Nagy sikerrel játszotta Mácsai Pál, a budapesti Örkény István Színház színész-igazgatója Azt meséld el, Pista! című, Örkény életéről szóló egyéni előadását szeptember 21-22-én Sepsiszentgyörgyön, a Tamási Áron Színházban. A művész hiányolta az előadásról a diákságot. /Mácsai Pál Örkény-előadása. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 23./

A Szabadkai Népszínház Szomorú vasárnap című előadásával nyitotta meg a hét végén 2008-as őszi évadját az Aradi Kamaraszínház. Az Aradi Kamaraszínház főként befogadó színházként működik, így biztosítva a közönség számára a romániai és magyarországi színházi élet minél szélesebb körű bemutatását. Az őszi évad vendégei többek között Eszenyi Enikő, Jordán Tamás, Mácsai Pál, a temesvári Csiki Gergely Színház, a Békés Megyei Jókai Színház, a Szegedi Árnyszínház és a Gyulai Várszínház lesz. /Évadnyitó az Aradi Kamaraszínházban. = Krónika (Kolozsvár), szept. 29./

Ötéves az Aradi Kamaraszínház – ünnepi évadkezdés Erdély egyik legfiatalabb teátrumában
Interjú Tapasztó Ernő színházigazgatóval
Tapasztó Ernő és Gujdár Gabriella házaspár merészet gondolt, és Bukarestből hazaköltöztek Aradra, hogy teljes erővel igazgathassák az általuk alapított Aradi Kamaraszínházat. Ekkor 2007-et írtunk, s most öt évvel később górcső alá vettük, mit sikerült megvalósítaniuk. Kiderült, hogy a mintegy 15 ezer fős magyar közösséggel rendelkező Aradon más erdélyi színházak által is megirigyelhető nézőszámmal rendelkezik az új társulat, amely földrajzi és kulturális adottságok miatt főleg magyarországi társulatokkal és művészekkel fonta szorosra az együttműködést. Ennek az izgalmas közös munkának az eredményessége nem csak közönségsikerekben, hanem szakmai elismerésben is mérhető. A következőkben a Tapasztó Ernő igazgatóval készített interjút olvashatják.
– Honnan ez a vágy, hogy színházat alapíts?
– Már tizenegy éves koromban, amikor elkezdtem verseket mondani, arra gondoltam, milyen jó lenne, ha Aradon ismét létezne magyar színház. Legutóbb 1948-ban volt hivatásos magyar színjátszás. Nem volt könnyű megalapítani az új intézményt, de többen segítettek. Meg kell említenem feleségem mellett Nótáros Lajost, aki jelenleg is a színház művészeti tanácsadója, valamint Fekete Rékát, aki a mai napig is velünk dolgozik. Külön elismerésem Demeter Andrásé, aki akkoriban a román kulturális minisztérium államtitkáraként dolgozott, és sokat segített nekünk az induláskor. De hasonló elismeréssel kell szólnom Bognár Leventéről, Arad alpolgármesteréről, aki szintén felkarolt bennünket. Óriási segítséget nyújtott Radu Dinulescu rendező is, aki akkoriban az aradi bábszínház igazgatója volt. Ő befogadott minket az általa vezetett intézménybe, ahol jelenleg is működünk. Ott van két kis irodánk, valamint a próbáinkat is ott tartjuk. Időközben már kinőttük az ottani Kamaraszínház termét, és időnként a nagy színházban kell megtartanunk előadásainkat, akkora az érdeklődés. A színházunk kedden indította az ötéves évforduló jegyében az új évadot, és eddig nem látott érdeklődéssel fogadta a közönség az idei első bemutatónkat, a Tótékat, amelyre mintegy ötszáz ember volt kíváncsi. Ebből is látszik, hogy a nézők szeretik a színházat. Az idei évadra sikerült valamennyi bérletünket értékesíteni, úgyhogy rendkívül pozitív előjelekkel kezdődik az új évad.
– Milyen nehézségekkel küszködik a színházatok?
