Lassan, de szűnik és megfordul „a nemzeti elidegenedés”
Tőkés László szerint gyógyul a 2004-es "népszavazási sokk" okozta trauma, és az alaptörvény megszületésével, a nemzeti összetartozás napjának, valamint az állampolgársági törvény jogrendszerbe iktatásával lassan, de szűnik a "nemzeti elidegenedés”", és teret hódít a nemzeti együvé tartozás.
Erről az európai parlamenti képviselő Budafok-Tétény önkormányzat honlapjának adott interjúban beszélt, kitérve többek között arra is: még nem döntötte el, hogy jövőre újra ringbe száll-e az EP-választásokon.
Az erdélyi politikus úgy látja: a 2010-es magyar fordulatnak köszönhetően manapság egyre kevesebben "románozzák le" az erdélyi magyarokat.
Arról, hogyan győzné meg azokat a fanyalgókat, akik szerint értelmetlen "magyarkodni a székely zászlóval és követelni az autonómiát", azt mondta: aligha kell őket most már győzködni, hiszen a világméretű szolidaritási hullám és a több tízezres marosvásárhelyi autonómiatüntetés önmagáért beszél.
Tőkés László szerint néhány rossz beidegződés köszön vissza a fanyalgókban. Egyrészt a kommunista diktatúrából örökölt "be nem avatkozás" doktrinája él tovább bennük, amelyre ráadásul "bukaresti képviseleti monopóliumukkal visszaélő" RMDSZ-es honatyák még rá is erősítenek.
Másrészt ezek a képviselők akár a saját pártjuk kebeléből választott önkormányzati vezetőkkel szemben is érvényesítik a túlközpontosított román államhatalom pártutasításos tilalmi gyakorlatát - magyar "kiadásban" - vélekedett.
Teszik ezt annak ellenére, hogy az elmúlt két évtizedben ez az igazodó, opportunista politika, mely mindent egy többségi bukaresti logikára fűz fel, vitte zsákutcába az erdélyi magyar érdekérvényesítés ügyét - fejtette ki.
Az EP-képviselő szerint igenis, ki kell állni és hangos szóval kell követelnünk jogaikat és jussukat.
Meg kell mutatni Európának, az egész világnak, hogy egy közel kétmilliós nemzeti közösség otthont akar teremteni ősei szülőföldjén, hiszen az autonómia ennek eszköze. Ehhez pedig minden törvényes és alkotmányos eszközt igénybe kell vennünk - hangsúlyozta.
Tőkés László a budafokteteny.hu oldalon szerdán megjelent interjúban beszélt arról is, hogy az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Néppárt közötti alapvető különbség már a nevekből is kiolvasható: az egyik "Romániai", a másik "Erdélyi".
Az Erdélyi Magyar Néppárt az Erdély-központú politizálás szószólója, az autonómia ügyének következetes képviselője, ugyanakkor az első olyan országos politikai erő, amely érdemben fölvetette Románia föderalizálásának kérdését - fogalmazott Tőkés László.
Hozzátette: meglátásuk szerint Románia szövetségi köztársasággá való alakítása indíthatná el az ország igazi modernizációját, nem az a "teszetosza", megalapozatlan és már rövid távon is káros "regionalizálás", melynek magyarellenes, mögöttes célzata végképp elfogadhatatlan az erdélyi közösség számára.
Megjegyezte: az állampolgársági törvény módosítása, a Nemzeti Összetartozás Napjának kinyilvánítása, az alaptörvény ilyen szellemű gazdagítása mind abba az irányba hatottak, hogy a szakértők által "szétfejlődésként" leírt, főként az elszakított nemzetrészek által elszenvedett nemzeti elidegenedés folyamata megfordulni látszik, és - ellentétes előjellel - mindinkább a nemzeti együvé tartozás hódít teret. Noha ez egészen természetes, mindazonáltal ezen a téren még igen sok a tennivaló - jegyezte meg.
Hozzátette: nap mint nap tapasztalják ugyanis, hogy kicsinyes pártpolitikai, olykor személyes érdekek a nemzetpolitikai szempontok fölé emelkednek.
Kollektív önvizsgálatra volna szükség, és Makkai Sándort idézve, itt lenne az ideje egy újabb "magunk revíziójának" - fogalmazott Tőkés László.
Kérdésre válaszolva szólt arról, hogy a globalizáció nem az egyedüli oka az identitás "megfakulásának". Látni kell, hogy egész Európa irányt vesztett, "hajlamosak vagyunk arra, hogy megtagadjuk keresztény gyökereinket, illetve mindazokat az értékeket, amelyek Európát évezredeken át a nagyvilág vezető szellemi, kulturális és civilizációs erejévé tették".
Szerinte a dolgok mostani állása láttán talán megkockáztatható az az állítás, hogy a kereszténységet - ezt az ezredéves értékalapú világnézetet - egy új típusú, dogmatikus és életidegen "vallás" kezdi felváltani, melyet eufémikus kifejezéssel "az európai értékek" (és "az emberi jogok") vallásának nevezhetnénk.
Az Európai Parlamentben ülve az a benyomása az embernek, hogy általánosságban mozgó, tisztázatlan tartalmú és tetszetősnek ható fogalmak mögé bújva a ’68-as baloldali eszmék örökösei szabnak törvényt és mértéket fölöttünk - fejtette ki, kitérve arra is: ezeknek a politikusoknak a gyakorlatában folyamatosan tetten érhető a kettős mérce, és ezáltal még az is hiteltelenné válik, amiben netalán éppenséggel igazuk van.
Arra a kérdésre, hogy a jövő évi EP-választásokon újra ringbe száll-e, azt mondta: ezt még nem döntötte el.
"Nagy a nyomás rajtam, a választók, a harcostársaim közül egyre többen biztatnak a folytatásra, ugyanakkor azonban kezdek belefáradni. Ha jól megnézzük, akkor felnőtt életemet folyamatos küzdelemben éltem le. 1989 előtt a kommunista diktatúrával, annak erőszakszervezeteivel vívtuk csatáinkat, 1989 után pedig a visszalopakodó volt nómenklatúrával és örököseikkel kellett megküzdenünk a romániai demokráciáért és magyarságunkért" - mondta Tőkés László. Mindazonáltal hozzátette: a közös ügy, a nemzet szolgálata mindig is előbbre való volt számára minden egyébnél.
Úgyhogy ha "hí a Haza", hát mennem kell - fogalmazott interjújában Tőkés László.
MTI
Nyugati Jelen (Arad)

Türelem és igaz ítélet
Mostanában, amikor ismét dühöng a magyarellenesség, s némely román politikusnak egyenesen szitokszó az autonómia, sokat töprengek a székely faluközösségek történetén. A kérdés szakértője, Imreh István történész több könyvet írt a rendtartó székely faluról, előttünk a minta. Ami volt, még lehet.
A kisebbségi sors örökös kihívások elé állít, most nem is az a kérdés, hogy kinek volt igaza, az író Makkai Sándornak-e, az egykori református püspöknek, aki egy logikus levezetés végén leírta, hogy nem lehet, és távozott Erdélyből, s a két szó, mint két göröngy kopog képzelt koporsónkon, vagy a költő Reményik Sándornak, aki barátjának válaszul megírta: lehet, mert kell! A magyar történelem halálkanyarjai, csapdái, útvesztői, kényszerhelyzetei Mohács óta nemigen állították a történelem terrorját, kataklizmáit elviselni kényszerülőket igazi választás elé, a mohácsi vereség óta megnyert csaták és vesztett háborúk takarják egymást, világossá téve, hogy itt mindig egyetlen szerep kínálkozott: megmaradni. Ezer esztendeje az államalapító király választott, s nem is az volt az igazi tét, hogy kereszténnyé tegye-e népét, s így megmaradhasson a történelem viharaiban, a végzetes árban, amely annyi népet elsodort – hanem az, hogy melyik egyházat válassza. Rómától vagy Bizánctól fogadja el a felajánlott koronát? A csábítás nagy volt, ő Rómát választotta, minden rendelkezésére álló erővel tette kereszténnyé és katolikussá népét, megteremtette a középkori magyar államot.
S ennek az államnak az első ötszáz esztendejében voltak fénylő periódusai: Szent László, Nagy Lajos, Zsigmond, Mátyás kora. Ezek az uralkodók továbbfejlesztették a középkori magyar államot, Szent István példája lebegett előttük. Hogy miként gondolkodott államalapító királyunk a történelemről, a magyarságról, hogyan képzelte el a jó királyt, nem kell találgatnunk. Ő maga írt erről fiának, a tragikus sorsú Imre hercegnek Intelmeiben: „Türelem és igaz ítélet a királyi korona örök ékessége.”
A nagy probléma a kereszténység felvétele után a politikai egység és a monarchikus államforma megteremtése volt! A középkor nagy történésze, Hóman Bálint joggal írhatta le, hogy „évtizedeken át tartó, törvényhozó, szervező, országrendező munkája során István király nem egy idegen eszményt és intézményt, nyugati földön bevált hatalmi szervezetet ültetett át magyar talajba, de a régiből csak azt pusztította el, ami már korhadt és időszerűtlen volt, és összeomlással fenyegetett. Magyar szellemet vitt az új intézményekbe, serkentő idegen kovászt a régibe, hogy egymás mellett és majdan egymásba olvadva működhessenek az új magyar fejlődés megalapozásában.” Ez az államszerkezet ötszáz évig, Mohácsig működőképes maradt, s épp a sürgető reformok elmaradása miatt következett be váratlan összeomlása – ám önmagában ez nem lett volna elég, hogy a magyarság történelme halálkanyarjaiban és kényszerhelyzeteiben fennmaradhasson. A látnok Adyt idézve: ez a nép él, és élni akar!
S ha valami egy ilyen végzetesnek tűnő vereségekkel, összeroppanásokkal terhelt nép történetében, mint a magyar, bizakodásra adhat okot a fene fátumok ellenére is, az éppen a hihetetlen élni akarás.
Bogdán László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Négyszáz éve lépett Erdély trónjára Bethlen Gábor
A fejedelem tiszteletére rendezett emlékünnepélyek
FOLYTATÁS LAPUNK OKTÓBER 18-I SZÁMÁBÓL
Az újrainduló első nyilvános ünnepségről a Koszorú című folyóirat 1863-as évfolyamának 22. száma szolgál tömör tudósítással: „A nagyenyedi ref. főiskola ifjúsága f. hó május 16-án a dicső emlékezetű fejedelem Bethlen Gábornak, a nagyenyedi kollégium alapítójának tiszteletére ünnepet ült. Régi kegyeletes szokása az iskolának ezen emlékünnep évenkénti megtartása s hogy a forradalom utáni években meg nem tartatott, annak csak felsőbb tilalom vala az oka, mely tilalom azonban a főkormányszék által ez idén meg lőn szüntetve”.
Az 1869-es ünnepségről a Kolozsvári Közlöny tájékoztatta olvasóit, az 1877. május 17-i eseményről Garda József kollégiumi igazgató tanévzáró beszédéből szerzünk tudomást, az 1882-es májusi ünnepséget a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap örökíti meg, az 1890. május 17-i műsorról Makkai Domokos rektorprofesszor tanévzáró beszédében szól elismeréssel.
Közben 1885-ben elkezdődött a kollégium főépülete keleti szárnyának építése, amely 1889-ben nyert végleges befejezést. Az első emeleten a nagykönyvtár és a természettudományi múzeum kapott helyet, a második emelet központi részét pedig a díszterem foglalta el. Oda pedig, a szószék fölé, a közönséggel szemben, a nagy iskolaalapító fejedelem díszes portréját tervezte elhelyezni az elöljáróság. Annak megfestésére pedig ki mást, mint a kollégium akkori leghíresebb festőjét, Barabás Miklóst kérték föl, aki szívesen vállalta e megtisztelő, szép feladatot. A portré el is készült, a június 3-án lezajlott ünnepségen már díszes tölgyfakeretben tündökölt a díszterem falán. A további nemzedékek úgy látták a nagy fejedelmet, amint azt híres művészünk megörökítette. Ezt pedig a legtökéletesebben Makkai Sándor író, református püspök érzékeltette, az alábbiak szerint: „A nagyenyedi Bethlen Kollégium dísztermében, a szószék fölött magasan, egyedül áll a Fejedelem képe. Barabás Miklós idealizált, de lélekkel és lelki igazsággal teljes alkotása. Ahogy kisgyermek koromban először megláttam ezt a képet, soha többet nem hagyott nyugodni. A homlok sápadt fensége, a szemek sötét, mély ragyogása, az arc királyi nyugodtsága teljes ellentétben állanak Bethlen Gábor valamennyi arcképével.... Mert egy pillanatig sem kételkedtem afelől, hogy a Barabás portréja az igazi, az egyetlen hűséges Bethlen-kép. Ezt a benső meggyőződést, éppen mivel a gyermekkor kritikátlan fogékonyságában keletkezett, soha többé nem tudta belőlem kiirtani semmi későbbi meggondolás”.
A Bethlen-kép ott volt a díszterem falán az 1948-ban bekövetkezett államosításig, amikor az újdonsült városvezetőség határozott utasítása alapján gyorsított eljárással kellett onnan eltávolítani. Ekkor következett be a sajnálatos eset. Egy durva tanári kéz ugyanis egyszerűen kivágta az eredeti, díszes keretből, s rögtön beleegyezését is adta, hogy oda Marx portréja kerüljön elhelyezésre. Bizonyára e gesztusa eredményeként nevezték ki a továbbiakban a tanítóképző igazgatójává, napjainkban pedig nevét viselő díjjal jutalmazzák a tanévzárókon a jó előmenetelű diákokat. A Bethlen-kép pedig éveken át összegöngyölítve kallódott, porosodott, mígnem Vita Zsigmond könyvtáros hosszadalmas közbenjárására, a ’60-as években ideiglenes rámába került és a Bethlen Könyvtárba lett elhelyezve. Így kerülhette el e nagybecsű kép a végpusztulást!
A továbbiak során, az 1900. május 26-iki eseményről a helybeli Közérdek c. újság tájékoztatta a közönséget. E tudósításnak csupán utolsó mondatait idézem: „A program hetedik pontját pedig Váró Ferenc tanár hangulattal, művészettel és erővel teljes költeménye töltötte be, melyet Demeter János VII. gimnazista szavalt el gondosan és lelkesen. A költeményt, melynek címe: »Enyed a szobor helye«, zúgó taps és éljenzés követte. Ez volt az ünnep legkiemelkedőbb pontja, melyet tanár, tanítvány és közönség egyesült ovációja tett fényessé és dicsőségessé”.
Történt ez annak hatására ugyanis, hogy pár évvel azelőtt a város ifjúsága lelkes hangulatban tett javaslatot egy Bethlen Gábor szobor fölállítására Nagyenyed főterén. Az eszme életbe ültetése végett a város ifjúsága, dr. Gyarmathy Ernő elnöklete alatt „A Bethlen Gábor erdélyi fejedelem emlékét Nagyenyeden megörökítő szobor-alap javára” címmel 1897. január 9-én nagy sikerű táncestélyt rendezett, mely alkalommal tekintélyes összeg gyűlt be a kitűzött célra. A sikerélmény hatására a rendezőség azon év október 12-én átiratban kereste meg Alsófehér vármegye és Nagyenyed közönségét, valamint a Bethlen Kollégium Elöljáróságát, melyben szoborállítási kezdeményezésüket az alábbiak szerint indokolják meg:
„Városunk ifjúsága e mindannyiunknak egyformán kötelező hála hatása alatt áll akkor, midőn az erdélyi fejedelemség legnagyobb, legkiválóbb képviselőjének, Erdély Mátyás királyának, nagy Bethlen Gábor emlékének megörökítésére hívja fel elsősorban városunk és vármegyénk s ezzel az egész magyar társadalom figyelmét. Emeljen méltó emléket a magyar társadalom Enyeden annak a nagy fejedelemnek, ki ez országrészt kiváló nagy államférfiúi és uralkodói tehetségével világtörténeti jelentőségre emelte. Megyénk volt színtere minden ízében magyar udvarának, e megye volt szemtanúja világra szóló harcai előkészületeinek. Nincs vármegye tehát, mely több joggal tarthatna igényt egy méltó Bethlen-szoborra, mint a miénk. Nincs város, melyet jogosabban illet meg e szobor, mint Nagyenyed városát, ahol a nagy fejedelem alkotásai egyik legnagyobbika, a Bethlen Kollégium, majdnem két és félszáz esztendő óta világító szövétnek gyanánt terjeszti az ismeretet, vallásosságot és hazaszeretetet, s valósággal nemzeti hivatást teljesített és teljesít nemcsak nemzetiségektől teljesen körülvett vidéken, hanem hazánknak egész keleti részében. Ez a kollégium két és félszáz esztendő óta szíve e városnak, osztozva annak jó és balsorsában egyaránt!”
E lelkes felhívás hatására gyűlnek össze a Bethlen Kollégium dísztermében 1899. november 15-én, fejedelmünk halálának 270. évfordulóján Erdély politikai vezéregyéniségei közül 136-on azon céllal, hogy bizottságot hozzanak létre e kezdeményezés megvalósítása végett. E kimagasló eseményről részletesen beszámolt annak idején az Enyeden megjelenő Közérdek c. újság, de a Bethlen Könyvtár birtokában van a közgyűlés munkálatairól fölvett részletes jegyzőkönyv is, mely hiteles bizonysága az esemény nagyszerű tartalmának, színvonalának, szellemiségének, magasztos hangulatának. Néhány kiragadott név is állításomat igazolja: dr. Bartók György erdélyi református püspök, Beke Antal gyulafehérvári kanonok, gr. Bethlen Géza Torda-Aranyos vármegye főispánja, gr. Bethlen Miklós Hunyad vármegye főispánja, Bodrogi János enyedi főgimnáziumi tanár, dr. Fabinyi Rudolf kolozsvári tudományegyetemi rektor, Ferencz József unitárius püspök, Fogarasi Béla enyedi főgimnáziumi igazgató, Gönczi Lajos sepsiszentgyörgyi főgimnáziumi igazgató, Hollaki Artúr Udvarhely megye főispánja, br. Kemény Géza országgyűlési képviselő, Kővári László a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, Lukács László magyar királyi pénzügyminiszter, dr. Márki Sándor egyetemi tanár, Potsa József Háromszék vármegye főispánja, Sándor József EMKE-alelnök, dr. Szádeczky Lajos egyetemi tanár, Zeyk Dániel Alsófehér vármegye főispánja stb.
A közgyűlés munkálatainak eredményeként Zeyk Dániel főispán indítványára bizottsági elnök lett gr. Bánffy György magyar királyi főajtónállómester, egyházkerületi főgondnok, kinek édesanyja iktári gróf Bethlen leány volt és így a nagy fejedelemmel vér szerint legközelebbi rokonságban állott; alelnök lett gr. Bethlen Géza Torda-Aranyos vármegye főispánja, mint a gr. Bethlen-család az idő szerinti nesztora, valamint Zeyk Dániel főispán, az erdélyi ref. egyházkerületnek, a Bethlen Kollégiumnak és a nagyenyedi egyházmegyének főgondnoka. Egyéb tisztségviselők megválasztása után Váró Ferenc kollégiumi tanár szerkesztésében 10 000 példányszámú felhívás került a jelenlévők kezébe, valamint a közeli és távoli magyarlakta vidékekre a kezdeményezés anyagi támogatása érdekében.
E felhívásra reagálva, a továbbiak során egymást követik az ügynek szentelt ünnepi műsorok, rendezvények, diákestélyek. 1901. március 7-én a kollégiumban 80 tagot számláló énekkar remekel műsorával, azon év május 23-án nagyszabású hangverseny színhelye az intézmény, 1906. február 4-én történelmi témájú hangverseny zajlik a díszteremben, mely alkalommal Bodrogi János történelemtanár a műsorra tűzött Klapka-induló, a Nemzeti Dal, a Kossuth-nóta, a Széchenyit és Wesselényit dicsőítő dalok történetét ismertette a hallgatósággal. 1901. május 13-án a kolozsvári Református Teológián kerül sor nagyszabású Bethlen-ünnepségre, mely alkalommal Kenessey Béla fakultásigazgató – a későbbi püspök – méltatja az ünnepelt fejedelem nagyságát. 1901. május 16-án a sepsiszentgyörgyi kollégium a házigazdája az ünnepi rendezvénynek, mely az intézmény tanári kara, diáksága, az egyházmegye papsága és tanítósága, a brassói és nagyenyedi tanár- és diákküldöttség jelenlétében zajlott le.
Folytatjuk
Szabadság (Kolozsvár)

