Emlékezés Illyés Kingára
Aznap halt meg édesapám, amikor Illyés Kingát temettük, 2004-ben. Haláluk egybeesésének furcsa véletlene folytán az emlékezésben is együtt jelennek meg. Egyik erősíti a másik hiányát. Hiányzik Illyés Kinga, hiányzik a művészete, tanácsai, segítsége. Színpadi szerepeinek különlegessége, ahogyan hallgatni és szólni, átélni és jellemet formálni tudott. Sokan emlékezünk még nagyszerű alakításaira, azokra, amelyeket a kritika kiemelt és azokra is, amelyekről keveset és méltatlanul írtak. Sokan emlegetik alakítását a Mamlock professzor című előadásban Kovács György partnereként, sokan emlékeznek rá Albee Mindent a kertbe című darabjának női főszereplőjeként, ahol Ferenczy Csongorral és Kőszegi Margittal felejthetetlen élményt nyújtottak. És micsoda Egérke volt abban a parádés szereposztású Macskajátékban, ahol Tanai Bella és Szamossy Kornélia voltak közvetlen partnerei! De ki ne emlékezne a méltán nagy hírű Özönvíz előtt című előadás Sárijára? Kallós Zoltán válogatta azokat a gyönyörű erdélyi népdalokat, amelyeket ott énekelt.
Tanárom volt a színművészetin, és kollégám, segítőtársam, amikor rövid ideig én is tanítottam, az akkor Szentgyörgyi István nevét viselő, ma Művészeti Egyetemen.
Illyés Kinga monumentális alkotása a versmondás volt, mely a maga szerkesztette egyéni estjeiben csúcsosodott ki. Művelt, okos asszony volt. Filigrán termete erős, bátor szívet takart. Előadóestjeinek témaválasztása nem véletlenszerű, hanem átgondolt, megfontolt volt. Mondanivalója volt a világról, lázadt és lázított, mint kortársa, Visky Árpád, aki szintén 1940-ben született, mint Illyés Kinga. Fagyöngy című műsorával nemcsak a jelenkor gazdag költészetét akarta bemutatni, hanem a rendszerről is szólott. A kis herceg előadása fölülmúlhatatlan. A Lírai oratórium című előadása Szilágyi Domokos költészetének gondolati és érzésgazdagságát úgy mutatta be, hogy közben a vívódó, a társadalommal és önmagával is perben álló zseniális költővel azonosulva minket is együtt- és továbbgondolkodóvá tett. Mennyi feljelentés, gáncsoskodás érte! Hogy történtek ennél nagyobb tragédiák is? Lásd Viskyt. Valóban döbbenetes, hihetetlen, hogy egy művésszel, egy színésszel úgy elbántak, mint Viskyvel. Visky Árpádot 1983-ban zárták be. 1986-ban temettük. Kinga nem ijedt meg, nem hallgatott el, az 1990-es változásig még két előadást mutatott be. Miután előadta az Oriana Fallaci műveiből szerkesztett A nő, aki virágot akart szakítani című estjét, valaki egyenesen Fallaci-nak írt, jelezve, hogy a színház nem fizetett szerzői jogdíjat ezért az előadásért. Románia akkor éppen a sokoldalúan fejlett kommunista társadalom megvalósításán dolgozott, és nem fizetett szerzői jogdíjakat, főleg ha azok a valutaigényesek közé tartoztak, mint Fallaci esetében is. Hiába írt Fallaci-nak Illyés Kinga és magyarázta el az előadás fontosságát a megmaradásunkért vívott harcban, Fallaci hajthatatlan volt, és az előadást letiltatta. De Kingának volt ereje egy újabb rendkívül érdekes, izgalmas előadással közönség elé lépni. Bajor Andor humoreszkjeiből Hantafű címen szerkesztett és Kovács Levente rendezte műsorának is mostoha volt a sorsa. Az előadást a Consiliul culturii si al educatiei socialiste elvtársai a vizionáláson (mennyi rémületet terjesztő intézmény megnevezése hullott ki szótárunkból, remélhetőleg mindörökre) megfelelőnek találták. Ők nem értették, nem hallották, amit mi értettünk, amit Kinga a szavak mögött mondott nekünk. Azt a virágnyelvet csak mi beszéltük. De akadt közülünk valaki, akinek fájt ez az égő élet, a Kinga emberi és művészi nagysága, és szakmai féltékenységből feljelentette a műsort mint irredenta, a román nemzeti államot és a kommunista eszméket sértő előadást. Újravizionálták. Nem hallottak semmi gyanúsat. Újból előadhatta Kinga. De a feljelentő nem nyugodott, erélyesebben, részletesebben, szájba- rágósabban jelentette fel, politikai státusának teljes tudatában. És a rossz, mint annyiszor, most is győzött. A Hantafű című nagyszerű előadást végleg letiltották. Ahogyan az előadáslapra Székely Ferenc, a színház akkori irodalomtitkára írta: "ezt az előadást megtépázta a történelem". Nincs nagyobb tragédia annál, mint amikor a szót fojtják beléd, mert akkor nem vagy szabad.
1990 után beszélt nekünk Kinga a törékeny szabadságról és demokráciáról, amely nálunk karácsonytól húsvétig tartott. Beszélt az emigráció rettenetéről Márai San Gennaro vére segítségével, hiszen 1990 fekete márciusa után tömegesen hagyták itt szülőföldjüket marosvásárhelyi magyarok. És beszélt a Szent Erzsébetről szóló előadásával a hit, az Isten által kijelölt út követéséről, arról, hogy csak a szeretetből jövő áldozat hozhat megváltást, arról, hogy büszkék lehetünk történelmünkre, azok hőseire, életük példamutató, még ha a régmúltban zajlott is le. Kemény küzdelmet vívott a betegségével, de volt ereje megszépíteni, tartalmassá tenni a közönség mindennapjait. És arról nem is beszéltünk, hogy közben két nagyszerű gyermeket nevelt fel.
Hálával gondolok Illyés Kingára. Első előadóestemnek ő adta a címét – Ágról szakadt madár – ballada a csángó sorsról –, és ő indította el, úgy hogy több száz előadást érhetett meg. Illyés Kinga most is tanít. Arra int, hogy teljes erőnkből, teljes elménkből népünknek, anyanyelvünknek szolgáljunk, félelmet nem ismerve, mindig jobbra, mindig többre, mindig tökéletesebbre törekedve, úgy, ahogy ő is tette, ahogy örökségként meghagyta utolsó videó- és hanganyagában, az Útravalóban.
Kilyén Ilka
Népújság (Marosvásárhely

Savanyú nemzeti ködben
Figyelem, ahogy emésztik a pirroszi győzelmet, a tét nélküli elnökválasztást a romániai magyarok, főként azok, akik győztesnek tekintik magukat.
Ahhoz a kutyához hasonlítom a tisztviselőkből, önjelölt politikusokból, minden karizma nélküli valakikből valakikké ványadt politikusokat, amely kutya kergeti a saját farkát, eszeveszetten forog önmaga körül, és vakog, amikor azt véli, hogy elérte azt. Nehéz lélegzetvételek, légszomj-állapotok után fogalmazódnak bennem a kérdések, a válaszok; holott teljes világosságban láttam kezdettől, negyedszázada az egész menetet – igen, ez volt a nagy menetelés, nem a tavaly októberi. Akkor megcsillant bennem is, bennünk is, épít szándékú magyarokban is az összefogás lehetősége.
Ez az eleve elátkozott mostani kampány maga volt a tagadás. A tavalyi nagy meneteléskor maga a nagy ellenség, a román pártrendszer is észrevette a lehetőségünket, és komolyan foglalkozott azzal; ellenünkre természetesen. (Nem felejtem azt a behemót „tűzoltóautót”, mely ott kushadt Sepsiszentgyörgy határában, Szépmezőn, a menetelés egyik gócában, és lehetetlenné tette a zsebtelefonos és mindenfajta kapcsolattartást.) A mostani, lecsurgott magyar kampány megtagadta még a lehetőségét is az autonómiának. Ahogyan az elhangzott Sepsiszentgyörgy városi tanácsában nyáron egy román képviselő szájából: az autonómia csak kampányfogás.
A boldog kérdőzők láttán szép csöndesen föltűnik előttem Arisztotelész (i. e. 384 – 322) görög filozófus-tudós arca és megállapítása. „Ha a görögök egyezségre, összefogásra tudtak volna jutni, ers, nagy birodalmuk lehetett volna.” Spárta, Atthén és a többi városállamocska mind a maga javát kereste, pedig nem voltak ostobák. Leonidász vezér szavai ott vannak kőbe vésve a thermopülai csata (i. e. 480) emlékművén: „Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza”.
Mi ezt nem mondhatjuk el. Nem azt végezzük – ezt többek között én mondom, az Erdélyi Magyar Néppárt egyik képviselője –, amit nemzetünk, nemzetrészünk és szülőföldünk, a Székelyföld megkövetel ma is, immár 94 éve. Elmarasztaló képet rögtönöztem karrierista, megélhetési politikusokról. És az igaz képet. Volt, van áldozatos, önzetlen politikusa a romániai magyarságnak, Tőkés László. Elemi erejű gyűlölet övezi bizonyos körökben itthon, éppen azért, amilyen volt, és amit cselekszik ma is a magyar nemzet javára. És itt, vele egy napon említem azt a megfogalmazást, mely szerint egy kapus alkalmazása is attól függ nálunk, tagja-e a nagy győztes pártnak kelme.
Amit cselekedtem 22 és fél esztendő alatt (1988–2010) íróként Magyarországon, publicisztikában, versben meg prózában, mind az egység, a nemzeti összefogás jegyében történt, kéttucatnyi lapban, folyóiratban – amíg tehettem. Több ezer írás. Aztán jött a parancsolat violaszín pecsét alatt: kitörölni a magyar sajtóból! Erre mondhatja azt is akárki, hogy így talán könnyű volt onnan disszidálni haza, Romániába. Na ne higgye... És a pecsét jött velem, érzem, tudom.
Idézek Márai Sándor 1943–44-es naplójából. „Mennyit adtak az írók ennek az országnak, s mennyire megveti, lenézi ez az ország íróit! Hódol nekik, igen, mert tudja, hogy nemzeti hiúságának írókra is van szüksége, mint a parvenünek lakásában képekre és nippekre. De egy földművelésügyi miniszteri tanácsos – aki, mellesleg, az én adómból él pereputtyostul – mindenütt az országban többet számít, mint akármelyik él vagy halott író, akinek köszönheti ez a nemzet, hogy van és magyar. (...) Nem: ha francia vagy angol. Nem: ha cseh, román vagy szerb lennék, egy nemzet szeretete segítene munkámban. Így inkább egy nemzet szándéka és akarata ellenére kell elvégeznem azt.”
Düheim és bizonyítékaim, meggyőző munkám, tekintélyem és tehetségem mind az összefogás érdekében állt szolgálatomba. Ma is. Ám milyen egységre gondolok infantilis, gyermeteg kárörvendezők világában? Nem magamat szánom, hanem azokat, akik emitt is kiebrudalnak és hasonló megfontolásokból, mint 1983-ban, pártparancsra, 1997-ben Budapesten egy törpe kisebbség akaratából. Magam is látom amott, emitt látványos pusztulásom, és bizony nem gyönyörködöm abban. Ahogy vigyorítva mentek halálba kollégáim, barátaim etillel, egyébbel.
Rettenetes, fájdalmas tapasztalnom naponta, hogy nem képesek a pitik felmérni, mennyire időleges mostani uralgásuk; felmérni azt, hogy a maguk nemzedéke az utolsó ebben a tülekedésben! Mert nincs tovább, nem lészen tovább! Felmérni, hogy egység, összefogás nélkül nincs sem anyanyelv, sem szülőföld, sem megképzelt nemzeti jövend.
Annyira sem volt képes a romániai magyarság, hogy visszaszerezze iskoláit, egyetemeit az Európai Unió petyhüdt, lyukas ernyője alatt. De 25 év alatt aztán különösen nem. Arisztotelész, Márai után székely népdalból idézek, stílszerűen:
„Irigyeim sokan vannak. Mint a kutyák, úgy ugatnak...” Hát tegyék!
Én végzem a hivatásom, hivatalnokok ellenére. Lármafákat rakok és gyújtok ebben az országos, savanyú nemzeti ködben, hogy hátha látva látják végre önmagukat enyéim és ellenfeleim.
Czegő Zoltán
A szerző sepsiszentgyörgyi költő, író, újságíró
Krónika (Kolozsvár)

Érdemes vele tartanunk!
2014-ben a Stúdium Kiadó gondozásában jelent meg Hantz Lám Irén Emlékek búvópatakja című könyve, amely családjáról, életútjáról szól.
Bár visszaemlékezés, azonban a 75 év kortörténete is feltárul, a háború, rendszerváltások, diktatúra, forradalom, azaz a XX. század történelmi eseményei is. A rendkívül szép kivitelezésű könyv borítóterve Könczey Elemér munkája, a borítón Jeney- Lám Erzsébet művésznő tehetségét bizonyító színes akvarelljével.
„Minden visszaemlékezés korrajz is. De szabad-e egy napló adatai nélkül írni a múltról?” – teszi fel a kérdést a szerző. „Azt írom le, ami 70 év távlatából emlékezetemben megmaradt.” A könyvben olvashatók versek és prózai szövegek. A képek szemléletesen érzékeltetik az élettörténetet, a kor hangulatát. Egyed Emese, Kaffka Margit, Király László, Márai Sándor, Reményik Sándor, Szabó Lőrinc, Szabó T: Anna írásai olvashatók.
Egyed Emese szerint érdemes reflektálni a könyvre: „A megfigyeléstől az értelmezésig, a gondtól a mulatságos történetekig- a XX. század kétharmada látható itt emberközelben, az író (asszony) vezeti a „tárlatot”: érdemes vele tartanunk!”
Hantz Lám Irén ír a családjáról. 5 tagú család tagja. Édesapja gépészmérnök volt, aki Bukarestben, Kolozsváron és Budapesten dolgozott. Édesanyja Kassiadi Erzsébet orosz származású. 1918-ban határmódosítás következtében román állampolgár lett. Bukarestben végezte a francia –román szakot. Bátyja, Lám Leó, az édesapja első házasságából származó fia, Vladivosztokban született. Nővére Erzsébet, akit mindenki Koszinkának szólított, pszichológus, művészeti író, képzőművész. A szubjektív emlékezés nem követi a kronológiai sorrendet.
1943-ban a család Budapestre költözött. Végig éli gyermekként a légi riadót, bombázást, az ostromot. Majd 1945-ben a család Kolozsváron telepedik le. „Kapcsolatom a városhoz körökben tudom elképzelni. A tengelyt az iskola és az otthon, illetőleg a munkahely és az otthon képezte.” Az olvasó betekintést nyerhet a család életében, mindennapjaiba. Érdekesek azok az emlékek, melyek ünnepekre, a karácsonyra, a húsvétra vonatkoznak.
Rendkívül mély benyomást jelentett számomra ez az őszinte visszaemlékezés. Az ünnepek-című fejezetben a gyermekkori, a fiatalkori karácsonyi emlékeiről ír, arról az igényről, hogy bármilyen nehéz körülmények voltak, mindig megtartották. Az idők során ezek ünnepek sajátos jelleget kaptak, változtak. „Gyermekkorom és fiatalságom karácsonyainak rítusát szüleim fantáziája, ünnepigénye, meglepetés-szerzési vágya, egymás iránti és irántunk érzett szeretete alakította ki.”… „Emlékezetes számomra 1944 karácsonya… Később mesélte Apuka, hogy 24-én délután kétségbeesésében elindult a Városliget felé, ahol meglátott egy embert kis ezüstfenyővel a hóna alatt. Valamelyik városligeti fenyőről vághatta. Akkori pénzben horribilis összeget kért érte, de Apuka megadta és a gyertyás karácsonyfa –csoda 1944-ben is sikerült a szüleimnek.” Pest az ostromra készült nem és nem a szeretet ünnepére. Mint írja, később az ötvenes években a karácsonyfa beszerzése jelentett nehézséget. 1962-ben karácsony estén bement az éjféli misére a Szent Mihály templomba. Prédikáció nem volt, csak az orgona szólalt meg. Felzúgott a Mennyből az angyal.
Az iskolai évekre, az egyetemi tanulmányokra emlékezve, érzékelteti azokat a változásokat, melyeket a rendszerváltozások eredményeztek. A Bolyai Egyetemen levő diákéletre reflektálva, a diákok tanulására, szórakozására, kulturális életére nyújt betekintést.
Az Útkeresés a munka mezején című fejezetben az egyetem „védőszárnyai” alól kikerült egyén munkahelyi állomásaira reflektál. Volt szerkesztő, középiskolai tanár, fordító, író. Dolgozott az egyetemen, mint gyakornok, doktorátusra iratkozott be.
A Korhangulat című fejezetben az 1943-1944 budapesti emlékeit eleveníti fel. 1944-ben átélik Kolozsvár bombázását, amikor a család rövid időre a városba jön. Megrázó élményt jelentett számára a mozgásképtelen szomszéd néni elhurcolása. Gyermekként társadalmi igazságtalanságnak tekintette. „Középiskolás tanár koromban, a X. osztályban volt egy lecke Európa népességének alakulásáról. Minden évben elmeséltem Ida néni tragédiáját, megjelölve a házát, az utcát, ahol én annak idején ezt láttam, ezzel jelezve, hogy nem kitaláció.” Az ötvenes évekről beszélve, kiemeli, az élet minden területét szovjet mintára alakítják át. Egyetemistaként éli meg az 1956-ot. „Magán személyeken kívül 1956 magyar áldozata a Bolyai Egyetem, 1959 tavaszán fognak neki az egyesítésnek”. A központilag elhatározott intézkedést az akkori időkben nem lehetett az országban élő magyarság vezetetőinek megakadályozniuk, mert a legértékesebbek személyiségek börtönben voltak.
A fejadag „gyönyöreinek” felejthetetlensége az olvasó számára is kortörténelmi emlék lehet. Ami csak arra sarkallhat, hogy biztassam azokat, akik korukból kifolyólag ezt a kort nem élték át, küzdjenek azért, hogy ilyen soha se következzen be.
Az 1983-ban a Brassai Líceumba kérte az áthelyezését. A brassais emlékei között is kutatva, felszínre kerültek a ’90 utáni évek küzdelmei, a Brassais Véndiák Alapítvány, a torockói ház építésének bonyodalmaival kapcsolatos tapasztalatok, emlékképek.
Hantz Lám Irén könyve olvasmányos, értékes bizonyítéka egy küzdelmekben, sikerekben gazdag életnek. Továbbra is egy élhető világban akar itt élni és alkotni maradandót. Amint megfogalmazta: „Írásomat gyermekeimnek, unokáimnak és azoknak a kortársaimnak ajánlom, akik ugyanezeket az élethelyzeteket élték át, csak nem volt lehetőségük ezt leírni.”
Csomafáy Ferenc
erdon-ro

