Krisztus ügyéért szenvedett
Beszélgetés Nm. Ft. Schönberger Jenő püspökkel Scheffler János közelgő boldoggá avatása kapcsán
Idén július 3-án boldoggá avatásra kerül sor Szatmárnémetiben, a Jézus Szíve Búcsú keretében. Scheffler János vértanú püspök boldoggá avatása nemcsak a szatmári egyházmegye hívei, de az összmagyar katolikusság számára kiemelkedő esemény, sokak közös ünnepe. Tájainkon ez lesz minden idők harmadik boldoggá avatása Szent László (1192) és Bogdánffy Szilárd (2010) után. Beszélgetőtársunkat elsősorban a vértanú püspök alakjáról, emlékéről, valamint az örömteli esemény lelki, illetve gyakorlati előkészületeiről kérdeztük.
A Szentatya 2010. július 1-jén jóváhagyta azt a dekrétumot, amely elismeri Isten Szolgája, Scheffler János szatmári püspök vértanúságát. Ezzel a szatmári egyházmegye vértanú püspökét a boldogok sorába iktathatják. Régen várt döntés ez...
– Igen, régen vártuk ezt a napot. A kommunizmus éveiben nem is mertünk gondolni arra, hogy valaha vértanú püspökünket a boldogok sorába iktatja a Szentatya. Viszont a ’89-es fordulat után lehetségessé vált az újraindult püspökség keretében a boldoggá avatás kérése. Amikor kinevezték elődömet, Reizer Pált püspökké, mindjárt az első feladatok között szerepelt ez. Természetesen nemcsak a mi egyházmegyénk volt és van ilyen helyzetben, hanem Románia-szerte nagyon sok egyházmegye.
Amikor a boldoggá avatás perének elkezdését latolgatta a püspök atya, ennek az ügynek a posztulátorává kinevezte páter Szőke János szalézi szerzetes atyát, aki az eljárást megkezdte az egyházmegyénkben. Az egyházmegyei szakaszában ennek az eljárásnak össze kellett gyűjtenie minden lényeges írott forrást, minden fontos szóbeli tanúvallomást és iratot Scheffler János püspök atya életútjáról és vértanúságáról. A tanúvallomásokat nagyon aprólékos, közel száz kérdésből álló kérdőív segítette.
A történész szakértők összegyűjtöttek minden fontos dokumentumot, a teológusok megvizsgálták az írásos hagyatékot, és mindezekről részletes szakvéleményeket készítettek. Amikor helyi szinten minden vizsgálat megtörtént, és összeállt a hatalmas terjedelmű anyag, akkor az aktákat hitelesítésük után ünnepélyesen lezárták, lepecsételték, majd 1996 őszén Rómába küldték. Az eljárás második szakasza ott folytatódott: megvizsgálták és elismerték az egyházmegyei eljárás szabályszerűségét.
Az iratok alapján 2002-ben elkészült az úgynevezett Pozíció könyv formájában, olasz nyelven, amit először a történészek vizsgáltak át, utána a teológusok. Ez után került az anyag a kongregáció bíborosaihoz. A történészek nyilatkoztak a dokumentációról, annak teljességéről, megbízhatóságáról, hitelességéről, a teológusok a vértanúságról, a bíborosok összegző és egyöntetű pozitív véleménye után pedig a kongregáció bíboros prefektusa a pápa elé tárta az ügyet, aki, mint egyedüli bíró, meghozta a döntést az életszentségről. Mivel vértanúról van szó, nem volt szükség csodára a boldoggá avatáshoz. A szentté avatáshoz viszont csoda felmutatására lesz majd szükség.
Mit is jelent pontosan valakinek a boldoggá avatása?
– A boldoggá avatás ünnepélyes kijelentése annak, hogy az elhunytat Isten felvette a boldogok seregébe, azaz Isten színe látására jutott. A boldoggá avatás mindig megelőzi a szentté avatást, de teológiai tartalmuk azonos: annak ünnepélyes kinyilvánítása, hogy az adott személy hősies fokon gyakorolta a keresztény erényeket, vagy életét áldozva tett tanúságot a Krisztusba vetett hite mellett, azaz vértanú.
A boldoggá avatásnak területileg korlátozó hatálya van, ez azt jelenti, hogy csak egy bizonyos területen, egy bizonyos közösségben engedélyezi a boldoggá avatott tiszteletét. Ez a közösség lehet egy részegyház, például egyházmegye, egy adott országban élő közösség, vagy például egy szerzetesrend. A szentté avatás, szemben a boldoggá avatással, az egész egyház számára kötelező jelleggel előírja az illető szent liturgikus tiszteletét.
Milyen ember, milyen püspök volt Scheffler János?
– Erre a kérdésre, úgy érzem, nehezen tudok válaszolni. Nagyon sok mindent kellene elmondanom, és biztos, hogy kimerítően nem fog sikerülni. Megpróbálom időben és térben elhelyezni. Az időintervallum 1887– 1952. Magyar világ, majd pedig az első világháború, Trianon, aztán a második világháború előtt még a bécsi döntés, a második világháború, utána pedig a kommunista uralom.
