Erdélyi teátrumok előadásai a budapesti Thália Színházban
Öt nap alatt nyolc előadást láthat a közönség a Határon Túli Magyar Színházak Szemléjén, amelyet május 11. és 15. között rendeznek meg a budapesti Thália Színházban. 
A teátrum negyedik alkalommal rendezi meg a szemlét, amelynek első előadásaként az Újvidéki Színháznak a művész és a hatalom viszonyáról szóló produkcióját láthatja a közönség a nagyszínpadon. Matei Visniec Párizsban élő román drámaíró III. Richárd betiltva, avagy jelenetek Meyerhold életéből című darabját Anca Bradu rendezte.
Május 12-én a nagyszínpadon a nagyváradi Szigligeti Színház mutatja be a tolerancia és a megbocsátás szükségességének üzenetét hordozó lengyel kortárs drámát, Tadeusz Slobodzianek A mi osztályunk című darabját szintén Anca Bradu rendezésében. Az Arizona Stúdióban pedig Bogdán Zsolt kolozsvári színművész idézi meg a zseniális költőt, Ady Endrét a „…függök ezen a zord élet-párkányon” című pódiumműsorral, amely a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata és a Kolozsvári Állami Magyar Színház közös produkciójaként jött létre.
Május 13-án az Arizona Stúdióban az Aradi Kamaraszínház Sex, drugs, gods & rock and roll című radikális stand-up comedyje látható Tapasztó Ernő rendezésében. Másnap a nagyszínpadon a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata előadásában egy antik görög tragédiát láthat a közönség; Szophoklész Antigonéjában egy ifjú rendező, Balogh Attila és alkotótársai az élet szépségéről beszélnek a halál tükrében.
Az Arizona Stúdióban május 14-én a kézdivásárhelyi Városi Színház a mai amerikai drámairodalom egyik legjelesebb képviselője, David Mamet Amerikai bölény című darabját adja elő Kolcsár József rendezésében. A szemle utolsó napján a nagyszínpadon a csíkszeredai Csíki Játékszín előadásában Kosztolányi Dezső Édes Anna című regényének színpadi változata látható, amelyet Lendvai Zoltán rendezett.
Az Arizona Stúdióban pedig a Marosvásárhelyi Spectrum Színház Török Viola rendezésében mutatja be a titokzatos, öntörvényű nőről, Báthory Annáról szóló darabot, Móricz Zsigmond Boszorkány című drámáját.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Félidejéhez ért a Nemzetiségi Színházi Kollokvium Gyergyóban
RIVALDA – Félidejéhez érkezett a 11. alkalommal megszervezett Nemzetiségi Színházi Kollokvium, amely az ország kisebbségi társulatainak biztosít fórumot.
A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színházban zajló seregszemle fő témája ezúttal a sajátos közép-kelet-európai létezés.
Vasárnap este a bukaresti Állami Zsidó Színház mutatta be Schalom Asch Motke, a tolvaj című darabját Andrei Munteanu rendezésében. Az előadás főhőse, a szép lelkű tolvaj, aki bár vívódik, és szeretne kitörni a bűn világából, és új életet kezdeni, végül tehetetlenül süllyed bele a mocsárba.
A történetvezetés mozaikszerű, olyan, mintha összeollózott klipeket látnánk Motke életéből – bár néha kissé következetlenül felvezetve, túlságosan hirtelen váltásokkal és időbeli ugrásokkal. Megismerjük a főszereplő családi hátterét: a szerető, aggódó anyát, az ítélkező apát. Tanúi vagyunk Motke száműzetésének is, ami után nyakába veszi a nagyvilágot. Nem tudja a tisztességes utat választani, így hamarosan gaztettekre vetemedik, a gyilkosságtól sem riad vissza.