Húszéves évfordulót ünnepeltek Uzonban
Fennállásának 20. évfordulóját ünnepelte az uzoni Jókai Mór Közművelődési Egyesület és a civil szervezeten belül működő Szivárvány női kórus. A jeles eseményt kórustalálkozóval tették emlékezetessé, a rendezvényre a megye minden részéből érkeztek kórusok. Az ünnep alkalmából az egyesület és kórus két évtizedes történelmét emlékfüzetben összesítették.
Vasárnap istentisztelettel vette kezdetét az események sora. A meghívottak, kórusok a református templomban közösen hallgatták Isten szavát, majd az énekkarok a községi kultúrotthonban léptek színpadra. Nyitányként Ráduly István polgármester, Ungvári Barna András lelkész és az egyesület elnöke, Kőmíves István szólt az egybegyűltekhez. A helyiek mellett Szentivánlaborfalváról, Zágonból, Angyalosról, Sepsiszentgyörgyről érkezett kórusok bűvölték el a termet betöltő hallgatóságot. A műsor után a résztvevők Uzon jeles szülötte, Beke György kopjafájánál helyezték el az emlékezés koszorúit. Szabó Margit iskolaigazgató, kórustag Márai Sándor-verssel lepte meg a résztvevőket. A koszorúzás után a kórusok együtt énekelték el a székely himnuszt, majd közös ebéden vettek részt. Este az egyesület tagjai és a helyi kóristák a művelődési házban folytatták az ünnepet, melynek során a Jókai Mór-emlékplakettnél is koszorúztak. Ráduly István polgármester érdeklődésünkre elmondta, a község bármelyik közösségi eseményén fellépési lehetőséget kapnak a helyi civil szervezetek. A polgármesteri hivatal minden helyi alakulatot támogat, de elvárásai is vannak, például, hogy külön meghívás nélkül is ott legyenek a községi vagy falunapokon. Bízik benne, hogy a Szivárvány női kar is él ezzel a lehetőséggel – mondta.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szent Vendel Esztelneken
Mi gátolhatna meg abban, hogy alámerüljek? Valahová kirohanjak, kisettenkedjek, valahol leboruljak egy templomban, ahol egyedül lennék? Borban is alá lehet merülni, attól viszont megfárad a lélek is. Tegnap lejött egy elbeszélésem, ma reggel hívott a belügy. A hazai belügy salakja, a szigorú, a titkos. Nem az első, nem a tizedik eset.
Valahová kimenni. Kommandóra, föl a havasra. Vagy Gyimesekbe. Tél van. Volt ott egy tanítónő. Voltunk. Nem hagytam el. Elhagyni csak azt lehet, akinek ígérsz magadból sokat. Ő a tavaszon férjezett. Csak az nyugszik meg a vállalt sorsban, kinek volt mit odahagynia. A páterek. A Ferencek… És ott volt az az aranyos Vendel, később szent lett. Királyfi volt még 614-ben, szelíd, kedves, fiatal férfi. Nyugalomra vágyott, nem hatalomra. A legenda fölkapta szeretettel, ő lett a pásztorok védőszentje. „Ahol egy pásztor a botját beleszúrja a földbe, ott van a világ közepe.” Talán ő is szerette volna nálunk, Esztelneken.
Ez az! Igen, ez. Esztelnek. Ott élnek még most is eme hetvenes évek végén a remeték. Voltam náluk többször, mindig gyermeknek éreztem magam közöttük. Csend, nyugalom, béke, ima ízesíti az egyszerű eledelt.
– Most hová rohansz így, sebtiben csomagolva? – kérdezi ideiglenes párom. Elmondom. Megérti. Pénzt is kínál, nem kell. 
– Tarisznyálhatok eledelt?
– Azt kérek szépen. Nem maradok sokat. Mindkét halántékom kívánja a kolostort.
– Vers? Valami?
– Nem. A titkosak, ma reggel is. Borulóba hoztak. Talán ezt is akarják időnként. A nyugalom ravatala.
– Ilyenkor megcsókolhatlak?
Kedves szent Vendel, vajon otthon vagytok? Vajon így, megriadtan föl tudnék gyalogolni Lassúágba, a havasra, erdőlakó gyimesi csángók közé? A busz egy óra múlva indul a székely Szentföldre, Kézdivásárhelyen túlra. Esztelnek vár.
A páter helyett egy földműves, munka-reverendás szerzetes fogad a tárt kapuban. Fával rakott szekeret terelnek be az udvarba. Meghajlik. Mindig meghajolnak picit. Ezért válok gyerekké jelenlétükben. 
– Menjünk, kedves vendég, az atya várja.
– Honnan tudhatja, hogy jövök? – kérdezem döbbenten a szentséges, hideg épület árkádja alatt.
– Mert mindig várjuk önt is – mosolyog meglepett arcomra.
Meghallhatta? Megérezte? Mindig vár, tehát mindig figyeli a lépcsőház csendjét? Lefelé libeg néhány lépcsőfokot, karon fog mosolyogva, viszen föl egyenesen a melegbe. Soha nem kérdezik ők, hogy miért is jöttem. Valóságos anyásan ültetget a kis fotelbe, úgy na. Érezze magát jól. Mi újság odabenn?
– Advent van, atya. Várakozunk. A gyerekek várják az angyal jövetelét…
– Erő kell a várakozáshoz. Mert a hit erő. És várakozni csak azok tudnak hitükben, akik erősek.
Fölállt. És éreztem, a tenyerében is föl tudna venni ezzel a mosollyal. Kis házi oltárhoz megyen a szoba másik felébe, letérdel egy villanásnyit, én már mellette vagyok. Karon viszen mosolyogva az asztalig, két pohár borral lép az asztalhoz. halántékom már nem zúg. Mintha otthon lennék valahol, valahol. Van-e otthonom?
Együtt ebédelünk nyolcan. Ebéd után sokáig beszélgetünk. Mindig ilyen figyelmesek egymással, mindig. Mindenhol. Az Alpokban, ahol Vendel legelteti juhait. Tél van, de itt meleg, és későn veszem észre, hogy hirtelen ránk sötétedik.
– Ugyan hová sietne?! Magának szüksége van most csöpp nyugalomra. (Istenem, honnan tudja?) Aludjék itt, megkérjük. Reggel több busz is viheti majd. – Az atyának egyszerűen nem bírok ellent mondani.
Vacsora után ágyat, könyveket kapok egy kis szobában. Fiatalabb páter befűtött. Imáztam vele együtt. Akkor egy könyvet magához vett az ágyam fölül. Kérdeztem, megnézhetem, mit olvas? A töredezett fekete fedőlapok között kézzel másolt néhány sor, az imák között. Elolvashatom? Bólint, mosolyog. Mozdulatlan. „Hiszen ha meg lehetne menteni Erdélyt, Magyarországot! De nem lehet csak határokat menteni ott, ahol nincs egységes nemzet, felelős nemzeti lelkiismeret, nemzeti közvélemény. Ezen múlik minden. Nem lenne már nehéz meghalni *valamiért*, ami cél és jog, értelem és erkölcs. De senki nem látja ezt a célt. Csak sötétséget látok, gyávaságot, önzést, kegyetlen csalást.” Zárójelben: Márai Sándor, 1944. december.
Ránéztem a páterre. Láttam, mindkettőnk szemében nagyra nőtt a könny mögött az advent. Reggel ő kísért el a buszmegállóig. Remegve nézett az arcomra. Szerettük egymást.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Rendhagyó irodalmi ülés Lippán
Temesvár borzalmai 25 év távlatából
Szerdán a lippai Hildegardis Ház üléstermében 17 órakor kezdődött a helybeli Degré Alajos Olvasókör decemberi ülése, ahol Czernák Ferenc programszervező köszöntötte az egybegyűlteket, ismertette az összejövetel kettős témáját, a 25 évvel ezelőtti temesvári eseményekre, szemtanúként történő visszaemlékezését, illetve a karácsonynak a magyar irodalomban való tükröződését.
Megrázó valóság 
Amint előrebocsátotta, katonatisztként 1982-ben helyezték Temesvárra, ahova Lippáról ingázott. 1989 decemberében egy fegyvernemnek a főnöke, egy katonai laktanya parancsnok-helyetteseként a tiszttársaival együtt, jó fizetésük volt, és ha a kommunizmus jobban vigyázott volna rájuk, hogy ne keveredhessenek a lakossággal, valóságos janicsárokká lettek volna, akik semmit nem tudtak volna a társadalmi életről, hangulatról. Mivel a lakossággal is érintkeztek, tudomásuk volt az egyre növekvő elégedetlenségről, a kiszolgáltatottságról. Jól tudta, hogy a Securitate emberei mindenen rajta tartják a szemüket, mindent lehallgatnak, ezért nagyon vigyáznia kellett, kivel, mit beszél. Érezhető volt a társadalmi feszültség növekedése, hogy készül valami. Elmúlt Ceauşescu utolsó kongresszusa is, amit vezényszóra végig kellett nézniük, hallgatniuk. A helyzet Nagy Imrének a júniusi újratemetésekor vált feszültté, amivel kapcsolatban agresszív megjegyzések is elhangzottak a tisztek között, akiket a szekusok gyakran vitára provokáltak. Azt is tudták, hogyan fojtották vérbe a brassói tiltakozó megmozdulásokat, amelyeknek a vezetőit előbb egyenként tették el láb alól, majd az összetartó magot képező 57 embert csellel Bukarestbe hívták a Ceauşescuval történő tárgyalás ürügyén, majd az ülésteremben mindnyájukat besugarazták, minek következtében rövid idő alatt elhunytak. 1989. december elején látszott, hogy a Securitate készül valamire, új sisakokat, több kutyát kaptak, de olyasmit is hallott, hogy újfajta, könnyebb löveggel ellátott töltényeket is kaptak. Azokkal tömegre is lehetett lőni, mert nem mentek át több emberen, mint a háborús golyók, amelyek akár 6-8 emberen is képesek keresztülhatolni. Néhányszor elment a belvárosi református templom előtt, ahol a hívek Tőkés László védelmére keltek. Ehhez a lakosság eleinte vegyes érzelmekkel viszonyult. December 16-án, szombaton szolgálatban volt, ami este letelt, de nem mehetett haza, mert telefonáltak, hogy maradjon. Utána riadót fújtak: baj volt a városban. A katonaságot a zuhogó esőben teljes készenlétben tartották. Nagy sokára megérkezett a parancs, hogy a városban rendet kell teremteni, de nem fegyverrel, hanem minden katona kapott egy-egy olyan botot, aminek a végén fémből készült csavaros rész volt, hogy azokat 4-5 méter hosszúra összecsavarva, az ágyúcsövek tisztítására használhassák. A hozzávetőleg egyméteres, fémvégű botokkal felfegyverzett katonák a városban a civilek között teremtették a rendet, miközben ő a kaszárnyában maradt, megduplázta az őrséget. A katonák reggel érkeztek vissza a rendcsinálásból, a szintén bottal felfegyverzett parancsnok vezetésével, aki nem is fogadta az ő jelentését, hanem felment az irodájába, ahonnan csak akkor jött le, ha nagyon fontos volt, de a fentről kapott további parancsok végrehajtását megpróbálta elodázni. Állítólag már 16-ára virradóra is hagytak halottakat maguk után, akiket az aluljárókban gyűjtöttek össze, majd elszállították őket. Mivel esett az eső, vérnyomok nem maradtak, a lakosság nem szerzett tudomást róluk. Reggel, amikor a szolgálati lakására ment, a Grivicai úton az állomásig minden kirakat be volt törve, az üzleteket nem csak a randallirozók, hanem az üzletvezetők is kifosztották. Vasárnap a lányával volt a városban, amikor 15.45 órakor megszólaltak a fegyverek, tehát hazugság volt, miszerint Bukarestben a 17 órakor megtartott plenáris ülésen adták ki a tűzparancsot. Azt Milea tábornok adta ki, sőt Czernák Ferenc azt a táviratot is látta, amiben Milea parancsot adott ki a háborús töltények kiadására azzal a megtoldással, hogy lehetőleg lábra lőjenek. Az viszont balgaság, hiszen a golyó bármivel érintkezik, megpattan, tehát bármit eltalálhat. Még most is vita témáját képezi, hogy Vasile Milea hadügyminiszter öngyilkos lett-e vagy lelőtték. Czernák szerint öngyilkos lett, mert amikor a bukaresti tüntetésekről visszaért a minisztériumba, telefonhoz hívták, méghozzá Moszkvából, ahonnan állítólag alaposan letolták, felelősségre vonással fenyegették meg, ezért kétségbeesésében, a szolgálati pisztolyával főbe lőtte magát.
Temesváron 15.45 órakor kezdtek tüzelni, látta, amint egy tank is kigyulladt. Hazaküldte a lányát, és bement a katonai egységhez. Mivel azt mondták, mérgező gázokat is bevetnek, ellenőrizze a katonák számára készült hatástalanító fiolákat. Jól tudta, hogy a két nappal azelőtt behívott katonák teljesen ártatlanok, a fegyverüket sem tudták megtölteni, ezért a legtöbb sebesülés, haláleset a balesetek miatt következett be. Az egység katonáit a városba vitték, ahol másnap reggelig ész nélkül lőttek mindenre, ami mozgott. Amikor visszajöttek a kaszárnyába, a tisztek egy része büszkén mesélte, hol, hogyan tisztították meg a várost, egymásnak dicsekedtek, ki hány embert lőtt le. Akkor nagyon megutálta őket. Utána még gyújtogattak itt-ott, de amint később kiderült, nem csak a civilek, hanem a belügyisek is tették, hogy okot találjanak a beavatkozásra. Később derült ki, hogy a katonák nyomában jártak a szekusok, akik képesek voltak a sebesülteket lelőni, sőt a kórházba is bementek utánuk, végezni velük. Czernák számára december 18-i kaszárnyába történt reggeli visszatérés volt a legborzalmasabb, amikor a tisztek dicsekedtek, ki hány embert lőtt le.
Czernák Ferenc elbeszélésébe Tornáczky Dénes is bekapcsolódott, elmondva, amikor egyik barátjával a legnagyobb zűrzavar közepette Temesvárra látogattak, minden kirakat be volt verve. Vasárnap 11 órakor viszont katonai zenekarral gyűjtötték össze a népet, amely békésen a városháza elé vonult, követelte az eltűnt embereket. Aznap kiszabadították a bebörtönzötteket. Hétfőn a gyárakban a párt tiltakozó felvonulásra gyűjtötte az embereket, hogy ítéljék el a forradalmat.
Czernák folytatta az emlékezést, visszatérve december 18. reggeléhez. Sok emberrel beszélt, ezért tudta: a legénység kiképzetlen volt. Elterjesztették a terroristák hírét, akik jól beszélnek románul, ezért a katonák mindenkire lőttek, akit nem ismertek, sok bűncselekményről is hallott. Állítólag Temesváron, de Bukarestben is sokkal többen haltak meg, mint ahányat hivatalosan elismertek. December 19-én parancsot kaptak, hogy vonuljanak ki a magyar határra, mert onnan várható támadás. Utána visszavonták a parancsot. A magyar ügynököket nagyon keresték, de egyet sem találtak. Lesújtó volt, hogy képesek lettek volna háborúba sodorni az országot, hogy megvédjék Ceauşescu hatalmát. Ha hatalmon maradt volna, a szekusok befolyására a katonák lettek volna a bűnbakok a vérengzésekért, mivel azok nem értették helyesen a parancsot – zárta le visszaemlékezését Czernák, aki Tóth Emil kérdésére, miszerint, hivatásos katonaként, nem volt-e lelkiismeret-furdalása a temesvári események miatt, bevallotta: mardosta a lelkiismeret, szégyellte a mundért, amit le is vetett, amilyen gyorsan csak tehette, nyugdíjba vonult.
Karácsonyváró
Az irodalmi ülés további részében, Czernák a karácsony kialakulásának a történetét ismertette, majd a körtagok, Tóth Emil, Wonerth Lóránt, Barabás József, Boda Ferenc, Nagy Mária, Simó Luca, Détári Katalin és Igna Ilona,  József Attila, Ady Endre, Szabolcska Mihály költeményeiből, Beke György prózájából olvastak fel. A találkozó végén Czernák Ferenc elszavalta Márai Sándor Mennyből az angyal című költeményét. Az irodalmi ülés szeretetvendégséggel, kellemes együttlétben, bensőséges karácsonyváró hangulatban zárult, nagy kár, amiért a legfiatalabb korosztály nem képviseltette magát rajta.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Nyerészkedő álforradalmárok Romániában
Moldova György ír egyik humoros elbeszélésében 10 millió magyar antifasiszta harcosról – hozzátéve: 1948-as adatra hivatkozik. Nos, Romániában valahogy hasonló módon nőtt meg a „forradalmárok” száma, miután a státusz elnyerése komoly anyagi előnyökkel járt. Számuk csaknem több tízezerre tehető.
Pénzért – elismerés
A forradalmárok számára kiutalt összegek évente meghaladják a 40 millió eurót, amelyet természetesen közpénzekből fizetnek ki. Egy-egy forradalmár átlagosan havi 1500 lej juttatásban részesül, ami nagyjából egy átlagfizetésnek felel meg. A forradalmárok közül nem egészen 4500 sebesült meg, vagy került a Securitate kezei közé a decemberi események alkalmával, közöttük vannak az 1989. decemberében halálos sebet kapó forradalmárok hozzátartozói is.
Ők valóban megérdemlik a kárpótlást. A többiek juttatása már erősen megkérdőjelezhető. Ők a „rendkívüli tettekkel kiemelkedő forradalmár” igazolvánnyal rendelkeznek, amelyeket a kilencvenes évek elején, némi pénzmag fejében korlátlanul osztogattak politikusok, politikusok rokonai, ismerői között. „Forradalmár igazolványokat” a szociáldemokrata Bebe Ivanovici-nál lehetett beszerezni, aki többezer biancó igazolvánnyal rendelkezett. Így az idők során „forradalmárok” lettek a forradalom idején a nyolcadik életévüket betöltő személyek, de olyan rendőrök, katonák is, akik 1989. decemberében a tüntetők közé lőttek.
Lefizetett forradalmárok
A forradalmároknak kiutalt pénzek története 1990-ra nyúlik vissza, amikor is az Ion Iliescu rendszernek szembe kellett néznie a gyilkosok felelősségre vonását követelő tömegek nyomásával. A követelésnek lehetetlenség volt eleget tenni, hiszen a vétkesek közül többen is hatalmon voltak. Iliescuék ekkor zseniális megoldást találtak: törvényt fogadtak el „a mártírhalottak tiszteletére és utódaik kártalanítására, a forradalom idején megsebesültek támogatására. A jogszabály értelmében az elesettek családjának minden egyes tagja külön-külön részesedhetett a kárpótlásban, így nem egy olyan eset volt, hogy egy-egy halott után 6-8 kárpótlást folyósítottak. Magyarán a forradalmárokat egyszerűen lefizették. A szociáldemokrata Dan Iosif – aki a forradalom előtti években egyszerű feketekereskedő volt – a szenátus titkáraként az idevágó törvényt kiegészítette azzal a rendelkezéssel, hogy a a „kiemelkedő forradalmi tetteket” végrehajtó személyek is részesedjenek az előjogokban.
A forradalmárok jogait szabályozó törvény elfogadásának időpontját sem véletlenül választották meg: a jogszabály alig egy hónappal az 1992. évi államfő-választások előtt lépett életbe. Iliescuék ezzel azt is elérték, hogy minél többen tartsák forradalomnak az 1989-es eseményeket.
A törvény bevezetése után hatalmas ütemben szaporodtak meg a forradalmárokat tömörítő szervezetek, amelyek száma ma már 200 körül mozog.
Iparággá lett
A decemberi forradalom hőseit támogató, Bebe Ivanovici által vezetett parlamenti bizottságot 1992-ben hozták végre és annak egy hónapig kellett volna működnie. A bizottság azonban 1995-ig működött, ez idő tájt Bebe Ivanovici több ezer „forradalmárt” teremtett. Minderről semmiféle kimutatás nem készült, egyes források szerint több mint 40 ezer személy kapott forradalmár igazolványt.
1996 augusztusában újabb cikkelyt iktattak be az idevágó jogszabályba, amely lehetővé tette azt, hogy a még mindig forradalmár igazolványt igénylők „helyzetét kielemezzék”, arra hivatkozva, hogy még mindig igen sok sebesült és jogutód nem részesült segélyben. A törvénykiegészítést szándékosan úgy fogalmazták meg, hogy pozitívan oldják meg a kérelmeket. A forradalmár igazolványt igénylőnek elegendő volt három tanút felsorakoztatnia, akik igazolták, hogy „látták őt” a tüntetők között.
A forradalmár bizonyítványok ily módon valóságos iparággá vált. Hálózatok jöttek létre, amelyek jó pénzért megfelelő dossziét fabrikáltak, tanúkat szereztek az igénylőnek. 1996-ban fél év alatt 7000 új forradalmár született.
A Ciorbea-kormány minisztere, Ion Caramitru igyekezett véget vetni a visszaéléseknek, és törvénykiegészítése értelmében a kedvezményekben csak azok részesedhettek, akik ténylegesen szembeszálltak a Ceauşescu-féle karhatalommal. A forradalmárok éhségsztrájkja nyomán azonban Ciorbea engedett és lemondott a törvénykiegészítésről.
A győzelem nyomán a forradalmárok vérszemet kaptak és kieszközöltek egy újabb módosítást, amelynek értelmében a forradalmárokat tömörítő minden egyes szervezet kijelölhette a saját forradalmárait. Ennek következtében Ion Iliescu államfő 17 ezer új forradalmár dossziéját hagyta jóvá. A forradalmárok száma 2000-ben elérte a 25 ezret.
Constantinescunak nincs ideje, Boc figyelmetlen
Mandátuma során Emil Constantinescu államfő sem vizsgálta felül a helyzetet, arra hivatkozva, hogy „erre nincs ideje”. 2004-ben pedig, alig néhány hónappal az újabb parlamenti választások előtt újabb törvény született a forradalmárok jogairól, amely érvénytelenítette az előzőt. Ennek a jogszabálynak megfelelően újabb igazolványokra cserélték fel a régi forradalmár bizonyítványokat. Hivatalosan azzal érveltek, hogy ezzel megszüntetnék a visszaéléseket, valójában azonban újabb előnyöket biztosítottak a forradalmároknak. Ez hatalmas lehetőségeket tartogatott az igazolványokat osztogatóknak. Az akkori államtitkár, George Costin létrehozta például az 1989 December – Metró Szövetséget, amely több ezer új forradalmárt gyártott, az államtitkár pedig vaskos pénzeket szedett be az úja forradalmároktól, akik járandóságaikat visszamenőleg megkapták az állami költségvetésből. Costint emiatt tavaly decemberben hét év börtönre ítélték.
2011 végén a Boc-kormányok egyike, a válság jegyében,  12 ezer „kiemelkedő” forradalmárt fosztott meg havi több mint 2000 lejes juttatásától. Azonban, akárcsak a Boc-kormányok csaknem valamennyi intézkedését, ezt a lépést sem gondolták teljesen végig. A forradalmárok jogait szabályozó 2004. évi törvényben ugyanis két cikkely is szabályozza mindezt. Az egyiknek megfelelően az évi bruttó átlagfizetés 1,1-es pontértékű koefficiensének megfelelő összeg jár nekik, ez 2011-ben 2224 lej volt. A második paragrafus értelmében a nyugdíjkorhatáron túllépő személyek többletjuttatásként jogosultak a bruttó átlagjövedelem 0,6 pontértékű koefficiensével egyenlő összegre is. A kabinet sürgősségi kormányrendelete csak az első cikkelyt törölte el, a 2011. évi szinten 1377 lejnek megfelelő juttatást azonban továbbra is megkaphatták. Ráadásul az ebbe a kategóriába tartozó „forradalmárok” száma évről évre nő, hiszen egyre többen mennek nyugdíjba.
2 milliárd eurót vasaltak be
Számítások szerint 1990 óta egészen 2011-ig a forradalmároknak és „forradalmároknak” mintegy 2 milliárd eurót fizettek ki. A „kiemelkedő tetteket végrehajtó forradalmárok” ebből az összegből 600 millió euróban részesültek. Emellett több mint 5000 hektár telket osztottak szét közöttük, ehhez hozzájönnek még a lakások és üzlethelyiségek ingyenes kiutalásából, az ingyenes tömegszállításból származó összegek.
A pénzjuttatások mellett ugyanis az állam más előnyöket is biztosított a „rendkívüli forradalmi tetteket” végrehajtó személyeknek: előnyben részesültek az állami lakások kiutalásánál illetve megvásárlásánál kedvezményes orvosi ellátásban és gyógyszerellátásban, ingyenes közszállításban, csökkentett ingatlanadóban, öt éves nyugdíjkedvezményben részesültek, végül pedig ingyenes sírhelyet kaptak.       
Bogdán Tibor
maszol.ro

