Vadászati múzeum született
A múzeumba belépve hatalmas elefántfej az első, ami megragadja a figyelmet. Hamiskásan néz, kissé oldalra fordítva fejét, agyarai csillognak a fényben. Impozáns látvány, akár a múzeum névjegye is lehetne – bár szívesebben venném első benyomásnak egy barnamedve látványát. De aki a májusban megnyíló sepsiszentgyörgyi vadászati múzeumot meglátogatja, láthat, sőt, simogathat is barnamedvét. A Bene-házban még javában folyik a munka, s bár kívülről csak az építészek tevékenysége látható, benn is alakulnak már a kiállítási termek: a kép, mit még ily kezdetleges állapotában is mutat, lenyűgöző.
Szerencsés találkozás
A sepsiszentgyörgyi vadászati múzeum létesítését több évvel ezelőtt kezdeményezte Sárkány Árpád, akkor a Székely Nemzeti Múzeumban képzelte el az általa felajánlandó anyag bemutatását – ez a terv akkor meghiúsult. Aztán a véletlenek kisebb sora szükségeltetett: jó időben jó partnerekkel szóba állni. A városvezetés még a múlt ciklus elején, az integrált városfejlesztési terv előkészítésekor felkarolta az ötletet, a műemlék Bene-házban képzelve el a tárlatot. Pályázás, kivitelezés – néhány évet felölelt, de most már kézzelfogható valóság a vadászati múzeum. Hogy miért oly szívügye ez Sárkány Árpádnak? A mi vidékünk egyik legnagyobb értéke a sokszínű és nagyon sok vadfajban reprezentált vadvilág, állatvilág, egyik hírességünk a vadállományunk – magyarázza. Erdélyben a vadászat már a középkorban a fejedelmek által megszabott rendeletek és törvényes keretek között zajlott. A vadászatot minden korban és minden rendszerben törvény szabályozta, mert ez az embernek a legrégebbi mestersége, amit tudatosan végzett. Nos, Sárkány Árpád családjában hagyományos a vadászat mestersége, ő maga – talán nem túlzunk, ha azt mondjuk – Erdély vagy akár Románia legnagyobb vadásztató vállalkozását működteti (vendégül látta már a spanyol királyt is), s a két generáción át felgyűlt, nagyon gazdag és változatos trófeagyűjtemény megmutatkozásra kívánkozik. Vagy ahogy Sárkány Árpád fogalmaz: közkinccsé kell tenni. Ilyen egyszerű: egy gesztus, egy felajánlás, és Háromszék olyan létesítménnyel gazdagodik, mely nem csupán a turistákat vonzza, de lehetőséget biztosít iskolások nemzedékeinek úgy felnőni, hogy erdeink-mezeink vadvilágát ne csak a tankönyvekből ismerhessék meg.
Erdei csendélet
A múzeum első termében kialakított Kárpát-kanyar dioráma ekként jellemezhető: erdei csendélet. Mert az nehezen elképzelhető, hogy a két lábon ágaskodó, karmait kieresztő, félelmetesen vicsorgó barnamedve (őróla lesz még szó) mellett békésen álldogáljon egy szarvas, előttük farkas, kissé odébb vaddisznó, mellettük a vadkacsa, s mindezt nyugodtan szemlélje a sziklafokon pihenő hiúz. A bemutathatóság kedvéért el kell tekinteni a valóság megjelenítésétől – de ezt az apróságot leszámítva minden életszerű. Már amennyiben a műanyag világ életszerű lehet. Mert itt minden mű: a kövek, a növények, a cserefa. Egész iparág alakult ki, Kínában olyan málnabokrot készítenek, hogy nemcsak a medvének, de a látogatónak is kedve támad csemegézni. Amerikában pedig különböző pozíciókban gyártják a vadállatok vázát, csak rá kell húzni az elejtett állat bőrét, kialakítani arcát, és máris kész a preparátum (hol is van az már, amikor a templom tornyából első repülésére indult bagolyfiókát befogtuk, napokig leparittyázott verebekkel etettük, s amikor mégis kimúlt, formalinnal preparáltuk – igaz, pár év múlva szét is hullott a trófea). És a kövek – hát azokat csak itt, a szomszédban, Keszthelyen gyártották. Mert a múzeum berendezését szakemberekre bízták, a Keszthelyi Helikon Kastélymúzeum vadászatimúzeum-részlegének igazgatója, Tóth Csaba irányításával, Magyarovits Károly – Karcsi – preparátor, Boros Zoltán vadászfestő közreműködésével készül a berendezés. A diorámához szükséges kellékek, például a műgyanta kövek készítését már tavaly nyáron elkezdték – magyarázza Karcsi. És azt is megindokolja, miért e műanyag világ: tonnás súlyú köveket még csak-csak be lehetne hurcolni a múzeumba, de az élő növényzet már nem bírná sokáig, állandóan cserélni kellene, és ami ennél fontosabb: velük-általuk számos élősködő kerülne be, melyek a preparátumokat idővel tönkretennék. Ezért hát a kegyes csalás.
