. Erdélyország ezenkívül 20.000 forintot adott húsz testőr ellátására. Az egész gárda 120 főből állott. A testőrségre ez időtől 1848-ig a magyar dicsőség képviselőjeként tekintettek, és ők voltak az akkori világ legszebb testőrei.
A királyi utasítás nyomán felállított magyar testőrség története három korszakra oszlik. Az első időszak a Magyar Nemesi Testőrség (1760-1850), a második a Magyar Királyi Nemesi Testőrség (1867-1918) és a harmadik a Magyar Királyi Darabont Testőrség (1904-1918) története. Ezek az elit alakulatok a Habsburg-ház fényét, hatalmát szolgálták.
II. József uralkodása alatt ez a testőrség kapcsolattartó volt a bécsi udvar és a külföldi fejedelmek között. Tagjai sokat utaztak, a legviláglátottabb, a legműveltebb emberek voltak. A világ egyik legjelentősebb uralkodói udvarában elsajátított tudást, műveltséget szolgálatuk letelte után Magyarország javára fordították.
A legtöbbjük nemes ember volt, arisztokrata családokból verbuválódtak. A nemességet, az arisztokrata származást kiváltságnak tartották. Paraszti származású alig található közöttük, ahogy román vagy ruszin sem, kevés a székely, az erdélyi magyar. A többségük a nyugati vármegyékből – Pozsony, Nyitra, Sopron, Vas stb. – került a testületbe.
A testőri intézet közül a legnagyobb hírnév a Magyar Nemesi Testőrségnek jutott. Soraiban fényes életpályát befutó személyiségek, katonák, írók, költők vagy közéleti emberek (Kisfaludy, Bessenyei) voltak.
A testőrség másfél évszázadon keresztül állt fenn. Története két hosszú korszakot ölel fel. Az első a megalakulástól, 1760. szept. 11-től az 1848-1849-es forradalomig, a második a kiegyezéstől, 1867-től, I. Ferenc József megkoronázásától az osztrák–magyar birodalom 1918-as széteséséig tartott. A Magyar Királyi Nemesi Testőrség is jogfolytonos intézmény. Az új testőrségben a nemesség, az arisztokrata jelleg, a magyar honosság, eredet nem volt kritérium, előfeltétel.
"őŐfelsége, a császár és király katonai udvartartásához tartozó katonai osztagok" között a Magyar Királyi Darabont Testőrség a legkésőbbi, 1904-es alapítású. Ennél nem volt feltétel a nemesi, arisztokrata származás és a honosság.
Az 1795. évi testőrségi szabályzat előírta, hogy a felvételnél különös gondot ke-llett fordítani arra, hogy formás, megnyerő külsejű, magas termetű ifjak jussanak, kerüljenek a testület tagjai közé. Az irodalmi, nyelvi stúdiumokat is követelményként szabták meg, a császári udvarban használt nyelvek ismeretét elvárták. A testőrök napirendjét házi és szolgálati rendben határozták meg. Reggel 6 órakor dobszóra keltek, 8 órától szolgálat 14 óráig, orvosi vizsgálat, ebéd, kimenő 10-11-ig vacsora után. A vendéglőket, kávéházakat, kocsmákat nem látogathatták, a pipázás, a szerencsejáték, a ledér nőkkel való találkozás is a tiltólistán volt. A könnyelmű szórakozást büntetés követte.
A darabont testőrség a budai vár reprezentációjához tartozott, és szolgálata a külső, az udvari, a belső, a biztonsági, illetve díszszolgálatra szorítkozott. Szolgálatát Bécsből, a főudvarmesteri hivatal szertartási osztályán szervezték meg. Igazi testőri feladatokat a császár és király budapesti látogatásán, reprezentatív szerepet pedig I. Ferenc József bécsi temetésén, IV. Károly 1916-os budapesti koronázásán kapott.
A gárdistáktól szigorúan elvárták, hogy külsejük ápolt, megjelenésük pedig az udvari etikett szabályainak megfelelően elegáns legyen. Ez a megnyerő, tetszetős külső komoly belső értékekkel, erkölcsös és etikus viselkedéssel, szellemi értékekkel társult.
A testőrök megtanulták a spanyol etikett udvari szabályait, a biztos és határozott fellépés, viselkedés réguláit. Megtanulták az uralkodóval szembeni viselkedést, az uralkodóház felett őrködni, a nyilvánosság előtt kísérni, elhelyezkedni, az előkelőségek iránt kellő tiszteletet tanúsítani stb.
A testőrök szolgálata, beosztásuk bizalmi jellegű, ők az uralkodó emberei, a díszes küllem, a reprezentáció, a hatalom legitimációjának eszközei, az uralkodó, a koronák tartozékai, a birodalmat alkotó országok sajátos szimbólumai, a hatalom nagyságát, értékét, jellegét tükrözték. A pompa, a fény, a szabályozott, színpadias rend szolgálta az élő kulisszát, hátteret.
A bécsi Burg és a budai udvar belső és külső testőrségre oszlott. Az 1904 októberében alapított Magyar Királyi Darabont Testőrség két dandárt alkotott, I. Ferenc József hozta létre. A császár és király halálával, a háború végén feloszlott, és átszerveződött rendes katonai alakulatba, és mint ilyent, a déli olasz frontra vezényelték, és Doberdónál harcolt.
Ennek az 1904-ben felállított Magyar Királyi Darabont Testőrségnek volt tagja kezdettől feloszlatásáig, átszerveződéséig Kuron Márton testőr, Kibéd, Marosszék szülöttje, aki a háború végéig szolgált a magyar királyi várban Budapesten.
Kuron Márton, I. Ferenc József darabont testőre a Kis-Küküllő menti Kibéden született 1883. június 8-án, földműves, gazdálkodó családban. Apja Márton, anyja Júlia. Elemi iskoláit szülőfalujában, Kibéden végezte, és a rendes katonai sorozáson, az azt követő bevonulása után a budai várban székelő, frissen alakult Magyar Királyi Darabont Testőrség kiválasztott katonája, elit testőre lett. Rendelkezett azon személyi tulajdonságokkal, követelményekkel, amelyek a magyar királyi elit katonái sorába, az 1904-ben létrehozott Magyar Királyi Darabont Testőrség elit kötelékébe juttatták.
Testőri hivatása teljesítéséről unokájára, Kuron Mártonra maradt százoldalas füzete, kitüntetései, I. Ferenc József császárral és királlyal készült diplomája 1916-ból, fényképe, iránytűje. Szolgálata 1918-ban ért véget, miután IV. Károly magyar király a hűségeskü alól felmentette testőreit.
1913. február 9-én Kispesten megnősült, feleségül vette Dósa Eszter Kibédről származó, Budapesten dolgozó szülésznőt. A házasságból született Irénke lányuk. I. Ferenc József halála után a testőrséget 1916-ban az olasz frontra vezényelték, Kuron Márton Doberdónál harcolt, a karján megsebesült, hadirokkant lett.
A trianoni döntés után a családjával hazatér Erdélybe, Kibédre, a munkalehetőség és marasztalások ellenére. A II. bécsi döntés után, a magyar időben Kibéden községbíró. 1965-ben gazdálkodóként halt meg, a kibédi temetőben nyugszik.
Az unokájára maradt füzetben csokorba kötve kapjuk a történeteket a darabont testőrség szervezettségéről, felépítéséről, az udvari szolgálatról, az udvari tanácsnokokról, a szertartási osztályról, a szárnysegédekről, az alapszabályzatról. Benne olvasható a feltétlen hódolat esküje: a hűség, az elkötelezettség, az engedelmesség, a titoktartás, a testőrség rendeltetése, a különleges szolgálatok, a testőrök illetékei (kenyér, a betegséggel járó díjak, fürdőpótdíjak, szabadságolás, nősülés, előléptetés stb.).
Szól a testőrség állományáról, a mozgósításokról, a szolgálatokról, az udvari őrszolgálat 64 pontjáról, a korszellemről, az egyetértésről, a jelzési kellékek használatáról, a levél alkotórészeiről, a testőrt kiszolgáló legényről, a zsoldról, a riadóintézkedésekről, a király, a méltóságok, a követek megszólításáról, kíséretéről, a rendkívüli ünnepségek őrségéről, összetételéről, a felvonulásáról. 109 pontban rögzíti a testőri kötelezettségeket.
Kuron Márton I. Ferenc József kiváló székely darabont testőrében egyesültek mindazok a külső és belső nemes vonások, amelyek révén a birodalom kiválasztott, tiszteletre méltó embere, elit katonájává lett: a jó megjelenés, a megnyerő, ápolt külső, az elegancia, az illedelmes viselkedés, tiszteletadás, az erkölcsös, etikus szellemi értékek, a kötelességtudat, az engedelmesség, a feltétlen hódolat hazája, királya iránt, a hűség, a titoktartás és a hazaszeretet.
Dr. Mátyus András
Népújság (Marosvásárhely)
2015. szeptember 22.
Beszélő kövek Óradnán
A Magyar Újságírók Romániai Egyesülete által a Beszterce-Naszód megyei Óradnán és a közigazgatásilag hozzá tartozó Radnaborbereken július közepén tartott riporttábor termését mutatták be szeptember 12-én az óradnai kultúrházban a X. Óradnai Magyar Napok során. A Szűcs László által szerkesztett, Nem magyarul magyarok című könyvben megjelent szocioriportok, tényfeltáró anyagok, a környék múltját, az ércbányászat szerepét, a két település magyar közösségének rendhagyó identitástudatát bemutató írások között helyet kapott Szekeres Attila, a Háromszék munkatársa Beszélő kövek Óradnán című írása, melyet terjedelmi okokból rövidítve közlünk.
Radna, a Radnai-havasok névadója érc, legfőképp ezüstkitermeléséről volt híres. A ruda szláv szó ércet jelent. Így, más érclelőhelyekhez hasonlóan, ez a település is a Radna nevet kapta. A 19. század második felében került neve elé a régiséget jelző előtag, Óradna néven említik, a később keletkezett közeli Újradna településtől való megkülönböztetésként. Mesél a múlt
Óradna központjába érve a könyvekből, képekről, tévéfelvételről ismert középkori templomromot kerestük. Nem találtuk, s rá kellett kérdeznünk. Az 1965-ben felszentelt nagyméretű ortodox templom mögött áll, eltakarva. Mögötte görögkatolikus templom, mellette az ahhoz tartozó harangtorony. A romok hatalmas méretű egykori épületről tanúskodnak. Építészet- és művészettörténészek feltárásai alapján kéttornyos, háromhajós bazilika állt itt. Az egykori két tornyából szemből nézve a jobb oldalinak a keleti fala maradt meg, az ablaknyílások tanúsága szerint két emelet magasságig. Némi falmaradvány is hozzá tartozik. Az egykori két torony közötti homlokzatfalból is megmaradt egy rész, s azon szakszerűtlenül renovált portálé, a nyugati kapu tátong. A betonos beavatkozást felirata szerint 1925-ben végezték.
A romos épület köveit felhasználva az egykori templom szentélyét újjáépítették – templommá. Ezt az építkezést 1260–1270 közé időzíti Entz Géza művészettörténész. Bejárata fölötti román nyelvű felirat szerint 1859-ben renoválták, és meghosszabbították az 1242-ben a mongolok által lerombolt templom romjain. Valójában egy évvel korábban zúdultak itt be a tatárok.
Óradna ezüstbányászatáról volt híres. Német telepesek érkeztek ide a 12. század második felében, és bányavárost építettek ki. Korábban szláv település lehetett itt, erre utal neve. Temploma alatt II. István király korabeli pénzérmékre bukkantak. Az uralkodó 1172-ben hunyt el, tehát e dátum előtt épülhetett a nagy méretű szerzetesi templom, melyet Domonkos-rendinek vagy Ferenc-rendinek említenek. Egy orosz krónikában Родна (Rodna) néven szerepel a virágzó bányaváros, az 1235-ben keletkezett iratnak egy 1425 körül készült másolata maradt fenn. Aztán a város hatalmas templomát 1241-ben lerombolták a tatárok. Erről Rogerius mester váradi kanonok ír Siralmas énekében: Kadan király elérte a gazdag Radnát, amely a hegyek között feküdt, egy királyi német várost ezüstbányákkal, amelyben nagyszámú nép lakott. Más leírás így szól: A tatároknak egy vad csoportja Kadán vezér alatt észak felől rontott Erdélynek. Három napig tartott, míg a radnai szoroson áthatolhattak és Radna vidékére érkeztek. Ott akkor egy német város állott, melynek lakói gazdagok valának és bányászattal foglalkoztak. Egyes utólagos leírásokban szerepel, hogy a tatárok lemészárolták a templomban összesereglett radnaiakat.
A krónikákból kitűnik, hogy nagy, virágzó település volt Radna, akkor főként Rodna-ként említve. Ám 1440-re mintha megállt volna az élet. Luxemburgi Erzsébet királyné a már lakatlan Radnát a Jakcs családnak adományozta.
Később ismét megtelt élettel. 1631-től luteheránus papjait említik. Az utolsó lelkész 1766-ban hagyta el a települést. Ez ismét német lakosságra utal. Időközben 1764-ben a határőrség megszervezésekor Mária Terézia királynő a görögkatolikus egyháznak adta az egykori Mária-templom maradványait és környékét. Ez időszakban, amikor Naszód vidéke román többségűvé vált, számos konfliktust jeleztek a Radna-völgyi románok és az óradnai szászok, illetve magyarok között. Több magyar család hagyta el a vidéket, részben Máramarosba, de főleg Moldvába telepedtek át. 1760. március 16-án a radnai magyarok és szászok a hatóságok segítségét kérik a valachok önkényeskedése ellen. Templomok A középkori német szerzetesi templom szentélye helyén 1260–1270 között kis templomot építettek. Az a reformáció után protestánssá vált. 1764-ben a román görögkatolikus egyház kapta meg, s 1859-ben bővítette. Ma is áll. A római katolikusok az 1770-es években fakápolnát építettek, 1782–1783-ban plébániát alapítottak, majd a kápolna helyére 1824-ben kincstári támogatással kőtemplomot emeltek a Szentháromság tiszteletére, ma is használják.
Időközben megszaporodott a román lakosság Óradnán. Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című gyűjteményes munka Erdélyt tárgyaló, 1901-ben megjelent kötetében olvasható: ma falusias község, melynek 4340, többnyire oláh földmívesekből és bányászcsaládokból s csak kevés magyarból álló lakossága van. Felmerült egy ortodox templom építésének szükségessége. 1938-ban letették annak alapkövét. Ám 1940-ben a vidék Észak-Erdéllyel együtt Magyarország részévé vált. A második világégést követően ismét Romániához került, de az akkori rendszer nem kedvezett a templomépítésnek. 1948-ban a szocialista Románia vallásrendelete megszüntette a görögkatolikus egyházat, és vagyonát az ortodox egyháznak adta. 1965-ben befejezték az új templomot. Hatalmas, egy központi és két melléktornyos, kupolás neobizánci stílusú építmény. Uralja a központot. Az 1989-es rendszerváltást követően a feléledt görögkatolikus egyház visszakövetelte templomát, épületeit és telkét. Nem ment egyszerűen. A Beszterce-Naszód Megyei Törvényszék 2013-ban elrendelte a telek megosztását olyanképpen, hogy a régi templom, a harangtorony és a templomrom a görögkatolikusoké legyen, az ortodoxoké marad a templomuk és közvetlen környezete. Utóbbiak fellebbeztek. A Kolozsvári Táblabíróság tavaly hozott végleges ítéletében helyben hagyta az alapfokú döntést, és perköltség megtérítésére kötelezte az ortodox egyházat – derül ki az igazságszolgáltatás honlapjáról. Sírkövek a temetőben
Kíváncsiak voltunk, miről mesélnek a kövek a temetőben. Kalauzunk Strâmbuné Osztrovszki Erzsébet, akinek hozzátartozói a dombon nyugszanak, az úgynevezett magyar temetőben. Az első, településre néző részben magyar, magyaros nevekkel vagy csak magyar keresztnevekkel találkoztunk, továbbá idegen hangzású vezetéknevekkel is, de már jócskán keveredtek ide román családnevek. Hátrébb már szinte csak román nevek olvashatóak a síremlékeken.
Itt nyugszik felirat alatt olyan nevek szerepelnek, mint: Szilágyi András, Bráz Ignác, Viliczki János, Debreczeni Ana, Schultz Ilonka, Miskolczi János, Skhneider Ferencz, Varga Petru, Kellner Károly, Lönhardt Antal, Karácsonyi János, Kincses János, Bauer Ferenc, Schuller Nándor, Tersancki Marika, Perhált Péter, Bindiu Ilona. Megjegyezzük, egy családnevet csupán egyszer tüntettünk fel. Egyik kereszten csupán ennyi jelent meg: Visky család. Más kövön Fodor Gheorghe neve, alatta: Istenem kezedbe ajánlom lelkemet.
Más magyar/magyaros nevekkel is találkoztunk: Sturavics Antal, Tankovics Antal, Körösi Péter, Barany Károl, Vinkler Lajos, Tersánszki Ferdinánd. Továbbá magyar vezeték- és román vagy románra fordított keresztnevekkel: Szabo Iosif, Mezöfi Florian. De román feliratú sírköveket is láttunk. Aici odihnesc (Itt nyugszik) felirat alatt: Viliczki Vasile, Somkereki Mihai, Tankovics Vergina, Szilagyi Istvan, Fari Bela, Ernszt Ioan. Továbbá Sabo Emil, Czervenski Norbert, Konrad Stefan neve alatt: Dormiţi în pace (Nyugodjék békében). A magyar temetőből szép kilátás nyílik a városra. Gyönyörű a hegyes, erdős környék, ám kimagaslik a neobizánci stílusú ortodox templom fehér tömege, s rondítja a tájat a központban levő szálló kék tetőzete. Gróf Zichy Domonkos emléke
A dombról leereszkedve egy másik temető terül el az erdő alatt, az utca mentén. Román temető, ám annak legmagasabb pontján kiemelkedik egy csiszolt fekete obeliszk, zicsi és vázsonykői gróf Zichy Domonkos (1808–1879) – a felirat szerint a szenvedő felebarátok jótevője, orvosa, ápolója – síremléke. A felirat fölött egy lyuk látszik, abból jócskán megfakult piros-fehér-zöld szalag lóg. Hozzá kell tennünk, hogy a síremlék felállításakor oda grófi koronát erősítettek, ám annak nyoma veszett. Zichy Domonkos előbb rozsnyói (1841), majd veszprémi püspök (1842). Öccsét, Zichy Ödönt Görgei Artúr árulás vádjával kivégeztette. Zichy Domonkos lemondott püspöki tisztségéről, Salzburgba menekült. 1858-ban az Órada közelében levő Majoron telepedett le. Ottani kúriáján kívül Radnaborbereken és Dombháton is villája volt. Megromlott egészségi állapota miatt választotta a jó levegőjű, gyógyfürdővel rendelkező vidéket, ám az év hidegebbik felében már nem tartózkodott itt. Ismert volt jótékonykodásairól. Csak az óradnaiakra szorítkozunk. Életrajzírója, Bíró Vencel közölte róla 1942-ben: 1872-ben az óradnai római katolikus templomnak gyönyörű készleteket vett, majd lila színű miseruhát ajándékozott. A következő évben ugyanoda orgonát ígért, melyet utóbb el is készíttetett. 1874-ben baldachint, miseruhát, négy év múlva meg két oltárt ajándékozott e templomnak. Egyiket lugosi házi kápolnájából, a másikat Olaszországból hozatta. Ez utóbbi ereklyés oltárt a borbereki templomban helyezték el. Az óradnai templomnak 1879-ben is ajándékozott miseruhákat. Áldozatkészsége jutalmazására az ottani egyházközség őt 1877-ben tiszteletbeli főgondnokká választotta.
Kalauzunktól megtudtuk, Pál Vilmos Barna csíkszentgyörgyi plébános, főesperes még óradnai szolgálata idejében kezdeményezte Zichy-emléktábla állítását.
A római katolikus templomba Kiss Attila plébános kísért el. Megtudtuk, a liturgia magyarul és románul zajlik. A templomlátogatók száma meghaladja a kétszázat, ám a nagy többség csak gépiesen mondja a betanult magyar válaszokat, a magyar prédikációt tucatnyian, ha értik. A falon fehér márványtábla hirdeti: Gróf Zichy Domonkos 1879–1999 volt veszprémi püspök halálának 120. évfordulója alkalmából állít(t)atott az óradnai hívek hálája jeléül az orgonáért és a harangokért. Az orgona koronázópárkányán ott díszeleg a Zichy család grófi címere. Nem akármilyen hangszerrel állunk szemben. Építője az F. Rieger & Söhne cég. A Franz Rieger által alapított osztrák orgonaépítő cég hírnevét bécsi, salzburgi, londoni, budapesti (Mátyás-templom) orgonák öregbítik. Zichy Domonkos adományát az idő kikezdte. Az első világháború idején főbb sípjaiból golyót öntöttek, aztán az 1970-es években teljesen elnémult. Osztrovszki Erzsébet elmondta, a helyi tanács RMDSZ-es tagjaként sikerült kiharcolnia, hogy az önkormányzat támogassa az orgonajavítást, így mintegy harmincévnyi szünet után 2007 óta ismét szól.
A Zichy-tábla szomszédságában egy egészen friss emlékkő is áll a falon: Ez a tábla BAUERNÉ MADARÁSZ ILONA (1942–2013) Julianus-díjas tanár emlékére állíttatott a római-katolikus hívekért és a magyar gyermekekért végzett több mint 45 éves áldozatos munkásságának elismeréseként. „NIHIL SINE DEO”.
Isten nélkül semmit fordítású latin jelmondat alatt román nyelven is megismétlik, kinek mily érdemeiért állították a jelt. Különben a család készíttette az emléktáblát. Visszatérve Zichy Domokosra: amint emléktáblája jelzi, a templom harangjai is az ő adományából kerültek a toronyba. A plébánia honlapján is olvashatjuk a most is meglévő egyik harang feliratát: Hegyen, völgyön, e szép tájon zengő szavad tovaszálljon.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A Magyar Újságírók Romániai Egyesülete által a Beszterce-Naszód megyei Óradnán és a közigazgatásilag hozzá tartozó Radnaborbereken július közepén tartott riporttábor termését mutatták be szeptember 12-én az óradnai kultúrházban a X. Óradnai Magyar Napok során. A Szűcs László által szerkesztett, Nem magyarul magyarok című könyvben megjelent szocioriportok, tényfeltáró anyagok, a környék múltját, az ércbányászat szerepét, a két település magyar közösségének rendhagyó identitástudatát bemutató írások között helyet kapott Szekeres Attila, a Háromszék munkatársa Beszélő kövek Óradnán című írása, melyet terjedelmi okokból rövidítve közlünk.
Radna, a Radnai-havasok névadója érc, legfőképp ezüstkitermeléséről volt híres. A ruda szláv szó ércet jelent. Így, más érclelőhelyekhez hasonlóan, ez a település is a Radna nevet kapta. A 19. század második felében került neve elé a régiséget jelző előtag, Óradna néven említik, a később keletkezett közeli Újradna településtől való megkülönböztetésként. Mesél a múlt
Óradna központjába érve a könyvekből, képekről, tévéfelvételről ismert középkori templomromot kerestük. Nem találtuk, s rá kellett kérdeznünk. Az 1965-ben felszentelt nagyméretű ortodox templom mögött áll, eltakarva. Mögötte görögkatolikus templom, mellette az ahhoz tartozó harangtorony. A romok hatalmas méretű egykori épületről tanúskodnak. Építészet- és művészettörténészek feltárásai alapján kéttornyos, háromhajós bazilika állt itt. Az egykori két tornyából szemből nézve a jobb oldalinak a keleti fala maradt meg, az ablaknyílások tanúsága szerint két emelet magasságig. Némi falmaradvány is hozzá tartozik. Az egykori két torony közötti homlokzatfalból is megmaradt egy rész, s azon szakszerűtlenül renovált portálé, a nyugati kapu tátong. A betonos beavatkozást felirata szerint 1925-ben végezték.
A romos épület köveit felhasználva az egykori templom szentélyét újjáépítették – templommá. Ezt az építkezést 1260–1270 közé időzíti Entz Géza művészettörténész. Bejárata fölötti román nyelvű felirat szerint 1859-ben renoválták, és meghosszabbították az 1242-ben a mongolok által lerombolt templom romjain. Valójában egy évvel korábban zúdultak itt be a tatárok.
Óradna ezüstbányászatáról volt híres. Német telepesek érkeztek ide a 12. század második felében, és bányavárost építettek ki. Korábban szláv település lehetett itt, erre utal neve. Temploma alatt II. István király korabeli pénzérmékre bukkantak. Az uralkodó 1172-ben hunyt el, tehát e dátum előtt épülhetett a nagy méretű szerzetesi templom, melyet Domonkos-rendinek vagy Ferenc-rendinek említenek. Egy orosz krónikában Родна (Rodna) néven szerepel a virágzó bányaváros, az 1235-ben keletkezett iratnak egy 1425 körül készült másolata maradt fenn. Aztán a város hatalmas templomát 1241-ben lerombolták a tatárok. Erről Rogerius mester váradi kanonok ír Siralmas énekében: Kadan király elérte a gazdag Radnát, amely a hegyek között feküdt, egy királyi német várost ezüstbányákkal, amelyben nagyszámú nép lakott. Más leírás így szól: A tatároknak egy vad csoportja Kadán vezér alatt észak felől rontott Erdélynek. Három napig tartott, míg a radnai szoroson áthatolhattak és Radna vidékére érkeztek. Ott akkor egy német város állott, melynek lakói gazdagok valának és bányászattal foglalkoztak. Egyes utólagos leírásokban szerepel, hogy a tatárok lemészárolták a templomban összesereglett radnaiakat.
A krónikákból kitűnik, hogy nagy, virágzó település volt Radna, akkor főként Rodna-ként említve. Ám 1440-re mintha megállt volna az élet. Luxemburgi Erzsébet királyné a már lakatlan Radnát a Jakcs családnak adományozta.
Később ismét megtelt élettel. 1631-től luteheránus papjait említik. Az utolsó lelkész 1766-ban hagyta el a települést. Ez ismét német lakosságra utal. Időközben 1764-ben a határőrség megszervezésekor Mária Terézia királynő a görögkatolikus egyháznak adta az egykori Mária-templom maradványait és környékét. Ez időszakban, amikor Naszód vidéke román többségűvé vált, számos konfliktust jeleztek a Radna-völgyi románok és az óradnai szászok, illetve magyarok között. Több magyar család hagyta el a vidéket, részben Máramarosba, de főleg Moldvába telepedtek át. 1760. március 16-án a radnai magyarok és szászok a hatóságok segítségét kérik a valachok önkényeskedése ellen. Templomok A középkori német szerzetesi templom szentélye helyén 1260–1270 között kis templomot építettek. Az a reformáció után protestánssá vált. 1764-ben a román görögkatolikus egyház kapta meg, s 1859-ben bővítette. Ma is áll. A római katolikusok az 1770-es években fakápolnát építettek, 1782–1783-ban plébániát alapítottak, majd a kápolna helyére 1824-ben kincstári támogatással kőtemplomot emeltek a Szentháromság tiszteletére, ma is használják.
Időközben megszaporodott a román lakosság Óradnán. Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című gyűjteményes munka Erdélyt tárgyaló, 1901-ben megjelent kötetében olvasható: ma falusias község, melynek 4340, többnyire oláh földmívesekből és bányászcsaládokból s csak kevés magyarból álló lakossága van. Felmerült egy ortodox templom építésének szükségessége. 1938-ban letették annak alapkövét. Ám 1940-ben a vidék Észak-Erdéllyel együtt Magyarország részévé vált. A második világégést követően ismét Romániához került, de az akkori rendszer nem kedvezett a templomépítésnek. 1948-ban a szocialista Románia vallásrendelete megszüntette a görögkatolikus egyházat, és vagyonát az ortodox egyháznak adta. 1965-ben befejezték az új templomot. Hatalmas, egy központi és két melléktornyos, kupolás neobizánci stílusú építmény. Uralja a központot. Az 1989-es rendszerváltást követően a feléledt görögkatolikus egyház visszakövetelte templomát, épületeit és telkét. Nem ment egyszerűen. A Beszterce-Naszód Megyei Törvényszék 2013-ban elrendelte a telek megosztását olyanképpen, hogy a régi templom, a harangtorony és a templomrom a görögkatolikusoké legyen, az ortodoxoké marad a templomuk és közvetlen környezete. Utóbbiak fellebbeztek. A Kolozsvári Táblabíróság tavaly hozott végleges ítéletében helyben hagyta az alapfokú döntést, és perköltség megtérítésére kötelezte az ortodox egyházat – derül ki az igazságszolgáltatás honlapjáról. Sírkövek a temetőben
Kíváncsiak voltunk, miről mesélnek a kövek a temetőben. Kalauzunk Strâmbuné Osztrovszki Erzsébet, akinek hozzátartozói a dombon nyugszanak, az úgynevezett magyar temetőben. Az első, településre néző részben magyar, magyaros nevekkel vagy csak magyar keresztnevekkel találkoztunk, továbbá idegen hangzású vezetéknevekkel is, de már jócskán keveredtek ide román családnevek. Hátrébb már szinte csak román nevek olvashatóak a síremlékeken.
