Magyar-e vagy?
Igen, az vagyok, mondanám, és javítanám a kérdést is: Magyar vagy-e?
A buszon munkába menet hallgatom az embereket.
– Hát mit akarsz, miből lenne pénz az egészségügyre, oktatásra, amikor az adónkat a románokra, ukránokra, szlovákokra, szerbekre költi Orbán? Én kidolgozom a belem, aztán támogatják az ukránokat, románokat az én adómból!
– Ide jönnek nyugdíjért! Felveszik a nagy nyugdíjat, otthon aztán jól élnek belőle!
– A kölykeiket mi etetjük... Mi közöm hozzá, milyen iskolába jár az a szlovák vagy ukrán kölyök?
Kolléganőm a munkahelyen folytatja a suttogó propagandát (nem mondhatom el, hol, ez itt nem a reklám helye...)
– Vegyen sorsjegyet is, támogatja vele a stadionépítést és az ukránokat... Ha vesz egy sorsjegyet is, nem csak adóját utalja át, a román vállalkozók is sok pénzt kapnak... Eltartja vele az élősködőket!
Ebédszünetben megkérdezem tőle: – Szerinted én magyar vagyok-e? – Persze, válaszolja. – Nos, mondom, képzeld, én „román” vagyok... Néz rám, mint a borjú az új kapura.
– Hogy lehet ?– csodálkozik – Se nem látszik, se nem hallatszik... Te tényleg román vagy?
– Erdélyi vagyok, mondom, erdélyi magyar.
Néz rám, mint olyanra, aki megette a nemzet vajaskenyerét.
– Már 25 éve fizetek adót és járulékokat, hogy neked nyugdíjad legyen... Tudod?
Hallgat. Arcáról csalódottság süt. Nincs ellenérve. Csak úgy utál...
A 2005-ös népszavazás óta folytatják a suttogó propagandát azok, akik most is inkább a szír, iraki, afrikai migránsokat fogadnák szívesen Magyarországon. Tőlük nem sajnálnák az adóforintjaikat. És a kedvenc kockás ingüket is odaadnák egy szavazatért.
Negyedszázada, amikor Magyarországra jöttem Szegeden szerettem volna kérelmezni a magyar állampolgárságot. Akkoriban nem volt ez olyan egyszerű, mint manapság. Amikor minden papírom együtt volt, bementem a szegedi anyakönyvi hivatalba, és megpróbáltam benyújtani állampolgársági kérelmemet. A szolgálatos tisztviselő hölgy kinyitotta a dossziét, belenézett, és megjegyezte: – Akkor hát maguk románok...
– Nem, mondtam, mi magyarok vagyunk.
– Hol született? – kérdezte élesen.
– Hargita megyében – mondtam.
– És az nem Románia?
– De, most az – válaszoltam. – De Ön bizonyára kanyarós volt, amikor a Trianoni békét tanították az iskolában... Egy magyar köztisztviselőnek illene tudnia...
– Maga itt nem fogja beadni a kérelmet – üvöltötte, és valósággal hozzám vágta a dossziét.
Másnap reggel felültem a vonatra és Budapestre utaztam. Belügyminisztérium, Honosítási és állampolgársági osztály. Akkor volt ilyen. Az osztályvezető asszony (ma is emlékszem a nevére, dr. Madari Edit), amikor előadtam panaszom, azt mondta: – Asszonyom, bocsásson meg, szeretnék úgy beszélni magyarul, ahogyan Ön...
Kérelmemet soron kívül iktatták, panaszomat is felvették. Másnap Szegeden az anyakönyvi hivatalban kerestem a hölgyet, hogy átadjam neki a budapesti iktatószámot. Kollégája tájékoztatott: – Már nem dolgozik itt. Tegnap elküldték. Valami mocskos román feljelentette. – Én voltam az – mondtam csendesen.
A házban, ahol lakom, némelyek úgy hívnak a hátam mögött: „a román asszony”. A magyarországi társadalom egy része úgy érzi, a határon túli magyarok az anyaországiak szájától veszik el a falatot, az utcahosszán internetkávézót és telefonboltot működtető arabot, a minden második boltban hamisított bóvlit áruló, magyarul soha meg nem tanuló kínait többre becsüli, mint saját nemzettársait. Tőle nem sajnálja elcsalt adóforintjait. És a cseperedő, már magyarul jól beszélő kínai csemetének nagyobb becsülete van, mint a határon kívüli, támogatott magyar diáknak.
Magyar-e vagy? – kérdezik. – Az vagyok. És javítom a kérdést:
– Magyar vagy-e?
Réthy Emese
Nyugati Jelen (Arad)