A Kárpát-medence diorámájának preparátumai egyébként javarészt Sárkány Árpád adományai, néhány állatot a Székely Nemzeti Múzeum adott kölcsön. A hiúzt például, mert az immár az uniós csatlakozás óta szigorúan védett vad Romániában, másként nem lehetett volna beszerezni.
Ami majd idővel
A vadászati múzeum törzsanyaga id. Sárkány Árpád hagyatéka és Sárkány Árpád gyűjtése, de ez csak a magja, mert a kiállítást bővíteni szeretnék. Ennek érdekében a Székelyföldön gyűjtést hirdettek meg: mindenféle olyan tárgyat várnak (adományként vagy csak időleges kiállításra), amelynek valami köze van a vadászathoz a trófeáktól a történelmi tárgyakon és dokumentumokon át a képzőművészeti alkotásokig. És nagyon szeretnék, ha a történelmi családok, melyeknek leszármazottjai itt maradtak, vagy hazatelepültek Háromszékre, a birtokukban levő családi ereklyéket a múzeum rendelkezésére bocsátanák. Nemrég nagyon érdekes adományt kapott a múzeum számára Sárkány Árpád: 1942 szeptemberében Háromszéken járt és Ozsdolán vadászott Horthy Miklós, és az akkori vadőr, Szekrény Mihály felesége a kormányzót az általa elejtett kapitális szarvasbikával megörökítő fényképet küldte el. A hírességek háromszéki vadászatait egyébként több fénykép is bemutatja majd.
Rendellenes trófeák
Vadászathoz vajmi keveset értő ember számára a rendellenes trófeák furcsák is, érdekesek is, de hogy ezek lennének a vadász legnagyobb büszkeségei? Sárkány Árpáddal irodájában beszélgetek, a falakon körbe nem győztes trófeák, tizenannyi ágas, teljesen szimmetrikus szarvasagancsok, hanem azok a szaknyelven rendellenesnek nevezett fejdíszek. Azt hittem, a díjnyertes trófeákat becsesebb helyen tartja, de elmagyarázza: az a vadász – és itt jön közbe egy nagyon fontos foglalkozás megnevezése: a vadgazda – igazi dicsősége, ha ki tudja emelni az állományból azokat az egyedeket, amelyek degeneráltak, betegek. Ez a vadgazdálkodónak a legfontosabb feladata. Azok az egyedek, amelyek genetikai hibából korcsan vagy selejtként vannak az állományban, csak rontják az állomány minőségét, szaporítás szempontjából is károsak, mert továbbviszik a génhibákat. A vadászoknak nagy csemege mindig, amikor egy ilyen trófeát be tudnak gyűjteni. Mert tudni kell, egy vadászat nem úgy zajlik, hogy elindul a hajtás, aztán a legelső vadat, amelyik puskavégre kerül, lelövik, s ha még jön, azt is. A vadászat nagyon jól körülhatárolt keretek között zajlik, nem is mehet ki bármikor bárki vadászni, nem is mehet ellenőrizetlenül, az amatőr vadászok csak hivatásos kíséretében mehetnek ki az erdőbe, és csak azt lőhetnek meg, amit a hivatásos vadász vagy a terület vadgazdája megenged. Ha valaki igazi vadásznak és vadgazdának tartja magát, hát elsősorban a rendellenes fejdíszű egyedeket kell kiemelnie a populációból – nos, ezekből látható majd néhány „gyönyörű” példa a harmadik teremben: lefelé, hátrafelé nőtt szarvasagancsok, némelyiken, mint a fán, nagy göcsök. A legutolsó teremben egy vadász szobáját rendezik be – ennek indokoltsága, hogy minden vadásznak büszkesége a saját kis vadászszobája, ahol vadászati felszereléseit, könyvtárát tartja, fényképeit kiteszi, kedvenc trófeáit kiállítja.
Kicsi őzből nem lesz szarvas
Hadd szóljunk pár dicsérő szót a Bene-ház felújítását végző cégről: fenn is, de a pincerészben különösen szép munkát végeztek, az odalenn a vakolatból itt-ott kihagyott kövek nemcsak szépek, de sajátos hangulatot is árasztanak. A múzeum megálmodói itt szabadjára engedhették fantáziájukat, hiszen bőséges tér állt rendelkezésükre: lesz itt életnagyságú medvebarlang, itt állítják ki a Székely Nemzeti Múzeum tulajdonában levő barlangimedve-koponyát és -csontokat. Érdekes ötlet az állatsimogató: Karcsi meséli, a keszthelyi múzeumban amiatt aggódtak, a gyerekek letörik esetleg a kacsa csőrét, kopaszra simogatják a medvét – hát nem ez történt, ott az állatsimogató a gyerekek kedvenc terme. Ugyancsak a gyerekeknek – amúgy az egész alsó szintet számukra rendezik be – szól a vadállomány bemutatását szolgáló audiovizuális terem, ahol érintőképernyős berendezésekre telepített programokból, kisfilmekből mindent meg lehet tudni azokról a vadfajokról, amelyek erdeinket benépesítik. Például, hogy a gyerekek meg tudják különböztetni, az őz külön állatfaj, és a szarvas külön, hogy kicsi őzikéből soha nem lesz nagy szarvas, és fordítva. És ez a terem lesz alkalmas az élő biológia- vagy földrajzórák megtartására is – már ha a diákokat el lehet cibálni a lézerpuskás vadászattól. Mert ilyen is lesz odalenn.