Magyari Tivadar
AZ ÖNISMERET ÚTJÁN
Tizenegy év börtön után Venczel József „megérte” saját utókorát
Munkásságának lényegi része életének egy jól elhatárolható korszakát jelenti, ez a tanulóévektől kezdődött és nagyrészt addig tartott, ameddig Venczel mögött 1950-ben becsukódott a börtöncella ajtója.
Venczel József, munkásságát nézve, kisebbségpolitikai szakíró volt, azon belül kiemelten agrárpolitikai szakíró, illetve közművelődés-politikai szakíró. A szerteágazó tevékenységének alapja pedig a társadalomkutatás, esetenként a levéltári kutatás. Ezen kívül intézményszervezői, folyóirat-szerkesztői tevékenysége is emlékezetes.
Munkája a kortársai között úgy vált ismertté, később már-már legendássá, mint a nagyon pontos, konkrét szempontok alapján végzett munka. Lelkes munkacsoportoknak volt őmaga higgadt, részletekre figyelő, de az egész feladatot átlátó tagja. Amikor valaminek a jegyzékét kellett elkészíteni, valamiről nyilvántartást, katasztert akartak vezetni vagy legalábbis ennek a tervét kellett kidolgozni, a legtöbbször Venczelhez fordultak.
Venczel Józsefet már csak ezért is minden munkahelyén szerették és tisztelték. Közepes termetű, idősebb korára vékony, csontos ember volt. Gondozottan járt, de szürke egyszerűség jellemezte az öltözetét. Élete nagy részében erősen cigarettázott. Hitét naponta gyakorló katolikus volt, ha tehette, a napot reggel szent misével kezdte. Szerény volt, csendes, de érdeklődésre szívesen mesélt, élénken, sokszor jókedvűen magyarázott. Munkásságának lényegi része életének egy jól elhatárolható korszakát jelenti,
ez a tanulóévektől kezdődött és nagyrészt addig tartott, ameddig Venczel mögött 1950-ben becsukódott a börtöncella ajtója. Ez alig húsz év. Később, a tizenegy év börtön és a további, életéből hátralevő tizenkét szabadon töltött év során – azt lehet mondani – Venczel inkább saját korábbi munkásságának utóéletét érte meg: „megérte” a saját utókorát.
Élete végén, már betegen, talán elégtételként is, még lehetőséget kapott két, korábbi munkásságához méltó tevékenységre: arra, hogy a társadalomkutatás, főleg a falukérdés témájában publikálhasson (néhány tanulmányt vagy cikket, elsősorban a Korunkban), és élete legvégén arra, hogy ismét a legendás pontossága, rendszerező látásmódja szerint dolgozzon: rábízták az akkor éppen tervezett Romániai Magyar Irodalmi Lexikon teljes címszó jegyzékének összeállítását.
Származás és család. Tanulmányok
Venczel József 1913. november 4-én születik és 59. évében hal meg, 1972. márciusában. Szüleinek első gyermeke, apja számtantanár. Csíkszeredában jön világra, ott nevelkedik és a Római Katolikus Főgimnázium tanulója, 1930-ban érettségizik. Abban az évben beiratkozik a kolozsvári tudományegyetem jogi karára. A jogi tanulmányok nem túl könnyűek, román nyelven folynak, ennek ellenére viszonylag jó eredménnyel halad, és miután 1935-ben végez, 1936-ban beiratkozik doktorátusra: a jogtudományi doktori címet pedig 1939-ben szerzi meg.
Az 1935-36-os tanév második szemeszterét vendégdiákként a bukaresti tudományegyetemen tölti, Traian Herseni (nevezetes román társadalomkutató) maga hívja meg egy levélben, minthogy már tudott a falukutatás iránti érdeklődéséről.
Az új nemzedék. Az Erdélyi Fiatalok.
1918 után, az új helyzetben az erdélyi magyarság közéletét és közérzetét hosszú ideig az a generáció határozza meg, amelyik még az első világháború előtt nőtt fel – röviden mondva: Kós Károly, Kuncz Aladár, Makkai Sándor nemzedéke.
A húszas évek végére felnövekvő fiatal értelmiségiek új generációja viszont az apák korosztályát egyre erőteljesebben bírálja: képtelennek látja a pontos helyzetmeghatározásra az új, a kisebbségi állapotban, és, emiatt is, képtelennek látja valamiféle konkrét cselekvésprogram megalkotására. Ez a bírálat a transzilvanizmus akkori változatának a bírálata. Az új nemzedék nem magát a transzilvanizmust veti el, hanem annak a bizonyos formáját.
A korábbi nemzedék a szépirodalmat, az esszéírást, a publicisztikát tartotta a fő kifejezési eszköznek, de a fő megismerési lehetőségnek is: irodalomközpontúság jellemezte. Az új nemzedék zsákutcásnak tartja ezt a viszonyulást, mely befelé fordulásra, múltba fordulásra – egy megfoghatatlan, elvont transzilvanizmusra alkalmas ugyan, de teljesen alkalmatlan a tényfeltáró ismeretre: ahogy ők fogalmaznak a nemzetiségi önismeretre. Ez a szó:
„nemzetiségi önismeret” az új generáció kulcsszava lesz.
Szerintük az önismeret a tudomány módszeres eszközeivel valósulna meg és nem a parttalan szemlélődés révén. Ez a transzilvanizmus – mondják a fiatalok – nem képes szembesülni azzal a realitással, hogy az erdélyi magyarság az új politikai helyzetben nem az egyik erdélyi nép, amely döntési helyzetben politizálhatna, hanem egy alávetett helyzetben levő romániai kisebbség.
Az önismeretet és az ennek alapján való cselekvést a középosztály (tulajdonképpen az értelmiség) feladatának tekintik. Ugyanis ez a nemzedék a kisebbségi társadalom két alapvető csoportjának az értelmiséget, illetve a népet tekinti: utóbbi a falu világát jelenti – a lélekszám erejénél fogva is – az akkori magyar lakosság 72 százaléka falun él.
Ebben a szellemiségben a kora-harmincas évek magyar egyetemistáinak figyelme a falukérdés, a falukutatás irányába fordul. 1930-ban egyetemista folyóiratot alapítanak Erdélyi Fiatalok címmel, és a lap tízéves élete során a legmaradandóbb, máig is a legemlékezetesebb szerepe valóban a falukutatás köréből való. A falu felé fordulás általános korjelenség. Számos egyesület, felekezeti ifjúsági szervezet próbálkozik falukutatással: népi hagyományok gyűjtése, helytörténet, szociográfia. Így az Erdélyi Fiatalok köre előtt több tanulságos példa is áll.
Az Erdélyi Fiatalok falumunkája kapcsán két dolgot emelek ki: az egyik az Erdélyi Fiatalok Falu-füzetei sorozat – összesen négy jelent meg a harmincas évek elején; ezek közül talán a legtöbbet idézett: Mikó Imre Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés, 1932-ből.
A másik, amit az Erdélyi Fiatalok kapcsán kiemelek, az a Faluszeminárium: Venczel Józsefet itt találjuk fontosabb szerepben, ő a szeminárium titkára, tulajdonképpen fő szervezője. Ezeken a szemináriumokon nem csak a fiatalok tartanak előadást – köztük nagyon sokat maga Venczel – de a régi nemzedék nagyjait is felkérik erre: például Kós Károlyt, Tamási Áront.
A Dimitrie Gusti-féle falukutató iskola (Bukarest Iskola) világhíressé vált monografikus módszeréről (hely hiányában mibenlétét nem fejtjük ki, itt olvasható:, illetve itt).
Ezzel a körrel való első erdélyi magyar kapcsolatokat még azok a magyar egyetemisták közvetítik, akik Bukarestben tanulnak, például a később fiatalon elhunyt Bakk Péter. A kolozsváriak közül Mikó Imre veszi fel először a kapcsolatot magával a professzorral, de első között volt szerepe volt a Gusti-féle falukutatások ismertetésében Demeter Bélának, Jancsó Bélának, később magának Venczelnek is.
Az egyik első falukutató tábort, amely hasonló volt azokhoz, amit a Gusti-tanítványok is szervezni szoktak, 1936-ban az akkor fiatal Szabó T. Attila szervezte, Kós Károly és a református teológia támogatásával, Kalotaszeg alszegén: Bábonyban. A korra - és a gustiánus módszerre – jellemző módon a résztvevő 23 egyetemista nem csak a falu gazdasági, népesedési és lakásviszonyait mérte fel, térképeket is készítve, hanem dolgozott is: patakot szabályozott, utat javított.
Az egyik legemlékezetesebb tábor pedig Bálványosváralján volt, több szakaszban, 1941 és 1943 között, az immár visszakerült Észak-Erdélyben, ahol viszont Venczel alkalmazhatta a – közben világhíressé lett – román módszert. Orvostanhallgatókból, közgazdászhallgatókból, jogászdiákokból és tanárképzősökből álló csapatot vezetett, több ízben is visszatértek, olykor hetekre, a helyszínre. Köztük van az a fiatalember, aki későbbi pályája során a leginkább bizonyul majd Venczel-tanítványnak: ő Imreh István történész – aki jóval később a venczeli szakmai hagyaték első gondozója is lesz.
A Hitel. A venczeli pálya zenitje.
Venczel József egyike azoknak, akik idővel elégedetlenek lesznek az Erdélyi Fiatalok folyóirat szerkesztési elveivel, kiválnak, és egy másik lapot indítanak: ez a Hitel.
Venczel két nekifutással, először 1935-ben Makkay Lászlóval, aztán rá egy évre egyedül újra megalapítja a folyóiratot, ami 1944-ig létezik. Szerkesztőségének tagjai a jómódú Albrecht Dezső, politikus, újságíró, de ügyvéd és földbirtokos – hosszú ideig ő biztosítja majd a pénzt a kiadványhoz, – valamint Kéki Béla és Vita Sándor.
Ezek a nevek ma már a részletekben tájékozott történész számára ismertek csak, ám a Hitel nem csak egy szerkesztőségi csapat, hanem egy több száz személyből álló értelmiségi holdudvar is, és bizonyos irányzatot követ. A szerkesztőség maga otthont kap (Szövérdi) Szász István mérnök családi házában, a kolozsvári Vulcan utcai házban, ahol nem csak szerkesztőségi munka folyik, hanem vitaestek vannak, úgynevezett Hitel-vacsorák, amin gyakori vendég Tamási Áron, Márton Áron vagy sok író, politikus, újságíró, művész, egyházi személy.
Miért elégedetlenek Venczelék adott ponton az Erdélyi Fiatalokkal és miért akarnak újabb lapot alapítani? Az Erdélyi Fiatalok-csoport egy részének elégedetlenségét banális, munkaszervezési viták is okozzák. Egyesek szerették volna, ha a lap levetkőzné a már-már belterjes főiskolás-kiadvány jellegét, és az új nemzedék szélesebb megszólalási fóruma lenne.
De ezeknél a vitáknál sokkal erőteljesebb ellentétet okoz az, hogy az Erdélyi Fiatalok egy, minden tekintetben fenntartandó, politikai világnézeti semlegességet hirdetett, hogy a nemzetiségi önismeret szolgálatában az egységet őrizhesse meg, és nehogy ideológiai, netán felekezeti törésvonalak valamelyik oldalán találja magát miközben a Venczelék csoportja egy jól meghatározott világnézetet tart szükségesnek: arcvonalasabb lapot szeretnének.
A Hitelt ilyenek tervezik. Nem mellékes az sem, hogy a Venczel-féle csoport főleg katolikus fiatalokból áll. Alapvetően nem felekezeti ellentétről van szó, viszont tény, hogy abban a korban az ifjúság többnyire felekezeti alapon szerveződik.
A gondolkodásmódjuk jobb megértéséhez – de az egész venczeli társadalomfelfogás lényegi ismeretéhez – tudnunk kell, hogy a fiatal (katolikus) értelmiségiek gondolkodását ekkor – nagymértékben Márton Áron révén – a Vatikán újabb keletű szociális enciklikája határozza meg.
A szociológiai alapokat is felmutató 1931-es „Quadragesimo anno” enciklika a második szociális enciklika. Ezt negyven évvel azelőtt az első szociális enciklika, az 1891-es előzi meg.
A „Quadragesimo anno” társadalomelméleti tézisei révén elutasítja mind a szabad versenyen alapuló társadalmi modellt, mind az osztálytagozódás marxista modelljét, kiváltképpen a bolsevista osztályharcos-proletárdiktatúrás megközelítést. Olyan társadalmi felépítést modellez, amiben nem gazdasági státus szerinti rétegek, társadalmi osztályok a lényegi szerkezeti elemek, hanem egymást kiegészítő, egymásra utalt és az érdekeket szervezett formában egyeztető entitások: a szakmai hivatások szerint felálló csoportok. Ebben a modellben – amiben, egyébként, a keresztényi felebaráti szeretet egyik kohéziós tényező – valósítható meg, szerintük, a szociális igazság. Ezt a társadalomelméleti megközelítést – amit a rövidség kedvéért kissé leegyszerűsítve foglalunk össze – nevezzük hivatásrendiségnek.
A szemlélettel összefüggő ideológiát pedig: keresztényszocializmusnak nevezzük.
Az Erdélyi Fiatalok folyóirat belső ellenzékét jelentő Venczel-csoport esetében egy másik hatás is közrejátszott annak a társadalomszemléletnek a megerősödésében, miszerint a társadalom tanultabb-tehetősebb elitje a társadalmi változás fő kezdeményezője: ez a Széchenyi-modell.
Pontosabban, ami rájuk hatott, az a Szekfű Gyula történész által megrajzolt Széchenyi István-kép. Szekfű Gyula kortárs művei amúgy elég nagy hatással voltak annak a korszaknak a történelemszemléletére. A Szekfű-féle Széchenyi István annak az alapgondolatnak az atyja, miszerint a fejlődés az elittel kezdődik, a fejlődő, haladó elit hivatása a közösség önismerete, mely önismeret birtokában képes – korbeli kedvenc kifejezést használva – a „népvezetésre”. Széchenyi egyik meghatározó művének ez a címe: Hitel. Emiatt is választják az új folyóirat címének is a „Hitel” szót.
A Hitel, és maga Venczel József 1937-ben egy fontos nemzetpolitikai egyeztetési kísérlet szereplője: ez a Vásárhelyi Találkozó néven ismert esemény.
Rövid oktatói pálya. A „négy magyar év” és a Bolyai Egyetem
1940-ben magántanári állást ajánlanak neki a visszatérő kolozsvári magyar egyetemen, társadalomtudományi területen. Az állást végül nem foglalja el, mert tevékenységének és tudásának jobban megfelel az az oktatói státus, amit a Kolozsváron akkor éppen megalakuló Erdélyi Tudományos Intézet kínál fel neki.
Ennek az intézetnek kezdetben tanára, majd ügyvezető igazgatója. Az intézet a humán tudományok érdekében alakult, és 1945 után pedig a majdan Bolyainak nevezett magyar egyetem egyik intézete lesz. Közben egy másik fontos állása is van: az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület statisztikai osztályának a vezetője – és itt ő dolgozza ki, a háború utánra, az egyesület földbirtokreform-tervezetét. Közben kötetben dolgozza fel a korábbi román földbirtok-reform történetét is. A háború után Venczel tagja lesz az új magyar egyetemet talpra állító munkabizottságnak, együtt a legjobb barátjával, Nagy Gézával, a művelődésszervezővel, aki akkora református, mint amekkora katolikus Venczel Jóska, és mindhalálig egyik legjobb barátja. A legkülönfélébb munkákat vállalják, rendszeresen elkísérik Csögőr Lajost bukaresti egyeztető útjaira, de az adományok gyűjtésével is foglalkoznak, felmérnek, terveket rajzolnak, tanári pályázati dossziékat fordítanak le románra: mindent Venczel által kitalált rendszer szerint.
1945 október 1-től a Bolyai Egyetemen (akkor még nem így hívják) a közgazdasági és jogi karán a statisztika és a szociológia professzorává nevezik ki. Két-három előadásnak lesz gazdája. Abban az időszakban kutatómunkára nem jut idő, mert az egyetem talpra állítása érdekében sokat kell utazni Kolozsvár, Vásárhely és Bukarest között, és az oktatói munka is mindössze három szemesztert tart, mert 1947 elején letartóztatják és internálják.
(A szöveg annak az előadásnak a rövidített változata, amelyet a szerző a Venczel-emlékkonferencián tartott, november 8-án a Babeș-Bolyai Tudományegyetem magyar szociológia intézetében. Eredeti címe: 2013: Venczel József centenárium)
Magyari Tivadar
szociológus, 1991-ben diplomázott Kolozsváron, 2004-ben szerzett doktori címet. Egyetemi docens a BBTE Magyar Szociológia és Szociális Munka Intézetében. Kutatási területe életmód, média, oktatás, oktatáspolitika. 1997 és 2012 között az egyetem magyar tagozatának volt vezetője, rektorhelyettes.
Transindex.ro

Könyvbemutató a Nyugati Jelen temesvári szerkesztőségében
Karácsony Benőről és irodalmi kánonokról
Kezdjük egy jó hírrel: január 22-én, a Magyar Kultúra Napján szűknek bizonyult a Nyugati Jelen temesvári szerkesztőségének tanácsterme Az irónia Karácsony Benő regényeibencímű könyve bemutatójának a közönsége számára, amelynek szerzője dr. Balogh Andrea, a Partiumi Keresztény Egyetem oktatója.
Bevallom férfiasan, hogy a könyvbemutató előtt a szerzőről, dr. Balogh Andreáról majdnem olyan keveset tudtam, mint Karácsony Benőről, aki – mint ez alkalommal kiderült – nem fért bele a két világháború közötti irodalmi kánonokba, és mivel nem foglalkoztak vele, felejtésre ítéltetett.
A temesvári Start – Tanácsadó és Továbbképző Iroda szervezésében megtartott könyvbemutató közönségét Magyari Sára nyelvész köszöntötte, Balogh Andrea, a Bartók Líceum volt tanárának „szellemi társa”, akivel közösen indították el Temesváron a Közérthető Tudomány rendezvénysorozatot. Magyari Sára felvezetőjéből megtudtuk: Balogh Andrea tanítónőként indult, 2001-ben végezte el a Pedagógiai Líceumot Zilahon, 2005-ben szerzett néprajz–magyartanári diplomát a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem filológia karán, és 2011-ben doktorált Karácsony Benőből, a most bemutatott kötet doktori disszertációjának könyv változata.
A doktori dolgozatok sorozatban megjelent, egy cseppet sem látványos külsejű kötetet Mészáros Ildikó magyartanár mutatta be, nem véletlenül, hiszen mint kiderült, szerző és méltató egyaránt Cs. Gyimesi Éva, a Mester tanítványai. A könyvet méltató Mészáros Ildikónak nemcsak arról sikerült meggyőzni a hallgatóságot, hogy miért érdemes elolvasni egy komoly, látszólag csak vájt fülűek számára írt tudományos értekezést, amely Karácsony Benőről, „A koránjött polgárról” (Cs. Gyimesi Éva) szól, hanem arról is, hogy az irodalom célja ugyanaz, mint a teremtésé: szabadság, játék, öröm. „Azért választottam ezt a mottót – mondta Mészáros Ildikó – mert Cs. Gyimesi Éva a Mesterünk – az enyém és a Balogh Andreáé. Balogh Andrea a professzor asszonytól megtanult mindent, és olyan értelemben is a tanítványa, hogy folytatója a munkájának. Megtanulta tőle azt az irodalmi gondolkodásmódot, ami bevilágít, aminek a fényénél járni lehet. Mit jelent az irodalommal foglalkozni? Nagyfokú érzékenységet, nyitottságot, nem csak háttértudást!” Ezt a könyvet azért érdemes elolvasni, mert egy jó kis szellemi élmény – mondta Mészáros Ildikó –, és azért is, mert Karácsony Benő rendkívül időszerű. Íme egy aktuális idézet Karácsony Benőtől: „A makacs erdélyiség olyan súlyos fogyatékosság, mint az a vágy, hogy mentől európaiabbaknak hassunk”. Nem mindennapi szellemi élmény volt a hallgatóság számára Mészáros Ildikó saját bevallása szerint kissé csapongó eszmefuttatása a „kissé kínos” iróniáról, a „párás szemről”, „rommagyarról”, a zsidó humorról, a Karácsony Benőt a perifériára szorító irodalmi kánonokról és magáról az irodalomról, arról, hogyan olvassunk egy ironikus olvasmányt. „Mi kell ahhoz, hogy jól olvassunk? – tette fel a kérdést Mészáros Ildikó. – Érzékenység, fogékonyság és ironikus hangoltság, mert enélkül előítélet mentes olvasat nincs. Figyelni arra, mit mond nekünk ez a szöveg, nyissuk meg a lelkünket, az eszünket (...)”
Kérdésre válaszolva, dr. Balogh Andrea elmondta: Cs. Gyimesi Évának, a Mesternek nagy szerepe volt abban, hogy Karácsony Benőt választotta doktori disszertációja témájának. „Több szerzőtől olvastam akkoriban, amikor el szerettem volna indulni a kutatás felé, Makkai Sándort, Molter Károlyt, végül Karácsony Benőt választottam, mert nagyon megfogott az ironikus hangnem, ennek a játékossága, a nyitott szemléletmód, ami a regényeiből sugárzik. Gyimesi Évának is egyik nagy kedvence volt Karácsony Benő, ezért nagyon támogatott ebben az ötletemben, hogy vele foglalkozzam, így kerültem a Karácsony-kutatás közelébe”. Balogh Andrea volt Cs. Gyimesi Éva utolsó tanítványa, a disszertációját vele kezdte el, de már a halála után fejezte be. „A Mester leginkább a szemléletmódom kialakítását segítette – mondta Dr. Balogh Andrea –, a dolgozatom utolsó fejezete, amelyik a kánonról szól, az egyik hipotézisében átveszi Cs. Gyimesi Éva gondolatmenetét A koránjött polgár című tanulmányából, hogy Karácsony Benőt éppen a szabadelvű, nyitott gondolkodásmódja miatt rekesztik ki az irodalmi kánonból. A munkámban ezt a hipotézist tovább gondolom és bizonyítom.”
Az izgalmas könyvbemutató végén dr. Balogh Andrea dedikálta nagy érdeklődést kiváltó könyvét.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad),

Várvédő – Erdélyi Helikon Irodalmi Füzetek
A két világháború közti erdélyi magyar irodalom legtermékenyebb ága az Erdélyi Helikon írói csoportosulás. A helikonisták közé sorolható ötvenöt író által létrehozott alkotások java része túlélte az irodalmi kánonok hullámtöréseit, túlélte a kommunista diktatúra tilalmi évtizedeit. Csupán tucatnyi szerző került a „megtűrtek” körébe, a többségnek évtizedekig az elhallgatás, könyveiknek a könyvtárak zárolt polcai jutottak osztályrészül. A hatvanas–hetvenes évek bukaresti és kolozsvári kiadóinak kitartó küzdelme eredményezte azt, hogy Balázs Ferenc, Bánffy Miklós, Berde Mária, Dsida Jenő, P. Gulácsy Irén, Karácsony Benő, Kuncz Aladár, Ligeti Ernő, Makkai Sándor, Markovits Rodion, Reményik Sándor, Szántó György… neve sorra visszakerült az irodalmi köztudatba. Nyírő József és Wass Albert művei azonban itthon csak az 1989/90-es fordulat után jelenhettek meg. Nyírő József hamvainak honi földbe való temetését a hatalom megakadályozta; a távollétében koncepciós perben elítélt Wass Albert jogi rehabilitációja mindmáig késik. Az 1989-es politikai fordulatot követően a helikonisták iránti érdeklődés – a „marosvécsi írói parlament” legjobbjainak köszönhetően – újra reneszánszát éli.
Az alkotóközösség megismerésének rögös útján Az Erdélyi Helikon költői (1928–1944) című Kriterion-kiadvány (1973) jelentette az első lépést. A beígért folytatás elmaradt, a próza- és kritika-antológia már nem jelenhetett meg. A következő nagy lépést a Marosi Ildikó által közzétett kétkötetes leveleskönyv – A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája (1924–1944), Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979 – jelentette. A rendkívül értékes forráskiadvány ismételten felkeltette az érdeklődést a marosvécsi találkozók és az Erdélyi Szépmíves Céh iránt.
A mögöttünk maradt két évtizedben a cenzúra béklyóitól megszabadult szellemi élet fórumai és műhelyei intenzív munkával igyekeztek ledönteni a tabukat. A csíkszeredai Pallas–Akadémia, a kolozsvári Kriterion, Polis, a marosvásárhelyi Mentor kiadó sorra jelentette meg a műveket, irodalmi társaságok, alapítványok hosszú sora vállalta fel egy-egy író kultuszának ébresztését, ápolását.
Írásunkban e nemes törekvés újabb hajtásáról szeretnénk tájékoztatni az erdélyi magyar literatúra iránt érdeklődő olvasókat, irodalombarátokat az anyaországban létrehozott Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítványról, működéséről és az általa megjelentetett Várvédő című, évente megjelenő folyóiratról, az általuk szervezett budapesti rendezvényekről.
Kemény János unokája kezdeményezésére 2010 januárjában a magyarországi Pátyon hozták létre az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítványt. Vajon Kemény Endre, az alapítvány elnökeként miért tartotta fontosnak azt, hogy az Erdélyi Helikon ügye az anyaországban is szervezett formában képviselve legyen? A kérdésre a Várvédő 1. számában a Medgyessy Éva által készített interjúban kapunk választ: „Azt tapasztaltam, hogy még az irodalmi érdeklődésű magyarországi közönség körében is alig ismert az Erdélyi Helikon írói csoportosulás és a hozzá kötődő, azonos című folyóirat. Az ismert írókat, költőket, mint Tamási Áron, Wass Albert, Áprily Lajos, Jékely Zoltán nem hozzák összefüggésbe a szellemi csapattal, ahová tartoznak, a szám szerint 55 helikonista közül mindössze néhányat ismer a közönség. Fontosnak tartottam tehát az Erdélyi Helikon ügyének képviseletét, alkotóinak megismertetését, szellemiségének őrzését, olyan értékek terjesztését, amelyek ma is aktuális kérdésekre keresik a választ (…) a Helikon bátor, megmaradásunkat célzó, kultúránkat nemesítő eszméire ma is szükségünk van.” Az Európai Unió homogenizáló, a nemzeti sajátosságokat alábecsülő törekvései áradatában, az egymással ellenséges szekértáborokra szakadt mai magyar szellemi életben az erdélyi példa számos tanulságul szolgálhat: „Elszakadva az anyaországtól, egyedül maradván, egy hosszú távú kisebbségi sorsra kellett berendezkedjenek. 1926-tól Marosvécsen ült össze az erdélyi »írói parlament«, ahol a két-három napos találkozóikon az írók megvitathatták elképzeléseiket, terveiket a jövőt illetően, örökké szem előtt tartva a transzszilvanizmus eszméjét.” Az alapítvány tevékenysége az Erdélyben 2000-ben létrehozott, az Adamovits Sándor által vezetett Helikon Alapítvánnyal párhuzamos síkon halad, egyazon cél szolgálatában.
Az Erdélyi Helikon – Kemény János Alapítvány a megalapításától eltelt évek alatt több irányban fejtett ki sikeres tevékenységet. Elsőként megjelentették az Erdélyi Helikon Öröknaptárat, melyben mind az 55 helikonista szerepel, az írók születése és halála évével; bekapcsolódtak a marosvásárhelyi testvéralapítvány által szervezett rendezvényekbe; 2011-ben beindítottak egy ünnepségsorozatot, melynek célja, hogy mind az 55 helikonistáról méltón megemlékezzenek; 2012-ben megjelentették a Várvédő folyóirat – alcímében: Erdélyi Helikon Irodalmi Füzetek – 1. számát.
Az Öröknaptár, a marosvásárhelyi alapítvány révén, remélhetőleg eljut az erdélyi magyar oktatási és kulturális intézményekbe, segédeszközként az írók kultuszának méltó ápolásában. Az erdélyiekkel közös rendezvények aktív szereplőiként szolgálják a Helikon-közösség eszméinek propagálását. S ez nem csupán irodalom-, illetve eszmetörténeti kérdés, nemcsak Erdélyben, hanem az anyaországban is aktuálpolitikai üzenete van – irodalmi és egyéb vonatkozásban is. Szőcs Géza a 2011. november 15-i budapesti Erdélyi helikonisták ünnepségén elhangzott üdvözlő beszédében méltán hangsúlyozta: „… széles spektrumú társaság volt ez, hány különböző módon látták és láttatták a világot, és arra a meggyőződésre is juthatunk, hogy a békésen egymás mellett ülő írók és költők világnézetét olykor maga a világ választotta el egymástól – mégis jól megfértek egymás mellett, mert megértették, hogy a szervezetbe tömörülés nem holmi öncélú úri huncutság, hanem a hangsúlyos érdekképviselet és a közös fellépésből adódó társadalmi elfogadottság felé vezető út maga.” Az első Helikon- ünnepségen hangzottak el e szavak. Az elsőt aztán 2012. november 17-én követte a második, 2013. november 21-én pedig a harmadik jubileumi ünnepség – igen gazdag, vonzó programmal, illusztris személyiségek közreműködésével. Ez utóbbi alkalommal a részvevők megtekinthették a szatmárnémeti származású, Szentendrén élő Paulovics László grafikus és festőművész helikonista írókról készített portrésorozatát. A műsorokat Óss Enikő, a Nagyváradról Amerikába emigrált, majd Budapestre települt színésznő rendezi. A szervezők előtt követendő példaként áll a két háború között igen eredményesen működő – 1934-ben alakult, négy év múlva már harminchétezer tagot számláló – Erdélyi Helikon Magyarországi Barátai elnevezésű közösség.
A Várvédő 1. számában Medgyessy Éva alapító főszerkesztő tollából olvashatunk az útra bocsátott kiadvánnyal kapcsolatos elképzeléseikről: „Célunk elsősorban nem a múltidéző nosztalgiázás, hanem az elmúlt évtizedekben szándékosan eltemetett, elfeledtetett, ám páratlanul gazdag irodalmi-szellemi hagyaték aktualitásának és jövőbe mutató aspektusainak felfedezése is. Ezért az irodalmi szemelvények mellett megvizsgáljuk, hogyan él ma a két világháború közti erdélyi magyar író-költő társadalom munkásságának emléke a jelen szellemi embereinek emlékeze-tében, illetve jeles irodalmi személyiségeink miként értékelik az említett életműveket és nem utolsósorban az ehhez hasonló szellemi közösségek létrejöttének fontosságát. A Várvédő »füzeteiben« ezért nem csupán a két világháború közötti erdélyi írókkal és költőkkel, hanem a mai magyar szellemi élet és irodalmi jelenünk elhivatott, jeles képviselőivel is találkozhatnak. Várvédő tevékenységünk így reményeink szerint egyformán hozzájárul majd a marosvécsi várkastélyban létrejött, egyedülálló irodalmi csoportosulás művészetének ápolásához és újraélesztéséhez, valamint erős várunk, a szellem, a kultúra szolgálatához is.”
Erdélyi Helikon – Irodalmi Füzetek – Várvédő. Mit takar e hármas tagolású cselekvési tér? Erre a Marosvásárhelyen született, a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen magyar–francia szakot végzett író, színháztörténész, a Várvédő folyóirat főszerkesztője, az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány irodalom- és színháztörténeti tanácsadója, Medgyessy Éva szavai adnak számunkra kimerítő választ: „Erdélyi Helikon – ez ugye önmagáért beszél. Ennek a két világháború közötti irodalmi mozgalomnak, a hozzá kapcsolódó folyóiratnak, valamint az eköré csoportosuló alkotóknak állít emléket. Irodalmi Füzetek – ez rávilágít arra, hogy nem csupán a műveket idézzük fel, hanem, mint egy jó irodalomórán teleírt füzetben szokás, rávilágítunk a társadalmi-politikai körülményekre, az írók életpályájára, és ami talán még izgalmasabb, a témában folytatott saját kutatásaink eredményét is hozzátesszük itt. És hogy miért Várvédő? A helikoni találkozók székhelye, a marosvécsi vár és persze a találkozók szellemiségének őrzésére utalunk ezzel. De képletesen egy kicsit távolabbra is: erős várunk, az anyanyelvi kultúra védelmére. Azt a szellemiséget, azt a gondolatiságot szeretnénk közkinccsé tenni, amelyet az erdélyi helikonisták képviseltek, és amely ma is aktuális. Hogy mi is ez? Egészen röviden összefoglalva: a kultúra lélekmentő és nemzetmegtartó ereje.”
A Várvédő – Erdélyi Irodalmi Füzetek eddigi két száma arról győz meg, hogy az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány csapata hűséggel és elkötelezetten, tartalmilag, és a nyomdai kivitelezésben is magas igényességgel követi a maga elé állított célt, munkájukat a szó nemes értelemben vett szolgálatként tételezik.
Az 1. szám beköszöntő írásai – Előszó, Szőcs Géza köszöntője az Erdélyi helikonisták első ünnepségén, a két háború közötti Erdélyi Helikon Magyarországi Barátai rendezvényét népszerűsítő Hívogató reprint megjelentetése, az alapítvány létrejötte körülményeinek felidézése, Pomogáts Béla írása a marosvécsi íróközösségről és az általa megjelentetett azonos nevű folyóiratról – mind-mind a témára való ráhangolódást segítik. A szerkesztői szándékhoz híven az írók születési vagy elhalálozási évfordulójuk szerint kerülnek fénykörbe. E számban: Balázs Ferenc, Gagyi László, Kacsó Sándor, Kemény János, Kuncz Aladár, Ligeti Ernő, Makkai Sándor, Maksay Albert, Molter Károly, Olosz Lajos, Reményik Sándor, Szántó György, Szentimrei Jenő, Tavaszy Sándor. Az életrajzokat Medgyessy Éva és Pomogáts Béla jegyzi. Mindenik életrajzot egy-egy alkotás, illetve abból kiragadott részlet követ. A megidézett szerzőkről és műveikből kirajzolódó képet többnyire kortársak, családtagok, illetve baráti körükből megszólalók kiváló tárgyismerettel és lelki affinitással telített írásai teszik még árnyaltabbá – Balázs Ferenc emlékezetét Kászoni József, a Kemény Jánosét Kemény Endre, a Kuncz Aladárét Jancsó Miklós, a Makkai Sándorét Makkai Lilla, a Reményik Sándorét Molter Károly. A folyóirat tárgykörében szerep jut a kitekintésnek, a választott téma tágabb értelemben történő bemutatásának is. E számban a kolozsvári születésű Szász István Tas tanulmánya – A közösen gondolkodó Helikon és Hitel – a két kiadvány céljaiban kimutatható párhuzamosságot, közös törekvéseket tárja fel. Az ugyancsak erdélyi származású, de nyugatra sodródott Tolvaly Ferenc magatartása azt példázza, hogy „a szellem embere kitekint a világba – és onnan hazahozza tapasztalatait”. A vele készített interjú zárószavai általános megfontolásra érdemesek: „Mint korábbi nagy válságok idején, most is az értelmiségnek a felelőssége, hogy a kiutat keresse, ugyanakkor rámutasson arra, hogy a világ csak erkölcsi-etikai alapokon maradhat fenn.”
A Várvédő 2. számának bevezetője az általános elveken, célkitűzéseken túl a lapszerkesztés kulisszatitkairól, no meg a támogatókról és előfizetőkről beszél, segítségről és bizalomról szól. Joggal, hisz már több mint százan lettek/váltak a lapot igénylő olvasókká, előjegyzésükkel támogatják a kiadvány megjelenését. E lapszámot Pomogáts Béla nemrég megjelent könyvének – A marosvécsi várban – előszavából vett részlettel indítják. Idézzünk belőle néhány gondolatot: „Az erdélyi irodalmi közösség ugyanolyan szellemi tényezője és alakítója volt a két világháború közötti magyar irodalmi kultúrának, mint a Nyugat körül gyülekező irodalom vagy a népi mozgalom. (…) termékeny példát adott arra, hogy az irodalmi értékek szolgálata és a közösségi-nemzeti elkötelezettség a legkevésbé sem állhat egymással szemben.” Rendkívül sok és értékes információval és megállapítással szolgál Murvai László tanulmánya: A transzszilvanizmus az erdélyi magyar oktatásban. A szerző évtizedekig a román tanügyminisztérium nemzetiségi főosztályának volt a beosztottja, majd vezetője, így hitelesen tudja elénk tárni a helikonisták odisszeáját a diktatúra éveiben kötelező tantervekben. Kemény Endre az Erdélyi Helikon folyóirat tizenhét éves történetét vázolja fel, utalva arra, hogy miként sikerült teljesítenie a keletkezésekor felvállalt feladatát: „a kisebbségi sorsra kényszerült magyarok lelki támogatását és megerősítését a kultúra eszközeivel”. A folyóirat programja érzékeltetésére idéz annak kiváló szerkesztői – Áprily Lajos és Kuncz Aladár – beköszöntő írásaiból; az utólagos értékelések – Pomogáts Béla, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon címszava, Marosi Ildikó méltatása – mintegy visszaigazolják elődeik fölvállalt szolgálatának időtálló értékeit.
A lapszerkezet az első számban tapasztalt utat követi: a rövid íróportrékat – Bárd Oszkár, Hunyady Sándor, Jékely Zoltán, Kádár Imre, Kiss Jenő, Kovács László, Lakatos Imre, Moldován Pál, Ormos Iván, Pakocs Károly, Sipos Domokos, Szentmihályiné Szabó Mária – Medgyessy Éva jegyzi. A saját művek, illetve az azokból kiragadott részletek hozzák az olvasókhoz közelebb a mostani számban, többségükben kevésbé ismert szerzők munkáit. Bárd Oszkárról Murvai László, Hunyady Sándorról Brody Alexander, Jékely Zoltánról Katona Tamás, Kiss Jenőről Szász István Tas és Tamás Gábor, Sipos Domokosról Lőrinczi László ír értő, lélekközeli sorokat. A lapszám „csemegéje” a Kányádi Sándorral folytatott beszélgetés. Megható történetek felidézése ez, melyek „elindultak Kányádi emlékezetéből, mint feltörő forrásból a víz, s vették az irányt, amerre akarták, elkanyarodtak, miként a pisztrángos hegyi patak is természet adta útján jobbra meg balra – ahogyan a hegyoldal lejtése viszi.” Élvezetes diákkori emlékek, tanulságos történetek fonódnak itt egybe történelmi példákkal, családi emlékekkel.
Mindkét számot a Hírek, események rovat zárja: közös bennük, hogy a helikonistákkal kapcsolatos eseményekről számolnak be – Erdélytől Budapestig, s onnan is távolabb: Los Angelesig. Mindenik sor tanúságtétel az íróközösség élő hagyományairól, a tiszteletről és megbecsülésről, amely tagjait övezi.
Nem zárhatjuk bemutató értékelésünket anélkül, hogy felhívnánk a figyelmet a két számban megjelent igen értékes korabeli fotókra, melyek messze többet jelentenek illusztrációknál.
Az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány és a Várvédő folyóirat igen kedvező fogadtatásáról egyként vallanak az évenként tartott budapesti jubileumi ünnepségek, valamint az is, hogy már a lap 2. száma több mint száz előfizető nevét közölhette.
Máriás József
Művelődés (Kolozsvár)

