Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Makfalvi (Vincze) Gábor
4 tétel
2012. november 3.
Főhajtás 1956 erdélyi mártírjai előtt (4.)
A hazaárulási perek. Jönnek Kádárék
Bár a letartóztatás, a nyomozás, a kihallgatások idején látszólag nem érvényesült az „etnikai” elv, a „rendszer ellen szervezkedő elemeket” előre meghatározott klisék, sablonok szerint csoportosították – román vasgárdisták, magyar nacionalisták-irredenták, cionisták, történelmi pártok tagjai, imperialista ügynökök –, a letartóztatottak, elítéltek etnikai megoszlása azt bizonyítja, hogy a Securitate a magyarok által lakott régiókban sokkal „aktívabb” volt, mint a román többségű vidékeken.
A Magyar Autonóm Tartományban 1956 és 1965 között összesen 826 személyt állítottak hadbíróság elé. Közülük 620 magyar – az elítéltek 75,1 százaléka –, 184 román – 22,5 százalék –, 18 német – 2,1 százalék –, 2 zsidó és 2 cigány – 0,2 százalék. 1956-ban 71 román anyanyelvűt és 28 magyart tartóztattak le. Ez azzal magyarázható, hogy 1956. november 3-tól 1957 februárjáig letartóztatták a Ioan Faliboga moldvai származású, Marosvásárhelyen élő katonatiszt vezette Nemzeti Felszabadító Bizottság (Comitetul de Eliberare Naţională – CEN) 70 tagját, akiket a Kolozsvári III. Hadtest Katonai Törvényszéke nagyszebeni kiszállásán 1957-ben elítélt. Ioan Falibogát és két társát előbb halálra ítélték, az Államtanács utólag az ítéletet életfogytiglani kényszermunkára változtatta. A Faliboga-csoportban csak két magyar volt: Frunda Károly és Miholcsa Gyula mérnök. Frunda Károlyt a Btk. 209. szakasza 3. pontjának előírásai alapján az ország kormányzási formájának erőszakos megdöntésére irányuló szervezkedésben való részvételért, azaz hazaárulás vádjával 18 év fegyházbüntetésre ítélték, Miholcsa Gyula építkezési tervezőmérnököt, ugyanazzal a váddal, a Btk. 209. szakasza 4. pontjának előírásai alapján 10 év börtönbüntetéssel sújtották. A Ioan Faliboga vezette csoport részben a Magyar Autonóm Tartomány Néptanácsának munkatársaiból, részben a Román Államvasutak hivatalnokaiból – többségükben egykori katonatisztekből – állt, Patria 7 néven titkos szervezetet hoztak létre, amelynek célja – a szervezet vezetője ellen megfogalmazott vádemelési határozat szerint –: „az RNK népi demokratikus rendszerének erőszakos megdöntése”, „amikor majd akcióba lépnek az államhatalom megkaparintásáért, az első elfoglalandó célpontok a néptanácsok, a posta és más állami intézmények legyenek”, „felkészítették Maria Bogdan vádlottat, hogy vegye fel a kapcsolatot néhánnyal az imperialista államok nagykövetségei közül, hogy anyagi segítséget kérjen a szervezet számára az akció végrehajtásához”. Más vádpontok: a magyar forradalom idején ellenforradalmi kiáltvány kidolgozása, amelyet az akcióba lépés alkalmával kellett volna terjeszteni, intézkedések, hogy a magyar lakosság körében az ellenforradalmi elemekkel vegyék fel a kapcsolatot, „Katonai Bizottság” létrehozása volt katonatisztekből, tájékoztatás a lakosság hangulatáról, „Politikai Bizottság” létrehozása, amely gondoskodott volna a felforgató szervezet tagjainak és az „ellenforradalmi anyagoknak” a szállításáról, terjesztéséről. A Stefano Bottoni által publikált, a belügyminisztérium Magyar Autonóm Tartományi parancsnokának, Kovács Mihály alezredesnek az állambiztonság tevékenységéről készített 1957. április 28-i jelentéséből az is kiderül: Ioan Falibogának szándékában állt a Nyilaskeresztes Párt marosvásárhelyi szervezetének egykori vezetője, Bakaló Zoltán által létrehozott csoporttal egyesülni, sőt, át akarta venni annak vezetését, mert annak „a független, svájci mintájú központi igazgatással rendelkező, szabad Erdély megteremtése volt a célja”. A Szoboszlai- és a Faliboga-csoport tervei között sok a hasonlóság, az ítéletek nagyságrendjénél azonban óriásiak a különbségek: az előbbinél tíz halálos ítéletet mondtak ki, és azokat végre is hajtották, a második csoport perében három halálos ítélet született, azokat később életfogytiglani kényszermunkára változtatták. A két ítélet közötti különbség – úgy tűnik – ismételten igazolja ama korábbi megállapításomat, miszerint az 1956-os erdélyi magyar szervezkedések résztvevői ellen a Kádár János vezette magyar párt- és kormányküldöttség 1958. február 20-a és 28-a közötti romániai látogatása után hozták a rendkívül szigorú ítéleteket, köztük a halálos ítéleteket. „Országjáró körútja” során a küldöttség 1958. február 25-én reggel – a 24-én Jászvásáron és Roman városában tett látogatás után (egy különvonat hálókocsijában utaztak) – Marosvásárhelyre érkezett, ahol a vasútállomáson hatalmas tömeg fogadta. Ez – összegezi a delegáció látogatásának tanulságait Makfalvi (Vincze) Gábor – nem csak az „igen alapos szervező és mozgósító munkának” volt köszönhető, hanem annak is, hogy „ez volt az első (és utolsó) eset, hogy ilyen magas rangú magyarországi vendégek érkeztek a székely fővárosba”. E sorok írója a magyar küldöttség fogadásán jelen lévő marosvásárhelyiektől arról is értesült: nem csak Kádár János fogadására gyűlt össze olyan hatalmas tömeg, hanem azért is, hogy tizenkét év után végre magyar zászlót – még ha kisméretűt is – szorongathassanak a kezükben. A „magyarországi elvtársakat” Csupor Lajos, a Magyar Autonóm Tartomány pártbizottságának első titkára, Bugyi Pál, a tartományi néptanács végrehajtó bizottságának elnöke, Kovács György író, az RMP KB tagja, Andrásofszky Tibor, az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet rektora és Udvarhelyi József, a városi néptanács elnöke fogadta. Bugyi Pál a tartomány „román, magyar, szász és más nemzetiségű dolgozóinak nevében” köszöntötte a vendégeket, és külön kiemelte, hogy a Román Munkáspárt „következetesen alkalmazza a marxi–lenini nemzetiségi politikát”. (folytatjuk)
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A hazaárulási perek. Jönnek Kádárék
Bár a letartóztatás, a nyomozás, a kihallgatások idején látszólag nem érvényesült az „etnikai” elv, a „rendszer ellen szervezkedő elemeket” előre meghatározott klisék, sablonok szerint csoportosították – román vasgárdisták, magyar nacionalisták-irredenták, cionisták, történelmi pártok tagjai, imperialista ügynökök –, a letartóztatottak, elítéltek etnikai megoszlása azt bizonyítja, hogy a Securitate a magyarok által lakott régiókban sokkal „aktívabb” volt, mint a román többségű vidékeken.
A Magyar Autonóm Tartományban 1956 és 1965 között összesen 826 személyt állítottak hadbíróság elé. Közülük 620 magyar – az elítéltek 75,1 százaléka –, 184 román – 22,5 százalék –, 18 német – 2,1 százalék –, 2 zsidó és 2 cigány – 0,2 százalék. 1956-ban 71 román anyanyelvűt és 28 magyart tartóztattak le. Ez azzal magyarázható, hogy 1956. november 3-tól 1957 februárjáig letartóztatták a Ioan Faliboga moldvai származású, Marosvásárhelyen élő katonatiszt vezette Nemzeti Felszabadító Bizottság (Comitetul de Eliberare Naţională – CEN) 70 tagját, akiket a Kolozsvári III. Hadtest Katonai Törvényszéke nagyszebeni kiszállásán 1957-ben elítélt. Ioan Falibogát és két társát előbb halálra ítélték, az Államtanács utólag az ítéletet életfogytiglani kényszermunkára változtatta. A Faliboga-csoportban csak két magyar volt: Frunda Károly és Miholcsa Gyula mérnök. Frunda Károlyt a Btk. 209. szakasza 3. pontjának előírásai alapján az ország kormányzási formájának erőszakos megdöntésére irányuló szervezkedésben való részvételért, azaz hazaárulás vádjával 18 év fegyházbüntetésre ítélték, Miholcsa Gyula építkezési tervezőmérnököt, ugyanazzal a váddal, a Btk. 209. szakasza 4. pontjának előírásai alapján 10 év börtönbüntetéssel sújtották. A Ioan Faliboga vezette csoport részben a Magyar Autonóm Tartomány Néptanácsának munkatársaiból, részben a Román Államvasutak hivatalnokaiból – többségükben egykori katonatisztekből – állt, Patria 7 néven titkos szervezetet hoztak létre, amelynek célja – a szervezet vezetője ellen megfogalmazott vádemelési határozat szerint –: „az RNK népi demokratikus rendszerének erőszakos megdöntése”, „amikor majd akcióba lépnek az államhatalom megkaparintásáért, az első elfoglalandó célpontok a néptanácsok, a posta és más állami intézmények legyenek”, „felkészítették Maria Bogdan vádlottat, hogy vegye fel a kapcsolatot néhánnyal az imperialista államok nagykövetségei közül, hogy anyagi segítséget kérjen a szervezet számára az akció végrehajtásához”. Más vádpontok: a magyar forradalom idején ellenforradalmi kiáltvány kidolgozása, amelyet az akcióba lépés alkalmával kellett volna terjeszteni, intézkedések, hogy a magyar lakosság körében az ellenforradalmi elemekkel vegyék fel a kapcsolatot, „Katonai Bizottság” létrehozása volt katonatisztekből, tájékoztatás a lakosság hangulatáról, „Politikai Bizottság” létrehozása, amely gondoskodott volna a felforgató szervezet tagjainak és az „ellenforradalmi anyagoknak” a szállításáról, terjesztéséről. A Stefano Bottoni által publikált, a belügyminisztérium Magyar Autonóm Tartományi parancsnokának, Kovács Mihály alezredesnek az állambiztonság tevékenységéről készített 1957. április 28-i jelentéséből az is kiderül: Ioan Falibogának szándékában állt a Nyilaskeresztes Párt marosvásárhelyi szervezetének egykori vezetője, Bakaló Zoltán által létrehozott csoporttal egyesülni, sőt, át akarta venni annak vezetését, mert annak „a független, svájci mintájú központi igazgatással rendelkező, szabad Erdély megteremtése volt a célja”. A Szoboszlai- és a Faliboga-csoport tervei között sok a hasonlóság, az ítéletek nagyságrendjénél azonban óriásiak a különbségek: az előbbinél tíz halálos ítéletet mondtak ki, és azokat végre is hajtották, a második csoport perében három halálos ítélet született, azokat később életfogytiglani kényszermunkára változtatták. A két ítélet közötti különbség – úgy tűnik – ismételten igazolja ama korábbi megállapításomat, miszerint az 1956-os erdélyi magyar szervezkedések résztvevői ellen a Kádár János vezette magyar párt- és kormányküldöttség 1958. február 20-a és 28-a közötti romániai látogatása után hozták a rendkívül szigorú ítéleteket, köztük a halálos ítéleteket. „Országjáró körútja” során a küldöttség 1958. február 25-én reggel – a 24-én Jászvásáron és Roman városában tett látogatás után (egy különvonat hálókocsijában utaztak) – Marosvásárhelyre érkezett, ahol a vasútállomáson hatalmas tömeg fogadta. Ez – összegezi a delegáció látogatásának tanulságait Makfalvi (Vincze) Gábor – nem csak az „igen alapos szervező és mozgósító munkának” volt köszönhető, hanem annak is, hogy „ez volt az első (és utolsó) eset, hogy ilyen magas rangú magyarországi vendégek érkeztek a székely fővárosba”. E sorok írója a magyar küldöttség fogadásán jelen lévő marosvásárhelyiektől arról is értesült: nem csak Kádár János fogadására gyűlt össze olyan hatalmas tömeg, hanem azért is, hogy tizenkét év után végre magyar zászlót – még ha kisméretűt is – szorongathassanak a kezükben. A „magyarországi elvtársakat” Csupor Lajos, a Magyar Autonóm Tartomány pártbizottságának első titkára, Bugyi Pál, a tartományi néptanács végrehajtó bizottságának elnöke, Kovács György író, az RMP KB tagja, Andrásofszky Tibor, az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet rektora és Udvarhelyi József, a városi néptanács elnöke fogadta. Bugyi Pál a tartomány „román, magyar, szász és más nemzetiségű dolgozóinak nevében” köszöntötte a vendégeket, és külön kiemelte, hogy a Román Munkáspárt „következetesen alkalmazza a marxi–lenini nemzetiségi politikát”. (folytatjuk)
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2012. november 17.