Afrika, a nagy kaland
A földszintre visszatérve, még egy terem várja a látogatókat: az Afrika-terem. Hogy ennek berendezését mi indokolta, arról meséljen Sárkány Árpád: – Afrika óriási kaland mindenki számára már olvasás szintjén is, az afrikai kontinens lenyűgöz mindenkit. Lévén azok a körülmények, amelyek között az elmúlt generációk vadászai éltek, nagyon kevesen jutottak el a mi vidékünkről Afrikába. Viszont kívülről ismerjük az afrikai állatokat, mivel sok, magyarul megjelent irodalom foglalkozik az afrikai vadászatokkal, híres vadász íróink írtak Afrikáról, nagyon sok nemzedék felnőtt Kittenberger Kálmán, Széchenyi Zsigmond könyveit olvasva. Afrikának tényleg van egy hívása, az ember érzi, hogy neki oda valamikor vissza kell térnie. Afrika legnagyobb vonzereje a tábortűz, azt mondják neki a feketék, hogy az afrikai tévé. Tehát Afrikát be szerettük volna mutatni úgy, ahogy mi láttuk és ahogy az emberek általában elképzelik. És – bár az ottani diorámát még kezdetleges állapotában láttam, a hang- és fényhatások sem működtek, és a kafferbivaly is még a folyosón álldogált – valóban: mint a filmeken. Az Afrika-terem preparátumait egyébként egy spanyolországi magángyűjteményből vásárolta meg Sárkány Árpád, ideszállításuk sem volt nehézségektől mentes.
A medve nem játék
Említettem, a Kárpát-kanyar állatvilágát bemutató dioráma félelmetes barnamedvéjéről lesz még szó. Mert ugyebár a trófeák, a preparátumok megtalálták helyüket a múzeumban. De mi lesz a vadásztörénetekkel? – kérdeztem Sárkány Árpádot. Nos, ő a barnamedve történetét mesélte el: – Ezt a medvét én ejtettem el ezelőtt három évvel, amikor már rég elhatároztam, medvét többet nem lövök. A medve nem olyan vad, mint a nyúl vagy a vaddisznó, ami olyan könnyen regenerálódik, és annak ellenére, hogy a medveállomány túlszaporodása sok gondot is okoz, nem ellenség és nem kiirtandó vad, de az etika is azt mondja, legfennebb egy trófeája legyen a vadásznak ebből a vadfajból. Ezelőtt tehát három évvel egy hajtáson vettem részt a Kakukk-hegyen, ezerötszáz méter magasságban, én irányítottam a hajtást az autóktól alig száz méterre, velem volt egy társam, aki nem vadász. Ekkor rontott ránk ez a medve, már messziről látszott, nagyon nagy példány. Mi, vadászok általában ilyenkor rászólunk a medvére, mert az alapvetően fél az embertől. És amikor rászóltunk, még közelebb jött, és még közelebb, és akkor a társam, aki a hátam mögött állt, nagyon megijedt, és nagyon kezdett kiabálni. Valószínű, ez a medvét feldühítette vagy megijesztette, elég az, hogy tényleg ránk futott, és akkor már én is úgy láttam, nincs más választás, muszáj meglőjem. Körülbelül harminc évre becsülték az életkorát, ami tekintélyes kornak számít, hiszen állatkertekben 25–30 évet él a barnamedve, de szabad területen kevesebbet. És akkor elhatároztam, ezt a gyönyörű egyedet, mely olyan csodás környezetben élt, ha már elejtettem akaratomon kívül, hát közkinccsé teszem. Elvittem Spanyolországba, ahol egy nagyon jó preparátor életnagyságban elkészítette. Tulajdonképpen a medve, amikor két lábra áll, vagy azért teszi, hogy jobban lásson, vagy pedig azért, hogy ijesszen, de amikor már támad, azt négy lábról teszi. És az a medve így állt fel előttünk, és a társam ezt már nem bírta kiabálás nélkül, ekkor vette felénk az irányt a medve, és hogy mi lett volna a találkozás kimenetele, nem tudom, de ezt nem is nagyon érdemes megvárni. Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),