Mit keres Isten a költészetben?
Ott lehet-e akaratlanul is a versben a transzcendens? Lehetséges-e az alkotás az Isten léte nélkül? Az egyház hátrált ki a költészet mögül, vagy a költészet az egyházból? Költőként, szövegek közt mozgóként Demény Péter, Visky András, Karácsonyi Zsolt és Egyed Sándor voltak a 15. születésnapját rendezvénysorozattal ünneplő Főiskolás Ifjúsági Keresztyén Egyesület (FIKE) vendégei a Bulgakov kávézóba kihelyezett beszélgetésen.
Transzcendencia a költészetben vagy költészet a transzcendenciában?
A meghívottak nem kerülgették a forró kását, már első körben választ próbáltak adni a címkérdésre. Demény Péter azzal, hogy röviden meghatározta a költő létmódját mint kereső emberét, aki ilyenként az istenkeresést sem úszhatja meg, értelemszerűen kutatja azt a magasabb Erőt, aki töretlenül képviseli az értékeket, amelyek hordozásában az ember nem tud mindig kitartó lenni. Szüksége van rá, vágyik rá – a költészet pedig a vágyból táplálkozik.
Az Isten persze úgy is „kereshet valamit” a költészetben, ha a költő nem keresi Istent – veti fel a lehetőséget Visky András. Szerinte sokszor nem is a költőn múlik, hogy a transzcendens visszaköszön-e a versből. Arról már van tapasztalatunk, hogy nem Isten nevének a használatától lesz egy alkotás istenes vers, illetve egy korábban szerelmes versnek hitt műről harmadik olvasatra megállapíthatjuk, hogy inkább istenes versnek tűnik, még ha nem is annak szánták. Feltevődik tehát a kérdés, hogy van-e vajon a nyelvnek Isten-emlékezete, ami elkerülhetetlenné teszi, hogy kitekintsen a sorok mögül az istenarc?
Szinte válaszként hangzik Karácsonyi Zsolt felvetése: talán nem is annyira a transzcendenst kéne keresnünk a költészetben, hanem fordítva, hiszen a költészet a transzcendencia része – ha igazán jó, akkor bármiről is szóljon, érezhető, hogy földön túli, nem evilági.
A különben lelkész Egyed Sándor arra emlékeztetett, hogy a teremtés maga a szóból jött létre, tehát az alkotás az Istenéhez hasonló munka: a szavaimmal egy új világot hozok létre. „Azért lehetséges az alkotás, mert van Isten. Aki nem hisz benne, annak is csak ezért sikerülhet” - jelentette ki.
Mi a helyzet a giccsel?
A beszélgetés moderátora, Rácz Norberttel egyetértettek a meghívottak abban, hogy létezik egy kétes értékű, irodalmi szempontból akár lényegtelennek mondható „vallásos szépirodalom”, ami inkább giccs, viszont abban is megegyeztek, hogy ezeknek is van létjogosultságuk, nem szapulni kell ezeket, hanem csak elfogadni. „A hitbuzgalmi költészetnek megvan a maga legitimitása, mint ahogy a népi vallásosság megnyilvánulásainak is. Ne feledjük el, hogy az ikonok sem festőművészek munkái” - mondta Visky András.
Ugyanakkor többünk ellenérzését szavakba öntve Demény Péter röviden kifejtette mit ért giccs alatt, és az miért bántó: „Engem zavar mindig, amikor valaki túl magabiztos valamiben”. Másrészt meg a vallásos klisék szajkózása sem emeli művészi szintre az alkotást. Nemes Nagy Ágnest idézi a költő: „a vers a sorközökért íródik”.
Kivonult a szó az ige mögül?
A közönség soraiból hangzott el a kérdés, hogy merre is tart ma a költészet, amely évszázadok eltelte után leszállt az egyház szekeréről. Válaszában a kérdést rögtön megfordította Visky András: nem a költészet lett hűtlen, hanem az egyház vált le a költészetről, de egyáltalán a kortárs művészetről - kényelemből, és beemelte ezek helyébe a giccset, mert az problémátlan.
Lehet, hogy az egyház túl finnyás lett, és az Énekek éneke ma nem kerülne be a Bibliába – ahogy Visky András felvetette –, viszont mindig az egyes emberek döntése az egyházon belül is, hogy hogyan viszonyulnak a művészethez. Demény Péter arra emlékeztetett, hogy a püspök Makkai Sándor írta Adyról az egyik legkorábbi és legszebb esszét, Bartókra pedig a református Bánffy Miklós mondta ki, hogy „ő kell”. „Ma is van bátorság – ha máshol nem, hát a költőkben és a hitből élő emberekben” – mondta Egyed Sándor bizakodóan.
A kérdező így fogalmazott: „az ige mögül kivonult a szó”. A meghívottak azonban cáfolták, hogy ez így lenne. Karácsonyi Zsolt szerint akár ma is össze lehetne állítani egy antológiát kortárs istenes versekből. Ezt tükrözték az asztal mellől felolvasott művek is: sajátok és hozottak, Isten nevét kimondók és elhallgatók egyaránt.
Zsigmond Júlia. maszol/MTI

Az űrlap alja
A civil szervezetek együttműködése és szerepe napjainkban
A Civil társadalom napja elnevezésű rendezvényt kedden délután tartották meg a nagyváradi Ady Endre Líceum könyvtártermében, a Bihar Megyei és Nagyváradi Civil Szervezetek Szövetségének (BINCISZ) és a Nagyváradi Civil Kerekasztalnak (NCK) a szervezésében. Az esemény témája volt: a civil szervezetek együttműködése és szerepe napjainkban, s arról is szó volt, miként telepszik rá a politika a civil szférára.
A résztvevőket dr. Fleisz János történész, egyetemi tanár, a BINCISZ elnöke köszöntötte. Elmondta: 14. alkalommal szervezték meg a Civil társadalom napját, 2001 óta a Varadinum keretében. A 15. rendezvényt idén decemberben fogják megtartani, a BINCISZ 15. és az NCK 5. születésnapja alkalmából. Fleisz János elmondta: 12 alkalommal Pomogáts Béla irodalomtörténész volta meghívottjuk, aki évről évre mind pesszimistábban látta a civil társadalom helyzetét.
A felvezető után Meleg Vilmos színművész előadását tekinthették meg az érdeklődők. A színész Nagyváradhoz kötődő poéták verseiből állította össze műsorát.
Ezután Fleisz János tartotta meg Civil szervezetek a politika uszályában. Kormányzunk értetek, de nélkületek! című előadását. Szó volt arról, hogy a romániai magyarságot illetően a ’90-es években reménykeltő helyzet volt. Ám az utóbbi időszakban a magyar (plurális) többpárti politikai tér megjelenése számos negatív, a kisebbségi társadalom fejlődésére egyenesen káros jelenséget produkál. Kifejtette: Az utóbbi időben gyakran hallottunk ’civilbe öltözött pártaktivistákról’. És valóban, a civil értékrendet feladva, egyes civil szervezeti vezetők és tagok a politikai csatározás és kampányok főszereplőivé válnak. Ez nálunk is terjedőben van. Kihasználva, hogy a támogatási rendszer teljesen a pártalkuktól függ, az álcivilek minden civilnek álcázott pártrendezvényükön igyekeznek azt sugallni, hogy minden eredmény, amit csak a társadalom az utóbbi időben elért, csakis az illető párt támogatásának köszönhető, és nélkülük a civil társadalom teljes válságra, sőt pusztulásra lenne ítélve. A komoly legitimációs válsággal küzdő pártok, elvesztve tagjaik többségét, szívesen veszik, ha az álcivilek tolják tovább a kátyúban mind jobban zötykölődő szekerüket.” A dolog erkölcstelensége mellett is ez nálunk nehezen lesz kiküszöbölhető mindaddig, míg például a lassan elenyésző tagsággal rendelkező magyar érdekvédelmi szervezet kezeli a, mintegy 1.250.000 magyar számára államilag szánt költségtámogatást. Hangsúlyozta: mindaddig, amíg a civilek (de lehetne említeni az egyházakat vagy a kultúrát is) csak a pártok közvetítésével juthatnak anyagi erőforrásokhoz, addig a civil szféra nem lesz más, mint a politika szolgálólánya. A politika a társadalmi cselekvés része, de kihasználva a polgári társadalom jóhiszeműségét, az utóbbi évtizedekben káros módon teljesen rátelepedett az egész társadalomra. Egyes politikai tényezők úgy állítják be, hogy mindent a társadalomért tesznek. Mint elhangzott: „Sajnos a balkáni típusú demokrácia receptje egyoldalú: ígérj fűté-fát, hajtsd be szavazni bármi áron, akit lehet, gondoskodj, hogy a szavazatokat számodra kedvezően számolják, és jelentkezz be kormányozni. Négy évig aztán gyakorlatilag azt szavaznak meg, amit csak akarnak, hiszen a civilek hangja ekkor már nem érdekel senkit, a pártalkuk nyugodtan folyhatnak…” Politikai túlsúly van az életünkben. Ezután Fleisz János arról értekezett, hogy emberhez méltó-e manapság a kisebbségi sors. Idézett Makkai Sándor írónak, református püspöknek – aki 1937-ben lemondott püspöki székéről és Erdélyből Debrecenbe távozott a Láthatár című folyóiratban megjelent vitairatából is. A kisebbségi létet erkölcsi lehetetlenségnek tartotta, hiszen helyezkedés, megalázkodás, alakoskodás, színjátszás és kísértő korrupció kíséri. Később megállapította: Azt az ábrándot, melyet a liberális szellem táplált e kérdés megoldását illetően, „önmagában véve a legnagyobb hazugságnak” látja.
A magyarság mostanság jobban szétaprózódott, mint bármikor. A BINCISZ-elnök idézte Michael Waltzer amerikai politikai gondolkodót is, aki szerint: „Csak a demokratikus állam hozhat létre demokratikus civil társadalmat, és csak demokratikus civil társadalom tarthat fenn demokratikus államot.” Hozzáfűzte: Ahogy ademokratizálódó államok folyamatosan megteremtik a civil társadalom kibontakozásának lehetőségét, úgy ez utóbbi – mintegy visszahatva – maga is erősíti az ország demokratikus fejlődését. Sajnos Románia, ahol soha nem volt valódi demokrácia, még nagyon távol áll attól, hogy egy egészséges civil társadalmat tudjon létrehozni.
Ezt követően Porkoláb Lajos, a Megyei Népfőiskolai Egyesület debreceni elnöke szól a határ menti együttműködések jelentőségéről. Hangsúlyozta: csak úgy tudunk együttműködni, ha ismerjük egymást és értékeinket. Beszélt arról, hogy a kettészakadt Biharban együtt próbáltak különféle civil szervezeteket fejleszteni, s hozzátette: persze azért van még pótolnivalójuk.
Ezután dr. Szathmári Ibolya, a debreceni Déri Múzeum nyugalmazott igazgatója tartott előadást Szűcs Sándor néprajztudós életéről és munkásságáról. Szűcs Sándornak tavaly volt születése 110. évfordulója. A néprajzos a Sárrét szülötte, sohasem hagyta el biharnagybajomi otthonát, még akkor sem, amikor a karcagi Györffy István Nagykun Múzeumnál tevékenykedett. Szűcs Sándort Háromföld tudósának is nevezték, hiszen elsősorban a Sárrétet, Nagykunságot és a Hortobágyt, Hajdúságot kutatta. A tájra és az emberekre figyelt. Néprajzi gyűjtéseit egyedül végezte. Tudomáyos írásaira jellemző a szépirodalmi stílus, az ízes tájszólás és az olvasmányosság. A Sárrét kutatása nélküle elképzelhetetlen.
Végezetül Harasztosi Sándor, a Bihari Szabadművelődési és Népfőiskolai Egyesület elnöke mutatta be a Népfőiskolák együttműködése Európában című kiadványt. A kötetben szerepel a hasonló elnevezésű európai uniós projekt leírása, továbbá a BINCISZ-ről és néhány váradi tanintézetről is lehet olvasni. Az eseményen mindenki kapott egy-egy példányt a kötetből.
Tóth Hajnal. Reggeli Újság (Nagyvárad)

"Fiatal fa a hegyen..."
Tompa Lászlóról képekben
Pünkösdhétfő délutánján a Vártemplom gótikus termében idézték meg a fél évszázada eltávozott Tompa László alakját az idei első marosvásárhelyi helikoni együttlét szervezői.
– Az utókor nem méltó az életműhöz, nem szentelnek neki elég figyelmet – hangsúlyozta H. Szabó Gyula, a Helikon – Kemény János Alapítvány elnöke az emlékműsor elején, majd a költői pálya azon mozzanatát elevenítette fel, amikor is 1929-ben Tompa László megkapta az Erdélyi Helikon harmincezer lejes nagydíját. Az alapítvány elnöke abból a Tamási- levélből olvasott fel, amely a díj odaítéléséről döntő bizottság vitáját körvonalazza, és amely a székelyek nagy írója, Makkai Sándor állásfoglalását is idézi: "Meg-mondom őszintén, hogy én azt szerettem volna, hogy Áprily Lajos drámája kapja a díjat. Ez a könyv azonban még nem jelent meg. Ami Tompa Lászlót illeti, teljes szívvel és meggyőződéssel állok mellette. Én voltam az első, aki annak idején felhívtam rá a figyelmet, s azóta is állandóan azt látom, hogy ő az, akit Erdélyben lírának kell elfogadnunk".
A továbbiakban Cseke Péter irodalomtörténész hét képben villantotta fel "az udvarhelyi csillagtalan ég alatt" élő magányos lírikus élettöredékeit. Kuncz Aladár udvarhelyi kézfogása, Szabó Dezső udvarhelyi tavasza és Tompa László "bezárt lelke", Kuncz gyönyörű Tompa-verse, Tamási az Árpád utcában, Székely gazda a Székely Közélet szerkesztőségében, 56-os Tamási- köszöntő a vásárhelyi Kultúrpalotában, A goethei korban lévő költő köszöntése – ezek a pillanatképek határozták meg az emlékekben, háttérinformációkban gazdag előadás ritmusát. A kapcsolatrendszerek hálójában – elsősorban Kuncz Aladár, Szabó Dezső, Tamási alakjának megidézésével – színesedett a hallgatóság számára is a költő portréja, akinek 1923-ban megjelent Éjszaki szél című verseskötetéről Szabó Dezső így vélekedett: "Tompa László igazán nagy költő. Ez a kötete még nem ad egyenletes és egységes képet róla. (…) De igazán saját versei már (…), egy sötét hangú, mélyen emberi költészetet ígérnek". Tompa és Tamási korántsem felhőtlenül induló, később őszinte, mély barátsággá alakuló kapcsolatára többször is visszatért az előadó, Tamási Árpád utcai látogatása, majd az 1947 márciusában a Magyar Rádióban elhangzott műsor kapcsán, melyben Tamási Dsidát és az erdélyi költőtriászt, Áprilyt, Reményiket és Tompa Lászlót mutatta be. "Ott keleten, az európai végeken, szilárd és különös jelkép Tompa László, aki ma is magányosan él a székely anyavárosban. (...) Verse és ő maga komorságot, erőt és helytállást hirdet. Talán ő az új idők Julianus barátja, ki nemcsak folyton izzó magyar lélekkel ajándékozott meg minket, hanem olyan versekkel is, amelyek sohasem fognak lehullani a magyar sors és a magyar költészet mennyezetéről" – mondta barátjáról Tamási.
A goethei korban lévő költő megidézésekor Cseke Péter kiemelte, hogy míg a hatvanadik születésnapján harminc, a hetvenediken már csak öt írás jelent meg Tompa Lászlóról.
– 1978-ban jelent meg a Kriterion első szintézise a költőről, amelyet én is nagy haszonnal forgattam. De nagy szükség van újabb értelmezésekre is – jegyezte meg az előadó, majd örömét fejezte ki, amiért egykori tanítványa, Fekete Vince a Székely Könyvtár sorozat 23., válogatott Tompa-verseket tartalmazó könyvében magára vállalja ezt a feladatot: "Egy biztos: Tompa László nem »a székelyharisnyás költő«. (…) …európai rangú költő, egy kisváros nagyformátumú lírikusa (hangsúlyozom: lírikusa), aki a súlyos terhek alatt játékos is, könnyed is tud lenni, s akiről le kell hámoznunk mindazt a sallangot, ami az évtizedek alatt rárakódott, ha szeretni, élvezni szeretnők ezt a különleges, különlegesen jó, nem édeskés, hanem inkább karcosabb, súlyosabb léptű, de nagy költészetet".
Az emlékműsort Győrffy András színművész szavalatai színesítették. Többek között a Fiatal fa a hegyen című alkotás is elhangzott, amelyet Kuncz Aladár egykor gyönyörűnek nevezett. "Fény ütközik ki gallyai hegyén –/ Oh, bár lennék e fiatal fa: én!/ Feledve mindent, mi kedvetlenít,/ Szívhatnám a föld áldott nedveit./ S duzzadva tőlük, minden hajnalon,/ A szabad ürbe nyúlna száz karom."
Nagy Székely Ildikó. Népújság (Marosvásárhely)