Főhajtás 1956 erdélyi mártírjai előtt (5.)
Kádárék és az erdélyi kérdés
A magyar forradalom és szabadságharc vérbe fojtása után a magyar–román kormányközi tárgyalások gondolatát először Sebes István magyar külügyminiszter-helyettes vetette fel 1957. májusi bukaresti látogatása alkalmával.
A magyar külügyminisztérium hozzáfogott a tárgyalási anyag kidolgozásához. Így született meg a Javaslat a magyar–román kormányközi tárgyalások anyagára című dokumentum, amelyben előirányozták: az Erdélyben tartandó nagygyűlésen az „ott élő magyar nemzetiségű lakosság” előtt ki kell fejteni, hogy a testvéri román nép az „ellenforradalom” idején és után milyen nagy segítséget nyújtott Romániának, ugyanakkor a „román népet, a román kormány és pártvezetőket… Erdély kérdésével kapcsolatban” teljesen meg kell nyugtatni, „minden bizalmatlanságot eloszlatva”.
Erre a feladatra Kállai Gyula államminiszter, az MSZMP KB PB titkára vállalkozott, aki a Simó Géza-bútorgyár kultúrtermében jobbára magyar párttagok és munkások nagygyűlésén kijelentette: „A magyarországi ellenforradalom nyíltan felvetette területi követeléseit a szomszédos népi demokráciák felé: nemcsak Magyarország, hanem a szomszédos Románia területére is ki akarták terjeszteni az ellenforradalmat: győzelmük biztosítására nemcsak Magyarországon, hanem Romániában is vissza akarták állítani a földesúri és kapitalista kizsákmányolást. Az ellenforradalmárok ezért elevenítették fel az úgynevezett határkérdést. Világos tehát, hogyha az ellenforradalom Magyarországon győz, az éppen a Duna-medencében jelentette volna az imperialista rablóháború kezdetét, éppen a magyar és román nép lett volna annak első áldozata. Ezért mi szembeszállunk azokkal, akik a régi horthysta, irredenta területi követeléseket felelevenítik, mert saját tapasztalatunkból tudjuk, hogy ezek a követelések a kapitalizmus restaurációja és a harmadik világháború irányába hatnak. Megmondjuk világosan: Nekünk semmiféle területi igényünk nincs: azt tartjuk, hogy Magyarországnak van éppen elég földje és népe, hogy azon – testvéri egyetértésben a szomszéd népekkel – felépítse a maga szocialista hazáját.” Kállai Gyula miközben a beszédében az „ellenforradalmár-gyanús” elemek példás megbüntetését is követelte, olyan csúsztatásokra vetemedett, amelyekhez hasonlókat egyetlen ország századrangú vezetője sem követett volna el. E sorok írója minden, a magyar forradalom idején született programot alaposan és többször is áttanulmányozott. Egyetlen program sem vetette fel – sem nyíltan, sem burkoltan – a területi követeléseket, nem „elevenítették fel a határkérdést”. A Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem, a Debreceni Orvostudományi Egyetem, a Debreceni Mezőgazdasági Akadémia, a debreceni középiskolák diáksága, hallgatói, oktatói, dolgozói a debreceni Néplap 1956. október 23-án 35 000 példányban megjelent különkiadásában 16. pontként azt követelték: Illetékes nemzetközi fórumon foglalkozzanak a romániai és más külföldi államban élő magyarok ügyével. A 17. pont: A kormány lépjen érintkezésbe a népi demokráciák, Ausztria és Jugoszlávia kormányával egy közép-európai konföderáció megvizsgálása céljából. Szó sincs sem területi követelésről, sem határkérdésről, sem revízióról.
A magyarországi történészek a forradalom idejéből csak két olyan felvetésről tudnak, amikor egyáltalán felmerült a határok, illetve a magyar kisebbségek kérdése. 1956. október 22-én a miskolci egyetem diákparlamenti ülésén a résztvevők más jelszavai mellett a két világháború közötti revizionista politika központi követelése, a „Mindent vissza!” kiáltás is elhangzott. Ezt azonban a szervezők azonnal leintették. Szesztay Ádám idézett tanulmányában hivatkozik arra az információra, amely szerint a miskolci forradalmi rádió a forradalom napjaiban magyarul és a szomszédos országok többségi nyelvein összefogásra szólított fel. A másik, határokkal kapcsolatos kijelentést a Veszprém Megyei Forradalmi Bizottság 1956. október 29-i felhívásában fogalmazták meg: akárcsak a debreceni egyetemi hallgatók, diákok, a dokumentum szerzői a kisebbségi kérdés megoldását a közép-európai államok föderációjának kialakításában jelölték meg. Szoboszlai Aladár román–magyar konföderációra vonatkozó tervezete tehát nem deus ex machina-ként, isteni beavatkozásra született, hanem – ahogyan a debreceni, veszprémi program is bizonyítja – „benne volt a levegőben”. Ezek a rendkívül fontos háttér-információk is segítik az „erdélyi kérdés” megoldását célzó, 1955 és 1957 közötti tervezetek keletkezés-körülményeinek a tisztázását, megértését. A jelen kötetben közölt dokumentumok, mélyinterjúk jelzik: az erdélyi magyarság rendkívül érzékenyen reagált a román–magyar viszonnyal, határkérdéssel kapcsolatos bármilyen kijelentésre, megfogalmazásra. Érthető, hogy a Kádár János vezette magyar párt- és kormányküldöttség 1958. februári romániai látogatásának kudarca – Makfalvi (Vincze) Gábor Keleti Ferenc bukaresti nagykövet információira hivatkozik – nagy csalódást keltett a romániai magyarság körében. Kádár János marosvásárhelyi pohárköszöntője egyenesen sértette a meghívott magyar kádereket, amikor kijelentette: „Itt laknak magyar származásúak is”, a „nacionalizmus mélyen él az emberek gondolkodásában”. A kijelentés sértő jellege az 1956. évi népszámlálás adatainak ismeretében válik nyilvánvalóvá: Marosvásárhelynek 1956-ban 65 194 lakosa volt, közülük 50 174-en vallották anyanyelvüknek a magyart, 14 135-en a románt. A nemzetiség szerinti megoszlás: 48 077 magyar, 14 623 román.
Kádár János 1958. február 26-án a bukaresti nagygyűlésen hiába próbálta megnyugtatni a román hallgatóságát, kijelentvén: „a Magyar Népköztársaságnak nincs egyetlen országgal szemben sem területi, sem más igénye”, a látogatás kudarca nyilvánvaló volt: a román fél nagyon ügyes taktikával, a „magyar elvtársak” állandó, már-már a teljes kimerültséghez vezető utaztatásával elérte – Vincze Gábor találó megfogalmazásában –, hogy „semmiféle konkrét megállapodásra nem került sor!” A román fél még a látszatát is elkerülte annak, hogy kormányközi tárgyalásokról lenne szó. A román külügyminisztérium egyáltalán nem vett részt a tárgyalásokon, az ilyenkor szokásos diplomáciai szabályokat felrúgva, a román fogadóküldöttségből hiányzott a budapesti román nagykövet.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Kádárék és az erdélyi kérdés
A magyar forradalom és szabadságharc vérbe fojtása után a magyar–román kormányközi tárgyalások gondolatát először Sebes István magyar külügyminiszter-helyettes vetette fel 1957. májusi bukaresti látogatása alkalmával.
A magyar külügyminisztérium hozzáfogott a tárgyalási anyag kidolgozásához. Így született meg a Javaslat a magyar–román kormányközi tárgyalások anyagára című dokumentum, amelyben előirányozták: az Erdélyben tartandó nagygyűlésen az „ott élő magyar nemzetiségű lakosság” előtt ki kell fejteni, hogy a testvéri román nép az „ellenforradalom” idején és után milyen nagy segítséget nyújtott Romániának, ugyanakkor a „román népet, a román kormány és pártvezetőket… Erdély kérdésével kapcsolatban” teljesen meg kell nyugtatni, „minden bizalmatlanságot eloszlatva”.
Erre a feladatra Kállai Gyula államminiszter, az MSZMP KB PB titkára vállalkozott, aki a Simó Géza-bútorgyár kultúrtermében jobbára magyar párttagok és munkások nagygyűlésén kijelentette: „A magyarországi ellenforradalom nyíltan felvetette területi követeléseit a szomszédos népi demokráciák felé: nemcsak Magyarország, hanem a szomszédos Románia területére is ki akarták terjeszteni az ellenforradalmat: győzelmük biztosítására nemcsak Magyarországon, hanem Romániában is vissza akarták állítani a földesúri és kapitalista kizsákmányolást. Az ellenforradalmárok ezért elevenítették fel az úgynevezett határkérdést. Világos tehát, hogyha az ellenforradalom Magyarországon győz, az éppen a Duna-medencében jelentette volna az imperialista rablóháború kezdetét, éppen a magyar és román nép lett volna annak első áldozata. Ezért mi szembeszállunk azokkal, akik a régi horthysta, irredenta területi követeléseket felelevenítik, mert saját tapasztalatunkból tudjuk, hogy ezek a követelések a kapitalizmus restaurációja és a harmadik világháború irányába hatnak. Megmondjuk világosan: Nekünk semmiféle területi igényünk nincs: azt tartjuk, hogy Magyarországnak van éppen elég földje és népe, hogy azon – testvéri egyetértésben a szomszéd népekkel – felépítse a maga szocialista hazáját.” Kállai Gyula miközben a beszédében az „ellenforradalmár-gyanús” elemek példás megbüntetését is követelte, olyan csúsztatásokra vetemedett, amelyekhez hasonlókat egyetlen ország századrangú vezetője sem követett volna el. E sorok írója minden, a magyar forradalom idején született programot alaposan és többször is áttanulmányozott. Egyetlen program sem vetette fel – sem nyíltan, sem burkoltan – a területi követeléseket, nem „elevenítették fel a határkérdést”. A Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem, a Debreceni Orvostudományi Egyetem, a Debreceni Mezőgazdasági Akadémia, a debreceni középiskolák diáksága, hallgatói, oktatói, dolgozói a debreceni Néplap 1956. október 23-án 35 000 példányban megjelent különkiadásában 16. pontként azt követelték: Illetékes nemzetközi fórumon foglalkozzanak a romániai és más külföldi államban élő magyarok ügyével. A 17. pont: A kormány lépjen érintkezésbe a népi demokráciák, Ausztria és Jugoszlávia kormányával egy közép-európai konföderáció megvizsgálása céljából. Szó sincs sem területi követelésről, sem határkérdésről, sem revízióról.