– Jelenleg arról tárgyalunk a városi önkormányzattal, hogy saját épületet kapjunk, hiszen nehéz társbérletben működni. Az utóbbi időben voltak is súrlódásaink, mivel a helyi önkormányzat összevont több helyi kulturális intézményt, így több nehézség merül fel az adminisztráció és a pénzügyek terén, de reméljük, hogy sikerül mielőbb új épületet kapnunk, amiről folyamatosan egyeztetünk az alpolgármester úrral. Egy új székhely nemcsak a színházunknak jelentene nagy előrelépést, hanem az egész aradi magyarságnak, hiszen így a városnak lehetne egy igazi magyar kulturális központja. Aradon két magyar intézmény működik, az egyik a Csiky Gergely Főgimnázium, amely rendelkezik saját épülettel, a másik a mi színházunk. Tény, hogy a színház nem jöhetett volna létre, ha nem támogat a helyi önkormányzat, a román kulturális minisztérium, az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala, a román és a magyar nemzeti kulturális alap, a Bethlen Gábor Alap. Emellett nagy megtiszteltetés számunkra, hogy 2010-ben nemzeti jelentőségű intézménnyé nyilvánították Budapesten az Aradi Kamaraszínházat, így ennek köszönhetően évente normatív támogatásban részesülünk.
– Milyen lett az Aradi Kamaraszínház öt év alatt? A jelen találkozik-e az eredeti elképzelésekkel, vagy időközben eltértetek a tervektől?
– Kis színházat képzeltünk el, amely öt év alatt kinőtte magát. Kezdetben úgy terveztük, hogy befogadó színház leszünk, amely évente létrehoz egy-két produkciót, és ezek tükrözik az általunk vallott művészi koncepciót, a színházról vallott nézetünket. Csakhogy közben sokkal több előadást mutattunk be. A megalakulás után fél évvel megszületett az első produkciónk, a Rudolf Hess tízparancsolata, amelyet azóta negyvenkilencszer játszottunk, és hamarosan következik az ötvenedik előadás. Ez az előadás számos szakmai sikert hozott színházunknak, és utólag nézve, rendkívül szerencsés választás volt, hiszen ez olyan erős indulást eredményezett, ami megkönnyítette a folytatást.
– Számokban kifejezve, mit tud felmutatni az Aradi Kamaraszínház?
– Öt év alatt tizenkilenc saját előadásunk volt, negyvenkét színházi fesztiválon léptünk fel, Aradon kívül százhetvenkilencszer játszottuk produkcióinkat. Aradon évente átlagban 40 előadásunk van, ami azt jelenti, hogy szinte minden héten játszunk. Évente előadásainkat 12–14 ezren tekintik meg.
– Hogyan határoznád meg a színház művészi profilját?
– Úgy alakítjuk ki a repertoárunkat, hogy az egyik vonalat a saját előadásaink képezik. Ezekre a minimális díszlet, a kevés szereplő, az erőteljes színészi játék jellemző. A másik vonalat a befogadó színházi jellegünk képezi, ami azt jelenti, hogy vendégelőadásokat hívunk meg Aradra. Ebben a vonulatban már helyet kap a kabaré, a vígjáték, az operett és a musical, hiszen a közönség ilyen jellegű előadásokat is látni szeretne. Megpróbáljuk egyensúlyban tartani művészi terveinket azzal az elvárással, hogy a közönség is kapja meg azt, ami jár neki. Azt látjuk, hogy a nézőink bérletet váltanak, hogy megnézzék Bajor Imrét, de szeretik a mi előadásainkat is. Idéntől megpróbáljuk hangsúlyosabban megújítani a színház profilját, enyhíteni akarunk az általunk eddig képviselt kegyetlen minimálszínházon, amely a kortársszínház legdurvább szálát ragadta meg kemény emberi tragédiák és sorsok bemutatása révén. Erdélyi kabarészínházat akarunk alapítani, hiszen ennek a műfajnak olyan kiválóságai fogadták el az Aradi Kamaraszínház felkérését, mint Maksa Zoltán, Nádas György, Aradi Tibor, Lung László Zsolt, akik a Magyarország, szerellek! című kabarét mutatják be az idén. A jelenetek egy részét a friss Karinthy-gyűrűs Varga Ferenc József írja Thaiföldről. Reméljük, hogy sok helyre eljutnak majd kabaré-előadásaink.
– De ez nem azt jelenti, hogy lemondtok a művészi elképzeléseitekről, csak megpróbáltok egyensúlyt teremteni a művészszínház és a közönség számára befogadhatóbbnak tartott műfajok között?