Motke szenvedélyes ember, hatalom- és pénzéhes, mégis egy szerethető, esendő csibész. Ingadozik saját döntéseiben, néha csak egy teli pénztárcára áhítozik, néha pedig arra, hogy kitörjön szélhámos világából. Környezetében egyaránt megjelennek stricik, prostituáltak, lányukat áruló apák, szeretők, akik között Motke minden bűnével együtt tisztának látszik. Hamarosan felvillan egy új élet reménye, amely – természetesen – egy tiszta, ártatlan lány alakjában jelenik meg, akibe rögtön beleszeret a főhős, még a tisztességes élet súlyát is elbírni látszik. De az esküvő előtt Motke szembesül saját múltjának megváltoztathatatlanságával, így nemes egyszerűséggel távozik az ablakon.
Hétfőn először a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Stúdió Színháza mutatta be a Liselotte és a május című vígjátékot. A főszereplő egy harmincas éveiben járó nő, akinek kétségbeesett próbálkozásai ellenére sem sikerül galléron ragadnia a szerelmet. Az előadásban Galló Ernő alakítása bravúros, hiszen minden férfit – Liselotte minden potenciális szerelmét – ő játszik, és mindegyiket hitelesen és szórakoztatóan.
A vásárhelyiek után a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Vízkereszt, vagy amire vágytok című előadása következett a teátrum igazgatója, Bocsárdi László rendezésében. A Shakespeare-vígjáték egy összekuszált, szimmetrikus történet, amelyben a nemek és rangok összevisszaságában születik meg a szerelem (nemre való tekintet nélkül).
Talán eleinte furcsa, hogy a nézőtéren úgyszólván világosságban ülünk, de hamar magába szippant a látvány és a történet. Bartha József díszlettervező terét a forgószínpad uralja, ez teszi „gördülékennyé” a történetet. Már a legelején bemutatják nekünk a társulatot a hamleti fordulatokkal. A dramaturgia sokszor becsapós és nevettetős: a színészek belépőjük előtt elmondják valódi nevüket, minduntalan emlékeztetve: színházban ülünk, így válik a színpadi folyamat olykor elidegenítővé, önreflexívvé.
Újragondoltak a szereplők, jelmezeik híven tükrözik ezt is (jelmeztervező: Adriana Grand): a világszép Olívia gótikus ruhájában egy zsörtölődő, de mégis törékeny és elesett teremtés, a bolond egy tornacipős, vidám tekintetű hippi, a gondnok pedig az előadás végére a fekete, konzervatív jólneveltségét sárga ruhás, térdmasnis megjelenésre cseréli, a Kiss énekeséhez hasonló arcfestéssel díszeleg előttünk.
A darab teret ad a hajszálon táncoló emberi viszonyok bemutatásának, amelyet a társulat tagjai bravúrosan véghez is visznek. Talán az előadás ritmusa az, ami néhol kifogásolható: egyes jelenetek aránytalanul hosszúak, az előadás ugyanakkor néha megvillant, de nem reflektál egy fontos jelenségre: a szerelem szeszélyességére. Az, aki addig szenvedőn-szenvedélyesen szeretett valakit, percek alatt másra zúdíthatja a szerelmét, és ez normálisnak tetszik. Talán az is, ezért nem fordítottak rá külön figyelmet. Mindazonáltal az előadás három óráját minőségi komédiával töltötték ki, fel sem tűnik a viszonylag hosszú játékidő.
Szerdán 17 órától a Kézdivásárhelyi Városi Színház mutatja be David Mamet Amerikai bölény című darabját, a csíkszeredai Csíki Játékszín 19 órától Makszim Gorkij Éjjeli menedékhelyét, a Sepsiszentgyörgyi Tein Teátrum pedig 22 órától Jordi Galcerán A Grönholm-módszer című művét mutatja be a fesztivál keretében.