A magyarországi történészek a forradalom idejéből csak két olyan felvetésről tudnak, amikor egyáltalán felmerült a határok, illetve a magyar kisebbségek kérdése. 1956. október 22-én a miskolci egyetem diákparlamenti ülésén a résztvevők más jelszavai mellett a két világháború közötti revizionista politika központi követelése, a „Mindent vissza!” kiáltás is elhangzott. Ezt azonban a szervezők azonnal leintették. Szesztay Ádám idézett tanulmányában hivatkozik arra az információra, amely szerint a miskolci forradalmi rádió a forradalom napjaiban magyarul és a szomszédos országok többségi nyelvein összefogásra szólított fel. A másik, határokkal kapcsolatos kijelentést a Veszprém Megyei Forradalmi Bizottság 1956. október 29-i felhívásában fogalmazták meg: akárcsak a debreceni egyetemi hallgatók, diákok, a dokumentum szerzői a kisebbségi kérdés megoldását a közép-európai államok föderációjának kialakításában jelölték meg. Szoboszlai Aladár román–magyar konföderációra vonatkozó tervezete tehát nem deus ex machina-ként, isteni beavatkozásra született, hanem – ahogyan a debreceni, veszprémi program is bizonyítja – „benne volt a levegőben”. Ezek a rendkívül fontos háttér-információk is segítik az „erdélyi kérdés” megoldását célzó, 1955 és 1957 közötti tervezetek keletkezés-körülményeinek a tisztázását, megértését. A jelen kötetben közölt dokumentumok, mélyinterjúk jelzik: az erdélyi magyarság rendkívül érzékenyen reagált a román–magyar viszonnyal, határkérdéssel kapcsolatos bármilyen kijelentésre, megfogalmazásra. Érthető, hogy a Kádár János vezette magyar párt- és kormányküldöttség 1958. februári romániai látogatásának kudarca – Makfalvi (Vincze) Gábor Keleti Ferenc bukaresti nagykövet információira hivatkozik – nagy csalódást keltett a romániai magyarság körében. Kádár János marosvásárhelyi pohárköszöntője egyenesen sértette a meghívott magyar kádereket, amikor kijelentette: „Itt laknak magyar származásúak is”, a „nacionalizmus mélyen él az emberek gondolkodásában”. A kijelentés sértő jellege az 1956. évi népszámlálás adatainak ismeretében válik nyilvánvalóvá: Marosvásárhelynek 1956-ban 65 194 lakosa volt, közülük 50 174-en vallották anyanyelvüknek a magyart, 14 135-en a románt. A nemzetiség szerinti megoszlás: 48 077 magyar, 14 623 román.
Kádár János 1958. február 26-án a bukaresti nagygyűlésen hiába próbálta megnyugtatni a román hallgatóságát, kijelentvén: „a Magyar Népköztársaságnak nincs egyetlen országgal szemben sem területi, sem más igénye”, a látogatás kudarca nyilvánvaló volt: a román fél nagyon ügyes taktikával, a „magyar elvtársak” állandó, már-már a teljes kimerültséghez vezető utaztatásával elérte – Vincze Gábor találó megfogalmazásában –, hogy „semmiféle konkrét megállapodásra nem került sor!” A román fél még a látszatát is elkerülte annak, hogy kormányközi tárgyalásokról lenne szó. A román külügyminisztérium egyáltalán nem vett részt a tárgyalásokon, az ilyenkor szokásos diplomáciai szabályokat felrúgva, a román fogadóküldöttségből hiányzott a budapesti román nagykövet.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2012. november 24.
Főhajtás 1956 erdélyi mártírjai előtt (6.)
A perek folytatódnak
Keleti Ferenc bukaresti nagykövet arról is tájékoztatta az MSZMP PB-t, hogy „az itt élő magyarság véleménye megoszlik a határok sérthetetlenségét illetően tett kijelentésről (…), több helyről hallani, hogy az említett kijelentés csalódást keltett”.
Az 1958. februári egyértelmű kudarctól, a magyar párt- és kormányvezetők megalkuvásától, rendkívül defenzív hozzáállásától nyílegyenes út vezetett a Grósz Károly és Nicolae Ceauşescu közötti 1988. évi aradi szégyenletes találkozóig. A Gheorghiu-Dej fémjelezte „nemzeti vonal” a látogatás után tovább erősödött, a magyarellenes nacionalizmus újabb lendületet kapott: 1959-ben felszámolták a romániai magyar értelmiségképzés legfontosabb központját, a Bolyai Tudományegyetemet. Makfalvi Gábor többször idézett tanulmányának végkövetkeztetése szerint: „az ötvenes években (sem) beszélhetünk önálló, nemzeti külpolitikáról. Moszkva budapesti helytartói habozás nélkül bármikor feláldozták a szomszéd országokban élő magyar kisebbséget – cserébe azért, hogy a szovjet hatalom által elvárt »jószomszédi viszony« ne sérüljön.” Mindezek ismeretében kapnak – úgymond – történelmi hátszelet azok a tervezetek, elgondolások, amelyek a román–magyar ellentétek, az erdélyi kérdés megoldását sürgették. Bár a „hazaárulási perek” hadbírósági ítéletei nyomán a tervezetek megalkotóinak egy részét kivégezték, másokat életfogytiglani kényszermunkára, vagy 4-től 25 évig terjedő fegyházbüntetésre ítéltek, a szervezkedések börtönökben sínylődő tagjait továbbra is a román–magyar kapcsolatok jobbításának szándéka vezérelte, és az 1989. decemberi rendszerváltást követően elképzeléseiknek azonnal hangot is adtak. A túlélők egy része a politizálást választotta. Varga László református lelkészt a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt, majd a mozgalom elnökévé, később tiszteletbeli elnökévé választották. Csiha Kálmán tíz éven át az Erdélyi Református Egyházkerület negyvennegyedik püspöke volt, P. Ferencz Béla Ervin jelenleg is a gyergyószárhegyi Ferenc-rendi kolostor házfőnöke, rendkívül aktív egyházi vezető. Orbán Péter volt a mozgatója annak az évekig tartó pernek, amelynek során a Szoboszlai-csoport elítélt tagjait felmentették az 1958. május 30-i, 719. számú ítélet hatálya alól. Minden túlélő elsősorban azt szorgalmazta és szorgalmazza, hogy a politikai elítélteket alanyi jogon rehabilitálják. Ugyanis a „hazaárulási perek” a mai napig nem évültek el. Az életfogytiglani kényszermunkára ítélt dr. Dobai István csak évekig tartó pereskedés után, 2010-ben kapott kárpótlást a börtönben eltöltött hét esztendőért. A határozat visszamenőleg nem hatályos, tizenkilenc évig egy fitying kárpótlást sem kapott. Dr. Dobai István 1990 után szinte teljesen vakon – imponáló tudásának és műveltségének birtokában – monumentális műveket alkotott. A jelen kötetben publikált dokumentumok, mélyinterjúk, beszélgetések nyomán kibomlik előttünk a politikai elítéltek, a Duna-delta munkatáboraiban éveken át szenvedő raboknak néha a puszta életben maradásért, a túlélésért folytatott küzdelme. Azok maradtak életben – állítják egybehangzóan –, akiknek volt kellő hitük és humorérzékük. Szolzsenyicinekre lenne szükség, hogy teljes és hiteles képet alkothassunk a romániai politikai börtönök mintegy százezer ember életét derékba törő világáról. A kötetben közölt dokumentumokból, interjúkból képet alkothatunk a román kommunista diktatúra képmutatásáról, szemfényvesztéseiről is. Nicolae Ceauşescu pártfőtitkár a nemzetközi közvéleményt arról próbálta meggyőzni, hogy 1964 után – amikor amerikai nyomásra Romániában elengedték a büntetés le nem töltött részét (ez volt a hírhedt „graţiere”) – nincsenek politikai foglyok, közben a börtönök tele voltak politikai elítéltekkel. A letartóztatottak, hónapokon át minden ítélet nélkül vizsgálati fogságban tartottak száma csak a „hazaárulási perek” esetében többszázas nagyságrendű. A Szoboszlai-csoport perében kétszáz személyt tartóztattak le és hurcoltak meg. A dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász nevével fémjelzett „ENSZ-memorandum”-perben 1957. március 22-e és július 29-e között letartóztatták Bányainé Szaniszló Ilonát, Jordáky Lajost, Molnár Dezsőt és Sipos Endrét. Tárgyalás és ítélet nélkül 1957. szeptember elejéig vallatták, majd szabadon engedték őket. Jordáky Lajost, a kiváló szociológust, történészt, politikust, írót országos Canossa-járásra is kötelezték. A Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkészhez kapcsolódó politikai per meghurcoltjaival kapcsolatosan nincsen pontos adatunk. A beidézett és kihallgatott tanúk száma alapján itt is mintegy száz személy letartóztatásával kell számolnunk. Ha egyáltalán rangsort lehet felállítani a politikai perek hierarchiájában, kijelenthetjük: ez volt a legkegyetlenebb, legkevesebb túlélőt „produkáló” politikai perek egyike. Bár a harmincegy vádlott közül egyik sem beszélt román nyelven, ez az egyetlen per, amelyben még véletlenül sincs magyar nyelvű kihallgatási jegyzőkönyv. Annak ellenére, hogy a vallatásra, kihallgatásra Nagyváradon került sor, az állambiztonsági tisztek igen jelentős része is magyar anyanyelvű volt. A periratokból az is kiderül: Wohl Zoltán nagyváradi szekus őrnagy önként jelentkezett Sass Kálmán és dr. Hollós István szamosújvári kivégzésére, mert látni akarta, hogyan múlnak ki. A Securitate részéről ezért „delegálták” őt a halálos ítéletet 1958. december 2-án 14.30 és 15 óra között végrehajtó kivégző osztagba. Szadista kéjjel vallatta, kínozta a letartóztatottakat.
Amikor a kutatást 1990 elején végre elkezdhettem, a harmincegy elítélt közül már csak öten éltek: a teljesen megvakult, életfogytiglani kényszermunkára ítélt Balaskó Vilmos érolaszi, Máramarosszigeten élő református lelkész, az 1991-ben elhunyt, a saját árnyékától is rettegő, minden beszélgetéstől elzárkózó Nagy Lajos szabómester, a teljesen visszavonult Rimay János egykori földbirtokos, Csongrádi Ferenc asztalos, Székely Gyula kárpitos, hámkészítő és szobafestő. Ez utóbbi elborult elméjével a történész számára nem nyújthatott használható információkat.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A perek folytatódnak
Keleti Ferenc bukaresti nagykövet arról is tájékoztatta az MSZMP PB-t, hogy „az itt élő magyarság véleménye megoszlik a határok sérthetetlenségét illetően tett kijelentésről (…), több helyről hallani, hogy az említett kijelentés csalódást keltett”.