Itt nyugszik felirat alatt olyan nevek szerepelnek, mint: Szilágyi András, Bráz Ignác, Viliczki János, Debreczeni Ana, Schultz Ilonka, Miskolczi János, Skhneider Ferencz, Varga Petru, Kellner Károly, Lönhardt Antal, Karácsonyi János, Kincses János, Bauer Ferenc, Schuller Nándor, Tersancki Marika, Perhált Péter, Bindiu Ilona. Megjegyezzük, egy családnevet csupán egyszer tüntettünk fel. Egyik kereszten csupán ennyi jelent meg: Visky család. Más kövön Fodor Gheorghe neve, alatta: Istenem kezedbe ajánlom lelkemet.
Más magyar/magyaros nevekkel is találkoztunk: Sturavics Antal, Tankovics Antal, Körösi Péter, Barany Károl, Vinkler Lajos, Tersánszki Ferdinánd. Továbbá magyar vezeték- és román vagy románra fordított keresztnevekkel: Szabo Iosif, Mezöfi Florian. De román feliratú sírköveket is láttunk. Aici odihnesc (Itt nyugszik) felirat alatt: Viliczki Vasile, Somkereki Mihai, Tankovics Vergina, Szilagyi Istvan, Fari Bela, Ernszt Ioan. Továbbá Sabo Emil, Czervenski Norbert, Konrad Stefan neve alatt: Dormiţi în pace (Nyugodjék békében). A magyar temetőből szép kilátás nyílik a városra. Gyönyörű a hegyes, erdős környék, ám kimagaslik a neobizánci stílusú ortodox templom fehér tömege, s rondítja a tájat a központban levő szálló kék tetőzete. Gróf Zichy Domonkos emléke
A dombról leereszkedve egy másik temető terül el az erdő alatt, az utca mentén. Román temető, ám annak legmagasabb pontján kiemelkedik egy csiszolt fekete obeliszk, zicsi és vázsonykői gróf Zichy Domonkos (1808–1879) – a felirat szerint a szenvedő felebarátok jótevője, orvosa, ápolója – síremléke. A felirat fölött egy lyuk látszik, abból jócskán megfakult piros-fehér-zöld szalag lóg. Hozzá kell tennünk, hogy a síremlék felállításakor oda grófi koronát erősítettek, ám annak nyoma veszett. Zichy Domonkos előbb rozsnyói (1841), majd veszprémi püspök (1842). Öccsét, Zichy Ödönt Görgei Artúr árulás vádjával kivégeztette. Zichy Domonkos lemondott püspöki tisztségéről, Salzburgba menekült. 1858-ban az Órada közelében levő Majoron telepedett le. Ottani kúriáján kívül Radnaborbereken és Dombháton is villája volt. Megromlott egészségi állapota miatt választotta a jó levegőjű, gyógyfürdővel rendelkező vidéket, ám az év hidegebbik felében már nem tartózkodott itt. Ismert volt jótékonykodásairól. Csak az óradnaiakra szorítkozunk. Életrajzírója, Bíró Vencel közölte róla 1942-ben: 1872-ben az óradnai római katolikus templomnak gyönyörű készleteket vett, majd lila színű miseruhát ajándékozott. A következő évben ugyanoda orgonát ígért, melyet utóbb el is készíttetett. 1874-ben baldachint, miseruhát, négy év múlva meg két oltárt ajándékozott e templomnak. Egyiket lugosi házi kápolnájából, a másikat Olaszországból hozatta. Ez utóbbi ereklyés oltárt a borbereki templomban helyezték el. Az óradnai templomnak 1879-ben is ajándékozott miseruhákat. Áldozatkészsége jutalmazására az ottani egyházközség őt 1877-ben tiszteletbeli főgondnokká választotta.
Kalauzunktól megtudtuk, Pál Vilmos Barna csíkszentgyörgyi plébános, főesperes még óradnai szolgálata idejében kezdeményezte Zichy-emléktábla állítását.
A római katolikus templomba Kiss Attila plébános kísért el. Megtudtuk, a liturgia magyarul és románul zajlik. A templomlátogatók száma meghaladja a kétszázat, ám a nagy többség csak gépiesen mondja a betanult magyar válaszokat, a magyar prédikációt tucatnyian, ha értik. A falon fehér márványtábla hirdeti: Gróf Zichy Domonkos 1879–1999 volt veszprémi püspök halálának 120. évfordulója alkalmából állít(t)atott az óradnai hívek hálája jeléül az orgonáért és a harangokért. Az orgona koronázópárkányán ott díszeleg a Zichy család grófi címere. Nem akármilyen hangszerrel állunk szemben. Építője az F. Rieger & Söhne cég. A Franz Rieger által alapított osztrák orgonaépítő cég hírnevét bécsi, salzburgi, londoni, budapesti (Mátyás-templom) orgonák öregbítik. Zichy Domonkos adományát az idő kikezdte. Az első világháború idején főbb sípjaiból golyót öntöttek, aztán az 1970-es években teljesen elnémult. Osztrovszki Erzsébet elmondta, a helyi tanács RMDSZ-es tagjaként sikerült kiharcolnia, hogy az önkormányzat támogassa az orgonajavítást, így mintegy harmincévnyi szünet után 2007 óta ismét szól.
A Zichy-tábla szomszédságában egy egészen friss emlékkő is áll a falon: Ez a tábla BAUERNÉ MADARÁSZ ILONA (1942–2013) Julianus-díjas tanár emlékére állíttatott a római-katolikus hívekért és a magyar gyermekekért végzett több mint 45 éves áldozatos munkásságának elismeréseként. „NIHIL SINE DEO”.
Isten nélkül semmit fordítású latin jelmondat alatt román nyelven is megismétlik, kinek mily érdemeiért állították a jelt. Különben a család készíttette az emléktáblát. Visszatérve Zichy Domokosra: amint emléktáblája jelzi, a templom harangjai is az ő adományából kerültek a toronyba. A plébánia honlapján is olvashatjuk a most is meglévő egyik harang feliratát: Hegyen, völgyön, e szép tájon zengő szavad tovaszálljon.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. október 15.
Kovách Géza kolozsvári néprajzi téma- és útkeresése
Kovách Géza aradi jó barátai, tanítványai előtt közismert, hogy a nemzedékek sorát szárnyra bocsátó, nagy formátumú pedagógusegyéniség kiterjedt helytörténeti és gazdaságtörténeti kutatásokat folytatott. Az talán kevésbé tudott, hogy ugyanilyen élénken érdeklődött a néprajz világa iránt is. Az életút ismeretében ez nem véletlen. Kovách Géza ugyanis 1948-ban Kolozsvárott a Bolyai Egyetem történelem–néprajz–földrajz szakán végzett. Sokáig úgy tűnt, a választott tudományterületek közül életre szólóan a néprajz mellett kötelezi el magát. Ezt igazolta az is, hogy tanulmányai befejezését követően egy évig a Gunda Béla vezette Néprajzi Intézetben gyakornokoskodott.
Gunda Béla viszonylag rövid ideig, 1943–1948 között volt a kolozsvári egyetem nyilvános rendkívüli tanára, állását pályázati úton nyerte el. A professzor tanári munkáját nagy aktivitás jellemezte. Kurzusai igen népszerűek voltak, előadásait a bölcsészek mellett jogász, közgazdász, geográfus hallgatók, sőt református és ortodox teológusok, román diákok is látogatták. Antal Árpád irodalomtörténész visszaemlékezése szerint az 1940-es években a kolozsvári egyetemen „a legtermékenyebb műhelyteremtő tanár kétségkívül a néprajzos Gunda Béla. Szakos és nem szakos diákjait egyaránt serkenti, munkaközösséget szervez (diákokból és tanárokból) Györgyfalva monográfiájának elkészítésére, s vasárnaponként munkatársaival gyalogosan is megteszi a nem csekély utat oda-vissza.” Maga Gunda Béla is szerényen így jellemezte ezt az időszakot egyik kései, 1989-ben megjelent emlékező írásában: „A kolozsvári évek alatt az egyetemi hallgatók körében a néprajzi érdeklődést sikerült ébren tartani, gyűjtőmunkára ösztönözni őket. Felejthetetlenek azok a tanulmányutak, amelyeket az erdélyi Érchegységben, a Gyalui- és Radnai-havasokba, a Retyezátba tettünk.” A tanulmányutak állandó tagjai közé 14 név szerint felsorolt hallgatóját, köztük Kovách Gézát, számlálta. „Mindannyian ma is tevékeny részt vállalnak Erdély kulturális, tudományos életében. Egyik legemlékezetesebb utunk – folytatta a professzor – a Gyógy-patak völgyébe vezetett, ahol a Remete körüli román havasi települések, a cătunok és a nemzetiségi szervezet kapcsolatát tanulmányoztuk. Többször meghajtottuk a fejünket Magyarigenben Bod Péter sírja előtt. Nemcsak a pásztorok, parasztok, hanem az egyik román kolostor szerzeteseinek vendégszeretetét is élveztük. A cătunokban szinte úgy éreztem, hogy a fa- és kőkorszakban járok.”
Gunda Béla a terepmunka mellett sokat publikált. Cikkeinek tematikájában központi helyet kaptak az erdélyi tárgykörök, a magyar–román összehasonlító néprajzi tanulmányok, az etnikumok együttélését, a néphagyományok és nyelvek kölcsönhatását leíró, elemző publikációk. Már ekkor megmutatkozott nagy ívű áttekintésre, lényeglátó összefoglalásra alkalmas szakmai felkészültsége, szintézisalkotó képessége.
Gunda nemcsak kiváló, elhivatott kutató, jó tollú tudós volt, emellett magával ragadó pedagógusegyéniségnek is tartották. Szilágyi Miklós emlékeiben szigorú és megfellebbezhetetlen tekintélyként, karizmatikus személyiségként élt. Alakját feltétlen tisztelet övezte diákjai körében, tudományos kérdésekben egyenrangú félként kezelte hallgatóit, korán kutatói elhivatottságot keltett bennük, gondolatébresztő beszélgetéseket folytatott velük.
Gunda kisugárzó hatása alól Kovách Géza sem vonhatta ki magát. Már 1947-ben egy néprajzi szemináriumon megbízást kapott tőle – a gyermekkorában meghatározó szerepet játszó helyszín – Zilah mészárosai szokás- és szókincsanyagának összegyűjtésére. Körüljárta a szilágysági táplálkozás kérdéskörét is, vizsgálta a téma földrajzi, gazdasági-társadalmi hátterét, a kásaszerű ételek fogyasztása és a szegénység közötti kapcsolatot, az olaj étrendbe kerülésétől eljutott az olajütők tipizálásához, munkarendjéhez. Egy évvel később, 1948-ban a fazekasság és a piac kapcsolatát középpontba állító kutatásairól tájékoztatta professzorát. Figyelemre méltó megállapításokat tett a mázas és mázatlan edények társadalmi osztályokhoz kapcsolhatóságáról. Mindemellett foglalkoztatta a lábbeliformák kérdése és a lábbeliviselet. 1949-ben újból néprajzi kutatómunka várt rá, Gunda egykori gyakornoka, Faragó József fiatal etnográfus felkérésére néhány kalotaszegi településen (Sztána, Kis- és Nagypetri, Farnas) a Gunda-féle kérdőíves módszerrel gyűjtött, továbbá Bácsott és Szucságon feltérképezte a kalotaszegi népviselet elterjedtségét.
Kovách Géza eredményeit, kutatási tapasztalatait professzora – kényszerű 1948 őszi távozása folytán – már csak Debrecenből értékelhette. A kettejük között közvetlenül az elutazás után létrejött intenzív levélkapcsolat minden lényeges kérdést érintett. A legfontosabb, életbevágó és életre szóló döntésnek a tanítvány sorsának rendezése számított. Tanár és tanítvány közös célja Kovách Géza egyetemi vagy kutatóintézeti álláshoz juttatása volt, Gunda szerint – kizárólag végső esetben – történettudományi vonalon. 1949 áprilisában arra intette, hogy egykori diákját, „ne engedje magát átszippantani a történelemhez. Nézetem szerint a kelet-európai népi együttélés problémái, a találkozások, kölcsönhatások sokkal inkább megnyilatkoznak azon a területen, amelyet a néprajzi tudomány kutat, mint azon, amelyet a történelem vél magáénak. Napról napra jobban látom, hogy a történelem nem képes a mélybe látni, az izgalmas részleteket nem is képes felfogni. Gondoljon csak a fazekasságra, mint történeti jelenségre is. A történelem számára néhány cserépedény az egész, amit az oklevelek így-úgy számon tartanak. Számunkra: élet, mozgás, munkamód, művészkedés, keserves kenyér, költészet stb. Ez lebegjen a szeme előtt akkor is, amikor ide vonatkozó céh- és más dolgozatait csinálja.”
Az „átszippantás” végül – sajnos csak átmenetileg – mégiscsak megesett. Kovách Géza 1948–1951 között a kolozsvári egyetem középkori történelmi tanszékén Jakó Zsigmond asszisztenseként dolgozhatott, de biztatóan induló tudományos karrierje Aradra helyezésével megfeneklett.
A Gunda-tanítványok közül jó néhányan – mint Faragó József, Kós Károly, Nagy Olga – a néprajzkutatás élvonalába kerültek, az 1970-es évekre az erdélyi magyar néprajz klasszikusaivá váltak, munkásságuk, könyveik visszahatottak magára a Mesterre is. Az egyetemi oktató élénk levelezésben állt egykori tanítványaival, csak a Kovách Géza-hagyatékban majdnem félszáz 1947–1991 között általa írt levél, üdvözlő- és levelezőlap maradt fenn. Gunda 1973-ban egy, a pásztorkodásról szóló szimpózium előadójául kérte fel tanítványát, aki két téma kidolgozására vállalkozott. Elsőként a mangalica sertéstenyésztés Körös-közi meghonosodását, és elterjedését ajánlotta, de emellett érdeklődést mutatott az 1848 előtt az aradi síkságon folyó korszerű juhtenyésztés iránt is. De témavázlatai között ugyancsak ott van a vertfalú alföldi ház. Gunda Béla 1978-ban az 1945 utáni erdélyi néprajzi kutatásokról írt nagyobb lélegzetű tanulmányt. Ehhez háttéranyagként tanítványai néprajzi vonatkozású bibliográfiájára is számot tartott. A Kovách Gézától kapott összeállításban kilenc tudományos publikáció és nyolc népszerűsítő cikk szerepelt a céhek, mértékegységek és a határhasználat témaköréből.
A néprajz iránti vonzalom Kovách Géza egész életművén belül határozottan jelen maradt – tudományos és népszerűsítő szinten egyaránt. Első nyomtatásban megjelent cikke, egy 1948-ban az Etnographiában közölt recenzió is ebben a témakörben született, első önálló, a szilágysági népi űrmértékekről szóló tanulmányát egy évvel később ugyancsak ez a folyóirat hozta. Kovách Géza a következő évtizedekben elsősorban népszerűsítő, ismeretterjesztő cikkek sorát szentelte ennek a témakörnek. Írásait, tárcáit főként a Művelődésben, a Vörös Lobogóban, Szabad Szóban, az Utunkban, a Falvak dolgozó népében olvashatták az érdeklődők. Foglalkozott Kálmány Lajos munkásságával, fennmaradt levelezésével, de a betyárvilág, a hozzájuk kapcsolható balladák, Rózsa Sándor alakja is vissza-visszatérő motívum maradt. A híres betyárvezérről 1985-ben még egy kétórás színes műsort is összeállított a temesvári színházban. Jó érzékkel nyúlt a népköltészethez, szellemi néprajzhoz, érdekfeszítően írt a ponyvairodalom körébe tartozó aradi kalendáriumokról, a magyar nótáról vagy a Borossebes környéki halottvirrasztáshoz kapcsolódó drámai és művészi játékokról, népszokásokról és karácsonyi kántálásról, a repszegi dobos kolindálásról. Legotthonosabban a tárgyi néprajz világában mozgott: aVörös Lobogóban 1981-ben futó cikksorozata egyes darabjai a pásztorkodás, teherhordás, szállítás, népviselet, parasztmesterségek, vásárok világát elevenítették meg. Kovách Géza céhtörténeti kutatásainak bravúros hozadéka, hogy néprajzi adalékaival, adatközléseivel finom egyensúlyt tudott teremteni a két tudományterület között.
Folyton hangsúlyozta, nem kell keseregni a régi hagyományok eltűnésén, a központi fűtés helyett nem kell visszasírni a búbos kemencét, oda kell figyelni az életformaváltás nyomán születő új hagyományokra. Ennek jegyében például ismertetést közölt az 1960-as évek végén a nyárvégi búcsúról és a hozzá kapcsolódó vásárról és esti bálról.
Szívesen recenzálta, szemlézte a gazdag, akár Magyarországon, akár Romániában kiadott néprajzi könyvtermést, a Korunk az 1950-es években két ide vágó kritikáját is közölte.
Kovách Géza az 1990-es években nyúlt vissza az 1946–1950 között részben általa, részben a zilahi református kollégium diákjai által összegyűjtött – s a hagyatékban hiánytalanul fennmaradt – karácsonyi ünnepkörhöz kapcsolódó, döntően magyar református és román görög katolikus szilágysági népszokásokhoz. A Szövétnekben 1998-ban közölt írásában 30 tövisháti, Kraszna-, illetve Berettyó-menti falu tradíciójával (a karácsonyi kántálástól és báloktól, a gyermekrigmusokon, újévi, István- és János-napi köszöntőkön át a betlehemezésig) ismertetett meg. Az anyag hű lenyomata a háború utáni évek megpróbáltatásainak: a gyűjtésből kiérződik a hadifoglyok visszavárása, az ősi valláshoz, anyanyelvhez való ragaszkodás, a szülőfalu szeretete. Kovách Géza több megye Mária Terézia-kori úrbérrendezését adatoló tanulmányában szintén átüt a néprajzi megközelítés. Részletesen ismertette írásaiban a hármas vetésforgót, a belső telkek nagyságának, rendszerének XX. századig kiható hagyományait. „Nemhiába, a Gunda-féle szemináriumok nemcsak rám, hanem sok velem egykorú itteni kutatóra hatottak – summázta témaválasztásairól 1982-ben Kovách Géza –, még ha más irányba is tereltek az adottságok és körülmények.” Ő azonban dacolt az adottságokkal és körülményekkel, s aktív tanárként is, főleg pedig nyugdíjas pedagógusként, faggatta a múltat, kitartóan gyűjtötte, rendszerezte és publikálta a forrásokat, tudományos és népszerűsítő szinten egyaránt. A pályája kezdetét, az indulását egyengető professzora, Gunda Béla gyakran mondogatta: „Debrecenben lakom – Európában élek! Ezzel azt szeretném mondani, hogy a Hortobágy széléről is be lehet kapcsolódni a teremtő, a szellemet frissítő gondolatok körébe” Ugyanez maradéktalanul áll Aradon alkotó tanítványára. Kovách Géza kutatási eredményei eljutottak Bukarestbe, Szegedre, Budapestre vagy éppen Milánóba, munkáira magyar, román, német publikációk sorában hivatkoznak. Legyünk büszkék rá!
Héjja Julianna Erika
Nyugati Jelen (Arad)
Kovách Géza aradi jó barátai, tanítványai előtt közismert, hogy a nemzedékek sorát szárnyra bocsátó, nagy formátumú pedagógusegyéniség kiterjedt helytörténeti és gazdaságtörténeti kutatásokat folytatott. Az talán kevésbé tudott, hogy ugyanilyen élénken érdeklődött a néprajz világa iránt is. Az életút ismeretében ez nem véletlen. Kovách Géza ugyanis 1948-ban Kolozsvárott a Bolyai Egyetem történelem–néprajz–földrajz szakán végzett. Sokáig úgy tűnt, a választott tudományterületek közül életre szólóan a néprajz mellett kötelezi el magát. Ezt igazolta az is, hogy tanulmányai befejezését követően egy évig a Gunda Béla vezette Néprajzi Intézetben gyakornokoskodott.
Gunda Béla viszonylag rövid ideig, 1943–1948 között volt a kolozsvári egyetem nyilvános rendkívüli tanára, állását pályázati úton nyerte el. A professzor tanári munkáját nagy aktivitás jellemezte. Kurzusai igen népszerűek voltak, előadásait a bölcsészek mellett jogász, közgazdász, geográfus hallgatók, sőt református és ortodox teológusok, román diákok is látogatták. Antal Árpád irodalomtörténész visszaemlékezése szerint az 1940-es években a kolozsvári egyetemen „a legtermékenyebb műhelyteremtő tanár kétségkívül a néprajzos Gunda Béla. Szakos és nem szakos diákjait egyaránt serkenti, munkaközösséget szervez (diákokból és tanárokból) Györgyfalva monográfiájának elkészítésére, s vasárnaponként munkatársaival gyalogosan is megteszi a nem csekély utat oda-vissza.” Maga Gunda Béla is szerényen így jellemezte ezt az időszakot egyik kései, 1989-ben megjelent emlékező írásában: „A kolozsvári évek alatt az egyetemi hallgatók körében a néprajzi érdeklődést sikerült ébren tartani, gyűjtőmunkára ösztönözni őket. Felejthetetlenek azok a tanulmányutak, amelyeket az erdélyi Érchegységben, a Gyalui- és Radnai-havasokba, a Retyezátba tettünk.” A tanulmányutak állandó tagjai közé 14 név szerint felsorolt hallgatóját, köztük Kovách Gézát, számlálta. „Mindannyian ma is tevékeny részt vállalnak Erdély kulturális, tudományos életében. Egyik legemlékezetesebb utunk – folytatta a professzor – a Gyógy-patak völgyébe vezetett, ahol a Remete körüli román havasi települések, a cătunok és a nemzetiségi szervezet kapcsolatát tanulmányoztuk. Többször meghajtottuk a fejünket Magyarigenben Bod Péter sírja előtt. Nemcsak a pásztorok, parasztok, hanem az egyik román kolostor szerzeteseinek vendégszeretetét is élveztük. A cătunokban szinte úgy éreztem, hogy a fa- és kőkorszakban járok.”
Gunda Béla a terepmunka mellett sokat publikált. Cikkeinek tematikájában központi helyet kaptak az erdélyi tárgykörök, a magyar–román összehasonlító néprajzi tanulmányok, az etnikumok együttélését, a néphagyományok és nyelvek kölcsönhatását leíró, elemző publikációk. Már ekkor megmutatkozott nagy ívű áttekintésre, lényeglátó összefoglalásra alkalmas szakmai felkészültsége, szintézisalkotó képessége.
Gunda nemcsak kiváló, elhivatott kutató, jó tollú tudós volt, emellett magával ragadó pedagógusegyéniségnek is tartották. Szilágyi Miklós emlékeiben szigorú és megfellebbezhetetlen tekintélyként, karizmatikus személyiségként élt. Alakját feltétlen tisztelet övezte diákjai körében, tudományos kérdésekben egyenrangú félként kezelte hallgatóit, korán kutatói elhivatottságot keltett bennük, gondolatébresztő beszélgetéseket folytatott velük.
Gunda kisugárzó hatása alól Kovách Géza sem vonhatta ki magát. Már 1947-ben egy néprajzi szemináriumon megbízást kapott tőle – a gyermekkorában meghatározó szerepet játszó helyszín – Zilah mészárosai szokás- és szókincsanyagának összegyűjtésére. Körüljárta a szilágysági táplálkozás kérdéskörét is, vizsgálta a téma földrajzi, gazdasági-társadalmi hátterét, a kásaszerű ételek fogyasztása és a szegénység közötti kapcsolatot, az olaj étrendbe kerülésétől eljutott az olajütők tipizálásához, munkarendjéhez. Egy évvel később, 1948-ban a fazekasság és a piac kapcsolatát középpontba állító kutatásairól tájékoztatta professzorát. Figyelemre méltó megállapításokat tett a mázas és mázatlan edények társadalmi osztályokhoz kapcsolhatóságáról. Mindemellett foglalkoztatta a lábbeliformák kérdése és a lábbeliviselet. 1949-ben újból néprajzi kutatómunka várt rá, Gunda egykori gyakornoka, Faragó József fiatal etnográfus felkérésére néhány kalotaszegi településen (Sztána, Kis- és Nagypetri, Farnas) a Gunda-féle kérdőíves módszerrel gyűjtött, továbbá Bácsott és Szucságon feltérképezte a kalotaszegi népviselet elterjedtségét.
Kovách Géza eredményeit, kutatási tapasztalatait professzora – kényszerű 1948 őszi távozása folytán – már csak Debrecenből értékelhette. A kettejük között közvetlenül az elutazás után létrejött intenzív levélkapcsolat minden lényeges kérdést érintett. A legfontosabb, életbevágó és életre szóló döntésnek a tanítvány sorsának rendezése számított. Tanár és tanítvány közös célja Kovách Géza egyetemi vagy kutatóintézeti álláshoz juttatása volt, Gunda szerint – kizárólag végső esetben – történettudományi vonalon. 1949 áprilisában arra intette, hogy egykori diákját, „ne engedje magát átszippantani a történelemhez. Nézetem szerint a kelet-európai népi együttélés problémái, a találkozások, kölcsönhatások sokkal inkább megnyilatkoznak azon a területen, amelyet a néprajzi tudomány kutat, mint azon, amelyet a történelem vél magáénak. Napról napra jobban látom, hogy a történelem nem képes a mélybe látni, az izgalmas részleteket nem is képes felfogni. Gondoljon csak a fazekasságra, mint történeti jelenségre is. A történelem számára néhány cserépedény az egész, amit az oklevelek így-úgy számon tartanak. Számunkra: élet, mozgás, munkamód, művészkedés, keserves kenyér, költészet stb. Ez lebegjen a szeme előtt akkor is, amikor ide vonatkozó céh- és más dolgozatait csinálja.”
Az „átszippantás” végül – sajnos csak átmenetileg – mégiscsak megesett. Kovách Géza 1948–1951 között a kolozsvári egyetem középkori történelmi tanszékén Jakó Zsigmond asszisztenseként dolgozhatott, de biztatóan induló tudományos karrierje Aradra helyezésével megfeneklett.
A Gunda-tanítványok közül jó néhányan – mint Faragó József, Kós Károly, Nagy Olga – a néprajzkutatás élvonalába kerültek, az 1970-es évekre az erdélyi magyar néprajz klasszikusaivá váltak, munkásságuk, könyveik visszahatottak magára a Mesterre is. Az egyetemi oktató élénk levelezésben állt egykori tanítványaival, csak a Kovách Géza-hagyatékban majdnem félszáz 1947–1991 között általa írt levél, üdvözlő- és levelezőlap maradt fenn. Gunda 1973-ban egy, a pásztorkodásról szóló szimpózium előadójául kérte fel tanítványát, aki két téma kidolgozására vállalkozott. Elsőként a mangalica sertéstenyésztés Körös-közi meghonosodását, és elterjedését ajánlotta, de emellett érdeklődést mutatott az 1848 előtt az aradi síkságon folyó korszerű juhtenyésztés iránt is. De témavázlatai között ugyancsak ott van a vertfalú alföldi ház. Gunda Béla 1978-ban az 1945 utáni erdélyi néprajzi kutatásokról írt nagyobb lélegzetű tanulmányt. Ehhez háttéranyagként tanítványai néprajzi vonatkozású bibliográfiájára is számot tartott. A Kovách Gézától kapott összeállításban kilenc tudományos publikáció és nyolc népszerűsítő cikk szerepelt a céhek, mértékegységek és a határhasználat témaköréből.
A néprajz iránti vonzalom Kovách Géza egész életművén belül határozottan jelen maradt – tudományos és népszerűsítő szinten egyaránt. Első nyomtatásban megjelent cikke, egy 1948-ban az Etnographiában közölt recenzió is ebben a témakörben született, első önálló, a szilágysági népi űrmértékekről szóló tanulmányát egy évvel később ugyancsak ez a folyóirat hozta. Kovách Géza a következő évtizedekben elsősorban népszerűsítő, ismeretterjesztő cikkek sorát szentelte ennek a témakörnek. Írásait, tárcáit főként a Művelődésben, a Vörös Lobogóban, Szabad Szóban, az Utunkban, a Falvak dolgozó népében olvashatták az érdeklődők. Foglalkozott Kálmány Lajos munkásságával, fennmaradt levelezésével, de a betyárvilág, a hozzájuk kapcsolható balladák, Rózsa Sándor alakja is vissza-visszatérő motívum maradt. A híres betyárvezérről 1985-ben még egy kétórás színes műsort is összeállított a temesvári színházban. Jó érzékkel nyúlt a népköltészethez, szellemi néprajzhoz, érdekfeszítően írt a ponyvairodalom körébe tartozó aradi kalendáriumokról, a magyar nótáról vagy a Borossebes környéki halottvirrasztáshoz kapcsolódó drámai és művészi játékokról, népszokásokról és karácsonyi kántálásról, a repszegi dobos kolindálásról. Legotthonosabban a tárgyi néprajz világában mozgott: aVörös Lobogóban 1981-ben futó cikksorozata egyes darabjai a pásztorkodás, teherhordás, szállítás, népviselet, parasztmesterségek, vásárok világát elevenítették meg. Kovách Géza céhtörténeti kutatásainak bravúros hozadéka, hogy néprajzi adalékaival, adatközléseivel finom egyensúlyt tudott teremteni a két tudományterület között.
Folyton hangsúlyozta, nem kell keseregni a régi hagyományok eltűnésén, a központi fűtés helyett nem kell visszasírni a búbos kemencét, oda kell figyelni az életformaváltás nyomán születő új hagyományokra. Ennek jegyében például ismertetést közölt az 1960-as évek végén a nyárvégi búcsúról és a hozzá kapcsolódó vásárról és esti bálról.
Szívesen recenzálta, szemlézte a gazdag, akár Magyarországon, akár Romániában kiadott néprajzi könyvtermést, a Korunk az 1950-es években két ide vágó kritikáját is közölte.