Ezek az időbeli tények jellemzik az életét, és biztos, hogy nagyon mély nyomot hagytak benne. Kálmándon született, egy Nagykárolyhoz közeli sváb községben, de magyar világban, magyar iskolában járt, ízig-vérig magyarrá lett. Ebből a kicsi községből indult el, és elég nagy utat járt be. Tanulmányait Kálmándon, Szatmárnémetiben, Budapesten végezte, 1910. július 6-án pappá szentelték.
Utána is folytatja a tanulmányait a római Gregoriana egyetemen, ahol 1912-ben kánonjogból doktorátust szerez. Ezzel a tanulás számára nem fejeződik be, hiszen beiratkozik a Pázmány Péter Tudományegyetem Hittudományi Karára, és magánúton készül az alapvető és ágazatos hittan vizsgára. 1915. novemberében az egyetem a hittudomány királygyűrűs doktorává avatja. Közben volt segédlelkész, a papnevelő intézet tanulmányi felügyelője és filozófiatanára, hitszónok, gimnáziumi hittanár, plébános, teológiai tanár, aztán a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem egyházjogi tanszékének tanára 1940-ben.
1942. március 26-án érkezik a püspöki kinevezését közlő pápai bulla, majd a nagyváradi kormányzói kinevezés, május 17-én pedig a Szatmári Székesegyházban Serédi Jusztinián hercegprímás, Glattfelder Gyula csanádi és Madarász István kassai püspökök segédletével, püspökké szenteli. Nagyon szép lelkipásztori programot tűzött ki maga elé, amit első körlevelében meg is fogalmazott.
Először a püspöki címerére utalva elmondja, hogy miért is választotta azt, és miért ezt a jelmondatot: „Ut omnes unum sint” – „Hogy mindannyian egyek legyenek.” A címerének és jelmondatának mondanivalója az egyházmegye egysége. Magyarországon először a szatmári egyházmegyében Hám János püspök által szorgalmazott Jézus Szíve oltalma alatt szeretné ezt az egységet megvalósítani.
Ő Hám püspök utóda, azért imádkozik és azért ajánlja fel az egész életét, hogy az egyházmegye húsz évig külön élő három része ismét egybeforrjon. Továbbá, hogy az egyházmegye minden papja a szent szolgálatban mindig igazi testvér, egy legyen. Hogy az egyházmegye magyar, német és szlovák hívei, minden nemzetiségi gyűlöletet félretéve, Krisztus szeretetében egymásra találjon. Végül, hogy papok és hívek a püspökkel és a pápával az élen egyetértésben Krisztusban és a mennyei Atyában egyek legyenek. Minden véleménykülönbség és szellemi áramlatok ellenére Krisztus egyedül igaz tanításának forrásából merítsenek, és a szent munka közben együtt imádkozzanak.
Ez azonban áldozatot követelt...
– Akkor még nem is sejtette, milyen nagy áldozatot kíván tőle éppen ezért az egységért és az egység megőrzéséért az Isten. A megpróbáltatások hamarosan jelentkeztek. A háború borzalmai elérték Szatmárt. A város bombázásakor a püspöki palota is találatot kapott két helyen: az óvóhelyen, pincében lévő teljes tanári kar és kispapság, s néhány nővér, szám szerint huszonegyen meghalnak.
A püspök úr csak azért nincs az áldozatok között, mert előző nap Szatmárhegyre kikocsizott. Következik az oroszok bevonulása, majd pedig az egyházmegye újbóli szétdarabolása, de most már nem három, hanem négy részre. Egy része marad úgy, ahogy addig is volt, Romániához csatolva, a másik része Magyarországon, a harmadik része a Szovjetunióban, egy rész pedig Szlovákiában.
Végig kellett szenvednie sváb származású híveinek a deportálását. Mindent megpróbált, amit csak tudott és tehetett, bár eredményt nem tudott elérni. A kommunista hatalom egyeduralkodóvá válása Romániában egyértelművé tette az egyházüldözést. A kommunistáknak elsődleges célpontjai a vallási vezetők voltak. Scheffler János életében a meghurcoltatások azzal kezdődtek, hogy 1948-ban a román kormány a kultusztörvény alapján felfüggeszti püspöki működését.
1950. május 23-án kényszerlakhelyre viszik, a Déva melletti Körösbánya ferences rendi kolostorába. Letartóztatásáig itt él magányosan, övéitől teljesen elzárva. A román kommunista hatalom az ő személyét nézte ki a Rómától független, Erdélyben egyedülinek elismert egyházmegye vezetésére, Márton Áron helyére. Az állami érdekeket kiszolgáló, az egyház átalakítására felhasznált gyulafehérvári egyházi vezetők mellé egy báb szerepet betöltő püspököt akartak. Nem vállalta a neki szánt szerepet, ezért letartóztatták.