Az 1958. februári egyértelmű kudarctól, a magyar párt- és kormányvezetők megalkuvásától, rendkívül defenzív hozzáállásától nyílegyenes út vezetett a Grósz Károly és Nicolae Ceauşescu közötti 1988. évi aradi szégyenletes találkozóig. A Gheorghiu-Dej fémjelezte „nemzeti vonal” a látogatás után tovább erősödött, a magyarellenes nacionalizmus újabb lendületet kapott: 1959-ben felszámolták a romániai magyar értelmiségképzés legfontosabb központját, a Bolyai Tudományegyetemet. Makfalvi Gábor többször idézett tanulmányának végkövetkeztetése szerint: „az ötvenes években (sem) beszélhetünk önálló, nemzeti külpolitikáról. Moszkva budapesti helytartói habozás nélkül bármikor feláldozták a szomszéd országokban élő magyar kisebbséget – cserébe azért, hogy a szovjet hatalom által elvárt »jószomszédi viszony« ne sérüljön.” Mindezek ismeretében kapnak – úgymond – történelmi hátszelet azok a tervezetek, elgondolások, amelyek a román–magyar ellentétek, az erdélyi kérdés megoldását sürgették. Bár a „hazaárulási perek” hadbírósági ítéletei nyomán a tervezetek megalkotóinak egy részét kivégezték, másokat életfogytiglani kényszermunkára, vagy 4-től 25 évig terjedő fegyházbüntetésre ítéltek, a szervezkedések börtönökben sínylődő tagjait továbbra is a román–magyar kapcsolatok jobbításának szándéka vezérelte, és az 1989. decemberi rendszerváltást követően elképzeléseiknek azonnal hangot is adtak. A túlélők egy része a politizálást választotta. Varga László református lelkészt a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt, majd a mozgalom elnökévé, később tiszteletbeli elnökévé választották. Csiha Kálmán tíz éven át az Erdélyi Református Egyházkerület negyvennegyedik püspöke volt, P. Ferencz Béla Ervin jelenleg is a gyergyószárhegyi Ferenc-rendi kolostor házfőnöke, rendkívül aktív egyházi vezető. Orbán Péter volt a mozgatója annak az évekig tartó pernek, amelynek során a Szoboszlai-csoport elítélt tagjait felmentették az 1958. május 30-i, 719. számú ítélet hatálya alól. Minden túlélő elsősorban azt szorgalmazta és szorgalmazza, hogy a politikai elítélteket alanyi jogon rehabilitálják. Ugyanis a „hazaárulási perek” a mai napig nem évültek el. Az életfogytiglani kényszermunkára ítélt dr. Dobai István csak évekig tartó pereskedés után, 2010-ben kapott kárpótlást a börtönben eltöltött hét esztendőért. A határozat visszamenőleg nem hatályos, tizenkilenc évig egy fitying kárpótlást sem kapott. Dr. Dobai István 1990 után szinte teljesen vakon – imponáló tudásának és műveltségének birtokában – monumentális műveket alkotott. A jelen kötetben publikált dokumentumok, mélyinterjúk, beszélgetések nyomán kibomlik előttünk a politikai elítéltek, a Duna-delta munkatáboraiban éveken át szenvedő raboknak néha a puszta életben maradásért, a túlélésért folytatott küzdelme. Azok maradtak életben – állítják egybehangzóan –, akiknek volt kellő hitük és humorérzékük. Szolzsenyicinekre lenne szükség, hogy teljes és hiteles képet alkothassunk a romániai politikai börtönök mintegy százezer ember életét derékba törő világáról. A kötetben közölt dokumentumokból, interjúkból képet alkothatunk a román kommunista diktatúra képmutatásáról, szemfényvesztéseiről is. Nicolae Ceauşescu pártfőtitkár a nemzetközi közvéleményt arról próbálta meggyőzni, hogy 1964 után – amikor amerikai nyomásra Romániában elengedték a büntetés le nem töltött részét (ez volt a hírhedt „graţiere”) – nincsenek politikai foglyok, közben a börtönök tele voltak politikai elítéltekkel. A letartóztatottak, hónapokon át minden ítélet nélkül vizsgálati fogságban tartottak száma csak a „hazaárulási perek” esetében többszázas nagyságrendű. A Szoboszlai-csoport perében kétszáz személyt tartóztattak le és hurcoltak meg. A dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász nevével fémjelzett „ENSZ-memorandum”-perben 1957. március 22-e és július 29-e között letartóztatták Bányainé Szaniszló Ilonát, Jordáky Lajost, Molnár Dezsőt és Sipos Endrét. Tárgyalás és ítélet nélkül 1957. szeptember elejéig vallatták, majd szabadon engedték őket. Jordáky Lajost, a kiváló szociológust, történészt, politikust, írót országos Canossa-járásra is kötelezték. A Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkészhez kapcsolódó politikai per meghurcoltjaival kapcsolatosan nincsen pontos adatunk. A beidézett és kihallgatott tanúk száma alapján itt is mintegy száz személy letartóztatásával kell számolnunk. Ha egyáltalán rangsort lehet felállítani a politikai perek hierarchiájában, kijelenthetjük: ez volt a legkegyetlenebb, legkevesebb túlélőt „produkáló” politikai perek egyike. Bár a harmincegy vádlott közül egyik sem beszélt román nyelven, ez az egyetlen per, amelyben még véletlenül sincs magyar nyelvű kihallgatási jegyzőkönyv. Annak ellenére, hogy a vallatásra, kihallgatásra Nagyváradon került sor, az állambiztonsági tisztek igen jelentős része is magyar anyanyelvű volt. A periratokból az is kiderül: Wohl Zoltán nagyváradi szekus őrnagy önként jelentkezett Sass Kálmán és dr. Hollós István szamosújvári kivégzésére, mert látni akarta, hogyan múlnak ki. A Securitate részéről ezért „delegálták” őt a halálos ítéletet 1958. december 2-án 14.30 és 15 óra között végrehajtó kivégző osztagba. Szadista kéjjel vallatta, kínozta a letartóztatottakat.
Amikor a kutatást 1990 elején végre elkezdhettem, a harmincegy elítélt közül már csak öten éltek: a teljesen megvakult, életfogytiglani kényszermunkára ítélt Balaskó Vilmos érolaszi, Máramarosszigeten élő református lelkész, az 1991-ben elhunyt, a saját árnyékától is rettegő, minden beszélgetéstől elzárkózó Nagy Lajos szabómester, a teljesen visszavonult Rimay János egykori földbirtokos, Csongrádi Ferenc asztalos, Székely Gyula kárpitos, hámkészítő és szobafestő. Ez utóbbi elborult elméjével a történész számára nem nyújthatott használható információkat.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. február 6.
Kétezerötszáz év börtönbüntetés Erdélyben
Tófalvi Zoltán nagysikerű előadása 1956 erdélyi mártírjairól a Budapesti Székely Kör estjén 2013. január 9-én
Amikor az 1956 erdélyi mártírjai című, tíz kötetesre tervezett sorozatot és forráskiadványt 2007-ben elindítottuk, az akkor rendelkezésünkre álló periratok, levéltári dokumentumok alapján – a marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadóval teljes egyetértésben – úgy képzeltük el: a tizenkét kivégzéssel, a kiszabott büntetések összeadása révén kétezerötszáz év börtönbüntetéssel záruló, úgynevezett „hazaárulási perek” - csak a Szoboszlai Aladár római katolikus plébános nevével fémjelzett politikai perben a tíz halálos, és végrehajtott ítéleten kívül a további negyvenhét vádlottat ezerháromszáz év fegyházbüntetéssel, életfogytiglani kényszermunkával sújtották – bevezető tanulmányai, papírra rögzített, legépelt tervezetei, elkobzott bűnjelei, kihallgatási jegyzőkönyvei, ítéletei, az életrajzi adatok, a letartóztatáskor készült fotók, a hely- és névmutatók – úgymond – „beleférnek” három vaskos, egyenként 750-800 oldalas kötetbe. A negyedik kötetet pedig a „hazaárulási perek” túlélői visszaemlékezéseinek szenteljük – mondta Tófalvi Zoltán történész előadása kezdetén 2013. január 9-én a Budapesti Székely Kör rendezvényén.
Az idén indított Székely Akadémia első rendezvényén, a budapesti Aranytíz Kultúrház épületében megtartott rendkívül érdekes előadásában a történész hangsúlyozta: – A „hazaárulási perek” néven ismert és a kollektív emlékezetben is ekként aposztrofált bűnvádi eljárások és kirakatperek során 102 személyt ítéltek el. A nagyszámú és rendkívül súlyos ítéletek – a négy „hazaárulási perben” tizenkét személyt ítéltek halálra és végeztek ki, huszonegy személyt életfogytiglani kényszermunkára ítéltek, hatvanhat személyt pedig négy és huszonöt év közötti börtönbüntetéssel sújtottak – szerves részét képezték az 1956-os magyar forradalomhoz kapcsolódó, és annak ürügyén 1956. október 24-én kezdődött és 1965-ig tartó retorziónak, megtorlási hullámnak. Egy 1967. évi belügyminisztériumi összesítés szerint politikai okokból 1954 és 1967. december 31-e között összesen 32.840 személyt tartóztattak le.
Tófalvi Zoltán rámutatott: – A Szekuritáté szervei 1950 és 1968. március 31-e között összesen 91.333 személyt tartóztattak le. A magyar forradalom eszméivel való azonosulás, a különböző szervezkedési kísérletek felfedezése, felgöngyölítése kapóra jött és kiváló ürügyet jelentett a belső ellenzék likvidálásához, akár fizikai megsemmisítéséhez is. 1956 és 1962 között, tehát hat év alatt összesen 24.629 személyt tartóztattak le. A retorzió 1958-ban és 1959-ben tetőzött, a „csúcsot” 1959 jelentette – ekkorra göngyölítették fel a szervezkedések, szervezkedési kísérletek döntő többségét –, 8.910 személyt tartóztattak le. Az Állambiztonsági Tanács akkori alelnöke, Constantin Stoica vezérőrnagy által szignált összegzés elismerte, hogy a „belügyi szervek által végrehajtott letartóztatások jelentős része indokolatlan volt”.
Az 1950 és 1968. március 31-e között letartóztatott 91.333 gyanúsított közül 73.636 személyt állítottak bíróság elé. Rajtuk kívül adminisztratív okokból 25.740 személyt internáltak különböző munkatáborokba, megsemmisítő munkatelepekre, 1949-től kezdődően 60.000 személy számára jelöltek ki kényszerlakhelyet. A Nicolae Ceauşescunak szánt összesítés szerint a munkatáborokba internált 25.740 személy közül 4865 paraszt volt – mindannyian az erőszakos kollektivizálás áldozatai -, 4626 munkás, 3423 tisztviselő, 694 kereskedő, 514 volt katonatiszt, altiszt az egykori királyi hadseregben, 857 tanító és tanár, 408 orvos, 218 újságíró és művész, 498 mérnök, 1968 ügyvéd, 33 volt gyáros, 296 nyugdíjas, 45 volt földbirtokos, 2420 foglalkozás nélküli, 315 diák és egyetemi hallgató, 823 pap és 76 egykori rendőr.
Hasonlóan megdöbbentő adatokat tartalmaznak a kiszabott büntetések indokolatlan méretei – mondta Tófalvi Zoltán. A 73.636 bíróság elé állított személy közül 25.441 személyt 1 és 10 év közötti börtönbüntetéssel sújtottak, közülük 2890 legionárus, 1568 az egykori történelmi pártok tagjai, 20.983 más társadalmi kategóriából származó, büntetlen előéletű. 1-25 év közötti börtönbüntetésre 5609 személyt ítéltek, közülük 1682 legionárus, 503 egykori polgári pártok tagjai, 3424 büntetlen előéletű. Életfogytiglani kényszermunkára 290 személyt ítéltek, közülük 71 legionárus, 28 történelmi pártok tagja, 191 büntetlen előéletű. 1950 és 1968. március 31-e között 129 személyt ítéltek halálra, közülük 34 legionárus, 10 egykori történelmi pártok tagja, 85 más kategóriájú és büntetlen előéletű.
A rendkívül súlyos ítéletek mindenike a bukaresti, kolozsvári és jászvásári hadbíróság számlájára írható. Futószalagon hozták az életfogytiglani és halálos ítéleteket. A halálos ítéletekről, kivégzésekről nincsenek pontos adataink. 1958-ban például 34 halálos ítéletet hajtottak végre, de a tényleges adat ennél jóval magasabb. Ezt bizonyítja, hogy 1958-ból 27 nevet említenek, de a Szoboszlai-per tíz kivégzettje közül csak három név szerepel, az érmihályfalvi csoportból kivégzett Sass Kálmán lelkészt és dr. Hollós Istvánt meg sem említik. A túlélők visszaemlékezése szerint a politikai foglyok számára fenntartott börtönökben az életkörülmények a szovjet Gulágokon megtapasztalt állapotoknál is rosszabbak voltak. Ez ellen csak a szamosújvári rabok lázadtak fel 1958. július 14-én, a francia forradalom napján. Ennek a börtönlázadásnak aktív résztvevője, szenvedő alanya volt Szilágyi Árpád, a Bolyai Tudományegyetem IV. éves földrajz-geológia szakos hallgatója, aki még gimnazista korában, 1952-ben az erőszakos kollektivizálás ellen plakátokat írt és ragasztott ki szülőfalujában, Gyergyószárhegyen. Ezeken a plakátokon először használta a „Fekete Kéz” aláírást. A magyar forradalom idején egyetemi hallgatóként levelet írt a Budapesten megjelenő Irodalmi Újság szerkesztőségének, és a levéltitok szentségében naivan bízva részletesen beszámolt a Bolyai Egyetemen kialakult lelkes hangulatról, a diákok nagy részének a forradalom melletti elkötelezettségéről. 1956. november 1-jén a karon néma felállást kezdeményezett a forradalom halottainak emlékére. 1957 februárjában tartóztatták le, előbb hazaárulás vádjával 20 év börtönre ítélték, később a „Fekete Kéz” nevű szervezetben való részvételéért a Kolozsvári Katonai Törvényszék – a korábbi büntetés „megfejeléseként” – 22 év börtönbüntetéssel sújtotta. 1964. július 27-i szabadulása után Balánbányán dolgozott, 1989-ben politikai menedékjogot kapott az Amerikai Egyesült Államokban, Saint Louisban. Ott írta meg és angol nyelven publikálta a The Victime – Az áldozat - című visszaemlékezését. 2003-ban visszatelepedett Csíkszeredába.