Kovách Géza az 1990-es években nyúlt vissza az 1946–1950 között részben általa, részben a zilahi református kollégium diákjai által összegyűjtött – s a hagyatékban hiánytalanul fennmaradt – karácsonyi ünnepkörhöz kapcsolódó, döntően magyar református és román görög katolikus szilágysági népszokásokhoz. A Szövétnekben 1998-ban közölt írásában 30 tövisháti, Kraszna-, illetve Berettyó-menti falu tradíciójával (a karácsonyi kántálástól és báloktól, a gyermekrigmusokon, újévi, István- és János-napi köszöntőkön át a betlehemezésig) ismertetett meg. Az anyag hű lenyomata a háború utáni évek megpróbáltatásainak: a gyűjtésből kiérződik a hadifoglyok visszavárása, az ősi valláshoz, anyanyelvhez való ragaszkodás, a szülőfalu szeretete. Kovách Géza több megye Mária Terézia-kori úrbérrendezését adatoló tanulmányában szintén átüt a néprajzi megközelítés. Részletesen ismertette írásaiban a hármas vetésforgót, a belső telkek nagyságának, rendszerének XX. századig kiható hagyományait. „Nemhiába, a Gunda-féle szemináriumok nemcsak rám, hanem sok velem egykorú itteni kutatóra hatottak – summázta témaválasztásairól 1982-ben Kovách Géza –, még ha más irányba is tereltek az adottságok és körülmények.” Ő azonban dacolt az adottságokkal és körülményekkel, s aktív tanárként is, főleg pedig nyugdíjas pedagógusként, faggatta a múltat, kitartóan gyűjtötte, rendszerezte és publikálta a forrásokat, tudományos és népszerűsítő szinten egyaránt. A pályája kezdetét, az indulását egyengető professzora, Gunda Béla gyakran mondogatta: „Debrecenben lakom – Európában élek! Ezzel azt szeretném mondani, hogy a Hortobágy széléről is be lehet kapcsolódni a teremtő, a szellemet frissítő gondolatok körébe” Ugyanez maradéktalanul áll Aradon alkotó tanítványára. Kovách Géza kutatási eredményei eljutottak Bukarestbe, Szegedre, Budapestre vagy éppen Milánóba, munkáira magyar, román, német publikációk sorában hivatkoznak. Legyünk büszkék rá!
Héjja Julianna Erika
Nyugati Jelen (Arad)
2015. október 30.
Címertörténeti előadás
250 éves Erdély nagyfejedelemségi címere
250 évvel ezelőtt, 1765. november 2-án Mária Terézia királynő nagyfejedelemségi rangra emelte Erdélyt, ami a – mai szóval élve – régió címerének bővítésével együtt járt. Az évforduló alkalmából – napra pontosan – dr. Szekeres Attila István heraldikus, az Erdélyi Címer- és Zászlótudományi Egyesület elnöke tart vetített képes címertörténeti előadást.
A szervezők, azaz az Erdélyi Címer- és Zászlótudományi Egyesület és a Székely Nemzeti Múzeum hétfőn 18 órakor a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében várják az érdeklődőket. A belépés díjtalan. Dr. Szekeres a címer történetéről előzetesként elmondta:
Címertani értekezésekben Erdély címerének kialakulási folyamatát, azaz az alkotóelemek együttes megjelenését Báthori Zsigmond uralkodása idejére teszik, sok esetben évszámot is közölnek, mégpedig 1590-et. Báthory Zsigmond szóban forgó pecsétje csak 1595-ből származik. Erdély címerének alkotóelemei mellett Moldva és Havasalföld címerét, valamint a »nova plantatio« jelenetet összesítő címer korábbi nem lehetett, mivel ebben az évben vált a két román fejedelemség Báthori Zsigmond vazallusává. Továbbá a pecsétábra Báthorinak a szent római birodalmi hercegi címerét is tartalmazza, a rangemelés is ebben az esztendőben történt. A növekvő sas, nap és holdsarló, valamint a hét bástya együttes alkalmazása korábban kezdődött. Báthori Kristóf vajda 1580-ban készült ólom emlékérmén az előlapon a helytartó arcképe látható a következő felirattal: CHRIST[oforus] BATH[ori] DE SOMLIO, a hátlapon a Báthori-címer pajzsából növekvően a jobbra néző, kiterjesztett szárnyú sas, a pajzsot jobbról sugaras naparc, balról megszemélyesített, csökkenő holdsarló veszi közre, alatta félkörívben hét, csúcsán bástyával ellátott hegy helyezkedik el, s folytatódik a felirat: PRINCEPS TRANSYLV[aniae] 1580.
A sas és a hét bástya, pontosabban hét hegy már korábban is megjelent. Egy német címerkönyvben 1531 és 1556 közötti időszakban, majd egy 1567-ben kiadott térképen.
250 évvel ezelőtt Mária Terézia királynő nagyfejedelemségi rangra emelte Erdélyt, s címerét nagyfejedelemségi süveggel látta el. A vörös keskeny pólyával vágott pajzs felső, égszínkék mezejében a csíkból növekvő, kiterjesztett szárnyú, jobbra néző fekete sast jobbról arany naparc, balról megszemélyesített ezüst holdsarló övezi. A címer alsó, arany mezejében hét vörös bástya jelenik meg. Az 1659-ben meghatározott rendi jelképek alkotják a címert: a sas az erdélyi vármegyéket, a nap és holdsarló párosa a székely rendi nemzetet, a hét bástya a szász közösséget jelképezi.
Erdély címerét beszerkesztették az osztrák–magyar kiegyezés utáni Magyar Királyság 1874-es, 1896-os és 1915-ös címerébe. Ugyanúgy az első világháborút követően megnagyobbodott Románia 1921-ben törvényesített, Keöpeczi Sebestyén József által alkotott címerébe, negyedik mezőként. A királyságra utaló jegyektől megfosztva, 1992-ben ezt a címert fogadta el a törvényhozás Románia jelképeként.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely
250 éves Erdély nagyfejedelemségi címere
250 évvel ezelőtt, 1765. november 2-án Mária Terézia királynő nagyfejedelemségi rangra emelte Erdélyt, ami a – mai szóval élve – régió címerének bővítésével együtt járt. Az évforduló alkalmából – napra pontosan – dr. Szekeres Attila István heraldikus, az Erdélyi Címer- és Zászlótudományi Egyesület elnöke tart vetített képes címertörténeti előadást.
A szervezők, azaz az Erdélyi Címer- és Zászlótudományi Egyesület és a Székely Nemzeti Múzeum hétfőn 18 órakor a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében várják az érdeklődőket. A belépés díjtalan. Dr. Szekeres a címer történetéről előzetesként elmondta:
Címertani értekezésekben Erdély címerének kialakulási folyamatát, azaz az alkotóelemek együttes megjelenését Báthori Zsigmond uralkodása idejére teszik, sok esetben évszámot is közölnek, mégpedig 1590-et. Báthory Zsigmond szóban forgó pecsétje csak 1595-ből származik. Erdély címerének alkotóelemei mellett Moldva és Havasalföld címerét, valamint a »nova plantatio« jelenetet összesítő címer korábbi nem lehetett, mivel ebben az évben vált a két román fejedelemség Báthori Zsigmond vazallusává. Továbbá a pecsétábra Báthorinak a szent római birodalmi hercegi címerét is tartalmazza, a rangemelés is ebben az esztendőben történt. A növekvő sas, nap és holdsarló, valamint a hét bástya együttes alkalmazása korábban kezdődött. Báthori Kristóf vajda 1580-ban készült ólom emlékérmén az előlapon a helytartó arcképe látható a következő felirattal: CHRIST[oforus] BATH[ori] DE SOMLIO, a hátlapon a Báthori-címer pajzsából növekvően a jobbra néző, kiterjesztett szárnyú sas, a pajzsot jobbról sugaras naparc, balról megszemélyesített, csökkenő holdsarló veszi közre, alatta félkörívben hét, csúcsán bástyával ellátott hegy helyezkedik el, s folytatódik a felirat: PRINCEPS TRANSYLV[aniae] 1580.
A sas és a hét bástya, pontosabban hét hegy már korábban is megjelent. Egy német címerkönyvben 1531 és 1556 közötti időszakban, majd egy 1567-ben kiadott térképen.
250 évvel ezelőtt Mária Terézia királynő nagyfejedelemségi rangra emelte Erdélyt, s címerét nagyfejedelemségi süveggel látta el. A vörös keskeny pólyával vágott pajzs felső, égszínkék mezejében a csíkból növekvő, kiterjesztett szárnyú, jobbra néző fekete sast jobbról arany naparc, balról megszemélyesített ezüst holdsarló övezi. A címer alsó, arany mezejében hét vörös bástya jelenik meg. Az 1659-ben meghatározott rendi jelképek alkotják a címert: a sas az erdélyi vármegyéket, a nap és holdsarló párosa a székely rendi nemzetet, a hét bástya a szász közösséget jelképezi.
Erdély címerét beszerkesztették az osztrák–magyar kiegyezés utáni Magyar Királyság 1874-es, 1896-os és 1915-ös címerébe. Ugyanúgy az első világháborút követően megnagyobbodott Románia 1921-ben törvényesített, Keöpeczi Sebestyén József által alkotott címerébe, negyedik mezőként. A királyságra utaló jegyektől megfosztva, 1992-ben ezt a címert fogadta el a törvényhozás Románia jelképeként.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely
2015. november 9.
Három napig ömlött a víz a lábasház pincéjébe
Háromnapos aktatologatás, vállvonogatás és egymásra mutogatás után sikerült megfékezni a 15. században épült és az 1700-as évek vége felé átalakított marosvásárhelyi lábasház pincéjét elárasztó vizet.
Keddtől péntek estig ömlött a víz a régi vásárhelyiek által Dudutz-sarokként ismert, a főtér és a Kossuth utca találkozásánál fekvő lábasház pincéjébe. A vízszolgáltató csak hosszas huzavona után, többszörös közbenjárásra volt hajlandó megbontani a műemlék épület előtti járdát és megkeresni a meghibásodott vízvezetéket. Az Aquaserv szakemberei azonban egy különleges meglepetéssel szembesültek: a pincék elárasztását nem csőtörés, hanem egy áramkábeleket szállító fémvezetékből zúduló víz okozta.
A kedden észlelt és jelentett szivárgást csütörtökön már komoly özönlés követte. Bálint Géza, az épülettulajdonos Keresztelő Szent János Plébánia adminisztrátora szerint a víz körülbelül lábszárközépig ért, ellepve az alapot védő szellőztető kavicságyat, beáztatva a villanyvezetéket. Közben a pincében berendezett ifjúsági klubhelyiség bútorzata is vízben úszott. „A legnagyobb kárt az alap szenvedhette, hisz egy ilyen régi épületnek nem betonból, hanem téglából készült az alapja. Erre kellene odafigyelniük a városházi illetékeseknek, amikor a vízszolgáltató sürgős járdatörési engedélyért folyamodik. Mégiscsak a város egyik legrégebbi épületéről van szó!” – magyarázta Bálint Géza, hozzátéve, hogy a későre elhárított meghibásodást a szomszéd, szintén műemléknek számító ingatlan alagsora is megszenvedte.
Mint kifejtette, megengedhetetlen, hogy egy több száz éves műemlék épület esetében, melynek alapját mossa a víz, egy egyszerű, alig három négyzetméternyi felületű járdamegbontási engedélyre napokig kelljen várni. „Egy egyszerű aláírásról volt szó, aminek a beszerzése legfeljebb öt percbe telik” – tette hozzá az adminisztrátor. A jókora bosszúság és a tetemes kár elkerülhető lett volna Marosvásárhely második legrégebbi műemlék épületénél, ha az önkormányzat nem vár több mint 72 órát az engedély kibocsátásával. Annál is inkább, mivel Dorin Florea polgármester elmondása szerint az utóbbi években azért szedik fel az aszfaltot és alakítják piskótakövekből a járdákat, hogy a vezetékek meghibásodása esetén a kis betonlapokat lehessen könnyen felszedni, majd ugyanúgy visszahelyezni.
A belvárosi plébánia által működtetett Szent Imre Kollégiumnak, a Rádió GaGának és több kis üzletnek helyet adó árkádos épületet valamikor a 15. században a Vásárhelyre telepített jezsuita szerzetesek húzták fel. Jelenlegi barokk stílusú alakját 1772-ben nyerte el. A pillérekre avagy lábakra épült ház nem csak Marosvásárhelyen, de Erdélyben is ritkaságnak számít. Megépítéséhez Mária Terézia császárnő is hozzájárult. Az évszázadok során működött itt már leányiskola és kaszárnya, jelenleg főként diákok bentlakásaként szolgál.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro
Háromnapos aktatologatás, vállvonogatás és egymásra mutogatás után sikerült megfékezni a 15. században épült és az 1700-as évek vége felé átalakított marosvásárhelyi lábasház pincéjét elárasztó vizet.
Keddtől péntek estig ömlött a víz a régi vásárhelyiek által Dudutz-sarokként ismert, a főtér és a Kossuth utca találkozásánál fekvő lábasház pincéjébe. A vízszolgáltató csak hosszas huzavona után, többszörös közbenjárásra volt hajlandó megbontani a műemlék épület előtti járdát és megkeresni a meghibásodott vízvezetéket. Az Aquaserv szakemberei azonban egy különleges meglepetéssel szembesültek: a pincék elárasztását nem csőtörés, hanem egy áramkábeleket szállító fémvezetékből zúduló víz okozta.
A kedden észlelt és jelentett szivárgást csütörtökön már komoly özönlés követte. Bálint Géza, az épülettulajdonos Keresztelő Szent János Plébánia adminisztrátora szerint a víz körülbelül lábszárközépig ért, ellepve az alapot védő szellőztető kavicságyat, beáztatva a villanyvezetéket. Közben a pincében berendezett ifjúsági klubhelyiség bútorzata is vízben úszott. „A legnagyobb kárt az alap szenvedhette, hisz egy ilyen régi épületnek nem betonból, hanem téglából készült az alapja. Erre kellene odafigyelniük a városházi illetékeseknek, amikor a vízszolgáltató sürgős járdatörési engedélyért folyamodik. Mégiscsak a város egyik legrégebbi épületéről van szó!” – magyarázta Bálint Géza, hozzátéve, hogy a későre elhárított meghibásodást a szomszéd, szintén műemléknek számító ingatlan alagsora is megszenvedte.
Mint kifejtette, megengedhetetlen, hogy egy több száz éves műemlék épület esetében, melynek alapját mossa a víz, egy egyszerű, alig három négyzetméternyi felületű járdamegbontási engedélyre napokig kelljen várni. „Egy egyszerű aláírásról volt szó, aminek a beszerzése legfeljebb öt percbe telik” – tette hozzá az adminisztrátor. A jókora bosszúság és a tetemes kár elkerülhető lett volna Marosvásárhely második legrégebbi műemlék épületénél, ha az önkormányzat nem vár több mint 72 órát az engedély kibocsátásával. Annál is inkább, mivel Dorin Florea polgármester elmondása szerint az utóbbi években azért szedik fel az aszfaltot és alakítják piskótakövekből a járdákat, hogy a vezetékek meghibásodása esetén a kis betonlapokat lehessen könnyen felszedni, majd ugyanúgy visszahelyezni.
A belvárosi plébánia által működtetett Szent Imre Kollégiumnak, a Rádió GaGának és több kis üzletnek helyet adó árkádos épületet valamikor a 15. században a Vásárhelyre telepített jezsuita szerzetesek húzták fel. Jelenlegi barokk stílusú alakját 1772-ben nyerte el. A pillérekre avagy lábakra épült ház nem csak Marosvásárhelyen, de Erdélyben is ritkaságnak számít. Megépítéséhez Mária Terézia császárnő is hozzájárult. Az évszázadok során működött itt már leányiskola és kaszárnya, jelenleg főként diákok bentlakásaként szolgál.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro
2015. december 31.
Marosvásárhely: Petőfire, a mádéfalvi veszedelemre és a Don-kanyari offenzívára emlékeznek
Petőfi Sándorra születésére emlékeznek a 2016-os év első napján Marosvásárhelyen. A következő napokban megemlékeznek a madéfalvi veszedelemről és a Don-kanyari offenzívárról is.
A 2000-ben felállított egész alakos Petőfi Sándor-szobornál, Hunyadi László marosvásárhelyi szobrászművész alkotásánál, minden év január elsején emlékünnepséget szervez az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Maros megyei szervezete. 2016. január elsején délután fél 1-kor várják a hagyományossá vált megemlékezésre a marosvásárhelyi magyar közösséget. Petőfi születésének 193. évfordulóján Ötvös József vártemplomi református lelkész mond beszédet, közreműködik Kilyén László színművész. A rövid ünnepséget koszorúzással és a legnépszerűbb Petőfi-dalok közös eléneklésével zárják.
Január 6-án, este 6 órakor a Kultúrpalota nagytermében a Siculicidium, vagyis a Madéfalvi veszedelem 252-ik évfordulójára emlékezik a Székely Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács. Az erőszakos besorozás ellen lázadó székelyeket 1764. január 7-én Mária Terézia parancsára mészárolták le, 200 ember vált áldozatává a véres bosszúnak. Az évforduló előestéjén a székely nemzeti ellenállás hősi korszakának is nevezett, két esztendeig tartó küzdelemre emlékeznek és várják Marosvásárhely és Marosszék lakóit, de a távolabb lakókat is a szervezők.
Január 12-én a Don-kanyari offenzívára emlékeznek évek óta a marosvásárhelyiek a római katolikus temetőben felállított emlékműnél, Bocskai Vince szovátai szobrászművész alkotásánál. Az 1943. január 12-én kezdődő Don-kanyari offenzívánál 125 ezer katona vesztette életét, tűnt el, vált a fagyhalál áldozatává, vagy fogságba került. Maros megyéből 577 katonát azonosítottak a történészek, közöttük magyarokat, zsidókat és románokat. A megemlékezést az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület szokta szervezni, a résztvevők között rendszeresen jelen vannak a történelmi egyházak lelkészei, a korszakot kutató történészek, valamint különböző civil és hagyományőrző szervezetek.
Antal Erika
maszol.ro
Petőfi Sándorra születésére emlékeznek a 2016-os év első napján Marosvásárhelyen. A következő napokban megemlékeznek a madéfalvi veszedelemről és a Don-kanyari offenzívárról is.
A 2000-ben felállított egész alakos Petőfi Sándor-szobornál, Hunyadi László marosvásárhelyi szobrászművész alkotásánál, minden év január elsején emlékünnepséget szervez az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Maros megyei szervezete. 2016. január elsején délután fél 1-kor várják a hagyományossá vált megemlékezésre a marosvásárhelyi magyar közösséget. Petőfi születésének 193. évfordulóján Ötvös József vártemplomi református lelkész mond beszédet, közreműködik Kilyén László színművész. A rövid ünnepséget koszorúzással és a legnépszerűbb Petőfi-dalok közös eléneklésével zárják.
Január 6-án, este 6 órakor a Kultúrpalota nagytermében a Siculicidium, vagyis a Madéfalvi veszedelem 252-ik évfordulójára emlékezik a Székely Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács. Az erőszakos besorozás ellen lázadó székelyeket 1764. január 7-én Mária Terézia parancsára mészárolták le, 200 ember vált áldozatává a véres bosszúnak. Az évforduló előestéjén a székely nemzeti ellenállás hősi korszakának is nevezett, két esztendeig tartó küzdelemre emlékeznek és várják Marosvásárhely és Marosszék lakóit, de a távolabb lakókat is a szervezők.
Január 12-én a Don-kanyari offenzívára emlékeznek évek óta a marosvásárhelyiek a római katolikus temetőben felállított emlékműnél, Bocskai Vince szovátai szobrászművész alkotásánál. Az 1943. január 12-én kezdődő Don-kanyari offenzívánál 125 ezer katona vesztette életét, tűnt el, vált a fagyhalál áldozatává, vagy fogságba került. Maros megyéből 577 katonát azonosítottak a történészek, közöttük magyarokat, zsidókat és románokat. A megemlékezést az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület szokta szervezni, a résztvevők között rendszeresen jelen vannak a történelmi egyházak lelkészei, a korszakot kutató történészek, valamint különböző civil és hagyományőrző szervezetek.
Antal Erika
maszol.ro
2016. január 7.
Soltész: ma is van küzdelem Erdélyben
Akárcsak negyed évezreddel ezelőtt, napjainkban is másodrangú polgárként kezelik a magyar embereket a hivatalokban és munkahelyeken, iskolákban és kórházakban – hangzott el a madéfalvi veszedelem 252. évfordulója alkalmából tartott megemlékező ünnepségen csütörtökön. A madéfalvi Siculicidium-emlékműnél aktuálpolitikai vonatkozású beszédeket hallhattak a jelenlevők.
Az 1764. január 7-ei vérengzésre való megemlékezés csütörtökön szentmisével kezdődött, amelyet a helyi általános iskola diákjainak előadása követett. A résztvevők a történelmi visszatekintés után egyházi lobogók alatt vonultak a felújított Siculicidium-emlékműhöz, ahol szép számú tömeg gyűlt össze fogadásukra – az előző évekhez képest idén kedvezett az időjárás a megemlékezőknek.
Nem a magyaroktól kell félni
Elsőként Soltész Miklós, a magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériumának egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára mondott ünnepi beszédet. Arra hivatkozva, hogy a diákok összeállítása nagyon átfogó volt – ami a történelmi eseményeket illeti –, a megszokott beszédektől eltérően a közösség szerepéről szóló történetet mesélt el. Annak végén rámutatott, az a küzdelem, amelyben az emberek nap mint nap élnek, csak akkor éri el célját, ha az közösséget teremt.
„Ma is van küzdelem bőven itt Erdélyben is: székely zászló, utcanevek, településnevek. Biztos vagyok benne, hogy akik polgármestereket perelnek be, politikusokat tesznek tönkre, családokat hurcoltatnak meg, azok neve nem fog fennmaradni, senki nem fog rájuk emlékezni a román nemzetben sem. De akik ki mernek állni a közösségek élére, azoknak a hősöknek az emléke fennmarad, még ha ma ez szenvedéssel, gyötrelemmel jár is” – magyarázta. A román nemzetiségűeknek pedig azt üzente, nem a székelyektől, magyaroktól kell félniük, mert két irányból is sokkal nagyobb fenyegetés leselkedik rájuk. Tisztázta, nem a magyarok csábítanak nyugatra több millió fiatalt, sőt nem is ők fenyegetik a kereszténységet.
Székely büszkeség napja
Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke beszédében kiemelte, az a tény, hogy még mindig jelen vannak a székelyek és 252 év után is meg tudnak emlékezni az álmukban lemészárolt áldozatokról, az annak bizonyítéka, hogy az igazság képes győzedelmeskedni a hazugságra alapozott állami erőszak fölött. Borboly szerint a megemlékezés és a gyász mellett január hetedike a székely büszkeség napja is, mivel a vérengzés nem érte el célját.
„Másodrangú polgárként kezelnek”
A kegyelet koszorúinak elhelyezése előtt Bíró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke is szólt az összegyűltekhez. Beszédében párhuzamba állította a negyed évezreddel korábbi és napjainkban történő eseményeket, rámutatva, hogy hiába az évszázadok, az elnyomó hatalom mindig hasonló eszközökkel próbálta és próbálja térdre kényszeríteni a székelységet. Majd a közelmúlt mérlegével kapcsolatban kijelentette: „megosztottság, érdektelenség – mindez a hatalom módszeres és cinikus taktikázásának eredménye. Másodrangú polgárként kezelnek hivatalokban és munkahelyeken, iskolákban és kórházakban. Ha tehetik eltipornak, ha nem, megfélemlítenek, az eredmény pedig borítékolható: elvándorlás, gyorsuló asszimiláció”. 2016 legfontosabb kihívása Bíró szerint az, hogy a magyarság tenni tudjon az elnyomás ellen. Részletes érvelését követően kijelentette, Székelyföld számára autonómiát akarnak.
A madéfalvi vérengzésről
Az 1764. január 7-i madéfalvi vérengzés során a császári csapatok több száz székelyt mészároltak le. A támadás előzménye, hogy Mária Terézia osztrák császárnő, magyar királynő 1760-ban elrendelte a székely határőrség újbóli felállítását. A székelyek sérelmezték, hogy az új szabályok szerint idegenben is kell majd szolgálniuk német nyelvű vezénylet alatt és nem nyerhetik vissza régi szabadságjogaikat katonai szolgálatuk fejében. Sokan közülük elbujdostak az erőszakos sorozás elől, mintegy 2500-an azonban összegyűltek Madéfalván és tiltakozó petíciót fogalmaztak Mária Teréziának. A császári csapatok 1764. január 7-én hajnalban váratlanul, tüzérséggel támadtak Madéfalvára. A támadás megtörte a székely ellenállást.
Kömény Kamill. Székelyhon.ro
Akárcsak negyed évezreddel ezelőtt, napjainkban is másodrangú polgárként kezelik a magyar embereket a hivatalokban és munkahelyeken, iskolákban és kórházakban – hangzott el a madéfalvi veszedelem 252. évfordulója alkalmából tartott megemlékező ünnepségen csütörtökön. A madéfalvi Siculicidium-emlékműnél aktuálpolitikai vonatkozású beszédeket hallhattak a jelenlevők.
Az 1764. január 7-ei vérengzésre való megemlékezés csütörtökön szentmisével kezdődött, amelyet a helyi általános iskola diákjainak előadása követett. A résztvevők a történelmi visszatekintés után egyházi lobogók alatt vonultak a felújított Siculicidium-emlékműhöz, ahol szép számú tömeg gyűlt össze fogadásukra – az előző évekhez képest idén kedvezett az időjárás a megemlékezőknek.
Nem a magyaroktól kell félni
Elsőként Soltész Miklós, a magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériumának egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára mondott ünnepi beszédet. Arra hivatkozva, hogy a diákok összeállítása nagyon átfogó volt – ami a történelmi eseményeket illeti –, a megszokott beszédektől eltérően a közösség szerepéről szóló történetet mesélt el. Annak végén rámutatott, az a küzdelem, amelyben az emberek nap mint nap élnek, csak akkor éri el célját, ha az közösséget teremt.
„Ma is van küzdelem bőven itt Erdélyben is: székely zászló, utcanevek, településnevek. Biztos vagyok benne, hogy akik polgármestereket perelnek be, politikusokat tesznek tönkre, családokat hurcoltatnak meg, azok neve nem fog fennmaradni, senki nem fog rájuk emlékezni a román nemzetben sem. De akik ki mernek állni a közösségek élére, azoknak a hősöknek az emléke fennmarad, még ha ma ez szenvedéssel, gyötrelemmel jár is” – magyarázta. A román nemzetiségűeknek pedig azt üzente, nem a székelyektől, magyaroktól kell félniük, mert két irányból is sokkal nagyobb fenyegetés leselkedik rájuk. Tisztázta, nem a magyarok csábítanak nyugatra több millió fiatalt, sőt nem is ők fenyegetik a kereszténységet.
Székely büszkeség napja
Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke beszédében kiemelte, az a tény, hogy még mindig jelen vannak a székelyek és 252 év után is meg tudnak emlékezni az álmukban lemészárolt áldozatokról, az annak bizonyítéka, hogy az igazság képes győzedelmeskedni a hazugságra alapozott állami erőszak fölött. Borboly szerint a megemlékezés és a gyász mellett január hetedike a székely büszkeség napja is, mivel a vérengzés nem érte el célját.
„Másodrangú polgárként kezelnek”
A kegyelet koszorúinak elhelyezése előtt Bíró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke is szólt az összegyűltekhez. Beszédében párhuzamba állította a negyed évezreddel korábbi és napjainkban történő eseményeket, rámutatva, hogy hiába az évszázadok, az elnyomó hatalom mindig hasonló eszközökkel próbálta és próbálja térdre kényszeríteni a székelységet. Majd a közelmúlt mérlegével kapcsolatban kijelentette: „megosztottság, érdektelenség – mindez a hatalom módszeres és cinikus taktikázásának eredménye. Másodrangú polgárként kezelnek hivatalokban és munkahelyeken, iskolákban és kórházakban. Ha tehetik eltipornak, ha nem, megfélemlítenek, az eredmény pedig borítékolható: elvándorlás, gyorsuló asszimiláció”. 2016 legfontosabb kihívása Bíró szerint az, hogy a magyarság tenni tudjon az elnyomás ellen. Részletes érvelését követően kijelentette, Székelyföld számára autonómiát akarnak.
A madéfalvi vérengzésről
Az 1764. január 7-i madéfalvi vérengzés során a császári csapatok több száz székelyt mészároltak le. A támadás előzménye, hogy Mária Terézia osztrák császárnő, magyar királynő 1760-ban elrendelte a székely határőrség újbóli felállítását. A székelyek sérelmezték, hogy az új szabályok szerint idegenben is kell majd szolgálniuk német nyelvű vezénylet alatt és nem nyerhetik vissza régi szabadságjogaikat katonai szolgálatuk fejében. Sokan közülük elbujdostak az erőszakos sorozás elől, mintegy 2500-an azonban összegyűltek Madéfalván és tiltakozó petíciót fogalmaztak Mária Teréziának. A császári csapatok 1764. január 7-én hajnalban váratlanul, tüzérséggel támadtak Madéfalvára. A támadás megtörte a székely ellenállást.
Kömény Kamill. Székelyhon.ro
2016. január 7.