László Lóránt
HÁBORÚS PRÉDIKÁCIÓK
Az Erdélyi Református Egyházkerület az első világháború alatt
Az egyház súlyos kihívás elé került: méltatni kellett egy világméretű konfliktust, amelyet kezdetben a magyar társadalom egy része üdvözölt és támogatott.
Az erdélyi református egyház, akárcsak a Föld összes keresztény egyháza, 1914 júliusában súlyos kihívás elé került. Magyarázni és méltatni kellett egy, már első pillanataiban világméretűvé eszkalálódó konfliktust, amelyet kezdetben a magyar társadalom egy része üdvözölt és támogatott.
Új, a háborút igazolni akaró irodalmi műfaj jelent meg, a háborús prédikációk és tanítások tömege került pappírra egy olyan korban, amikor a református egyház egyik legégetőbb kérdése a belmisszió volt. Az alábbiakban az Erdélyi Református Egyházkerület hivatalos lapját, a Református Szemlét és annak a háborúhoz köthető sajtóanyagát tekintjük át.
A téma az évek során mindig az aktuális helyzethez igazodott. Így öt év református sajtóanyagát átnézve igen szemléletesen képződik le a háború képe. Meglepő, de úgy gondoljuk, hogy a korszak hangulatát tekintve mégsem kirívó, hogy 1914-ben Erdélyben pont azok a teológusok voltak a leglelkesebbek, akik egyben a református egyház megújulásának és a hitélet felpezsdítésének voltak a zászlóvivői, és a háború után szinte mindannyian fontos pozíciókat fognak majd betölteni.
Elég itt csak Makkai Sándor, Révész László, Révész István, Bartok György és Kecskeméthy István nevét említeni. Az erdélyi református prédikációs irodalom és egyéb háborús írások elsősorban a német példákhoz kapcsolhatók, sok esetben német szerzőktől merítenek.
1914 augusztusában Makkai Sándor későbbi püspök nyitotta meg a sort „Ne rémüljetek meg a tűztől!” című írásával, amely a klasszikus példa lesz más szerzők további munkáihoz. Alapgondolata Péter I. levelének 4. 12-13 verseire épít: „Szeretteim, ne rémüljetek meg a tűztől, mely közöttetek támad”. Akárcsak az egész magyar sajtó és ennek nyomán a közvélemény, ő is a szerbeket és szövetségeseiket tette felelőssé a háborúért.
Számos protestáns európai teológushoz hasonlóan - feltehetően még mielőtt ezek írásait olvashatta volna - a háborút Isten akarataként értelmezte, aki próba elé teszi népeit, melyek ezáltal lelküket Isten felé fordítják.
Ezt a gondolatot viszi tovább egy másik beszédében, ahol Illés történetére alapozott. Eszerint a gyűlöletből szeretet lesz, azaz a háború tüze megtisztítja a lelkeket, Istenhez vezeti a népet. Ugyanezt írta le Bartók György teológiai tanár is:
a háború szellemi és lelki újjászületéshez vezet.
És valóban úgy tűnt, a történelem őket igazolja. Az egyházi sajtó a folyton ismételgetett nemzeti, nacionalista kliséket az Istenhez való megtérés motívumával megtoldva és ezeket gazdagon használva eufórikusan számolt be arról, hogy a templomok megteltek, a lelkészi teendők megsokasodtak, a bevonuló katonáknak, ha kellett, naponta osztottak úrvacsorát.
Vallásos irományokkal látták el a frontra menőket, gyűjtöttek az itthon maradott szegény sorsú családoknak. Szószéken és tábori istentiszteleten nyíltan kimondták, hogy az, aki családját, hazáját védi, nem vétkez, ha gyilkol. Gyakorlatilag teljesen szembementek a lelki megújulást hirdető tanokkal, de megtalálták a módját annak, hogy a háborút mégis ezek keretében magyarázzák.
1914 őszén, a református teológián egy öt előadásból álló sorozat indult, ahol a professzorok fiatal hallgatók számára értelmezték a háborút a Biblia tükrében.
Dr. Kecskeméthy István beszédében az Ószövetségi próféták példáját hozta fel, akik számos háború elindítói voltak, jelenlétűk egy-egy csatában erőt adott és a győzelem kulcsát jelentette. A háború szörnyűségeit Dávid király fiatalkori kegyetlenkedéseivel állítja párhuzamba és ennek kapcsán teszi fel a minden generációt izgató kérdést, hogy lehet-e az Ószövetség a kereszténység könyve. „Vannak javak, amelyeket csak ilyen rettenetes áron lehet megszerezni” mondja ki, hisz hitet nyerünk. A béke ugyan gazdagságot teremt, de elhalványulnak a nemzeti és vallási igazságok. Háborúval sújt Isten, mert szeret, és a háború fájdalmaiból megújulva kell kikerülni.
Dr. Gidófalvi István, a teológiai intézet főgondnoka ennél is tovább megy, méltatva az öt előadást, „eszményi magaslatokról világították meg a háborút” és íme, a történelem is a modern prófétákat igazolja, hisz a magyar hadsereg helytállt, a nemzetiségek hűségesek és a hadikölcsön sikere megmutatta, hogy külföld nélkül is erős az ország. Nem kellett az idegen tőke a magyar gazdaság felvirágoztatásához. Az erdélyi református irodalom által propagált gondolatok teljes mértékben beleillettek a korszak nacionalista és nemegyszer xenofób hangvételű háborús európai irodalmába és a háború után kialakult, az erdélyi magyarság szempontjából kedvezőtlen helyzet miatt még hosszú ideig kísértettek az egyházi diskurzusban.
A teológusok között Ravasz László, a későbbi Duna-melléki püspök mondta ki elsőként nagyhatású írásában, hogy egy korszak lezáródott, új eszmékért él és küzd a világ. Ezzel igazából a világi sajtóban is állandóan emlegetett új korszak motívumát emelte be a prédikációs irodalomba. Véleménye szerint a felgyorsult világ emberének lelkében békeidőben is háború volt. Szerinte értékek csak a tűzből születnek és az új korszakban annyi lesz az öröm, mint amennyi szenvedést elbírunk most. Ugyanerről beszélt Nagy Károly is, aki 1918 januárjától Kenessy Bélát követte a püspöki székben.
Pragmatikusabb álláspontot egyedül Dr. Kenessey Béla püspök képviselt. A fent említettekhez képest számos konzervatív elemet tartalmazó „Háború és vallás” című előadásában 1914 novemberében mondta ki, a háborús irodalom egészét tekintve is elsők között, hogy nem Gavrillo Princip szerb diák a felelős, hanem az erkölcseiben megromlott európai társadalom. Komolyabb elemzésbe itt most helyszűke miatt nem bocsátkozhatunk. Az említett példák az egyházközségek szószékein csak felerősödtek, illetve esetenként eltorzultak.
Az erdélyi püspökség és teológia körül csoportosuló teológusok többsége 1915-re teljesen kiábrándult a háborúból. Talán az első sebesülteket szállító szerelvények, a soha nem látott szenvedések, a kezdeti katonai sikertelenség voltak kijózanító hatással. A háború mint a lelki és nemzeti újjászületés lehetséges útja kikopott az erdélyi szerzők írásaiból.
A Református Szemle 1915. évi sorozatában a fent említett szerzők neve, Nagy Károly főjegyző kivételével hiányzik. Többnyire német háborús irodalomból fordítottak és interpretáltak. Csűrős József vidéki lelkész lett ennek a vonalnak a meghatározó alakja. A C. Röttinger, Rittelmeyer, Niebergall, Traub, Jatho, Naumann és Krimss, illetve a Kriegsfulgblatterből átvett írásokban már tükröződik a társadalom kétkedése, ott vannak a félelmek: csődbejutott-e a kereszténység? Ezen munkák türelemre, kitartásra intenek, a háborút szükséges rossznak állították be, és maradt a sokat állított és tagadott motívum is: minden Isten akarata. 1916-ban még kevesebb volt a hasonló típusú írás, bár Csűrös József lelkész és néhány társa még szorgalmasan gyártotta a fentiekhez hasonló írásokat. A háborúval kapcsolatos írásokat bőségesen találunk a továbbiakban is, de ezek már rendelkezések, helyzetelemzések és tényfeltárások, hisz Erdély is háborús terület lesz.
Kenessey Béla püspök Háborús húsvét című írásában még biztatott, hangsúlyozta a haza védelmének fontosságát. Az év második felében azonban teljesen megváltozott a háborúról való beszédmód. Románia szembefordulása a Központi Hatalmakkal és augusztusi támadása kelet Erdély magyarok lakta vidékeit érintette első sorban, az erdélyi székelységet, amelynek a magyar nemzeti politika különleges szerepet szánt Erdély elmagyarosításában. Korábban Magyarország magyarlakta területeit nem érintette a háború.
A pszichológiai sokk a sikeres katonai reváns ellenére mai napig megmaradt a magyar köztudatban. Kenessey augusztusi és decemberi körleveleiben már nyíltan kimondta, hogy a háború a civilizáció és az emberi kultúra teljes csődje. Isten akaratáról itt szó sincs, a vizsgált személyek közül a püspök az egyedüli, aki ezt az érvet a korábbiakban sem hozta fel. A közvetlen háborús élmények, a menekülésben embertársat meglopó, megzsaroló ember, a hadibeszállítók csalásai szolgáltattak témákat Kenessey ekkori beszédeihez. Figyelmeztetett, hogy az egyháznak meg kell maradnia a régi úton, és még erőteljesebben kell szolgálnia Istent és a nemzetet. A háborús jelenben pedig, a nagy lelki és anyagi nyomorúság idején vigasztalni kell az ige szavaival és fel kell ébreszteni a szunnyadó lelket.
1917-re megcsappantak a háborús egyházi beszédek, írások a Református Szemlében. Továbbra is a német szerzőket fordították. Mesterkéltek voltak, a hivatalos propaganda szólamait vették át: kitartásra biztattak és csak a megalkuvás nélküli békekötést támogatták. Igaz, 1917-et egy jó évnek is nevezhetnénk a Központi Hatalmak szempontjából, legalább is a keleti és olasz frontokon.
Az 1918-as év újévi beköszöntője azt is megkérdőjelezte, hogy szabad-e azt a kifejezést használni, hogy boldog újesztendőt, hisz a szerző szerint nyilvánvaló a társadalmi szétesés, elszabadult, romlott erkölcsök uralkodnak, a háború nem éltet, mint ahogy 1914-ben az Ószövetségi példák alapján magyarázták. Ekkor már sejthető volt, hogy a bajok más természetűek lesznek, mint a háború kezdetekor. Itt első sorban a nemzetiségi és társadalmi feszültségekre gondolt a szerző.
Az erdélyi magyar háborús egyházi irodalom egy, a magát uralkodó, többségi nemzetnek képzelő magyarság egyházi irodalma volt.
A központi vezetés sem a korszakot megelőzően, sem a háború idején nem számolt komolyan a nemzetiségek centrifugális érdekeivel. Az államhatalom az 1916-os román támadás után sem vonta le a következtetéseket, de az egyházi vezetők sem. A korabeli egyházi dokumentumokból kiderül, hogy az egyházi elit világosan látta, hogy a román értelmiség is megosztott a Romániához való csatlakozást illetően, de erről sose beszéltek, egységes magyar nemzetben gondolkodtak. Ezt, a későbbi történések alapján tévesnek bizonyuló álláspontot képviselte a református egyház is.
László Lóránt
László Lóránt könyvtáros, történész, a marosvásárhelyi Teleki-Bolyai Könyvtár munkatársa. Történelem szakon végzett a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen 2003-ban, ugyanitt mesterizett Történeti-antropológia szakon 2007-ben. 2008-tól egyháztörténet szakos doktorandusz a BBTE Református Tanárképző Karán, doktori kutatásainak témája: a Felekezetközi Tanács története. Kutatási területe: Marosvásárhely dualizmus kori társadalom története, illetve az erdélyi református egyház története a két világháború között. A szerző a marosvásárhelyi történészek Borsos Tamás Egyesületének elnöke.
Transindex.ro

Ambrus Attila: Szórványra is figyelj
Brassó a magyar próza térképén ma is fehér foltnak számít. A barcaságiaknak is. Legfennebb azzal került be az irodalom- és eszmetörténetbe, hogy a Cenk alatti városban írta le Németh László a kisebbségi idegbajt és az ebben a kórban szenvedő zárványi ember három típusát. A dohogót, aki minden sérelmet számon tart, aki szinte örül az újabb és újabb igazságtalanságnak, s a sérelmet azért növeszti apokaliptikussá, hogy ne lásson lehetőséget arra, amire ereje nincsen. A lojálist, a hatalom támaszát, aki minden kis többségi gesztusban vagy pesti vállveregetésben a megdicsőítő élet felkínált lehetőségét látja. A szervezőt, aki szerint, ha fenn akarunk maradni, az anyagi létünket kell rendezni, a gazdasági függetlenségben majd fészket talál a szellem is, aki hősnek képzeli magát, noha minden kisebbségi hősiesség: neurózis. Ezeknek a kisebbségi embertípusoknak a leírása után a nemzeti író levonta a szomorú következtetést: az erdélyi magyarságnak nincs komoly hadrendje, amelybe beállni férfipróba, mert egy nagy eszme sem fut a körében szét.
Németh László szerencsére tévedett.
Ahogyan az is hibázik, aki a mai Brassó megyét a magyar irodalom térképén üres tartományként jelölné. Az jár a legközelebb az igazsághoz, aki terra incognitának tarja a Barcaságot. Így járt el a román irodalomtörténész, Vasile Şelaru is, aki összeállította a Barcasági írók és gondolkodók enciklopédiáját. A magyar írókról avatatlanoktól informálódott, ezért az első kiadás mindössze tucatnyi és szinte kivétel nélkül tucatszerzőt említett meg.
Eléggé felelőtlenül elvállaltam, hogy a lexikon második kiadására összeállítom a mai Brassó megye területén született, élt, alkotó és elhunyt magyar író lajstromát, életrajzát, életművének listáját. Felelőtlen vállalás volt, ugyanis nem gyanítottam, hogy 139 személyiségről kell kartotékokat készítenem.
Közülük most csak hármat említek: a Kossuth-díjas Sánta Ferencet (akinek sikerült átadnunk szülővárosa, Brassó az ajándékát: a kovásznai származású Csutak Levente grafikáját az Ötödik pecsét írójáról), Nyirő Józsefet és Ignácz Rózsát.
Nem csupán a barcasági, de az erdélyi olvasó is csak az elmúlt húsz-huszonöt évben fedezte fel a három jelentős szerzőt. Az ismeretlenség oka mindhármuk esetében azonos: az irodalmi kanonizáció, amely igyekezett eltemetni a kánonnak mindenben meg nem felelő életműveket. Ahogyan Jókai Anna Ignácz Rózsa irodalmi száműzetéséről írta: „Az irodalom történetéből agyonhallgatással próbálják kitörölni. A politikai diktatúra a politikai vétkeket néha – kellő vezeklés után – megbocsátja. A világlátás másságát azonban soha.”
Sánta Ferenc elbeszélés kötetének (Isten szekerén – Stúdium, Kv), illetve esszégyűjteményének megjelenése a reveláció erejével hatott a szülőföldjén. Felfedezhettünk egy XX. századi humanista szerzőt, aki kíméletlen kritikát mondott a kóros korról, amikor élt. Nyirő József újrakanonizációja is megtörtént. A szülőfalu Székelyzsombor az évente megtartott Nyirő-ünnepségek révén is ápolja az író emlékét, ezek mediatizálása is hozzájárul ismertségének növekedéséhez. Ignácz Rózsa barcasági felfedezésére azonban még várnunk kell.
Noha Ignácz Rózsa és Nyirő József egyaránt beemelte a fogarasi, erzsébetvárosi, illetve a székelyzsombori és alsórákosi tájat, embert, életérzést a magyar irodalomba, előbbi munkássága jobbára ismeretlen ott, ahol az írónő gyermek- és fiatalkorának egy részét töltötte.
Igaz, nem teljesen ismeretlen. Fogarason, a nemrég felújított református iskolaépületben, amely ma magyar közösségi házként várja a kultúrára vágyó magyarokat, illetve az anyanyelvüket, őseik történelmét, népüknek irodalmát megismerni akaró gyerekeket – akik csak román tannyelvű iskolába járhatnak, mert a magyar oktatás megszűnt, amikor még hetven magyar diák volt a városban – nos, a magyar közösségi ház tanácstermét Ignácz Rózsa teremnek nevezték el. Szász Tibor református lelkész pillanatig sem mondott le arról, hogy a város jelentős társadalmi szerepet vállaló lelkészének, Ignácz László esperesnek és lányának, az író-színművész Rózsának életét és munkásságát népszerűsítse, emlékét őrizze.
A lelkész az elmúlt években az Árva Bethlen Kata hagyaték, a református templom ápolására, megőrzésére fordította energiái, anyagi tartalékai jó részét. A felújított templom átadása, a hálaadó istentisztelet október 5-én lesz. Értesüléseim és reményeim szerint az elkövetkező években fokozott figyelmet szentelnek Fogarason az Ignácz család örökségének feltárására, megőrzésére és megismertetésére. Ehhez a kezdeményezéshez, erőfeszítéshez a Brassói Református Egyházmegye is csatlakozik.
A húsz éven át Kovásznán szolgált, majd 1918-ban püspöki kinevezéssel Fogarasra átirányított, a Magyar Párt megbízásából bukaresti képviselőséget is vállalt református lelkész apának, Ignácz Lászlónak (a püspök-író Makkai Sándor sógora) jelentős szerepe volt Rózsa íróvá válásában, ahogyan kulcsszerepe volt ebben Fogarasnak is.
Rózsa kilencéves volt, amikor a családjával a gazdag történelmi múltú  kisvárosba költözik, ahol a vár a középkori magyar királyság s az erdélyi fejedelemség fölemelő és gyászos eseményeire emlékeztet: II. Endrétől Nagy Lajosig és Mátyás királyig, Bethlen Gábortól Apafi Mihályig vezetnek a  birtokadományozások, a várépítések. És ennek a több évszázados történelemnek részesei, szereplői a havasalföldi és az erdélyi románok, illetve a szászok.
Amikor Ignácz Rózsa Fogarasra érkezik, a kisváros már alig hasonlít arra a csendes, szinte nyomasztóan néma településre, amely Babits Mihály tanári éveiben volt, s amelyről ma már egyre több Babits-kutató állítja, filozófikus gondolkodóvá és költővé avatta a Nyugat későbbi mesterét.
Ikerpályáimon című önéletrajzi írásában Ignácz Rózsa visszaemlékezik arra, hogy az 1910-ben Mikszáth Kálmán alapította gimnázium homlokzatára felkerül a Liceul Radu Negru felirat. Egyetlen drámai mondatban írja le, hogy a város magyar lakosságának fele, köztük mintegy ezer hivatalnok 1918 és 1920 között elhagyja a várost. Megemlíti azt is, hogyan ismerkedik meg Babits verseivel, regényével, illetve hogyan veti össze Babits kora Fogarasáról alkotott képét az új valósággal.
A gyerek Rózsa a felgyorsuló történelem tanúja, miként annak is, hogy az ország urai és a város lakói gyorsan kicserélődnek. A várba ezerkétszáz fogoly katonát hoznak, az ellenálló székely hadosztály volt tisztjeit és közlegényeit. Később polgári internáltak jönnek a helyükbe. A helybeli magyar polgárság összetétele megváltozik: távoznak a régi hivatalok és velük a tisztviselők, maradnak a cipészek, szabók, bádogosok, szűcsök. És marad a változás előtt éppen csak megérkezett református lelkész és családja. Ignácz Lászlóék, a kilencéves Rózsával. Bizonytalanság és sorsvállalás, kétségbeesés és abból fakadó teremtő cselekvés: a megszűnt magyar állami iskola helyébe magyar nyelvű református gimnázium teremtése, a háromezer fogarasi magyar áldozatvállalásából. Ignácz László aktív közreműködésével.
A gyermek- és serdülőkori indíttatás, a fogarasi élmény egy életre szól, Ignácz Rózsa prózáját, legalábbis az első évtizedét döntően meghatározza.
A húszas évek fogarasi élménye nélkül aligha írhatta volna le a két világháború közötti erdélyi – és a mai erdélyi – valóságra is leginkább jellemző sorokat: „…a temetőben a sírfeliratok magyarok, és arról beszélnek, hogy nem is olyan régen itt egy más nép élt, nem az, amelyik most uralkodik. A múlt, ó a múlt, a történelem, erősen kísért az új urak boldog életében, erősen háborgatja biztonságérzetüket. Pedig a huszadik században nincsenek – nem lehetnek kísértetek. A technika századában az a jelszó, hogy mindent gyártani lehet. Múltat is. Történelmet is. Csak okos emberek kezébe kell letenni a várospolitika irányítását.”
Ignácz Rózsa szociológiai éleslátásról tanúskodó írásait ma is haszonnal forgathatnák idősek és fiatalok. Nála a mai napig senki nem érzékeltette szemléletesebben a Budapestre vágyakozó magyar fiatalok és a román királyságból betelepedők dilemmáit, a Bukarestbe kitelepedők  „kis minoritár” lányok vagy jövendő román feleségek sorsát. A folyamat ma sem ért véget, csak Budapest mellé felsorakoztt opcióként London, Bécs vagy Sidney.
Felfedezéséhez azonban szükség van a rekanonizációjára, ami ellentétben Nyirővel és Wass Alberttel, tovább késik. De talán már a rekanonizáció is kevés. A mai középiskolások – a jövő olvasói – ma (valamilyen furcsa félreértés folytán) nem hallanak Szabédi Lászlóról, Sütő Andrásról, Székely Jánosról, Bözödi Györgyről, Nyirő Józsefről, Ignácz Rózsáról. Az erdélyi magyar irodalomról sem, mert a legújabb iskolák szerint ilyen nem létezik. Pedig van, ahogyan van zsiráf is, hiába bizonygatja a komájának a góbé, hogy ilyen állat nincs.
Külön tantárgyként kellene megszerettetni az erdélyi magyar irodalmat a középiskolában, mert rólunk beszél, nekünk szól, nyújt eligazítást a kisebbségi sor(s)ban, kelt bennünk megválaszolásra váró kérdéseket, melyek a cselekvésre is késztetnek. Mert a miénk. Akárcsak Ignácz Rózsa, a kovásznai-fogarasi: az erdélyi író.
maszol.ro