A „Bolyai” tudományegyetemen a forradalom napjaiban kialakult, a budapesti, szegedi, debreceni egyetemeken számtalan visszaemlékezésből, önálló kötetekből már megismert forrongással teljesen azonos hangulatról a Csíkszeredában élő Nagy Benedek (a Bolyai Tdományegyetem első csoportjának perében öt év börtönbüntetéssel sújtották), Páll Lajos korondi festő-költő (a Bolyai harmadik csoportjában perében hat évre ítélték) és Szilágyi Árpád leveléből értesülhetünk. Ezek a levelek teljes terjedelemben és jegyzetapparátussal Tófalvi Zoltán köteteiben látnak napvilágot.
A történész érdekes összefüggésekre világított rá: – A „magyar” vonatkozású, a magyar vádlottak elleni perekben a mellényszabóból gyors talpalással „hadbíróvá” előléptetett Macskási Pál őrnagy, majd ezredes „jeleskedett”. A periratokból, visszaemlékezésekből egyértelműen arra lehet következtetni, hogy a vádlottakból, elítéltekből a magyar forradalom eszméivel való azonosulásnak még az írmagját is ki akarta irtani. Az általa elnökölt tanács a legszigorúbb ítéleteket hozta. Életútjának, szerepének pontos felderítése további kutatásokat igényel, de a rendelkezésünkre álló adatok bizonyítják: Macskási Pállal végeztették el a janicsár munkát.
A 15 év börtönbüntetésre ítélt báró Bánffy István megőrizte Macskási Pál halálakor a kolozsvári Igazság napilapban megjelent gyászjelentést, amely a „drága jó férj, édesapa, szomszéd, jóbarát” emlékét hivatott idézni. A minden nehézségen felülkerekedő arisztokrata a gyászjelentés oldalára odaírta: „hamarabb is meghalhattál volna!”
P. Ferencz Béla-Ervin Ferenc-rendi szerzetes a börtönből való szabadulása után megkereste Macskási Pál nyugalmazott ezredes sírját a Házsongárdi temetőben – minden „nagy embert” Erdély Pantheonjában helyeznek örök nyugalomra -, és „megköszönte az életfogytiglani kényszermunkát, a mérhetetlen szenvedést, megbocsájtott neki, majd imádkozott üldözőjéért. Macskási Pál „utóéletének” van egy teljesen ismeretlen fejezete, ami engem a szülőfalujához őszintén ragaszkodó korondiként ma is sokkol – mondta az előadó: – Az 1956-os elítéltek hóhérának felesége – bizonyos Bíró Berta - korondi származású volt, s a férje halála után átköltözött Marosvásárhelyre, a Budai Nagy Antal lakónegyedbe, dr. Pál-Antal Sándor történész akadémikus édesanyjának tőszomszédságába. A lányuk pedig az a Macskási Izolda képzőművésznő, akinek az 1990-es évek elején Marosvásárhelyen, Korondon is volt kiállítása, és aki a támogatói között tudhatta a Szeged-csanádi római katolikus megyéspüspököt. Amióta sorra jelennek meg az erdélyi „hazaárulási perek”-et bemutató kötetek, és publikálom az apja által szignált ítéleteket, mintha a föld nyelte volna el, kámforrá változott. „Sic transit gloria mundi” – Az evilági dicsőség múlandó – tartja a latin közmondás.
Bár látszólag a letartóztatás, a nyomozás, a kihallgatások idején nem érvényesült az „etnikai” elv, a „rendszer ellen szervezkedő elemeket” előre meghatározott klisék, sablonok szerint csoportosították – román vasgárdisták, magyar nacionalisták-irredenták, cionisták, történelmi pártok tagjai, imperialista ügynökök -, a letartóztatottak, elítéltek etnikai megoszlása azt bizonyítja, hogy a Szekuritáté a magyarok által lakott régiókban sokkal „aktívabb” volt, mint a román többségű vidékeken – hangsúlyozta az előadó.
Szoboszlai Aladár román-magyar konföderációra vonatkozó tervezete nem deus ex machina-ként, isteni beavatkozásra született, hanem – ahogyan a debreceni, veszprémi program is bizonyítja – „benne volt a levegőben”.
1959-ben felszámolták a romániai magyar értelmiségképzés legfontosabb központját, a Bolyai Tudományegyetemet. Makfalvi Gábor tanulmányának végkövetkeztetése szerint: „az ötvenes években (sem) beszélhetünk önálló, nemzeti külpolitikáról. Moszkva budapesti helytartói habozás nélkül bármikor feláldozták a szomszéd országokban élő magyar kisebbséget – cserébe azért, hogy a szovjet hatalom által elvárt „jószomszédi viszony ne sérüljön”– mondta az előadó. Mindezek ismeretében kapnak – úgymond – történelmi hátszelet azok a tervezetek, elgondolások, amelyek a román-magyar ellentétek, az erdélyi kérdés megoldását sürgették. Bár a „hazaárulási perek” hadbírósági ítéletei nyomán a tervezetek megalkotóinak egy részét kivégezték, másokat életfogytiglani kényszermunkára, vagy 4-től 25 évig terjedő fegyházbüntetésre ítélték, a szervezkedések börtönökben sínylődő tagjait továbbra is a román-magyar kapcsolatok jobbításának szándéka vezérelte, és az 1989 decemberi rendszerváltást követően elképzeléseiknek azonnal hangot is adtak. A túlélők egy része a politizálást választotta. Varga László református lelkészt a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt, majd mozgalom elnökévé, később tiszteletbeli elnökévé választották. Csiha Kálmán tíz éven át az Erdélyi Református Egyházkerület negyvennegyedik püspöke volt, P. Ferencz Béla-Ervin jelenleg is a gyergyószárhegyi Ferenc-rendi kolostor házfőnöke, rendkívül aktív egyházi vezető. Orbán Péter volt a mozgatója annak az évekig tartó pernek, amelynek során a Szoboszlai-csoport elítélt tagjait felmentették az 1958. május 30-i, 719. számú ítélet hatálya alól. Minden túlélő elsősorban azt szorgalmazta és szorgalmazza, hogy a politikai elítélteket alanyi jogon rehabilitálják. Ugyanis a „hazaárulási perek” a mai napig nem évültek el. Az életfogytiglani kényszermunkára ítélt dr. Dobai István csak évekig tartó pereskedés után 2010-ben kapott kárpótlást a börtönben eltöltött hét esztendőért. A határozat visszamenőleg nem hatályos, tizenkilenc évig egy fitying kárpótlást sem kapott. Dr. Dobai István 1990 után szinte teljesen vakon – imponáló tudásának és műveltségének birtokában – monumentális műveket alkotott. Tófalvi Zoltán köteteiben publikált dokumentumok, mélyinterjúk, beszélgetések nyomán kibomlik előttünk a politikai elítéltek, a Duna-delta munkatáboraiban éveken át szenvedő raboknak, néha a puszta életben maradásért, a túlélésért folytatott küzdelme. Azok maradtak életben – állítják egybehangzóan -, akiknek volt kellő hite és humorérzéke. Szolzsenyicinekre lenne szükség, hogy teljes és hiteles képet alkothassunk a romániai politikai börtönök mintegy százezer ember életét derékba törő világáról.
Tófalvi Zoltán köteteiben közölt dokumentumokból, interjúkból képet alkothatunk a román kommunista diktatúra képmutatásáról, szemfényvesztéseiről is. Nicolae Ceuasescu pártfőtitkár a nemzetközi közvéleményt arról próbálta meggyőzni, hogy 1964 után - amikor amerikai nyomásra Romániában elengedték a büntetés le nem töltött részét (ez volt a hírhedt „gratiere”) - nincsenek politikai foglyok, közben a börtönök tele voltak politikai elítéltekkel.
A letartóztatottak, hónapokon át minden ítélet nélkül vizsgálati fogságban tartottak száma csak a „hazaárulási perek” esetében több százas nagyságrendű. A Szoboszlai-csoport perében kétszáz személyt tartóztattak le és hurcoltak meg. A dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász nevével fémjelzett „ENSZ-memorandum”-perben 1957. március 22-e és július 29-e között letartóztatták Bányainé Szaniszló Ilonát, Jordáky Lajost, Molnár Dezsőt és Sipos Endrét. Tárgyalás és ítélet nélkül 1957 szeptember elejéig vallatták, majd szabadon engedték őket. Jordáky Lajost, a kiváló szociológust, történészt, politikust, írót országos „Canossa-járás”-ra is kötelezték.
A Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkészhez kapcsolódó politikai per meghurcoltjaival kapcsolatosan nincs pontos adatunk – mondta az előadó. A beidézett és kihallgatott tanúk száma alapján itt is mintegy száz személy letartóztatásával kell számolnunk. Ha egyáltalán rangsort lehet felállítani a politikai perek hierarchiájában, akkor kijelenthetjük: ez volt a legkegyetlenebb, legkevesebb túlélőt „produkáló” politikai perek egyike. Bár a harmincegy vádlott közül egyik sem beszélt román nyelven, ez az egyetlen per, amelyben még véletlenül sincs magyar nyelvű kihallgatási jegyzőkönyv. Annak ellenére, hogy a vallatásra, kihallgatásra Nagyváradon került sor, az állambiztonsági tisztek igen jelentős része magyar anyanyelvű volt. A periratokból az is kiderül: Wohl Zoltán nagyváradi szekus őrnagy önként jelentkezett Sass Kálmán és dr. Hollós István szamosújvári kivégzésére, mert látni akarta, hogyan múlnak ki. A Szekuritáté részéről ezért „delegálták” őt a halálos ítéletet 1958. december 2-án 14,30 és 15,00 óra között végrehajtó kivégző osztagba. Szadista kéjjel vallatta, kínozta a letartóztatottakat.
Amikor a kutatást Tófalvi Zoltán 1990 elején végre elkezdhette, a harmincegy elítélt közül már csak öten éltek. Amikor az ítéletet kihirdették, a politikai foglyok életében – a letölthetetlennek tartott börtönévek száma, a nyomasztó kilátástalanság, reményvesztés, egyhangúság ellenére – viszonylag csendesebb időszak következett. Ezzel magyarázható, hogy a visszaemlékezések zöme valamelyik börtönt, a Duna-delta poklait, az örökös éhezés emlékeit idézi. Nem véletlen, hogy a börtön-emlékeket idéző kötetek nagy része nem a vizsgálati fogságról, a vallatásról, hanem az ítélet kihirdetése utáni tényleges börtönről szól. Balaskó Vilmos emlékirata az egyetlen olyan dokumentum a börtön-irodalomból, amelyből hitelesen megismerhetjük, rekonstruálhatjuk a romániai siralomházakat. Nincs méltó társa sem a román, sem a német nyelvű börtön-visszaemlékezések körében. Értékét növeli, hogy 1983-ban, a teljes megvakulása előtt – a börtönben elszenvedett kínzások miatt következett be – négy vaskos füzetbe vetette papírra a börtönemlékeit. Pontosan tudta: ha véletlenül házkutatást tartanak nála – amire „minden esélye megvolt” -, végrehajtják az alapfokon kiszabott halálos ítéletet, amelyet nemzetközi hírnevű szobrászművész bátyja, Balaskó Nándor közbenjárására változtattak életfogytiglani kényszermunkára.
A Szoboszlai-per 57 vádlottja közül 10 személyt 1958. május 30-án a temesvári „Május 1” munkásklub nagytermében a Kolozsvári III. Hadtest Katonai Törvényszéke 719/1958-as számú határozata alapján halálra és teljes személyi vagyonuk elkobzására ítéltek. A fellebbezési procedúra után az alapfokon hozott halálos ítéletet a Román Népköztársaság Legfelsőbb Bíróságának Katonai Kollégiuma az 1958. július 24-i, 206/1958-as számú végleges döntésével helyben hagyta – jelentette ki az előadó.