A keresztény alapú magyar-román összefogást sürgette Soltész Miklós Madéfalván
A keresztény alapú magyar-román összefogást sürgette Soltész Miklós, az Emberi Erőforrások Minisztériumának egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára csütörtökön a székelyföldi Madéfalván, a településen 252 évvel ezelőtt történt vérengzés évfordulóján.
“Akik ezt az országot vezetik, azoknak is látniuk kell, hogy kelet, délkelet felől sokkal nagyobb veszedelem jön. Nem a székelyeket kell bántani, nem az ő magyar-, vagy székelytudatukat kell visszaszorítani” – jelentette ki az államtitkár a Siculicidium tavaly felújított emlékműve előtt tartott beszédében. Az államtitkár a Romániát is sújtó másik veszélyforrást a munkaképes fiatalok elcsábításában, elvándorlásában látta.
Az államtitkár a 252 évvel ezelőtti vérengzésre utalva annak a feltételezésének adott hangot, hogy az osztrák történetírás sem tekint dicső cselekedetként a madéfalvi eseményekre. Hozzátette, azokra a románokra sem fog hősként tekinteni a saját népük, akik ma a székelyek jogkövetelései ellen lének fel. Úgy vélte, csak azoknak az emléke marad fenn, akik ki mernek állni a közösség élére akkor is, ha ez ma szenvedéssel, nehézséggel, gyötrelemmel jár.
Soltész Miklós ahhoz kért erőt, hogy a keresztény hitű Európában egymásra találjanak és egymást erősítsék a nemzetek, és ki-ki magyarságát és kereszténységét megőrizve erősítse a népét és azt az országot, amelyben él.
Borboly Csaba, a Hargita megyei önkormányzat elnöke beszédében úgy vélekedett, hogy ha a székelység megőrzi politikai egységét, semmi nem korlátozza abban, hogy elérje céljait. “A jövőnk jobbítására való feltételek adottak. Az önszerveződő képességeink megvannak. Kényelmes dolog a másra mutogatás, a hiba másban keresése, de az nem visz előre” – hangoztatta a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) színeiben megválasztott politikus.
Biró Zsolt, a Magyar Polgári Párt (MPP) elnöke többek között arról beszélt, hogy Székelyföldnek “nagyon elege lett abból a nemzeti megalázásból és posztkommunista gazdasági kizsákmányolásból, amelyben Romániában részesül 1918 illetve 1990 óta”. A politikus szerint a székelyeknek erőt kell felmutatniuk jogaik érvényesítéséhez. “Erőt csakis akkor tudunk sugározni, ha egymásba tudunk kapaszkodni” – állapította meg a politikus.
A Madéfalván tartott csütörtöki megemlékezésen több százan vettek részt.
Az 1764. január 7-i madéfalvi vérengzés során a császári csapatok több száz székelyt mészároltak le. A támadás előzménye, hogy Mária Terézia osztrák császárnő, magyar királynő 1760-ban elrendelte a székely határőrség újbóli felállítását. A székelyek sérelmezték, hogy az új szabályok szerint idegenben is kell majd szolgálniuk német nyelvű vezénylet alatt, és nem nyerhetik vissza régi szabadságjogaikat katonai szolgálatuk fejében. Sokan közülük elbujdostak az erőszakos sorozás elől, mintegy 2500-an azonban összegyűltek Madéfalván, és tiltakozó petíciót fogalmaztak Mária Teréziának. A császári csapatok 1764. január 7-én hajnalban váratlanul, tüzérséggel támadtak Madéfalvára. A támadás megtörte a székely ellenállást. erdon.ro
A keresztény alapú magyar-román összefogást sürgette Soltész Miklós, az Emberi Erőforrások Minisztériumának egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára csütörtökön a székelyföldi Madéfalván, a településen 252 évvel ezelőtt történt vérengzés évfordulóján.
“Akik ezt az országot vezetik, azoknak is látniuk kell, hogy kelet, délkelet felől sokkal nagyobb veszedelem jön. Nem a székelyeket kell bántani, nem az ő magyar-, vagy székelytudatukat kell visszaszorítani” – jelentette ki az államtitkár a Siculicidium tavaly felújított emlékműve előtt tartott beszédében. Az államtitkár a Romániát is sújtó másik veszélyforrást a munkaképes fiatalok elcsábításában, elvándorlásában látta.
Az államtitkár a 252 évvel ezelőtti vérengzésre utalva annak a feltételezésének adott hangot, hogy az osztrák történetírás sem tekint dicső cselekedetként a madéfalvi eseményekre. Hozzátette, azokra a románokra sem fog hősként tekinteni a saját népük, akik ma a székelyek jogkövetelései ellen lének fel. Úgy vélte, csak azoknak az emléke marad fenn, akik ki mernek állni a közösség élére akkor is, ha ez ma szenvedéssel, nehézséggel, gyötrelemmel jár.
Soltész Miklós ahhoz kért erőt, hogy a keresztény hitű Európában egymásra találjanak és egymást erősítsék a nemzetek, és ki-ki magyarságát és kereszténységét megőrizve erősítse a népét és azt az országot, amelyben él.
Borboly Csaba, a Hargita megyei önkormányzat elnöke beszédében úgy vélekedett, hogy ha a székelység megőrzi politikai egységét, semmi nem korlátozza abban, hogy elérje céljait. “A jövőnk jobbítására való feltételek adottak. Az önszerveződő képességeink megvannak. Kényelmes dolog a másra mutogatás, a hiba másban keresése, de az nem visz előre” – hangoztatta a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) színeiben megválasztott politikus.
Biró Zsolt, a Magyar Polgári Párt (MPP) elnöke többek között arról beszélt, hogy Székelyföldnek “nagyon elege lett abból a nemzeti megalázásból és posztkommunista gazdasági kizsákmányolásból, amelyben Romániában részesül 1918 illetve 1990 óta”. A politikus szerint a székelyeknek erőt kell felmutatniuk jogaik érvényesítéséhez. “Erőt csakis akkor tudunk sugározni, ha egymásba tudunk kapaszkodni” – állapította meg a politikus.
A Madéfalván tartott csütörtöki megemlékezésen több százan vettek részt.
Az 1764. január 7-i madéfalvi vérengzés során a császári csapatok több száz székelyt mészároltak le. A támadás előzménye, hogy Mária Terézia osztrák császárnő, magyar királynő 1760-ban elrendelte a székely határőrség újbóli felállítását. A székelyek sérelmezték, hogy az új szabályok szerint idegenben is kell majd szolgálniuk német nyelvű vezénylet alatt, és nem nyerhetik vissza régi szabadságjogaikat katonai szolgálatuk fejében. Sokan közülük elbujdostak az erőszakos sorozás elől, mintegy 2500-an azonban összegyűltek Madéfalván, és tiltakozó petíciót fogalmaztak Mária Teréziának. A császári csapatok 1764. január 7-én hajnalban váratlanul, tüzérséggel támadtak Madéfalvára. A támadás megtörte a székely ellenállást. erdon.ro
2016. január 18.
Szorgos kezek energiája
Varrótűvel harcolnak hagyományainkért
Kézimunkák a hagyomány nyomában címmel nyílt kiállítás Bagoly Erzsébet és Pászka Éva varrottasaiból szombat délelőtt Kézdivásárhelyen, a Gyűjtemények Házában, Beke Ernő házigazda „telt házat” köszönthetett. A falakon szebbnél szebb darabok képviselték az egyes tájegységeket, legalább huszonkét különböző stílust, technikát vehetünk szemügyre február végéig.
Fülöp Magdolna nőegyesületi elnök bevezetőjéből kiemelendő a gondolat, hogy a nem kevés energiát igénylő darabok elkészítéséhez a családi tűzhely melege, a gyerekek, unokák szeretete is hozzájárult. László Katalin a hímzés eredetét foglalta össze: már az ókorban is művelték Egyiptomban, Mezopotámiában, Kínában, római feljegyzésekben is az ázsiai őshazára utaló elnevezések szerepelnek. Európában a XI–XII. században kezdett terjedni, a népi hímzés csak később, az ipari forradalom után, végül Mária Terézia már a kötelező tárgyak közé sorolta. Legdíszesebbek mindig a menyasszonyi kelengye darabjai számítottak, ám a díszítésen túl gyakorlati haszna is volt a módszernek: a ruhadarabok kopásnak leginkább kitett részeit hímezték ki.
A kiállítók célja gazdag mintakincsünk megőrzése, a két hölgy mondhatni tűvel a kezében harcol a hagyományainkért. A hímzett darabok ma sem veszítettek értékükből, ellenkezőleg, most, amikor minden előre gyártott, „félkész”, külön megbecsülendő a gyönyörű darabokba fektetett rengeteg idő – zárta gondolatait a tárlatvezető.
Az esemény záróakkordjaként Beke Ernő emléklapot nyújtott át a kiállítóknak, Bagoly Anabella, Kertész Andrea, Handra Cintia és Pászka Melinda pedig szavalattal, illetve az alkalomhoz illő gondolatokkal gazdagították a megnyitót.
F. I. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Varrótűvel harcolnak hagyományainkért
Kézimunkák a hagyomány nyomában címmel nyílt kiállítás Bagoly Erzsébet és Pászka Éva varrottasaiból szombat délelőtt Kézdivásárhelyen, a Gyűjtemények Házában, Beke Ernő házigazda „telt házat” köszönthetett. A falakon szebbnél szebb darabok képviselték az egyes tájegységeket, legalább huszonkét különböző stílust, technikát vehetünk szemügyre február végéig.
Fülöp Magdolna nőegyesületi elnök bevezetőjéből kiemelendő a gondolat, hogy a nem kevés energiát igénylő darabok elkészítéséhez a családi tűzhely melege, a gyerekek, unokák szeretete is hozzájárult. László Katalin a hímzés eredetét foglalta össze: már az ókorban is művelték Egyiptomban, Mezopotámiában, Kínában, római feljegyzésekben is az ázsiai őshazára utaló elnevezések szerepelnek. Európában a XI–XII. században kezdett terjedni, a népi hímzés csak később, az ipari forradalom után, végül Mária Terézia már a kötelező tárgyak közé sorolta. Legdíszesebbek mindig a menyasszonyi kelengye darabjai számítottak, ám a díszítésen túl gyakorlati haszna is volt a módszernek: a ruhadarabok kopásnak leginkább kitett részeit hímezték ki.
A kiállítók célja gazdag mintakincsünk megőrzése, a két hölgy mondhatni tűvel a kezében harcol a hagyományainkért. A hímzett darabok ma sem veszítettek értékükből, ellenkezőleg, most, amikor minden előre gyártott, „félkész”, külön megbecsülendő a gyönyörű darabokba fektetett rengeteg idő – zárta gondolatait a tárlatvezető.
Az esemény záróakkordjaként Beke Ernő emléklapot nyújtott át a kiállítóknak, Bagoly Anabella, Kertész Andrea, Handra Cintia és Pászka Melinda pedig szavalattal, illetve az alkalomhoz illő gondolatokkal gazdagították a megnyitót.
F. I. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. február 3.
„Türkös nem falu...”
Hétfalusi barátaimtól hallottam, hogy ez a kijelentés nem falucsúfoló. Vicces beugratóféle, ugyanis Türkös Négyfalu részeként azért nem falu, mert nevében nincs benne a falu szó, miként Bácsfalunak, Csernátfalunak, avagy Hosszúfalunak. Jó, jó, de mégis falu – folytatták, mert Négyfalu része! De városrészként is lehet emlegetni, mert Négyfalu város, s annak Türkös is része! A négy falu teljesen összeépült a századok során, s ha valaki nem találja meg a városrészeket jelölő eligazító táblákat, úgy jár, mint mi: eltéved.
A régi Türkös és Kossuth-emléke
Türkös története Négyfalu históriájának része, melyről sorozatunk bevezetőjében szóltunk. Magyar evangélikus egyháza fiatalabb a többinél, egy ideig Csernátfalu anyaegyházához tartozott, de a reformáció tanai Johannes Honterus kemény kezű intézkedései nyomán gyökeret vertek itt is. Később Türkös is önállósult, ezzel magyarázható, hogy 1885-ben épült temploma nem hasonlít a szomszédokéhoz. Miután Négyfalu kivált a szász egyház hegemóniája alól (1886), első lelkésze, Deák Sándor – földink, a Torja részeként ismert Karatna szülötte – 48 évig folytatta szolgáló paplaképítő áldásos tevékenységét. Evangélikus templomának egyedi neogótikus oltára a neves hosszúfalusi faragóiskola híres tanára, Kupcsay János tervei szerint készült. A papi lakot történelmi emlékhelynek is nevezhetnénk, mert kertjében virágoztak azok a rózsák, melyeknek megszárított sziromleveleivel kitömték az evangélikus vallású Kossuth Lajos halotti párnáját. Szemfedelét is hétfalusi csángó asszonyok hímezték a Csángók Nagyasszonyaként emlegetett Sipos Jánosné Bereczki Anna vezetésével. Nevét emléktábla őrzi a bácsfalusi temetőben. Türkösön a katolikus restauráció idején újra gyökeret vert a „régi vallás”, és a Bara-dombra Mária Terézia engedélyével 1754-ben katolikus fatemplomot építettek. Ennek helyén áll a sorozatos alakítások eredményeként épült mai plébániatemplom (képünk), védőszentje Szent Mihály. Udvarán működik a közösségi élet másik központja, a Márton Áron Ifjúsági Ház. Létrehozója szintén földink, a tragikus hirtelenséggel elhalt T. Gajdó Zoltán mikós diák, négyfalusi-türkösi plébános, pápai káplán, aki Kézdisárfalva–Szászfalu közös templomának cintermében alussza örök álmát. Utódja, T. András József plébános – aki 2006 óta pásztorolja a plébánia híveit – elmondta, hogy beleszámolva a hosszúfalusi Apor Vilmos filiális templom köré csoportosuló közösséget is, híveinek lélekszáma nyolcszáz körül ingadozik.
Élő közösség
Rácsodálkoztam, mennyire gazdag Hétfalu, s így Türkös históriás kínálata, s hogy mennyire állnak helyt hitükben és ragaszkodnak identitásukhoz hétfalusi csángó testvéreink. Id. Domokos Jenőt, aki negyedszázadig volt Türkös evangélikus lelkipásztora, személyesen is ismertem. A parókia kapujában utódja, az új lelkész, Kóródi Levente szeretettel fogadott, kalauzként pedig Kovács Lehel István Hétfalu kitartó és hűséges krónikása szegődött mellém, segített válogatni a gazdag helytörténeti érdekességek között. A település azonban más értékekkel-meglepetésekkel is várt. A főút melletti evangélikus templom cintermében három kőoszlopot állíttattak 2004-ben az 1848-as szabadságharc és a két világháború hőseinek emlékére. A magyar szabadságharcban és forradalomban huszonegy türkösi evangélikus és katolikus vesztette életét, akik nevét az egyik kőoszlopon örökítették meg. A Türkösön székelő néprajzi múzeum trapéz oromfalas régi épülete 1804-ből való, itt székelt egykoron Brassó Kúriája, Orbán Balázs szerint „a durva hatalmaskodás e bűnfészke”, ahol a hétfalusiak dézsmáit hajtották be a Cenk alatti város hatalmasai. Ebben az épületben rendezték be 1964-ben Négyfalu néprajzi múzeumát, amelynek – bár tulajdonukban volt Kiss Béla és Bálint András gyűjtéséből származó eredeti csángó néprajzi anyag – 1990-ig sok köze nem volt a hétfalusi csángókhoz. A rendszerváltás után változott a helyzet. Senki nem várta el, hogy kimondottan Csángó Múzeum legyen a neve, témaköre, hiszen Négyfaluban élnek román ajkúak is. Most mind a két etnikum emlékeit, életét-múltját tükrözi az intézmény. Magyar nyelvű kiadványt is kínáltak látogatásunk idején, bántó volt azonban, hogy a tárlatvezető nem ismerte a magyar nyelvet.
A csángó-székely zászlóalj születése
Türkös biztosított helyet a Kúria melletti telken a 126-os, csángókból és székelyekből álló zászlóalj megszervezésére – derül ki Kelemen György (1833–1916) negyvennyolcas csángó honvéd visszaemlékezéséből (A Barcaság 1848–1849-ben. Szecseleváros, 1998). A zászlóalj őrnagya földink, a sepsiszentkirályi Vida Dániel volt, akit Bem nevezett ki. Vida a kézdivásárhelyi katonai nevelde végzettje, a háromszéki határőrezred hadnagya, Kézdivásárhely térparancsnoka volt. Tetteinek méltó elismeréseként a fogarasi harcok hőseként emlegetjük. Márkos Ervin kőhalmi unitárius lelkész egy 1907-ben Fogarason keltezett emlékfüzetre hívta fel figyelmünket, amely Vodráska Vencel fogarasi főgimnáziumi tanárnak azt az emlékbeszédét tartalmazta, melyet a Honvéd Alap javára rendezett fogarasi ünnepségen mondott 1905-ben. Ekkor ugyanis gyűjtést indítottak egy negyvennyolcas emlékmű felállítására, melyen méltó helyet foglalt volna el Vida neve is. Az emlékműből vagy nem lett semmi, vagy elsöpörte a történelem. Az emlékbeszédből idézzük Vida hősiességének egy momentumát, amely jobbára ismeretlen a hétfalusiak számára. „Bem rendeletet küldött, hogy a Fogarason állomásozó zászlóalj két százada siessen a Törcsvári-szoros védelmére (...), a visszamaradt 600 ember két ágyúval és egy század Kossuth-huszárral fedezze a fogarasi várat, valamint az Olt völgyétől Vledényig igyekezzék az ellenséget feltartóztatni... Engelhardt cári tábornok Mundra mellett homlokzatba támadta az Olt bal partján a Vida őrnagy vezette magyar haderőt. Végtelen volt a két megütközött had között az aránytalanság. Engelhardt 20 ágyújával és 12 ezer emberével szemben csak 600 honvéd és két ágyú képezte a magyar haderőt... Vida látván az ellene fellépő haderő nagyságát (...), reggelfelé megkezdte csatarendben a visszavonulást. Az ulánus csapatok és az oroszok mindenfelől bekerítették a honvédséget... Vida Dániel is, míg csak volt kivel harcolni, addig helyéről nem mozdult (...), átvágva az ellenség sorain, az Olt felé húzódott. Itt azonban 12 kozák állotta útját, kikkel viaskodva három dsidaszúrás után lehanyatlott lováról. A kozákok lovával elnyargaltak, más martalócok, meglátván őrnagyi ruháját, levetkőztették, és addig ütötték, vagdalták, míg halottnak hitték. Pénztárcáját ellopták. Eszméletét vesztve, iszonyúan összevagdalva feküdt vérében a hős, mígnem a reggeli hűs levegő eszméletét visszaadva, az Olt partjához vonszolta sebektől vérző testét. Itt találtak rá az ulánusok, ahonnan az őrtanyára, majd a várba szállították...Lüders faggatta a fogarasi várban Vidát: maroknyi népével hogyan mert az ő hadseregével szembeszállni? Vida azt felelte: Kegyelmes uram, mit tartana Ön azon törzstisztjéről, aki a parancsszóra kirendelt harcmezőről gyáván elfut? Az orosz tábornagy helyeslően intett, rendelkezett, hogy gyógyítsák meg, és a kozákok által elrabolt pénzének egy részét is megtérítette. Nem így a bevonuló osztrákok, akik galádul bántak vele. A brassói fellegvárban egy halálkamrába dobták, lázba esett, s ilyen állapotban vitték a nagyszebeni börtönbe.” Itt kimondták rá a halálos ítéletet, melyet nyolcévi várfogságra változtattak. 1853 februárjában szabadult az olmützi börtönből. Keze alatt sok hétfalusi és háromszéki harcolt. Utóbbiak között a sepsiszentgyörgyi Gyárfás Lajos, a barátosi Mirtse Dénes százados, testvére, a sepsiszentkirályi Vida József, Sükösd János, Újvárosi Ferenc, az albisi Vén Ferenc, a kézdivásárhelyi Szőcs Dani és a hősi halált halt bölöni Tana Benedek. Vida porai a sepsiszentkirályi családi sírboltban nyugszanak. Szülőfalujában, Sepsiszentkirályban és a fogarasi unitárius templom előcsarnokában márványtáblát állíttattak emlékére. Négyfaluban-Türkösben nincs emléke a 126-os csángó-székely zászlóaljnak.
Öröklő utókor
Türkösön kaptuk lencsevégre a Zajzoni Rab István-iskola udvarán a költő mellszobrát, a helybeli Szász-Benedek István alkotását. Magyar iskolák a Kárpát-kanyarban a címe annak a kötetnek, amely 1992-ben jelent meg Hochbauer Gyula szerkesztésében, kútfőjeként a hétfalusi népoktatás történetének. A zajzoni középiskoláról Pap Árpád iskolatörténetéből böngésztünk, majd ismerkedünk a hely híressé vált diákjaival: az egykori királyi táblai ülnökkel, a bácsfalusi Gyerkó Györggyel és Jakab András szobrásszal, Thököly Imre erdélyi evangélikus fejedelem udvari lelkészével, a türkösi Hajdu Istvánnal, a csernátfalusi Pap Sámuellel, Bálint Istvánnal és Bencze Mihállyal. „Amikor Johannes Honterus brassói reformátor 1544-ben meglátogatta Hétfalut, már egyházi iskola működött egy tanítóval. Az ősi skóla Csernátfaluban volt, azon a helyen, ahol a jelenlegi középiskola egyik épülete áll – írja iskolatörténetében Pap Árpád. Az azóta eltelt évszázadok alatt megszakítás nélkül folyt a magyar nyelvű oktatás, mindig léteztek magyar iskolák, általában a templomok mellett, szoros és sikeres együttműködésben a helyi történelmi egyházakkal, így találta meg a barcasági csángó magyarság a túlélés egyetlen lehetséges módját. A kommunizmus évei alatt az akkori hatalom folyamatos nyomást gyakorolt a magyar közösségre, következetes és állandó lépéseket tett a magyar iskolahálózat meggyengítésére. Ennek a diszkrimináló kisebbségi politikának a következményeként 1978-ban megszűnt a négyfalusi magyar elméleti középiskolai tanítás. Az 1989-es romániai események után a helyi magyar közösség újra anyanyelvén akarta taníttatni gyerekeit. Beindulhatott 1990-ben a Négyfalusi Magyar Líceum, majd 1992-től a Zajzoni Rab István Elméleti Középiskola.” Ebben napjainkban magyar óvoda, elemi és líceumi osztályok működnek. Többek között ennek a líceumnak volt diákja Géczi Levente Székelyudvarhelyen élő jogász és Gödri B. Alpár fungens tatrangi lelkipásztor is.
Kisgyörgy Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Hétfalusi barátaimtól hallottam, hogy ez a kijelentés nem falucsúfoló. Vicces beugratóféle, ugyanis Türkös Négyfalu részeként azért nem falu, mert nevében nincs benne a falu szó, miként Bácsfalunak, Csernátfalunak, avagy Hosszúfalunak. Jó, jó, de mégis falu – folytatták, mert Négyfalu része! De városrészként is lehet emlegetni, mert Négyfalu város, s annak Türkös is része! A négy falu teljesen összeépült a századok során, s ha valaki nem találja meg a városrészeket jelölő eligazító táblákat, úgy jár, mint mi: eltéved.
A régi Türkös és Kossuth-emléke
Türkös története Négyfalu históriájának része, melyről sorozatunk bevezetőjében szóltunk. Magyar evangélikus egyháza fiatalabb a többinél, egy ideig Csernátfalu anyaegyházához tartozott, de a reformáció tanai Johannes Honterus kemény kezű intézkedései nyomán gyökeret vertek itt is. Később Türkös is önállósult, ezzel magyarázható, hogy 1885-ben épült temploma nem hasonlít a szomszédokéhoz. Miután Négyfalu kivált a szász egyház hegemóniája alól (1886), első lelkésze, Deák Sándor – földink, a Torja részeként ismert Karatna szülötte – 48 évig folytatta szolgáló paplaképítő áldásos tevékenységét. Evangélikus templomának egyedi neogótikus oltára a neves hosszúfalusi faragóiskola híres tanára, Kupcsay János tervei szerint készült. A papi lakot történelmi emlékhelynek is nevezhetnénk, mert kertjében virágoztak azok a rózsák, melyeknek megszárított sziromleveleivel kitömték az evangélikus vallású Kossuth Lajos halotti párnáját. Szemfedelét is hétfalusi csángó asszonyok hímezték a Csángók Nagyasszonyaként emlegetett Sipos Jánosné Bereczki Anna vezetésével. Nevét emléktábla őrzi a bácsfalusi temetőben. Türkösön a katolikus restauráció idején újra gyökeret vert a „régi vallás”, és a Bara-dombra Mária Terézia engedélyével 1754-ben katolikus fatemplomot építettek. Ennek helyén áll a sorozatos alakítások eredményeként épült mai plébániatemplom (képünk), védőszentje Szent Mihály. Udvarán működik a közösségi élet másik központja, a Márton Áron Ifjúsági Ház. Létrehozója szintén földink, a tragikus hirtelenséggel elhalt T. Gajdó Zoltán mikós diák, négyfalusi-türkösi plébános, pápai káplán, aki Kézdisárfalva–Szászfalu közös templomának cintermében alussza örök álmát. Utódja, T. András József plébános – aki 2006 óta pásztorolja a plébánia híveit – elmondta, hogy beleszámolva a hosszúfalusi Apor Vilmos filiális templom köré csoportosuló közösséget is, híveinek lélekszáma nyolcszáz körül ingadozik.
Élő közösség
Rácsodálkoztam, mennyire gazdag Hétfalu, s így Türkös históriás kínálata, s hogy mennyire állnak helyt hitükben és ragaszkodnak identitásukhoz hétfalusi csángó testvéreink. Id. Domokos Jenőt, aki negyedszázadig volt Türkös evangélikus lelkipásztora, személyesen is ismertem. A parókia kapujában utódja, az új lelkész, Kóródi Levente szeretettel fogadott, kalauzként pedig Kovács Lehel István Hétfalu kitartó és hűséges krónikása szegődött mellém, segített válogatni a gazdag helytörténeti érdekességek között. A település azonban más értékekkel-meglepetésekkel is várt. A főút melletti evangélikus templom cintermében három kőoszlopot állíttattak 2004-ben az 1848-as szabadságharc és a két világháború hőseinek emlékére. A magyar szabadságharcban és forradalomban huszonegy türkösi evangélikus és katolikus vesztette életét, akik nevét az egyik kőoszlopon örökítették meg. A Türkösön székelő néprajzi múzeum trapéz oromfalas régi épülete 1804-ből való, itt székelt egykoron Brassó Kúriája, Orbán Balázs szerint „a durva hatalmaskodás e bűnfészke”, ahol a hétfalusiak dézsmáit hajtották be a Cenk alatti város hatalmasai. Ebben az épületben rendezték be 1964-ben Négyfalu néprajzi múzeumát, amelynek – bár tulajdonukban volt Kiss Béla és Bálint András gyűjtéséből származó eredeti csángó néprajzi anyag – 1990-ig sok köze nem volt a hétfalusi csángókhoz. A rendszerváltás után változott a helyzet. Senki nem várta el, hogy kimondottan Csángó Múzeum legyen a neve, témaköre, hiszen Négyfaluban élnek román ajkúak is. Most mind a két etnikum emlékeit, életét-múltját tükrözi az intézmény. Magyar nyelvű kiadványt is kínáltak látogatásunk idején, bántó volt azonban, hogy a tárlatvezető nem ismerte a magyar nyelvet.