– Igen, hiszen úgy gondolom, hogy minden műfajban a jó előadás a fontos.
– A változatosság hiányzik?
– Unalmasnak tartom, hogy mindig kemény és kegyetlen monodrámákat vagy két-három szereplős produkciókat mutassunk be, amelyekbe mindig beleszakad az ember. Szakmailag persze ezek hozzák a sikereket, hiszen öt év alatt huszonhárom díjat nyertünk, van saját arculatunk, és ebből nem akarunk engedni.
– Egy évadban általában milyen arányt képeznek a saját produkciók és a vendégjátékok?
– Hatvan százalék a vendégjátékok aránya, és 40 százalékot tesznek ki a saját előadásaink. Az idén úgy alakult, hogy fele-fele arányú lesz ez a megoszlás.
– Arad földrajzilag és kulturálisan is határhelyzetben van. Ott van az etnikailag sokszínű Bánság, valamint Partium és Magyarország határán. Az együttműködések terén melyik irányba kerestetek inkább partnereket?
– Egyértelműen Magyarország felé mentünk, hiszen közelebb van hozzánk. Véletlenszerűen alakult ez így. Elsőként Harsányi Attilát kértem fel együttműködésre, akinek akkor már volt Szegeden egy színháza, amely a Hetek Csoportja nevet viseli. Ő elfogadta, hogy eljátssza Rudolf Hesst, ami nagy sikereket hozott színházunknak és személyesen neki is. További keresések után csapódott hozzánk Pécsről Bacskó Tünde, de van aradi is köztünk, például Éder Enikő. Ez a magyarországi orientáció meglátszik a befogadó színházi programunkon is, hiszen főleg magyarországi társulatokat, színházakat hívunk. Ennek két oka van, az egyik a kulturális, hiszen az aradi magyarok a Magyar Televízión nőttek fel, így sok vígjátékból és kabaréból ismerik a magyarországi színészeket, például Kern Andrást, Bajor Imrét, Esztergályos Cecíliát, vagy Eszenyi Enikőt. A másik ok a földrajzi, hiszen sokkal könnyebben eljut hozzánk Budapestről a Karinthy Színház, mint Sepsiszentgyörgyről a Tamási Áron Színház. Mondjuk az sem mellékes, hogy Magyarországon a vígjátékot, a kabarét, a musicalt, az operettet, a stand-up műfajt profi módon játsszák, sokkal jobban, mint Romániában.
– Konkrétan kik a partnereitek?
– Előadásaink koprodukcióban készülnek el más társulatokkal, ami hatalmas könnyebbség számunkra, e nélkül nem is tudnánk létezni. A legfontosabb partnerünk a Szegedi Maszk Egyesület, de együtt dolgozunk a Pécsi Horvát Színházzal és a Pécsi Harmadik Színházzal, valamint a Gyulai Várszínházzal. Jó viszonyt ápolunk a Zsámbéki Színházi Bázissal, mostanában a budapesti Thália Színházzal vagyunk állandó kapcsolatban, akárcsak a Bakelit Multi Art Centerrel. Erdélyből a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházzal és a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházzal is állandó kapcsolatunk van.
– Fiatal színház vagytok még, szakmai irigységet nem tapasztaltatok a partner- vagy más színházak részéről?
– Egyetlen romániai és magyarországi színházzal sincs rossz kapcsolatunk. Folyamatos egyeztetésben vagyunk például a Miskolci Nemzeti Színházzal Harsányi Attila miatt, akinek az aradi sikereire a miskolciak is büszkék, hiszen az általa nyert díjakról ők is rendszerint beszámoltak honlapjukon.
– Mit tekintesz a legnagyobb eredménynek az elmúlt öt évben?