Pomogáts Béla: Egy nemzeti közösség szószólójaként - Az Erdélyi Szépmíves Céh és az erdélyi magyar közélet
A kolozsvári Keleti Újság 1924. március 20-i számában (alig kilenc évtizede) Nyírő József, Ligeti Ernő, Kós Károly, Páll Árpád, Zágoni István és Kádár Imre jelentette be Erdély (és az egész magyar nyelvterület) népességének az Erdélyi Szépmíves Céh megalakítását. „Néhányan Erdélyben dolgozó munkásai az írószerszámnak – ütötte meg a hangot a nevezetes felhívás – összeállottunk; nemes elhatározás üllőjén, lelkünkből való igaz vágynak lelkes kalapácsával tervet kovácsoltunk. […] Amit alkotni, amit dolgozni fogunk, azt adjuk azoknak, akik megbecsülni tudják és akarják ennek az elhatározásnak lelkes elszántságát, fanatikus hitét. Mi összeállottunk néhányan, kevesen, akik írunk, s akik ki akarjuk válogatni az Erdélyben dolgozó írók munkáinak legjavát, és keressük a felhívásunk szavaival azt a száz embert, akik értékelik is, de fel is ölelhetik, a megvalósulás biztos útjára vezethetik s egyben magukénak vallhatják ezt a vállalkozását s legszebb eredményeit. Erdélyi Szépmíves Céh a mi vállalkozásunk, amely tisztán a miénk és senki másé. Szeretnők azt a bizalmat bírni, amely aláírásunkat kezességnek tudja arra, hogy nem lesz és nem lehet ebben senkinek nyereséges üzlete. Szeretnők hinni a bizalmat, mely úgy tudjuk, hogy tartalomban csak értékeset és jót, külsőben csak igazán szépet és művészit adhatunk.” Az erdélyi magyar irodalom bizonyára legnagyobb, azóta „klasszikusnak” bizonyult vállalkozását kezdeményezte ez a felhívás. Ennek az irodalomnak a megszületésekor az irodalomalapítás nehéz felelőssége és temérdek munkája várt az ottani magyar értelmiségre. A trianoni tragédia idején: a húszas évek elején hiányoztak a könyvkiadók és a folyóiratok, hiányzott az irodalmi életnek az az intézményrendszere, amely megteremti az alkotó munka kibontakozásának jobb feltételeit, és kapcsolatot hoz létre az írók és az olvasók között. A teljes szervezetlenség körülményei között mégis szinte naponta alakultak kérészéletű könyvkiadók, alapítottak ambiciózus fiatalemberek rövid életű folyóiratokat. Az irodalmi élet mozgalmasságát jelzi, hogy az uralomváltozást követő első hat esztendőben 1066 magyar könyv látott napvilágot Erdély városaiban, elsősorban Kolozsvárott, Nagyváradon, Brassóban, Aradon, Temesváron és Marosvásárhelyen. Ezek a könyvek sajnos kérészéletű vállalkozások termékei voltak, a megszülető irodalomnak viszont mindenekelőtt tartós intézményekre kellett törekednie. Ez a törekvés hívta életre a két világháború közötti erdélyi magyar könyvkiadás legeredményesebb, kiadványait tekintve máig legnépszerűbb intézményét: az Erdélyi Szépmíves Céhet, amely természetesen a korabeli Magyarországon is a legnépszerűbb kiadók közé tartozott. Jelentősége messze túlterjedt azon a körön, amelyet egy könyvkiadó tevékenysége megjelöl. Valójában az erdélyi magyarság önszerveződésének és fennmaradásának egyik legfontosabb intézménye és központja volt, amely kiadványai  révén befolyásos szerepet vállalt a két világháború közötti korszakban az egész magyar irodalmi kultúra fejlesztésében és az egyetemes magyar nemzeti identitás szolgálatában. Nem lehet eléggé értékelni az irodalmi kultúra és természetesen a könyvkiadás szerepét, azt a küldetést, amelyet az Erdélyi Szépmíves Céh magára vállalt a trianoni kényszerrendezés, a történelmi ország megcsonkítása után, az úgynevezett „utódállamok” hatalma alá került kisebbségi magyar közösségek magára találásában és öntudatra ébredésében. Azt az egyetemes bénultságot, amely az idegen államok határai közé kényszerített, nagyjából három és félmilliós (Erdélyben közel egymillió nyolcszázezres) magyarságot sújtotta a húszas évek elején, először és hatékonyan az irodalom orvosolta. Ebben az időben alig működtek politikai szervezetek és intézmények, vagy ha működtek, kiszolgáltatva az idegen hatalomnak, az új államalakulat adminisztratív nyomása alatt, miként Erdélyben is. A kisebbségi sorsba taszított magyarság első és legfontosabb közös intézménye az irodalom és ennek fórumai: a folyóiratok és könyvkiadók voltak, közöttük is a legfontosabb, az Erdélyi Szépmíves Céh. Az irodalomnak valóban „közösségi cselekvés” küldetését kellett vállalnia, és az erdélyi magyar irodalom történelmi rangját igazolja, hogy ezt a küldetést mindig, maradéktalanul és magas színvonalon vállalta. Ahogy a transzilván irodalom nagy hatású költője, Reményik Sándor írta Az egyetlen tett című versében: „Mikor a lét pillérei inogtak / És mint viasz, minden elhajolt, / Egyetlen ércnél szilárdabb valóság, / Egyetlen tett a költő álma volt.” Ez az „álom” öltött formát az Erdélyi Szépmíves Céh kiadványaiban. Magát a kiadót, miként előadásom elején már jeleztem, 1924-ben alapították a befolyásos kolozsvári szabadelvű napilap, a Keleti Újság munkatársai: Kós Károly, a reneszánsz-módra sokoldalú író-grafikus-építész, aki mint tapasztalt nyomdai szakember a kiadóvállalat igazgatója lett; Kádár Imre, a budapesti forradalmak bukása után Romániába emigrált író, publicista; Ligeti Ernő, a polgári liberalizmus nyugat-európai szellemiségét és értékeit képviselő író-újságíró; Nyírő József, a népi radikálisok egyik vezető személyisége, egyszersmind az erdélyi magyar elbeszélő irodalomnak már akkor is nagy reménysége és mestere; továbbá Paál Árpád és Zágoni István, mindketten az önmagára eszmélő kisebbségi magyarság mozgalmainak és a demokrata sajtónak vezető egyéniségei. A Szépmíves Céh tevékenységét mindvégig Kós Károly irányította, mellette Kovács Lászlónak, a kiadó szerkesztőjének volt vezető szerepe: voltaképpen ők ketten szabták meg a Céh kiadói politikáját, ők döntöttek a beérkező kéziratok sorsa felett. Az ő irodalmi ízlésük, felkészültségük és erdélyi elkötelezettségük alapozta meg a kiadó szakmai munkáját és történelmi érdemeit. A kiadóvállalat alapításáról és működéséről egy 1972 januárjában, a kolozsvári Korunkban megjelent interjújában Kós Károly a következőképpen nyilatkozott: „Nekem voltak nyomdai tapasztalataim, és volt egy névsorom azokról, akiknek az érdeklődésére lehetett építeni. Kikalkuláltam, hogy ha tízíves könyveket adunk ki, kétszáz amatőr előfizetővel meg tud indulni a vállalkozás. Felhívást bocsátottunk ki. A sztánai kézinyomdán nyomtuk, mind a hatan aláírtuk, és elküldtük azoknak, akiknek előfizetésére számítani lehetett. Várakozásunkat meghaladó módon 250 előfizető jelentkezett. Meg lehetett indítani a kiadót. Weisz Sándor, a kolozsvári Lapkiadó igazgatója hitelezett nekem váltóra annyit, amennyiből a papírt beszerezhettük, a nyomdaszámlát kifizethettük. Egy év múlva már a saját lábunkon álltunk, betéti társaságot alapítottunk, volt tőkénk és volt hitelünk. […] Minden költséget az előfizetésekből, a könyvek árából teremtettünk elő. Sem a banktőkétől, sem Bánffy Miklóstól vagy Kemény Jánostól nem kaptunk támogatást. Nagy tételekben, olcsón vásároltunk péterfalvi papírt, és minden évben árveréssel adtuk ki a nyomdáknak a munkát. Nekünk persze nem volt nagy irodánk, tekintélyes létszámú szerkesztőségünk és kiadóhivatalunk. Egy íróasztal a nyomdában: ez volt a szerkesztőség és a kiadóhivatal.” Az Erdélyi Szépmíves Céh gazdálkodása az előfizetők táborára támaszkodott: a kiadó pártoló tagjai – ők részben az erdélyi, részben a magyarországi tehetősebb olvasók közül kerültek ki – részére bibliofil kiállítású amatőr-könyvsorozatot jelentettek meg, de ugyanezeket a könyveket fűzött változatban jóval olcsóbban is kiadták. Később jelentek meg az Erdélyi Szépmíves Céh „jubileumi díszkiadásában” az azóta is népszerű nyers színű vászonba kötött, Erdély régi (fejedelmi) címerével díszített kötetek. A Céh irányítóinak szándéka egyfajta „társadalmi könyvkiadás” létrehozására irányult, olvasóközönséget kívántak nevelni, és ezt szorosan a kiadóhoz, illetve ezen keresztül az erdélyi magyar irodalom ügyéhez akarták kapcsolni. Minderről a kiadó 1937-ben közreadott Aranykönyve, amely a leghűségesebb előfizetők megjutalmazását célozta, a következőképpen beszélt: „Az Erdélyi Szépmíves Céh elindító gondolata az volt, hogy megnemesítve intézménnyé alakítja át az író és olvasója e kényszerű közvetlen kapcsolatát. Kollektív összefogással, kiküszöbölve az író és olvasó között álló kiadóvállalkozót, előfizetést hirdetett 10 erdélyi magyar író új könyvére. Ezzel felmentette az írót a házalástól, az előfizető-olvasónak pedig biztosítékot nyújtott azzal, hogy a könyvet, amelyet kiad, egy egész írói kollektivitás tekintélyével fedezi.” A könyvsorozat kiadása ilyen módon egyszerre szolgálta az igényes olvasóközönség és a közéleti felelősségtudattal fellépő íróközösség kialakításának eszméjét.
A kolozsvári vállalkozás évente tíz-tizenkét eredeti erdélyi magyar irodalmi mű kiadásával jelentkezett, elsőnek saját felfedezettjétől, a később nagy írói sikereket aratott Gulácsy Iréntől jelentette meg a Hamueső című regényt, ezt követte Kádár Imre Bujdosó ének című verseskötete, Kós Károly Varjú-nemzetség, Ligeti Ernő Föl a bakra és Makkai Sándor Ördögszekér című regénye. Kós és Makkai műve a születő erdélyi magyar irodalom két sikerkönyve lett. Kezdetben pár száz példányt nyomattak, később, az erdélyi magyar olvasóközönség anyagi gyarapodásának és a kiadványok magyarországi népszerűségének hatására a Céh könyvei elérték a huszonöt-harmincezres példányszámot. (Ez manapság is tekintélyes példányszámot jelent, különösen az igényesebb szépirodalom területén.) A kiadóvállalat húszéves (1925-1944) fennállása során összesen százhatvannégy kötetet jelentetett meg, de a számozott sorozaton kívül is adott ki könyveket, például 1934-ben az Erdélyi Helikon íróinak antológiáját, 1940-ben a Séta bölcsőhelyem körül című „erdélyi képeskönyvet”, amely erdélyi magyar íróknak a szülőföldről írott vallomásait gyűjtötte össze, illetve az Erdélyi Szépmíves Céh több alkalommal is megjelentetett Kalendáriumát. Az elért eredményekre támaszkodva, az erdélyi magyar irodalom gyors kibontakozásának ösztönző légkörében született meg a helikoni íróközösség gondolata. Szervezői, Kemény János, Kós Károly és a Budapestről szülőföldjére visszaköltözött tehetséges író és szerkesztő, Kuncz Aladár 1926 júniusában huszonhét erdélyi mai írónak küldtek meghívót a Kemény János báró marosvécsi kastélyában tartandó irodalmi összejövetelre. „Ennek a vécsi találkozásnak ez volna a célja – hangzott a meghívólevél –, hogy irodalmi terveinket, szándékainkat megbeszéljük, és együttes, alapos tanácskozásban mintegy helyzetképet vegyünk fel az erdélyi irodalom mai állapotáról és jövő lehetőségeiről.” Ennek az írói tanácskozásnak a résztvevői hozták létre a marosvécsi Helikont, amely minden nyáron megtartotta éves összejövetelét Kemény János családjának bőkezű vendégszeretetét élvezve az ősi kastély parkjának árnyas fái alatt, majd 1928 májusától – Áprily Lajos, Kuncz Aladár, később Kós Károly szerkesztésében – létrehozták az Erdélyi Helikon című folyóiratot, amely az erdélyi magyar irodalom legfontosabb organizátoraként, nyilvános fórumaként tevékenykedett egészen 1944 őszéig. Az Erdélyi Helikont, illetve a marosvécsi íróközösséghez tartozó írók műveit az Erdélyi Szépmíves Céh jelentette meg, az íróközösség, a folyóirat és a könyvkiadó tevékenysége ilyen módon szorosan összetartozott.
A húszas évek végétől a negyvenes évek elejéig tartott a kolozsvári kiadó alkotó munkája: a Szépmíves Céh a modern magyar irodalom eszményeit követő, a kisebbségi humánumot képviselő íróknak adott otthont, megjelenési lehetőséget, utat talált az olvasóközönséghez, és egész sor maradandó, máig érvényes írói alkotást juttatott a nyilvánosság elé. A Céh jelentette meg Áprily Lajos, Tompa László, Reményik Sándor, Olosz Lajos, Szentimrei Jenő, Bartalis János, Dsida Jenő, Szemlér Ferenc, Kiss Jenő és Horváth István verseit, Kós Károly Erdély és Kalotaszeg című „kultúrtörténeti vázlatait”, Bánffy Miklós Erdélyi történet című hatalmas regénytrilógiáját, Makkai Sándor történelmi regényeit, Nyírő József igen nagy sikert elért regényeit, így Isten igájában című önéletrajzi vagy Sibói bölény című történelmi regényét, Tamási Áron Ábel-könyveit és elbeszéléseit, Kuncz Aladár Fekete kolostor című emlékiratregényét, Karácsony Benő ironikus színezetű társadalmi regényeit, továbbá Berde Mária, Molter Károly, Tabéry Géza, Szentimrei Jenő, Szántó György, Kemény János, Balázs Ferenc, Kacsó Sándor, Asztalos István, Gagyi László, Wass Albert és Jékely Zoltán prózai műveit. A Helikon és a Szépmíves Céh irodalomtörténeti pályázatának eredményeként látott napvilágot 1934-ben Szerb Antal Magyar irodalomtörténete: mindmáig a legnépszerűbb magyar irodalomtörténeti összefoglalás. Kiadványainak összpéldányszáma húsz esztendő leforgása alatt meghaladta a kétmilliót, ezek a kiadványok ma is igen keresettek az antikváriumokban búvárkodó könyvbarátok körében. Az Erdélyi Szépmíves Céh könyveinek magyarországi terjesztését ugyanakkor a budapesti kiadók is elősegítették; kezdetben – Heltai Jenő, a neves író és kiadói igazgató személyes közreműködésével – az Athenaeum, később a Révai könyvkiadó, amely rendszeresen megszerezte a Céh kiadványainak másodkiadási jogát, s jelentékeny példányszámban, több kiadásban hozta forgalomba az erdélyi magyar könyvsikereket. A Szépmíves Céh kiadói politikája az Erdélyi Helikon írói körének eszményeihez igazodott, és ez bizonyos mértékben „politikamentességet” jelentett, pontosabban azt, hogy a Céh igyekezett elkerülni a radikálisabb politikai megnyilatkozásokat, mindazt, ami veszélyeztethette volna a Helikonban képviselt – a konzervatív reformereket, a polgári liberálisokat és a népi radikálisokat egyaránt magába foglaló – irodalmi koalíciót. Ezért zárkózott el néhány erősebben kritikai szellemű könyv, például Tamási Áron Címeresek, Kacsó Sándor Vakvágányon, Berde Mária Szentségvivők és Bözödi György Székely bánja című munkáinak megjelentetése elől. (Ezek a könyvek más erdélyi kiadók gondozásában kerültek a közönség elé.) Mindez természetesen vitákat is okozott és időnként szakadásokat eredményezett a Szépmíves Céh írógárdáján belül. Mindazonáltal az Erdélyi Helikon és maga az Erdélyi Szépmíves Céh sohasem veszítette el hatékonyságát és vezető szerepét: a két világháború közötti korszakban nemcsak az erdélyi magyar irodalmi élet legfontosabb műhelye volt, fontos szerep illette meg az egyetemes magyar szellemi életben is. Áldozatos munkája példát jelentett, kiadói eredményei igen értékesek: ez a példa és ez az érték ma is vonzó szellemi örökségünk, amely megérdemli a figyelmet és a megbecsülést.
Valójában fájdalmas, hogy az 1989 karácsonyi romániai rendszerváltozás után többek áldozatos erőfeszítései és munkája ellenére sem sikerült tartósan felújítani a Szépmíves Céh tevékenységét. Annak idején sokan (magam is) bíztunk abban, hogy az Erdély történelmi címerével díszített kötetek ismét az erdélyi irodalom legjobb termését fogják felkínálni az olvasóközönségnek, nagy kár, hogy ez a felújulás (szervezési és személyi okok következtében) végül elmaradt. Az erdélyi magyar irodalom mindazonáltal a történelmi jelentőségű kolozsvári kiadó nélkül is folyamatosan eleget tesz nemzeti és erkölcsi kötelezettségének: az erdélyi magyarság, az egész magyarság szolgálatának. Igazolván egyszersmind azt is, hogy a kisebbségi helyzetben az irodalomnak közösséggondozó, azaz nemzetfenntartó küldetése van. Az úgynevezett „rendszerváltás” óta eltelt negyedszázad alighanem meggyőzően tanúsította azt, hogy a politikai pártok (nem egyszer hiteltelen és hataloméhes) küzdelmei helyett az irodalom, egyáltalán a kultúra jelenti azt a közösségi erőt, amely a magyarságot meg tudja erősíteni a történelem újabb viharaiban, és fenn tudja tartani a nemzeti identitást.
Helikon (Kolozsvár)

Felélesztik a helikoni örökséget a marosvécsi Kemény-kastélyban
„Több évtizedes kényszerű csipkerózsika-álom után újjáéledhet a helikoni örökség, ismét az erdélyi magyar szellemi, kulturális élet szolgálatába állhat a marosvécsi várkastély” – fogalmazott az örökösök nevében Kemény Endre, aki levélben tájékoztatta lapunkat, hogy a Kemény-család november 8-án nyílt napot tart a műemlék épületben.
A belépés az eseményre díjtalan, de az örökösök szívesen várják azok adományait is, akik hozzá kívánnak járulni az ingatlan és a helikoni hagyomány újjáélesztéséhez. Az évszázadok során számos híres tulajdonosa volt az ingatlannak, többek között Werbőczy is, aki állítólag itt írta meg a híres Tripartitumot.
II. Rákóczi György 1648. november 28-án adományozta Kemény János későbbi erdélyi fejedelemnek a kastélyt, és vele együtt hat falvat. Mindez három évszázadon át volt a család tulajdonában, majd a kommunista hatalom, államosítás címen elkobozta az ingatlant, egy ideig árvaház működött benne.
A marosvécsi várkastély mögötti hatalmas park hajdanán Kemény János báró jóvoltából az Erdélyi Helikon holdudvarába tartozó írók, a helikoni közösség találkozóinak helyszíne volt. A Kemény-örökösök 20 éves jogi huzavona után 5 éve kapták vissza az ingatlant, majd idén szeptember 30-án megtörtént az épület tényleges átadása, a kulcsok átvétele is.
„Az író, irodalomszervező Kemény János báró egykor valóra váltott álma most ismét életre kelhet, az Erdélyi Helikont ha nem is újjáélesztve, de annak hagyományait követve ismét élénk szellemi, kulturális, irodalmi műhely állandó helyszínévé válhat a marosvécsi várkastély és környéke” – fogalmazott Kemény Endre.
A kastély mögötti tölgyfák árnyékában – melyeket egyes vélemények szerint még II. Rákóczi György ültettetett – található a Kemény család sírhelye, az 1935-ben felállított, és ma már jelképnek számító Helikon-asztal, melyet Kós Károly készített és felirata Kuncz Aladár emlékét örökíti meg. A kőasztalt a Helikon íróinak ajándékaként, ünnepélyes keretek között Makkai Sándor adta át Kemény Jánosnak és feleségének.
A parkban található Wass Albert író sírhelye is, mely az utóbbi években valódi zarándokhellyé vált. A nyílt napon részt vesz Zsigmond Barna Pál csíkszeredai magyar főkonzul, Tőkés László korábbi királyhágómelléki református püspök, Kelemen Hunor RMDSZ-elnök. A résztvevők zenés, táncos produkciókra számíthatnak.
Krónika (Kolozsvár)

A tudomány és szellem megtartó ereje – Születésnapját ülte a sepsiszentgyörgyi alma mater
A történelem viharainak átvészelése és magyarként való megmaradásunk azon elődeinknek köszönhető, akik a folyamatos önvédelmi harc, az elnyomás hosszú évei alatt, valamint lélegzetnyi békeidőben egyaránt képesek voltak a nemzet érdekében úgy cselekedni, hogy utódaik még évszázadok elteltével is építkezhessenek az általuk lerakott alapokra. Áldozatos tevékenységük eredménye az anyanyelv és tudás fellegvárainak Erdély-szerte létrehozott hálózata is, köztük az elmúlt hétvégén fennállásának 155. évfordulóját ünnepelő Székely Mikó kollégiummal.
Czegő Zoltán véndiák Igazat vallani címet viselő versének Dancs Árpád tanár által megzenésített, az alma mater himnuszává nemesedett sorainak meghallgatása után Kondor Ágota intézményvezető köszöntötte a csengő hangjára csütörtök délben összegyűltek népes táborát. Az ünnepségsorozatot megnyitó beszédében az igazgatóasszony rámutatott, az esemény legszebb és legfontosabb hozadékának az együttlétet tartja, hiszen a visszazarándokoltakban rejlő élményekből és emlékekből áll össze a születésnapját ülő kollégium történelme is. Azé az iskoláé, mely az emberiség közös tudásának gyökerében felhalmozódott szellemi táplálékot hivatott átadni továbbra is az egymást követő nemzedékeknek.
A folytatásban Makkai Sándor Zászlóbontás című verse hangzott el egy tizenegyedikes diáklány tolmácsolásában, majd a gimnáziumi tagozat, Szántó-Dombora Anna zenetanárnő által vezényelt kórusa népdalokat adott elő, végül pedig a véndiákok és a tantestület képviselői koszorúkat helyeztek el az udvaron álló emlékműnél. A megemlékezés Csutak Vilmos egykori igazgató és Gróf Mikó Imre iskolaalapító szobránál folytatódott.
A tanulók és tanárok egy csoportja lerótta kegyeletét a vártemplomot körülvevő fal tövében az elhunyt mikós diákok és tanárok emlékét őrző 78 kopjafánál is, ahol az emlékhely létrehozásának kezdeményezője, dr. Szőcs Dániel idézte fel a múlt néhány jelent megtartó és jövőt formáló cselekedetét. Csikós Júlia könyvtáros, élve a kerek évforduló kínálta lehetőséggel, gróf Mikó Imre életére és tevékenységére, a tanoda alapítására és történetére, a falai között zajló diákéletre vonatkozó, valamint a véndiákok háláját és ragaszkodását tükröző okmányokat mutatott be Kádár István segítségével, az iskola régi dísztermében alakulófélben lévő múzeum anyagából. A konferenciateremben ugyanakkor rajz- és tárgykiállítás nyílt a kis- és nagydiákok alkotásaiból.
Bár Háromszék 1859-ben még alig heverte ki a magyar szabadságharc orosz szuronyok általi vérbefojtásának nemzeti tragédiáját, a múlton való értelmetlen rágódás helyett iskolaalapításba és építésbe fogott. És tette ezt azzal a meggyőződéssel, hogy az olyan értékeket adhat egy népnek, ami pénzzel nem vásárolható, és nem lehet elvenni vagy ellopni sem: szellemi kincseket, tudást, hitet és reményt – emelte ki az igazgatónő, a Tamási Áron Színház nagytermében megtartott ünnepség megnyitóján elhangzott köszöntőjében. És, hogy a felsorolt kincsekből az itt végzők azóta is részesülnek, jól bizonyították a vén és jelenlegi diákokból álló kórusok szárnyaló hangjai, a népi együttesek vérpezsdítő táncai, a dr. Albert Éva, Orbán-Barra Gábor és Stekbauer-Hanzi Réka ajkairól felcsendülő dalok, de a színjátszó csoport iskolaalapítást felelevenítő, valamint Kozma Orsolya népmonda előadása is. Az általuk nyújtott élményért pedig az előadókon kívül, Dancs Árpád és Péter Albert volt, valamint Szántó-Dombora Anna, Dobra Judit és Tókos Ibolya jelenlegi tanároknak, valamint Tőkés Edit és Zsolt táncmestereknek tartozunk köszönettel.
Pénteken, a kollégium dísztermében megtartott tudományos értekezleten Cserey Zoltán történész, Krecht Gyöngyvér Mária, Rab Sándor, József Álmos, Pénzes Loránd tanárok, Csikós Júlia könyvtáros, valamint Albert Ernő és Izsák Ferenc volt igazgatók előadásainak meghallgatása során, az iskola története és működése, illetve a falai között pezsgő szellemi és kulturális élet egy-egy szeletébe nyertek betekintést a jelenlévők, de tudomást szerezhettek a működésében különböző korokban fellépő nehézségekről is.
Délután ugyancsak a díszterem volt a helyszíne József Álmos véndiák ez alkalomra megjelentetett két kiadványa bemutatójának. Egyikük az Albert Ernő által 1954-ben alapított néptánccsoport négyéves működésének nehézségeivel és sikereivel ismerteti meg a hallgatóságot, a tagok visszaemlékezései és Antal Miklós fizikatanár fotóinak a segítségével, a másik pedig a Mikóban végzett és színészi pályára tért személyek névsorát és pályafutásuk rövid ismertetőjét tartalmazza.
Visszatekintve a két nap alatt átélt szellemi élményekre, nyugodt lélekkel megállapíthatjuk, hogy a Sepsiszentgyörgy egyik büszkeségét jelentő oktatási intézmény vezetői, volt és jelenlegi diákjai tudatában vannak szeretett iskolájuk múltban és jelenben betöltött, illetve jövőbeli fontos és nélkülözhetetlen szerepével, a segítségükkel megszervezett és általuk megvalósított évfordulós programok, események gazdagsága és színvonala legalábbis ezt sugallta.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó
Erdély.ma