A csángó-székely zászlóalj születése
Türkös biztosított helyet a Kúria melletti telken a 126-os, csángókból és székelyekből álló zászlóalj megszervezésére – derül ki Kelemen György (1833–1916) negyvennyolcas csángó honvéd visszaemlékezéséből (A Barcaság 1848–1849-ben. Szecseleváros, 1998). A zászlóalj őrnagya földink, a sepsiszentkirályi Vida Dániel volt, akit Bem nevezett ki. Vida a kézdivásárhelyi katonai nevelde végzettje, a háromszéki határőrezred hadnagya, Kézdivásárhely térparancsnoka volt. Tetteinek méltó elismeréseként a fogarasi harcok hőseként emlegetjük. Márkos Ervin kőhalmi unitárius lelkész egy 1907-ben Fogarason keltezett emlékfüzetre hívta fel figyelmünket, amely Vodráska Vencel fogarasi főgimnáziumi tanárnak azt az emlékbeszédét tartalmazta, melyet a Honvéd Alap javára rendezett fogarasi ünnepségen mondott 1905-ben. Ekkor ugyanis gyűjtést indítottak egy negyvennyolcas emlékmű felállítására, melyen méltó helyet foglalt volna el Vida neve is. Az emlékműből vagy nem lett semmi, vagy elsöpörte a történelem. Az emlékbeszédből idézzük Vida hősiességének egy momentumát, amely jobbára ismeretlen a hétfalusiak számára. „Bem rendeletet küldött, hogy a Fogarason állomásozó zászlóalj két százada siessen a Törcsvári-szoros védelmére (...), a visszamaradt 600 ember két ágyúval és egy század Kossuth-huszárral fedezze a fogarasi várat, valamint az Olt völgyétől Vledényig igyekezzék az ellenséget feltartóztatni... Engelhardt cári tábornok Mundra mellett homlokzatba támadta az Olt bal partján a Vida őrnagy vezette magyar haderőt. Végtelen volt a két megütközött had között az aránytalanság. Engelhardt 20 ágyújával és 12 ezer emberével szemben csak 600 honvéd és két ágyú képezte a magyar haderőt... Vida látván az ellene fellépő haderő nagyságát (...), reggelfelé megkezdte csatarendben a visszavonulást. Az ulánus csapatok és az oroszok mindenfelől bekerítették a honvédséget... Vida Dániel is, míg csak volt kivel harcolni, addig helyéről nem mozdult (...), átvágva az ellenség sorain, az Olt felé húzódott. Itt azonban 12 kozák állotta útját, kikkel viaskodva három dsidaszúrás után lehanyatlott lováról. A kozákok lovával elnyargaltak, más martalócok, meglátván őrnagyi ruháját, levetkőztették, és addig ütötték, vagdalták, míg halottnak hitték. Pénztárcáját ellopták. Eszméletét vesztve, iszonyúan összevagdalva feküdt vérében a hős, mígnem a reggeli hűs levegő eszméletét visszaadva, az Olt partjához vonszolta sebektől vérző testét. Itt találtak rá az ulánusok, ahonnan az őrtanyára, majd a várba szállították...Lüders faggatta a fogarasi várban Vidát: maroknyi népével hogyan mert az ő hadseregével szembeszállni? Vida azt felelte: Kegyelmes uram, mit tartana Ön azon törzstisztjéről, aki a parancsszóra kirendelt harcmezőről gyáván elfut? Az orosz tábornagy helyeslően intett, rendelkezett, hogy gyógyítsák meg, és a kozákok által elrabolt pénzének egy részét is megtérítette. Nem így a bevonuló osztrákok, akik galádul bántak vele. A brassói fellegvárban egy halálkamrába dobták, lázba esett, s ilyen állapotban vitték a nagyszebeni börtönbe.” Itt kimondták rá a halálos ítéletet, melyet nyolcévi várfogságra változtattak. 1853 februárjában szabadult az olmützi börtönből. Keze alatt sok hétfalusi és háromszéki harcolt. Utóbbiak között a sepsiszentgyörgyi Gyárfás Lajos, a barátosi Mirtse Dénes százados, testvére, a sepsiszentkirályi Vida József, Sükösd János, Újvárosi Ferenc, az albisi Vén Ferenc, a kézdivásárhelyi Szőcs Dani és a hősi halált halt bölöni Tana Benedek. Vida porai a sepsiszentkirályi családi sírboltban nyugszanak. Szülőfalujában, Sepsiszentkirályban és a fogarasi unitárius templom előcsarnokában márványtáblát állíttattak emlékére. Négyfaluban-Türkösben nincs emléke a 126-os csángó-székely zászlóaljnak.
Öröklő utókor
Türkösön kaptuk lencsevégre a Zajzoni Rab István-iskola udvarán a költő mellszobrát, a helybeli Szász-Benedek István alkotását. Magyar iskolák a Kárpát-kanyarban a címe annak a kötetnek, amely 1992-ben jelent meg Hochbauer Gyula szerkesztésében, kútfőjeként a hétfalusi népoktatás történetének. A zajzoni középiskoláról Pap Árpád iskolatörténetéből böngésztünk, majd ismerkedünk a hely híressé vált diákjaival: az egykori királyi táblai ülnökkel, a bácsfalusi Gyerkó Györggyel és Jakab András szobrásszal, Thököly Imre erdélyi evangélikus fejedelem udvari lelkészével, a türkösi Hajdu Istvánnal, a csernátfalusi Pap Sámuellel, Bálint Istvánnal és Bencze Mihállyal. „Amikor Johannes Honterus brassói reformátor 1544-ben meglátogatta Hétfalut, már egyházi iskola működött egy tanítóval. Az ősi skóla Csernátfaluban volt, azon a helyen, ahol a jelenlegi középiskola egyik épülete áll – írja iskolatörténetében Pap Árpád. Az azóta eltelt évszázadok alatt megszakítás nélkül folyt a magyar nyelvű oktatás, mindig léteztek magyar iskolák, általában a templomok mellett, szoros és sikeres együttműködésben a helyi történelmi egyházakkal, így találta meg a barcasági csángó magyarság a túlélés egyetlen lehetséges módját. A kommunizmus évei alatt az akkori hatalom folyamatos nyomást gyakorolt a magyar közösségre, következetes és állandó lépéseket tett a magyar iskolahálózat meggyengítésére. Ennek a diszkrimináló kisebbségi politikának a következményeként 1978-ban megszűnt a négyfalusi magyar elméleti középiskolai tanítás. Az 1989-es romániai események után a helyi magyar közösség újra anyanyelvén akarta taníttatni gyerekeit. Beindulhatott 1990-ben a Négyfalusi Magyar Líceum, majd 1992-től a Zajzoni Rab István Elméleti Középiskola.” Ebben napjainkban magyar óvoda, elemi és líceumi osztályok működnek. Többek között ennek a líceumnak volt diákja Géczi Levente Székelyudvarhelyen élő jogász és Gödri B. Alpár fungens tatrangi lelkipásztor is.
Kisgyörgy Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. április 6.
A költészet napja Aradon
Április 11-én, hétfőn 17.00 órakor a Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében közös rendezvénnyel ünnepli a költészet napját a Kölcsey Egyesület és a Tóth Árpád Irodalmi Kör, még pedig egy verseskönyv bemutatójával. Szép Mária Terézia: Ha megszületik a szó... c. kötetét Brauch Magda mutatja be. Az eseményen kiállítjuk a költőnő férje, Szép Zoltán néhány festményét is, amelyeket Ódry Mária méltat.
Mindenkit szeretettel várunk.
A Kölcsey Egyesület és a Tóth Árpád Irodalmi Kör
Nyugati Jelen (Arad)
Április 11-én, hétfőn 17.00 órakor a Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében közös rendezvénnyel ünnepli a költészet napját a Kölcsey Egyesület és a Tóth Árpád Irodalmi Kör, még pedig egy verseskönyv bemutatójával. Szép Mária Terézia: Ha megszületik a szó... c. kötetét Brauch Magda mutatja be. Az eseményen kiállítjuk a költőnő férje, Szép Zoltán néhány festményét is, amelyeket Ódry Mária méltat.
Mindenkit szeretettel várunk.
A Kölcsey Egyesület és a Tóth Árpád Irodalmi Kör
Nyugati Jelen (Arad)
2016. április 14.
Kétszáznyolcvan éves a temesvári Szent György székesegyház
Az idei, 2016-os esztendő kiemelkedő, kerek évfordulót hozott a Bánság területén élők számára: háromszáz év telt el azóta, hogy Savoyai Jenő herceg felszabadította Temesvárt és ezt a vidéket a török uralom alól. E jubileum mellett a temesvári egyházmegye – együtt a szeged-csanádi és a nagybecskereki testvéregyházmegyékkel – még egy jelentős évfordulót ünnepel, mégpedig a Szent György székesegyház alapkőletételének 280. évfordulóját. Ez a templom több mint kétszáz éven át az ősi csanádi egyházmegye székesegyháza volt, 1930 óta pedig a temesvári egyházmegye székesegyháza.
A kiállítás, amelyet ez alkalommal megnyitunk és az érdeklődők előtt bemutatunk, a székesegyházhoz kapcsolódik, festmények, képek, okmányok és egyéb értékes tárgyak által mutatja be a székesegyház történetét az alapkőletételtől az építési munkálatokon át a felszentelésig. Szemünk előtt feltárul egy egész korszak, megismerhetjük azokat a tisztségviselőket és személyiségeket, akik a dóm felépítésében jelentős szerepet játszottak, illetve figyelemre méltó alkotásokkal gazdagították a székesegyház belső berendezését. Említésre méltó mindenekelőtt VI. Károly császár és Mária Terézia császárnő, az akkori korszak két meghatározó személyisége, illetve a temesi adminisztráció tisztségviselői.
A kiállítást a dóm főbejáratától balra az a kérdés indítja, hogy tulajdonképpen mi is egy székesegyház. Ezt követően látható Nádasdy László püspök portréja, aki 1710-től foglalta el a csanádi főpásztori széket. Falkenstein, Stanislavich, Engl von Wagrain püspökök a dóm építési munkálatait kísérték figyelemmel, majd pedig Christovich püspök és végül Kőszeghy László püspök portréja következik, aki 1803-ban, húsvét nyolcadában, a székesegyház ünnepélyes felszentelésével az addigi munkálatokra úgymond feltette a koronát. Láthatók még korabeli pápai bullák és császári diplomák, kinevezések és egyéb értékes dokumentumok, közöttük igazi ritkaságok is a püspöki levéltárból és gyűjteményből, valamint a székesegyház és a Püspökség kincstárából. Mindezek történelmi ritkaságoknak is számítanak, amelyeket nem minden nap és nem mindenhol látni. Ugyanakkor első alkalommal fordul elő, hogy mindezek egy helyen, mégpedig az illető székesegyházban láthatók.
A kiállítás megtekintése az elkövetkező hetekben és hónapokban, magánszemélyek és kisebb csoportok számára egyaránt lehetővé válik. Az érdeklődőknek tárlatvezetést is biztosítunk. Ezért kérjük, hogy a látogatás időpontjáról értesítsék a Püspöki Hivatalt. A kiállítás augusztus 15-ig várja a látogatókat, vasárnapokon, az ünnepnapokon, valamint a szentmisék alatt viszont nem tekinthető meg. Bármely más napon azonban sok szeretettel várjuk az érdeklődőket.
Az egyházi múzeumok és az ilyen jellegű kiállítások – ahogy ezt az egyházi útmutatások és nyilatkozatok is kimondják – az evangélium hirdetésének részét és egyik módját képezik. Ez nem egyéb, mint a keresztény hit terjedésének és fejlődésének dokumentálása és bemutatása egy adott régióban, egy adott egyházmegyében. Ilyen értelemben jött létre ez a kiállítás is, amelynek tárgyai szorosan kapcsolódnak székesegyházunk és egyházmegyénk történelméhez.
Végül mindazoknak, akik ennek a kiállításnak a létrejöttét segítették, hálatelt szívvel mondok köszönetet.
Temesvár, 2016. április 9-én
† Roos Márton
megyés püspök
Nyugati Jelen (Arad)
Az idei, 2016-os esztendő kiemelkedő, kerek évfordulót hozott a Bánság területén élők számára: háromszáz év telt el azóta, hogy Savoyai Jenő herceg felszabadította Temesvárt és ezt a vidéket a török uralom alól. E jubileum mellett a temesvári egyházmegye – együtt a szeged-csanádi és a nagybecskereki testvéregyházmegyékkel – még egy jelentős évfordulót ünnepel, mégpedig a Szent György székesegyház alapkőletételének 280. évfordulóját. Ez a templom több mint kétszáz éven át az ősi csanádi egyházmegye székesegyháza volt, 1930 óta pedig a temesvári egyházmegye székesegyháza.
A kiállítás, amelyet ez alkalommal megnyitunk és az érdeklődők előtt bemutatunk, a székesegyházhoz kapcsolódik, festmények, képek, okmányok és egyéb értékes tárgyak által mutatja be a székesegyház történetét az alapkőletételtől az építési munkálatokon át a felszentelésig. Szemünk előtt feltárul egy egész korszak, megismerhetjük azokat a tisztségviselőket és személyiségeket, akik a dóm felépítésében jelentős szerepet játszottak, illetve figyelemre méltó alkotásokkal gazdagították a székesegyház belső berendezését. Említésre méltó mindenekelőtt VI. Károly császár és Mária Terézia császárnő, az akkori korszak két meghatározó személyisége, illetve a temesi adminisztráció tisztségviselői.
A kiállítást a dóm főbejáratától balra az a kérdés indítja, hogy tulajdonképpen mi is egy székesegyház. Ezt követően látható Nádasdy László püspök portréja, aki 1710-től foglalta el a csanádi főpásztori széket. Falkenstein, Stanislavich, Engl von Wagrain püspökök a dóm építési munkálatait kísérték figyelemmel, majd pedig Christovich püspök és végül Kőszeghy László püspök portréja következik, aki 1803-ban, húsvét nyolcadában, a székesegyház ünnepélyes felszentelésével az addigi munkálatokra úgymond feltette a koronát. Láthatók még korabeli pápai bullák és császári diplomák, kinevezések és egyéb értékes dokumentumok, közöttük igazi ritkaságok is a püspöki levéltárból és gyűjteményből, valamint a székesegyház és a Püspökség kincstárából. Mindezek történelmi ritkaságoknak is számítanak, amelyeket nem minden nap és nem mindenhol látni. Ugyanakkor első alkalommal fordul elő, hogy mindezek egy helyen, mégpedig az illető székesegyházban láthatók.
A kiállítás megtekintése az elkövetkező hetekben és hónapokban, magánszemélyek és kisebb csoportok számára egyaránt lehetővé válik. Az érdeklődőknek tárlatvezetést is biztosítunk. Ezért kérjük, hogy a látogatás időpontjáról értesítsék a Püspöki Hivatalt. A kiállítás augusztus 15-ig várja a látogatókat, vasárnapokon, az ünnepnapokon, valamint a szentmisék alatt viszont nem tekinthető meg. Bármely más napon azonban sok szeretettel várjuk az érdeklődőket.
Az egyházi múzeumok és az ilyen jellegű kiállítások – ahogy ezt az egyházi útmutatások és nyilatkozatok is kimondják – az evangélium hirdetésének részét és egyik módját képezik. Ez nem egyéb, mint a keresztény hit terjedésének és fejlődésének dokumentálása és bemutatása egy adott régióban, egy adott egyházmegyében. Ilyen értelemben jött létre ez a kiállítás is, amelynek tárgyai szorosan kapcsolódnak székesegyházunk és egyházmegyénk történelméhez.
Végül mindazoknak, akik ennek a kiállításnak a létrejöttét segítették, hálatelt szívvel mondok köszönetet.
Temesvár, 2016. április 9-én
† Roos Márton
megyés püspök
Nyugati Jelen (Arad)
2016. május 3.
Népdaltalálkozóval fűszerezett falunapok
Felső- Háromszéken, mint minden esztendőben, idén is Kézdiszentkereszten tartották az első falunapokat. Az esemény legszínvonalasabb rendezvénye Gábor Judit tanítónő kezdeményezésére született meg: 2013 óta rendszeresen megszervezik a felső-háromszéki népdaltalálkozót.
A seregszemle évről évre színvonalasabb és népszerűbb, amint azt a résztvevők növekvő száma is bizonyítja, hiszen míg első évben csak 123-an, majd 2014-ben 150-en, tavaly már 208-an, idén pedig 248-an vettek részt hét kézdiszéki településről a negyedik találkozón. Lemhényből Miklós Mária Terézia tanítónő, Kézdialmásról Kovács Ildikó Mária óvónő, Csomortánból Moré László tanító, Esztelnekről Jánó Zoltán kántor, Bélafalváról Kiss Melinda tanítónő, Kézdiszentlélekről Marthi Erika tanítónő és Ábri Béla zenetanár, a házigazda szerepét betöltő Kézdiszentkeresztről pedig Gábor Judit tanítónő vezette a fellépő csoportot, illetve a szólistákat. A találkozón zsúfolásig telt a művelődési otthon. A közösségépítő és -formáló találkozó védnökségét a sepsiszentgyörgyi Kerezsi Mária zenetanár és Kerezsi János ny. zenetanár, a csernátoni Radu Ibolya tanítónő és Radu József néptáncoktató vállalta.
Gábor Judit szervező elmondta: minden települést egy-egy énekescsoport képviselt, melyben mindkét nemnek, s minden korosztálynak jelen kellett lennie, akárcsak egy nagy családban. A találkozó fő célja – hangsúlyozta a szervező – a helyi népdalkincs feltérképezése, rögzítése és továbbadása a gyermekeknek és a közösségnek. Céljuk, hogy a találkozó minél változatosabb és színesebb legyen, így az előző rendezvényeiket videofelvételre is rögzítették. 2013-ban 65, míg 2014-ben 80, 2015-ben pedig 119 egyedi darabot sikerült megörökíteni. A Boldizsár Géza helyi tanácstag által készített felvételeket megkapták a résztvevők.
Vasárnap a Vatány Gábor plébános által celebrált ünnepi szentmisén megerősítették fogadalmukat a 25, 30, 40, 50 és 60 évvel ezelőtt házasságot kötött párok. A két legidősebb házaspár Rettegi János és Erzsébet, valamint Csavar Zoltán és Mária volt. A szentmise után benépesedett a Trefán Leonárd-iskola udvara, ahol Páll Endre polgármester köszöntötte a párokat, akik a templomból mazsorettek és zenészek vezetésével sétáltak az iskolaudvarra. Anyák napja lévén, az elöljáró az édesanyákat is köszöntötte. Ezt követően az iskola mazsorettcsoportja és a Szép Emlékek Nyugdíjasklub lépett színpadra énekekkel és verssel, majd meglepetésképpen a kézdivásárhelyi Három Csillag Együttes szórakoztatta a nagyszámú közönséget. A műsor után a családtagok, barátok és ismerősök is felköszöntötték a jubiláló házaspárokat. Az idei falunapok sztárvendége Tamás Gábor volt.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Felső- Háromszéken, mint minden esztendőben, idén is Kézdiszentkereszten tartották az első falunapokat. Az esemény legszínvonalasabb rendezvénye Gábor Judit tanítónő kezdeményezésére született meg: 2013 óta rendszeresen megszervezik a felső-háromszéki népdaltalálkozót.
A seregszemle évről évre színvonalasabb és népszerűbb, amint azt a résztvevők növekvő száma is bizonyítja, hiszen míg első évben csak 123-an, majd 2014-ben 150-en, tavaly már 208-an, idén pedig 248-an vettek részt hét kézdiszéki településről a negyedik találkozón. Lemhényből Miklós Mária Terézia tanítónő, Kézdialmásról Kovács Ildikó Mária óvónő, Csomortánból Moré László tanító, Esztelnekről Jánó Zoltán kántor, Bélafalváról Kiss Melinda tanítónő, Kézdiszentlélekről Marthi Erika tanítónő és Ábri Béla zenetanár, a házigazda szerepét betöltő Kézdiszentkeresztről pedig Gábor Judit tanítónő vezette a fellépő csoportot, illetve a szólistákat. A találkozón zsúfolásig telt a művelődési otthon. A közösségépítő és -formáló találkozó védnökségét a sepsiszentgyörgyi Kerezsi Mária zenetanár és Kerezsi János ny. zenetanár, a csernátoni Radu Ibolya tanítónő és Radu József néptáncoktató vállalta.
Gábor Judit szervező elmondta: minden települést egy-egy énekescsoport képviselt, melyben mindkét nemnek, s minden korosztálynak jelen kellett lennie, akárcsak egy nagy családban. A találkozó fő célja – hangsúlyozta a szervező – a helyi népdalkincs feltérképezése, rögzítése és továbbadása a gyermekeknek és a közösségnek. Céljuk, hogy a találkozó minél változatosabb és színesebb legyen, így az előző rendezvényeiket videofelvételre is rögzítették. 2013-ban 65, míg 2014-ben 80, 2015-ben pedig 119 egyedi darabot sikerült megörökíteni. A Boldizsár Géza helyi tanácstag által készített felvételeket megkapták a résztvevők.
Vasárnap a Vatány Gábor plébános által celebrált ünnepi szentmisén megerősítették fogadalmukat a 25, 30, 40, 50 és 60 évvel ezelőtt házasságot kötött párok. A két legidősebb házaspár Rettegi János és Erzsébet, valamint Csavar Zoltán és Mária volt. A szentmise után benépesedett a Trefán Leonárd-iskola udvara, ahol Páll Endre polgármester köszöntötte a párokat, akik a templomból mazsorettek és zenészek vezetésével sétáltak az iskolaudvarra. Anyák napja lévén, az elöljáró az édesanyákat is köszöntötte. Ezt követően az iskola mazsorettcsoportja és a Szép Emlékek Nyugdíjasklub lépett színpadra énekekkel és verssel, majd meglepetésképpen a kézdivásárhelyi Három Csillag Együttes szórakoztatta a nagyszámú közönséget. A műsor után a családtagok, barátok és ismerősök is felköszöntötték a jubiláló házaspárokat. Az idei falunapok sztárvendége Tamás Gábor volt.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. június 13.
Nem vagyok primadonna!
Ürmösi-Incze Mária az évad legjobb női táncművésze
„Szeretem a színpadot akkor is, ha táncolni, akkor is, ha beszélni kell. Színpadon vagyok önmagam, ott szabadulok fel, és tudok olyan dolgokat megmutatni magamból, amit az életben is megmutathatnék, de furcsán néznének rám az emberek” – fogalmazta meg Ürmösi-Incze Mária Terézia, a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes táncosa, aki Erdélyben elsőként kapta meg idén a Magyar Táncművészek Szövetsége által odaítélt Az évad legjobb női táncművésze-díjat néptánc kategóriában. Kovács Zsolt
– Miként választotta hivatásának a táncot?
– Kézdivásárhelyen születtem, és ott találkoztam a tánccal. Már kisiskolásként jelen voltam a Madisz-klubban, az Istvánfi Csilla által tartott gyerektáncházakban, ahol inkább játékokat tanultunk, és megszerettem. Később eljártam felnőtt-táncházakba, mert jól esett a fülemnek és lábamnak a néptánc, és ez a dallamvilág. Fiatalon mostani tánckarvezetőmtől, Tekeres Gizellától tanultam táncolni.
– Mennyire tartja fontosnak, hogy a gyerekek, a saját gyerekei is megismerkedjenek a tánckultúránkkal?
– Hosszú ideig tanítottam, és néhány éve ismét foglalkozom kisgyerekekkel. Játszva kell belopni testükbe, lelkükbe és szívükbe a néptáncokat. Már óvodáskorban meg kell tanítani őket a népi játékainkra. Például ma könnyebb újévkor petárdázni, holott lehetne karikás ostorozni. A fiam már tud az ostorral bánni, ami készséget is fejleszt. Ma a hagyományos viseleteink, táncaink muzeális értékként vannak beállítva, pedig ezek csak a külföldiek számára muzeális értékek, a mi életünkben jelen kell lenniük. Mi – tévesen – azt tartjuk, hogy a székely ruha ünneplő viselet. Gyerekeimben és tanítványaimban is fel szeretném ébreszteni a tánckultúránk és a hagyományos viseleteink iránti igényt.
A közönséget nem lehet becsapni
– Hogyan lesz a néptáncosból táncművész, majd közülük is az évad legjobbja?
– A tánchoz sok alázat és nyitottság kell, egy táncosnak szerénynek kell lennie. Amikor azt mondták rám, hogy táncművész, kicsit megijedtem. Erdélyben nem kapunk budapesti táncművészeti főiskolás képzést, amely ad az embernek egyfajta magabiztosságot. Mi többnyire táncházakból, tánccsoportokból kerültünk színpadra, és a hivatásos együttesek keretében kapott képzés révén váltunk táncművészekké. Magas szinten kell művelni a táncot, mert a közönséget nem lehet becsapni! Mint ahogy ömagunkat sem jó becsapni: gyakorolni kell, megismerkedni többfajta tánckultúrával és táncstílussal, más népek táncával, a kortárs mozgáskultúrával, amelyek elsajátítása vezet ahhoz, hogy olyan testkontrollal rendelkezzünk, amit színpadon tudunk kamatoztatni; ez tesz táncművésszé. Jól esett olvasni a díj alatt, hogy Ürmösi-Incze Mária táncművész…
– Melyik előadás volt pályafutása során a legmeghatározóbb?
– Szerencsés vagyok, mert sok híres emberrel dolgozhattam, köztük Tímár Sándor és Böske, Novák Ferenc „Tata”, Mihályi Gábor, Könczei Árpád, Orza Călin, Furik Rita, Horváth Zsófia, Ivácson László nevét említhetném, akik jelentős szerepeket osztottak rám. Legmeghatározóbb élményem mégis az Osonó Színházműhely vezetőjével, Fazakas Misivel való együttműködés, amikor a Farsangot készítettük. Volt előadás, aminek az élményét mai napig keresem. Ez a munka arról szólt, hogy mindenki felelős mindenkiért és mindenért, ami történik az előadásban. Az Osonó azért is különleges volt, mert inkább színészekként voltunk jelen, mint táncosként. Fazakas Misi ragaszkodott, hogy a darab jelen idejű és őszinte legyen. Volt megszólalás, amit ránk bízott: „azt mondd ki, amit akkor gondolsz, de ne csak beszélj, hanem a gondolat jusson el a közönséghez”. Elhangzott a színpadon olyan őszinte vallomásom is, amin utólag megdöbbentem: az, amikor kimondtam, hogy 15 éve vagyok hivatásos táncos, de édesapám egyetlen előadásomat sem látta, mert úgy gondolja, ez nem egy rendes szakma.
Nem mindig a férfi vezet!
– A Háromszék Táncegyüttesnél adatközlőkkel, de híres koreográfusokkal is dolgozott. Mit tettek hozzá ők a művészetéhez?
– A táncegyüttes keretében is találkozunk adatközlőkkel a népzene- és néptánctalálkozók alkalmával, sajnos, kiöregedőben vannak, és egyre kevesebben vannak jelen ezeken a találkozókon. Én viszont odamentem az adatközlőkhöz. Jártam mezőségi, széki, moldvai falvakban vagy a Gyimesekben és Felcsíkon is. Táncolhattam egy színpadon Zsukás Gyuszi bácsival, vagy énekelhettem együtt Zerkuláékkal. Ők egyszerű és nagyszerű emberek. Azt tanultam meg tőlük, hogy az életük van benne abban a tíz figurában, amivel rendelkeznek. Mi azért táncolunk sok figurát, mert megtanultuk minden adatközlő táncát. A tánc megismeréséhez sokat tett hozzá, hogy táncolhattam adatközlőkkel. Kiderült számomra, hogy bár úgy tanítják, a férfi „vezet”, de az adatközlők lehetőséget adnak az asszonynak is kibontakozni, a férfi is alkalmazkodik, nem csak az asszony. Nem mindegy, hogy videóról tanulod a táncokat vagy adatközlőktől.
– Összetett karaktereket formált meg, így a Csongor és Tündében Ilmát, a Helység kalapácsában az Amazontermészetű Mártát, az Ördögváltozásban a Kocsmárosnét. Mennyire tartja fontosnak táncelőadásban a színészi teljesítményt? Néptánc vagy táncszínház?
– Néptánc is tud táncszínház lenni, amikor elmesélünk egy falusi lakodalmat, és ehhez néptáncos elemeket használunk. Ugyanakkor nehéz egy történetet a színpadon úgy bemutatni, hogy ne legyen belőle népszínmű. A Háromszék Táncegyüttesnél azért is találtam meg a helyemet, mert inkább táncszínházi produkciókkal foglalkozunk. Ma a táncszínház az, ami a néző számára inkább érthető, ezért a folklórelőadásnak is adunk egy történeti keretet. Szeretem a színpadot akkor is, ha táncolni, és akkor is, ha beszélni kell. Színpadon vagyok önmagam, ott szabadulok fel, és tudok olyan dolgokat megmutatni magamból, amit az életben is megmutathatnék, de furcsán néznének rám az emberek, viszont a színpadon elfogadják.
„Mindenhol magamat adom”
– Mit jelent ön számára a rangos szakmai kitüntetés, és az, hogy Erdélyből először kapta meg az évad legjobb női táncművésze díjat?
– Először tehernek éreztem, mert úgy gondoltam, ezzel megpecsételtek, és többletfelelősséggel jár. A környezetem, kollégáim, családom, ismerőseim gratulációi viszont megnyugtattak, hiszen meggyőztek, hogy az eddigi munkám van benne. A díjtól lendületet is kaptam, terveim vannak, habár harmadik gyerekünket várjuk, de a jövő évi gálaműsorra szeretném az egész családot elvinni, ugyanis az a szokás, hogy az előző év díjazottjai táncolnak. Úgy gondolom, van táncolnivalóm, és ki is akarom táncolni magamból. Szeretnék egy egyéni előadást is, amely premier lenne, hiszen tudtommal hivatásos táncos Erdélyben nem tartott még egyéni előadást.
– Mennyire összeegyeztethető a tánc az anyasággal és családdal?
– Amióta anya vagyok, sokkal értékesebb dolgokat tudok beletenni a táncomba, sokat fejlődtem emberként, ezáltal táncosként is. Az anyaság csak pozitív dolgot adott, ezért vállaltam be a harmadik babánkat is. Igaz, ez sok nehézséggel jár, hiszen a turnézások miatti távollétek során a gyerekeimmel való foglalkozásokból faragok le. Én viszont mindenhol magamat adom, nem vagyok a színpadon primadonna és itthon anyuka.
– Mit csinál, amikor nem táncol?
– Szabadidőmben főként anyuka vagyok, illetve tanítok. Miután kiköltöztünk Árkosra, beolvadtunk a közösségbe. Férjem református, én pedig unitárius vagyok, és mindkét egyházközség tevékenységében részt veszünk, ugyanakkor éneklünk a Régeni Áron Dalárdában, és van, amikor az istentiszteletek alkalmával gyerekfoglalkozást tartok.
Ürmösi-Incze Mária-Terézia
1978-ban született Kézdivásárhelyen, 1996-ban érettségizett a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceumban. 1996–1998 között helyettes angoltanárként dolgozott két kézdivásárhelyi általános iskolában. 1998–2002 között a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes, 2002 őszétől a Háromszék Táncegyüttes tagja.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Ürmösi-Incze Mária az évad legjobb női táncművésze
„Szeretem a színpadot akkor is, ha táncolni, akkor is, ha beszélni kell. Színpadon vagyok önmagam, ott szabadulok fel, és tudok olyan dolgokat megmutatni magamból, amit az életben is megmutathatnék, de furcsán néznének rám az emberek” – fogalmazta meg Ürmösi-Incze Mária Terézia, a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes táncosa, aki Erdélyben elsőként kapta meg idén a Magyar Táncművészek Szövetsége által odaítélt Az évad legjobb női táncművésze-díjat néptánc kategóriában. Kovács Zsolt
– Miként választotta hivatásának a táncot?