Márta néni
Kovászna szegényebb lett. A város, a közelebbi és távolabbi környék közösségi életének kovásza, a mindig tevékeny Márta nénije 2014. december harmincadikán befejezte földi pályafutását. 79 éves volt. Utolsó napjait visszavonultan töltötte. Fábián Ernőné Kovács Márta az örökmozgó, a szervező, áldozatos, taps nélküli munkát vállaló, nemzete gondjait magáénak valló Márta néniként marad meg mindannyiunk számára.
1936-ban született Illyefalván, Kézdivásárhelyen szerzett óvónői diplomát. Gyergyószentmiklóson tanfelügyelőként dolgozott, onnan került Kovásznára, ahol nyugdíjazásáig óvodai igazgatóként tevékenykedett, erőfeszítéseket téve a magyar nyelvű óvodai oktatás színvonalának javításáért. Pedagógusi tevékenységéért a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége 2007-ben Aranygyopár-díjjal tüntette ki.
Még a rendszerváltás előtt vállalta a kovásznai Vöröskereszt-szolgálat szervezését, vezetését élete végéig folytatta. Nem csak elsősegélynyújtásban, de a közösségi élet minden mozzanatában ott volt csapata, az „aranylányok”. Nevéhez fűződik a Havadtőy Sándor Cserkészcsapat alapítása. Jelentős szerepet vállalt a Kovászna és Nagykanizsa közötti kapcsolat kialakításában – ezért tüntették ki Nagykanizsa Megyei Jogú Város Címere emlékplakettel. Alapító tagja a Kőrösi Csoma Sándor Egyesületnek, létrehozta a Fábián Ernő Szociokulturális Egyesületet. Közéleti tevékenységéért Kovászna város Pro Urbe-díját vehette át.
Emberi nagyságát leginkább közeli munkatársai láthatták meg. Thiesz János, Márta néni Janikája így ismerte: kitűnő szervező, jó munkatárs. A közéleti-közösségi munka lendítő ereje. Fáradhatatlan, kitűzött céljait mindig teljesítő. Korát meghazudtoló, példamutató értelmiségi, aki nem saját érdekből működött együtt Kovászna, a környék, idegen országok magyar – és más ajkú – közösségével. Az ember, akire érvényesek Márai Sándor szavai: „Embermódra élsz, ha igazságosan élsz. Ha minden cselekedeted és szavad alján a szándék: nem ártani az embereknek”. Az elszánt, hűséges és állandóan készenlétben lévő ember, akit a kisebbségi lét mindig megkíván – kevesen vannak ilyenek, de mindig voltak, és remélhetőleg lesznek. Márta néni életútja bizonyítja, hogy minden pálya dicső, ha belőle városodra, népedre, nemzetedre fény sugárzik. Nyugodj békében, Márta néni.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Oplatka Andrással a gernyeszegi Teleki- kastélyban
Beszélgetés az Erdélyi történet német fordítójával
Oplatka András (Andreas Oplatka) svájci történész, újságíró, műfordító, egyetemi tanár Bánffy Miklós híres trilógiája, az Erdélyi történet német tolmácsolójaként volt a 2014-es marosvécsi emlékrendezvények és a Marosvásárhelyi Forgatag meghívottja augusztus utolsó napjaiban. Alulírott a nemzetközileg is nagy elismerésnek örvendő Neue Zürcher Zeitung egykori jeles munkatársát, a Budapesti Andrássy Egyetem oktatóját, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagját a gernyeszegi Teleki-kastélyba is elkísérhette, ahol az örökösök egyike, gróf Teleki Kálmán vezetésével járhatta végig a hányatott sorsú, veszteségei dacára is lenyűgöző barokk épületet, tekinthetett be a magyar arisztokrácia egyik legjelentősebbike, a Teleki család történetébe. Az 1956-tól Svájcban élő vendég számára különösen sokat jelenthetett ez a látogatás, hiszen először találkozhatott a valóságban az általa németre fordított Erdélyi történet (I-III.) egyik fontos, regénybe emelt helyszínével. Ebből kiindulva készült a beszélgetés, amelynek hangfelvételéből szerkesztett formában mutatunk be egy rövidített változatot mai mellékletünkben.
– Melyik énje szólalt meg itt most önben? A történész, az újságíró vagy a műfordító?
– Valószínű, hogy mind a három. Az újságíró szeret utánajárni a dolgoknak, a műfordító, aki Bánffy Miklós Erdélyi történetét fordította, most keresi a nyomokat, a színhelyeket, ahol a regény cselekménye bonyolódik, a történész pedig megpróbálja a történeti hátteret felderíteni, a műből megismert dolgokat ilyen vonatkozásban is elhelyezni. Nem tartozik feltétlenül a műfordítói munkához, de engem nagyon érdekelt, hogy milyen helyszíneken, milyen ihletből keletkezhetett a regény. A személyes élményanyagon túl persze, elvégre az Erdélyi történet tele van leírásokkal is.
– Amiket biztos nem könnyű németre fordítani.
– Főleg a természeti leírásokat nehéz átültetni, de sok mással is így lehet az ember. Bánffy egy tábortűz leírásának is egy egész oldalt szentelt. Igen, egy tüzet is képes volt ilyen hosszasan taglalni. Nagyon nagy szókincs kell ehhez, tolmácsolása izzasztó fordítási feladat.
– Most, hogy itt vagyunk a kastélyban, a helyszínen, ráismert a regényben leírtakra? Ez az épület volt a modell? Esetleg mégsem ez, hanem a marosvécsi vár? Vagy egy másik?
– Nem feltétlenül ez a kastély, de az biztos, hogy a gernyeszegi kastély megtört, pagodaszerű tetősíkokkal szabdalt tetőszerkezete benne van a regényben, és Teleki Kálmán úrral most arról is beszéltünk, hogy a bejárathoz a túloldalról lehetett kocsival jönni. A kastély alatt kocsiút vezetett át a belső udvarba, az érkezők a kastély alatt hajtottak be, és itt, az épület másik felén, a park felőli oldalon szálltak ki. Ez így van a regényben is. Az is benne van, hogy a főhős, aki bálba érkezik a kastélyba, egyedül jön egy konflissal Marosvásárhelyről. Nyilvánvaló, hogy ez az az út, amelyik ide vezet. Ugyanakkor, ha az ember továbbmegy Marosvécsig, rájöhet, hogy az író a Kemény-kastély elemeit is belegyúrta a leírásba. És vannak még olyan elemek a könyvben, amelyek szerintem nincsenek meg sem a marosvécsi kastélyban, sem ebben a történelmi Teleki-hajlékban, de hogy az író honnan vette ezeket, azt még nem tudtam kideríteni. Vécsen már jártam korábban, egyértelmű, hogy az ottani kastély négy bástyája mintául szolgálhatott Bánffy Miklósnak, és a domb is, amin az épület áll. A regénybeli kastélyról a szerző azt írja, hogy feltehetőleg egy római castellum alapjaira épült, s ez megfelel a marosvécsi realitásnak.
– Amikor a műfordító egy ilyen nagy feladatba belevág, fontos, hogy legyen előzetes helyismerete?
– Nem okvetlenül szükséges, de nem árt. Az én esetemben ez úgy volt, hogy a regényt már olvastam a 70-es, 80-as években, amikor még csak antikváriumokban lehetett megszerezni. A 90-es évektől Magyarországon, a kétezresektől külföldön is kezdett sikere lenni, majd aránylag későn, 2008-ban vagy 2009-ben egy bécsi kiadó megkérdezett, ismerem-e a könyvet. Mondtam, hogy igen. Erre kértek egy lektori jelentést róla, mert meg akarták jelentetni, és győzködtek, hogy legyek én a fordító. Eléggé nehezen ugyan, de belementem. Fiatalabb koromban sokat fordítottam. Mikszáthot, Jókait, Karinthy Frigyest. Aztán egy ideig nem foglalkoztam ilyesmivel. Bánffyval újra magával ragadt a műfordítás. Erdélyt sokszor bejártam. 1976-ban voltam itt először, és azóta még számtalanszor. A regény fordításánál ez sokat segített.
– Az segítette, hogy történész is?
– Egy bizonyos mértékig igen, mert a regényt erősen átitatja az I. világháború előtti évtized osztrák–magyar, főleg magyar erdélyi történelme, meg az európai történelem általában, a fordító pedig nyelvileg, illetve általánosabb értelemben is biztosabban dolgozik, ha szakmai szempontból, történészi ismeretek birtokában jobban belát a dolgok mögé, és nem csak szó szerint fordít.
– És a mai publicistának, a nyelvileg is sok újdonságot alkalmazó jelen időszak újságírójának milyen volt a találkozása a Bánffy-szöveggel?
– Már 1934-ben, amikor az első kötet megjelent, a regényt méltatva Szerb Antal egy jó kritikában azt írta, hogy a nyelvezete és főleg a mondatépítése különös. Én úgy mondanám, hogy Bánffy elég tudatosan próbált bizonyos erdélyi zamatot adni saját nyelvének. Emiatt a fordítás során az elavult szavak szótárát is használnom kellett, és elég sokat dolgoztam a magyar nyelv értelmező szótárával is. Az is előfordult, hogy fel kellett hívnom kolozsvári jó barátomat, az író Szilágyi Istvánt is, hogy megkérdezzem, egyik vagy másik kifejezés valójában mit jelent. Nemegyszer megtörtént, hogy az volt a válasz: "Öregem, nem tudom, de majd utánanézek."
– A nyelven túllépve, tartalmilag közelítve a regényhez, kíváncsi lennék, hogyan viszonyul a szerző könyv tükrözte világnézetéhez.
– Nyilvánvaló, hogy a regény, illetve az írója egy olyan hatalmas freskót, társadalmi képet fest, amilyet ilyen formában a történelemtudomány, a történetírás nem tud nyújtani. A történelemírás el tudja mondani a kort, meg tudja magyarázni azt, le tud írni eseményeket, jellemezni is képes embereket, összefüggéseket, de a történésznek nem adatik meg az, hogy a kor hangulatát is jellemezze. A Bánffy- regényben ez egy óriási történetírói tett. Paradox, amit most mondok, de a történelemírás egyfajta kiegészítésének tekinthető. Az akkori emberek jellemét, viselkedésmódját, gondolkodását és az egész kor színeit, hangulatát tudja a mai embernek tolmácsolni, hozzá közelebb vinni. A regénynek ez az egyik legnagyobb erénye, értéke. Azt gondolom, noha nincs rá semmilyen közvetlen bizonyítékom, hogy Bánffy Miklóst a Tolsztoj-féle Háború és béke ihlette meg. Valami ahhoz hasonlót akart a maga társadalmáról írni. És annyival volt előnyben a nagy orosz íróval szemben, hogy ő ezt a társadalmat megélte. Tolsztoj már a napóleoni háború utáni generációk tagja volt, csak közvetve ismerte a kort, amiről írt.
– Mit tapasztalt, a német nyelvterületen milyen a könyv, a trilógia fogadtatása?
– Még csak a két első kötetet ismerhetik. A harmadiknak is rég elkészült a fordítása, 2014- ben kellett volna megjelennie, de a kiadó úgy gondolta, jobb, ha egy kicsivel több időt enged a két korábbi könyv befogadására, 2015 tavaszára várható a trilógia utolsó részének a megjelenése. Túlzás nélkül állíthatom, hogy az eddigi fogadtatás igen pozitív, lelkesnek is mondható. Egy bécsi lap azt írta, mégiscsak felháborító, hogy erre a mesterműre több mint hetven évig kellett várni, ennyi időbe telt, amíg Magyarországról felúszott a Dunán. Persze Németországba is eljutott, jelenleg is megtalálható a könyvesboltokban. Ott is meglepetés, felfedezésszámba ment. Az I. világháború 100. évfordulója pedig újra az érdeklődés előterébe állította azt a kort, felerősítette az Osztrák–Magyar Monarchia iránt amúgy is megnyilatkozó általános nosztalgiát.
– Köztudott, hogy a kortárs magyar irodalom több mai kiválóságát nagyra becsülik, kedvelik a német olvasók, de Bánffy Miklós jóval korábbi időszak kiemelkedő képviselője. Az ő kora is érdekli őket?
– Azt nem tudom, hogy ugyanazok az olvasók érdeklődnek-e mindkét korszak iránt, tény viszont, hogy a kiadók számára az a legfontosabb, kelendő-e a könyv, keresik-e a vásárlók. Irodalomszociológiai felmérések nem nagyon vannak, ilyen adatokkal nem szolgálhatok. De Bánffy Miklós és az Erdélyi történet nyilvánvalóan profitált abból, hogy jelenleg német nyelvterületen Máraitól Esterházy Péterig még mindig emelkedőben van egy bizonyos magyar hullám. És hála istennek elég tartós hullámnak bizonyul. Ez a Bánffy-kötetet is a hátára vette.
– Ön régóta, mondhatni gyermekkorától él Nyugaton, mérvadó lehet a véleménye. Milyen ott most az olvasói kedv? Olvasnak az emberek?
– Igen. Újságot talán sajnos kevesebben, de könyveket igen. Legalábbis vesznek könyvet. Az Erdélyi történet első kötete tavalyelőtt, a második tavaly jelent meg. Vaskos kötetek, 800, illetve 600 oldalasak, az ottaniak számára viszonylag ismeretlen szerző művei egy nem éppen aktuális korról, és mégis, az első kötetből eladtak 6000 példányt, ami jó eredménynek számít. Svájcban a legváratlanabb helyekről kerestek meg emberek, és mondták, hogy olvasták a kötetet. Egyik nap Zürich közelében, ahol egy kis házban lakunk, amikor épp a kerti kaput nyitottam, megállt mellettem egy idős házaspár. Köszöntöttük egymást, ahogy szokás ott vidéken, a férfi pedig, látva a nevemet a postaládán, rám kérdezett, hogy én fordítottam-e a Bánffy-könyvet. Mondtam, igen, de kihez van szerencsém? Kiderült, hogy egy jogász házaspár, nem messze laknak tőlünk. Azóta ismerősök lettünk Bánffy Miklós révén. Mondhatnám tehát, hogy ilyen szempontból is előnyös volt számomra ez a nem könnyű műfordítói kihívás, de persze nem lehet ezt ilyesmikre leszűkíteni. Ez a munka és a Bánffyval ekképpen létrejött találkozás, illetve közelebbi kapcsolat sok egyébbel is gazdagított. Nyilván nem anyagiakra gondolok.
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)

Leginkább fiatalok, nők látogattak a gyergyószentmiklósi könyvtárba
Kétszer annyi nő olvas, mint férfi – legalábbis ez derült ki a Gyergyószentmiklósi Városi Könyvtár összesítéséből, ahonnan az aktív olvasók több mint fele szépirodalmi könyveket kölcsönzött, és diákok, fiatalok látogatták leggyakrabban az intézményt. Keresztes Csongor könyvtárigazgató értékelte az elmúlt esztendőt és nyújtott betekintést az idei terveikbe.
A könyvtár aktív, 3681 látogatója körében a kortárs szerzők új könyvei hódítottak tavaly. Az intézménynek 28 278 látogatója volt, akik közel hatvanezer dokumentumot kölcsönöztek. A nemek szerinti eloszlást tekintve kiderült, hogy kétszer annyi nő olvas, mint ahány férfi, a könyvtárlátogatók nagy része ifjú, és a korosztályt tekintve a 14-25 évesek köre a leggyakoribb könyvtárlátogató. A felnőttek körében a munkahelyet tekintve leginkább értelmiségiek, pedagógusok, nyugdíjasok, háziasszonyok kölcsönöznek.
A városi könyvtár állománya az elmúlt évben is gyarapodott, 1797 kötettel van több, melyek összértéke közel 33 ezer lej. „Az állomány gyarapításának nagy részét a Nemzeti Kulturális Alaptól, illetve a Márai-program keretében kaptuk, de támogatott az EMNT, a Magyar Tudományos Akadémia, a Széchényi-könyvtár, a Kercsó Attila Irodalmi Kör és a megyei könyvtár is. Ugyanakkor költségvetési pénzből vásároltunk köteteket, illetve a könyvállomány gyarapításához magánszemélyek is hozzájárultak” – foglalta össze Keresztes Csongor. Az igazgató elmondta, selejtezésre 3818 dokumentum került, ezen könyvek nagyon megrongált állapotban voltak vagy a tartalmukat tekintve már nem aktuálisak, leginkább szakkönyvekről, informatikai szakirodalomról van szó.
Jelenleg 104 298 dokumentuma van a városi könyvtárnak, melynek 59 százaléka szépirodalom, 41 százaléka szakirodalom. A nyelv szerinti eloszlást tekintve 61 százalék magyar, 36,5 százalék román, a többi angol, francia, német nyelvű dokumentum.
Számos rendezvényt is szervezett a könyvtár, kiállításokat, könyvbemutatókat, tanfolyamokat, és ingyenes internet-hozzáférést is biztosítottak, illetve angol klubot működtettek az érdeklődőknek, emellett segítettek a fiatalok érettségire való felkészülésében is.
A felnőtt részlegen már régen működött a kölcsönzések számítógépes nyilvántartása, de januártól mind a felnőtt, mind a gyerek részlegen a kölcsönzési programmodul legfrissebb változatával követik dokumentumaik mozgását.
Baricz Tamás Imola
Székelyhon.ro