Arcok egy régi Vásárhelyről
Bemutatták a Csiha Kálmán életéről szóló dokumentumfilmet
Teljes telt ház, ismerősök sokasága, családias hangulat, igazi közösségérzés – mindez jellemző volt a szerda esti eseményre: ekkor mutatták be Marosvásárhelyen a Csiha Kálmán néhai református püspök életéről szóló, Jobb az Úrban bízni című dokumentumfilmet. A premiert egy előbemutató előzte meg, amelyre tavaly decemberben, Csiha Kálmán egykori szolgálati helyén, az általa oly nagyon szeretett Gecse utcai Kistemplomban került sor – erről szóló tudósításunkat a korábbiakban olvashatták.
A márciusi premiernek a Kultúrpalota kisterme adott otthont, du. 6 órakor már tűt sem lehetett leejteni a teremben. A filmvetítés előtt, az est felvezetőjeként Ötvös József lelkipásztor állt a kisterem színpa-dára, aki elöljáró beszédként elmondta: úgy gondolja, hogy Csiha Kálmán és azok, akik a filmen láthatók, különleges nemzedéket alkottak. – Mi vagyunk a következő generáció, és a mi feladatunk, hogy ne merüljön feledésbe a nemzedék, amelynek talán legmarkánsabb alakja volt. 1988-ban, a kommunizmus utolsó előtti évében Vásárhelyen nyolc református gyülekezet volt, négy, egykoron politikai fogoly lelkipásztorral: Fülöp Dénes, Csiha Kálmán, Varga László és Bustya Dezső. Úgy gondolom, hogy Csiha Kálmán itt, Marosvásárhelyen volt igazán boldog, itt vált igazi személyiséggé. Eleve elrendelés volt ez, és amikor az egyházmegyétől Marosvásárhely díszpolgárának kellett javasolnunk valakit, egyöntetűen őt választottuk. Ha jól emlékszem, egyszerre kapta Csíky Boldizsárral és Lohinszky Loránddal a kitüntetést. Irigylésre méltó felállás – igazi erdélyi panteon. Ha valaki közismertté válik, elkerülhetetlenné lesz az összehasonlítás. Nagy elődei közül őt Makkai Sándorral hasonlították össze, és kiállta a próbát. Hite, kedvessége és bátorsága legendás volt. Büszkék voltunk rá.
Balla Tünde, a film szerkesztője elárulta, az Érsemjén melletti Barantón, az államtól visszaszerzett régi családi birtokon ismerte meg az akkor már nyugalmazott püspökként élő Csiha Kálmánt, ott készített vele interjúsorozatot. – Az ismeretség, az életrajzi adatok sokasága sokat segített ugyan, de ezt a filmet maga Csiha Kálmán szerkesztette. Az én dolgom annyi volt, hogy az önéletrajzi írásai, a prédikációi és az ismerősök, barátok, családtagok csodálatos reflexiói alapján összerakjam a filmet. Köszönöm a családnak, hogy rendelkezésünkre bocsátották a féltve őrzött Csiha- hagyatékot, és remélem, hogy a film végén Önök is ugyanolyan meghatódva állnak majd, ahogyan mi álltunk a vágóasztal mellett. Mert azt hiszem, Csiha Kálmán mindenkit megváltoztatott, akivel kapcsolatba került.
Csorba Sándor, a Pro Semjén Egyesület elnöke, az alkotás producere hozzátette, úgy érzik, tartoznak Csiha Kálmánnak azzal, hogy hiteles képet fessenek róla, és megőrizzék őt az utókornak. – A Pro Semjén Egyesület 2009-ben alakult abban a faluban, ahol Kazinczy Ferenc, Fráter Lóránd és Csiha Kálmán született. Emléküket mellszobrok és emlékszobák őrzik, a Csiha Kálmán-szoba 2008-ban készült el. Mellszobrát – a filmvetítésen is jelen lévő Hunyadi László szobrászművész alkotását – 2009-ben avattuk. Vannak olyan vállalkozások, amelyeket végigkísér a gondviselés. Ez a film is ilyen, szinte csak papírmunka volt vele. A célunk az volt, hogy Csiha Kálmánt mint embert, barátot, családtagot mutassuk be elsősorban. Mert ő mindig, minden körülmények között a szó legnemesebb értelmében ember tudott maradni – mondta Csorba Sándor, majd elkezdődött a DTV által nagyváradi és debreceni forgatócsoporttal készített, Vojtkó Ferenc felelős szerkesztő, valamint Balla Tünde és Lakatos Attila szerkesztők rendezte alkotás. A Magyarország Köztársasági Elnöki Hivatala és Áder János elnök úr által is támogatott dokumentumfilm végigkíséri Csiha Kálmán életútját: a családfától és a Barantóról indul ez az út, majd következnek a nagyváradi iskolai évek, a szülők kitelepítése és csíkszeredai kényszerlakhelye miatti magány és nélkülözés, Kolozsvár és a református teológia, a szerelem és esküvő, az arad-gáji első gyülekezet, majd letartóztatás, és az 1957-es koncepciós Fodor- perben tízévnyi szigorított börtönre ítélés. Marosvásárhely, Szamosújvár, Jilava, Periprava börtönei és munkatáborai, felesége, Csiha Emese helytállása, majd a szabadulás és a boldog családi évek Gógánban és Gógánváralján, utána Marosvásárhely és a gyülekezetek önállósulása – szervezői munkásságának köszönhetően tíz egyházközség lett az addigi négyből. 1989, majd püspökválasztás Kolozsváron. Az egyház ingatlanjainak visszaszerzési folyamata, a református kollégiumok újraindítása és új templomok, gyülekezeti házak, diakonisszaképzők, központok megvalósítása: tízévnyi püspöki szolgálata alatt 218 új ingatlan épült (azt mondta akkoriban: "Ha nem adják vissza, ami a miénk volt, építünk helyettük újakat" – a szerk.). Szeretett feleségének halála, nyugdíjba vonulása és utazásainak kezdete, amelyek során a negyvenhárom országba szétszórt magyarság vándorprédikátoraként szolgálta nemzetét. Majd újra a Barantó és az utolsó, megrendítő nap. Mindez interjúkon, történeteken, fényképeken, dokumentumokon, filmfelvételeken keresztül állt össze letisztult, teljes és világszínvonalú alkotássá, amely dokumentumértékén túl, akárcsak az előbemutatón, ezúttal is megidézte a néhai püspök, Marosvásárhely szeretett lelkésze emlékét.
A vetítést követően Györffy András színművész szavalta el Csiha Kálmán utolsó, Indulás előtt című versét, szép keretet adva ezáltal a telt házas, mégis családias eseménynek – amely alatt ismét megelevenedett a mára szinte teljesen elveszett Régi Vásárhely.
Népújság (Marosvásárhely)

Makkai Sándor-kiállítás az OSZMI-ban
Makkai Sándor (1890–1951) erdélyi magyar író, református püspök életművét, egyházi, irodalmi és közéleti tevékenységét bemutató tárlat nyílt tegnap az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézetben (OSZMI) Budapesten.
Szabadság (Kolozsvár)

Makkai Sándorra emlékeznek a Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten
Új helyszínen, a Fogoly (Potaissa) utcában várja az érdeklődőket az 5. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét június 4–7. között.
H. Szabó Gyula, a társszervező Romániai Magyar Könyves Céh alelnöke, a Kriterion Kiadó igazgatója egy csütörtöki sajtótájékoztatón elmondta: a helyszínváltásra részben azért volt szükség, mert a tavalyi rendezvény idején a gyakori esők „elmosták" a vásárlókat, a könyvkiadók így fiaskónak értékelték a vásárt, ez pedig óhatatlanul összemosódott a Bánffy-palota udvarára való költözés tényével, holott a szervező szerint az is jó helyszíne volt a rendezvénynek.
Az új helyszín mellett éppen a kiadókkal való konzultáció eredményeként döntöttek, ám az is a tágas, a történelmi városfalak íve mentén húzódó utca mellett szólt, hogy a könyvhét ezúttal egybeesik Nyíregyháza turisztikai bemutatkozásával, így a két programsorozat „összefonódik", a szervezők reményei szerint egymást erősítve.
Doki Emese, a rendezvényt szervező RMDSZ főtitkárságának munkatársa újdonságként kiemelte, hogy az erdélyi magyar kiadóknak ezúttal nem kell standbért fizetniük. H. Szabó Gyula ehhez hozzátette, hogy cserébe azt várják a kiadók mindegyikétől, hogy legalább egy könyvbemutatót, kiadóismertetőt, vagy egyéb kísérőrendezvényt szervezzenek a könyvhétre. „Így szeretnénk a kiadókat rávezetni arra, hogy nem elég a standoknál ácsorogni, és várni a vásárlókat, hanem a megjelenésen kívül is tenni kell a könyvek népszerűsítéséért" – fogalmazott a szakember.
Tavaly Bánffy Miklós alakja köré szerveződött a könyvhét az író-politikus születésének 140. évfordulója alkalmából, idén pedig Makkai Sándorra emlékeznek a rendezvényen, az író, egykori püspök születésének 125. évfordulóján. Az Ördögszekér szerzőjének emlékére szervezett konferencia H. Szabó szerint a Bánffy-konferenciához hasonlóan „felfedező-jellegű" lesz, hiszen szerinte sok kolozsvári keveset tud az egykori kolozsvári püspökről.
Újságírói kérdésre egyébként elhangzott, erdélyi kiadók nem készültek új Makkai-kiadásokkal az évfordulóra, egy magyarországi kiadó ugyanis megvásárolta az életmű jogdíjait, jelenleg előkészületben van az ő Makkai-sorozatuk.
A szervezésben aktívan részt vesz az Erdélyi Magyar Írók Ligája is, mások mellett Markó Bélával, Dimény H. Árpáddal, Tompa Andreával és Márton Evelinnel is szerveznek közönségtalálkozót, a rendezvények egyik fő helyszíne pedig a Bulgakov kávéház lesz. Mivel a kávéház névadója halálának 75. évfordulója van idén, az orosz író életművének is szentelnek egy kerekasztal-beszélgetést a szervezők.
A koncertek és egyéb kísérőrendezvények főszervezője idéntől Ambrus Zsombor lesz, aki ismertette a fellépők listáját. A programsorozat június 4-én, csütörtök délután ötkor – a budapesti Ünnepi Könyvhét megnyitójával egy időben – veszi kezdetét a kolozsvári színészzenekar, a Loose Neckties Society koncertjével, de a megnyitón a hagyományoknak megfelelően átadják a Kolozsvár Társaság díját is.
A fellépők között lesz Szabó Balázs Bandája, a megzenésített Muszka Sándor-versekkel érkező Evilági zenekar, a Bagossy Brothers Company, és több néptáncegyüttes, illetve magyarországi tehetségkutató műsorokból ismert énekes is. A Hangzó Csoda nevű záróeseményen idén Demény Péter verseit szavalják közösen a résztvevők. Mint elhangzott, a szervezők remélik, hogy a könyvhéttel párhuzamosan zajló TIFF nem gyengíti a vásárlókedvet és az érdeklődést.
Jövőre minden esetre egy huszárvágással egy hónappal a budapesti Ünnepi Könyvhét előtt, még májusban megszervezik a kolozsvári eseményt, így abban reménykednek, hogy magyarországi könyvkiadókat és írókat is sikerül elhívni, akik eddig inkább a Vörösmarty téri eseményre koncentráltak.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

5. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét: 2015-ben nem kell standbért fizessenek az erdélyi könyvkiadók
Az RMDSZ Főtitkársága, a Romániai Magyar Könyves Céh, valamint a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése által szervezett Kolozsvári Ünnepi Könyvhét ötödik kiadására 2015-ben új helyszínen, a kolozsvári Fogoly utcában, a déli városfalak alatti sétálóövezetben kerül sor június 4–7. között – fogalmazott Doki Emese, a Főtitkárság képviseletében a rendezvény csütörtöki, május 21-i sajtótájékoztatóján.
„Öt év után büszkén mondhatjuk, a könyvhét újraélesztett egy olyan hagyományt Kolozsváron, de Erdélyben is, amely magyar kulturális értékeket helyez előtérbe, valamint lehetőséget ad arra, hogy a szerzők közvetlenül találkozhassanak olvasóikkal. Idén is a létező igényeknek megfelelő programsorozattal gazdagítjuk a hazai kulturális életet” – hangsúlyozta Doki Emese. Rámutatott, az RMDSZ jóvoltából idén először teljesen ingyenesen, bérmentve vehetnek részt az vásáron azok az erdélyi magyar kiadók, akik könyveiket, kiadványaikat június 4–7. között Kolozsváron szeretnék árusítani.
„A hagyományokhoz híven, rendezvényünk az irodalmi felhozatal mellett idén is rengeteg szabadidős programmal várja az érdeklődőket” – ismertette Ambrus Zsombor főszervező az ünnepi könyvhét programját. Kiemelte, annak érdekében, hogy minden korosztály jól érezhesse magát, minél változatosabb felhozatalt ígérnek: csütörtökön a hivatalos megnyitó után a Loose Neckties Society és Szabó Balázs Bandájának koncertjeivel kezdünk, pénteken a Folker együttes táncoltatja meg a kisebbeket, az Evilági együttes Muszka Sándor verseit dalolja, az este folyamán pedig a Bagossy Brothers Company és Muri Enikő gondoskodik a jó hangulatról. A hétvége folyamán, szombaton sor kerül az Életfa egyesület gyermeknapjára, amely keretén belül fellép a Katáng zenekar, de aznap tekinthetjük meg a Bogáncs Néptáncegyüttest is a könyvhét színpadán. Este Nagy Ricsi, illetve a Folkfusion Band szórakoztatja a közönséget. Vasárnap délelőtt a 4 for Dance produkciójára, záróeseményként pedig a Hangzó Csoda - közösségi versmondásra kerül sor Demény Péter verseivel.Az író-olvasó találkozók sorából megemlítendő Markó Béla, DiményH. Árpád, Tompa Andrea és Márton Evelin, de lesz Makkai Sándor életéről és munkásságáról megemlékező konferencia is.
H. Szabó Gyula, a Romániai Magyar Könyves Céh alelnöke Supka Géza egyik kiemelt szándékának adott hangot: „A könyvhét-alapító elvárása idén Kolozsváron is érvényesül: a Fogoly utca megfelelő helyszín arra, hogy a könyveket a történelmi falak közé vigyük. Fontos megemlítetnünk, 2015-ben bevontuk rendezvényünkbe az magyarországi Nyíregyháza város turisztikai bemutatkozóját is: az új helyszín megfelelő arra is, hogy az érdeklődők ne csak az egyik eseményre, hanem a párhuzamos utcai történésekre is ellátogassanak” –érvelt, majd hozzátette: az első és második kiadáshoz hasonlóan, 2015-ben is egy időben veszi kezdetét a két kulturális rendezvény Erdélyben és a budapesti Vörösmarty téren.

Nyugati Jelen (Arad)

Helikonisták a városnapokon
Hogy is hiányozhatnának? Ahányszor Marosvécsre utaztak, vagy a Székelyföld távolabbi tájait keresték fel, Marosvásárhely mindig fontos megállóhely, barátságos, otthonos, vendégmarasztaló "főváros" volt az Erdélyi Helikon tagjai és az írás többi kiváló elkötelezettje számára, akik joggal érezhették, hogy "Vásárhelynek lelke van /volt?!/ s ez a lélek sugárzik". Nem hagyhatták ki a lehetőséget, hogy egy-két napot vagy legalább egy felet, néhány órát itt ne töltsenek barátaiknál, fel ne keressék a Teleki Tékát, a Kultúrpalotát, Molterék otthonát, a KZST jeleseit, vagy éppen a Súrlott Grádicsot. Hangulatos visszaemlékezések sora, de számos száraz irodalomtörténeti adat is tanúskodik erről. A helikoni hagyományokat ápoló Helikon–Kemény János Alapítvány is számtalanszor emlékeztette erre a mai közönséget, amely mindig szép számban jelenik meg a két világháború közti erdélyi magyar irodalom és szellemi élet kiválóságait méltató rendezvényeken. Főként kerek évfordulókon kerül sor ezekre az estekre, irodalmi délutánokra, és nincs olyan esztendő, hogy ne lenne benne valamelyik helikonistának születésnapja vagy halálának évfordulója, amikor illendő róla megemlékezni. Az idei év sem kivétel. 125 esztendeje született például Reményik Sándor, Makkai Sándor, Hunyady Sándor, Molter Károly, 70 éve hunyt el Ligeti Ernő, P. Gulácsy Irén, 65 éve távozott az öröklétbe Bánffy Miklós, két évtizede Kiss Jenő. Néhányukat a Marosvásárhelyi Napokon is megidézték. Ez újdonságnak számít. A Helikon–Kemény János Alapítvány kuratóriuma úgy gondolta, hogy a város e csúcsrendezvényén helyük van kultúránk e nagyérdemű képviselőinek is, az itteni magyarság súlyát, minőségi elvárásait ezzel is hangsúlyozottabbá lehet tenni. A szándék és kivitelezése jónak tűnik, úgy hisszük, érdemes a mostani kezdeményezést hagyománnyá nemesíteni. Talán éppen oly módon is, hogy rendhagyó helyszínekre várják az érdeklődőket.
Május 18-án például, amikor Molter Károlyra emlékeztek, a Zanza kávézó volt az est színhelye. Sokan voltak kíváncsiak a jubileumi Molter-idézésre. Nem kellett csalódniuk. A hajdani derűs Marosvásárhely című összejövetel kellemes, szórakoztató másfél órával ajándékozta meg a közönséget. Az írót és életművét Nagy Olga tanárnő varázsolta a jelenlevők elé közvetlen hangú, alaposan dokumentált előadásával, az egykori bolond kisváros derűjéből pedig Molter-anekdoták adtak ízelítőt a Komor korunk derűje gyűjteményből megszólaltatott vidám, szellemes írásokkal. Kilyén Ilka és Ritziu Ilka Krisztina művésznők méltán kiérdemelték a tapsot, ahogy a zenei intermezzókat nyújtó ifjú gitáros, a középiskolás Pethő Csaba is. Az alapítvány nevében Nagy Miklós Kund alelnök méltatta az évfordulós eseményt.
A másik hasonló találkozó a rendezvénysorozat zárónapján, május 24- én zajlott, szintén szokatlan helyen, a vásárhelyi zsinagógában Helikonisták a fasizmus karmaiban címmel. Erre a megemlékezésre még többen mentek el. Két tragikus sorsú író, Ligeti Ernő és Karácsony Benő munkásságáról, élete utolsó szakaszáról, zsidó származásuk miatt elszenvedett halálukról Spielmann- Sebestyén Mihály író, történész beszélt. A korszakot alaposan körbejáró, érdekes előadás a magyar zsidóság több más jeles reprezentánsát is előtérbe állította. Ligeti Ernő marosvécsi találkozókat felelevenítő egyik írását Szabó Dániel, Karácsony Benő Jánoska című prózáját Kilyén Ilka tolmácsolta. Bach-muzsika is felcsendült. Lokodi Károly hegedűn, Zágoni Előd csellón játszott. Mindezekről már bővebben tudósított a média. De érdemes volt visszatérni rájuk, hiszen bizonyára az irodalombarátok nevében is kijelenthetjük, hogy sokan várják a folytatást.
(nk)
Népújság (Marosvásárhely)

Bertha Zoltán
"Idegen uralom alatt élni az ember meggyalázásának egyik neme"
Négy év múltán aztán bekövetkezett az újabb tragédia – a magyarság hatalmas tömegeit ismét tényleges kisebbségbe taszító (átmeneti időintervallum után konkrét politikai értelemben is kisebbségből kisebbségbe sodró) katasztrófa: az 1944–45-ös román és szovjet megszállás végképpen véget vetett a négyesztendős szabadságnak, s megpecsételte a magyar Erdély sorsát. Trianonban könnyű dolguk volt "azoknak a területhabzsoló térképszabdalóknak, akik már-már eszelős ceruzahúzásaikkal Közép-Európa eladdig egyik legszívósabb néptestét szabad – mert hisz senki által nem védett, vagy védeni rosszul próbált – zsákmánynak tekintették"; "Romániának odaadtak minden világtáj felől a szomszédai országaiból minden területet, amit csak megpendített akárhol akármelyik román" (írja Beatrice apródjai /1979/ című művében – Hemingway-t is idézve – Illyés Gyula). S az 1920. június 4. utáni megismételt, második országdaraboló Trianon, az 1947. február 10-én szentesített párizsi békediktátum megint milliós magyar nemzetrészeket szakított el, a még kegyetlenebbül bosszúéhes totalitárius-kommunista diktatúra áldozatául, prédájául vetve azokat. Az eleinte a román szabadcsapatok vérengzésében tomboló, majd évtizedekig a politikai-hatalmi genocídium (Sütő András szavával: hungarocídium) valóságos népirtó terrorjában uralgó magyarpusztítás korszaka még inkább rávilágíthat annak az igazságára, amit Tamási Áron 1941-es tézise így kristályosított ki: "idegen uralom alatt élni az ember meggyalázásának egyik neme" (A tűz világossága). És egybehangzik ez azzal, amit Makkai Sándor szögezett le még 1937-ben (hogy "a kisebbségi sors nem politikai lehetetlenség, vagy legalábbis nemcsak az, hanem erkölcsi lehetetlenség"; "legmélyebb gyökerében elviselhetetlen, mert merőben ellenkezik az emberi méltósággal, és ez az, amit Európa lelkiismeretének – ha ugyan van lelkiismerete – nem szabadna eltűrnie és nem lehetne elhordoznia"); illetve azzal, amit pedig teoretikus jelleggel, definitív elméleti igénnyel később Bibó István jelentett ki: "A kisebbségi élet megszűnik teljes értékű emberi élet lenni, háttérbe szorított, nyomott életté válik"; "a reményből élésnek ez az állapota pedig, ha a remény hamarosan nem valósul meg (…) tartósan elviselhetetlen" (A kelet-európai kisállamok nyomorúsága, 1946).
S a jövő? A kiszolgáltatottságot megszüntető összmagyar nemzeti önrendelkezés esélye? – Abban mindenesetre bízhatunk, amit – a Csonka Magyarország című, 1920-as versében szenvedélyesen megfogalmazottakat ("Óh Igazság, te egyetlen kiáltás! egyetlen fegyver! Jerikó trombitája! szólj! / falak, omoljatok hangjaitól"; "Nekem van rá jogom! Én elkiálthatom: / Igazság!") mintegy értekező nyelven is megerősítve – Babits Mihály is állított (Az írástudók árulása, 1928): Magyarország "az a nemzetek közt, melynek legmerészebb álma sem haladja túl a legminimálisabb Igazságot. Ha valahol otthont remélhet még a földön az Igazság régi elve: itt van az. E szerencsétlen és megalázott nemzet – a harci erő védtelen áldozata – szellemi tekintetben szerencsésebb, mint a büszke hatalmasok: szabadon nézhet szembe a Gondolattal, melytől az Erő fél, s egyszerre szeretheti hazáját és az Igazságot"; s "az Igazság maga sem kívánhat itt egyebet, mint fölemelését ennek a boldogtalan népnek, melynek oly fájdalmasan igaza van". S abban az eszmei igazságtételben és igazságszolgáltatásban, hogy magyarság és igazság egybefonódása szerint – ahogyan szintén Babits vallotta Áldás a magyarra című, 1938-as költeményében –: "Lám, igaz jószágunk visszatér kezünkre, / bár a világ minden fegyvere őrizze. / Mert erős a fegyver és nagy hatalmasság, / de leghatalmasabb mégis az igazság." A transzcendens bizonyosság feltétlen győzelmében kell tehát hinnünk minden evilági hatalmi erőszak ellenében. ("A mi igazságunk: a mi erőnk" – hirdette prófétai méltósággal, Kiáltó szóval már Kós Károly is.) Hihetünk egyrészt Trianon megítélésének tisztaságában, akár a szellemi fölénynek abból a pozíciójából, ahonnan Szőcs Géza szójátékosan humoros, karikatúraszerű bökverse is szól: "Libát vettem Libanonban / haj, haj, haj. / El is lopták Trianonban / baj, baj, baj. / Non, non, non. / Liba / non / non / non" (A liba); vagy Lászlóffy Csaba villódzón asszociatív költeménye: »Éltem, haltam vígan, haragban. / Meddig maradhat bosszulatlan / (Magyarigenben, Musza Daghban) / a gőgös nagyhatalmi katlan? / Vesztes versailles-i kirakatban / vagyok/voltam – én, faragatlan – / az Öregistennel haragban. / ’Tartalékaid mind meghagytam’« (Sejtek szonettje). Másrészt úgy is reménykedhetünk, ahogyan pedig erre napjainkban Szentmihályi Szabó Péter biztat minket (Trianon című versében) a kilencvenedik gyászév alkalmával: "Szegény halottainkat átkeresztelik, / gyárat építenek a szent romokon, / betiltják a magyar történelmet, / de fejük felett a véres kard: Trianon. // Meglehet, egyszer tényleg elfogyunk, / elvész a négy folyó s a három halom, / mégis miénk az üdvösség koronája, / s a menny kapujában a jelszó: Trianon." * "Az igazságot is meg lehet szokni" (Trianon részleges revíziója, Észak-Erdély 1940-es visszatérése az irodalom tükrében – 7., befejező rész)
Népújság (Marosvásárhely)

Makkai Sándorra emlékeztek a Minervánál
Emlékkonferencia zajlott tegnap Makkai Sándor neves író-püspök születésének 125. évfordulója tiszteletére az 5. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét keretében a Minerva-házban. A résztvevőket köszöntő H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója elmondta: a rendezvénnyel szeretnék felhívni a figyelmet erre a kivételes közéleti személyiségre, alkotóra, gondolkodóra, akinek életét-munkásságát átfogó monográfia még nem készült, illetve a részletmunkák is az elején tartanak.
Sipos Gábor történész, levéltáros, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke előadásában összegezte mindazokat a mérföldköveket, amelyek az erdélyi református egyház és közösség életét Makkai Sándor korában, a 19–20. század fordulóján, és a 20. század első évtizedeiben meghatározták. Rávilágított arra, hogyan vitte tovább 1926-ban választott püspökként az elődjétől, Nagy Károlytól megörökölt egyházvezetői lendületet, hogyan éltette a református hitet és hitgyakorlatot, hogyan szervezte erős közösségbe a lelkészeket. Amikor 1920-tól kezdődően a felekezeti oktatás nehéz helyzetbe került, Makkai töretlen erővel küzdött az iskolák megőrzéséért. Előmozdítója volt többek között a kolozsvári református leánygimnázium létrehozásának, nyilvánossági joga megszerzésének, a diakonissza-képzés és a nőszövetségi mozgalom megindításának.
ZAY ÉVA
Szabadság (Kolozsvár)

Menni vagy maradni – ma már nem okoz dilemmát
A romániai magyarság ma projekt nélküli társadalomként működik. A migráció már nem kérdés, hanem természetes életszakasz. A közösséghez való tartozást felülírja az önmegvalósításra való törekvés. A felmérések is azt mutatják: ma már nem jelent erkölcsi dilemmát az elvándorlás. Horváth István szociológus megállapításai ezek, aki pénteken Kolozsváron statisztikai adatokat is ismertetett az erdélyi magyarok migrációs szokásainak alakulásáról, és az elvándorlással kapcsolatos aktuális közhangulatot jellemezte. A kép korántsem rózsaszín.
A jó élet reménye sincs megadatva számunkra – ez okoz válsághangulatot az erdélyi magyarság körében immár 2008 óta. A szociológus az ünnepi könyvhét keretében zajló Makkai Sándor emlékkonferencián beszélt erről, ahol Cseke Péter egyetemi oktatóval, újságíróval, Jakabffy Tamás irodalmárral együtt három idősíkban – 1937, 1988 és 2015 – vetették fel az erdélyi magyarok kivándorlását.
Szabadság (Kolozsvár)