– Kézdivásárhelyen születtem, és ott találkoztam a tánccal. Már kisiskolásként jelen voltam a Madisz-klubban, az Istvánfi Csilla által tartott gyerektáncházakban, ahol inkább játékokat tanultunk, és megszerettem. Később eljártam felnőtt-táncházakba, mert jól esett a fülemnek és lábamnak a néptánc, és ez a dallamvilág. Fiatalon mostani tánckarvezetőmtől, Tekeres Gizellától tanultam táncolni.
– Mennyire tartja fontosnak, hogy a gyerekek, a saját gyerekei is megismerkedjenek a tánckultúránkkal?
– Hosszú ideig tanítottam, és néhány éve ismét foglalkozom kisgyerekekkel. Játszva kell belopni testükbe, lelkükbe és szívükbe a néptáncokat. Már óvodáskorban meg kell tanítani őket a népi játékainkra. Például ma könnyebb újévkor petárdázni, holott lehetne karikás ostorozni. A fiam már tud az ostorral bánni, ami készséget is fejleszt. Ma a hagyományos viseleteink, táncaink muzeális értékként vannak beállítva, pedig ezek csak a külföldiek számára muzeális értékek, a mi életünkben jelen kell lenniük. Mi – tévesen – azt tartjuk, hogy a székely ruha ünneplő viselet. Gyerekeimben és tanítványaimban is fel szeretném ébreszteni a tánckultúránk és a hagyományos viseleteink iránti igényt.
A közönséget nem lehet becsapni
– Hogyan lesz a néptáncosból táncművész, majd közülük is az évad legjobbja?
– A tánchoz sok alázat és nyitottság kell, egy táncosnak szerénynek kell lennie. Amikor azt mondták rám, hogy táncművész, kicsit megijedtem. Erdélyben nem kapunk budapesti táncművészeti főiskolás képzést, amely ad az embernek egyfajta magabiztosságot. Mi többnyire táncházakból, tánccsoportokból kerültünk színpadra, és a hivatásos együttesek keretében kapott képzés révén váltunk táncművészekké. Magas szinten kell művelni a táncot, mert a közönséget nem lehet becsapni! Mint ahogy ömagunkat sem jó becsapni: gyakorolni kell, megismerkedni többfajta tánckultúrával és táncstílussal, más népek táncával, a kortárs mozgáskultúrával, amelyek elsajátítása vezet ahhoz, hogy olyan testkontrollal rendelkezzünk, amit színpadon tudunk kamatoztatni; ez tesz táncművésszé. Jól esett olvasni a díj alatt, hogy Ürmösi-Incze Mária táncművész…
– Melyik előadás volt pályafutása során a legmeghatározóbb?
– Szerencsés vagyok, mert sok híres emberrel dolgozhattam, köztük Tímár Sándor és Böske, Novák Ferenc „Tata”, Mihályi Gábor, Könczei Árpád, Orza Călin, Furik Rita, Horváth Zsófia, Ivácson László nevét említhetném, akik jelentős szerepeket osztottak rám. Legmeghatározóbb élményem mégis az Osonó Színházműhely vezetőjével, Fazakas Misivel való együttműködés, amikor a Farsangot készítettük. Volt előadás, aminek az élményét mai napig keresem. Ez a munka arról szólt, hogy mindenki felelős mindenkiért és mindenért, ami történik az előadásban. Az Osonó azért is különleges volt, mert inkább színészekként voltunk jelen, mint táncosként. Fazakas Misi ragaszkodott, hogy a darab jelen idejű és őszinte legyen. Volt megszólalás, amit ránk bízott: „azt mondd ki, amit akkor gondolsz, de ne csak beszélj, hanem a gondolat jusson el a közönséghez”. Elhangzott a színpadon olyan őszinte vallomásom is, amin utólag megdöbbentem: az, amikor kimondtam, hogy 15 éve vagyok hivatásos táncos, de édesapám egyetlen előadásomat sem látta, mert úgy gondolja, ez nem egy rendes szakma.
Nem mindig a férfi vezet!
– A Háromszék Táncegyüttesnél adatközlőkkel, de híres koreográfusokkal is dolgozott. Mit tettek hozzá ők a művészetéhez?
– A táncegyüttes keretében is találkozunk adatközlőkkel a népzene- és néptánctalálkozók alkalmával, sajnos, kiöregedőben vannak, és egyre kevesebben vannak jelen ezeken a találkozókon. Én viszont odamentem az adatközlőkhöz. Jártam mezőségi, széki, moldvai falvakban vagy a Gyimesekben és Felcsíkon is. Táncolhattam egy színpadon Zsukás Gyuszi bácsival, vagy énekelhettem együtt Zerkuláékkal. Ők egyszerű és nagyszerű emberek. Azt tanultam meg tőlük, hogy az életük van benne abban a tíz figurában, amivel rendelkeznek. Mi azért táncolunk sok figurát, mert megtanultuk minden adatközlő táncát. A tánc megismeréséhez sokat tett hozzá, hogy táncolhattam adatközlőkkel. Kiderült számomra, hogy bár úgy tanítják, a férfi „vezet”, de az adatközlők lehetőséget adnak az asszonynak is kibontakozni, a férfi is alkalmazkodik, nem csak az asszony. Nem mindegy, hogy videóról tanulod a táncokat vagy adatközlőktől.
– Összetett karaktereket formált meg, így a Csongor és Tündében Ilmát, a Helység kalapácsában az Amazontermészetű Mártát, az Ördögváltozásban a Kocsmárosnét. Mennyire tartja fontosnak táncelőadásban a színészi teljesítményt? Néptánc vagy táncszínház?
– Néptánc is tud táncszínház lenni, amikor elmesélünk egy falusi lakodalmat, és ehhez néptáncos elemeket használunk. Ugyanakkor nehéz egy történetet a színpadon úgy bemutatni, hogy ne legyen belőle népszínmű. A Háromszék Táncegyüttesnél azért is találtam meg a helyemet, mert inkább táncszínházi produkciókkal foglalkozunk. Ma a táncszínház az, ami a néző számára inkább érthető, ezért a folklórelőadásnak is adunk egy történeti keretet. Szeretem a színpadot akkor is, ha táncolni, és akkor is, ha beszélni kell. Színpadon vagyok önmagam, ott szabadulok fel, és tudok olyan dolgokat megmutatni magamból, amit az életben is megmutathatnék, de furcsán néznének rám az emberek, viszont a színpadon elfogadják.
„Mindenhol magamat adom”
– Mit jelent ön számára a rangos szakmai kitüntetés, és az, hogy Erdélyből először kapta meg az évad legjobb női táncművésze díjat?
– Először tehernek éreztem, mert úgy gondoltam, ezzel megpecsételtek, és többletfelelősséggel jár. A környezetem, kollégáim, családom, ismerőseim gratulációi viszont megnyugtattak, hiszen meggyőztek, hogy az eddigi munkám van benne. A díjtól lendületet is kaptam, terveim vannak, habár harmadik gyerekünket várjuk, de a jövő évi gálaműsorra szeretném az egész családot elvinni, ugyanis az a szokás, hogy az előző év díjazottjai táncolnak. Úgy gondolom, van táncolnivalóm, és ki is akarom táncolni magamból. Szeretnék egy egyéni előadást is, amely premier lenne, hiszen tudtommal hivatásos táncos Erdélyben nem tartott még egyéni előadást.
– Mennyire összeegyeztethető a tánc az anyasággal és családdal?
– Amióta anya vagyok, sokkal értékesebb dolgokat tudok beletenni a táncomba, sokat fejlődtem emberként, ezáltal táncosként is. Az anyaság csak pozitív dolgot adott, ezért vállaltam be a harmadik babánkat is. Igaz, ez sok nehézséggel jár, hiszen a turnézások miatti távollétek során a gyerekeimmel való foglalkozásokból faragok le. Én viszont mindenhol magamat adom, nem vagyok a színpadon primadonna és itthon anyuka.
– Mit csinál, amikor nem táncol?
– Szabadidőmben főként anyuka vagyok, illetve tanítok. Miután kiköltöztünk Árkosra, beolvadtunk a közösségbe. Férjem református, én pedig unitárius vagyok, és mindkét egyházközség tevékenységében részt veszünk, ugyanakkor éneklünk a Régeni Áron Dalárdában, és van, amikor az istentiszteletek alkalmával gyerekfoglalkozást tartok.
Ürmösi-Incze Mária-Terézia
1978-ban született Kézdivásárhelyen, 1996-ban érettségizett a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceumban. 1996–1998 között helyettes angoltanárként dolgozott két kézdivásárhelyi általános iskolában. 1998–2002 között a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes, 2002 őszétől a Háromszék Táncegyüttes tagja.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. június 13.
TÖRTÉNELMÜNK A VÁDLOTTAK PADJÁN
Egy nemzet vagy népcsoport kivéreztetésének hatékony eszköze, hogy emlékezetétől és önazonosságától igyekeznek megfosztani. E törekvésnek véres és mulatságos esetei egyaránt vannak. Utóbbi iskolapéldája az úgynevezett székelyzászló-per Romániában és Strasbourgban, az Emberi Jogok Európai Bíróságán. Bármilyen furcsa, a nagyváradi közigazgatás képes volt perbe fogni az erdélyi história egyik jelképét, nevezetesen Székelyföld történelmi lobogóját. Bár a múlt meghamisítása a környező országokban Trianon óta bevett gyakorlat, efféle eljárásra még sehol sem került sor.
Tőkés László európai parlamenti képviselő 2014. június 18-án bátorkodott kifüggeszteni a székelyek zászlaját nagyváradi irodája erkélyére. Azt a jelképet, amelyet a magyar Országgyűlés és számos településünk a sajátja mellett használ. Éppúgy, ahogy a sváb, tót, horvát, szerb eredetű községek a magyaron kívül a magukét, azzal a címerrel, melyet többnyire a Habsburgoktól, köztük Miksa és Ferdinánd császártól, végül Mária Terézia királynőtől kaptak. Ehhez képest a másfél milliós székelység szimbólumát a román bíróság olyan veszélyesnek találta, hogy két éven át húzódó pert indított, majd az elkövetőt, Tőkés Lászlót jogerős ítéletben elmarasztalta. Nehéz eldönteni, az indokláson sírjunk-e vagy nevessünk. Ugyanis az eljárást nem a Ceausescu-féle diktatúra kezdeményezte, hanem az Európai Unió egyik tagállama, a moldovai románok jogainak harcos védnöke.
Arany János szerint: „Ha per, úgymond hadd legyen per.” A román bíróság a Partiumban, Nagyszalontán született költő intelmét megfogadva ugyanazzal a lendülettel beperelte a Partium (Részek) zászlaját is. A nagyváradi ítélőszék 2016. április 25-én kelt elsőfokú határozatában a székely lobogóéval azonos megállapítást alkalmazta, vagyis a vásznat propagandamolinónak minősítette. Az ítélet az előző szövegével szóról szóra megegyezik. Az érvelés olyan elképesztő, hogy érdemes idézni: „A zászló kitűzésével a panaszos (Tőkés László) a közönség figyelmét akarta felkelteni önnön cselekedeteire és az általa kezdeményezett akciókra, következésképp a zászló kitétele reklámcéllal történt.”
Az ürügy nevetséges jogi csűrcsavar, mivel reklámhordozónak minősít két nemzeti szimbólumot, melyek szabad használatát a román alkotmány szavatolja. A bíróság figyelmen kívül hagyta Tőkés László történelmi tényekkel alátámasztott érvelését, hisz azok mérlegelése éppoly kínos lett volna, mint mondjuk a védett házsongárdi temető, a szász erődtemplomok vagy a bonchidai Bánffy-kastély és más műemlékek felújítása – jobban mondva megóvásuk az enyészettől.
Ehhez képest a törcsvári Drakula-kastély remek állapotban van. Szerencsére.
Ugyanis Bram Stoker kitalált rémtörténetével ellentétben a várat 1377-ben Nagy Lajos király engedélyével építették, épp a havasalföldi román vajdák betöréseinek megakadályozása céljából. Később a brassói szászok zálogba kapták és felújították, majd II. Lajos király a zálogjogot meghosszabbította, azzal a kikötéssel, hogy kapitánnyá mindenkor magyart nevezzenek ki. Törcsvárnak köze nem volt a Drakula grófként ismert Vlad Tepeshez, Mátyás király vazallusához. Jelenleg a román uralkodóház leányági örökösei, Habsburg Mária Magdolna és Habsburg Domonkos építész birtokolják. Rendbe hozatták, egy ideje árulják, de a román állam annak ellenére sem óhajtja megvenni, hogy újszerű állapota, múzeuma és a Drakula-mese miatt jelentős idegenforgalmat vonz. Persze meg sem közelíti a Székelyföld és a partiumi magyar városok látogatottságát. Csakhogy ebben az esetben a jókora bevétel sem számít. A bizánci stílusú román politika nemcsak a történelmet írja felül, hanem a puszta anyagi érdeket és a székely-magyar lakosság, vagyis a romániai adófizetők gyarapodását, illetve a terület fejlesztését is. Nem tudni, a zászlóper megindítását félelem vagy irigység motiválja, mindenesetre maga a tény, hogy Strasbourgban vár döntésre, egyet-mást elmond az Európai Unió állapotáról is.
Nemzetközi bíróságnak kell határoznia egy történelmi jelkép ügyében.
A zászló eredete a XV. századra vezethető vissza. Bögöz, Székelyderzs és más települések templomi freskóin, gyámkövein és késő gótikus bútorain akkortájt kezdték alkalmazni a székelyek két szimbólumát, a holdsarlót és a nyolcágú napot. Később feltűntek a hadi lobogókon, majd a két égitest a XVI. század folyamán beépült az Erdélyi Fejedelemség címerébe. Az égszínkék mezőben ragyogó arany napról és ezüst holdról a szászsebesi országgyűlés 1659-ben kimondta: „A székely nemzet pecsétjén légyen egy fél hold és nap.” 1765-ben Erdély Nagyfejedelemség hivatalos jelképei közé került, ma pedig részét alkotja Románia címerének.
A lobogó kék alapszínének és arany sávjának Székely Mózes fejedelem több mint négyszáz éves hadi zászlaja képezi az alapját. Ezért választotta szimbólumává a Székely Nemzeti Tanács és tűzte ki Gyergyócsomafalván 2005-ben, majd Sepsiszentgyörgyön 2009 elején, végül sorra az ottani településeken. A nyolcágú nap a székely székeket: Marosszéket, Udvarhelyszéket, Gyergyószéket, Csíkszéket, Bardóc- Miklósvárt, Sepsiszéket, Kézdiszéket és Orbaiszéket, illetve azok összetartozását jelképezi.
Ez szúrja a szemét a román közigazgatásnak. Van egy európai ország, ahol a büntetést a múlt sem úszhatja meg. Csak remélni lehet, hogy a francia területen fekvő strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága, vagyis egy EU-s intézmény nem követi az abszurd román gyakorlatot. Ha pedig mégis jóváhagyja, egy kapavágással tovább mélyíti a sokat emlegetett „európai értékek” sírját.
Wodianer-Nemessuri Zoltán
Magyar Idők (Budapest)
Egy nemzet vagy népcsoport kivéreztetésének hatékony eszköze, hogy emlékezetétől és önazonosságától igyekeznek megfosztani. E törekvésnek véres és mulatságos esetei egyaránt vannak. Utóbbi iskolapéldája az úgynevezett székelyzászló-per Romániában és Strasbourgban, az Emberi Jogok Európai Bíróságán. Bármilyen furcsa, a nagyváradi közigazgatás képes volt perbe fogni az erdélyi história egyik jelképét, nevezetesen Székelyföld történelmi lobogóját. Bár a múlt meghamisítása a környező országokban Trianon óta bevett gyakorlat, efféle eljárásra még sehol sem került sor.
Tőkés László európai parlamenti képviselő 2014. június 18-án bátorkodott kifüggeszteni a székelyek zászlaját nagyváradi irodája erkélyére. Azt a jelképet, amelyet a magyar Országgyűlés és számos településünk a sajátja mellett használ. Éppúgy, ahogy a sváb, tót, horvát, szerb eredetű községek a magyaron kívül a magukét, azzal a címerrel, melyet többnyire a Habsburgoktól, köztük Miksa és Ferdinánd császártól, végül Mária Terézia királynőtől kaptak. Ehhez képest a másfél milliós székelység szimbólumát a román bíróság olyan veszélyesnek találta, hogy két éven át húzódó pert indított, majd az elkövetőt, Tőkés Lászlót jogerős ítéletben elmarasztalta. Nehéz eldönteni, az indokláson sírjunk-e vagy nevessünk. Ugyanis az eljárást nem a Ceausescu-féle diktatúra kezdeményezte, hanem az Európai Unió egyik tagállama, a moldovai románok jogainak harcos védnöke.
Arany János szerint: „Ha per, úgymond hadd legyen per.” A román bíróság a Partiumban, Nagyszalontán született költő intelmét megfogadva ugyanazzal a lendülettel beperelte a Partium (Részek) zászlaját is. A nagyváradi ítélőszék 2016. április 25-én kelt elsőfokú határozatában a székely lobogóéval azonos megállapítást alkalmazta, vagyis a vásznat propagandamolinónak minősítette. Az ítélet az előző szövegével szóról szóra megegyezik. Az érvelés olyan elképesztő, hogy érdemes idézni: „A zászló kitűzésével a panaszos (Tőkés László) a közönség figyelmét akarta felkelteni önnön cselekedeteire és az általa kezdeményezett akciókra, következésképp a zászló kitétele reklámcéllal történt.”
Az ürügy nevetséges jogi csűrcsavar, mivel reklámhordozónak minősít két nemzeti szimbólumot, melyek szabad használatát a román alkotmány szavatolja. A bíróság figyelmen kívül hagyta Tőkés László történelmi tényekkel alátámasztott érvelését, hisz azok mérlegelése éppoly kínos lett volna, mint mondjuk a védett házsongárdi temető, a szász erődtemplomok vagy a bonchidai Bánffy-kastély és más műemlékek felújítása – jobban mondva megóvásuk az enyészettől.
Ehhez képest a törcsvári Drakula-kastély remek állapotban van. Szerencsére.
Ugyanis Bram Stoker kitalált rémtörténetével ellentétben a várat 1377-ben Nagy Lajos király engedélyével építették, épp a havasalföldi román vajdák betöréseinek megakadályozása céljából. Később a brassói szászok zálogba kapták és felújították, majd II. Lajos király a zálogjogot meghosszabbította, azzal a kikötéssel, hogy kapitánnyá mindenkor magyart nevezzenek ki. Törcsvárnak köze nem volt a Drakula grófként ismert Vlad Tepeshez, Mátyás király vazallusához. Jelenleg a román uralkodóház leányági örökösei, Habsburg Mária Magdolna és Habsburg Domonkos építész birtokolják. Rendbe hozatták, egy ideje árulják, de a román állam annak ellenére sem óhajtja megvenni, hogy újszerű állapota, múzeuma és a Drakula-mese miatt jelentős idegenforgalmat vonz. Persze meg sem közelíti a Székelyföld és a partiumi magyar városok látogatottságát. Csakhogy ebben az esetben a jókora bevétel sem számít. A bizánci stílusú román politika nemcsak a történelmet írja felül, hanem a puszta anyagi érdeket és a székely-magyar lakosság, vagyis a romániai adófizetők gyarapodását, illetve a terület fejlesztését is. Nem tudni, a zászlóper megindítását félelem vagy irigység motiválja, mindenesetre maga a tény, hogy Strasbourgban vár döntésre, egyet-mást elmond az Európai Unió állapotáról is.
Nemzetközi bíróságnak kell határoznia egy történelmi jelkép ügyében.
A zászló eredete a XV. századra vezethető vissza. Bögöz, Székelyderzs és más települések templomi freskóin, gyámkövein és késő gótikus bútorain akkortájt kezdték alkalmazni a székelyek két szimbólumát, a holdsarlót és a nyolcágú napot. Később feltűntek a hadi lobogókon, majd a két égitest a XVI. század folyamán beépült az Erdélyi Fejedelemség címerébe. Az égszínkék mezőben ragyogó arany napról és ezüst holdról a szászsebesi országgyűlés 1659-ben kimondta: „A székely nemzet pecsétjén légyen egy fél hold és nap.” 1765-ben Erdély Nagyfejedelemség hivatalos jelképei közé került, ma pedig részét alkotja Románia címerének.
A lobogó kék alapszínének és arany sávjának Székely Mózes fejedelem több mint négyszáz éves hadi zászlaja képezi az alapját. Ezért választotta szimbólumává a Székely Nemzeti Tanács és tűzte ki Gyergyócsomafalván 2005-ben, majd Sepsiszentgyörgyön 2009 elején, végül sorra az ottani településeken. A nyolcágú nap a székely székeket: Marosszéket, Udvarhelyszéket, Gyergyószéket, Csíkszéket, Bardóc- Miklósvárt, Sepsiszéket, Kézdiszéket és Orbaiszéket, illetve azok összetartozását jelképezi.
Ez szúrja a szemét a román közigazgatásnak. Van egy európai ország, ahol a büntetést a múlt sem úszhatja meg. Csak remélni lehet, hogy a francia területen fekvő strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága, vagyis egy EU-s intézmény nem követi az abszurd román gyakorlatot. Ha pedig mégis jóváhagyja, egy kapavágással tovább mélyíti a sokat emlegetett „európai értékek” sírját.
Wodianer-Nemessuri Zoltán
Magyar Idők (Budapest)
2016. június 15.
A pálos rendről
Ifjúi éveimben, amikor gyakrabban utazgattam vonattal Brassó és Segesvár között, Páloson áthaladva tűnődtem azon, vajon létezik-e még a monostor, ahol megalapították az első magyar eredetű szerzetesrendet.
Sok év távlatából akkori valláskultúrámat magam is megmosolygom. Utólag elismerem óriási naivitásomat, hogy a Kaca és Bene közti falucskát – ahol néhai Brók Géza apósomat mint kitűnő ácsmestert oly szívesen dolgoztatták lakó- és gazdasági épületeik építésekor a helyi módosabb román gazdaemberek – tudatlanul összekevertem a pálosok, fehér barátok, Remete Szent Pál Testvéreinek nevével. A nyugati keresztény világ a VI. századtól ismerkedett meg a szerzetesrendekkel, miután Nursiai (Szent) Benedek megalapította a bencés rendet. A bencések hamarosan az egész nyugati keresztény világot behálózták, és ötszáz évig egyedüli ilyen jellegű közösségként folytatták nemes tevékenységüket. Kezdetben Magyarországon is a bencések hódítottak teret, majd közel 200 évvel később terjedtek el más rendek, mint a ciszterciták, premontreiek stb. A XIII. század derekán Boldog Özséb esztergomi kanonok belső késztetésre úgy határozott, hogy remeteként folytatja további életét a Pilis-hegységbe visszavonulva. Egy csodás látomása hatására határozza el magát egy új szerzetesrend megalapítására, melyet Szent Pálnak ajánlott fel, s amelyre hamarosan a pápai engedély is megérkezett. Az 1308-tól hivatalosan működő rend hamar népszerű lett. Nem meglepő, hogy az ország minden részében épültek kolostorok, összesen harminc. A rend központja a mai Hárs-hegyen volt, az itt felépített monostorban tartották évente gyűléseiket a közösség vezetői. A XV. században voltak már pálosok Lengyelországban, a Német Császárság területén, Itáliában, de még a Szentföldön is. A közösség megőrizte remete jellegét. A bencésekkel ellentétben csekély birtokkal rendelkeztek, ami csupán a szerzetesek megélhetését biztosította. A tagok elmélkedéssel, imádkozással és fizikai munkával egyaránt foglalkoztak.
A fellendülésnek a török terjeszkedés, Buda elfoglalása, valamint az ország három részre szakadása vetett véget. Mohács után a török seregek tizenegy pálos monostort kifosztottak és több tucat szerzetest kivégeztek. A Hódoltság területén a csökkenő létszámuk ellenére a rend tagjai igyekeztek lelki támaszt nyújtani a magyar lakosságnak. A török kiűzését követően a rend újra megerősödött. Komoly tanítói tevékenységet is végeztek, iskoláikban magas szintű filozófiai oktatás folyt, a magyar szellemiség képviselete is meghatározóvá vált. A közel száz évig tartó virágzásnak II. József intézkedése vetett végett. Önkényesen feloszlatott minden olyan szerzetesrendet, amely szerinte nem végzett hasznos tevékenységet.
A Szapolyai János halála utáni zavaros időszak kiemelkedő politikusa, Fráter György a pálos rend tagja volt, és az ország három részre szakadása után tíz éven keresztül az Erdélyi Fejedelemség tényleges irányítója. Ányos Pál István, a fiatalon elhunyt szerzetes a szentimentalizmus hazai képviselőjeként írta be magát a magyar történelembe. Versegh Ferenc polihisztor az irodalmi életben alkotott maradandót. A XVIII. században élt Eszterházy Imre pálos szerzetesként nyerte el a legnagyobb hazai méltóságot, az esztergomi érseki címet. Ebben a minőségében 1741-ben ő helyezte a Szent Koronát Mária Terézia fejére a koronázási szertartáson.
De ki volt Remete Szent Pál, akiről a rendet elnevezték? A III. században élt gazdag családból származott. A keresztény hitre áttért Pál a keresztényüldözések miatt (testvére jelentette fel) menekülésre kényszerült. Egy barlangban húzódott meg, és itt döntötte el, hogy életét teljesen Istennek szenteli. Híre akkorra már bejárta az egész keresztény világot. Az V. században szentté avatták. Teljesen épen maradt holttestét előbb Konstantinápolyba, majd Velencébe szállították, ahol nagy becsben őrizték. I. Lajos magyar király a pálosok kérésére sikeres velencei hadjárata után a remete földi maradványait mint ereklyét Magyarországra hozatta. Az ereklye 1527-ben égett el Trencsén török ostroma során. Ma a csonka hazában négy, míg Erdélyben egy kolostor viszi tovább a pálos rend hagyományait, értékeit. De nem a románul Paloş, németül Königsdorfnak nevezett településen – hanem Hargitafürdőn.
Ferenczy L. Tibor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Ifjúi éveimben, amikor gyakrabban utazgattam vonattal Brassó és Segesvár között, Páloson áthaladva tűnődtem azon, vajon létezik-e még a monostor, ahol megalapították az első magyar eredetű szerzetesrendet.
Sok év távlatából akkori valláskultúrámat magam is megmosolygom. Utólag elismerem óriási naivitásomat, hogy a Kaca és Bene közti falucskát – ahol néhai Brók Géza apósomat mint kitűnő ácsmestert oly szívesen dolgoztatták lakó- és gazdasági épületeik építésekor a helyi módosabb román gazdaemberek – tudatlanul összekevertem a pálosok, fehér barátok, Remete Szent Pál Testvéreinek nevével. A nyugati keresztény világ a VI. századtól ismerkedett meg a szerzetesrendekkel, miután Nursiai (Szent) Benedek megalapította a bencés rendet. A bencések hamarosan az egész nyugati keresztény világot behálózták, és ötszáz évig egyedüli ilyen jellegű közösségként folytatták nemes tevékenységüket. Kezdetben Magyarországon is a bencések hódítottak teret, majd közel 200 évvel később terjedtek el más rendek, mint a ciszterciták, premontreiek stb. A XIII. század derekán Boldog Özséb esztergomi kanonok belső késztetésre úgy határozott, hogy remeteként folytatja további életét a Pilis-hegységbe visszavonulva. Egy csodás látomása hatására határozza el magát egy új szerzetesrend megalapítására, melyet Szent Pálnak ajánlott fel, s amelyre hamarosan a pápai engedély is megérkezett. Az 1308-tól hivatalosan működő rend hamar népszerű lett. Nem meglepő, hogy az ország minden részében épültek kolostorok, összesen harminc. A rend központja a mai Hárs-hegyen volt, az itt felépített monostorban tartották évente gyűléseiket a közösség vezetői. A XV. században voltak már pálosok Lengyelországban, a Német Császárság területén, Itáliában, de még a Szentföldön is. A közösség megőrizte remete jellegét. A bencésekkel ellentétben csekély birtokkal rendelkeztek, ami csupán a szerzetesek megélhetését biztosította. A tagok elmélkedéssel, imádkozással és fizikai munkával egyaránt foglalkoztak.
A fellendülésnek a török terjeszkedés, Buda elfoglalása, valamint az ország három részre szakadása vetett véget. Mohács után a török seregek tizenegy pálos monostort kifosztottak és több tucat szerzetest kivégeztek. A Hódoltság területén a csökkenő létszámuk ellenére a rend tagjai igyekeztek lelki támaszt nyújtani a magyar lakosságnak. A török kiűzését követően a rend újra megerősödött. Komoly tanítói tevékenységet is végeztek, iskoláikban magas szintű filozófiai oktatás folyt, a magyar szellemiség képviselete is meghatározóvá vált. A közel száz évig tartó virágzásnak II. József intézkedése vetett végett. Önkényesen feloszlatott minden olyan szerzetesrendet, amely szerinte nem végzett hasznos tevékenységet.