A történettudomány rendszerváltása
Kerekasztal. Le kell számolnunk számos olyan sztereotípiával, amely ma is uralja a közgondolkodást – vélik a Veritas Intézet vezetői.
A huszonöt éve bekövetkezett rendszerváltozás talán a história világát formálta át a legjelentősebben a tudományok közül, s ebben komoly szerepe volt Antall József néhai miniszterelnöknek. A Veritas Történetkutató Intézet főigazgatójával, Szakály Sándorral és helyettesével, Marinovich Endrével, Antall József egykori kabinetfőnökével beszélgettünk.
Sinkovics Ferenc: Azt tudjuk, hogy a Kádár-rendszer a kommunizmus és a Szovjetunió bírálatánál húzta meg a kutatások és a feltárások határát a történészek számára. Önnek mégis megjelenhetett egy tárgyilagos hangú kötete a Horthy-kor katonai elitjéről. Ezt hogy engedhették meg?
Szakály Sándor: A határok szigorúak voltak. M. Somlyai Magda és Karsai Elek közzétett egy dokumentum-összeállítást 1970-ben a második világháborús magyarországi „felszabadító harcokról”, A felszabadulás krónikája címmel. A kötetbe bekerült néhány olyan korabeli levél, jelentés és feljegyzés is, amely a Vörös Hadsereg katonáinak viselt dolgairól szólt. Ezt a könyvet azonnal bevonták. Ha egy kutatásnak és publikációnak nem volt kommunistaellenes éle, akkor nem akadályozták az embert. Ez már persze az 1980-as évek második felét jellemezte. Persze még akkor is működtek a régi, keményvonalas reflexek. A magyar katonai elit című könyvem szinopszisát egy teljes évig tologatták ide-oda a szerkesztők, nem merték a kiadó vezetője, Kardos György elé vinni. Kardos előbb katpolos, majd ÁVH-s tiszt volt a Rákosi-érában… Nos, amikor megnézte végre a szinopszisomat, csak annyit mondott, kössenek szerződést a szerzővel. Nagy áttörésnek számított, amikor a História című történelmi folyóirat 1988-ban elsőként közölt cikket idehaza a Molotov–Ribbentrop-paktumról, annak a szövegét is közreadva. Korábban a paktum létét is tagadni kellett. –
Marinovich Endre: A szigorúan vett tabuk közé tartozott az úgynevezett 1944–45-ös átmenet időszaka, pontosabban az, hogy miként rekrutálódtak a kommunista előd- és utódpártok, milyen szerepet játszottak és hogyan tevékenykedtek valójában ekkor. Tabu volt a Moszkvából visszaérkezett kommunisták és az itthon maradt elvtársaik közötti feszültség kérdése is. Léteztek ugyanis zártkörű kiadványok, az MTI készítette ezek egy részét nyugati fordításokból, de csak az elit tagjai kaptak belőle. Zártkörű változatban jelent meg például Churchill kötete is a második világháborúról. Ugyancsak így adták ki a jugoszláv Edvard Kardelj híres könyvét, Az új osztályt. Ha egy kutató ügyes volt, ismerte a beszerzési forrásokat, akkor informálódni tudott.
S. F.: Más kérdés, hogy mit kezdhetett az információkkal. A publikációiban nem hivatkozhatott rájuk, ugye?
Sz. S.: Azért nemcsak a publikálás, de a kutatás szabadságát is korlátozták. Egyetemi hallgatóként szerettem volna adatokat gyűjteni a Párttörténeti Intézet Archívumában. Egy kommunista összeesküvés történetét kutattam, amely az Eötvös-collegiumban szerveződött, s az érintettek kapcsolatba kerültek Rajk Lászlóval is! Az intézetből azonban az a válasz érkezett a kérelmemre, hogy egyetemi hallgatók számára nem biztosítják a kutatás lehetőségét.
M. E.: Nem volt mindegy, ki milyen ponton feszegeti a határokat. Az 1960-as évek végén, amikor a közgázon a public relationsból írtam a doktori dolgozatomat, ez a téma idehaza még teljesen ismeretlen volt. Másfél évig házaltam az anyaggal, míg végre hajlandók voltak kézbe venni, bár több esetben is figyelmeztettek, hogy ebben a témában Magyarországon nem lehet doktori címet szerezni. Ekkor találkoztam egy keletnémet professzorral, akinek szintén a PR volt a kutatási területe, s ő is akadályokba ütközött. De rájött, hogy ha azt a nevet adja a PR-nak, persze németül, hogy szocialista nyilvánossági munka, akkor könnyen boldogul. Követtem őt.
S. F.: Emlékszem arra a visszhangra, amely Nemeskürty István Requiem egy hadseregért című könyvének megjelenését kísérte 1968-ban. Ez a kötet jelentette a történettudomány rendszerváltozását? Sz. S.: A közvélemény számára nagy áttörést jelentett. Mert rendes, de megtévesztett, illetve áldozatul odadobott embereknek ábrázolta az egyszerű katonákat. A tisztek azonban fasiszták maradtak. Ezért nem is volt sikere az emigráció körében.
M. E.: Nézőpont kérdése minden. Itthon bátor és előremutató személyiségnek tekintették Nemeskürty Istvánt, Márai Sándor viszont egyszerűen csak kommunista irodalomtörténésznek nevezte a naplójában.
Sz. S.: A nézőpontról jut eszembe: kezdetben a magyarországi Tanácsköztársaság történetével sajátosan bánt a rendszer, mert Rákosi ugyan jelentős szerepet nem vitt benne, de a tevékenységét illett volna kiemelni, Kun Béla pedig Sztálin haláláig még „rossz ember” volt. De ahogy Rákosi távozott a Szovjetunióba, és Kun Béla is a „törvénytelenségek áldozatává” nemesült, már más hangvételű írások jelentek meg. Persze az igazi elemzése mind a mai napig várat magára. Akárcsak Károlyi Mihály tevékenységének és életútjának kritikus értékelése, Litván György és Hajdu Tibor munkái ellenére. Nem véletlen, hogy egykoron Károlyi visszaemlékezései is csak bizonyos szövegrészek elhagyásával jelenhettek meg idehaza a szocializmus évtizedeiben, és az 1945 előtt emigrációban eltöltött éveivel kapcsolatban is lenne még mit feltárni.
S. F.: Milyen konkrét jelei voltak annak a nyolcvanas évek második felében, hogy a történettudományban is változások következnek? Erdély témájának előtérbe kerülése például ?
Sz. S.: Trianon és Erdély nagyon érzékeny problémának számított. Az akkori, hivatalos állásfoglalás szerint ha voltak is rendezetlen kérdések Magyarország és szocialista szomszédai között, azokat a proletár internacionalizmus úgyis megoldja. Ezért óriási vitákat váltott ki Illyés Gyula témába vágó cikke a Magyar Nemzetben vagy a Köpeczi Béla által szerkesztett háromkötetes Erdély-történet. Ráadásul a magyar értelmiségi elitben voltak olyan nagy műveltségű, elcsatolt területekről származó egyéniségek, akik bekerültek itt az MSZMP „struktúrájába”, de nem akarták megtagadni a gyökereiket. Azzal aztán, hogy a nyolcvanas évek közepén létrejött a Magyarságkutató Intézet, már érezni lehetett, hogy jelentős változások következhetnek.
S. F.: Nem lehetett könnyű Juhász Gyulának, aki az intézetet vezette…
Sz. S.: Többszörösen sem. Ha jól emlékszem, 1978-ban jelent meg egy kötete az 1943-as magyar–brit titkos tárgyalásokról. Közreadott benne egy dokumentumot, amelyben Molotov azt mondja a moszkvai brit követnek, hogy mindazért, amit a magyar hadsereg művelt a Szovjetunióban, az egész magyar népnek felelnie kell. És ez véletlenül átment a Kossuth Könyvkiadó szerkesztőin, vagy szándékosan behunyták a szemüket. Nem tudni.
S. F.: Antall József történész volt. Mint miniszterelnök milyen szerepet szánt a történettudománynak? M. E.: Ezt így talán nem is tudta átgondolni, annyira gyorsan zajlott a változás. Még 1988 nyarán összefutottam vele az autójavítóban. Antall József akkor úgy látta, nagyon lassan mozdulnak a dolgok a politikában, öt éven belül semmi érdemleges sem történik majd. Nem lett igaza. Egyébként történészi munkássága mindig is szerepet játszott politikai pályafutásában, a történelem nála a munka szellemi hátterét adta. Nemzetközi tárgyalásain is szívesen vették a partnerei, hogy háttér-információkkal, történelmi összefüggések feltárásával ábrázolta számukra a kelet-közép-európai változásokat. Hiába járt le az előre meghatározott harmincperces tárgyalási idő, amikor megbeszélést folytatott például az idősebb George Bushsal, az amerikaiak mindig hosszabbítottak, mert az elnököt annyira érdekelték a térségbeli mozgások történelmi mozgatórugói.
S. F.: Németh Miklós tisztelte Antall Józsefet, de azt írja könyvében, ezek az előadások néha türelmet próbálóan hosszadalmasak voltak…
M. E.: Egyszer egy tárgyalás előkészítése során meg is üzenték az amerikaiak, ha lehet, akkor a megbeszélések során hagyjuk el a történelmi hátterezést. Pedig nem sokat tudtak a térségről. Henry Kissinger sem. Ő azt mondta egyszer, sajnos az amerikai kongresszusban és a szenátusban összesen öt ember tudja, mi a különbség Szlovákia és Szlovénia között, de csak azért, mert ők kelet-európai származásúak. Na akkor tudják-e, mi az a Szlavónia? – kérdezte Antall József, mire Kissinger csak nézett, elkerekedett szemekkel. Persze még a hazai pragmatikusok is rossz néven vették a történelmi hátterezést. Olyan emberekről beszélek, akik ma is úgy vélik, hogy az általános műveltségnek nem kell szerepet játszania a politikai döntéshozatalban.
S. F.: Mit tett a miniszterelnök a régi, szocialista típusú történelemszemlélet megváltoztatásáért?
Sz. S.: Antall Józsefnek 1991-ben volt például egy hosszú és nagy beszéde a Hadtörténelmi Intézet és Múzeumban. A magyar királyi 2. honvéd hadseregre emlékezett. Gyakorlatilag azt mondta ki, hogy a Horthy-kor Magyarországa nem egy fasiszta állam volt, a katonák, akik elestek a Donnál, nem számkivetettek, nem halálra ítéltek, de nem is fasiszták voltak. A politikai baloldalon igen nagy felzúdulás követte ezt a beszédet. Egyébként mondott egy hasonló beszédet is augusztus 20-án 1993-ban. M. E.: Igen, ez az utolsó nagy beszéde volt. Történelmi áttekintést adott benne a magyarság sorsáról, összekapcsolta a napi politikai ügyeket a történelem eseményeivel, a beszéd tele volt analógiákkal, párhuzamokkal.
S. F.: Azelőtt ez nem volt szokás…
M. E.: Nem, mert a pártállami politikusoknak nem volt meg ehhez a műveltségük. Németh Miklós kiemelkedik közülük, bár még ma is érezni rajta az apparátcsik stílust. Antall József az alapvető történelmi köteteket behozta a miniszterelnöki dolgozószobájába. Bizonyos problémák áttekintésénél például kinyitotta ezt vagy azt a könyvet. Nem konkrét megoldási módokat keresett bennük, hanem inspirációt.
S. F.: Volt kedvenc történelmi témája?
M. E.: Például a szociális piacgazdaság kialakulása ilyen volt, Oskar Lange könyvei is ott sorakoztak a szobájában a polcon.
S. F.: A történettudományban lezajlott rendszerváltozás nem okozott egyfajta zavaró tarkaságot?
Sz. S.: A sokszínűség nem rossz dolog, de ez csak a megközelítések tarkaságát jelentheti, s nem a tényekét. Egyébként az a helyzet állt elő, hogy a történettudomány a rendszerváltás előtt számos kérdésben, így például a Horthy-korszak megítélésében is sokkal árnyaltabb volt, mint a rendszerváltoztatás után tíz évvel. Ma kizárólag 1944 alapján ítélik meg a korszakot, s ebbe vastagon belejátszanak az aktuálpolitika szempontjai is. A két világháború közötti korszakot csak fekete-fehérben láttatják egyes kutatók.
S. F.: Szerencsére vannak árnyaltabb ábrázolások is.
Sz. S.: Bizonyos tévhiteket évtizedek alatt sem lehet kiverni az emberek fejéből. Ilyen például az, hogy Magyarország törvénytelenül hadat üzent a Szovjetuniónak. Magyarország egyrészt nem üzent hadat Moszkvának, másrészt az, hogy Bárdossy László miniszterelnök-külügyminiszter bejelentette, hogy Magyarország az őt ért nem provokált támadás következtében a hadiállapotot a Szovjetunióval beállottnak tekinti, nem volt törvénytelen. Ezt már a nyolcvanas években leírtam, de sok közíró, publicista még ma is a régi lemezt forgatja. Mindig az adott korból és annak viszonyaiból kell kiindulni. Azt kell megnézni, hogy az adott időszakban hol tartott Magyarország, mennyiben lehetett összevetni Olaszországgal, Romániával, Lengyelországgal… Magyarország akkor Európa középmezőnyében volt, annak is a felső részében.
M. E.: Ausztria és Magyarország gazdasági mutatói között nem volt érdemi különbség az 1930-as évek végén. Egy szemtanútól hallottam, hogy 1947-ben Budapesten már megindult az élet, kinyitottak az üzletek, működtek a mozik, az éttermek, Bécsben viszont ekkor még nem volt közvilágítás sem, és romok között botorkáltak. Ezt az előnyét viszont Magyarország 1950 és 1955 között elherdálta.
Sz. S.: Trianon után ez a kisemmizett kis ország húsz év alatt Európa középmezőnyének felső sávjába emelkedett. Túllépve olyan országokat is, amelyek jelentős területeket és erőforrásokat szereztek tőle.
M. E.: Éppen az a Veritas Történetkutató Intézet fő feladata, hogy leszámoljon számos olyan sztereotípiával, amely ma is uralja a közgondolkodást, s erre csak ráerősítenek bizonyos publikációk, megnyilatkozások. Sajnos az emberek kényelmesek, nem akarják átgondolni azt, amit egyszer már a fejükbe tuszkoltak. Ennek szellemében készülünk például a kiegyezés 150. évfordulójára is, amelyet egy eddig kevéssé ismert összefüggésrendszerbe helyezünk, s megmutatjuk a horvát–magyar kiegyezés történetét is. Mert erről csak nagyon kevesen tudnak. - Sinkovics Ferenc
Magyar Hírlap

Kölcsey és Vörösmarty a neten – Együtt szavalt a nemzet
Kárpát-medence-szerte számtalan felolvasással, ünnepi műsorral, színházi előadással, díjátadással ünnepelték meg csütörtökön a magyar kultúra napját.
Második alkalommal rendezték meg az Együtt szaval a nemzet elnevezésű programot, amelynek idén az orosházi Táncsics Mihály Gimnázium, Szakközépiskola és Kollégium volt a házigazdája, de Erdélyből és a Partiumból is bekapcsolódott 58 magyar tanintézet a közös szavalásba, többek között Sepsiszentgyörgyről, Marosvásárhelyről, Csíkszeredából, Gyergyószentmiklósról, Brassóból, Kolozsvárról, Temesvárról, Nagyváradról és Szatmárnémetiből. A Magyarország kezdeményezte programban számtalan magyarországi iskolán kívül szerbiai, szlovákiai és ukrajnai oktatási intézetek is jelentkeztek.
Százötven csíki diák is szavalt
Csíkszeredai diákok is együtt szavaltak a nemzettel csütörtökön. A pedagógusházban több mint százötven középiskolás diák mondta el a Himnuszt és a Szózatot ugyanabban az időpontban, amikor világszerte több ezer más diáktársa.
Tavaly több csíkszeredai iskola külön-külön már bekapcsolódott a közös versmondásba, most viszont együttesen képviseltették magukat. A rendezvényen a Himnusz első szakaszán kívül minden évben egy, a nap megünneplésére méltó verset szavalnak el a diákok, idén a második vers Vörösmarty Mihály Szózata volt.
Márai-díj Tompa Andreának Márai Sándor- és Csokonai Vitéz Mihály-díjat, valamint Könyvtári Minőségi Díjat adott át Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere és Hoppál Péter kultúráért felelős államtitkár csütörtökön, a magyar kultúra napján a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban. A Márai Sándor-díjat Tompa Andrea kolozsvári származású, 1990 óta Budapesten élő író, színházkritikus, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem adjunktusa, a Színház című folyóirat szerkesztője vehette át a 20. századi kisebbségi lét kérdéseinek újszerű és hiteles prózai ábrázolásáért. Az írónak két regénye jelent meg eddig: 2010-ben A hóhér háza című, 2013-ban pedig a Fejtől s lábtól címmel a második.
A szervezők sorsolás révén idén az orosházi Táncsics Mihály Gimnáziumot választották ki a házigazda szerepére, az együttes szavalást vezénylő Jordán Tamás színművész innen irányította a rendezvényt.
A YouTube internetes videomegosztó révén a világszerte számos helyszínről bekapcsolódó diák élőben látta a vezénylő művészt, így szavalhattak egyszerre, együtt. A különböző helyszíneken felvétel is készült, ezek szintén a YouTube-on tekinthetők meg. A csíkszeredai együttes szavalás is látható, az internetes oldal keresőjében az Együtt szaval a nemzet és Csíkszereda kulcsszavakkal rá lehet keresni a felvételre.
A pedagógusházban összegyűlt csíkszeredai diákok számára csütörtök délelőtt, a közös szavalat előtt Budaházi Attila dramaturg, rendező tartott főpróbát, és látta el őket hasznos tanácsokkal.
Az élő közvetítés kezdetén Jordán Tamás is gyakoroltatta először kissé a szavalókat, akik számára felidézte azt is, azért ünnepeljük január 22-én a magyar kultúra napját, mert Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be a Himnusz kéziratát.
Végül helyi idő szerint 11 óra 10 perckor világszerte több helyszínen kezdték el szavalni a diákok a Himnusz első szakaszát, majd a Szózatot. A közös versmondás után a csíki diákoknak Túros Endre tanár beszélt a Himnusz jelentőségéről, születésének körülményeiről, a költő életéről.
Farkas Szilvia, az eseményt szervező Nemzeti Kreatív Intézet kommunikációs igazgatója az MTI-nek elmondta: a kezdeményezéshez 718 iskola csatlakozott idén. Hozzátette: több iskola jelezte, hogy ugyan nincs internetkapcsolatuk, így nem tudják feltenni saját videójukat a YouTube-ra, de ők is csatlakoznak a közös versmondáshoz a meghirdetett időben.
A különböző helyszíneken elhangzó valamennyi szavalat rögzítésre kerül, és a YouTube-csatornán visszanézhető. Április 11-éig, a magyar költészet napjáig a részt vevő iskoláknak lehetőségük lesz további szavalatokat is feltölteni, és a legnézettebbeket, illetve a legnagyobb tetszést kiváltókat jutalmazzák. A díjakat a magyar költészet napján adják át.
A programot tavaly indította útjára Szőcs Géza kormánybiztos, miniszterelnöki főtanácsadó Jordán Tamás Kossuth-díjas színész-rendező szakmai irányításával. A kezdeményezés célja a magyar kultúra népszerűsítése és a magyar közösségek összekapcsolása szerte a világon.
Szőcs Géza kormánybiztos a közös szavalat után az MTI-nek elmondta: a kollektivitás új formája alakult ki a projekt révén több százezer diák között. „Ez egy kohéziós erő a következő generációk számára, amelyekről aggódva szokás mondani, hogy gyengül bennük a nemzettudat, hogy sorvad az öszszetartozás élménye. Ez a projekt ezzel ellentétes hatóerőt jelent” – fogalmazott.
Szőcs Géza nem tudta még pontosan megmondani, hogy jövőre melyik verset választja ki, de Berzsenyi vagy Ady egyik verse van a fejében. Az Együtt szaval a nemzet kezdeményezésnek évente újabb és újabb határon belüli és külhoni település ad otthont. A következő házigazdát az idei résztvevők közül sorsolással választják ki április 11-én, a költészet napján.
Olvasással az irodalomért
Marosvásárhelyen a korábbi évekhez hasonlóan ezúttal is nagyszabású vállalkozással, 24 órás felolvasómaratonnal ünnepelték a magyar kultúra napját. Az Olvass fel Marosvásárhelyért! című eseményen a kora délutáni órákban zsúfolásig tele volt a Zanza kávézó. Az egyik asztalnál az Unirea Főgimnázium diákjai és tanárai ültek. Velük volt a tanintézet aligazgatója is, Brandner Emőke, akitől megtudtuk: a magyar tagozat tizedikes, tizenegyedikes és végzős tanulói mellett a harmadikosok is felolvastak.
„Könyvszerető embernek tartom magam, a diákjaimat is erre nevelem. Úgy érzem, hogy a magyar irodalom, a magyar nyelv ezáltal marad fenn, ha megszerettetjük a gyerekekkel az olvasást” – fogalmazott az intézményvezető. Egyik diákja, Bálint Nóra maga is prózát ír, ezúttal azonban egy Reményik-verset olvasott fel.
Idén a felolvasással párhuzamosan beszélgetéseket is szerveztek ismert vásárhelyi személyiségekkel. Ottjártunkkor éppen Boros Zoltán televíziós újságíró Török Viola rendezővel beszélgetett zene és színház kapcsolatáról, az erdélyi színházi világról. Csép Andreával és Brassai Zsomborral is összefutottunk. A megyei tanácsos Tisza Katától, a Maros megyei RMDSZ elnöke Vida Gábortól olvasott fel.
„A felolvasó-maraton olyan rendezvény, amelyet támogatni kell, és a jelenlétünkkel kell felkarolni az ügyet és segíteni a szervezők munkáját” – fogalmazott Csép Andrea. Brassai Zsombor elmondta a rendezvény nevét annak idején többek között Vass Leventével, a rendezvény főszervezőjével találták ki.
„Jobb a hangulat, felnőttebb a hangulat, komolyabb a hangulat. Szépen összekovácsolódik, és évről évre szebb és jobb irányba tágul ennek a rendezvénysorozatnak az ajánlata, amit valamikor négy évvel ezelőtt kezdtünk el. Most már románul is megszervezzük, kerekasztal-beszélgetések is vannak, és egy csésze kávé mellett alkalom nyílik az ismerkedésre: a marosvásárhelyiek megismerhetik a marosvásárhelyieket. Számomra ez a legfontosabb tényező. És az, hogy a csapatom, a partnereink, akikkel közösen szerveztük, örömmel, jókedvvel és egyre nagyobb hozzáértéssel végzik a munkájukat” – fogalmazott Vass Levente, a szervező Stúdium Alapítvány alelnöke.
Saját műsorral is készültek az iskolák
Számos erdélyi iskola is saját ünnepséget szervezett a Himnusz befejezésének évfordulóján. A Hargita megyei Tekerőpatakon a Tarisznyás Márton Általános Iskola diákjai például zenés-verses összeállítással készültek.
„Iskolánkban nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy a hétköznapok közül kiemeljük a jeles napokat. A gyermekek nagyon készülnek a rendezvényekre, a fellépők komolyan veszik szerepüket. A mai műsorral kapcsolatban azt vettem észre, hogy nemcsak megjelenésükben igyekeztek »ünnepiek« lenni, hanem lélekben is készültek” – mondta lapunknak Kolumbán Csilla vallástanár, a műsor szervezője.
R. Kiss Edit, Vass Gyopár
Krónika (Kolozsvár)

