Ötven éve fejeződött be a kollektivizálás
A romániai kollektivizálás kezdete 1949. március elejére tehető, és több mint tíz évvel később, 1962-ben, szintén tavasszal „ünnepelték” meg a „mezőgazdaság sikeres szövetkezetesítésének” a befejezését. A rendszerváltást követően sokan vizsgálták a tulajdonviszonyok változásának kérdését, illetve azt is, miként hatott az erőszakos tulajdonforma-változtatás az emberekre. Élnek még olyan gazdák faluhelyen, akik átélték azokat az időket, és valamilyen formában személyesen részt vettek a földbirtokok kikényszerített átadásában. A mérai iskola volt igazgatója összegyűjtött pár emléket azokból az időkből.
Mérai emlékek a kollektivizálásról
Nem kellemesek, sőt. Még sokan vannak, akik emlékeznek az ezelőtt több mint ötven évvel történtekre.
Az akkori hatalomnak egyik vívmánya épp a kollektivizálás határidő előtti befejezése volt. 1965-re tervezték, 1962-ben büszkén jelentették: befejeztük a mezőgazdaság teljes kollektivizálását. A méraiak azok közé tartoztak, akik utolsó percig kitartottak, de 1961 őszén már sor került az avatóünnepségre, 1962-ben pedig elkezdődött a közös – eleve halálra ítélt – gazdálkodás.
Előtte is voltak próbálkozások. A kollektivizálással megbízott „kiküldöttek” sokszor dolgavégezetlenül tértek vissza Kolozsvárra. Egyikük (Deák nevű kárpitos) meg is jegyezte: „nekem nem sok babér termett Mérában”. Ami nem sikerült neki, azt megvalósította „egy nagyon magas ember” (Maksai Vilmos) segítőtársai közreműködésével.
K. J. (90 éves) mesélte 2010 nyarán: 1961-ben mind gyakrabban és gyakrabban zaklatták az embereket, hogy írjanak be a kollektívbe. Hozzánk egy nap alatt tizenhétszer jöttek el, én még mindig kitartottam. Estefelé – tizennyolcadszorra – mosolygósan léptek be a nyári konyhánkba. Meglepett a szelídségük, hiszen addig mindig dühösek és fenyegetőek voltak.
– Mondja csak, K. elvtárs – kezdte három közül az egyik –, magának hány gyermeke van?
– Nekem kettő – felelem.
– Járnak iskolába?
– Még mindketten.
– Hova?
– A nagyobbik egy kolozsvári középiskolába, a kisebbik ide, a faluba.
– A nagyobbik hányadikos?
– Szeptemberben lesz tizenegyedikes.
– Tehát jövőre érettségizik?
– Ha az Isten is úgy akarja.
– Az Isten akarhatja, de ha mi nem akarjuk, akkor mi lesz?
Akkor rájöttem, hogy valaki tájékoztatta őket, s tudtam, hogy nincs menekvés.
– A maga gyermeke egy rendes, becsületes munkásember gyermekének a helyét foglalja el. Mit szólna, ha most, érettségi előtt kirúgatnánk az iskolából?
A belépési nyilatkozat már az asztalon volt, azonnal aláírtam.
D. J. (85 éves, 2012 január):
– Hogy mire emlékszem a kollektivizálással kapcsolatban? Sok mindenre. 1961-ben én már Kolozsváron dolgoztam, de otthon mesélték, hogy egyre több pantallós úriember jár naponta házról házra, s győzködik az embereket, hogy írjanak be a kollektívbe. Édesapám azt mondta, hogy ha agyonütik, akkor sem ír alá.
Egyik este engem is hívattak az irodára.
– Ide figyeljen, fiatalember, tudjuk, hogy maga rendes munkásember, nem gondolja, hogy itt az ideje, hogy belépjen a kollektív gazdaságba?
– De kérem, nekem nincs semmim, a földek az édesapáméi.
– A maga apjával nincs kivel beszélni, nagyon makacs.
– Akkor én most mit csináljak?
– Menjen haza, és győzze meg az apját, hogy lépjen be.
– Jól van, hazamegyek, kihúzok a kerítésből egy jó nagy karót, s agyonverem apámat.
– Ezt ne csinálja – mondták.
Többször nem hívtak, de édesapám végül is aláírt, nem bírta az állandó zaklatást, belefáradt a bujkálásba.
T. K. (70 éves, 2012 január): – Én akkor még fiatal menyecske voltam, akkor kerültem ide, nem sok mindent tudok.
Arra emlékszem, hogy apósomék a szennyesben (a kocsmában) megegyeztek, hogy ők a végsőkig kitartanak, nem lépnek be.
