Hétvége a Vajdaságban (I.)
Templomaik vertek hidat Tornya és Csóka között
„Nahát, ez pont úgy néz ki, mint a mienk”, hökkent meg a férfi a tornyai katolikus templom fotója előtt. Ez a pillanat volt az, amikor a két, légvonalban ugyan nem túl távoli, de két országhatár által elválasztott helység, az Arad megyei Tornya és a szerbiai, vajdasági Csóka kapcsolata elkezdődött.
Ezt persze akkor sem a fénykép tulajdonosa, sem a rácsodálkozó nem tudta. Teljesen véletlenül találkoztak egy mindkettőjük számára külföldnek számító helyen, a magyarországi Szarvason, ahova versennyel egybekötött aratóünnepségre érkeztek. Miután beszélgetés közben kiderítették, hogy mindkét településnek valamikor a Marczibányiak voltak a földbirtokosai, ez a család építtette a két (egymásra hasonlító) templomot, elhatározták: a későbbiekben találkozniuk kell, hogy megbeszéljék a továbbiakat.
Augusztus utolsó hétvégéjén így kelt útra a a tornyai PROPIR-KULT elnökasszonya, Tóth Piroska és párja, valamint egy baráti házaspár, hogy Csókán két napra Borsoséknál Kálmán és Katalin vendégei legyenek. A vendégek ajándékba puchói és csókai Marczibányi Antal cs. kir. kamarás „egyenes maradék nélkül történendő halálom esetén következő”, levéltárból kibányászott, 1872-ben kelt végrendeletének fénymásolatát vitték, amelyből kiderül: egykor, a közös birtokos révén, valóban szoros volt a kapcsolat a két, akkor még országhatároktól el nem választott helység között.
Miért ne lehetne a kapcsolatot újjáéleszteni száznegyven év múltán, amikor már, végre, ismét lehet?
***
Érkezéskor, az esti sötétben háza előtt a házigazda várja a vendégeket, nehogy eltévedjenek, aztán, a vacsora előtt szívesen kínálja őket a maga főzte pálinkákból. „Kóstoljátok meg mindegyiket, majd eldöntitek, melyiknél maradtok. Vagy inkább sört, bort? Azok nem saját készítmények.”
Már csak udvariasságból is a ház specialitásánál maradnak, s az első szagolgatás, ízlelgetés után összenéznek a vendégek: azt a nemjóját! Hogy azonban a kivételesen finom zamatú, ízű italt miből főzték, örök titok maradna számukra, ha készítőjük végül el nem árulja: kb. egyharmad-egyharmad arányban szilva, füge (!) és szőlő van benne. Nem tudták megállapítani a másik italról sem, hogy azt birsalmából párolták – bár hasonlót ihattak volna, méregdrágán, jobb magyarországi vendéglőkben.
Poharazgatás közben, amiből az éppen gyógyszert szedő házigazda, fájdalom, kimarad, folyik az ismerkedés. Kálmánnak sokkal kevesebb újat tudunk mondani Romániáról – amióta nyugdíjas, többször is járt mifelénk –, mint ő nekünk Szerbiáról és a Vajdaságról, az itteni magyarok életéről.
Másnap látjuk a városnak minősülő, többségében magyarok lakta Csókán, hogy mindenütt három – szerb, magyar és angol – nyelvűek a közintézmények felé útbaigazító táblák, az egyik épületen a Városi könyvtár feliratot, többfelé a magyar nemzeti lobogót. Meg a Magyar ház szép, emeletes épületét, a magyar iskolát, a házigazdát magyarul üdvözlő fiatal rendőrt…
De ezek előtt túlesünk egy tiszai horgászaton. „Nem kötelező, de ha akartok, velem jösztök”, szól Kálmán a vendég-férfiakhoz, akik kapnak az alkalmon, még akkor is, ha reggel ötkor kell kelni. E sorok írója életében tán egyszer, legfeljebb kétszer horgászott régesrég, gyermekkorában, gombostűből készült horoggal, igen kétes eredménnyel. Szóval ötkor költ a házigazda, bepakolunk a jó harmincéves, zörgő-hörgő piros Zasztavába, s irány a négy kilométerre lévő Tisza.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)