Molnár Vilmos Csernátonban
A zord időjárás ellenére telt ház előtt mutatta be péntek délután a Márai Sándor-díjas Molnár Vilmos csíkszeredai író Az ördög megint Csíkban című novelláskötetét az alsócsernátoni Haszmann Pál Múzeum Cseh Tibor Könyvtártermében. Az író a Haszmann Pál Közművelődési Egyesület meghívására látogatott el Csernátonba. A szerzővel Dimény-Haszmann Árpád költő beszélgetett.
„Bár most járok először a híres múzeumban, amely valóban méltó hírnevére, el kell mondanom, hogy egy kicsit haza is érkeztem, mert édesanyám sepsiszentgyörgyi, édesapám viszont kézdivásárhelyi származású” – mondta a szerző. A vidám hangulatú irodalmi esten beszélt íróvá válásáról, műhelytitkairól, a Székelyföld kulturális havi folyóiratról, ahol szerkesztőként dolgozik. Molnár Vilmos kifejtette: az írásban az olvasónak ugyanannyi szerepe van, mint az írónak: „A könyv megírva, kiadva, megvásárolva még mindig csak félig van kész, akkor teljesül ki, ha azt el is olvasták. Ezért is kell odafigyelni az olvasókra.” Az irodalmi est végén a szerző dedikált. A házigazdák meleg teával és farsangi fánkkal kínálták a résztvevőket.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyar irodalom románul, román irodalom magyarul
A kelet-közép-európai, de főként a magyar írók könyveinek a román könyvpiacon való jelenlétéről a Balassi Intézet bukaresti központja és a Román Kulturális Intézet szervezésében tartott megbeszélésen az állami támogatással működő műfordítói programok fontosságát hangsúlyozták a román kiadók képviselői. Javaslatként elhangzott az is, hogy a Balassi Intézet javasoljon tíz olyan könyvet, amit érdemesnek tart lefordítani románra, a románok pedig szintén tízet, és mindkét fél tegyen meg mindent, hogy ezek kiadása megtörténjen.
A beszélgetésen Stefania Nalbant, a Curtea Veche Kiadó képviselője elmondta, hogy ők a 2000-es évek elején kezdték kiadni magyar írók műveit. Márai Sándorral kezdték, majd Esterházy Péterrel folytatták. Kezdetben nagy volt a lelkesedés, és nem folyamodtak állami támogatásért, de a 2008-ban kirobbant gazdasági válság több mint 30 százalékkal vetette vissza a román könyvpiacot. Ettől kezdődően létfontosságúvá váltak az állami műfordítói programok – magyarázta –, hiszen ezek nélkül a magyar írók szinte egyáltalán nem jutnának el a román olvasókhoz, ugyanis a kisebb kiadók számára önerőből szinte lehetetlen veszteség nélkül kiadni magyar írók könyveit.
Hozzátette: általában a kelet-közép-európai írók, így a magyarok iránt is alacsony az érdeklődés a román piacon, egy kötetet legjobb esetben öt év alatt kétezer példányban lehet eladni. Ezt nagymértékben befolyásolja, hogy a román kiadók becslése szerint a 19 milliós lakosú Romániában mintegy egymillióra tehető az aktív könyvvásárlók száma. Nalbant szerint Romániában Esterházy Péter és Nádas Péter a legismertebb kortárs magyar író, ami eredményes népszerűsítésük mellett annak is köszönhető, hogy többször jártak Romániában.
Ioan Cristescu, a Tracus Arte Kiadó képviselője szerint hibát követnek el a román és a magyar kiadók, hogy elsősorban kortárs írók munkáit akarják megismertetni olvasóikkal, hiszen a románok és a magyarok nem ismerik egymás klasszikusait sem, így a kortárs írók iránt sem fognak érdeklődni. Dan Croitoru, a Polirom Kiadó képviseletében megerősítette: annak ellenére, hogy nagyon sok jó kelet-közép-európai író van, a román nyelven kiadott könyveik iránt csekély az érdeklődés Romániában. Mint mondta, a román olvasók sokkal jobban érdeklődnek az ázsiai, a dél-amerikai és a nyugat-európai szerzők iránt.
MTI
Erdély.ma

Duna-ház: rendhagyó irodalomóra Márai Sándorról
A torockói Duna-házban folytatódott hétvégén a tavaly megkezdett, majd télen és tavasszal is megszervezett hasznos, érdekes kulturális programsorozat.
Ezúttal Takaró Mihály egyetemi tanár, irodalomtörténész Márai Sándor íróról tartott rendhagyó órát. A gyönyörűen felújított kulturális és médiaközpont kezdi megtalálni önmagát és szerepét a Székelykő tövében, ahová a környékről vagy messzebbről is elzarándokol a szórványvidék magyar lakossága egy-egy eseményre. Alakulóban van egy törzsközönség, amelyhez minden alkalommal újak is csatlakoznak – torockóiak, nagyenyediek, kolozsváriak. Ezúttal az Apáczai- és a Báthory líceumok tanulói is jelen voltak az előadáson.
BAKÓ BOTOND
Szabadság (Kolozsvár)

Van mit, van hol, de ki?
Hozzájuthatnak-e a legújabb magyar könyvekhez azok, akik nem tudják megengedni maguknak a kiadványok megvásárlását? Milyen ma az olvasási kedv Erdélyben? Az Erdélyi Napló könyvtártúrán járt.
Az elektronikus könyvek terjedésével leáldozóban lévőnek tűnik a nyomtatott kiadványok népszerűsége. Egyre kevesebb családban gyűjtik a könyveket, egyrészt, mert a fiatalabb generációk nem tartanak rá igényt, másrészt mivel egyre drágábbak – legalábbis a bérekhez mérten. Aki mégiscsak szeretne kézbe venni hagyományos kiadványokat, annak marad a könyvtár.
Kicsi, majd nagy olvasók
Diákok számára – főleg a házi olvasmányok tekintetében – az iskolai könyvtár a könyvekhez való legkézenfekvőbb hozzáférési mód. „Nálunk a kötelező házi olvasmányok mind megtalálhatók” – jelenti ki a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium aligazgatója, Solymosi Zsolt. A több mint 10 ezer kiadványt számláló, nemrég felújított könyvtárban Feischmidt Ildikó könyvtáros kalauzol végig. Az állomány kissé megcsappant, mióta szétköltözött a korábban egyazon épületben működő unitárius gimnázium és a Brassai Sámuel Líceum. Még mindig sok a régi rendszerben vásárolt kötet, amelyeket csak nagyon ritkán vagy egyáltalán nem kölcsönöznek ki a diákok. Az állomány mintegy 70 százaléka olyan kiadvány, amelynek tartalma mára elavult. A frissítést magánadományokból, hagyatékokból, csekély állami pénzből, valamint az iskolát támogató Pro János Zsigmond Szövetség révén végzik. És nem is akárhogyan: a látogató meglepődik, hogy a polcon ott találja például Dragomán György nemrégiben megjelent, nagy sikerű Máglya című regényét is, amely egyes könyvesboltokban már elfogyott.
Az 1–4. osztályosok a könyvtár leglelkesebb látogatói, tudjuk meg Feischmidt Ildikótól, 5–8. osztályban lanyhul az érdeklődés, de kilencediktől ismét gyakran megfordulnak a diákok a könyvek birodalmában. Érdekességként: az unitárius kollégium minden évben könyvkavalkádot szervez, amikor ingyen el lehet vinni a könyvtár és a diákok által felajánlott plusz példányokat.
Nem sokban különbözik a helyzet a Brassai Sámuel Líceumban sem. Könyvtáruk valamivel több mint 30 ezer kiadványt tartalmaz, a gond itt is az, hogy nagy részük még az elmúlt rendszerben került leltárba. Az iskola könyvtárosa, Pop Adrián sem panaszkodik a diákokra, nagyon sok fiatal keresi fel, és nem csak a házi olvasmányok érdeklik őket.
A kiadók sem adják ingyen
A Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány, a könyvtár, a hozzá kapcsolódó nyelviskola és nyelvvizsgaközpont 1992-ben kezdte meg tevékenységét az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Könyvtári Szakosztályának intézményeként. Az alapítvány saját tulajdonú kolozsvári székházában mintegy 60 ezer kötetes, egyetemi oktatást is kiszolgáló könyvtár működik, olvasóinak zöme Kolozsvárott tanuló magyar egyetemi hallgató és középiskolás diák. Egyik beszerzési forrásuk a Márai-program, amelynek keretében különböző kiadók köteteiből rendelhetnek ingyenes példányokat egy-két alkalommal egy évben. A gond az, hogy csak bizonyos, a kiadók listáján szereplő kiadványokat rendelhetnek meg, amelyek nem mindig találkoznak a diákok, illetve a többi olvasó igényével. „Évekkel ezelőtt a kiadók még megengedhették maguknak, hogy új kiadványaikat elküldjék a könyváraknak is, de ez ma már nem működik” – mondja Miklós Erika könyvtáros. Az olvasók száma így évről évre apad – noha ennek elsősorban nem a könyvtári állomány az oka.
A közkönyvtár nem csak könyvtár
A sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár, Háromszék közkönyvtárának története a reformkorig nyúlik vissza. A főszékhelyen található három olvasószolgálati részleg és a városban működő fiókkönyvtár több mint 220 ezres összállománnyal áll az olvasók rendelkezésére. A megyei könyvtár jelenlegi szervezeti formájában 1974 óta működik, és a Kovászna Megyei Tanács fennhatósága alá tartozik. „A közkönyvtárak egy ideje nemcsak könyves intézményekként működnek, hanem egyéb szerteágazó feladatokat is végeznek az olvasásra nevelés és a kulturális rendezvények során. A könyvtárba beiratkozottak száma jelenleg mintegy nyolcezer főre tehető, azaz Sepsiszentgyörgy lakosságának közel 16 százaléka aktív könyvtárlátogató” – tájékoztat Szonda Szabolcs igazgató.
A könyvtár állományának több mint fele magyar nyelvű, a szakkönyvek némileg túlsúlyban vannak, de a szépirodalom is több mint 100 ezer kötetet tesz ki. Az állománybővítés érdekében a pénzalapot negyedévekre osztják be, és bizonyos rendszerességgel vásárolnak. Közben folyamatosan zajlik a felmérés arról, mire van szüksége a könyvtárnak, ebből a célból úgynevezett hiánylisták készülnek, amelyeket a különböző részlegeken megbízott kollégák frissítenek. „Évente mintegy nyolc-tíz alkalommal vásárolunk, van, amikor a kiadótól, máskor a könyváruházaktól vagy akár az internetről” – mondja az igazgató. A magyar, román és más nyelvű könyvek, periodikák, dokumentumok mellett 2669 elektronikus dokumentum is az olvasók rendelkezésére áll.
A statisztikák szerint az egyéni igénylések száma évente mintegy 75 ezerre tehető. A könyvtár rendszeres látogatói főként az 5–8. osztályos diákok, illetve az idősebb korosztály, a középkorúak kisebb száma vélhetően a munkával és egyéb elfoglaltságokkal is magyarázható.
Magyar kiadványok a rengetegben
Többemeletes épületben található Kolozsváron a megyei könyvtár. Néhány éve költözött ki a városközpontból a külvárosba, azóta megcsappant a látogatók száma – mondják a könyvtár illetékesei. Kolozs megye megközelítőleg 700 ezer lakosának 15 százaléka magyar, ennek ellenére a magyar könyvek a világirodalom címszó alá vannak besorolva. Nem csoda, hogy elvesznek az egyéb nyelvű publikációk rengetegében: mindössze négy-öt könyves szekrény áll a magyar részleg rendelkezésre. Floarea Elena Mosoiu, a könyvtár aligazgatója pontos számmal is szolgál: 16 487 magyar könyvcím áll az olvasók rendelkezésére, az összállomány 8 százaléka. Ugyanakkor a 30 ezer rendszeres könyvtárlátogató 6,5 százaléka magyar anyanyelvű, ami nagyon kevés a megye magyar lakosságához képest. 2014-ben 318 új magyar nyelvű kötetet vásárolt a könyvtár, ez csupán 3 százaléka az újonnan beszerzett könyveknek. A megyei könyvtár egyik beszerzője szerint igyekeznek a lakosság nemzetiségi összetételével arányosan beszerezni a könyveket – csakhogy ez, ahogyan az adatokból is kitűnik, nem mindig sikerül, és nem is igen látszik.
Olvasói apokalipszis
Elkeserítő helyzetképet mutatnak a romániai olvasási szokásokról készült statisztikák. Egy nemrég készült kimutatás szerint az összlakosság fele egyáltalán nem olvas könyveket. Egy évtized alatt 30 százalékkal csökkent a könyvtárak száma, hasonló mértékben azoké, akik köteteket kölcsönöznek. Ezzel szemben a franciák 90 százaléka havonta elolvas egy könyvet, egy bestseller 1,5-2 millió példányban fogy el. A finnek 77 százaléka évente legalább egy könyvet megvásárol, Romániában az arány 24 százalék. A romániai megkérdezettek egynegyede soha életében nem vásárolt könyvet.
Milliós állomány, újságolvasó nyugdíjasok
Kolozsvár legjelentősebb könyvtára – amely könyvállományában messze felülmúlja a 700 ezer kötetes megyei könyvtárat – a közismert nevén egyetemi könyvtár. Megalakulása pillanatában, 1872-ben, a Kolozsvári Tudományegyetem könyvtára több mint 11 ezer kötetet számlált, amely felölelte Joseph Benigni főhadvezérségi titkár hagyatékát, a régi királyi jogakadémia és az orvos-sebészeti intézet könyvtárát, illetve a főkormányszék levéltárát. Ehhez kapcsolódott az Erdélyi Múzeum-Egyesület mintegy 40 ezer kötetből álló könyvtára, amelyet az újonnan alakult intézmény rendelkezésére bocsátott. Jelenleg a négymillió körüli összállomány a tudományok valamennyi területét felöleli, a gyűjtemény tematikájában és információhordozók tekintetében enciklopédikusnak tekinthető: könyvek és régi könyvek, kéziratok, időszaki kiadványok, térképek, metszetek, fényképek, képeslapok, apró nyomtatványok, kották, különböző audiovizuális és elektronikus dokumentumok, valamint adatbázisok alkotják.
„Mintegy 50 ezer beiratkozott olvasónk van” – ismerteti a helyzetet ifj. Györfy Dénes könyvtáros. Hogy a könyvtári állományban hány magyar nyelvű kiadvány található, arról nincs külön adat, 1918-ig gyakorlatilag csak magyar nyelvű kiadványok voltak az egyetemi könyvtárban, közöttük ma is találhatók 16–17. századi dokumentumok, kéziratok. A ritkaságokat természetesen nem lehet hazavinni, de valamennyi kiadvány a kutatók rendelkezésre áll. Van a könyvtárnak kölcsönző részlege is, sok diák és nyugdíjas pedig az egyetemi könyvtárba jár napi- vagy hetilapokat olvasni.
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