Szabó Janka
Krónika (Kolozsvár)

Az ambícióm hajt
Beszélgetés Sebestyén Aba színész- rendezővel
– Budapesten járva, lépten-nyomon a Thália Színház egyik új sikere, az Amerikai bölény plakátjaival lehet találkozni. A színházi élet két kiemelkedő egyénisége, a filmekből is jól ismert Csányi Sándor és Szervét Tibor vonja magára a járókelők figyelmét. Az előadást, amelyre jó előre elkapkodták a jegyeket, a marosvásárhelyi Sebestyén Aba rendezte. Felötlött bennem, hogy vajon nem örültél volna-e jobban, ha nem a rendezői feladatot kapod, hanem egyik főszereplőként lehetnél jelen a produkcióban, illetve a plakátokon?
– Igen, reális dilemmáról beszélsz, egy jó szerep megkísértheti a színész- rendezőt. De egyre jobban szeretem azt a nézőpontot, amit a rendezői perspektíva kínál. Hála istennek színészként is eléggé becsületesen elláttak feladattal, főleg a pályám kezdetén. De a Yorick Stúdió által azért mindig megteremtettem magamnak a színészi kihívásokat is. Tényleg szép színészi feladatokat tudhatok magam mögött, kiváló rendezőkkel dolgoztam, akiktől sokat tanultam. A rendezésben pedig a színészi tapasztalatom rengeteget segít. Az a különleges dolog is megadatik ilyenkor a színész-rendezőnek, hogy az összes szerepet a magáénak érzi egy kicsit. Mindenki valahogy belőle szólal meg.
– Ha nincs a Yorick, vajon nem lett volna számodra a rendezés sem?
– A Yorickot valójában ezért is hoztam létre. Annak idején, 2004-ben úgy éreztem, egy kicsi pangás következett be a pályámon, noha akkor is szép szerepeim voltak, például a dr. Beck a Boldogtalanokból, mellyel UNITER-díjra is voltam jelölve, vagy a Liliomfi. De mindig volt egyfajta szakmai elégedetlenség bennem, és a rendezés is mindig érdekelt. Egy olyan szakmai műhely létrehozása is izgatott, amely végül is a Yorick Stúdióban öltött testet. Az évek során ez sok rendezői lehetőséget teremtett, és úgy érzem, a szakmai fejlődésemet is elősegítette.
– A Yorick nyilván különleges szerepet játszik az életedben, több mint egy évtizede működik. Igaz, egy ideje, mióta a vár felújítása zajlik, a szokásos játéktereteket, a bástyát elveszítettétek.
– Nagyon remélem, hogy ebben az évben visszatérünk, ha máshova nem, a Mészárosok bástyájába. De talán van esélyünk egy tágasabb, színházi szempontból több lehetőséget kínáló térre.
– A kettős szakmai identitásnál maradva, nyugodtan mondhatjuk, hogy mindkét vonatkozásban rád talált a siker. Színészként, rendezőként is kaptál díjakat. Nem csak vásárhelyi teljesítményeiddel szereztél elismerést. Több társulatnál dolgoztál, Szatmárnémetiben, Debrecenben, Nagyváradon, mindenhol gazdagodhattál valamivel, de a szakmai kiteljesedés szempontjából Marosvásárhely a legmeghatározóbb számodra.
– Tizennégy éve szerződtem Marosvásárhelyre Béres András hívására, talán éppen te kerestél meg először színházon kívüli feladattal egy Bolyai-ünnepségre szánt szöveg kapcsán, és lám, utóbb a Bolyai-monodrámából, A térből milyen hosszú életű előadás lett, a mai napig játszom. Valóban sok jó dolog ért itt, ide sorolhatom a pedagógiai tevékenységemet is, azt, hogy színész tanárként is dolgozom. Ez is szorosan hozzátartozik a színészi és főleg a rendezői fejlődésemhez. Nagyon fontos, hogy pedagógiailag jól tudjunk megközelíteni egy-egy színészt, hiszen mindenki más-más szálból van szőve, és mindenkinek más-más kulccsal kell megnyitni a lelkét. Színészmesterséget tanítottam több mint tíz évig, harmadik éve rendezést is oktatok. Az idei tanévtől rendező évfolyamot vezetek.