A Szapolyai János halála utáni zavaros időszak kiemelkedő politikusa, Fráter György a pálos rend tagja volt, és az ország három részre szakadása után tíz éven keresztül az Erdélyi Fejedelemség tényleges irányítója. Ányos Pál István, a fiatalon elhunyt szerzetes a szentimentalizmus hazai képviselőjeként írta be magát a magyar történelembe. Versegh Ferenc polihisztor az irodalmi életben alkotott maradandót. A XVIII. században élt Eszterházy Imre pálos szerzetesként nyerte el a legnagyobb hazai méltóságot, az esztergomi érseki címet. Ebben a minőségében 1741-ben ő helyezte a Szent Koronát Mária Terézia fejére a koronázási szertartáson.
De ki volt Remete Szent Pál, akiről a rendet elnevezték? A III. században élt gazdag családból származott. A keresztény hitre áttért Pál a keresztényüldözések miatt (testvére jelentette fel) menekülésre kényszerült. Egy barlangban húzódott meg, és itt döntötte el, hogy életét teljesen Istennek szenteli. Híre akkorra már bejárta az egész keresztény világot. Az V. században szentté avatták. Teljesen épen maradt holttestét előbb Konstantinápolyba, majd Velencébe szállították, ahol nagy becsben őrizték. I. Lajos magyar király a pálosok kérésére sikeres velencei hadjárata után a remete földi maradványait mint ereklyét Magyarországra hozatta. Az ereklye 1527-ben égett el Trencsén török ostroma során. Ma a csonka hazában négy, míg Erdélyben egy kolostor viszi tovább a pálos rend hagyományait, értékeit. De nem a románul Paloş, németül Königsdorfnak nevezett településen – hanem Hargitafürdőn.
Ferenczy L. Tibor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. június 23.
Tóth Árpád Irodalmi Kör
Véget ért a 2015–2016-os évad
Az aradi Tóth Árpád Irodalmi Kör június 21-én, kedden délután tartotta záróülését a megyei könyvtár Concordia Termében.
A rendezvény keretein belül került sor az aradi művészek fesztiváljára. Böszörményi Zoltán (Brauch Magda előadásában), Mester József, Gál Zoltán, Kleitz Zoltán, Simonfi Imre, Ódry Mária, Regéczy Perle (Kiss Anna előadásában), dr. Brauch Magda, Juhász Béla, Szarvashegyi Róza, Jankó András, Nagy Gizella, Hevesi József és Regéczy Éva prózával állt a hallgatóság elé. Az ünnepi munkaülés Kolumbán Zsolt és Ódry Mária képkiállításával, szeretetvendégséggel és búcsúbeszélgetéssel zárult. E meghitt irodalmi esttel értek véget a kör 2015–2016-os rendezvényei.
Milyen volt az elmúlt évad? Íme egy kis statisztika!
Idén az irodalom barátai 12 rendezvényen vettek részt. Megemlékeztek Kosztolányi Dezsőről, Jókai Mórról, Fazekas Mihályról, Berzsenyi Dánielről és Tamási Áronról. Az irodalmi esteket az aradi Aurel Vlaicu Általános Iskola diákjai (vezető tanár: Szabó László), az aradi Csiky Gergely Főgimnázium diákjai (vezető tanár Tothpál Renáta), az Ágyai Általános Iskola diákjai (vezető tanár: Erdős Márta) és az Erdőhegyi- Kisjenői Általános Iskola diákjai (vezető tanár: Pusztai Matild és Sime Judit) tették gazdagabbá. Szavalattal, felolvasással a következők lelkesítették a körtagokat: Gál Zoltán, Kiss Anna, Hevesi József, Kolumbán Zsolt, néhai Katona Béla, Lovász Miklós, Katona Ágnes, Hadnagy Dénes és Czernák Ferenc.
Előadóink voltak: Brauch Magda, Nagy Gizella, Matekovits Mária és Mihály, Szabó László és Simonfi Imre.
A kör alkotóműhelyéből ezúttal Juhász Béla, dr. Brauch Magda, Kleitz Zoltán, Ódry Mária, Szarvashegyi Rozália, Simonfi Imre, Mester József Tamás, Gál Zoltán, Brittich Erzsébet, Nagy Gizella, Jámbor Ilona, Regéczy Éva, Csernyánszky Judit munkái kerültek elő. Bemutattuk dr. Brauch Magda A Halak jegyében című novelláskötetét, Szép Mária Terézia Ha megszületik a szó című verseskötetét. Külön örömünkre szolgál, hogy az idei évadban az irodalmi kör két alkotója részesült rangos elismerésben: dr. Brauch Magda és Juhász Béla prózaírói munkásságáért Irodalmi Jelen-, Regéczy Szabina Perle műfordítói tevékenységéért Irodalmi Jelen- és USR-díjat kapott.
A képzőművészet kedvelői Ódry Mária, Brittich Erzsébet, Kolumbán Zsolt, Katona István, Szabó Péter és Csernyánszky Judit festményeit, grafikáit, ex libriseit tekintették meg.
Ha Isten éltet, találkozunk szeptemberben!
Regéczy Szabina Perle műfordító, az aradi Tóth Árpád Irodalmi Kör elnöke
Nyugati Jelen (Arad)
Véget ért a 2015–2016-os évad
Az aradi Tóth Árpád Irodalmi Kör június 21-én, kedden délután tartotta záróülését a megyei könyvtár Concordia Termében.
A rendezvény keretein belül került sor az aradi művészek fesztiváljára. Böszörményi Zoltán (Brauch Magda előadásában), Mester József, Gál Zoltán, Kleitz Zoltán, Simonfi Imre, Ódry Mária, Regéczy Perle (Kiss Anna előadásában), dr. Brauch Magda, Juhász Béla, Szarvashegyi Róza, Jankó András, Nagy Gizella, Hevesi József és Regéczy Éva prózával állt a hallgatóság elé. Az ünnepi munkaülés Kolumbán Zsolt és Ódry Mária képkiállításával, szeretetvendégséggel és búcsúbeszélgetéssel zárult. E meghitt irodalmi esttel értek véget a kör 2015–2016-os rendezvényei.
Milyen volt az elmúlt évad? Íme egy kis statisztika!
Idén az irodalom barátai 12 rendezvényen vettek részt. Megemlékeztek Kosztolányi Dezsőről, Jókai Mórról, Fazekas Mihályról, Berzsenyi Dánielről és Tamási Áronról. Az irodalmi esteket az aradi Aurel Vlaicu Általános Iskola diákjai (vezető tanár: Szabó László), az aradi Csiky Gergely Főgimnázium diákjai (vezető tanár Tothpál Renáta), az Ágyai Általános Iskola diákjai (vezető tanár: Erdős Márta) és az Erdőhegyi- Kisjenői Általános Iskola diákjai (vezető tanár: Pusztai Matild és Sime Judit) tették gazdagabbá. Szavalattal, felolvasással a következők lelkesítették a körtagokat: Gál Zoltán, Kiss Anna, Hevesi József, Kolumbán Zsolt, néhai Katona Béla, Lovász Miklós, Katona Ágnes, Hadnagy Dénes és Czernák Ferenc.
Előadóink voltak: Brauch Magda, Nagy Gizella, Matekovits Mária és Mihály, Szabó László és Simonfi Imre.
A kör alkotóműhelyéből ezúttal Juhász Béla, dr. Brauch Magda, Kleitz Zoltán, Ódry Mária, Szarvashegyi Rozália, Simonfi Imre, Mester József Tamás, Gál Zoltán, Brittich Erzsébet, Nagy Gizella, Jámbor Ilona, Regéczy Éva, Csernyánszky Judit munkái kerültek elő. Bemutattuk dr. Brauch Magda A Halak jegyében című novelláskötetét, Szép Mária Terézia Ha megszületik a szó című verseskötetét. Külön örömünkre szolgál, hogy az idei évadban az irodalmi kör két alkotója részesült rangos elismerésben: dr. Brauch Magda és Juhász Béla prózaírói munkásságáért Irodalmi Jelen-, Regéczy Szabina Perle műfordítói tevékenységéért Irodalmi Jelen- és USR-díjat kapott.
A képzőművészet kedvelői Ódry Mária, Brittich Erzsébet, Kolumbán Zsolt, Katona István, Szabó Péter és Csernyánszky Judit festményeit, grafikáit, ex libriseit tekintették meg.
Ha Isten éltet, találkozunk szeptemberben!
Regéczy Szabina Perle műfordító, az aradi Tóth Árpád Irodalmi Kör elnöke
Nyugati Jelen (Arad)
2016. augusztus 10.
Beszélgetés Koreck Aladár mérnökkel
„Ki kell állni azért, ami jó a közösségnek és a családomnak!” (1.)
„Elnézést kérek a város, a megye vezetőitől, mert mind a barátaim, tisztelem őket, de szerintem nem üzletemberek. Amerikában azért mennek jobban a dolgok, mert üzletemberek vezetik azokat, de legalábbis vannak jó üzletemberek, akik a vezetők mögül irányítanak.”
„A régi rendszerben én mindenkivel jóban voltam. Nem engedhettem meg magamnak ellenséget.”
„A politikában a fiatalokat nem szabad elhagyni, hogy egyedül vezessenek. Én fiatalpárti vagyok, de a munkahelyemen is tudtam, hogy támogatni kell őket – tanácsokkal, véleménnyel stb.”
Ezeket a gondolatokat szeretném előrebocsátani mai beszélgetésünk kezdetekor.
– Mint egy igazgató a gyűlés indításakor. Hol voltál te igazgató?
– Az Arad Megyei Építő-szerelő Vállalatnál (ICMJ). 1965-ben vettek fel, 1978-ban neveztek ki igazgatónak és 2008-ban mondtam fel az igazgatóságot.
– Tehát, harminc évig vezetted ugyanazt a nagyvállalatot.
– Több mint tíz évig a szocializmusban, tíz évig az átmeneti időszakban, a ’90-es években és csaknem tíz évig a magánszektorban – egy Nagyváradi privát cég vette meg a vállalatot. Ők az osztályvezetőktől kezdve minden vezető beosztású személyt kidobtak. Egymagam mAradtam. Miért? Mert mindig megcsináltam azt, amit kellett. Megbíztak bennem. Gyakorlatilag három rendszerben vezettem a vállalatot… Így van ez a magyar üggyel is. Minden alkalmat meg kell ragadni s tenni kell, akarni kell, hogy megmAradjunk… Gyerekként, tizennégy évesen szembe találtam magam a rendszerrel. Két lehetőség közül választhattam: 1. ellenségként viselkedni, nyíltan, 2. behódolni a rendszernek. Később még megjelent egy harmadik lehetőség: hagyni magadat beszervezni besúgónak. A negyedik lehetőség volt megpróbálni együtt élni ezzel a rendszerrel, akár egy rossz házasságban: nem szeretjük egymást, de megvagyunk együtt.
– Mikor volt ez?
– A múlt rendszerben, az ötvenes évek végén.
„’56 őszén alkalmam volt kezet fogni és beszélgetni Tamási Áronnal”
– Mondanál valamit tanulmányaidról?
– Dicsérő oklevéllel fejeztem be a középiskolát.
– Hol?
– Aradon, a Magyar Vegyes Líceumban.
– Voltak-e kedvenc tanáraid?
– Elsősorban Ficzay, aki megszerettette velem az irodalmat. Osztályfőnököm Fábián volt. Nem a kedvencem, én sem az övé. Őszintén szólva, nem szerettem sem a fizikát, sem a kémiát. A rendszer faragott mérnökké, nem más… Calvasina, a Csoszi is nagyon jópofa tanár volt – szerettem a történelmet.
– Hova jártál elemi iskolába?
– Az első osztályt Aradon végeztem, utána falun.
– Melyik faluban?
– Körösztúron, pontosabban Pusztakeresztúron. De pár hétig egy kicsi faluban, Bolgártelepen is meg kellett húzódnunk bátyámmal. Az első, második és harmadik gimnáziumot Szentmiklóson jártam. Utána kerültem Aradra a Magyar Vegyes Líceumba. Következett volna az egyetem, de lebetegedtem, vesztettem egy évet. Aztán már nem fogadták el a dicsérő oklevelemet. Akkor én, aki nyolcéves koromban még egy mukkot sem tudtam románul, taktikáztam egy nagyot.
– Miben állt a taktikád?
– A román jogra kértem a felvételemet, a Babeș Egyetemre. Ezeregyszázan voltunk száz helyre. Négyessel lehetett bejutni, négyesem lett. De elutasítottak. Egy szerbbel, egy némettel és egy volt papnövendékkel együtt kiestünk. Nem támogatták a kisebbségeket. Akkor írtam egy levelet a miniszternek, s vázoltam a történteket. A miniszter utasította, hogy mind a négyünket vegyenek fel. Attól kezdve nem volt politikai problémám a Babeș Egyetemen.
– Mikor történt ez?
– ’55-től ’58-ig. Magyar kollégáim a Bolyairól haragudtak rám, azt mondták, elárultam a magyarokat. Megmondtam nekik: ha egy magyar hozzám fog jönni, és én védem, az megnyeri, ha egy magyar hozzátok megy, az biztosan elveszti. Szegény Tokay Gyuri volt az egyetlen, aki azt mondta, igazam van.
– Volt-e az egyetemen valami hátrányod amiatt, hogy magyar nyelven végezted el a középiskolát?
– Az óvodától kezdve egészen az érettségiig minden iskolámat magyar nyelven végeztem. Ennek ellenére, az egyetemen, ahol románul folyt az oktatás, semmilyen hátrányom nem volt emiatt. A felvételi vizsgán én írtam a legjobb dolgozatot nyelvtanból. A román nyelvű jogi egyetemet tiszta jelessel végeztem el.
– Egyetemista éveid idején mit nyújtott neked Kolozsvár?
– Az Aradi Magyar Vegyes Líceum olyan fegyvert adott a kezembe, amelynek segítségével Kolozsváron mint román egyetem hallgatója bekerültem egy úgynevezett irodalmi elit társaságba. Két házigazdám volt: Péró Sándor orgonaművész és György Dénes szavalóművész. Ők vezettek be a társaságba. Vonzott a költészet, írtam is néhány jó verset. Az egyik legvisszahúzódóbb költő, Bartalis János nagyon szimpatizált engem. Azt mondta: „Írjál azt, ami neked jön. Ha az nem jó, akkor ne írj többet!” Kapcsolatba kerültem még Olosz Lajossal, akinek a fia felettem járt a Magyar Vegyes Líceumban. Méliusz Józsefet is megismertem, aki kollégája volt édesapámnak. ’56 őszén alkalmam volt kezet fogni és beszélgetni Tamási Áronnal.
– Amikor igazgatóként dolgoztál, nem írtál?
– Mikor? Reggel héttől este tízig bent voltam a munkahelyen.
– Szóval elvégezted a jogi egyetemet.
– Nem éppen. Ugyanis utolsó év előtt eltávolítottak. ’58-ban, amikor Kádárék elítélték Nagy Imrét, az egyetemekről, de a hivatalokból is kezdték elküldeni a magyarokat úgy, mint az ötvenes évek elején. Ellenséges elemnek tituláltak bennünket.
– Mit tettél miután eljöttél a jogról?
– Elmentem volna dolgozni, de hónapokig nem kaptam semmilyen állást. „Osztályellenséget” nem vettek fel. Abból éltem akkor, hogy felkészítettem az egyetemre diákokat a Magyar Vegyes Líceumból. Végül felvettek, protekcióval, az Autobazához, egy tiszta román céghez. Két évig dolgoztam ott különféle beosztásban. Azután sikerült elérnem a vállalatnál, hogy küldjenek egy ajánlást az egyetem címére, amelyben kérték, vegyenek vissza, hogy megszerezhessem a diplomámat. Aláírta a párttitkár meg a szakszervezet elnöke is. Sajnos, senki sem vállalta az egyetem vezetői közül, hogy visszavegyenek, érvényben volt ugyanis egy rendelet, amelynek értelmében a jogra csakis a munkásosztály képviselőinek gyermekeit vehették fel. Azt javasolták, jelentkezzem a műszaki egyetemre, ajánlást is adtak. Így kerültem Temesvárra, építőanyagok szakra.
– A diplomavizsga után idejöttél Aradra?
– Egy év után az előregyártott elemek üzemében a minőségellenőrzés főnöke lettem. Akkor, 1970-ben történt egy tragédia: az UTA téren összeomlott egy négyemeletes új ház. Éjjel fél háromkor. Tizenöten haltak meg.
– Mi okozta ezt a szörnyűséget?
– A gyors, felületes, olcsó munka nem lehet jó minőségű. A leggyengébb betont használták az építkezésen. De a mai napig nem tisztázódott, hogy tulajdonképpen miért dőlt össze ez a tömbház... Akkor behívott a megyei első titkár, és kinevezett a minőségellenőrzés teljhatalmú főnökének. Még előtte, ’67-ben kaptam egy levelet a jogi egyetemről, és meghívtak, hogy fejezzem be levelezésin. Úgyhogy megszereztem a jogászi diplomát is. Később mindkét diplomával a tarsolyomban, kineveztek igazgatónak. Nem volt könnyű. Gyerekkoromban megtanultam, azután igazgatóként is alkalmaztam: mindent jól meg kell gondolni, és tenni kell valamit. Nem várni, nem félni! Mindig úgy kell tenni, ahogy az ellenség tenné, vagy ahogy kell nekünk. S még annyit: a tapasztalat nagyon fontos. Ki kell állni azért, ami jó a közösségnek és a családomnak! Nem játszhatjuk meg a hősöket. Mert nálunk nincs miért. Manapság a hősiességgel nem tudsz csinálni semmit.
„Rajongtam a pusztáért!”
– Aradon születtél?
– Nem. 1936-ban Valkány községtől 10 kilométerre, Koreckpusztán, a birtokon születtem egy kastélyban.
– Mi alkotta a birtokot?
– Egy kastély és egy kúria. Ezenkívül 20 gazdasági épület tartozott hozzá.
– Mekkora földterületen?
– Édesapám tulajdonában kb. 500 hektár volt. Először úgy tűnt, hogy könnyű, ragyogó gyerekkorom lesz. Nem így történt. Viszont megharcoltam a saját harcomat. Tizenkét éves koromig amennyi időt csak lehetett, a pusztán töltöttem. Rajongtam a pusztáért! Barátaim a béresgyerekek voltak és Tisza nevű kutyám. Na meg István bácsi, az öreg béresgazda, aki 90 évéből 75-öt a mi szolgálatunkban töltött. Igazi magyar, okos parasztember volt. A becsületesség mintaképe. Katonaviselt. Három évig volt huszár… Mi, gyerekek bosszantottuk folyton. „Egri csillagok”-at játszottunk a legnagyobb asztagokon, jött az eső, beáztak… Paraszti, félfeudális demokrácia volt nálunk.
– Aradi emlékeid?
– Arad új kapaszkodási lehetőséget adott. A korzó, amelyen annyiszor végigmentünk, és az Iskola. Berthe, Schőn s a tanárok… A városon kívül ott volt a Hegyalja. Ma is áll Kuvinban egy nagyon szép, kis hétvégi házunk.
– Mély nyomot hagyott benned gyerekkorod?
– Egész Bánság, maga a különleges táj, az árkok, a fák irtóan lekötöttek. Másodsorban pedig az emberek.
– Szóval földbirtokos családból származol. Mondanál néhány szót az őseidről?
– 1741-ben a Mária Terézia-féle nagy betelepítéskor jöttek a Habsburg-birodalomból. Német ajkúak voltak. Ezt a famíliát a nők magyarosították el. Nagyapám volt az első értelmiségi a családban, mint a Berlini Gazdasági Akadémia végzettje. Saját bankot alapított, és több ezer hektáron gazdálkodott. Hét nyelven beszélt, nagyon szerették az emberek. 1927-ben, az első román királyi földreform alkalmával a földje nagy részét elvették, mAradt 800-900 hektár. Nagyapám 75 éves korában a mezsgyén halt meg épp, amikor kijelölték a határt. Aznap délután meghalt nagyanyám is, aki nálánál harminc évvel fiatalabb volt.
– Mi lett a birtokkal?
– Édesapám abbahagyta az egyetemet, megnősült és elkezdett birtokgazdálkodással foglalkozni… De jött a háború, apámat rögtön kivitték a frontra. A vidéki földbirtokos 30 kilót fogyott Oroszországban. Részt vett Ogyessza elfoglalásában. Utána Krivoj Rogig kellett mennie… Jó kapcsolatai révén, anyámnak sikerült elintéznie, hogy hazaengedjék.
– Megnyugodhatott a család.
– Igen. De jött 1945. Mindent elvettek – 50 hektár földet hagytak. Az volt az agrárreform.
– Az épületeket is elvették?
– Nem. Csak a földet. ’49-ben elvették a mAradék földet is, és rá egy hétre az épületeket. Akkor került apám Dévára, kényszerlakhelyre. Tíz évig kellett ott mAradnia. Édesanyám és mi, gyerekek földönfutóvá lettünk. Szerencsénkre, egy egyedülálló idős asszony, Antalfi néni befogadta anyámat egyszobás, alkóvos lakásába – évekig ott lakott. A bátyám bekerült a Magyar Vegyes Líceum internátusába. Én Szentmiklóson mAradtam, mint diák egy kifőzdében. Amikor Pesten élő fiát miniszterhelyettesnek nevezték ki, magához vette Antalfi nénit. A lakást sikerült anyám nevére íratni.
– Édesanyád, egyébként, mivel foglalkozott?
– Különleges, gyönyörű szép, nagyon ügyes, jó hangú asszony volt. Egész életében harcolnia kellett. Tánctanárnő volt. Kodály Zoltán első felesége, aki távoli rokona volt, karolta fel még gyerekkorában. Így Pesten tánctanári diplomát szerzett, amit itt, Aradon a szocializmusban is használt. Nagyon jól tudott bánni az emberekkel.
– Édesanyád Aradi volt?
– Családunkban vele indult el az „Aradi vonal”. Előtte bánsági volt a család.
Juhász Béla
(Folytatjuk)
Nyugati Jelen (Arad), 2016. aug. 13.
Beszélgetés Koreck Aladár mérnökkel
„Ki kell állni azért, ami jó a közösségnek és a családomnak!” (2.)
– Az őseid után, szeretnék hallani valamit feleségedről, illetve gyerekeidről.
– 1967-ben nősültem. Feleségemet egy balatoni kiránduláson ismertem meg. Főkönyvelőként dolgozott a községgazdálkodási vállalatnál, és három évet a Vegyes egyik jogutódjában, az úgynevezett „Petróleum Líceumban”. Korán nyugdíjba ment… Egyetlen lányunk van. Temesváron ’95-ben elvégezte az orvosi egyetemet, és ott doktorált. Utána kapott egy magyar akadémiai ösztöndíjat. Emiatt időlegesen ’99-ben átment Szegedre. 2006 elejére adjunktusi rangig jutott. Komoly tudományos kutatómunkát folytatott. Dermatológiával foglalkozott, de legjobban az immunológia érdekelte. Kongresszusokon ismerték meg az amerikaiak, és kivitték. Hangsúlyozom: nem emigrált, hanem kivitték. Jelenleg orvosi menedzsmenttel foglalkozik egy orvosi eszközöket gyártó cégnél.
– Melyik városban él?
– San Franciscóban.
– Unokáid vannak-e?
– Van egy nyolcéves fiú unokám. A lányom, aki 2006-ban ment ki, tavaly jött haza először. Idén magával hozta az unokámat is.
– Alkalma volt megismerni a nagyszüleit.
– 2008-ban, amikor állapotos volt, elcsalt minket San Franciscóba, bébiszitternek. Akkor beadtam a lemondásomat a munkahelyemen, otthagytam a vezérigazgatói állásomat, és feleségemmel kimentünk Amerikába. Hat évet mAradtunk.
– Mit csináltál ott ilyen sokáig?
– Ott kezdtem el írni. Na, nem leveleket, hanem Fuimus című regényemet. Az írótollat tulajdonképpen a következőmondat adta a kezembe: „Minden jó és szép elfelejtődik, még a rossz is sokszor.”
– Hogy érezted magad Amerikában?
– Rendkívül idegennek tűnt. A lányom nagyon jól érzi magát, rengeteget dolgozik, de a feleségem meg én idegenül éreztük magunkat.
– Milyen szempontból?
– Az egész élet egészen más ott, pedig Kalifornia Amerika gyöngye. Teljesen más közeg, mint a miénk. Rengeteg a bevándorló, mindenhova csak autóval lehet menni, aki nem tud elég jól angolul, kisebbségi érzése van… És minden olyan nagy! Minden a modern technikára alapszik.
– Magyarokkal, románokkal találkoztál ott?
– New Yorkban, San Franciscóban, kis városokban, mindenütt lehet találkozni magyarokkal vagy románokkal. A nagyvárosokban szalámit, sonkát, minden itthon megszokott ételt megtalálsz, vannak magyar üzletek is.
– Az evés azonban nem minden…!
– Összebarátkoztam egy magyar cisztercita szerzetessel. ’56-ban megalakítottak egy középiskolát, ahol ma az éves tandíj 40 ezer dollár. A kollégiumért még 10 ezer dollárt kell fizetni. Tizenkét országból vannak diákjaik. Úgy folyik ott a nevelés, mint régen a legjobb egyházi iskolákban. Óriási hangsúlyt fektetnek a kultúrára és a sportra.
– Általában milyen a kulturális színvonal Amerikában?
– Van kultúra, de nagyon kevesen kérnek belőle. Amerikában mindenhol a teljesítmény számít. Senkit sem érdekel, ki vagy, mi vagy, honnan jöttél. Ha szükségük van rád, bármilyen fizetést megadnak.
– Hat év távol hazádtól. Nem volt honvágyad?
– Az Aradi utcákra és az Aradi életre vágyódtam nagyon. Hiányzott az, hogy itthon, ha kimegyek az utcára, lépten-nyomon találkozom ismerőssel; több mint tízezer munkatársam volt az évek során, rengetegen ismertek.
– Sokat utaztál hosszú életed során?
– A múlt rendszerben, ahogy lehetett, kétévente mentem át Magyarországra; sok rokonunk él ott. Turistaként jártam Moszkvában és Leningrádban is. A rendszerváltás után eljutottam nem csak a tengerentúlra, de Afrikába és Ázsiába is.
„Tizenhat éves koromban írnom kellett egy regényt”
– Vallásos vagy? Volt kapcsolatod az egyházzal?
– Hithű katolikusnak neveltek, félig-meddig az is mAradtam. De nem a bigott fajtából. A vallás összehozott Szoboszlay Aladárral és dr. Dóczi Györggyel.
– Kapcsolatban voltál más ismert személyiségekkel is, akik hatással voltak életedre?
– Sok fontos embert megismertem Berky Jóskán keresztül, aki a belvárosi minorita templom kántora volt. Megemlíteném Felszegi akadémikust, dr. Bárányi Ferenc egykori minisztert, aki a mai napig legjobb barátaim egyike, Drăgulescu akadémikust a műszaki egyetemről.
– Hogy kerültél kapcsolatba az irodalommal?
– Diákkoromban Ficzay Dénes hatására kezdtem foglalkozni az irodalommal. Tizenhat éves koromban írnom kellett neki egy regényt, amit felolvastam az osztályban.
– Miről szólt?
– Afrikában játszódó kalandregény volt.
– Mondanál pár szót tavaly megjelent könyvedről?
– 2015-ben jelent meg Szegeden. Címe: Fuimus. Családom története 1949-ig. Hamarosan megjelenik második, bővített kiadása. Jelenleg dolgozom egy Aradhoz inkább kapcsolódó, a Magyar Vegyes Líceum tanári karára emlékező köteten. Ezt mindenképpen Aradon szeretném megjelentetni.
„Fiatalkoromban osztályellenségnek tituláltak”
– Vannak igaz barátaid?
– Elég rosszul állok. Legjobb barátom mai napig dr. Bárányi Ferenc, aki, sajnos, nagyon beteg. Igaz barátomnak tartom még Aradról Cziszter Kálmánt, akivel kollégák is voltunk. Tartom a kapcsolatot egykori iskolatársaimmal – én szerveztem az érettségi találkozók egy részét.
– Politikai beállítottságod?
– Fiatalkoromban osztályellenségnek tituláltak. Miután kiharcoltam, hogy diplomákat szerezzek, labdába rúghattam. Mielőtt kinevezhettek volna igazgatónak, be kellett lépnem a pártba.
– Sugallták, hogy be kéne lépned?
– Nem sugallták. Határozottan megmondták. És azt is megemlítették, hogy óriási építkezések lesznek Bukarestben meg másutt, ahol szükség van jó szakemberekre… Nem akartam elhagyni Aradot… Aztán 1990-ben beiratkoztam az RMDSZ-be. Nem tudtam vállalni semmilyen funkciót, de támogattam a szervezetet.
– Hogy állsz egészségileg?
– Általában jól, ha leszámítjuk az apróbb bajokat. Van egy komolyabb szívritmuszavarom, amit akkor kaptam, amikor a vállalat egyik kőbányájában balesetet szenvedett egy tökrészeg munkás, és meghalt.
– Most, majdnem 80 évesen, elégedett embernek tartod magadat?
– Egész életemben megpróbáltam úgy gazdálkodni, hogy öregkoromra ne érjenek kellemetlen meglepetések. Mindent megtettem, amit tudtam. És büszkén állítom, hogy soha az életben nem voltam korrupt. A korrupció nem jó, sem nekem, sem másnak. Olyan, mint egy ragályos betegség: ha egyszer elkaptad, nagyon nehezen tudsz megszabadulni tőle. Ide tartozik, hogy ma is ugyanabban a lakásban lakom, mint 1975-ben. Se palotám, se villám nincs. Pedig lehetett volna, főleg a ’90-es években.