„A vers túlmutat rajtunk, viszi magával a lényegünket”
„ Nem szükséges, hogy én írjak verset, de úgy látszik, szükséges, hogy vers irassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye” – József Attilától származik az idézet, akinek a születésnapjához kötődik a mai ünnep. Mit jelent számára ez a néhány sor, kérdeztük László Noémi költőtől. Az ünnephez kapcsolódó gondolatai mellett a kolozsvári eseményeket gyűjtjük egy csokorba az alábbiakban.
– A „világ gyémánttengelye” kicsit sok nekem most. Azzal viszont egyetértek, hogy a hangsúly a versíráson és nem a szerző kilétén van. Mert mi túl sokáig nem bírjuk ebben a gyémánttengelyű vagy másfajta világban, de a vers túlmutat rajtunk. Viszi magával a lényegünket. A többi művészeti ág alkotásaival egyetemben. Azokhoz, akiknek már nem biztos, hogy gömbölyű lesz a világ, mint ahogyan valamikor régen sem volt feltétlenül az. De vers volt, és van, és lesz. Ez a lényeg.
– Hogyan ünnepelsz a költészet napján?
– Költészet napján Fekete Vince költőt, a Székelyföld folyóirat főszerkesztő-helyettesét faggatom majd, életről és versről, reményeim szerint olyan formában, hogy ezt az esemény iránt érdeklődők se bánják meg. És nyilván az ő verseivel ünneplünk majd. Korosztályunk „törzshelyén”, a kolozsvári Bulgakov kávézóban, ahonnan oly sokan kirajzottunk eddig.
– Ilyenkor háttérbe tudod szorítani magadban a „költőségedet”, hogy egy másik költőre tudj koncentrálni?
– Azt hiszem, elég kíváncsi alkat vagyok ahhoz, hogy bármikor háttérbe tudjam szorítani egyéniségem „fontos emberét” ahhoz, hogy valakire odafigyelhessek. Mert, tudjuk, a költők (is) primadonnák. Mindenesetre sokkal jobban szeretek kérdezni, mint válaszolni. Bízom abban, hogy résen leszek, és nem válaszolok saját kérdéseimre a meghívott helyett. Ha ez összejön, akkor minden rendben!
Így ünnepelhetünk ma Kolozsváron
A magyar nyelvterület más térségeihez hasonlóan Kolozsváron is tartalmas programokkal ünneplik ma József Attila és Márai Sándor születésnapját, a magyar költészet napját. Weöres Sándor, Arany János, Robert Burns, József Attila, Petőfi Sándor, Csokonai Vitéz Mihály és Tandori Dezső versei kortárs zeneszerzők (Csíky Boldizsár, Gárdonyi Zsolt, Gyöngyösi Levente, Ligeti György, Orbán György, Kurtág György, Selmeczi György és Veress Sándor) feldolgozásában hallhatók este 7 órától a Kolozsvári Állami Magyar Színház stúdiótermében, a Villanyborotvám (odabent) című produkcióban közreműködnek: Sámson Melinda (ének), Béres Melinda (hegedű) és Horváth Edith (zongora). Másnap, vasárnap este Bogdán Zsolt Ady-estjén vehetnek részt az érdeklődők, a szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata és a Kolozsvári Állami Magyar Színház közös produkciójaként, Szugyiczky István összeállításában létrejött „függök ezen a zord élet-párkányon…” című előadás 20 órakor kezdődik a stúdióteremben.
A Váróterem Projekt székhelyén, az Árpád/Traian út 40–42. szám alatti ZUG-ban ma este 8 órakor kezdődik Bertóti Johanna költészet napi előadása, Versek között 2. címmel. Az előadó elsősorban erdélyi költők verseit énekli majd gitárkísérettel, ugyanakkor vendégei is lesznek, akik közreműködnek – hogy kik ők, az kiderül a helyszínen.
Maszek balladák című, improvizációkon alapuló közös dalszerzői vállalkozását tárja ismét a nagyközönség elé Laczkó Vass Róbert színművész és Szép András zongorista április 11-én, szombaton este 7 órától a Kolozsvári Rádió koncerttermében (Donát út 160. szám).
A költészet napja jegyében jelentkezik az Erdélyi Magyar Írók Ligája és a Bulgakov kávézó Álljunk meg egy szóra című irodalmi programja, a házigazda, László Noémi ezúttal Fekete Vincével beszélget a Bulgakov emeleti termében (Búza/I. M. Klein utca 17. szám).
A meghívott és a házigazda költeményeire is szavazhatnak a versbarátok a Kolozsvári Televízió Erdélyi Figyelő című műsora által negyedik alkalommal megszervezett Versversenyben. Víg Emese vezetésével ezúttal is az erdélyi szépirodalmi és kulturális folyóiratok szerkesztőinek javaslatai alapján állt össze a lista, amely 11 erdélyi magyar költő 11 versét tartalmazza. A 11 verset pedig, a hagyományokhoz híven, ezúttal is 11 színművész tolmácsolásában bocsátják a közönség elé. Az Erdélyi Figyelő Facebook-oldalán ma délelőtt 11 óráig még lehet szavazni a következő produkciókra: André Ferenc – Babadal(előadja: Marosán Csaba), Dimény-Haszmann Árpád – Egy ház (Váta Loránd), Fekete Vince – A világ újra (Albert Csilla), Ferencz Imre – Epilógus (Laczkó Vass Róbert), Karácsonyi Zsolt – A nyári kép (Farkas Loránd), László Noémi – Káprázat(Vindis Andrea), Lőnhárt Melinda – Egy belső amulett (Kali Andrea), Muszka Sándor – Hajnali ének (Györgyjakab Enikő), Orbán János Dénes – Exordium (Viola Gábor), Varga László Edgár – York napsütése (Köllő Csongor), Varga Melinda – Kávé helyett (Kántor Melinda).
A magyarországi Gittegylet.com kezdeményezésére indított projekthez a Kolozsvári Magyar Diákszövetség is csatlakozott idén a KultúrKommandóval: arra kérik az érdeklődőket, hogy április 11-én, a magyar költészet napján „posztoljanak” verset az utcára – hirdetőoszlopokra, irodák üzenőfalára, eladó/kiadó hirdetések közé, hogy minden olyan felületen legyen egy vers, ahol ezt a törvény megengedi– derül ki a Posztolj verset az utcára – Kolozsváron is! nevű Facebook-oldalon közzétett tájékoztatásból. A „posztolásról” készült képeket az esemény oldalára vagy a godri.csilla@kmdsz.ro címre várják, majd egy albumban továbbítják a kolozsvári „csomagot” a Gittegyleteseknek.
Szabadság (Kolozsvár)

Balassitól Dsidáig – Nápolyi magyarságkutató előadása Kolozsváron
„Erdély tiszteletbeli polgáraként” mutatta be kedd este a Bulgakov kávéházban Egyed Emese kolozsvári egyetemi tanár Amadeo di Francesco olasz magyarságkutatót, akinek fő szakterülete Balassi, Zrínyi és újabban Dsida Jenő költészete.
A kutató valóban sokszor járt már Erdélyben, annak idején Balassiból írta doktori dolgozatát, mára pedig a nápolyi L’Orientale Egyetem magyar tanszékének vezetője.
Az egyetem nevében a „keleti” jelző az eredeti rendeltetésre utal: annak idején a kínaiak kollégiumának hívták, mert azok tanultak ott, akiket kínai misszióra készített fel az egyház, és keleti nyelveket kellett tanulmányozniuk.
Amadeo di Francesco elmondta: általában a régi magyar irodalommal foglalkozik, a modern magyar irodalmat csak az utóbbi időben kezdte felfedezni, Dsida nevét sem ismerte ezelőtt 15 esztendővel.
Egy újabb Dsida-összest éppen a kolozsvári egyetem másik oktatójától, Orbán Gyöngyitől kapott ajándékba annak idején.
Érdeklődésének egyik hajtása a garabonciás alakjának megjelenése a magyar irodalomban, végső soron Dsidához is ez vezette el, akinél szintén felbukkan ez a misztikus, természetfeletti lény. A kutató úgy vélte, mára már kialakulóban van egyfajta Dsida-kultusz – azt, hogy az anyaországban még ma sem igen ismert a költő, az egykori bezárkózó szocialista államvezetés máig tartó káros hatásának tudja be.
Amadeo di Francesco egyébként jelenleg két – egy olasz és egy magyar nyelvű – Dsida-tanulmányköteten is dolgozik, amelyeket két vers, az Arany és kék szavakkal, valamint A gyöngék imája értelmezése mentén épít fel, ezekből bontja ki a teljes életmű általános jegyeit.
E jegyek közül kiemelte például a gyöngy-göröngy ellentétet, amely markánsan megjelenik nála, noha nem saját „találmány”, hiszen sokaknál, például Vörösmartynál vagy Márainál is előfordul. Általában úgy vélekedett Dsida költészetéről, hogy „eredeti volt a maga stílusában, de megvoltak a forrásai”, erős kapcsolatot mutat például az ő költészete a kortárs magyarországi magyar költészettel.
Az előadáson egyébként jelen volt a kolozsvári Vallasek István fizikus is, aki Dsida utolsó lakhelyén, az egykori Fürdő (ma Cardinal Iuliu Hossu) utcai lakásban emlékszobát szeretne kialakítani, így a találkozó után meg is mutatta a szobát az olasz kutatónak.
Amadeo di Francesco magát indiszkrét emberként határozta meg, aki a költői titkok nyomába ered a rendelkezésre álló források, összefüggések alapján. Mint mondta Balassiról és Zrínyiről sok mindent ma sem tudunk, példaként említette Arany János híres akadémiai székfoglalóját, a Zrínyi és Tasso (1859) című munkát – amelyben Arany kimutatta a Zrínyi és a nagy olasz epikus munkái között meglevő párhuzamokat –, amely szerinte szintén „befejezetlen maradt”. Az esszé olasz fordítása közben „felhalmozott” jegyzetei ugyanakkor a Szigeti veszedelem tervezett kritikai kiadásának kidolgozásában is hasznosak lesznek majd – emelte ki Amadeo di Francesco.
Az olasz szakember a budapesti székhelyű Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság elnöke is egyben, Nápolyba pedig a híres Monte Cassinó-i bencés apátság lábánál elterülő Cassino városából ingázik. A lakhelyéül szolgáló városkát egyébként csúnyának tartja, de azt is bevallotta, hogy nem is nagyon ismeri, hiszen túlságosan lekötik a figyelmét magyar könyvei. A találkozó végén azt ígérte, az érdeklődők hamarosan kézbe vehetik a készülő Dsida-köteteket.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Népi gyermekjátékok
„Tágasságot nekünk is, ha kicsikék vagyunk is”
A néphagyományok, ezen belül a népszokások, népi gyermekjátékok tanítását és bemutatását célul kitűző rendezvény több mint másfél évtizedes múltra tekint vissza. Prezsmer Imola, az óvónők volt szakfelügyelőjének kezdeményezésére elindított mozgalom ma már kapocsként is szolgál a városi és vidéki óvodák között. Sepsiszentgyörgyön két módszertani műhelyben is ezen a héten szervezték meg a népi gyerekjátékok seregszemléjét.
„Az ének szebbé teszi az életet, az éneklők a másokét is.” Ezzel a kodályi hitvallással szervezte meg a sepsiszentgyörgyi Benedek Elek Napközi Otthon a népi gyermekjátékok seregszemléjét. A „Tágasságot nekünk is, ha kicsikék vagyunk is” mottóval évek óta zajló rendezvénysorozaton az idén a módszertani műhelyhez tartozó városi és vidéki tanintézmények óvodásai és az őket felkészítő pedagógusok vettek részt. A sepsiszentgyörgyi Benedek Elek Napközi Otthon két nagycsoportja mellett a nagyborosnyói, illyefalvi és sepsiszentkirályi óvodások dalos közösségei mutatták be a tiszta forrásból merített magyar népi gyermekjátékok sokféleségét és sokszínűségét.
Az óvodások mély kútba tekintettek, kertet kerteltek, táncba vitték Danikáné lányát, bújj-bújj zöld ág alatt aranykaput nyitottak. Ugyanakkor, Forrai Katalin nyomdokait bejárva, már feledésbe merült, illetve kevésbé ismert népi gyermekjátékokat is bemutattak. A szervező tanintézmény finom falatokkal kínálta a vendégeket, előkerült a komatál, kenyérfalatok, citromos tea, kürtőskalács várta a dalos kedvű kis közösségeket.
Az öröklődő csoda
A zsűri elnöke Prezsmer Imola nyugdíjas óvodai szaktanfelügyelő volt, aki több mint egy évtizeddel ezelőtt megálmodta és megvalósította a seregszemlét. Ő mondott dicséretet a zenei anyanyelven megszólaló apróságoknak. Méltatásában a tiszta éneklést, a ritmusérzék fejlesztését, az igényesen megválasztott és előadott népi gyermekjátékok fontosságát emelte ki. A pedagógusok értékmentő szolgálatukért kaptak dicséretet. A tiszta forrást keresőket azért méltatta, mert hagyományt éltetnek, a rájuk bízott gyermekekkel éneklik és játsszák azokat a dalokat, játékokat, melyekben ott zeng az ősi erő. A sikeres fellépésért minden csoport és a vezető óvónők is oklevelet kaptak, illetve egy festett követ. Az ajándéktárgy jelképesen arra a gondolatiságra emlékeztet, hogy a népi gyermekjátékokban rejlő csoda megmarad és öröklődik, akárcsak Márai Sándor magyarságféltő köve. (Bartók Emese)
Ünnepet varázsoltak
A Pinocchio Napközi Otthon által szervezett találkozónak a Kónya Ádám Művelődési Ház adott otthont.
A seregszemlén a Hófehérke módszertani műhelyhez tartozó Hófehérke és Pinocchio Napközi Otthonok, valamint a Hamupipőke Óvoda közép- és nagycsoportos gyerekei vettek részt, több mint 200-an. Idén a vidéki tanintézmények gyerekhiány miatt (kevés a közép- és nagycsoportos óvodás) nem tudtak bekapcsolódni a rendezvénybe. A jelen lévő, ünneplőbe öltözött gyerekek táncoltak, énekeltek, ismert és kevésbé ismert gyerekjátékokat mutattak be.
Mind a nyolc fellépő csoport igényes, színvonalas produkcióval készült, lelkesedésükkel, vidámságukkal igazi ünnepé varázsolták az együttlétet. A seregszemle végén a házigazdák kürtőskaláccsal és zsíros kenyérrel kínálták a vendégeket.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Útravaló a MOGYE ballagóinak
Biztató, erőt és hitet adó szavakkal búcsúztatták szombaton este a marosvásárhelyi Vártemplomban az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem öt magyar tannyelvű szakának 318 végzősét.
Az általános orvosok, fogorvosok, gyógyszerészek, szülésznők, egészségügyi asszisztensek ünnepélyes bevonulása után alig maradt hely a tágas templomhajóban, annyi sok hozzátartozó jött el egész Erdély területéről, hogy köszöntse a ballagókat. A korábbi évek tapasztalatából kiindulva, a hallgatók búcsúztatását a karokkal közösen megszervező Studium Alapítvány lehetővé tette, hogy több százan, akik kint rekedtek, a templom mögötti LED-képernyőről kövessék az ünnepséget, az otthon maradottak pedig interneten nézhették végig a ballagást.
Az ökumenikus szertartást végző lelkészek részéről elhangzott a tanács, hogy "Isten munkatársaivá" válva a gyógyításban türelemmel forduljanak a kiszolgáltatott, beteg ember felé, szánjanak időt a testi és lelki fájdalmak enyhítésére, és tegyék lehetővé, hogy az erdélyi magyar emberek anyanyelvükön fordulhassanak orvosukhoz, gyógyszerészükhöz. Az előfohászt Jakabos Barnabás katolikus egyetemi lelkész, az igeolvasást és prédikációt Papp Noémi evangélikus, az imádságot és a csendes imát Nagy László unitárius lelkész mondta el, az áldást főtiszteletű Kató Béla, Erdély református püspöke adta a végzősökre.
– Megköszönjük, hogy hallgatóink voltak, hogy öt-hat évvel ezelőtt egyetemi tanulmányaik helyszínéül a marosvásárhelyi egyetemet választották, s ezáltal részesei lehettek az idén hetvenéves erdélyi magyar orvosképzésnek – kezdte beszédét dr. Sipos Emese, a Gyógyszerészeti Kar előadótanára, aki oktatótársai nevében köszöntötte a ballagókat. Az anyanyelven elsajátított ismeretek a folyamatos továbbtanulás, a továbbképzés során biztosítani tudják az új befogadásához szükséges szilárd alapot, mondta Sipos tanárnő, aki a molekulahasonlattal jellemezte azt a fejlődést, amelyen oktatóik irányításával a hallgatók átmentek, hogy a szülőföldön élő beteg emberek gyógyítóivá válva jól megtervezett jövőjükben meghatározó értelmiségi rétegét képezzék az erdélyi magyar társadalomnak.
Az élet része a betegség, a csalódás, a kiábrándulás, de értelme van így is, mert magában rejti az újrakezdés csíráját – szólt társaihoz a végzősök nevében Hadnagy Margó, az ÁOK végzőse, aki Teréz anya szép vallomását idézte az életről, amit élni kell. Beszédében köszönetet mondott tanáraiknak az útravalóért és szüleiknek, akiktől az élet első leckéit kapták.
A sorbanállásokat leszámítva az ÁOK hallgatói 5930 órát töltöttek az egyetemen – számolta ki a többi kar adataival együtt Nagy Kórodi Enikő ötödéves hallgató, aki a végzősöket búcsúztatta. A tanulás mellett felemlegette a diákélet szépségeit is, majd Márai Sándor szavaival köszönt el a távozóktól: "Mit akarsz? Túlélted".
Világi köszöntőjében főtiszteletű Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke az orvos írótól, Németh Lászlótól kölcsönzött útravalóval látta el a végzősöket, "a zsarnoki van" és "a szent lehet" között zajló emberi életről, amelyben az a baj, hogy nem tudjuk tárgyilagosan meghúzni a vonalat a kettő között. A lehetőségek végső határán van még alkalom az újrakezdésre, amihez azonban hitre van szükség – hangsúlyozta Erdély református püspöke, aki bejelentette azt a jó hírt, miszerint őszire a Bod Péter Diakóniai Otthont 100 diák befogadására alkalmas szakkollégiummá alakítják át.
Brendus Réka, a Miniszterelnökség nemzetpolitikai államtitkárságának főosztályvezetője az általa képviselt intézmény és az anyaországi magyarság üdvözletét tolmácsolta. Megemlítette a magyar kormány támogatásával megvalósított fejlesztéseket (Studium Orvosi Szakkönyvtár, orvosi lakások Sepsiszentgyörgyön és Szatmárnémetiben), és Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes szavaira utalva kifejezte bizakodását, hogy a jövő elhozhatja azt, ami megilleti a romániai magyarságot, amelynek joga van a magyar tannyelvű állami egyetemhez. A magyar kormány mindent megtesz, hogy a MOGYE magyar tagozata visszanyerje önállóságát. Akik ellene gáncsoskodnak, az erdélyi magyarság jövője ellen gáncsoskodnak – mondta a szónok, aki szerint 1945-höz hasonlóan napjainkban is sikerülni fog a kiutat megtalálni.
Ezt követően valamennyi végzős hallgatónak tanáraik adták át kitartó munkájuk elismeréseként a Studium Alapítvány díszoklevelét.
Dr. Szilágyi Tibor professzor az Erdélyi Múzeum Egyesület nevében szólalt fel és adta át a Csőgör Lajos-emléklapot és a díjat a magyar tagozat legjobb eredményt elért hallgatóinak.
A Studium Alapítvány idei Miskolczy Dezső- emlékplakettjét dr. Vass Levente nyújtotta át a nemrégiben elhunyt dr. Kovács Dezső szájsebész professzor érdemeiért özvegyének, dr. Kovács Bea nyugalmazott családorvos, főorvosnak.
A szájsebészeti klinika vezetőjeként utolsó percig hitt és dolgozott azért, hogy 15 év munkájának a megkoronázásaként egy modern és jól felszerelt sebészeti klinikát hagyhasson maga mögött – hangzott el Vass Levente laudációjában, aki kiemelte, hogy a fogorvosi kar dékánhelyetteseként végzett tevékenysége mellett nyolc évig vezette az EME Orvostudományi Szakosztályát, amelynek gazdasági, szervezési és arculati függetlenséget szerzett. Felkarolta a diákszövetség munkáját, és hivatali kötelességein túl családját rajongásig szerető apa és nagyapa volt. Az emlékplakettet a marosvásárhelyi magyar felsőoktatásért végzett fáradhatatlan munkájáért, oktatásszervező és bátor, szókimondó, intézeteket alapító tevékenységéért, emlékének és egyéniségének példamutatásáért ítélte oda az alapítvány kuratóriuma.
Az ünnepségen a Marosvásárhelyi Főiskolások Keresztyén Egyesületének (MIFIKE) zenekara játszott, Kovács Miklós, Haba Henrik és György Szilád megzenésített verseket adott elő. A támogatóknak (Studium Alapítvány, az EME Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztálya, a Bethlen Gábor Alap), valamint a Vártemplom lelkészeinek és kántorának a műsorvezetőGáll Orsolya ötödéves ÁOK-hallgató mondott köszönetet. Az ünnepség, amelyen a tóga mellett néhány diák székely ruhában vett részt, a himnuszok eléneklésével zárult.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

Elhunyt Anamaria Pop
Hatvanhárom éves korában hosszú betegséget követően elhunyt Anamaria Pop költő, számos neves kortárs magyar szerző, köztük Esterházy Péter, Nádas Péter, Márai Sándor és Kertész Imre műveinek román fordítója. 1952-ben született Keresztesen, a bukaresti Újságíró Egyetemen tanult. Több folyóiratban és a Transilvania Rádióban is dolgozott, műfordításokat publikált. Alapító tagja és társelnöke volt a Pro Európa Liga szatmárnémeti fiókjának. A nagyváradi Ady Endre Sajtókollégium tanára, a magyar Kulturális Központ kulturális tanácsosa, az Európai Unió bukaresti kirendeltségének szakértője és a budapesti Román Kulturális Központ igazgatója is volt. Részt vett a Román–Magyar, és a Magyar–Román Baráti Társaság 1990-es megalapításában. Kitüntetései: Déry Tibor-díj (1998), Kosztolányi-díj, Szindbád-díj (2004); a Román Írószövetség két fordítói díjjal jutalmazta (2009, 2010).
Erdély.ma

Folyamatosan bővülő kínálat
Jelentős adomány a könyvtárnak
Sikeresen pályázott Kovásznán a városi könyvtár a Nemzeti Kulturális Alap könyvtámogató programjában, aminek következtében jelentős mennyiségű könyvet kaptak. Ugyanakkor a Márai-programtól is jelentős támogatást várnak.
Bede Ágnes könyvtárvezetőtől megtudtuk, a sikeres pályázat eredményeként 600 ezer forint értékben 208 kortárs irodalmi könyvet kaptak. Ugyanakkor idénre még várják az évente támogató Márai-program könyvadományát is.
Idén újdonságnak számít, hogy a városi könyvtárban kisiskolások részére olvasásnépszerűsítő tevékenységet rendeznek: összeállítottak egy listát Ajánlott olvasmányok címmel, és amint a könyvtárostól megtudtuk, az apróság igencsak érdeklődik az ott megnevezett olvasmányok iránt.
A számítógépekkel és internet-hozzáféréssel ellátott könyvtárba a fürdővendégek is betérnek, főleg az internethasználat és az újságok elolvasása miatt, de létszámuk apadt az előző évekhez képest. A városi könyvtár keddtől péntekig 9–17 óra között, szombaton pedig 9–14 óráig várja az érdeklődőket.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