Bibliával és festményekkel az emberek között
Pusztakamarási és kolozsvári református lelkészként több mint negyven éve szolgál. Gy. Szabó Béla hagyatékának gondozójaként közben Erdély-szerte szervez képzőművészeti kiállításokat. Ferenczy Miklóssal a megalkuvás nélküli igehirdetésről, a kisember felkarolásáról, művészetekről és hitről beszélgettünk.
– A kolozsvári képzőművészeti kiállításokat látogatók – ha nem ismerik önt református lelkészként – arra gondolhatnak, hogy megrögzött műgyűjtő. Honnan ez a nem mindennapi párosítás?
– Képzőművészet iránti elkötelezettségem gyerekkori hozomány. Úgy kerültem el szülőföldemről, a Nyárád-mentéről Kolozsvárra, a Farkas utcába, hogy nagynéném, Ferenczy Júlia képzőművész maga mellé vett, mivel nem volt gyereke. Öten voltunk testvérek: odahaza igen szerény anyagi körülmények között éltünk, így jöttünk fel hárman Kolozsvárra, Imre és István bátyámmal, akikből zenész lett. Júlia néném és férje, Fuhrmann Károly iparművész műterme kiváló alapozást nyújthatott volna festészethez és grafikához egyaránt, ha igazi tehetséget éreztem volna. Édesanyám amatőrként jól rajzolt, én is örököltem némi készséget: mind Júlia néném, mind másik nevelőszülőm, Gy.Szabó Béla felajánlotta, hogy foglalkoznak velem, ha rajzolni, festeni akarok. Amikor láttam, hogy ez nekik milyen könnyen megy, nekem meg mennyire nehezen, elillant a bátorságom. Nem lett belőlem festőművész, de a családi talentumot Botond fiam vitte tovább azzal, hogy elvégezte a kolozsvári képzőművészeti főiskolát.
– A művészet iránti elkötelezettsége viszont töretlen. Gy. Szabó Béla hagyatékának gondozójaként ez édes teher is?
– Amikor 1985 novemberében meghalt, Gy. Szabó Bélát én temettem el a Házsongárdi temetőben. Lelkészként a legnehezebb temetésem volt ez, hiszen életem egy darabkáját veszítettem el. Teológus korom óta a műterme mellett állt a szobám, és amikor elutazott valahova, mindenben rám hagyatkozott. Sokat segítettem neki a kiállítások megszervezésében. Júlia néném, a Gy. Szabó hagyaték örököse mindent rám testált. Akkor nagy teher nehezedett rám, de később értettem meg a jézusi tanítást, miszerint ha a terhet felveszed, egyszercsak könnyűvé válik, és gyönyörűséges lesz. Most itt tartok: nemrég szerveztük meg a 101. Gy.Szabó Béla-kiállítást Nagybányán, a Teleki Házban, és ezen a héten nyílik a 102. kiállítás a kolozsvári magyar főkonzulátuson. Amíg 1990 és 2010 között a kolozsvári esperesi hivatalban a Gy. Szabó Galériát működtettük, tíz év alatt mintegy 135 kiállítást szerveztünk, a Pata utcai gyülekezeti ház Fehér Galériájában pedig további harmincat. Már gyerekkoromban sok képzőművészt megismertem nevelőszüleim műtermeiben. A rendszerváltás után ez a szellemi örökség késztetett arra, hogy bemutatkozási lehetőséget kínáljunk az új nemzedékek számára is.
– Hogyan került lelkészi pályára egy 1969-ben érettségizett székely fiatalember, akinek a kolozsvári polgári-intellektuális környezet nemcsak zenei és képzőművészeti műveltséget, hanem nagyon jó angol nyelvtudást is adott?
– Pályaválasztásomra a Farkas utcai református templomban szolgáló László Dezső lelkész volt a legnagyobb hatással. A Nyárádszentbenedeken negyven éven át köztiszteletben álló lévita tanítóként szolgáló nagyapámtól tudtam, hogy őseink a 16. század végétől nyomon követhetően papok, tanítók, kántorok voltak. Úgy gondoltam, teológusként én is beillek e sorba. László Dezső és az akkor fiatal oktató, Juhász Tamás készített fel a felvételire. Jó tanuló lévén nem az volt a kérdés, hogy bejutok-e, hanem hogy milyen eredménnyel. Nem akartam csalódást okozni mentoraimnak. Kiváló évfolyam volt az 1969-es. A végzősök közül a többség vezető tisztségeket töltött be később az egyházi hierarchiában, sokan lettek esperesek. Az ötvenes-hatvanas évek eleji sztálinista egyházellenesség csökkenésével nőtt az érdeklődés a teológia iránt. Tanárunk, Dávid Gyula püspökhelyettes akkor még megtehette első éven, hogy mindannyiunkat behívott magához és elmondta: a Szekuritáté egyenként meg fog keresni, és felajánlja az együttműködés lehetőségét, azaz legyünk besúgók. Jól gondoljuk meg, mit írunk alá! Az évfolyamunkról egy-két később „elcsúszott” lelkészen kívül, tudtommal, senki nem kollaborált az állambiztonsággal.
– Gondolom, önt is megkörnyékezték...
– Igen, de miután nemet mondtam, a teológián nem zaklattak. Később, első gyülekezetemben, Pusztakamaráson az odaérkezésem után a falunkért felelős szekustiszt megkeresett és elmondta: ő mindent tud arról, mi történik a faluban, csak azt nem tudja, mit gondolnak az emberek. Ebben tudnék én neki segíteni. A válaszom egyértelmű volt: nem tudok és nem is akarok ilyesmiben segíteni. Miután a szekusdossziémhoz hozzájutottam, láttam, hogy rólam sokat és sokan jelentettek, de az én lelkiismeretem tiszta.
– Sütő András szülőfaluja nem jelentett kiemelt műveleti területet a magyar veszélytől tartó állambiztonság számára?
– Nem hiszem, hogy Pusztakamarás különlegesebb falu lett volna a hatalom számára, mint a többi mezőségi település. Sütő András évente néhányszor jött haza, őt nem itt kellett szemmel tartaniuk. Amikor hazatért szüleihez, templomba ritkán járt, de velem jó kapcsolatot ápolt. Főleg karácsony táján gyűlt össze a nagycsalád: ilyenkor a szüleivel együtt összeültünk és jót beszélgettünk. Ha otthon járt, rendszerint megkeresett a parókián. Nyomon követte és elismerte a gyülekezetben kifejtett munkám. Pusztakamaráson gyakori volt a vendég, hiszen Erdélyből és Magyarországról sokan ellátogattak Kemény Zsigmond sírjához. Az Anyám könnyű álmot ígér szerzője, Sütő András akkoriban már Magyarországon is ismert volt, így bekopogtattak a szülőházához is.
– Makkai Sándor Holttengere, a Mezőség milyen benyomást tett önre?
– Soha nem tudtam azonosulni a Holttengerrel, merthogy a mezőségi magyar emberről más véleményem alakult ki. A tömbmagyar vidékek egyházhoz való viszonyulásuktól eltérően a mezőségi ember mindig érezte, hogy az egyházon belül van az igazi és egyetlen megtartó erő. Egyféle búvópatakként láttam a Mezőséget, amely a föld alatt eltűnik, aztán tiszta vizű, éltető forrásként jut a felszínre. A Pusztakamaráson eltöltött nyolc és félből hat éven át beszolgáló lelkész is voltam parányi gyülekezetekben: vasárnaponként 25 kilométert is gyalogoltam esőben, hóban, mégis ez volt életem legszebb időszaka. Nemcsak azért, mert akkor született meg három gyerekünk, hanem mert ezek az egyszerű és nagyszerű emberek igazi nagycsaládot jelentettek.
– Jól választott, amikor 1982-ben ismét Kolozsvárra költözött, immár Pata utcai református lelkészként?
– Amikor 1982 májusában bejöttünk a városba, a feleségem, Annamária, aki Kolozsváron nőtt fel, sírva hagyta ott a pusztakamarási parókiát. Gyerekeim később is, éveken át kijártak nyaralni pusztakamarási családokhoz. Ma is élő kapcsolatunk van sok mezőségi családdal, akiknek az elmúlt három évtizedben lehetőségeink szerint mindig segítettünk. A Pata utcai gyülekezet hívott meg lelkésznek, miután két presbitere inkognitóban meghallgatta az istentiszteletem Pusztakamaráson. Akkor került iskolás sorba Eszter lányunk, gondoltuk, Kolozsváron könnyebb lesz. De nem volt ebben tudatosság, hogy mi feltétlenül Kolozsvárra szeretnénk jönni. Életelvem, hogy az Úristen intézi a dolgaimat: ha ő így rendezte, akkor az így van jól. Ebben a hitben költöztünk Kolozsvárra.
– Emlékszem, a nyolcvanas években azt rebesgették a kolozsvári magyarok, hogy a Patai utcai református imaház lesz az első, amelyet lebontanak. Hogyan úszták meg?
– 1986-tól 1989 decemberéig tartott a gyülekezet térdre kényszerítésének kísérlete. Körülöttünk már mindent lebontottak, cserébe már mindent felajánlottak, de a presbitérium egyemberként állt ki mögöttem: nem tágítunk. Ebben az is szerepet játszott, hogy azelőtt már lebontották a parókiánkat. Nem tudott mit kezdeni velünk a hatalom, és valószínűleg nem akart cirkuszt, így aztán körbevettek tömbházakkal, de nem bontottak le. Hihetetlen egység volt akkor a gyülekezetben. Az oktatásból, a kultúrából, minden más területről száműzött kolozsvári magyarságnak az egyháza lett az utolsó menedéke.
– Régi fényképeket láttam a nyolcvanas évek konfirmációs istentiszteleteiről, ahol népviseletbe öltözött fiatalok hatalmas csapata állja körül az úrasztalát. Hányan konfirmáltak akkoriban?
– Egy-egy évben annyian, mint ahányan manapság konfirmálnak Kolozsvár tizenkét gyülekezetében összesen, azaz százötvenen is. Három iskola magyar diáksága járt hozzánk vallásórára és konfirmációra. Kiránduló lelkészként ismertek Kolozsváron, mert nagyon sokat utaztam Erdélyben a fiatalokkal. Igazi csapattá kovácsolódtunk. Ma is sokukkal tartom a kapcsolatot, követem az életútjukat. Igaz, többségük már rég külföldön él. Nem véletlen, hogy az egykori 3400 lélekből mára 2000 maradt a gyülekezetben. Huszonöt év alatt 1500 személlyel többet temettem, mint ahányan születtek. Öröm az ürömben, hogy a rendszerváltás körüli években tapasztalt rengeteg vegyes házasság – a gyülekezetben akkoriban minden második magyar fiatal nyelvileg vegyes házasságba lépett – mára jelentősen megváltozott.
– Az 1953-ban épült imatermet ötven évre rá, 2013-ban alakították át tágas templommá, toronnyal, több funkciós gyülekezeti házzal. A lebontott, régi parókia helyett új épült. Miközben nyugdíjba készül, nem aggasztja, hogy néhány évtized múlva ki lakja majd be ezt a magyar oázist a Pata utca sarkán?
– Úgy szeretnék mindent átadni utódomnak, hogy az építkezések, a felújítások befejeződjenek, és ő csak lelkigondozással törődhessen. Úgy gondolom, ma ez az egyház legfontosabb feladata. A gyerekekkel kell kezdeni, mert ők lesznek a leendő keresztény családok alapjai. Minden lelkész számára nagy kihívás, hogy a régi gyülekezeti életet miként tudjuk megtartani. Ugyanakkor látni kell, hogy az Úristen az, aki megtart bennünket. Egy lelkész ebben hisz, ebben bízik, és ezt hirdeti híveinek.
Ferenczy Miklós
Nyárádszentbenedeken született 1950-ben. Tíz éves korában került kolozsvári nevelőszüleihez, Ferenczy Júliához, majd Gy. Szabó Bélához. 1969-ben érettségizett, és a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet hallgatója lett. Püspöke Marosvásárhelyre akarta segédlelkésznek kinevezni, ő inkább mégis Pusztakamarást választotta. Nyolc és fél év mezőségi szolgálat után 1982-ben került Kolozsvárra a Patai utcai református gyülekezetbe. A Szekuritáté szorosan figyelemmel követte tevékenységét, amiről vastag szekus dosszié árulkodik.
1990 után Gy. Szabó Béla hagyatékára alapozva létrehozta a Gy. Szabó Béla Galériát. Az elmúlt 25 évben mintegy 250 erdélyi képzőművészeti kiállítás megszervezésnél bábáskodott.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Mit kínál az idei Forgatag?
Az elkövetkező napok forgatókönyvét sok marosvásárhelyi számára a Vásárhelyi Forgatag programja határozza meg.Összeállításunkban a kínálatból nyújtunk ízelítőt.
Az elmúlt két évben népszerűnek bizonyult városnéző séták mindennap délelőtt 11 órakor indulnak (ma a városépítő polgármester életéhez kapcsolódó séta a Bernády-szobortól, a pénteki szecessziós séta a Maros Megyei Tanács épületétől, a szombati barokk séta a Színház térről, a vasárnapi középkori séta a Bolyai térről, ugyanakkor vasárnap déli 12 órakor a Teleki Téka elől is indul egy városnéző séta). A Szóforgatag programpontjaként ma 16 órakor a magyar királyi gyalogezred első világháborús történetéről hallhatnak előadást az érdeklődők a Kultúrpalota kistermében, ugyanitt pénteken 17 órakor a magyar nemzettudat kialakulásáról zajlik előadás.
A Tékaforgatag is ma kezdődik, délelőtt 10 órakor a Teleki Téka udvarán könyvvásár nyílik, 11 órakor Lázok János Milyen gazdagok vagyunk (?) címmel a 2014-es Sütő András- konferencia tanulmánykötetét mutatja be, 12 órakor Balás Árpád Zsebreszabott Marosvásárhely című könyvének bemutatójára kerül sor, 19 órakor Makkai Sándor-emlék- konferenciakezdődik.
A családi és gyermekprogramok ma 16 órakor kezdődnek a Maros-parton, a gyerekek kézműves-foglal- kozásokon, ügyességi játékokon, bábjátékokon vehetnek részt. A gyermekjárgány-parádét vasárnap déli 12 órakor tartják a gokartpályán.
A Vásári Forgatag pénteken délelőtt 10 órakor kezdődik a Maros-parton. Ugyanitt péntek délután 5 órától ételkóstolással egybekötött könyvbemutató, vasárnap délelőtt 9.30-tól főzőverseny lesz. A civil sarok pénteken kel életre a folyóparton, az érdeklődőket itt is számos program várja.
A Forgatag keretében új kiállítások is nyílnak, ma 18 órakor Bőrkollázsok címmel Katona Szabó Erzsébet tárlata kerül bemutatásra a Bernády Házban, 18 órakor a Történelmi és Régészeti Múzeumban Az első világháború id. Kováts István fotográfus szemévelcímű tárlat nyílik meg. Pénteken délelőtt 11 órakor a Néprajz és Népművészeti Múzeumban Bedőné Manó Éva vertcsipke- kiállítása nyílik meg, 19.30-kor Könyvek a ponyván címmel a Tékában nyílik kiállítás.
A Forgatag színházi kínálatában egy bemutató is szerepel, a Spectrum Színház Egy őrült naplója című produkciója, amely ma és pénteken 20 órakor látható a színház Rózsák téri épületében. Újra látható továbbá az Egyszeröt (ma 19 órakor a Concordia Hotel előcsarnokában), a Liselotte és a május (pénteken 19 órakor a Levél utcai Stúdió 2.1-ben). A várbeli Mészárosok bástyájában aTündérország tekinthető meg pénteken 20 órakor. Ma 19 órakor a Kultúrpalotában operettest lesz a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület szervezésében, ugyanitt pénteken 19 órakor magyarnóta-estet tartanak. A Maros-parti Csinnadrattaszombaton és vasárnap délelőtt 11 órakor indul.
A Forgatag új helyszínén, az Aranykakas udvarán berendezett Kortárs művészetek terében péntektől vasárnapig délelőtt 11 órakor kiállítás és designvásár is nyílik, illetve zenei csemegékre is lehet számítani. A Kultúrpalota előtt, az Enescu utcában nyíló Palotaudvaron péntektől délutánonként népzenei műsorok és koncertek várják a marosvásárhelyieket.
A Maros-parti Koncertforgatag mai fellépői a Moonfellas (19.30), Pinwheels (21 óra, Maros-part – Borudvar), holnap a Transylvanian Rock Band (18 óra), Keresztes Ildikó Band (20 óra), Péterfy Bori&Love Band (22 óra) koncertezik, szombaton a Defender (18 óra), majd a Budapest Bár (20 óra) szórakoztatja a vásárhelyieket, 22 órakor pedig a Volt egyszer egy szabadságharc rock-oratórium ősbemutatójára kerül sor. Vasárnap a Blue Project (18 óra), a Bagossy Brothers Company (22 óra), végül pedig a Neoton Família (21 óra) teszi emlékezetesebbé az idei Forgatagot.
A rendezvénysorozat egyik fontos mozzanata a Marosvásárhelyiek Világtalálkozója, amely szombaton délelőtt 10 órakor a Bolyai líceum udvarán a Nosztalgia kávéházzal kezdődik, majd 17 órakor a Kultúrpalotában zajló gálaműsorral zárul. Vasárnap délelőtt 10 órakor verbunkversenyt is tartanak a Kultúrpalotában. A százarcú Forgatagban kerekasztal-beszélgetések, és számos egyéb programpont is szerepel. Minderről a rendezvénysorozat helyszínein kapható programfüzetből lehet tájékozódni.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Könyvbemutatók a Tékaforgatagon
Megnyílt a harmadik könyvvásár
A könyvbemutatókkal, tematikus beszélgetésekkel és könyvvásárral érkező Tékaforgatag a kezdetektől elmaradhatatlan része az augusztus végi vásárhelyi rendezvénysorozatnak. A Teleki Téka udvarán tegnap délelőtt nagyszámú könyvbarát jelenlétében nyílt meg a vásár, amelyre kilenc vásárhelyi, kolozsvári, illetve székelyföldi kiadó és könyvterjesztő hozta el kínálatát.
Lázok Klárától, a Teleki Téka osztályvezetőjétől megtudtuk, hogy mától a könyvvásár a Maros-partra költözik, a civil sátor közelében berendezett standoknál vasárnapig válogathatnak az érdeklődők a kiállított kiadványokból. A helyszínt is figyelembe véve ezúttal nemcsak történelmi könyvek, hanem szépirodalmi alkotások, illetve gyermekeknek szóló kiadványok is találhatók a vásáron – tette hozzá a Téka osztályvezetője.
A könyvvásár megnyitóját két esemény is gazdagította. A Teleki Téka udvarán lévő diófa alatt a 2014-es Sütő András- konferencia tanulmánykötetét, a Polis és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem kiadója, az UArtPRESS közös kiadványát mutatták be. A bemutatóra a jövő heti Múzsa mellékletben visszatérünk.
Séta a második szülőhelyen
A csütörtöki Tékaforgatag másik kiemelt rendezvénye Balás Árpád Zsebre szabott Marosvásárhely című új útikönyvének ismertetése volt. A Mentor Kiadó gondozásában megjelent kötetet elsőként Káli Király István, a kiadó igazgatója ajánlotta a jelenlevők figyelmébe.
– A Budapesti útikalauzon kívül ilyen kiadvány eddig nem jelent meg a Kárpát-medencében – szögezte le Káli Király István,miután a bemutató első percei-ben megjegyezte, nem emlék-szik arra, hogy a korábbi Mentor- könyvbemutatókon ennyire népes közönségük lett volna.
– Hálás vagyok Balás Árpádnak ezért a munkáért. Egy öt-hat órás sétára hívja a könyv azokat, akik nem ismerik a várost, az utolsó mondattal azonban nekünk, helyieknek is odabök, érintve érezzük magunkat. Miért tartottam fontosnak ennek a könyvek a megjelentetését? Ez számunkra is újdonság, nóvum volt, ilyen jellegű munkát ugyanis még nem adtunk ki. (…) Nagyon tetszett az, hogy nem útikalauz a címe. (…) A szerző kitalált egy útvonalat, amelynek összeállításakor a látványosságok fontossági sorrendjét vette figyelembe. Én arra törekedtem, hogy a könyvet lapozók megszakítás nélkül tudjanak végigjárni egy útvonalat. Így, folyamatos egyeztetéssel választottuk ki azt a 120 látnivalót, ami a könyvbe bekerült – mondta a közös munkáról a kiadó vezetője.
A Zsebre szabott Marosvásárhely szerzője a "hattyúdalának" nevezte a könyvet, amelynek létrejöttéért a Teleki Téka munkatársainak, illetve a város történészeinek, elsősorban pedig feleségének mondott köszönetet, aki kitartásra biztatta az embert próbáló munka során. Balás Árpád felidézte azt a tizenkilenc évvel ezelőtti pillanatot, amikor Fodor Sándor egy kéziratot mutatott neki.
– Másfél évig gyúrtuk, simítottuk, mire 1996-ban, a millecentenárium évében megjelent Fodor Sándor és Balás Árpád nevével az első Marosvásárhelyi útikalauz. Ezt még két kiadás követte, a mostani a negyedik kalauz. Miért volt erre szükség? Az évek során városnéző sétákon sok csoportot vezettem, és azt tapasztaltam, hogy elmegyünk épületeink, emléktábláink mellett, anélkül, hogy észrevennénk az értékeket. Pedig, ha nem tartjuk be Nemeskürty István intelmét – "A múltat nem lehet elvenni tőlünk, de csak akkor a miénk, ha ismerjük" –, nagy baj lesz velünk. Sok minden változott Marovásárhelyen, mióta város ez a város. (…) Úgy gondolom, hogy az eddigi munka, ami ránk sugárzik, és hozza azokat az ismereteket, amelyek hozzákötnek ehhez a városhoz, az lesz a mi jövedelmünk.
Balás Árpád külön köszönetet mondott Pál-Antal Sándornak az útikalauzban fellelhető történelmi tudnivalókért, majd azt is megjegyezte, hogy ebben a kiadványban a nevek és évszámok mellett sok szórakoztató ismeret is helyet kapott, az olvasók a kulisszák mögé is betekinthetnek, miközben a város életéhez fűződő személyiségek nevével találkoznak.
– 78 évből 71-et itt éltem, Marosvásárhely a második szülőhelyem – mondta Balás Árpád, majd azt is elárulta, hogy az újonnan született kiadványt éppen augusztus 13- án, a születésnapján kaphatta kézbe, így még inkább azonosulni tudott Vásárhellyel, amelyet "még mindig magyar városnak" érez.
A derűs, dinamikus bemutató végén Káli Király István az útikalauzban található térképre, illetve arra az újdonságra is felhívta a figyelmet, hogy a szerző a vásárhelyi séta minden pontjánál egy, két vagy három karikával jelezte a látnivaló fontosságát.
A tegnapi Tékaforgatag a 125 éve született Makkai Sándor emlékére szervezett konferenciával zárult. Ma a Téka-udvaron újabb érdekességek várnak a nagyérdeműre, erről a Műsorkalauzban tájékozódhatnak.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Szárnynövesztő útkeresések
Az idei második Erdélyi Toll ajándéka
A vázában őrzött júniusi, júliusi virágok alig egy hétig örvendeztettek meg szépségükkel az idei kánikulában. Az íróasztalomon hetek óta várakozó halványpiros "vendég" azonban végigkísérte a színek, szirmok vonulását, cseréjét, és most, nyár végére úgy simult a kezembe, mint a pillanatnyi varázslatok elillanásáért kárpótoló ajándék. A székelyudvarhelyi Erdélyi Toll hetedik évfolyamának második számáról van szó, amely tartalmi, műfaji sokszínűségével a korábbi számokhoz hasonlóan ragadott magával, és röpített végig tereken és korokon.
Rögtön a legelején, az Írók a szülőföldről rovatban Nagy Pál szülőfaluja, Mezőkölpény világába engedett bepillantanom. Az irodalomtörténetnek szentelt részben Bertha Zoltán a bölcselő Wass Albertről szólva idézte körém a huszadik század negyvenes éveinek Erdélyét. "Mennél jobban sikerül embernek lennem, annál igazabb, tisztább és termékenyebb lesz magyarságom is" – hangzott fel újra az 1940-ből származó Wass Albert-i gondolat, hogy aztán a későbbi Hontalanság hitvallása is megérintsen: "Hontalan vagyok,/ de vallom rendületlenül, hogy Ő az út s az élet/ és maradok ez úton, míg csak élek/ töretlen hittel ember és magyar." A 125 éve született Makkai Sándor alakját Pomogáts Béla Reformok szolgálatában című írása idézi fel.
A Székely Útkereső évtizedét körvonalazó Brauch Magda-tanulmány első részét az idei első Erdélyi Tollban ismerhette meg az olvasó, az adatokban gazdag, időbeli és műfaji szempontok szerint tagolt lapismertetés, műelemzés ebben a második számban folytatódik és zárul. Ezt követően újra a kilencvenes évek irodalmi, művelődési lapjának anyagából született antológia szippant magába. Elsőként Róth András Lajos szólít meg Útkeresőben című publicisztikájával, amely a rendszerváltás utáni székelyföldi, erdélyi lapszerkesztés ars poeticájának is tekinthető. "Az utat keressük, s nemcsak a nagyvilágban – minden látszat ellenére –, hanem főleg itthon. Megmaradásunk útjait keressük, s ez nem lehetséges önfelmérésünk, önmegmérettetésünk nélkül. (…) Újból csak Ravasz Lászlót idézem, aki az erdélyi életszabályról így vélekedik: "Ha egyszer politikai és katonai hatalommal egy kis nemzet naggyá nem teheti önmagát, világos dolog, hogy belső kérdéseinek megoldására is ez a szabály: nem erővel, nem hatalommal, hanem az én lelkem által..." (1992). Az antológia prózai anyagából itt találjuk Makkai Sándor A született nagyság. Bevezető sorok egy Bethlen Gábor- tanulmányhoz című írását, Nyirő József A vén cigány című elbeszélését, Tamási Áron Szülőföldem című regényének részletét (Beszédes út hazafelé), Kozma Mária Makkai Sándorra emlékezve, Nagy Olga Gyűjtsünk népi elbeszéléseket!, Benkő András Szabó András születésének 120. évfordulóján című írását. A líra Petőfi Sándor (A székelyek), Benedek Elek (Becsüld a népet!), Reményik Sándor (A legszebb szó), Bartalis János (Anyaföld), Beke Sándor (Erdélyi homály), Nagy Gáspár (Utazás. (I.), Csiki László (A monológ), Jancsik Pál (Török rab Hunyad várában) hangján szól.
Az átlépés a két évtizeddel ezelőtti udvarhelyi lap világából a mostaniéba ezúttal is szinte észrevétlenül történik, mintegy újabb bizonyítékaként a lapszerkesztési elvek szilárdságának, az igények, szemléletmódok rendíthetetlenségének. A jól ismert rovatok terében találjuk magunkat, Anyanyelvünk épségéért Fülöp Lajos Bajzáról és a reformkori nyelvről szóló értekezését és Málnási Ferenc Erdélyi anyanyelvoktatás – irodalmunk tükrében című tanulmányának folytatását olvashatjuk, az Életműveknél Kozma László Juhász Gyula költői világába kalauzol tovább, élő néphagyományainkról Szőcs Katalin Fokos című írásának soron következő részében, illetve Kiss Irén A mágusokról című előadásának összefoglalójában oszt meg érdekes tudnivalókat. A Maradandó művészet rovatban Kedei Zoltán világának prózában is élő, sajátos színei villannak újra elénk, a Hit és üzenet ezúttal többek között Fülöp Lajos versében ölt testet.
Az Erdélyi Toll folyamatosan leszáll a múlt sokszor láthatatlanságba süllyedt értékeiért, olvasói elé tárja az elfeledett kincseket, ugyanakkor egy pillanatra sem szakad el a jelentől. Ezt bizonyítja a Könyveink világa rovat kínálta újdonság, a Morfondír.ro internetes hetilap székelyföldi könyvkiadókról készült összeállításának közzététele. Ez az a pillanat, amikor hagyomány és modernitás a minőség jegyében találkozik.
Az idei második lapszámból természetesen a Múzsa és lant, illetve a gyermekrovat sem maradt ki, a legkisebb Toll-forgatókat többek között egy igazi irodalmi csemege, Csire Gabriella Mókus Pali vándorúton című meseregényének első része várja.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Püspöki találkozás a kastélyban
Úgy indult az ez évi helikoni találkozó, mint az elmúlt esztendőben: a Marosvásárhelyi Forgatag társrendezvényeként a Teleki Téka udvarán kezdődött el. A diófaaljnyi közönség rendkívüli esemény résztvevője lehetett, amikor dr. Fekete Károly református püspök beszélt Makkai Sándorról, az egykori erdélyi református püspökről. E rendkívüli "püspöki találkozó" apropóját az adta, hogy 125 éve született Nagyenyeden Makkai Sándor erdélyi író, püspök, és Fekete Károly, a jelenlegi debreceni püspök éppen Makkai Sándorról írta doktori dolgozatát, s egyben az egykori író, tanár, püspök egyik legszakavatottabb ismerője. Ezért is volt érdekes és színvonalas a marosvécsi kastélyban megismételt előadás, hiszen a Makkai Sándor által kimondott és leírt, 1926-ban megélt Nem lehet! írás azóta is heves vitákat vált ki. Fekete Károly pedig, aki behatóan áttanulmányozta levéltárak és magánlevelezések Makkaira vonatkozó iratait, e felkavaró vita rejtélyét nyitotta fel, és megbízható igazolások alapján hozta emberközelbe a misztikus titokzatossággal körülvett életet. A néhai püspökről szóló püspöki előadás legnagyobb ajándéka az volt, hogy egy debreceni tudós ember tárta fel és mutatta meg erdélyieknek Makkai Sándor debreceni életét, aki 1936–1951 között ott volt teológiai tanár. Érdekes életsors tárult fel élete végének közvetlen ismertetésében, amiről eddig még a szakmabeliek is oly keveset tudtak.
A helikoni leszármazottak találkozójának második előadója az évente visszatérő vendégként érkező Pomogáts Béla volt, aki Makkai Sándor Holt tenger című regényéről beszélt. A Makkai Sándor mezőségi, vajdaka-marási lelkipásztori szolgálatának élményeiből és fájdalmaiból összeállt regény azóta is megkerülhetetlen, sőt egyfajta jelképe, szimbóluma lett az erdélyi Mezőség sajátos világának. Az Erdély irodalmát ugyancsak ismerő előadó Kuncz Aladár kőasztala és Kemény János sírja között a százados tölgyek oltalmában állapította meg a helikoni íróról szóló beszédében: "nekünk mindig az íróink voltak az államfőink és szolgálóink, ezért él a magyar nemzet".
Végh Balázs Béla Makkai Sándor ismeretlen arcát mutatta fel – a költőt. Mindmáig talán csak az irodalomtörténet tartotta számon, hogy 1912-ben, alig huszonkét évesen a Számadás című verseskötettel jelentkezett, de a regényíró, a közéleti személyiség, a mozgalmas egyházi tevékenység teljesen háttérbe szorította ezt, sőt elfeledtette. Viszont éppen Végh Balázs Béla gondozásában és bevezető tanulmányaival jelentek meg Makkai Sándor nagyon fontos esszéi a Kriterion kiadónál 2003-ban és 2009-ben: Magyar fa sorsa és Erdélyi szemmel.
A marosvécsi találkozó kedves színfoltja volt Zika Klára dokumentumfilmje, amely a marosvécsi Helikon 15 évét mutatta be, azt a másfél évtizedet, amióta megalakult a Helikon – Kemény János Alapítvány, és amióta évente augusztus utolsó hétvégéjén a helikoni leszármazottak találkoznak. Így történt ez most is, amikor éppen a 125 éve született író, püspök unokája, Makkai Lilla lelkipásztor tartott megható áhítatot a kastélykertben. Ezért is volt hiteles az igehirdető bizonyságtétele az egykori 55 helikoni íróról, költőről, amikor így fogalmazott: "nagyapám és társai próféták voltak".
Mivel az elmúlt ősszel az örökösök használatba vehették a marosvécsi Kemény- kastélyt, így ott zajlott a teljes találkozó, s mintha egyre jobban ráérezne a mai Marosvécs, milyen áldott lehetőség és kincs számára az Erdélyi Helikon két világháború közötti hősi korszaka. Csak egyetlen példát említek: a marosvécsi református iskolát a falu népe építette báró Kemény János által adományozott területre, Kós Károly tervei alapján, és Makkai Sándor szentelte föl. Akár szó szerint is benne élnek a helikoni írók a mai és holnapi Marosvécs hétköznapi életében. Egyre aktívabb is a helybéliek részvétele ezeken a találkozókon. Az iskolások Kemény János Fenyőmuzsika című verses történetét adták elő, majd két néptánccsoportjuk tette emlékezetesebbé a 15. helikoni találkozót. Illesse köszönet ezért Zsigmond Székely Edit és Méra Ilona tanárnőket.
Székely ruhába öltözött tizenévesek énekeltek, szavaltak a frissen kaszált széna illatában, hátterük volt a kert, hol egykor vitázott a "bősz kalotaszegi" Kós és Bánffy Miklós gróf, vagy felolvasott Áprily és Dsida. Ma Marosvécsen így él tovább az erdélyi irodalom.
Ötvös József
Népújság (Marosvásárhely)