– Mivel töltöd legszívesebben szabadidődet? Mivel szoktál szórakozni?
– Olvasással.
– Miket olvasol?
– Elsősorban Aradi napilapomat, a Nyugati Jelent. Rengeteg folyóiratot, magazint vásárolok, ha Magyarországon vagyok, de itt, Aradon is. Újabban rászoktam a rejtvényfejtésre. De csak a könnyebb, klasszikus rejtvényeket szeretem. Az első regényt, Dumas A három testőrét harmadik osztályos koromban olvastam a pad alatt a kétszázlakosú Bolgártelep iskolájában.
– A zenét szereted?
– Mindig szerettem koncertekre járni, meg operába. Nagyon szeretem hallgatni a zenét, de én nem zenélek.
– Sport?
– Hát, abban sem nagyon „úszkálok”.
– Nézni sem szoktad?
– Szoktam, de ritkán.
– Milyen gondjaid vannak mostanában?
– Huszonöt éve harcolok az állammal egy kárpótlási ügyben. A család kastélyát és az egész birtokot földig rombolták, és semmi kárpótlást sem láttunk.
– Van-e még valami hiányérzeted?
– Több is. Nem tudom, jó vagy rossz lett volna komolyabban foglalkoznom az irodalommal. Más: a hosszú évtizedes bezártság után, túl későn kaptuk meg a szabadságot, hogy kimozduljunk a világba. Talán a legfontosabb hiányérzetem abból származik, hogy túlságosan sokat dolgoztam.
– Mi az, amit másként csinálnál, ha most kezdenéd?
– Nehéz kérdés…Több időt töltenék a családommal, főleg a lányommal. Foglalkoztam vele, vittem a hegyekbe, megtanítottam síelni, de sokszor vasárnap is be kellett mennem a munkahelyemre, akkor sem jutott időm vele lenni. A bátyámra és Bárányira is több időt kellett volna szánnom. Bátyám fedezte annak idején egyetemi tanulmányaim összes költségét. Bárányi máltai lovagot szeretett volna faragni belőlem. A nagyvállalati teendőim mellett nem vállalhattam azt a munkát is.
– El szeretnél-e még mondani valamit, amiről nem kérdeztelek?
– Aradon még jobban kellene vigyáznunk megmAradt örökségünkre! Ezt más is mondta már.
– Sok érdekességet tudtam meg tőled, rólad, családodról.
– Valljuk be, nem volt közönséges életem. Sajnos. Én a hozzáállásommal egész életemben csak olyan engedményt tettem, amit elfogadott a lelkiismeretem. Korosztályom legnagyobb félelme az volt, nehogy beszervezzenek, kötelezzenek arra, hogy besúgó legyek.
– Sikerült ellenállni?
– Sikerült! Annak ellenére, hogy óriási pókhálóként szövődött körénk a besúgók hada; mindenki mindenkiről jelentett. Nem tartóztatták le rögtön az illetőt, mint az ötvenes években, csak gyűjtötték az információkat a dossziéjában, és végül lecsaptak rá. Nagyon kellett vigyázni. És lehetett vigyázni. Nálam a vállalatnál külön irodája volt a szekus őrnagynak. A postaládájába be lehetett ejteni bármit…
– Mire vagy a legbüszkébb?
– Arra, hogy sohasem ragaszkodtam egy teljesen értelmetlen osztályharchoz, sohasem mondtam, hogy majd én megmutatom a kommunistáknak… Úgy gondoltam, hogy a saját eszközeimmel fogok ellenük harcolni, a tanulással és a tisztességes helyezkedéssel. Másképpen másokon sem lehet segíteni. Azzal, hogy én ezt a pályát választottam, és elfogadtam azt, hogy a párt nevezzen ki engem igazgatónak, lehetőséget kaptam arra, hogy Aradon több mint 30 ezer lakás, szállodák és más középületek felépítését felügyeljem. Mi építettük az Astoria (ma Continental) Szállót, a Vagongyár meg a Teba egy részét, a Szakszervezetek Házát, a kürtösi jéggyárat, és még sorolhatnám. S még kihangsúlyoznám: Nem loptam soha! Nem érdemes lopni. Lehet, hogy származásom is segített, hogy erre a véleményre jussak.
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)
„Ki kell állni azért, ami jó a közösségnek és a családomnak!” (1.)
„Elnézést kérek a város, a megye vezetőitől, mert mind a barátaim, tisztelem őket, de szerintem nem üzletemberek. Amerikában azért mennek jobban a dolgok, mert üzletemberek vezetik azokat, de legalábbis vannak jó üzletemberek, akik a vezetők mögül irányítanak.”
„A régi rendszerben én mindenkivel jóban voltam. Nem engedhettem meg magamnak ellenséget.”
„A politikában a fiatalokat nem szabad elhagyni, hogy egyedül vezessenek. Én fiatalpárti vagyok, de a munkahelyemen is tudtam, hogy támogatni kell őket – tanácsokkal, véleménnyel stb.”
Ezeket a gondolatokat szeretném előrebocsátani mai beszélgetésünk kezdetekor.
– Mint egy igazgató a gyűlés indításakor. Hol voltál te igazgató?
– Az Arad Megyei Építő-szerelő Vállalatnál (ICMJ). 1965-ben vettek fel, 1978-ban neveztek ki igazgatónak és 2008-ban mondtam fel az igazgatóságot.
– Tehát, harminc évig vezetted ugyanazt a nagyvállalatot.
– Több mint tíz évig a szocializmusban, tíz évig az átmeneti időszakban, a ’90-es években és csaknem tíz évig a magánszektorban – egy Nagyváradi privát cég vette meg a vállalatot. Ők az osztályvezetőktől kezdve minden vezető beosztású személyt kidobtak. Egymagam mAradtam. Miért? Mert mindig megcsináltam azt, amit kellett. Megbíztak bennem. Gyakorlatilag három rendszerben vezettem a vállalatot… Így van ez a magyar üggyel is. Minden alkalmat meg kell ragadni s tenni kell, akarni kell, hogy megmAradjunk… Gyerekként, tizennégy évesen szembe találtam magam a rendszerrel. Két lehetőség közül választhattam: 1. ellenségként viselkedni, nyíltan, 2. behódolni a rendszernek. Később még megjelent egy harmadik lehetőség: hagyni magadat beszervezni besúgónak. A negyedik lehetőség volt megpróbálni együtt élni ezzel a rendszerrel, akár egy rossz házasságban: nem szeretjük egymást, de megvagyunk együtt.
– Mikor volt ez?
– A múlt rendszerben, az ötvenes évek végén.
„’56 őszén alkalmam volt kezet fogni és beszélgetni Tamási Áronnal”
– Mondanál valamit tanulmányaidról?
– Dicsérő oklevéllel fejeztem be a középiskolát.
– Hol?
– Aradon, a Magyar Vegyes Líceumban.
– Voltak-e kedvenc tanáraid?
– Elsősorban Ficzay, aki megszerettette velem az irodalmat. Osztályfőnököm Fábián volt. Nem a kedvencem, én sem az övé. Őszintén szólva, nem szerettem sem a fizikát, sem a kémiát. A rendszer faragott mérnökké, nem más… Calvasina, a Csoszi is nagyon jópofa tanár volt – szerettem a történelmet.
– Hova jártál elemi iskolába?
– Az első osztályt Aradon végeztem, utána falun.
– Melyik faluban?
– Körösztúron, pontosabban Pusztakeresztúron. De pár hétig egy kicsi faluban, Bolgártelepen is meg kellett húzódnunk bátyámmal. Az első, második és harmadik gimnáziumot Szentmiklóson jártam. Utána kerültem Aradra a Magyar Vegyes Líceumba. Következett volna az egyetem, de lebetegedtem, vesztettem egy évet. Aztán már nem fogadták el a dicsérő oklevelemet. Akkor én, aki nyolcéves koromban még egy mukkot sem tudtam románul, taktikáztam egy nagyot.
– Miben állt a taktikád?
– A román jogra kértem a felvételemet, a Babeș Egyetemre. Ezeregyszázan voltunk száz helyre. Négyessel lehetett bejutni, négyesem lett. De elutasítottak. Egy szerbbel, egy némettel és egy volt papnövendékkel együtt kiestünk. Nem támogatták a kisebbségeket. Akkor írtam egy levelet a miniszternek, s vázoltam a történteket. A miniszter utasította, hogy mind a négyünket vegyenek fel. Attól kezdve nem volt politikai problémám a Babeș Egyetemen.
– Mikor történt ez?
– ’55-től ’58-ig. Magyar kollégáim a Bolyairól haragudtak rám, azt mondták, elárultam a magyarokat. Megmondtam nekik: ha egy magyar hozzám fog jönni, és én védem, az megnyeri, ha egy magyar hozzátok megy, az biztosan elveszti. Szegény Tokay Gyuri volt az egyetlen, aki azt mondta, igazam van.
– Volt-e az egyetemen valami hátrányod amiatt, hogy magyar nyelven végezted el a középiskolát?
– Az óvodától kezdve egészen az érettségiig minden iskolámat magyar nyelven végeztem. Ennek ellenére, az egyetemen, ahol románul folyt az oktatás, semmilyen hátrányom nem volt emiatt. A felvételi vizsgán én írtam a legjobb dolgozatot nyelvtanból. A román nyelvű jogi egyetemet tiszta jelessel végeztem el.
– Egyetemista éveid idején mit nyújtott neked Kolozsvár?
– Az Aradi Magyar Vegyes Líceum olyan fegyvert adott a kezembe, amelynek segítségével Kolozsváron mint román egyetem hallgatója bekerültem egy úgynevezett irodalmi elit társaságba. Két házigazdám volt: Péró Sándor orgonaművész és György Dénes szavalóművész. Ők vezettek be a társaságba. Vonzott a költészet, írtam is néhány jó verset. Az egyik legvisszahúzódóbb költő, Bartalis János nagyon szimpatizált engem. Azt mondta: „Írjál azt, ami neked jön. Ha az nem jó, akkor ne írj többet!” Kapcsolatba kerültem még Olosz Lajossal, akinek a fia felettem járt a Magyar Vegyes Líceumban. Méliusz Józsefet is megismertem, aki kollégája volt édesapámnak. ’56 őszén alkalmam volt kezet fogni és beszélgetni Tamási Áronnal.
– Amikor igazgatóként dolgoztál, nem írtál?
– Mikor? Reggel héttől este tízig bent voltam a munkahelyen.
– Szóval elvégezted a jogi egyetemet.
– Nem éppen. Ugyanis utolsó év előtt eltávolítottak. ’58-ban, amikor Kádárék elítélték Nagy Imrét, az egyetemekről, de a hivatalokból is kezdték elküldeni a magyarokat úgy, mint az ötvenes évek elején. Ellenséges elemnek tituláltak bennünket.
– Mit tettél miután eljöttél a jogról?
– Elmentem volna dolgozni, de hónapokig nem kaptam semmilyen állást. „Osztályellenséget” nem vettek fel. Abból éltem akkor, hogy felkészítettem az egyetemre diákokat a Magyar Vegyes Líceumból. Végül felvettek, protekcióval, az Autobazához, egy tiszta román céghez. Két évig dolgoztam ott különféle beosztásban. Azután sikerült elérnem a vállalatnál, hogy küldjenek egy ajánlást az egyetem címére, amelyben kérték, vegyenek vissza, hogy megszerezhessem a diplomámat. Aláírta a párttitkár meg a szakszervezet elnöke is. Sajnos, senki sem vállalta az egyetem vezetői közül, hogy visszavegyenek, érvényben volt ugyanis egy rendelet, amelynek értelmében a jogra csakis a munkásosztály képviselőinek gyermekeit vehették fel. Azt javasolták, jelentkezzem a műszaki egyetemre, ajánlást is adtak. Így kerültem Temesvárra, építőanyagok szakra.
– A diplomavizsga után idejöttél Aradra?
– Egy év után az előregyártott elemek üzemében a minőségellenőrzés főnöke lettem. Akkor, 1970-ben történt egy tragédia: az UTA téren összeomlott egy négyemeletes új ház. Éjjel fél háromkor. Tizenöten haltak meg.
– Mi okozta ezt a szörnyűséget?
– A gyors, felületes, olcsó munka nem lehet jó minőségű. A leggyengébb betont használták az építkezésen. De a mai napig nem tisztázódott, hogy tulajdonképpen miért dőlt össze ez a tömbház... Akkor behívott a megyei első titkár, és kinevezett a minőségellenőrzés teljhatalmú főnökének. Még előtte, ’67-ben kaptam egy levelet a jogi egyetemről, és meghívtak, hogy fejezzem be levelezésin. Úgyhogy megszereztem a jogászi diplomát is. Később mindkét diplomával a tarsolyomban, kineveztek igazgatónak. Nem volt könnyű. Gyerekkoromban megtanultam, azután igazgatóként is alkalmaztam: mindent jól meg kell gondolni, és tenni kell valamit. Nem várni, nem félni! Mindig úgy kell tenni, ahogy az ellenség tenné, vagy ahogy kell nekünk. S még annyit: a tapasztalat nagyon fontos. Ki kell állni azért, ami jó a közösségnek és a családomnak! Nem játszhatjuk meg a hősöket. Mert nálunk nincs miért. Manapság a hősiességgel nem tudsz csinálni semmit.
„Rajongtam a pusztáért!”
– Aradon születtél?
– Nem. 1936-ban Valkány községtől 10 kilométerre, Koreckpusztán, a birtokon születtem egy kastélyban.
– Mi alkotta a birtokot?
– Egy kastély és egy kúria. Ezenkívül 20 gazdasági épület tartozott hozzá.
– Mekkora földterületen?
– Édesapám tulajdonában kb. 500 hektár volt. Először úgy tűnt, hogy könnyű, ragyogó gyerekkorom lesz. Nem így történt. Viszont megharcoltam a saját harcomat. Tizenkét éves koromig amennyi időt csak lehetett, a pusztán töltöttem. Rajongtam a pusztáért! Barátaim a béresgyerekek voltak és Tisza nevű kutyám. Na meg István bácsi, az öreg béresgazda, aki 90 évéből 75-öt a mi szolgálatunkban töltött. Igazi magyar, okos parasztember volt. A becsületesség mintaképe. Katonaviselt. Három évig volt huszár… Mi, gyerekek bosszantottuk folyton. „Egri csillagok”-at játszottunk a legnagyobb asztagokon, jött az eső, beáztak… Paraszti, félfeudális demokrácia volt nálunk.
– Aradi emlékeid?
– Arad új kapaszkodási lehetőséget adott. A korzó, amelyen annyiszor végigmentünk, és az Iskola. Berthe, Schőn s a tanárok… A városon kívül ott volt a Hegyalja. Ma is áll Kuvinban egy nagyon szép, kis hétvégi házunk.
– Mély nyomot hagyott benned gyerekkorod?
– Egész Bánság, maga a különleges táj, az árkok, a fák irtóan lekötöttek. Másodsorban pedig az emberek.
– Szóval földbirtokos családból származol. Mondanál néhány szót az őseidről?
– 1741-ben a Mária Terézia-féle nagy betelepítéskor jöttek a Habsburg-birodalomból. Német ajkúak voltak. Ezt a famíliát a nők magyarosították el. Nagyapám volt az első értelmiségi a családban, mint a Berlini Gazdasági Akadémia végzettje. Saját bankot alapított, és több ezer hektáron gazdálkodott. Hét nyelven beszélt, nagyon szerették az emberek. 1927-ben, az első román királyi földreform alkalmával a földje nagy részét elvették, mAradt 800-900 hektár. Nagyapám 75 éves korában a mezsgyén halt meg épp, amikor kijelölték a határt. Aznap délután meghalt nagyanyám is, aki nálánál harminc évvel fiatalabb volt.
– Mi lett a birtokkal?
– Édesapám abbahagyta az egyetemet, megnősült és elkezdett birtokgazdálkodással foglalkozni… De jött a háború, apámat rögtön kivitték a frontra. A vidéki földbirtokos 30 kilót fogyott Oroszországban. Részt vett Ogyessza elfoglalásában. Utána Krivoj Rogig kellett mennie… Jó kapcsolatai révén, anyámnak sikerült elintéznie, hogy hazaengedjék.
– Megnyugodhatott a család.
– Igen. De jött 1945. Mindent elvettek – 50 hektár földet hagytak. Az volt az agrárreform.
– Az épületeket is elvették?
– Nem. Csak a földet. ’49-ben elvették a mAradék földet is, és rá egy hétre az épületeket. Akkor került apám Dévára, kényszerlakhelyre. Tíz évig kellett ott mAradnia. Édesanyám és mi, gyerekek földönfutóvá lettünk. Szerencsénkre, egy egyedülálló idős asszony, Antalfi néni befogadta anyámat egyszobás, alkóvos lakásába – évekig ott lakott. A bátyám bekerült a Magyar Vegyes Líceum internátusába. Én Szentmiklóson mAradtam, mint diák egy kifőzdében. Amikor Pesten élő fiát miniszterhelyettesnek nevezték ki, magához vette Antalfi nénit. A lakást sikerült anyám nevére íratni.
– Édesanyád, egyébként, mivel foglalkozott?
– Különleges, gyönyörű szép, nagyon ügyes, jó hangú asszony volt. Egész életében harcolnia kellett. Tánctanárnő volt. Kodály Zoltán első felesége, aki távoli rokona volt, karolta fel még gyerekkorában. Így Pesten tánctanári diplomát szerzett, amit itt, Aradon a szocializmusban is használt. Nagyon jól tudott bánni az emberekkel.
– Édesanyád Aradi volt?
– Családunkban vele indult el az „Aradi vonal”. Előtte bánsági volt a család.
Juhász Béla
(Folytatjuk)
Nyugati Jelen (Arad), 2016. aug. 13.
Beszélgetés Koreck Aladár mérnökkel
„Ki kell állni azért, ami jó a közösségnek és a családomnak!” (2.)
– Az őseid után, szeretnék hallani valamit feleségedről, illetve gyerekeidről.
– 1967-ben nősültem. Feleségemet egy balatoni kiránduláson ismertem meg. Főkönyvelőként dolgozott a községgazdálkodási vállalatnál, és három évet a Vegyes egyik jogutódjában, az úgynevezett „Petróleum Líceumban”. Korán nyugdíjba ment… Egyetlen lányunk van. Temesváron ’95-ben elvégezte az orvosi egyetemet, és ott doktorált. Utána kapott egy magyar akadémiai ösztöndíjat. Emiatt időlegesen ’99-ben átment Szegedre. 2006 elejére adjunktusi rangig jutott. Komoly tudományos kutatómunkát folytatott. Dermatológiával foglalkozott, de legjobban az immunológia érdekelte. Kongresszusokon ismerték meg az amerikaiak, és kivitték. Hangsúlyozom: nem emigrált, hanem kivitték. Jelenleg orvosi menedzsmenttel foglalkozik egy orvosi eszközöket gyártó cégnél.
– Melyik városban él?
– San Franciscóban.
– Unokáid vannak-e?
– Van egy nyolcéves fiú unokám. A lányom, aki 2006-ban ment ki, tavaly jött haza először. Idén magával hozta az unokámat is.
– Alkalma volt megismerni a nagyszüleit.
– 2008-ban, amikor állapotos volt, elcsalt minket San Franciscóba, bébiszitternek. Akkor beadtam a lemondásomat a munkahelyemen, otthagytam a vezérigazgatói állásomat, és feleségemmel kimentünk Amerikába. Hat évet mAradtunk.
– Mit csináltál ott ilyen sokáig?
– Ott kezdtem el írni. Na, nem leveleket, hanem Fuimus című regényemet. Az írótollat tulajdonképpen a következőmondat adta a kezembe: „Minden jó és szép elfelejtődik, még a rossz is sokszor.”
– Hogy érezted magad Amerikában?
– Rendkívül idegennek tűnt. A lányom nagyon jól érzi magát, rengeteget dolgozik, de a feleségem meg én idegenül éreztük magunkat.
– Milyen szempontból?
– Az egész élet egészen más ott, pedig Kalifornia Amerika gyöngye. Teljesen más közeg, mint a miénk. Rengeteg a bevándorló, mindenhova csak autóval lehet menni, aki nem tud elég jól angolul, kisebbségi érzése van… És minden olyan nagy! Minden a modern technikára alapszik.
– Magyarokkal, románokkal találkoztál ott?
– New Yorkban, San Franciscóban, kis városokban, mindenütt lehet találkozni magyarokkal vagy románokkal. A nagyvárosokban szalámit, sonkát, minden itthon megszokott ételt megtalálsz, vannak magyar üzletek is.
– Az evés azonban nem minden…!
– Összebarátkoztam egy magyar cisztercita szerzetessel. ’56-ban megalakítottak egy középiskolát, ahol ma az éves tandíj 40 ezer dollár. A kollégiumért még 10 ezer dollárt kell fizetni. Tizenkét országból vannak diákjaik. Úgy folyik ott a nevelés, mint régen a legjobb egyházi iskolákban. Óriási hangsúlyt fektetnek a kultúrára és a sportra.
– Általában milyen a kulturális színvonal Amerikában?
– Van kultúra, de nagyon kevesen kérnek belőle. Amerikában mindenhol a teljesítmény számít. Senkit sem érdekel, ki vagy, mi vagy, honnan jöttél. Ha szükségük van rád, bármilyen fizetést megadnak.
– Hat év távol hazádtól. Nem volt honvágyad?
– Az Aradi utcákra és az Aradi életre vágyódtam nagyon. Hiányzott az, hogy itthon, ha kimegyek az utcára, lépten-nyomon találkozom ismerőssel; több mint tízezer munkatársam volt az évek során, rengetegen ismertek.
– Sokat utaztál hosszú életed során?
– A múlt rendszerben, ahogy lehetett, kétévente mentem át Magyarországra; sok rokonunk él ott. Turistaként jártam Moszkvában és Leningrádban is. A rendszerváltás után eljutottam nem csak a tengerentúlra, de Afrikába és Ázsiába is.
„Tizenhat éves koromban írnom kellett egy regényt”
– Vallásos vagy? Volt kapcsolatod az egyházzal?
– Hithű katolikusnak neveltek, félig-meddig az is mAradtam. De nem a bigott fajtából. A vallás összehozott Szoboszlay Aladárral és dr. Dóczi Györggyel.
– Kapcsolatban voltál más ismert személyiségekkel is, akik hatással voltak életedre?
– Sok fontos embert megismertem Berky Jóskán keresztül, aki a belvárosi minorita templom kántora volt. Megemlíteném Felszegi akadémikust, dr. Bárányi Ferenc egykori minisztert, aki a mai napig legjobb barátaim egyike, Drăgulescu akadémikust a műszaki egyetemről.
– Hogy kerültél kapcsolatba az irodalommal?
– Diákkoromban Ficzay Dénes hatására kezdtem foglalkozni az irodalommal. Tizenhat éves koromban írnom kellett neki egy regényt, amit felolvastam az osztályban.
– Miről szólt?
– Afrikában játszódó kalandregény volt.
– Mondanál pár szót tavaly megjelent könyvedről?
– 2015-ben jelent meg Szegeden. Címe: Fuimus. Családom története 1949-ig. Hamarosan megjelenik második, bővített kiadása. Jelenleg dolgozom egy Aradhoz inkább kapcsolódó, a Magyar Vegyes Líceum tanári karára emlékező köteten. Ezt mindenképpen Aradon szeretném megjelentetni.
„Fiatalkoromban osztályellenségnek tituláltak”
– Vannak igaz barátaid?
– Elég rosszul állok. Legjobb barátom mai napig dr. Bárányi Ferenc, aki, sajnos, nagyon beteg. Igaz barátomnak tartom még Aradról Cziszter Kálmánt, akivel kollégák is voltunk. Tartom a kapcsolatot egykori iskolatársaimmal – én szerveztem az érettségi találkozók egy részét.
– Politikai beállítottságod?
– Fiatalkoromban osztályellenségnek tituláltak. Miután kiharcoltam, hogy diplomákat szerezzek, labdába rúghattam. Mielőtt kinevezhettek volna igazgatónak, be kellett lépnem a pártba.
– Sugallták, hogy be kéne lépned?
– Nem sugallták. Határozottan megmondták. És azt is megemlítették, hogy óriási építkezések lesznek Bukarestben meg másutt, ahol szükség van jó szakemberekre… Nem akartam elhagyni Aradot… Aztán 1990-ben beiratkoztam az RMDSZ-be. Nem tudtam vállalni semmilyen funkciót, de támogattam a szervezetet.
– Hogy állsz egészségileg?
– Általában jól, ha leszámítjuk az apróbb bajokat. Van egy komolyabb szívritmuszavarom, amit akkor kaptam, amikor a vállalat egyik kőbányájában balesetet szenvedett egy tökrészeg munkás, és meghalt.
– Most, majdnem 80 évesen, elégedett embernek tartod magadat?
– Egész életemben megpróbáltam úgy gazdálkodni, hogy öregkoromra ne érjenek kellemetlen meglepetések. Mindent megtettem, amit tudtam. És büszkén állítom, hogy soha az életben nem voltam korrupt. A korrupció nem jó, sem nekem, sem másnak. Olyan, mint egy ragályos betegség: ha egyszer elkaptad, nagyon nehezen tudsz megszabadulni tőle. Ide tartozik, hogy ma is ugyanabban a lakásban lakom, mint 1975-ben. Se palotám, se villám nincs. Pedig lehetett volna, főleg a ’90-es években.
– Mivel töltöd legszívesebben szabadidődet? Mivel szoktál szórakozni?
– Olvasással.
– Miket olvasol?
– Elsősorban Aradi napilapomat, a Nyugati Jelent. Rengeteg folyóiratot, magazint vásárolok, ha Magyarországon vagyok, de itt, Aradon is. Újabban rászoktam a rejtvényfejtésre. De csak a könnyebb, klasszikus rejtvényeket szeretem. Az első regényt, Dumas A három testőrét harmadik osztályos koromban olvastam a pad alatt a kétszázlakosú Bolgártelep iskolájában.
– A zenét szereted?
– Mindig szerettem koncertekre járni, meg operába. Nagyon szeretem hallgatni a zenét, de én nem zenélek.
– Sport?
– Hát, abban sem nagyon „úszkálok”.
– Nézni sem szoktad?
– Szoktam, de ritkán.
– Milyen gondjaid vannak mostanában?
– Huszonöt éve harcolok az állammal egy kárpótlási ügyben. A család kastélyát és az egész birtokot földig rombolták, és semmi kárpótlást sem láttunk.
– Van-e még valami hiányérzeted?
– Több is. Nem tudom, jó vagy rossz lett volna komolyabban foglalkoznom az irodalommal. Más: a hosszú évtizedes bezártság után, túl későn kaptuk meg a szabadságot, hogy kimozduljunk a világba. Talán a legfontosabb hiányérzetem abból származik, hogy túlságosan sokat dolgoztam.
– Mi az, amit másként csinálnál, ha most kezdenéd?
– Nehéz kérdés…Több időt töltenék a családommal, főleg a lányommal. Foglalkoztam vele, vittem a hegyekbe, megtanítottam síelni, de sokszor vasárnap is be kellett mennem a munkahelyemre, akkor sem jutott időm vele lenni. A bátyámra és Bárányira is több időt kellett volna szánnom. Bátyám fedezte annak idején egyetemi tanulmányaim összes költségét. Bárányi máltai lovagot szeretett volna faragni belőlem. A nagyvállalati teendőim mellett nem vállalhattam azt a munkát is.
– El szeretnél-e még mondani valamit, amiről nem kérdeztelek?
– Aradon még jobban kellene vigyáznunk megmAradt örökségünkre! Ezt más is mondta már.
– Sok érdekességet tudtam meg tőled, rólad, családodról.
– Valljuk be, nem volt közönséges életem. Sajnos. Én a hozzáállásommal egész életemben csak olyan engedményt tettem, amit elfogadott a lelkiismeretem. Korosztályom legnagyobb félelme az volt, nehogy beszervezzenek, kötelezzenek arra, hogy besúgó legyek.
– Sikerült ellenállni?
– Sikerült! Annak ellenére, hogy óriási pókhálóként szövődött körénk a besúgók hada; mindenki mindenkiről jelentett. Nem tartóztatták le rögtön az illetőt, mint az ötvenes években, csak gyűjtötték az információkat a dossziéjában, és végül lecsaptak rá. Nagyon kellett vigyázni. És lehetett vigyázni. Nálam a vállalatnál külön irodája volt a szekus őrnagynak. A postaládájába be lehetett ejteni bármit…
– Mire vagy a legbüszkébb?
– Arra, hogy sohasem ragaszkodtam egy teljesen értelmetlen osztályharchoz, sohasem mondtam, hogy majd én megmutatom a kommunistáknak… Úgy gondoltam, hogy a saját eszközeimmel fogok ellenük harcolni, a tanulással és a tisztességes helyezkedéssel. Másképpen másokon sem lehet segíteni. Azzal, hogy én ezt a pályát választottam, és elfogadtam azt, hogy a párt nevezzen ki engem igazgatónak, lehetőséget kaptam arra, hogy Aradon több mint 30 ezer lakás, szállodák és más középületek felépítését felügyeljem. Mi építettük az Astoria (ma Continental) Szállót, a Vagongyár meg a Teba egy részét, a Szakszervezetek Házát, a kürtösi jéggyárat, és még sorolhatnám. S még kihangsúlyoznám: Nem loptam soha! Nem érdemes lopni. Lehet, hogy származásom is segített, hogy erre a véleményre jussak.
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)