István, a király
Antall József politikai örökségéről, az SZDSZ–MDF-paktumról, a kommunista rendszer által felhalmozott adósság átvállalásáról, a nemzeti szempontokat félreseprő privatizációról még sok vita folyik, mint ahogy arról is, hogy mindez a kormányfő végtelen naivitásából fakadt, vagy tudatosan, utasításra cselekedett. Utóbbi esetben sosem tudhatjuk meg, mennyire volt szándéka a mozgástér tágítása. Bármi is legyen az igazság, el kell ismerni: Antall József retorikában és szimbolikus kérdésekben igaz magyarként nyilvánult meg. S itt nemcsak emlékezetes kijelentésére gondolok, miszerint lélekben 15 millió magyar miniszterelnökének tartja magát. Bár e kitétel nemzetpolitikai jelentősége aligha túlbecsülhető, sokan megállapították már, hogy ezen egyetlen mondattal töméntelen sérelmet tett jóvá az egykori miniszterelnök. Hanem arra is, hogy ellenállt a másik oldal történelemhamisító kísérleteinek, nem volt partner a „bűnös nép”, a „fasiszta nemzet” kommunista sztereotípiáinak aktualizálásában, Károlyi Mihály piedesztálra emelésében és Horthy Miklós diabolizálásában, sőt, hosszú interjúban méltatta az egykori kormányzót 1993-as újratemetésének idején.
Királydombi fordulat
Az is igen fontos kérdés, hogy Antall és pártja az 1100 éves államiságot szimbolizáló szentkoronás címer mellett tette le a garast 1990-ben, amit sikerült is elfogadtatni az 1918-ban és 1946-ban erősen kompromittált köztársasági hagyományt képviselő „kiscímer” ellenében. Hasonlóan fontos döntés volt az is, hogy a magyar állam hivatalos ünnepe augusztus 20. lett. Nemzeti ünnepünk március 15., valamint október 23., joggal vagyunk büszkék arra, hogy elődeink reménytelen küzdelemben is kiálltak a magyar szabadság, a magyar történelemformáló akarat, a magyar állami önállóság mellett, de méltó állami ünnepünk, különösen fiatal és területeinkből bőven részesedett államok gyűrűjében augusztus 20., amely a több mint ezer éves Kárpát-medencei magyar jelenlétre emlékeztet.
Ez az ünnep az utóbbi harminc évben szorosan összefonódik egy korszakalkotó mű, az István, a király című rockopera történetével. A nemzeti és a kozmopolita publicisztikákban egyaránt hangot adtak már azon vélekedésnek, hogy az emlékezetes királydombi premier idején még magát nyeregben érző, saját közeljövőbeli bukásával aligha számoló kommunista vezetés azért engedélyezte a rockopera bemutatását, mert azt saját legitimációjaként fogta fel: Kádárban Istvánt, Nagy Imrében Koppányt látta megtestesülni. Akár igaz e feltételezés, akár nem, össznépi szinten egészen más hatása volt a darabnak, a rendszer nem erősödött, hanem gyengült az István, a királynak köszönhetően. Számottevően erősödött viszont a nemzeti öntudat, amit a Kádár–Aczél-rendszer kilúgozni igyekezett az agyakból.
A darabnak semmi sem tudott ártani. Parádés szereposztásokban állították színpadra újra és újra a Népstadiontól, Sevillán, a Margitszigeten át Csíksomlyóig, tévés vetélkedőt is építettek rá. Hiába voltak a belemagyarázások, a darab azt is túlélte, hogy két éve Alföldi Róbert nyílt nemzetgyalázásra használta fel. Provokációja mindenkit felháborított, akiben a magyar érzésnek egy szikrája is ragadt, s lényegében ott maradt azon híveivel, akiknek lételemük a magyarság provokálása, akiknek a Szent Korona „svájci sapka”, Jézus „zsidó fattyú”, a Szent Jobb pedig „tetemcafat”.
Jövőtávlatok
Idén ismét színpadra állították a darabot, aminek külön értéke, hogy a legfőbb szerepek nagy részét az egykori ikonikus rocksztárok alakítják – Varga Miklós, Deák Bill Gyula és Nagy Feró –, akik mindmáig a műfaj élvonalához tartoznak. Az egyetlen kivétel Vikidál Gyula, akit vélhetően a jogos önkritika tartott távol Koppány ismételt megformálásától. Az új bemutató apropót adott Bródy Jánosnak, hogy ismét köztudatba dobjon egy hamis sztereotípiát, ezúttal a Magyar Nemzet című napilapot használva föl téveszméinek terjesztéséhez. Bródy tévedéseiben egy dolgot azért tisztelni lehet: a következetességet. A Ha én rózsa volnék, a Miért hagytuk, hogy így legyen?, a Szemétdomb, a Szó veszélyes fegyver rendszerkritikus szerzője, az István, a király szövegírója sokak megdöbbenésére a rendszerváltás idején a legmilitánsabb nemzetellenes, sőt, nemzetgyalázó társasághoz, az SZDSZ-hez csatlakozott, és azóta is kitart mellettük, illetve utódaik mellett. A rockopera csíksomlyói bemutatója idején az erdélyi magyar autonómia kérdését a szőnyeg alá söprő román–magyar látszatmegbékélést éltette, ami, úgymond, lehetővé tette, hogy román nemzeti ünnep alkalmából Budapesten lehessen pezsgőzni, és azt is, hogy Csíksomlyón bemutathassák az István, a királyt. Számára mellékes volt, hogy a Kempinskybeli 2002. december elsejei koccintás a magyarság megalázása volt, míg a nemzetünk szent hegyén bemutatott, szakralizálódott rockopera az optimális helyszín megtalálásáról szólt.
Ugyancsak Bródy nem egészen fél évtizeddel később Istvánban Gyurcsányt látta megtestesülni, míg Koppányban Orbánt fedezte fel. E téveszmét idén is továbbgörgeti, azt állítva, hogy Koppány mai utódai azt mondják, „nem leszünk gyarmat”, míg István hívei „európai Magyarországot akarnak”.
Ehhez képest az utóbbiak épp Európa és Magyarország felszámolásához nyújtanának segítő kezet, a bevándorlók tömegeinek befogadásával, a kontinentális olvasztótégely, a nemzetállami szuverenitást felszámoló föderatív Európa megteremtésével, a multikulturalitás hazug jelszavával. Hazug ez a jelszó, mert az asszimilálhatatlan tömegek beözönlésével az európai kultúra nem sokszínűsödik, hanem megszűnik. Az európai kultúra megteremtője és éltetője a nemzetállami sokszínűség, a nemzeti kultúrára és nyelvre ügyelő állam, még ha térségünkben, a trianoni békediktátum következtében kárát látjuk az utódállamok túlzott nyelvi „őrző-védő” tevékenységének.
Másik oldalról Szent István azért választotta az akkori hatalmi centrumok közül a pápát, azért ajánlotta fel országát a Magyarok Nagyasszonyának, mert önálló magyar államban gondolkodott. Műve, ha megcsonkultan is, de fennmaradt 1100 évig. S ha a Bródy szerint európai Magyarországot teremteni óhajtó, levitézlett, (Márait idézve) az eszmét feladó, csak a zsákmányt féltő kommunisták az 1918–19-es szétzülléshez hasonló kulcspillanatban magukhoz nem ragadják az irányítást, a magyar jövő távlatos Szent István hazájában.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Évadkezdés a temesvári színháznál
A Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházban az elmúlt évekhez hasonlóan a 2015/2016-os évad is a haladás, a megújulás és a kísérletezés jegyében indul, olvasható az intézmény közleményében. A nagyterembe és a stúdióba tervezett bemutatók mellett műsoron marad a színház elmúlt évadban futó összes előadása is. Vendégszereplések tekintetében is sokszínű programokat kínál a színház, a szervezők táncszínházi előadásokkal, egyéni estekkel és külföldi stúdióelőadásokkal várják az érdeklődőket.
Fesztiválszereplések tekintetében úgy tűnik, hogy míg tavaly a Futótűz és a Moliendo Café, idén a Koldusopera az abszolút befutó, hiszen szeptembertől decemberig több mint öt meghívásnak kell eleget tennie, Gyergyószentmiklóstól, Bukaresten és Budapesten át Uzice-ig. De fesztiválmeghívást kapott a színház összes, jelenleg futó gyerek- és bábelőadása is, szeptember 12-én Bukarestben a Ţăndărica bábszínház 70. születésnapja alkalmából megrendezése kerülő fesztiválon az Apakaland kerül bemutatásra, majd október folyamán a nagyváradi Fux Feszt magyar bábos találkozón A hétfejű tündér, A csomótündér és azApakaland is látható lesz. Az ősz folyamán további két nemzetközi fesztiválon mutatkozik be a Manipulációk is: először Ljubljanában az Exponto-n, majd a szabadkai Desiré fesztiválon, de szeptember folyamán Zágrábban is látható majd az előadás.
Az évad első bemutatójára, amelynek próbái már augusztus folyamán elkezdődtek, október 2-án kerül sor. A Mucsi Zoltán nevével fémjelzett stúdióelőadás Vaszilij Szigarjev kortárs, orosz drámaíró Guppi című szövege nyomán jön létre. A háromszereplős tragikomédia egy megfeneklett házasság utolsó, mindent eldöntő napjába enged betekintést. A Pása (Kiss Attila), Tamara (Nagy Dóra) és Ljonya (Aszalos Géza) közötti viszonyok sokszor abszurdba forduló szövedéke egyszerre idézi a bohózatok könnyedségét és a 20. századi ember magányát.
Puskás Zoltán rendező idén egy igazi világklasszissal tér vissza Temesvárra. James Rado, Gerome Ragni és a zeneszerző Galt MacDermot világhírű musicalje, a Hair várhatóan november végén kerül színpadra. Folytatva a nagytermi bemutatók sorát, február közepén egy Radu Afrim rendezte pszichológiai dráma temesvári változatát látatják majd az érdeklődők. Peter Shaffer Equus című szövegének és Radu Afrim merész színházi nyelvének és megosztó világlátásának találkozásából kétségkívül izgalmas színházi produkció születik majd. Boris Liješevič szerbiai rendező, akinek A varázsló című előadását a 2015-ös Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozón láthatta a közönség, Márai Sándor szövegekből felépített produkció létrehozására készül. Az új évad utolsó nagytermi bemutatója, a méltán elismert, a TESZT-en is több alkalommal megfordult Urbán András nevéhez kötődik. Az általa rendezett előadás, amelyben a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház színművészei is közreműködnek, a 2016-os Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó első napján kerül majd bemutatásra.
Szabadság (Kolozsvár)

Több diák a megyeszékhelyen (Évnyitó a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen)
Ünnepélyes és egyben visszafogott ünnepséggel kezdődött tegnap a tanév a Babeş–Bolyai Tudományegyetem sepsiszentgyörgyi kihelyezett tagozatán. A felsőoktatási tanintézet oktatói, vezetői számára külön öröm, hogy idén tíz százalékkal több új diákot üdvözölhettek, mint korábban.
Az évindító ünnepségen az egyetem oktatói, illetve a diákok mellett a város, illetve a prefektúra képviselői is tiszteletüket tették. A tanárok karonként magyarul és románul is üdvözölték a frissen bejutott nebulókat. Székely Zsolt Márai Sándort idézve beszélt a tanult emberről, Laura Olteanu, az intézmény igazgatója megemlítette, hogy a BBTE immár a második helyen található a hazai egyetemek ranglistáján, ami Sepsiszentgyörgy számára is jelzés értékű. Kifejtette: ez az eredmény arra ösztönzi őket, hogy tovább javítsák diákjaik teljesítményét, kutatásra, önfejlesztésre biztatva őket. Laura Olteanu szerint bátorító, hogy a helyi vállalkozói körök részt vállalnak a gyakorlati felkészítésben, illetve követik a tanulók fejlődését, ami várhatóan megkönnyíti majd a Sepsiszentgyörgyön végzők elhelyezkedését.
:Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gyökerekben rejlő kincsek
A korondi Ambrus Lajos Vezérek és atyafik – székelyföldi mondák, regék, történetek című, a Kriterion Könyvkiadó által kiadott könyvét mutatták be kedden este a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárban. A szerző évtizedek alatt, tájegységek szerint gyűjtötte össze kötetét, arra figyelve, milyen történet rejlik a gyökerekben.
Népismerettel is alaposan foglalkozó költőként, prózaíróként köszöntötte a szerzőt Szonda Szabolcs, beszélgetőtársa, Czegő Zoltán pedig leszögezte, összes fejrevalóját megemelte, amikor olvasta ezt a remek könyvet, mely a magyar nyelv kincshordozója. Nemeskürty, Babits és Márai hazával kapcsolatos gondolataira hivatkozva – utóbbi vallotta, számára a magyar nyelv a haza – Ambrus Lajos úgy fogalmazott, „a lelki, az oszthatatlan haza küldött minket szép magyar mondákat keresni”. „Segítőtársa” volt ebben Orbán Balázs is, akinek főművét ismerve járta be a székely tájegységeket – Aranyosszéket is –, s kérdezősködött az öregektől a mondákról, próbálta megtalálni azt a gyökeret, amelyből fel lehet építeni a történetet, összeseperte, amit még lehetett. A történelem az, ami az ember lelkében él, a nép emlékezete pedig az, ami szentesíti a jövőt – tette hozzá.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