A Legfelsőbb Törvényszék Katonai Kollégiuma a tíz halálra ítélt ügyében formálisan 1958. július 25-én fellebbezési kérelemmel fordult az ország akkori törvényhozó szervéhez, a Nagy Nemzetgyűléshez, ahol akkor 44 magyar anyanyelvű képviselő „bólogató Jánosként” minden előterjesztést gondolkodás nélkül megszavazott. A Nagy Nemzetgyűlés elnöksége 1958. augusztus 22-én egyhangú döntéssel a halálbüntetés megváltoztatására irányuló kérést, kéréseket visszautasította. A tíz halálra ítéltet – ahogyan azt Tófalvi Zoltán sorozatának első kötetében a hazai román és magyar történetírásban először publikált kivégzési jegyzőkönyvek bizonyítják – 1958. szeptember 1-jén, éjszaka 23 és 24 óra között a Szekuritáté temesvári börtönében kivégezték. Mégpedig úgy, hogy az emberi méltóság legutolsó lehetőségétől is megfosztották őket: nem nézhettek szembe hóhéraikkal! A szemüket bekötötték, arccal a fal felé, háttal állították a kivégző osztagnak, majd agyonlőtték őket. A „módszer” nagyon emlékeztet a szovjet NKVD által a több mint húszezer lengyel katonatiszt és értelmiségi ellen a Katyn-i erdőben 1940 tavaszán végrehajtott mészárláshoz. Azzal a különbséggel, hogy a Katyn-i mészárlás áldozatainak földi maradványait részben a háború idején, majd a későbbi feltárások során megtalálták, miközben a romániai politikai kivégzettek hozzátartozói ma sem tudják emberhez méltóan eltemetni szeretteiket. Több mint fél évszázada kéréseikkel hiába ostromolják Románia Központi Büntetés-Végrehajtási Intézetének parancsnokságát, mindig elutasító vagy semmitmondó válaszokat kapnak. Holott a kivégzési jegyzőkönyvek szerint a holttesteket a halál beálltának megállapítása után átadták az illetékes börtönparancsnokságnak, akik a tetemeket eltemették, elkaparták. Ennek pedig valamilyen nyilvántartásban nyoma kell legyen! Sajnos a húsz éve folytatott kutatás során ilyen dokumentumra nem bukkantunk – hangsúlyozta az est előadója.
A kivégzési jegyzőkönyvek minden kétséget kizáróan eloszlattak olyan, a hozzátartozók, túlélők körében is elterjedt legendákat, hogy a Szoboszlai-csoport halálraítéltjeit az aradi, esetleg a jilavai börtönben végezték ki. Az aradi helyszín ellen a legfontosabb érv: az aradi börtönnek nem volt kivégzési, azaz pallos joga. Ez csak azokat a börtönöket illette meg, ahol hadbíróság, katonai törvényszék működött. A Kolozsvári Katonai Törvényszék kivégző helye a szamosújvári börtön volt.
Az 1958. szeptember 1-jén a Szekuritáté temesvári börtönében krisztusi korban kivégzett Szoboszlai Aladár az 1955 novemberi genfi konferencia hatásában reménykedett, hitte, hogy a hidegháború után enyhülés következik, hogy Közép és Délkelet-Európában – azaz: a szovjet blokkban is – változások következnek. Ebben a hitében dolgozta ki a keresztény ideológián, a politikai pluralizmuson, a több pártrendszer bevezetésén alapuló Keresztény Dolgozók Pártjának, néhány kitételében ma is alkalmazható programját…
Szoboszlai Aladár az 1958. január 31-i kihallgatási jegyzőkönyvben a román-magyar konföderációra vonatkozó tervezetének keletkezéséről is vallott: – Olyan alternatívát dolgozott ki, amely Kossuth Lajostól kezdve számos, felelősen gondolkodó, az „erdélyi kérdés” megoldását az európai stabilitás szempontjából is halaszthatatlan és elodázhatatlan feladatnak tekintő magyar és román értelmiségit foglalkoztatott:… Ha Confederatios alapon magyarok s románok megegyeznének, megmaradna igazán nemzeti önállóságuk, függetlenül orosztól, némettől, angoltól, mindenkitől függetlenül lehetnének románok, magyarok s megmaradna olajuk, az aranyuk s nemzeti bankjuk. A sovinizmus már rég elrabolta józan látásukat. Kevesen látják, hogy az 1 millió magyarnak Erdélyben kisebb ellenfele a 3 millió román, mint a 180 millió orosz vagy a 80 millió német.”… Szoboszlai nem megreformálni akart, hanem a rendszert teljesen megváltoztatni. Arra kereste a választ: milyennek kellene lennie a társadalomnak, az államnak, hogy a polgárok számára elfogadható legyen, hogyan lehetne a regnáló politikai hatalmat megdönteni, s végezetül: hogyan lehetne a román-magyar kérdésben mindkét fél számára elfogadható megoldást találni? Mintegy válaszként dolgozta ki a Keresztény Dolgozók Pártjának programját, illetve a román-magyar konföderáció tervezetét. Bár torzóban maradt, mégis imponáló életmű. Ugyanez elmondható Sass Kálmán két tanulmányáról, az érmihályfalvi református egyházközség Aranykönyvébe diktált bejegyezéseiről. A rájuk bízott nyájért, az általuk irányított közösségért érzett felelősség munkált minden tettükben… Sass Kálmán kivégzése előtt a börtön siralomházában szolgatársával, Balaskó Vilmossal, és a római katolikus dr. Hollós Istvánnal puliszkával és vízzel minden este úrvacsorát vett. Állandóan azt hajtogatta: „Szétlövik az okos fejemet!” Tudatában volt alkotó, szervezői és vezetői képességeinek – mondta Tófalvi Zoltán.
Szoboszlai Aladár és Sass Kálmán emberi nagysága a kivégzés előtt mutatkozott meg igazán. Szoboszlai Aladártól a kivégzés előtt a fegyőr megkérdezte: „Nem félsz? Meg fogsz halni!” Csak annyit válaszolt: „Miért félnék? Mi, papok hirdetjük a mennyeknek országát!”
Sass Kálmánt a rabtársai által készített papucsban vitték a kivégző osztag elé, mert a vallatások során a talpát addig verték, hogy alig tudott járni. Méltósággal halt meg.
Sass Kálmán tűt nyelt, hogy ne tudják vallatni. Kioperálták a torkából. Utána bolondnak tetette magát. Ekkor a kezeit összekötötték a lábaival, egy vasrúdra akasztották, és egy vasrúddal addig verték a talpát, míg elájult.
Ezért nem tudott a vizsgálati fogság teljes ideje alatt talpra állni.
A kihallgatási jegyzőkönyvek mindenikét aláíratták. Abban senki nem kételkedik, hogy az előre megfogalmazott ítélet prekoncepciójának megfelelően minden kihallgatási jegyzőkönyv tele van nem csak valótlan állításokkal, hanem súlyos vádakkal is. Jószántából senki sem állít magáról ilyen megfogalmazásokat: „irredenta, nacionalista, kommunista ellenes neveltetésemnek köszönhetően…”
Tófalvi Zoltán köteteiben – hazai könyvkiadásban először – éppen ezért a magnószalagra, videokazettára rögzített mélyinterjút, vallomást, visszaemlékezést „összeszikráztatja” a levéltári dokumentumokkal, a kihallgatási jegyzőkönyvekkel. Előbb a visszaemlékezést, utána a levéltári dokumentumot közli. Nem a visszaemlékezés igazságtartalmát kérdőjelezi meg, senkit nem akar dehonesztálni, éppen ellenkezőleg: azt a kort próbálja minél hitelesebben bemutatni, amelyben a „hazaárulási kirakatperek”-et megrendezhették, amelyben a szó jogi értelmében ártatlan embereket – hiszen a vélemény megfogalmazása nem bűncselekmény! – halálra ítélhettek, kivégezhettek. Minden demokrácia alaptörvénye: a vélemény szabadsága. Bár a szovjet blokk országai „népi demokráciaként” definiálták önmagukat, valójában a legsötétebb diktatúrát, az állandó félelem és rettegés légkörét vezették be.
Tófalvi Zoltán kötetei közel fél évszázados, jogfosztással teli, az emberi méltóság gyakori lábbal tiprásáról ismert korszak minél hitelesebb keresztmetszete kíván lenni… Tizenkét elítélt esetében a legdrágábbat, az életüket oltották ki, a „szerencsésebbnek” tartott kilencven egykori politikai fogoly pedig több évi börtönbüntetéssel fizetett. Róluk, értük szól Tófalvi Zoltán hiánypótló könyvsorozata.
Frigyesy Ágnes
szekelykor.hu,
Tófalvi Zoltán nagysikerű előadása 1956 erdélyi mártírjairól a Budapesti Székely Kör estjén 2013. január 9-én
Amikor az 1956 erdélyi mártírjai című, tíz kötetesre tervezett sorozatot és forráskiadványt 2007-ben elindítottuk, az akkor rendelkezésünkre álló periratok, levéltári dokumentumok alapján – a marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadóval teljes egyetértésben – úgy képzeltük el: a tizenkét kivégzéssel, a kiszabott büntetések összeadása révén kétezerötszáz év börtönbüntetéssel záruló, úgynevezett „hazaárulási perek” - csak a Szoboszlai Aladár római katolikus plébános nevével fémjelzett politikai perben a tíz halálos, és végrehajtott ítéleten kívül a további negyvenhét vádlottat ezerháromszáz év fegyházbüntetéssel, életfogytiglani kényszermunkával sújtották – bevezető tanulmányai, papírra rögzített, legépelt tervezetei, elkobzott bűnjelei, kihallgatási jegyzőkönyvei, ítéletei, az életrajzi adatok, a letartóztatáskor készült fotók, a hely- és névmutatók – úgymond – „beleférnek” három vaskos, egyenként 750-800 oldalas kötetbe. A negyedik kötetet pedig a „hazaárulási perek” túlélői visszaemlékezéseinek szenteljük – mondta Tófalvi Zoltán történész előadása kezdetén 2013. január 9-én a Budapesti Székely Kör rendezvényén.
Az idén indított Székely Akadémia első rendezvényén, a budapesti Aranytíz Kultúrház épületében megtartott rendkívül érdekes előadásában a történész hangsúlyozta: – A „hazaárulási perek” néven ismert és a kollektív emlékezetben is ekként aposztrofált bűnvádi eljárások és kirakatperek során 102 személyt ítéltek el. A nagyszámú és rendkívül súlyos ítéletek – a négy „hazaárulási perben” tizenkét személyt ítéltek halálra és végeztek ki, huszonegy személyt életfogytiglani kényszermunkára ítéltek, hatvanhat személyt pedig négy és huszonöt év közötti börtönbüntetéssel sújtottak – szerves részét képezték az 1956-os magyar forradalomhoz kapcsolódó, és annak ürügyén 1956. október 24-én kezdődött és 1965-ig tartó retorziónak, megtorlási hullámnak. Egy 1967. évi belügyminisztériumi összesítés szerint politikai okokból 1954 és 1967. december 31-e között összesen 32.840 személyt tartóztattak le.
Tófalvi Zoltán rámutatott: – A Szekuritáté szervei 1950 és 1968. március 31-e között összesen 91.333 személyt tartóztattak le. A magyar forradalom eszméivel való azonosulás, a különböző szervezkedési kísérletek felfedezése, felgöngyölítése kapóra jött és kiváló ürügyet jelentett a belső ellenzék likvidálásához, akár fizikai megsemmisítéséhez is. 1956 és 1962 között, tehát hat év alatt összesen 24.629 személyt tartóztattak le. A retorzió 1958-ban és 1959-ben tetőzött, a „csúcsot” 1959 jelentette – ekkorra göngyölítették fel a szervezkedések, szervezkedési kísérletek döntő többségét –, 8.910 személyt tartóztattak le. Az Állambiztonsági Tanács akkori alelnöke, Constantin Stoica vezérőrnagy által szignált összegzés elismerte, hogy a „belügyi szervek által végrehajtott letartóztatások jelentős része indokolatlan volt”.