Egy délután épp egyedül voltam otthon, amikor belép a házba egy nagy, magas ember, hátracsapja az ajtót és azt kiáltja: „mi ez, itt még mindig a Dárius ideje van?” Nem tudtam, hogy ezzel mit akar mondani. (Valószínű, hogy fitogtatni akarta a műveltségét a parasztok előtt.)
– Hol az apósa?
– Valahol a mezőn.
– Hallottuk, hogy lázítja az embereket, hogy ne írjanak be a kollektívbe. Mit szólna, ha holnap elvitetnők a lepedős motorral? (Mikor a ponyvás terepjáró megjelent a faluban, az emberek tudták, hogy az nem jót jelent, egymás között csak lepedős motornak nevezték.)
Este elmeséltem apósomnak a történteket, anyósom szipogva mondta: „Írj alá, ember, nem te leszel az első, már úgyis sokan beliptek!”
Apósom rövidesen aláírt.
Gyakran alkalmazták a trükköt: „Már több mint százan vannak, akik aláírták a belépési nyilatkozatot, nem hisszük, hogy épp maga akar kimaradni”. Vagy: „A barátai hiába ágáltak a kocsmában, mára már mindegyik aláírt”. Legtöbbször bejöttek a cselek. Az emberek menekültek otthonról vagy bezárták az ajtókat, de végül csak megtalálták őket.
Nehéz idők voltak ezek, nem csak a falusiak, de az akkori tanítók, tanárok számára is. Őket is bevonták a meggyőző munkába. Nem csak a falakra kellett mozgósító jelszavakat írniuk, hanem házról házra kellett járniuk az aktivisták társaságában. Volt, aki lelkiismeretesebben, volt aki tessék-lássék végezte ezt a munkát. Egyik tanárunk megoperáltatta magát (kivetette a vakbelét), csak, hogy ne vegyen részt a kollektivizálásban. Utána még sok éven át kellett megalázó „iskolán kívüli tevékenységeket” folytatniuk.
H. E. (70 éves, 2012 február): – De jó lenne elfelejteni azokat az időket, de nem olyan egyszerű.
1961 nyarán, egy délelőtt újra megjelentek nálunk a kollektivizálók. Édesapám észrevette őket, kimenekült a kertbe, és elbújt egy vastag almafa mögé.
Én épp a néhány hetes kisfiammal voltam elfoglalva a szobában, édesanyám a konyhában tevékenykedett. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy édesanyám rá nem jellemző hangos és eléggé csúnya szavakkal próbálja kizavarni a vendégeket a konyhából.
– Mondtam már, hogy ne jöjjenek többet hozzánk, mit akarnak, egészen meg akarnak nyomorítani, takarodjanak!
Azok ki is hátráltak a konyhából, egyikük visszafordult, és azt mondta: nem baj, most elmegyünk, de újra visszajövünk, és azt majd megemlegeti.
Édesanyám nagyon megijedt, nem csak a saját bátorsága, hanem a fenyegető megjegyzés miatt is. Minden kisebb zajra felrezzent, menekülni próbált, gyakran elsírta magát.
Szüleim rájöttek, hogy nincs menekvés, be kell lépni.
P. J. (71 éves, 2012 február): – Mikor ezek a dolgok zajlottak 1961-ben, akkor én épp katona voltam. Egy napon hívat a parancsnokom, s közli velem, hogy azonnal haza kell mennem a falumba valami sürgős ügy miatt. Azonnal meg is kaptam a menetlevelet, felvettem az ünneplő katonaruhámat, s indultam az állomásra.
Hazaérkezésem után – nem kis meglepetésemre – már várt egy kitöltött belépési nyilatkozat, nekem csak alá kellett írnom. Szükség volt az én aláírásomra, hiszen az édesapám után örökölt földek a nevemen szerepeltek, nekem is volt „pozícióm” a néptanácsnál. Még nagyon fiatal koromban rám íratták a földeket nagybátyáim, így az ő nevükön kevesebb szerepelt, s lekerülhettek a kuláklistáról.
Belépésemet mostohaapám intézte, édesanyám még kisgyerekkoromban újra férjhez ment, miután megtudta, hogy édesapám a második világháború után meghalt egy szovjet fogolytáborban. Engem nagyszüleim és nagybátyáim gondjaira bízott.
Mostohaapám szeretett a zavarosban halászni, legtöbbször sikerült is neki nagy halat kifogni.
Mire leszereltem – kétévi katonáskodás után –, családtagjaim már a kollektív gazdaságban dolgoztak, anyósom könnyezve, apósom fogcsikorgatva indult a mezőre. Én Kolozsváron kerestem és találtam munkahelyet
Varga György
Szabadság (Kolozsvár)