Reményik Sándor (Kolozsvár, 1890. augusztus 30 – Kolozsvár, 1941. október 24.) portréja
Öröktűz
Ha arra kérnének bennünket, hogy soroljunk fel olyan ismert vagy számunkra kedves magyar költőket, akik a XX. század elején alkottak, akkor valószínűleg jó pár nevet meg tudnánk említeni. Elég csak a már klasszikussá érett Nyugat nemzedékére gondolni, vagy a két világháború közötti pezsgő irodalmi élet más szereplőire visszaemlékezni. De vajon hány listán lenne rajta Reményik Sándor neve?
Az 1890. augusztus 30-án Kolozsváron született Reményik Sándor az 1900-as évek nehéz sorsú első felében az erdélyi magyar költészet kiemelkedő alakja volt – "az erdélyi költő", ahogy Németh László és Babits Mihály is nevezte őt. Az életében több neves díjjal és elismeréssel kitüntetett Reményik Sándor a legutóbbi időkig viszonylag ismeretlen volt Magyarországon, mert őt és költészetét 1945 után – jórészt politikai megfontolásokból – évtizedekre száműzték a magyar irodalomból. Mára ez az állapot jelentősen megváltozott a XX. század végén indult kutatásoknak és az azóta folyamatosan elérhető, újonnan és újra kiadott versesköteteknek köszönhetően.
Reményik Sándor elemi és középiskoláit szülőváro-sában végezte, itt kezdte meg jogi tanulmányait is, de szembetegsége miatt ezt nem fejezte be, és ezek után hivatalt sem vállalt, a családi vagyonból és irodalmi tevékenységből élt. A kor nagy összeomlására, az első világháborút követő hatalmi és területi változásokra ő reagált először az érintett területeken. Végvári álnéven írt nemzetvédő, bátorító és vigasztaló versei – amelyek e nehéz idők legnagyobb szellemi dokumentumaivá váltak – teremtették meg hírnevét, bár már korábban is jelentek meg írásai. A Végvári-versek egyszerre tükrözték a közvetlen valóság tragikus helyzetét és tudtak a mindennapok fölé emelkedve, az egyetemes értékek felé fordulva méltóságot adni a fájdalomnak. Amikor Reményik nemzeti tragédiákról, fájdalmakról és megpróbáltatásokról írt, nem a nemzeti elfogultság szólalt meg benne, hanem az egyetemes emberiség egy részének sérelme, a világ értékvesztése, maga az embertelenség és igazságtalanság fájt neki. Ezekkel az írásokkal a kitartás, a szülőföldön maradás erkölcsi magasabbrendűségét hirdette, a vizek rohanása közepette helyén maradó gát metaforáját állította fel példaként.
Bár barátai és költőtársai, Áprily Lajos és Makkai Sándor, valamint a lelkéhez legközelebb álló két asszony, a testvérként, alkotótársként, mesterként emlegetett festőművész Szőcs Jenőné Szilágyi Piroska és a költőre talán nála is nagyobb hatást tévő Judik Józsefné Imre Ilona is Magyarországra költözött nem sokkal Trianon után, ő sohasem hagyta el szeretett városát. Alapításától, 1921-től kezdve főszerkesztője volt a Pásztortűz című folyóiratnak, amely az erdélyi irodalom szellemi műhelyévé vált.
Noha később is azt hirdette, hogy "Nem a mi dolgunk igazságot tenni,/ A mi dolgunk csak igazabb lenni", mégis Reményik költői életútjának nagy ellentmondása az, hogy olyan szerepben és olyan versekkel jutott az ismertség és népszerűség csúcsára, amelyek nem voltak költői alkatának igazán hiteles kifejezői. Egész életét végigkísérte egyfajta ellentmondást hordozó kettősség: a történelem és a politika szorításában vállalt közéletiség, illetve a természetélményből, a táj közelségéből fakadó filozofikus bölcsesség, az erőteljes humanizmus és Isten- keresés, és az idealista szerelem személyessége kerül egymással szembe és egységbe. Éppen ezt az összetettséget, a finom, lírikus hangját, bölcselő verselését és a társadalmi kérdések iránti érzékenységét és következetes kiállását tartja legjellegzetesebb vonásának az irodalomtörténet.
Gyönge testű, beteges, elmélkedő és szemlélődő, visszahúzódó emberként ismerték, a világ talán legszemérmesebb költője, ahogy Babits mondta, és aki Sík Sándor költőtársa meglátása szerint meditatív, filozofáló, a létezés végső kérdései felé nyitott személyiség, "papi lélek" volt. Mindemellett az erdélyi szellem ébresztésekor a holtakat is felkürtölte volna a sírból, ha kell, s a vészterhes időkben Erdély "leghangosabb lelkesítője tudott lenni, […] vezérdalnoka, harcos énekese".
A költészet Reményik számára mindig is belső parancsok szerint vállalt, közösségi és embert formáló vállalkozást jelentett, amely egyszerre egyetemes és személyes, sokszor szakrális jellegű, de sohasem pusztán önkifejezés, hanem feladat és szerep. A költőt a lelkek építészének tartotta. Költeményei bővelkednek a természeti képekben, fontos szerepet kap bennük a szimbolizmus, költészete nyitott a filozófiai kérdésekre, és felbukkan benne a humor is. Újfent Babits Mihály szavaival élve, Reményik verseinek "külső formája semmivel sem vonta magára a figyelmet, holott ezidőtájt a magyar líra éppen javában tombolt a lázadó formák vajúdásaiban és csillogásaiban". A jólfésültség csak annyira jellemzi, "hogy a külső forma még pongyolaságával se tűnjön szembe". Ez a modernséggel, divatossággal szembenálló formai szerénység, ez a természetesség Reményik sajátja, formavilágát nem az újszerűség jellemzi, idegen tőle bármiféle póz. Ezzel szemben mondanivalójában a lehető legnagyobb célt tűzte ki: az emberi természet, a lélek titokzatosságával foglalkozva az emberhez méltó életet az "örökös jobbulásban" látta. A humánumot, az erkölcs diktálta feladatokat fogalmazta meg a személyes élmények és az egyetemes igazságok szintjén is. Mindig önmaga jobbik énjét kereste, vallotta, hogy az istenségnek egy szikrája ott rejtőzik mindenkiben, és azt a felszínre kell hozni a rárakódott "világ-szenny alól". Önmaga meghaladására törekedve vált egyre jobbá, saját személyisége fölé emelkedve verseiben egyre gazdagabb és több lett. Ezt a viszonyulást Németh László így látta: "Nincs ennek a forrongó világnak jellemzőbb lírikusa, mint Reményik. […] türelem, szeretet, minden csepp erő megbecsülése hatja át, s emberi emelkedése megérzik lírájában is". Az így megélt élet adja versei súlyát is. Bár betegségei miatt sok időt töltött szanatóriumokban, és népének, hazájának felmorzsolódása is elkerülhetetlennek tűnt, mégis az életet hirdette. A költészetének egészén végighúzódó elmúlásmotívum, a halál filozofikus, melankolikus sejtelme egyre inkább valóságossá vált, hogy aztán egyfajta szelíd megnyugvásban oldódjon fel: a halálhoz való viszonyát egy másfajta, ismeretlen lét birodalmába való átkelés képzete jellemezte. Számára a halálban nem az elmúlás félelme vagy döbbenete, hanem az élet tényének áhítatos csodálata fejeződött ki. A halál közelségében Reményik nem a mulandó dolgokat hajszolta, hanem az örök értékek fénye felé tekintett, költészetében a halál nem a tragikumnak, hanem a végtelenségnek, az élettel és a transzcendens értékekkel szembeni alázatnak és az ezek szolgálatával kivívható halhatatlanságba vetett hitnek a kifejezése. Ez a világnézeti meggyőződés a földi élethez való viszonyát is meghatározta.
Reményik Sándort a személyes és történelmi szenvedésekben megtisztuló, példaértékű életéért, és az ebből az erőből kincsekként születő verseiért tisztelték kortársai, s ezért emlékezünk rá mi is. Formai szempontból voltak nála nagyobb mesterei is a verselésnek a magyar lírában, de kevesen voltak, akik ennyire természetes hangon tudtak volna annyi értékes gondolatot és nemes érzelmet közvetíteni, mint ő. A költészeten túl magatartást és mintát is jelent Reményik Sándor: megmutatja, hogy a költő a maga esendőségében is lehet lélekben harcos. Vallotta, hogy a nemzedékek reménytelennek tűnő sorsában is ott a remény: "mert változnak a csillagok felette". De a változások adta esélyhez olyan emberek kellenek, akik ezt felismerik és ki is tudják használni. A hűség, a kitartás, a nyelv és a lélek megőrzése ezért lehet minden lázas, forradalmi tevékenységnél messzebbre vivő, távlatosabb tett – írta több versében. Reményik Sándor a sorsát vállaló, minden viszontagság ellenére is az igazságot kereső és hirdető ember volt.
Az 1941. október 24-én elhunyt költő sírfelirata hűen tolmácsolja életének egyetemes érvényű tanítását: "Egy lángot adok, ápold, add tovább…"
Oravecz Péter
(www.ujakropolisz.hu)
Népújság (Marosvásárhely)

Ostromgyűrűn belül
Ennek a 2015-ös évnek az elején töltötte be Cseke Péter kolozsvári sajtó- és irodalomtörténész, szerkesztő, megbecsült egyetemi ember – a hajdani költőjelölt, majd elismert riporter – 70. életévét.
Közös folyóiratunkban, a Korunkban rövid köszöntőmet ezzel kezdtem: Hogy milyen költő lett volna Cseke Péterből, ha a Vitorla-ének antológia megjelenése, 1967 után nem hagyja abba a versírást – már nem tudhatjuk. Ő az alkatához jobban illő riporterkedést, a tényfeltáró újságírást választotta, ebből pedig a szociográfia felé közeledve, könyvek sorozata született; majd újságíróképzés és sikeres egyetemi pálya.
És ugyancsak innen ismétlem: amikor elérte a tekintélyes hetvenet – még nem a könyvei számát, hanem életkorát tekintve –, illene egymás mellé rakni az általa írottakat és a szerkesztettek gyűjteményeit, ám ez nagyobb feladat volna, mint amire egy nála idősebb pályatárs alkalmilag vállalkozhat. Ehelyett egy Kapuściński-idézetet választottam az egyik Cseke-könyv A tényszemlélet tipológiája című fejezetéből, amely így szól: „Arról, hogy hogyan halnak meg az emberek a fronton, nem lehet egy komfortos szállodában, a csatától távol írni. Honnan tudhatom, hogy milyen a helyzet az ostromgyűrűn belül, milyen körülmények között zajlik a harc, milyen a katonák fegyvere, öltözéke, mit esznek, mit éreznek? Meg kell értenünk más emberek méltóságát, el kell fogadnunk erőfeszítéseiket, osztoznunk kell azokban.”
Nos Cseke Péternek az ostromgyűrűn belül élve, folyamatosan alkalma volt és alkalma van megismerni a katonák, egész pontosan a civilek fegyverét, étkezését, érzéseit Az emberek – mieink és mások – méltóságát és mindazt a méltatlanságot, amelyben részünk van. És persze azt a teljesítményt, amely az ostromgyűrűn belül meg a látszólagos békeidőkben megvalósult, amire büszkék lehetünk.
Most viszont már nem bújhatok a kiváló lengyel író szavai mögé – meg kell próbálnom legalább a kétezres évek olvasói emlékeire alapozva szólni Cseke Péter irodalom- és sajtótörténeti jelentkezéseiről, elismerésre méltó könyveiről, fáradhatatlan gyűjtőmunkájáról, szervező és szerkesztői sikereiről. Nyilván tudom, hogy jóval korábbról illene kezdeni a méltatást, az Erdélyi Fiatalok című, két világháború közti fontos lap kutatásával és a Makkai Sándor által megfogalmazott „Nem lehet” továbbgondolásával.
Mégis A magyar szociográfia erdélyi műhelyeivel, ezzel a 2008-ban könyvvé érett, az egyetemi újságíró-oktatásban és a mesterképzésben alaptárggyá előlépett problémacsomaggal kezdem, hiszen Cseke valójában ezzel alapozta meg korábbi tapasztalatainak tudományos értékű általánosítását, készítette el a maga szintézisét. A témával a jövőben foglalkozók számára megkerülhetetlen összefoglalás született, amelynek kiadására a pesti Magyar Napló kiadója vállalkozott. És noha műfajilag más természetű könyv, egy 2011-es Kriterion-kiadvánnyal folytatom a számbavételt: a Védjegyek – alcíme, azaz tartalmi jelölése szerint: Íróportrék – ellenfényben – egy-egy kiemelkedő erdélyi életműbe világítva be, olvasmánynak is érdemleges, de szintén hasznos segédkönyv az erdélyi magyar irodalom, kultúra kutatóinak.
Innen pedig a Cseke Péter életében és munkásságában különösen termékeny 2015-ös évre ugorhatunk: Erdélyi értékhorizontok (Újabb eszmetörténeti tanulmányok), Borongós ég alatt (Sajtótörténeti tanulmányok 1980–2014), illetve egy románra fordított tanulmány- és esszékötet, a Valori ale presei maghiare din România sorakozik egymás mellett az én Cseke-polcomon. Mellettük a még 2014-re jelzett forráskiadás: Jancsó Béla levelezése, az 1914 és 1930 közt született levelek, az első kötet, Cseke Péter gondozásában.
Ha most mindehhez hozzáadom a Korunk szerkesztőségében változatlanul dolgozó embert, aki az utóbbi tizenegy hónapban három különszámot szerkesztett: a Határon túli román közösségek (2014. december), Magyarok a szétszórtságban (2015. március), októberre pedig a Magyar szigetek és szórványok a Kárpát-medencében tárgykörében – azt kell mondanom, ez az időszerű sorozat hihetetlenül ambiciózus fiatalembert mutat. Érdemes szólni erről, amikor a szórványkérdés közéletünk, a média érdeklődésének előterébe került.
Kántor Lajos
A szerző irodalomtörténész, a Korunk című folyóirat szerkesztője
Krónika (Kolozsvár)

Új rovattal bővült az udvarhelyi lap
Fiatal tollak színvilága
Csupa dallam, zeneiség az idei harmadik Erdélyi Toll. A székely-udvarhelyi irodalmi és művelődési folyóirat irodalomtörténetnek szentelt első oldalain régi magyar zsoltárok ölelnek körül (Pomogáts Béla: Magyar zsoltárhagyomány), majd áprilys könnyedség, játékosság ragad magával, miközben az összetéveszthetetlen költői világot mélységeiben is bejáró tanulmányt olvassuk (Bertha Zoltán: Az ember dallama. Áprily Lajosról). Az évfordulós megemlékezésben ezúttal Reményik Sándor alakja idéződik fel (Málnási Ferenc: A költő – "a lelkek építésze" és szintén Málnásitól: Anyanyelvünket óvnunk, őriznünk kell! Emlékezés a 125 éve született költőre, az Ige című versére), végül pedig maga a költő is megszólal, újra halljuk a lírai parancsolatot. "…Vigyázzatok: a nyelv ma szent kehely,/ Ki borát issza: Élet borát issza…"
A sajtótörténeti rovatban folytatódik Brauch Magdának a Székely Útkereső évtizedét nyomon követő tanulmánya. Ezúttal a 90-es években szerkesztett lap fogadtatását, hazai és külföldi sajtóvisszhangját, felkért szerzőinek viszonyulását, az egyes írásokra érkezett visszajelzéseket ismerheti meg, illetve a Székely Útkereső és az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó szimbiózisát is megértheti az olvasó. A végkövetkeztetés pedig: "A Székely Útkereső tíz éve tehát folytonos küzdelemben telt el, de fenn tudott maradni a meglehetősen mostoha hazai magyar sajtóviszonyok közepette is. Tíz év utáni megszűnése nem kudarc, mivel közvetlenül és folytatólagosan átadja helyét a Székely Útkereső Kiadványok című ismeretterjesztő sorozatnak és a vele párhuzamosan fejlődött és belőle alakult sikeres könyvkiadónak, az Erdélyi Gondolatnak".
A Toll-forgató a Székely Útkereső Antológiából is újra ízelítőt kaphat. Verssel Reményik Sándor (Az álorcás magyar. Bethlen Gábor halálának háromszázadik évfordulójára Makkai Sándornak), Dsida Jenő (Psalmus Hungaricus – részlet), Beke Sándor (Tüntető magnóliák avagy Ima Erdélyországért), Tóth István (Senkiföldjén), Lendvay Éva (Álombeli séta apámmal), Szemlér Ferenc (Szerelem) ajándékozza meg, prózában Kölcsey (Parainesis – részlet), Kozma Mária (Párbe-szédek – részlet) szól hozzá, rövidebb tanulmányt Balázs Gézától (A mai folklórműfajok gyűjtéséről), ismertetőt Németh Júliától (Ötéves az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó), publicisztikai írást Jakobovits Miklóstól (A múzeumokról) talál. Az Anyanyelvünk épségéért rovatban Málnási Ferenc Erdélyi anyanyelvoktatás – irodalmunk tükrében című tanulmányát követhetjük tovább, az életművek bemutatásának szentelt oldalakon Kozma László Juhász Gyula költői világát körvonalazó írása folytatódik.
Tizennégy költő múzsája bűvöl, közben öt prózai alkotás, többnyire korábbi Tollakból ismert irodalmi művek soron következő részletei kínálnak pihenőt a szépirodalmi rovatban. Képzőművészet és költészet rokonságáról ezúttal is Kedei Zoltán írásai biztosítanak, a hit üzeneteit pedig Sebestyén Péter prózában (Az Úr városa? I.), Csatáné Bartha Irénke és Péterffy Gyöngyi versben tolmácsolja.
Természetesen legkisebb olvasóiról, hallgatóiról sem feledkezik meg az Erdélyi Toll. A gyermekeknek szóló rovatban Csire Gabriella meseregénye, a Mókus Pali vándorúton folytatódik, ugyanitt P. Buzogány Árpádtól és Márton Károlytól verseket találunk, Beke Sándor pedig tovább építi az Ábécéiskolát.
Talán nem véletlen, hogy az Erdélyi Toll újdonságát az utolsó oldalakon találjuk, úgy, ahogy az igazi meglepetést is az ajándékozás végére szokás hagyni. A tematikáiban és alkotói csapatában is sokszínű lap új rovattal bővült, a tizenéves szárnybontogatóknak teret adó Fiatal tollakkal. Első szerzői Márton Tímea és Szakács Betty, mindketten mesei világukba kalauzolják a gyermek és felnőtt olvasót. Gratulálunk nekik és várjuk a folytatást.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)