– Jobban vonzódsz bizonyos műfajokhoz, szerepekhez, vagy azt tartod jobbnak, ha minél változatosabb feladatokkal bíznak meg?
– Bármilyen a feladat, azt meg kell jól oldani. A színészi munkában egy-egy karakter személyessé formálása talán a legnagyobb kihívás, úgy, hogy az egyszeri és megismételhetetlen legyen, olyan, amilyennek csak én tudom megteremteni. Ez a folyamat pedig abszolút feltárulkozással jár, ami által az ember igencsak sebezhetővé válik. Ez a szépsége és a nehézsége is ennek a mesterségnek. Mernünk kell feltárulkozni, mernünk kell sebezhetővé válni. Meggyőződésem, hogy csak így válhat valami személyessé, csak így tud egy érzés, egy gondolat, egy emberi sors, egy történet igazán eljutni a néző lelkéhez. Rendezőként is talán ez a legnagyobb kihívás számomra: oly módon megnyitni a színészeket, a rendezői koncepción belül eljutni a feltárulkozás olyan szintjére, hogy azok emberi hangon, igazi emberi érzéseket, igazi emberi gondolatokat közvetítsenek.
– Szóba hoztad Bolyai János megformálását. Elég sok drámai szereppel találkoztál az eltelt két évtizedben. Vígjátékokban is érdekes figurákat kelthettél életre. Több zenés darabban játszottál. A minap újra telt házzal ment a vásárhelyi Csárdáskirálynő. A nézőnek az a benyomása, hogy külön élvezet számodra, ha énekesi, zenei tudásodat is felmutathatod. Ez nyilván olyan adottság, amit művelni kell, nem elég csak azzal élni, amit a születésed során kaptál.
– Tényleg szeretem a zenés műfajt is. Engem arra tanítottak a szüleim, hogyha az embernek a Jóisten adott valamit, azzal gazdálkodjon jól. Ez nem kis felelősség.
A drámai és komikus szerepekben is nagyon jól érzem magam, és valóban különleges élvezettel veszek részt zenés előadásokban. Tizenkét évvel ezelőtt dolgoztam először Incze G. Katalinnal, a Kolozsvári Állami Magyar Operában ugrottam be egy bonviván szerepbe. A Mágnás Miskában énekeltem, mindössze két nagyzenekari próbával. Hihetetlen kihívás volt. Folytatása is lett volna, de a tanítás, a színészet és a Yorick alapítása túlságosan lefoglalt. A felkészülés azonban nem maradt annyiban, énekórákra jártam, a mozgást is folyamatosan karban kell tartani, hiszen, akárcsak a hang, a test is fő kifejezési eszköz a színész számára.
– Olykor nem érzed úgy, hogy túlvállalod magad?
– De, mostanában, hogy sokat is utazom, kezdem érezni, hogy egy kicsit be kéne húzni a kéziféket. Igaz viszont, hogy az utóbbi időben egyre több rendezői kihívás ér. Szabadkán rendeztem tavaly ilyenkor, utána Magyarországon a Bartók Kamaraszínházban, Dunaújvárosban dolgoztam egy izgalmas anyagon, most jött ez a felkérés a budapesti Tháliában, és jövő ilyenkor ennek is lesz folytatása. Úgy néz ki, hogy többek közt Szombathy Gyulával és a csodálatos Molnár Piroskával fogok dolgozni. Közben az elmúlt időszakban színészként a Szeretik a banánt, elvtársak? című produkciót játszottam a budapesti Játékszínben, több országban, több fesztiválon, sőt Amerikában is megfordultam vele.
– Az külön erőpróba, amikor egyedül kell teljesítened.