III. Tűri Magyar Napok
A megmaradás titkát őrző település
A tavaly ősszel átadott Tűri Magyar Ház kiegészítéseként Küküllőszögi Magyar Néprajzi Múzeumot, könyvtárat és szabadtéri színpadot avattak a hétvégén a III. Tűri Magyar Napok során a Fehér megyei kis településen. A rendezvény szervezői nemcsak a szórványbelieket, hanem a székelyföldieket, az anyaországiakat és a még távolabb élő magyarokat is meghívták az ünnepségre.
Szombaton délelőtt a háromszéki Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület néhány huszárja és a Gyergyószentmiklósi Fúvószenekar tagjai járták végig Tűr utcáit, dalaikkal jelezve az ünnep kezdetét. Délelőtt a gyermekek vehették birtokba a Magyar Ház udvarát, kézműves tevékenységeket, mézeskalács-díszítést szerveztek számukra. Az ünnepi szentmisén hálát adtak azért, hogy még vannak magyarok a térségben, majd ünnepélyes keretek között mutatták be a néprajzi múzeumot, a könyvtárat és a szabadtéri színpadot.
„Erdély nélkülözhetetlen tartópillérét építhettük fel, hiszen a felújított templom, a Magyar Ház, a néprajzi múzeum, a könyvtár, a délutáni oktatás és a szabadtéri színpad, amelyek példaértékű magyar összefogás eredményei, mind a megmaradást célozzák. Feladatunk megélni magyarságunkat és Tűr a megmaradás titkát őrzi. Márai Sándort idézve kijelenthetem, hogy megmaradni több, feladatszerűbb vállalkozás, mint szerezni és hódítani”, mondta Kémenes Lóránt, tűri római katolikus plébános. Sepsiszéki Nagy Balázs ünnepi beszédében hangsúlyozta, egy olyan nemzet, amely kápolnát, könyvtárat, múzeumot létesít, az fejlődésre van hivatva.
A megnyitót követően a könyvtárban mindenki a polcokra helyezte az adománynak szánt kedvenc magyar kötetét, majd megcsodálhatta a tűri padlásokról, csűrökből előkerült régi használati tárgyak segítségével kialakított néprajzi múzeumot.
Délután kulturális műsorral folytatódtak a III. Tűri Magyar Napok, a gyergyószentmiklósi fúvószenekar koncertjét, illetve a balázsfalvi, a bethlenszentmiklósi és a jobbágytelki néptánccsoportok előadását követően a sepsiszentgyörgyi Visky Árpád Színjátszó Társulat színészei vidám jelenetekkel szórakoztatták az egybegyűlteket, este pedig koncertre és hajnalig tartó kosaras bálra került sor.
Vasárnap a szentmisét követően a sepsiszentgyörgyi Szalonspicc Zenekar sanzondalaival zárult a Kovászna Megye Tanácsának Összetartozunk Székelyföld-Szórvány Partnerségi Programja által is támogatott kétnapos rendezvény.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Kádár Gyula: Mire /nem/ alkalmas a történelem?
A románok több nemzedéke propaganda-történelmet tanult. Spiru Haret közoktatási miniszter egy 1897-ben keltezett körrendeletében megköveteli a román gyermekek hazafias nevelését. Megjegyzi: nem baj, ha túlzásba esnek, fő, hogy a gyermekekben tudatosodjék, a román a legvitézebb és legelőkelőbb nemzet e tájakon. 1906-ban egy konstancai iskolaigazgató a nemzetiségi iskolák legfőbb feladatának a más nyelvű, kultúrájú, nemzetiségű gyermekek románná asszimilálását tartja. Sokak szerint a nemzetiségek beolvasztása ma is román nemzeti érdek.
Az elmúlt években egyre több román értelmiségi, köztük történész ismerte fel, hogy a történelemoktatás tartalmán és szellemiségén változtatni kell, mivel a dicső történelmi múlt hiányát mítoszokkal terhelt történelemtanítás pótolja. A káprázatos és a valós történelem közti ellentmondás skizofrén lelkiállapothoz, nacionalista, sőt soviniszta gondolkodásmódhoz vezet. Egyre többen gondolják, hogy ezen változtatni kell. Lucian Boia történész rámutat, a román nép nem jobb és nem rosszabb, mint más népek, de alsóbbrendűségi érzés gyötri, amely átcsap felsőbbrendűségibe. A betegesen nacionalista gondolkodás a hajdani marginális történelemben gyökerezik. A román nép hosszú századokon keresztül kis tartományi államocskákban és más országok, birodalmak keretében, függőségében élt. A nagyhatalmak az önálló független román államot csak 1878-ban ismerik el. A dicső történelmi múlt hiányát nehéz elfogadni, ezért ma is elsöprő többségben ragaszkodnak a kitalált történelem oktatásához. A kultúra politikai irányítói féltékenyen őrködnek eme eszmeiség fölött. Példaként említem Puiu Haşotti történészt és régészt, aki 2012-ben művelődési miniszteri minőségében állíttatja le a tatár–kun eredetű Basarab dinasztiához tartozó havaselvi vajdák származását eldöntő DNS-vizsgálatok elvégzéséhez szükséges régészeti feltárásokat. Úgy gondolja – ha nem is mondja –, hogy az első román vajdaság megalapítása 1330-ban a kun–tatár származású Basarab által ősiség szempontjából mindössze 685 éves román államiságot igazol, ezért nem érdemes foglalkozni vele. A 2500 éves dákoromán ősiség mint történeti jogforrás hasznosabb. A latin származás elméletének kidolgozói – az Erdélyi Iskola jeles képviselői – által megteremtett történelem mint történeti jogforrás mindig jó szolgálatot tett. 1791-ben, 1848-ban a románok jogköveteléseihez, 1918-ban Kelet-Magyarország (Erdély) elszakításához szolgált történelmi érvekkel. Trianon után az ősi földre hivatkozás a jogfosztás eszközévé vált. A szeptember végi felmérés szerint a nacionalista szellemiségben nevelt románok többsége a nemzeti kizárólagosság híve. A romániai lakosság 72,2 százaléka utasítja el a székelyek autonómiaigényét, egy részük közömbös, alig fél százalékra becsülhető azok aránya, akik e kérdésben demokratikusan gondolkodnak. Az említett felmérést összehasonlítva a korábbiakkal megállapítható, hogy egy maréknyi román értelmiségi már el tudja fogadni a székelyek autonómiához való jogát. Sabin Gherman, Tudor Duică és mások törekszenek a magyarok, németek és más nemzeti kisebbségek Erdély, illetve a román nép történetében betöltött pozitív szerepének népszerűsítésére. Tudják, hogy az együttélés alapja Erdély valós történetének ismerete és a kölcsönös tisztelet.
Balkáni gyökerek
A dákoromán elmélettől nagyon messze áll a történeti valóság, a románság balkáni származása, amin semmi szégyenleni való nincsen. El kell fogadni, hogy a románok többsége még a 12. században a Balkán-félszigeten élt, és ott tért át az ortodox hitre. Ezért kötődnek – a középkorban és részben a 19. század közepén is – szorosan a balkáni főegyházakhoz. A bulgáriai románok a bizánci császár parancsára 1020-tól vallásilag az ohridai érsekséghez tartoztak. A Szerbiában élőkről mintegy 40 szerb adománylevél számol be. Štefan Milutin szerb király 1230 táján egyik adománylevelében leírja a „vlachok törvényét”. Az adománylevelekből megtudhatjuk, hogy a románok jelentős tömege az albánok szomszédságában él. Csak egy példát említek, ma is román néven ismerik, s Durmitornak nevezik a Szarajevótól északra emelkedő 2528 méter magas hegycsúcsot.
A románok vándorlása a Balkán-félszigetről, a Dunától északra már a második évezredfordulón megkezdődik. Nagyobb számban csak a nagy tatárjárás (1241) után telepednek le a szétzúzott nomád kun állam területére. A helyben maradt római katolikus kun vezetőréteg szívesen fogadja a betelepedőket. 1227-ben alapítják a kunnak nevezett milkói püspökséget, a szörénytornyait 1247-ben. E püspökségek hívei a kunokon kívül még a Havaselve területén élő magyarok és szászok is. Egy bő évszázad múlva – az egyre nagyobb számban érkező ortodoxokkal való együttélés eredményeképp – a kunok vallást és nyelvet cserélnek. Az első ortodox püspökséget – a Dunától északra, Havaselvén – 1359-ben alapítják. Első püspökük a konstantinápolyi pátriárka által küldött Hyakinthos, aki felveszi az Ungrovlachia püspöke címet. E megnevezés állandósul, megkülönböztető jelző, hogy ne tévesszék össze a Dunától északra, a Magyarország (Erdély) szomszédságában szervezett új Valahiát (Havaselvét) és a thesszáliai Valahiát (Moglenet).
A románok Erdélyben
A 13. század második felében az első román közösségek lélekszáma csekély, de fél évezredes, folyamatos migrációjuk után – a 18. század derekán – már Erdély többségét alkotják. A román lélekszám emelkedése nyomon követhető a településnevek vizsgálatával. Kniezsa István kutatásai nyomán tudjuk, hogy Erdélyben az 1300-ig említett helynevek 83 százaléka magyar és 0,6 százaléka román. Az 1400-ig lejegyzett 1757 névből 1355 magyar (77 százalék) és 76 román (4,3 százalék), és kis számban szláv, besenyő, német, török, valamint ismeretlen eredetű. Makkai László történész szerint a románok a szlávok, a magyarok és a németek után érkeznek Erdélybe, ezt bizonyítja a román eredetű víznevek hiánya. Pedig vízneveink még egy kisszámú török nyelvű népesség emlékét is őrzik: Barót, Barca, Brassó, Tatrang, Zajzon.
Az erdélyi románok első említése 1247-ből származik, amikor a magyar királyi kancellária megemlíti az „olacus”, az „olachus” nevű közösségeket. A történetírásban még mindig zavar uralkodik, mert a balkáni vlachokat (románokat) összemossák a karluk-török blak néppel. Az első román csoportok telepítését, migrációját a kun kenézek, településvezetők szervezik. Kezdetben csak királyi birtokra telepedhetnek, ezt bizonyítja egy 1293-ban keltezett oklevél, melyben III. András parancsba adja, hogy gyűjtsék össze azokat a románokat, akik magánbirtokra telepedtek, és vigyék őket a Székes folyó (Gyulafehérvár) melletti királyi uradalomba. Nagy Lajos királyunk 1365-ben engedélyezi a románok magánbirtokra való telepítését is. A legnagyobb román közösség 1334-ben érkezett Erdélybe. Bogdan vajda népét a kalocsai érsek felügyelete alatt telepítik le kilenc hónapig tartó vándorlás után a máramarosi magyar királyi birtokra.
A románok migrációja a következő századokban is töretlen. Az 1495/45-ös törvénycikk egyértelműen kimondja, hogy Erdélybe a betelepedés „a királyi felség s a királyság ama végvidékeit igazgató” vezetők „hívására és biztosítékára” tervszerűen és kedvezményekkel bátorítva történik. Egy 1567-ben keltezett magyar királyi kamarai jelentés beszámol arról, hogy hegyvidéken élő románok „nem lekicsinylendő számú állatot tartanak”. Az esztergomi érsek, Verancsics Antal még mindig úgy tudja, hogy a románok „nyílt helyeken ritkán lakók, többnyire hegyekben és erdőkben húzódnak meg állataikkal együtt”. Akárcsak az őshazában, a Balkánon, a románok Erdélyben (is) minden száz juh után egy juhval és egy báránnyal adóznak.
A magyar földesurak templomokat építenek a birtokaikon létesült ortodox települések lakóinak. Az ortodox papokat a 14. század végétől kezdve Hunyad megye Prislop apátja szenteli fel. Máramarosban a körtvélyesi (Peri) monostorapát, míg a moldvai vajdák által alapított egyházak számára a moldvai Suceava metropolita. Erdélyben az első ortodox püspökséget Gyulafehérvár székhellyel 1574-ben alapítják. Báthori István erdélyi fejedelem a Tordán tartott októberi országgyűlésen ismerteti el a görögkeletiek püspökválasztási jogát. A püspökszentelésre Havaselvén és Szerbiában kerül sor. A független erdélyi ortodox egyházat 1864-ben Nagyszeben székhellyel hozzák létre, ekkor alakul meg a karlócai szerb érsekségtől független erdélyi érsekség. Jancsó Benedek, Szabó István becslései és egy 1712–13-ból származó kormányhatósági felmérés szerint a románok ekkortájt Erdély népességének egyharmadát alkotják. Lélekszámuk 1740 és 1760 között ugrásszerűen megnő, megduplázódik, a románság Erdélyország legnagyobb lélekszámú népe lesz. Ez azzal magyarázható, hogy a két román vajdaságból a kegyetlen fanarióta elnyomás miatt fokozódik a bevándorlás. A ragályos betegségek és a háborús dúlások nagyobb mértékben pusztítják a síkvidéki magyarságot. A ragályos betegségek méreteire példaként: Háromszéken az 1717 és 1719 között dühöngő szárazság, éhínség és pestis miatt a lakosság fele elpusztul.
Ki volt itt hamarabb?
Megállapítható, hogy Erdély a magyar és a román nép közös tulajdona. A magyarok a történeti, a románok az etnikai jogra hivatkozva formálhatnak igényt a Móricz Zsigmond által Tündérkertnek nevezett hazára. Ha pártatlanul formálunk véleményt, egyértelmű, hogy külön-külön egyik nép sem birtokolhatja úgy, hogy a másikat elnyomja. Jelenleg a román nacionalisták, kisajátítva Erdély történelmét – az imaginárius őstörténetre, valamint a magyarok évezredes elnyomására hivatkozva – jogosnak tartják a magyarság elnyomását és törvénytelennek a magyarok jogos követeléseit. Erdély két népének egyenlőséget csak alaposan átgondolt törvényekkel, közösségi jogokkal – helyi, kulturális és területi autonómiák révén – lehet biztosítani. Október elején a székelyföldi román civil szervezetek marosfői gyűlésén Mircea Duşa védelmi miniszter kijelenti, hogy Romániában nincs helye az autonómiának. A szélsőséges nacionalisták attól tartanak, hogy politikai következményei lehetnek, ha elismerik, hogy Erdélyt a magyarok jóval korábban lakták, mint a románok. Lucian Boia professzor például úgy gondolja, hogy fölösleges a történeti jogkeresés. „Mi történnék – teszi fel a kérdést –, ha megtudnók, hogy a románok a szlávok után jöttek ide?” Válasza: semmi nem történnék, mert az erőszakos határmódosítás könnyen talál történelmi ürügyet. A nemzetközileg elfogadott államhatárok védelme nem a történelemoktatás feladata. Utódainknak nyugodtan el lehet mondani az igazat.
A szerző utolsó írása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Félistenként élt Mihail Sadoveanu a kommunista Romániában
A rendszer dicsőítéséért cserében élete végéig nyugalom és anyagi bőség vette körül. Ha úgy hozta, politikai szereplőként halálos ítéleteket is aláírt.
Egészen a legutóbbi időkig ellentmondásos megítélése volt Mihail Sadoveanu kommunista korszakbeli közéleti szerepvállalásának. A két világháború közötti időszak neves írói, irodalmárai közül, akik együttműködtek a kommunista rezsimmel, Sadoveanu volt az, aki jelentős anyagi előnyöket, magas állami kitüntetéseket is kapott, és propagandaszövegeket is aláírt – írja az Adevărul. 1945 utáni műveiben – pl. a Mitrea Cocor vagy a Szovjetunióról szóló riportkötete, a Lumina vine de la Răsărit – a szovjet szocialista realizmus szolgálatába állt. Orientációjáért a Nagy Nemzetgyűlés Prezídiumának elnökévé nevezték ki. A legmagasabb politikai funkció, amit író töltött be a kommunista rezsimben, számos privilégiummal is járt. Sadoveanu politikai és közigazgatási rendszerben való felemelkedése az 1946. november 19-i, szovjet csapatok vigyázó tekintete előtt tartott választások után kezdődött, amikor független bukaresti képviselőként a Demokratikus Pártok Blokkja választási koalíció listáján jutott be a parlamentbe.
Elcsábította az új rezsim
Mi több, 1945. december 5. és 1948. február 24. között a képviselőház elnökeként halálos ítéleteket és egyéb kommunista bírósági ítéleteket írt alá, valamint 1947 nyarán elnöklete alatt döntött a képviselőház a Nemzeti Parasztpárt törvényen kívülre való helyezéséről. Victor Frunză író, újságíró kutatásai szerint ebben a megrendezett folyamatban aktívan részt vett Sadoveanu is, akit kényelmetlenül érintett, hogy a parasztpárti sajtó személyes vagyonáról cikkezett.
Sadoveanu Ion Biberi írónak 1946-ban úgy fogalmazott: nem azért lépett politikai pályára, hogy az egyetlen legyen, aki ellenőrzi a világot. „Jobboldali személy vagyok, aki a Viaţa Românească folyóirat szellemiségének megfelelően a népies irányzatot céljait követem” – mondta. Vladimir Tismăneanu történész szerint Sadoveanu egyike volt a kommunista párt és a rezsim által elcsábított nem kommunista értelmiségieknek.
Mihály király trónfosztása után az államvezetést egy ideiglenes prezídium vette át, amelynek elnöke C. I. Parhon volt, egyik alelnöke pedig Mihail Sadoveanu. A nagy nemzetgyűlés megalakulása után tagja volt az elnökségnek. 1956. június 23-án a román írószövetség elnökévé választják, a funkciót 1961. november 19-ig tölti be. 1961-ben Lenin-békedíjat kapott, valamint megkapta a Szocialista Munka Hőse címet is.
A „burzsoá-földesúri rendszer” képviselőjeként Sadoveanu több lakást, földterületet, malmot is birtokolt, amelyek luxuskörülményeket biztosítottak számára. „Ünnepelt, kitüntetett, megbecsült félistenként élt a kommunista rezsimben, és még életében a legnagyobb írónak nevezték. A legmagasabb rangú kollaboráns volt, aki számtalan szolgálatot tett a szovjeteknek és bukaresti szolgáiknak. A Lumina vine de la răsărit című riportkönyvében Sztálinnal szemben tanúsított engedelmessége kifizetődött, hisz békés, gazdag életet biztosított 1961-es haláláig. A kommunista párt több házat, villát, vadászházat biztosított neki, és valódi nagybirtokosként, nábobként élt. A rezsim felhasználta presztízsét és tekintélyét, cserébe busásan kárpótolta” – írta Sadoveanuról Stelian Tănase író. Misztikus élményben volt része a szovjet alkotmány olvasása közben
Nem habozott, hogy elismerését fejezze ki a sztálinizmus egyik alappillére, a szovjet alkotmány iránt. 1945-ben azt mondta, hogy „Sztálin érveitől megvilágosodott”, és arra kérte közönségét, olvassák el a Lumina vine de la Răsărit dokumentumot annak „őszinteségéért”, majd megjegyezte, hogy a szovjet alkotmány elolvasása felér egy „misztikus revelációval.”
Adrian Cioroianu történész szerint ezt a feladatot a Román-Szovjet Baráti Társaság (ARLUS) részéről kapta Sadoveanu abban az időben, amikor a szervezet ingyen osztogatta a románra fordított szovjet alkotmányt. Az író 1954-ben az ARLUS elnöke lett.
„Ugyan részben értesültem az ARLUS megvalósításairól, bevallom, nekem is voltak kifogásaim. Ezek egyrészt félinformációkból, másrészt előítéletekből fakadtak. Mit jelent ott a szabadság, amikor az egyén a közösségi érdekek alá van rendelve? Mivé lesz az otthonom, a családom? Milyen helyzetben vannak az értelmiségiek egy olyan társadalomban, amelyikben megvalósult az kiegyenlítődés, tehát a középszerűség?… Valamiféle misztikus revelációban volt részem az 1936-os szovjet alkotmányt olvasva. Minden, az új keleti világgal szembeni fenntartásomra pontos és egyértelmű választ találtam. A világunkra telepedett beteg propaganda ködje felszáll, a kelet napsugarai legyőzik kétségeim sárkányát… A kelet győzedelmes seregei az új világ igazságának törvényét hozzák a régi világba” – írja Sadoveanu 1945-ös esszéjében.
Írásának célja azt a célt szolgálta, hogy javítsa a sztálinizmusról kialakult képet Romániában. Szintén 1945-ben Sadoveanu az ARLUS-os kollégáival az orosz tudományos akadémia meghívására a Szovjetunióba látogatott, ahol kolhozokat és bölcsődéket látogatott, és tárgyalásokat folytatott Nikolaj Tsitsinnel, a növénynemesítés professzorával, Sztálin közeli barátjával. Hazatérése után több ellentmondásos szövegek is publikált, amelyekben a szovjet rendszert dicsőíti.
Kollégája, Iorgu Iordan szerint Sadoveanu könnyekben tört ki az egyik szovjetunióbeli kirándulás alkalmával, amikor egy bölcsődét látogatott meg. 1952-ben, a második köztársasági alkotmány elfogadása és az antikommunistákkal szembeni fellépés erősödésével egy időben Sadoveanu az egyik legellentmondásosabb nyilatkozatát tette. Úgy vélte, az egykori román királyságot hosszú időn keresztül a szervezett korrupció és minden téren való szervezetlenség jellemezte. Ioan Stanomir kritikus szerint Sadoveanu az új rezsimre emberi, méltóságteljes igazságtevőként tekintett, amelyik a kultúrában és a közoktatásban is érezteti hatását.
S.I.
Transindex.ro

Elhelyezték az emlékezés koszorúit
Az 1956-os forradalom és szabadságharc hőseire emlékeztek, s a Partiumi Keresztény Egyetem udvarán elhelyezett emléktáblát koszorúzták meg a péntek délelőtti ünnepélyes megemlékezésen.
A Szózat eléneklésével vette kezdetét az ünnepség, majd Török Sándor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Bihar megyei elnöke köszöntötte az egybegyűlteket. Mint mondta, Pesten, a Kossuth téren is épp zajlik a megemlékezés, melyet Nagyváradon annál a táblánál tartanak, melyet 1956 emlékére, annak ötvenéves évfordulója alkalmából állítottak az egyházkerület vezetői.
Mártírok – csillagok
Bár a foradalmat leverték, mégsem volt sikeretelen, s 56 kapcsán 1989 is eszünkbe jut – azok a napok, amikor Tőkés László köré gyűltek az emberek, s ez szikrája volt a kommunizmus elleni foradalom kitörésének.
Varga Vilmos színművész szavalata következett, Márai Sándor Mennyből az angyal című verse hangoztt el.
Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke felszóllalása során kihangsúlyozta: a magyarok megemlékezései mindig a szabadságharchoz kötődnek, meg elbukott mártírjainkra – csillagokra, amelyek szabadságunk egén fénylenek. Az 1956-os eseményeknek eleinte nem volt etnikai élük, de mire a megtorlás szelleme Erdélybe ért, már volt, hangzott el. Milyen ez a demokrácia, tette fel a retorikus kérdést, ha még az akkor meghurcolt egyetemistákat sem rehabilitálták? Van-e igazság abban a rendszerben, mely mindeközben igazságosnak, demokratikusnak és szabadnak hirdeit magát? Elfeledhetjük-e az évek múltán beköszöntő tragédiákat – a csángó oktatás és a Bolyai egyetem megszűnését, a Sass Kálmán perében ártatlanul eltélteket?A szabadság utáni vágy nem racionális dimenzióban születik, olyan mint a légszomj és az éhség, nem tudjuk befolyásolni, hangzott el.
Kis csapat
Tőkés László európai parlamenti képviselő, az EMNT elnöke kifejtette: kár, hogy egyesek pártos célokra használják fel nemzeti ünnepeinket. Az a kis csapat, mely részt vesz a megemlékezésen, nem más, mint „a nyáj maradéka”, ők azok, akik tovább viszik a fáklyát és éltetik az eszmét. És épp ezért minden jelenlét örvendetes, a tanároké és diákoké egyaránt. Ilyenkor emlékezünk a 48-as márciusi ifjakra, az 56-os pesti srácokra és a szabadságra vágyó nagyváradi ifjakra is, akik mindvégig élen jártak a szabadságért való harcban. Sajnos nagymértékben kioltották bennünk a szabadságszeretetet, ez tükröződik e találkozón is, tette hozzá.
Cselekedni kell
Változásra van szüksége Európának, de nem úgy, hogy mások diktálják az ütemet, migráns áradatok veszik kezükbe Európa sorsát – nekünk kell a cselekvés élére állnunk. Akárcsak annak idején, amikor a magyar kezébe vette a sorsát, s nem hagyta, hogy a szovjet kommunista hatalom diktáljon. Mert ha nem, régi új elvtársak fognak diktálni megint, s fullajtáraik arra hajtják a magyarságot, amerre a roman hatalom akarja.
A Partiumi Keresztény Egyetem épülete hosszú éveken át a Román Kommunista Párt székhelye volt, ennek az épületnek a sorsa tükrözi az azóta megtett utat jóban-rosszban. Fontos, hogy itt lehetünk egyházunk és egyetemünk központjában, tudván, hogy azok az idők nem fognak soha visszatérni. Tőkés László a migráns-üggyel kapcsolatban kihangsúlyozta: nem hasonlíthatók össze az 56-os menekültek a mostaniakkal, akik többszázezren vannak, de vajon akad-e közöttük akár egy foradalmár. Egyúttal a nyugati nagyhatalmaknak a keleti tűzfészekhez való felemás viszonyulásáról is szólt – mint mondta, nagymértékben nekik tulajdonítható, hogy ilyen helyezt alakult ki. Hasonlóképpen, mint az 56-os forradalom idején, amikor Magyarországot is sorsára hagyták, csupán koldusalamizsnában részesítették.
Egyek vagyunk
A pártos irányvonalat sérti, ha lármafákat gyújtunk, ha nem a hivatal hozza fonyadt koszorúit, sérti őket az igazság és a szabadság szeretete, mondta Tőkés László. „Ne hagyjuk, ez a mi szabadságharcunk, önrendelkezésért folytatott küzdelmünk. Ezért is csatlakoztunk a Székely Nemzeti Tanácshoz – sajnos egyes hangok szerint zavarják a partiumiakat a székely autonómia kezdeményezések, ám ezt csak a roman titkosszolgálat terjesztheti, egyek vagyunk a nemzeti tanáccsal, hátrébb állunk ugyan, mint a székelyek, de ez nem szégyen, s arra sarkall, hogy csatlakozzunk hozzájuk, szolidaritást vállalva a székely testvérekkel”– mondta Tőkés László, majd elhelyezte a tábla előtt az emlékezés koszorúját.
Koszorúk
Tőkés Lászlót követően János Szabolcs rektor, majd ez Erdélyi Magyar Néppárt nevében Szilágyi Zsolt, Csomortányi István és Moldován Gellért koszorúzott, az EMNT nevében Kálmán Balázs partiumi elnök és Török Sándor Bihar megyei elnök, a MINTA ifjúsági szervezet nevében Székely Beáta és Dénes Andrea, az egyetem nevében pedig Tőkés Tamás és Körtvélyesi Kinga helyezett el koszorút, majd mások is virágcsokrokat, koszorúkat helyeztek el. A megemlékezés a Himnusz eléneklésével zárult.
Neumann Andrea