Az 1950 és 1968. március 31-e között letartóztatott 91.333 gyanúsított közül 73.636 személyt állítottak bíróság elé. Rajtuk kívül adminisztratív okokból 25.740 személyt internáltak különböző munkatáborokba, megsemmisítő munkatelepekre, 1949-től kezdődően 60.000 személy számára jelöltek ki kényszerlakhelyet. A Nicolae Ceauşescunak szánt összesítés szerint a munkatáborokba internált 25.740 személy közül 4865 paraszt volt – mindannyian az erőszakos kollektivizálás áldozatai -, 4626 munkás, 3423 tisztviselő, 694 kereskedő, 514 volt katonatiszt, altiszt az egykori királyi hadseregben, 857 tanító és tanár, 408 orvos, 218 újságíró és művész, 498 mérnök, 1968 ügyvéd, 33 volt gyáros, 296 nyugdíjas, 45 volt földbirtokos, 2420 foglalkozás nélküli, 315 diák és egyetemi hallgató, 823 pap és 76 egykori rendőr.
Hasonlóan megdöbbentő adatokat tartalmaznak a kiszabott büntetések indokolatlan méretei – mondta Tófalvi Zoltán. A 73.636 bíróság elé állított személy közül 25.441 személyt 1 és 10 év közötti börtönbüntetéssel sújtottak, közülük 2890 legionárus, 1568 az egykori történelmi pártok tagjai, 20.983 más társadalmi kategóriából származó, büntetlen előéletű. 1-25 év közötti börtönbüntetésre 5609 személyt ítéltek, közülük 1682 legionárus, 503 egykori polgári pártok tagjai, 3424 büntetlen előéletű. Életfogytiglani kényszermunkára 290 személyt ítéltek, közülük 71 legionárus, 28 történelmi pártok tagja, 191 büntetlen előéletű. 1950 és 1968. március 31-e között 129 személyt ítéltek halálra, közülük 34 legionárus, 10 egykori történelmi pártok tagja, 85 más kategóriájú és büntetlen előéletű.
A rendkívül súlyos ítéletek mindenike a bukaresti, kolozsvári és jászvásári hadbíróság számlájára írható. Futószalagon hozták az életfogytiglani és halálos ítéleteket. A halálos ítéletekről, kivégzésekről nincsenek pontos adataink. 1958-ban például 34 halálos ítéletet hajtottak végre, de a tényleges adat ennél jóval magasabb. Ezt bizonyítja, hogy 1958-ból 27 nevet említenek, de a Szoboszlai-per tíz kivégzettje közül csak három név szerepel, az érmihályfalvi csoportból kivégzett Sass Kálmán lelkészt és dr. Hollós Istvánt meg sem említik. A túlélők visszaemlékezése szerint a politikai foglyok számára fenntartott börtönökben az életkörülmények a szovjet Gulágokon megtapasztalt állapotoknál is rosszabbak voltak. Ez ellen csak a szamosújvári rabok lázadtak fel 1958. július 14-én, a francia forradalom napján. Ennek a börtönlázadásnak aktív résztvevője, szenvedő alanya volt Szilágyi Árpád, a Bolyai Tudományegyetem IV. éves földrajz-geológia szakos hallgatója, aki még gimnazista korában, 1952-ben az erőszakos kollektivizálás ellen plakátokat írt és ragasztott ki szülőfalujában, Gyergyószárhegyen. Ezeken a plakátokon először használta a „Fekete Kéz” aláírást. A magyar forradalom idején egyetemi hallgatóként levelet írt a Budapesten megjelenő Irodalmi Újság szerkesztőségének, és a levéltitok szentségében naivan bízva részletesen beszámolt a Bolyai Egyetemen kialakult lelkes hangulatról, a diákok nagy részének a forradalom melletti elkötelezettségéről. 1956. november 1-jén a karon néma felállást kezdeményezett a forradalom halottainak emlékére. 1957 februárjában tartóztatták le, előbb hazaárulás vádjával 20 év börtönre ítélték, később a „Fekete Kéz” nevű szervezetben való részvételéért a Kolozsvári Katonai Törvényszék – a korábbi büntetés „megfejeléseként” – 22 év börtönbüntetéssel sújtotta. 1964. július 27-i szabadulása után Balánbányán dolgozott, 1989-ben politikai menedékjogot kapott az Amerikai Egyesült Államokban, Saint Louisban. Ott írta meg és angol nyelven publikálta a The Victime – Az áldozat - című visszaemlékezését. 2003-ban visszatelepedett Csíkszeredába.
A „Bolyai” tudományegyetemen a forradalom napjaiban kialakult, a budapesti, szegedi, debreceni egyetemeken számtalan visszaemlékezésből, önálló kötetekből már megismert forrongással teljesen azonos hangulatról a Csíkszeredában élő Nagy Benedek (a Bolyai Tdományegyetem első csoportjának perében öt év börtönbüntetéssel sújtották), Páll Lajos korondi festő-költő (a Bolyai harmadik csoportjában perében hat évre ítélték) és Szilágyi Árpád leveléből értesülhetünk. Ezek a levelek teljes terjedelemben és jegyzetapparátussal Tófalvi Zoltán köteteiben látnak napvilágot.
A történész érdekes összefüggésekre világított rá: – A „magyar” vonatkozású, a magyar vádlottak elleni perekben a mellényszabóból gyors talpalással „hadbíróvá” előléptetett Macskási Pál őrnagy, majd ezredes „jeleskedett”. A periratokból, visszaemlékezésekből egyértelműen arra lehet következtetni, hogy a vádlottakból, elítéltekből a magyar forradalom eszméivel való azonosulásnak még az írmagját is ki akarta irtani. Az általa elnökölt tanács a legszigorúbb ítéleteket hozta. Életútjának, szerepének pontos felderítése további kutatásokat igényel, de a rendelkezésünkre álló adatok bizonyítják: Macskási Pállal végeztették el a janicsár munkát.
A 15 év börtönbüntetésre ítélt báró Bánffy István megőrizte Macskási Pál halálakor a kolozsvári Igazság napilapban megjelent gyászjelentést, amely a „drága jó férj, édesapa, szomszéd, jóbarát” emlékét hivatott idézni. A minden nehézségen felülkerekedő arisztokrata a gyászjelentés oldalára odaírta: „hamarabb is meghalhattál volna!”
P. Ferencz Béla-Ervin Ferenc-rendi szerzetes a börtönből való szabadulása után megkereste Macskási Pál nyugalmazott ezredes sírját a Házsongárdi temetőben – minden „nagy embert” Erdély Pantheonjában helyeznek örök nyugalomra -, és „megköszönte az életfogytiglani kényszermunkát, a mérhetetlen szenvedést, megbocsájtott neki, majd imádkozott üldözőjéért. Macskási Pál „utóéletének” van egy teljesen ismeretlen fejezete, ami engem a szülőfalujához őszintén ragaszkodó korondiként ma is sokkol – mondta az előadó: – Az 1956-os elítéltek hóhérának felesége – bizonyos Bíró Berta - korondi származású volt, s a férje halála után átköltözött Marosvásárhelyre, a Budai Nagy Antal lakónegyedbe, dr. Pál-Antal Sándor történész akadémikus édesanyjának tőszomszédságába. A lányuk pedig az a Macskási Izolda képzőművésznő, akinek az 1990-es évek elején Marosvásárhelyen, Korondon is volt kiállítása, és aki a támogatói között tudhatta a Szeged-csanádi római katolikus megyéspüspököt. Amióta sorra jelennek meg az erdélyi „hazaárulási perek”-et bemutató kötetek, és publikálom az apja által szignált ítéleteket, mintha a föld nyelte volna el, kámforrá változott. „Sic transit gloria mundi” – Az evilági dicsőség múlandó – tartja a latin közmondás.
Bár látszólag a letartóztatás, a nyomozás, a kihallgatások idején nem érvényesült az „etnikai” elv, a „rendszer ellen szervezkedő elemeket” előre meghatározott klisék, sablonok szerint csoportosították – román vasgárdisták, magyar nacionalisták-irredenták, cionisták, történelmi pártok tagjai, imperialista ügynökök -, a letartóztatottak, elítéltek etnikai megoszlása azt bizonyítja, hogy a Szekuritáté a magyarok által lakott régiókban sokkal „aktívabb” volt, mint a román többségű vidékeken – hangsúlyozta az előadó.
Szoboszlai Aladár román-magyar konföderációra vonatkozó tervezete nem deus ex machina-ként, isteni beavatkozásra született, hanem – ahogyan a debreceni, veszprémi program is bizonyítja – „benne volt a levegőben”.
1959-ben felszámolták a romániai magyar értelmiségképzés legfontosabb központját, a Bolyai Tudományegyetemet. Makfalvi Gábor tanulmányának végkövetkeztetése szerint: „az ötvenes években (sem) beszélhetünk önálló, nemzeti külpolitikáról. Moszkva budapesti helytartói habozás nélkül bármikor feláldozták a szomszéd országokban élő magyar kisebbséget – cserébe azért, hogy a szovjet hatalom által elvárt „jószomszédi viszony ne sérüljön”– mondta az előadó. Mindezek ismeretében kapnak – úgymond – történelmi hátszelet azok a tervezetek, elgondolások, amelyek a román-magyar ellentétek, az erdélyi kérdés megoldását sürgették. Bár a „hazaárulási perek” hadbírósági ítéletei nyomán a tervezetek megalkotóinak egy részét kivégezték, másokat életfogytiglani kényszermunkára, vagy 4-től 25 évig terjedő fegyházbüntetésre ítélték, a szervezkedések börtönökben sínylődő tagjait továbbra is a román-magyar kapcsolatok jobbításának szándéka vezérelte, és az 1989 decemberi rendszerváltást követően elképzeléseiknek azonnal hangot is adtak. A túlélők egy része a politizálást választotta. Varga László református lelkészt a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt, majd mozgalom elnökévé, később tiszteletbeli elnökévé választották. Csiha Kálmán tíz éven át az Erdélyi Református Egyházkerület negyvennegyedik püspöke volt, P. Ferencz Béla-Ervin jelenleg is a gyergyószárhegyi Ferenc-rendi kolostor házfőnöke, rendkívül aktív egyházi vezető. Orbán Péter volt a mozgatója annak az évekig tartó pernek, amelynek során a Szoboszlai-csoport elítélt tagjait felmentették az 1958. május 30-i, 719. számú ítélet hatálya alól. Minden túlélő elsősorban azt szorgalmazta és szorgalmazza, hogy a politikai elítélteket alanyi jogon rehabilitálják. Ugyanis a „hazaárulási perek” a mai napig nem évültek el. Az életfogytiglani kényszermunkára ítélt dr. Dobai István csak évekig tartó pereskedés után 2010-ben kapott kárpótlást a börtönben eltöltött hét esztendőért. A határozat visszamenőleg nem hatályos, tizenkilenc évig egy fitying kárpótlást sem kapott. Dr. Dobai István 1990 után szinte teljesen vakon – imponáló tudásának és műveltségének birtokában – monumentális műveket alkotott. Tófalvi Zoltán köteteiben publikált dokumentumok, mélyinterjúk, beszélgetések nyomán kibomlik előttünk a politikai elítéltek, a Duna-delta munkatáboraiban éveken át szenvedő raboknak, néha a puszta életben maradásért, a túlélésért folytatott küzdelme. Azok maradtak életben – állítják egybehangzóan -, akiknek volt kellő hite és humorérzéke. Szolzsenyicinekre lenne szükség, hogy teljes és hiteles képet alkothassunk a romániai politikai börtönök mintegy százezer ember életét derékba törő világáról.
Tófalvi Zoltán köteteiben közölt dokumentumokból, interjúkból képet alkothatunk a román kommunista diktatúra képmutatásáról, szemfényvesztéseiről is. Nicolae Ceuasescu pártfőtitkár a nemzetközi közvéleményt arról próbálta meggyőzni, hogy 1964 után - amikor amerikai nyomásra Romániában elengedték a büntetés le nem töltött részét (ez volt a hírhedt „gratiere”) - nincsenek politikai foglyok, közben a börtönök tele voltak politikai elítéltekkel.
A letartóztatottak, hónapokon át minden ítélet nélkül vizsgálati fogságban tartottak száma csak a „hazaárulási perek” esetében több százas nagyságrendű. A Szoboszlai-csoport perében kétszáz személyt tartóztattak le és hurcoltak meg. A dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász nevével fémjelzett „ENSZ-memorandum”-perben 1957. március 22-e és július 29-e között letartóztatták Bányainé Szaniszló Ilonát, Jordáky Lajost, Molnár Dezsőt és Sipos Endrét. Tárgyalás és ítélet nélkül 1957 szeptember elejéig vallatták, majd szabadon engedték őket. Jordáky Lajost, a kiváló szociológust, történészt, politikust, írót országos „Canossa-járás”-ra is kötelezték.
A Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkészhez kapcsolódó politikai per meghurcoltjaival kapcsolatosan nincs pontos adatunk – mondta az előadó. A beidézett és kihallgatott tanúk száma alapján itt is mintegy száz személy letartóztatásával kell számolnunk. Ha egyáltalán rangsort lehet felállítani a politikai perek hierarchiájában, akkor kijelenthetjük: ez volt a legkegyetlenebb, legkevesebb túlélőt „produkáló” politikai perek egyike. Bár a harmincegy vádlott közül egyik sem beszélt román nyelven, ez az egyetlen per, amelyben még véletlenül sincs magyar nyelvű kihallgatási jegyzőkönyv. Annak ellenére, hogy a vallatásra, kihallgatásra Nagyváradon került sor, az állambiztonsági tisztek igen jelentős része magyar anyanyelvű volt. A periratokból az is kiderül: Wohl Zoltán nagyváradi szekus őrnagy önként jelentkezett Sass Kálmán és dr. Hollós István szamosújvári kivégzésére, mert látni akarta, hogyan múlnak ki. A Szekuritáté részéről ezért „delegálták” őt a halálos ítéletet 1958. december 2-án 14,30 és 15,00 óra között végrehajtó kivégző osztagba. Szadista kéjjel vallatta, kínozta a letartóztatottakat.
Amikor a kutatást Tófalvi Zoltán 1990 elején végre elkezdhette, a harmincegy elítélt közül már csak öten éltek. Amikor az ítéletet kihirdették, a politikai foglyok életében – a letölthetetlennek tartott börtönévek száma, a nyomasztó kilátástalanság, reményvesztés, egyhangúság ellenére – viszonylag csendesebb időszak következett. Ezzel magyarázható, hogy a visszaemlékezések zöme valamelyik börtönt, a Duna-delta poklait, az örökös éhezés emlékeit idézi. Nem véletlen, hogy a börtön-emlékeket idéző kötetek nagy része nem a vizsgálati fogságról, a vallatásról, hanem az ítélet kihirdetése utáni tényleges börtönről szól. Balaskó Vilmos emlékirata az egyetlen olyan dokumentum a börtön-irodalomból, amelyből hitelesen megismerhetjük, rekonstruálhatjuk a romániai siralomházakat. Nincs méltó társa sem a román, sem a német nyelvű börtön-visszaemlékezések körében. Értékét növeli, hogy 1983-ban, a teljes megvakulása előtt – a börtönben elszenvedett kínzások miatt következett be – négy vaskos füzetbe vetette papírra a börtönemlékeit. Pontosan tudta: ha véletlenül házkutatást tartanak nála – amire „minden esélye megvolt” -, végrehajtják az alapfokon kiszabott halálos ítéletet, amelyet nemzetközi hírnevű szobrászművész bátyja, Balaskó Nándor közbenjárására változtattak életfogytiglani kényszermunkára.
A Szoboszlai-per 57 vádlottja közül 10 személyt 1958. május 30-án a temesvári „Május 1” munkásklub nagytermében a Kolozsvári III. Hadtest Katonai Törvényszéke 719/1958-as számú határozata alapján halálra és teljes személyi vagyonuk elkobzására ítéltek. A fellebbezési procedúra után az alapfokon hozott halálos ítéletet a Román Népköztársaság Legfelsőbb Bíróságának Katonai Kollégiuma az 1958. július 24-i, 206/1958-as számú végleges döntésével helyben hagyta – jelentette ki az előadó.
A Legfelsőbb Törvényszék Katonai Kollégiuma a tíz halálra ítélt ügyében formálisan 1958. július 25-én fellebbezési kérelemmel fordult az ország akkori törvényhozó szervéhez, a Nagy Nemzetgyűléshez, ahol akkor 44 magyar anyanyelvű képviselő „bólogató Jánosként” minden előterjesztést gondolkodás nélkül megszavazott. A Nagy Nemzetgyűlés elnöksége 1958. augusztus 22-én egyhangú döntéssel a halálbüntetés megváltoztatására irányuló kérést, kéréseket visszautasította. A tíz halálra ítéltet – ahogyan azt Tófalvi Zoltán sorozatának első kötetében a hazai román és magyar történetírásban először publikált kivégzési jegyzőkönyvek bizonyítják – 1958. szeptember 1-jén, éjszaka 23 és 24 óra között a Szekuritáté temesvári börtönében kivégezték. Mégpedig úgy, hogy az emberi méltóság legutolsó lehetőségétől is megfosztották őket: nem nézhettek szembe hóhéraikkal! A szemüket bekötötték, arccal a fal felé, háttal állították a kivégző osztagnak, majd agyonlőtték őket. A „módszer” nagyon emlékeztet a szovjet NKVD által a több mint húszezer lengyel katonatiszt és értelmiségi ellen a Katyn-i erdőben 1940 tavaszán végrehajtott mészárláshoz. Azzal a különbséggel, hogy a Katyn-i mészárlás áldozatainak földi maradványait részben a háború idején, majd a későbbi feltárások során megtalálták, miközben a romániai politikai kivégzettek hozzátartozói ma sem tudják emberhez méltóan eltemetni szeretteiket. Több mint fél évszázada kéréseikkel hiába ostromolják Románia Központi Büntetés-Végrehajtási Intézetének parancsnokságát, mindig elutasító vagy semmitmondó válaszokat kapnak. Holott a kivégzési jegyzőkönyvek szerint a holttesteket a halál beálltának megállapítása után átadták az illetékes börtönparancsnokságnak, akik a tetemeket eltemették, elkaparták. Ennek pedig valamilyen nyilvántartásban nyoma kell legyen! Sajnos a húsz éve folytatott kutatás során ilyen dokumentumra nem bukkantunk – hangsúlyozta az est előadója.
A kivégzési jegyzőkönyvek minden kétséget kizáróan eloszlattak olyan, a hozzátartozók, túlélők körében is elterjedt legendákat, hogy a Szoboszlai-csoport halálraítéltjeit az aradi, esetleg a jilavai börtönben végezték ki. Az aradi helyszín ellen a legfontosabb érv: az aradi börtönnek nem volt kivégzési, azaz pallos joga. Ez csak azokat a börtönöket illette meg, ahol hadbíróság, katonai törvényszék működött. A Kolozsvári Katonai Törvényszék kivégző helye a szamosújvári börtön volt.
Az 1958. szeptember 1-jén a Szekuritáté temesvári börtönében krisztusi korban kivégzett Szoboszlai Aladár az 1955 novemberi genfi konferencia hatásában reménykedett, hitte, hogy a hidegháború után enyhülés következik, hogy Közép és Délkelet-Európában – azaz: a szovjet blokkban is – változások következnek. Ebben a hitében dolgozta ki a keresztény ideológián, a politikai pluralizmuson, a több pártrendszer bevezetésén alapuló Keresztény Dolgozók Pártjának, néhány kitételében ma is alkalmazható programját…
Szoboszlai Aladár az 1958. január 31-i kihallgatási jegyzőkönyvben a román-magyar konföderációra vonatkozó tervezetének keletkezéséről is vallott: – Olyan alternatívát dolgozott ki, amely Kossuth Lajostól kezdve számos, felelősen gondolkodó, az „erdélyi kérdés” megoldását az európai stabilitás szempontjából is halaszthatatlan és elodázhatatlan feladatnak tekintő magyar és román értelmiségit foglalkoztatott:… Ha Confederatios alapon magyarok s románok megegyeznének, megmaradna igazán nemzeti önállóságuk, függetlenül orosztól, némettől, angoltól, mindenkitől függetlenül lehetnének románok, magyarok s megmaradna olajuk, az aranyuk s nemzeti bankjuk. A sovinizmus már rég elrabolta józan látásukat. Kevesen látják, hogy az 1 millió magyarnak Erdélyben kisebb ellenfele a 3 millió román, mint a 180 millió orosz vagy a 80 millió német.”… Szoboszlai nem megreformálni akart, hanem a rendszert teljesen megváltoztatni. Arra kereste a választ: milyennek kellene lennie a társadalomnak, az államnak, hogy a polgárok számára elfogadható legyen, hogyan lehetne a regnáló politikai hatalmat megdönteni, s végezetül: hogyan lehetne a román-magyar kérdésben mindkét fél számára elfogadható megoldást találni? Mintegy válaszként dolgozta ki a Keresztény Dolgozók Pártjának programját, illetve a román-magyar konföderáció tervezetét. Bár torzóban maradt, mégis imponáló életmű. Ugyanez elmondható Sass Kálmán két tanulmányáról, az érmihályfalvi református egyházközség Aranykönyvébe diktált bejegyezéseiről. A rájuk bízott nyájért, az általuk irányított közösségért érzett felelősség munkált minden tettükben… Sass Kálmán kivégzése előtt a börtön siralomházában szolgatársával, Balaskó Vilmossal, és a római katolikus dr. Hollós Istvánnal puliszkával és vízzel minden este úrvacsorát vett. Állandóan azt hajtogatta: „Szétlövik az okos fejemet!” Tudatában volt alkotó, szervezői és vezetői képességeinek – mondta Tófalvi Zoltán.
Szoboszlai Aladár és Sass Kálmán emberi nagysága a kivégzés előtt mutatkozott meg igazán. Szoboszlai Aladártól a kivégzés előtt a fegyőr megkérdezte: „Nem félsz? Meg fogsz halni!” Csak annyit válaszolt: „Miért félnék? Mi, papok hirdetjük a mennyeknek országát!”
Sass Kálmánt a rabtársai által készített papucsban vitték a kivégző osztag elé, mert a vallatások során a talpát addig verték, hogy alig tudott járni. Méltósággal halt meg.
Sass Kálmán tűt nyelt, hogy ne tudják vallatni. Kioperálták a torkából. Utána bolondnak tetette magát. Ekkor a kezeit összekötötték a lábaival, egy vasrúdra akasztották, és egy vasrúddal addig verték a talpát, míg elájult.
Ezért nem tudott a vizsgálati fogság teljes ideje alatt talpra állni.
A kihallgatási jegyzőkönyvek mindenikét aláíratták. Abban senki nem kételkedik, hogy az előre megfogalmazott ítélet prekoncepciójának megfelelően minden kihallgatási jegyzőkönyv tele van nem csak valótlan állításokkal, hanem súlyos vádakkal is. Jószántából senki sem állít magáról ilyen megfogalmazásokat: „irredenta, nacionalista, kommunista ellenes neveltetésemnek köszönhetően…”
Tófalvi Zoltán köteteiben – hazai könyvkiadásban először – éppen ezért a magnószalagra, videokazettára rögzített mélyinterjút, vallomást, visszaemlékezést „összeszikráztatja” a levéltári dokumentumokkal, a kihallgatási jegyzőkönyvekkel. Előbb a visszaemlékezést, utána a levéltári dokumentumot közli. Nem a visszaemlékezés igazságtartalmát kérdőjelezi meg, senkit nem akar dehonesztálni, éppen ellenkezőleg: azt a kort próbálja minél hitelesebben bemutatni, amelyben a „hazaárulási kirakatperek”-et megrendezhették, amelyben a szó jogi értelmében ártatlan embereket – hiszen a vélemény megfogalmazása nem bűncselekmény! – halálra ítélhettek, kivégezhettek. Minden demokrácia alaptörvénye: a vélemény szabadsága. Bár a szovjet blokk országai „népi demokráciaként” definiálták önmagukat, valójában a legsötétebb diktatúrát, az állandó félelem és rettegés légkörét vezették be.
Tófalvi Zoltán kötetei közel fél évszázados, jogfosztással teli, az emberi méltóság gyakori lábbal tiprásáról ismert korszak minél hitelesebb keresztmetszete kíván lenni… Tizenkét elítélt esetében a legdrágábbat, az életüket oltották ki, a „szerencsésebbnek” tartott kilencven egykori politikai fogoly pedig több évi börtönbüntetéssel fizetett. Róluk, értük szól Tófalvi Zoltán hiánypótló könyvsorozata.
Frigyesy Ágnes
szekelykor.hu,