1952. március 11–12-én a bukaresti belügyminisztériumban tartották fogva, innen szállították át Zsilava föld alatti börtönébe. Koncepciós pert kezdeményeztek ellene, a Vatikánnak való kémkedéssel és hazaárulással akarták megvádolni. Magas rangú állami vezetők azonnali felmentését ígérték, ha elvállalja a neki szánt szerepet. Cellatársainak elmondta, katolikus papnak nem szégyen kommunista börtönben szenvedni vagy meghalni. Hiszen a kötelesség teljesítése és a hitéhez való hűség juttatta oda.
– Koncepciós per tárgyalására nem kerülhetett sor, mert a kínzások és a börtön embertelen körülményei egészségét tönkretették. Élete minden szakaszában hangoztatott célja Isten akaratának keresése, felismerése és teljesítése volt. Azt vallotta, hogy a szeretet próbája, mértéke, fokozója a másokért hozott áldozat. Ezért akart vezeklő, engesztelő lélekké válni.
A cellatárs, Dan Mizrahy zsidó származású zeneszerző negyven év múltán is pontosan idézni tudta Szent Ágoston sorait, a püspök kedvelt gondolatát, amelyre megtanította, s amelyet neki meg is magyarázott: „Ott időzünk és látunk majd, látunk és szeretünk, szeretünk és dicsőítünk. Íme, mi lesz végül, vég nélkül. Mert mi más a mi végcélunk, ha nem eljutni az országba, melynek nincs vége.”
Scheffler János püspököt mind a papok, mind a hívek az egyház vértanújának tekintették, aki Krisztus ügyéért szenvedett és halt meg a börtönben, embertelen körülmények között.
Mit jelenthet püspök utódának és a jelenkori szatmári egyházmegyének Scheffler János alakja?
– Püspökszentelésemen Jakubinyi György érsek atya két János püspökünk példáját állította elém követendőként: Hám Jánosét és Scheffler Jánosét. Az egyházmegye mindkettőjük boldoggá avatását beindította. Scheffler János a kitartásnak, a hitnek olyan csodálatos példaképe, amelyet, azt hiszem, életemben nekem is követnem kell. Az egyház iránti hűsége, az emberek szeretete és mindenvállalása jellemezte az ő életét.
Személye felbecsülhetetlen kincs számunkra, az egyházmegye büszkesége. Ugyanakkor kihívás is arra, hogy ismerjük meg az életét, a gondolkodásmódját, a hitét és az ő csodálatos nagyságát. Hiszen csak ez után fogjuk tudni követni. Az az igazság, hogy nem sokat hallottunk Scheffler János püspökünkről a változások előtt. A papok csak egymás között mertek beszélni róla, lelkigyakorlatos könyvét használták rekollekciók alkalmával, de mi, fiatalabb kispapok, papok, nagyon keveset tudtunk róla.
Valóban nagy kihívás ez számunkra, hogy megismerjük az ő életét, és azt hiszem, az elkövetkezendő időnek ez igen komoly feladata kell hogy legyen. Nem elég, hogy boldoggá avatjuk, hanem sokkal inkább közel kell engednünk őt magunkhoz. Meg kell őt ismernünk azért, hogy megszeretve a nyomába tudjunk lépni. Már két évtizede, hogy imádkozunk az ő boldoggá avatásáért minden szentmisén. Ugyanakkor halálának évfordulóján, majd pedig születése napján szentmisékkel kértük, ostromoltuk az Eget az ő mihamarabbi boldoggá avatásáért. Ezt a kegyelmet megkaptuk.
Mit lehet tenni Scheffler János kultuszának kialakításáért?
– A boldoggá avatás előtt semmiféle kultuszt nem engedélyez az egyház, de utána igen. Egyházmegyénk számára ez is nagy kihívás lesz. Azt hiszem, ezt a kultuszt a józanság, az ésszerűség kell hogy jellemezze, és erre fogunk a legnagyobb hangsúllyal törekedni. Egy szentnek vagy boldognak a kultusza sohasem öncél. Mindig Istent és az Ő dicsőségét kell szem előtt tartanunk, és természetesen a lelkek üdvét.
A Szentatya jóváhagyásával meglesz az ő ünnepe, és természetesen az egyházmegyében ezt mindig fényesen akarjuk majd megünnepelni, ugyanakkor szeretnénk imafüzetet összeállítani az ő tiszteletére, az ő gondolataival, és természetesen imádkozni hozzá. Már nemcsak érte, hanem hozzá imádkozni, és kérni az ő közbenjárását különböző bajainkban, szükségeinkben. Hiszen ő a leginkább ismeri a mi helyzetünket, az egyházmegyét, a híveit, és hiszem, hogy hathatós közbenjárónk lesz Isten trónja előtt.
Ugyanakkor folytatni kell és folytatni fogjuk az imát azért, hogy közbenjárására Isten csodát is tegyen, és ne csak boldogként, hanem majd szentként is tisztelhessük őt. Már akkor nem csupán egyházmegyénkben, nem csupán a magyarlakta területen, hanem az egész világegyházban.
Józsa János. Új Magyar Szó (Bukarest)