– Hatalmas kihívás az egyéni előadás, napokkal a fellépés előtt kell elkezdenem a felkészülést. Büszkén mondhatom, hogy jelenleg három egyéni előadásom van műsoron: a Dózsa, a Bolyai-előadásom, amit a magyar kultúra napján játszottam utoljára Budapesten a Klebelsberg Kunó Kulturális Központban és a Szeretik a banánt, elvtársak? Emellett teljes odaadással tanítok, és még nem beszéltem a családomról, ami hihetetlen gyönyörűséggel és elégtétellel tölt el.
– Hát, nem akármi négy kislány édesapjaként helytállni!
– Csodálatos, amikor mély játékba tudok merülni velük. Igazi megnyugvás.
– Hány évesek?
– Réka kilencéves, Janka hét, Eliza és Abigél mindjárt háromévesek. Most kezdenek igazán beszélni.
– Képzeld el, amikor majd sorban előállnak, hogy színészek szeretnének lenni.
– Nem fogom tiltani őket ettől, de bátorítani sem. Mindenkinek meg kell találnia a saját maga útját.
– Te megtaláltad a magadét.
– Igen. És gyönyörű pálya. A világ egyik legszerencsésebb embere vagyok, hogy azzal foglalkozhatom, amit igazán szeretek. Rengeteg gyötrelemmel és nagyon sok szépséggel jár.
– Szép és bizonyára gyötrelmes egy társulat létrehozása is, és még inkább az lehet az éltetése. A Yorickra gondolok. Kellett ez neked?
– Az ambícióm hajtott. Ha ezelőtt tíz évvel tudtam volna, hogy mennyi munkával, nehézséggel jár egy ilyen szakmai műhely felépítése, karbantartása, lehet, hogy nem vágtam volna bele. Egy idő teltével gyötörtek is a kétségek, hogy minek kellett ez nekem, miért csinálom, de aztán lassan kezdtek jönni az eredmények, és újabb lendületet kaptam. Beletanultunk a pályázatírásba, beletanultunk az egésznek a menedzselésébe, és aztán sikerült egypár mérföldkőnek számító előadást létrehozni. Például a Stop the Tempót vagy a 20/20-at Gianina Carbunariuval, ami többféle szempontból is tényleg történelmet írt. Utána jöttek a Bányavirág és a Bányavakság előadások, melyek igazán megkoronázták a Yorick 10 éves működését. Igen, ezért érdemes volt dolgozni.
– A hazai kortárs dráma népszerűsítésében igen figyelemreméltó eredményeket tudtok felmutatni. Fontos ősbemutatóitok voltak.
– A kezdeti tapogatózó lépések után körvonalazódott az igazi identitásunk. Tisztázódott, hogy mit szeretnénk, milyen irányba akarunk menni. Az elején annyit éreztem, hogy valamit csinálnunk kell, fejlesztenünk kell önmagunkat, kísérletezni, dolgozni rengeteget, és megőrizni a nyitottságunkat. Ráadásul fontos szempont volt az is, hogy hol, kiknek csinálunk színházat. A mi esetünkben Marosvásárhelyen, egy etnikai szempontból is, politikailag is, kulturálisan is többszörösen megosztott városban. Ebből kiindulva azt gondolom, hogy úgy van esélyünk harmonikus együttélésre, ha egymás kultúráját megismerjük. Ezért indítottam el a Kultúraközipárbeszéd a kortárs dráma tükrében című színházi projektet, amely az idén immár a nyolcadik kiadását éli meg, és nagyon jó a szakmai visszhangja. Nyitottan és jól fogadja a román és a magyar közönség is.
– Úgy képzelem, hogy egy klasszikus vagy más fajta, de már bejáratott színmű talán kevesebb fejtörést okoz a rendezőnek, mint egy új, még nem játszott kortárs dráma. Az előbbi előadását is el lehet rontani, de a mű értékei már elfogadottak, a produkció nem érvényteleníti azokat. Nagyobb teher egy ismeretlen, sosem játszott drámai alkotás színre vitele, komolyabb a megszólaltatók felelőssége. Egy bukás ez esetben károsabb következményekkel hat vissza a szerzőre, a darabra, részben a társulatra is. Mégis több ősbemutatót vállaltatok föl.
– Mondták is nekem többször, hogy "bátor" vagyok stb., stb. Lehet, hogy így van, nem tudom... én ezért nem tartom magam különösen bátornak, de azt megtapasztaltam, hogy mindig izgalmasabb a nehezebb utat választani, mert a komfortzónánk elhagyása nélkül nemhogy a siker, de még egy jó bukás sem érintene meg. Valóban nagy kihívás egy kezdő szerző szövegét bemutatni, de úgy érzem, talán mégsem jár nagyobb kihívással vagy kockázattal, mint egy klasszikus szöveg eredeti, kortárs értelmezése, színrevitele. Én szeretek együtt dolgozni a szerzővel, s ha már nem adatott meg Molière-rel vagy Shakespeare-rel együtt színházat csinálni, szívesen művelem Székely Csabával vagy Szabó Róbert Csabával. Legutóbb a Hentesek kapcsán kértem Szabó Róbert Csabát, hogy jöjjön be minél gyakrabban, szóljon hozzá. Lássa, hogyan kel életre a szövege, hátha kedve szottyan újabb jó drámát írni. A szerző is sokat tanulhat egy ilyen próbafolyamatból. Székely Csaba például a Bányavirág próbafolyamata alatt ritkábban nézett be, de amikor a Bányavakságot rendeztem, határozottan kértem, hogy jöjjön gyakrabban a próbákra, és működjünk együtt. Ő is élvezte a próbákat.
– Ez már egy bejáratott munkapáros. A David Mamet-darab, az Amerikai bölény magyar változatát is ő fordította a Thália Színház számára.
– Érdekes, hogy Csabát már korábban felkérték az Amerikai bölény fordítására, engem csak később kerestek meg. Eredetileg más rendezőre számítottak. Az a változat valamiért nem jött össze. Én tudtam, hogy Székely Csaba lefordította a darabot, de csak annyi. Pár hónap teltével hívott Csányi Sándor, a Thália Színház művészeti igazgatója, akivel már régebben beszéltünk egy közös munka lehetőségéről, jelezte, itt az alkalom. Örömmel vállaltam.
– Filmről nem beszéltünk. A filmszereplés igazán ritka alkalom az erdélyi színészek számára.
– Sajnos minket, erdélyieket elkerülnek a filmek. Persze, vannak ellenpéldák is. Most, hogy huzamosabb ideig Budapesten voltam, tapasztalhattam, mennyivel több lehetőség van castingokra járni, ahol a filmrendezők jobban megismerhetik a színészeket, inkább ki tudják próbálni őket. Mi ilyen szempontból el vagyunk szigetelődve. Eddig néhány filmszerepben kipróbálhattam magam – sokat is tanultam ezen munkák kapcsán –, de komolyabb, igazi nagyfilmes feladat még nem talált rám.
– A színészek számára tényleg nem túl előnyös a provincia. Erdély messze van a nagy filmes központoktól. Rendezőként nagyobb a lehetőség a mozgásra. Gyökeret eresztettél Marosvásárhelyen?
– Megszerettem ezt a várost. Soha nem is akartam Erdélyből elmenni. Szó se róla. Elindítottam egy olyan családi és szakmai életet, amit egyáltalán nem szeretnék itt hagyni. Nem adnám fel az egyetemi oktató munkámat, a Yorickot sem természetesen, szeretem a színházat is, és remélem, hogy előbb-utóbb a Tompa Miklós Társulatban is megtalálnak újra szép szerepek. Úgy érzem, itt van dolgom, a gyerekeknek itt van helyük. És itt van mit dolgozni, hogy élhetőbbé, szebbé tegyük Marosvásárhelyt.
– Erőt, időt és sok-sok ötletet kívánok hozzá!
– Köszönöm szépen.
Népújság (Marosvásárhely)