– Sikerült Aradon olyan társulatot összekovácsolni, amelynek tagjai kemény alkotói folyamatban vesznek részt, és nem taposómalomban vannak. Kialakult a társulaton belül egy kemény mag, akik sokat dolgoznak együtt, jól ismerik a színészek egymást, ezért nehéz bekerülni ebbe a magba. Megújuló műhelymunka zajlik, amelyben mindenki része az alkotófolyamatnak. Valami miatt – első perctől kezdve – még a vendégművészek is teljes odaadással dolgoztak, talán azért is, mert ennek a színháznak van egy jó légköre, jó hangulata, ami vélhetően amiatt van, hogy többet akar annál, mint egyszerűen létezni. Az Aradi Kamaraszínháznak és Aradnak is van egy különleges légköre, ezért fogadta és fogadja el meghívásainkat például Mácsai Pál, Esterházy Péter, Kepes András, Vágó András vagy a Kaláka Együttes.
BORBÉLY TAMÁS
Szabadság (Kolozsvár)

Vásárhelyi könyvvásár: fókuszban a legfiatalabbak
A gyermek olvasásra nevelését a szobatisztaságra való szoktatással egyszerre kell elkezdeni – vallja Káli Király István, a Mentor Könyvkiadó igazgatója, a Romániai Magyar Könyves Céh elnöke, a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár főszervezője.
A 18. könyvünnep – amely idén november 15-e és 17-e között várja látogatóit a Nemzeti Színház előcsarnokában és termeiben – ezúttal arculatában teljesen megújult, és minden eddiginél nagyobb figyelmet fordít a legfiatalabbak megszólítására. – Sikerült együttműködnünk a Kulturális Központ fiatal csapatával, nekik köszönhetően a rendezvényünk már saját honlappal is rendelkezik. Újdonságnak számít, hogy idén a Caragiale- és az Örkény-centenárium jegyében szerveztük a vásárt, járulékos rendezvényeink többsége ehhez a témához kapcsolódik.
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Caragiale Megtorlás című darabját mutatja be ma este, holnap pedig a Változatok című, Örkény István egypercesei és novellái alapján összeállított felolvasószínházi előadását, amelyet beszélgetés követ, Örkény Marosvásárhelyen címmel. Szombaton este Horváth Andor értekezik Caragialéról mint érettségi tételről, ezt pedig Mácsai Pál magyaországi színművész Azt meséld el, Pista! című előadása követi – ismertette a programokat Káli Király István. Az ifjabb korosztálynak a Kávészünet együttes koncertjével kedveskednek péntek este.
A legkisebbek ezúttal már a rendezvény videóklipjében is kiemelt helyen szerepelnek, ami szintén nem a véletlen műve. – Az utóbbi 20 évben sajnos teljesen megváltoztak az olvasási szokások, több generációt is leszoktattak az olvasásról. Személyes küldetésnek is tekintem ennek ellensúlyozását – hangsúlyozta a könyves céh elnöke. A kicsik számára a népszerű magyarországi Alma együttes két koncerttel is készül, a gyereksarokban pedig három napon át mintegy 23 féle program közül válogathatnak a különböző korú gyermekek, karonülőtől a kiskamaszig. – Idén a színház a könyvvásár kulturális partnerévé lépett elő, és három napig a teljes épületet rendelkezésünkre bocsátotta, így nem csak az előcsarnokot használhatjuk: az összesen 73 kiegészítő rendezvényt – könyvbemutatókat, irodalmi előadásokat, gyerekprogramokat stb. – a stúdiókban, kistermekben, próbatermekben tarthatjuk meg – ismertette a főszervező.
A ma kezdődő vásáron összesen több mint 100 kiadó vesz részt, Kolozsvárt a Koinónia, a Kriterion, a Polis, a Korunk–Komp-Press, a Scientia, az Erdélyi-Múzeum Egyesület és a Röser antikvárium képviseli, valamint ott lesz a BBTE kiadója is.
SÁNDOR-BOGLÁRKA ÁGNES
Szabadság (Kolozsvár)

Szilágyi Istvánt és Orbán János Dénest is kitüntették
Több erdélyi személyiséget is magyar állami kitüntetéssel jutalmaztak az 1848-49-es forradalom és szabadságharc kezdetének évfordulója alkalmából.
A magyar nemzeti ünnepet, március 15-ét megelőző napon, pénteken a magyar parlament kupolatermében számos elismerést osztottak ki. Áder János köztársasági elnök többek között Szilágyi István kolozsvári írónak, a Helikon című folyóirat alapító-főszerkesztőjének adományozta idén a Magyar Érdemrend középkereszt a csillaggal (polgári tagozat) kitüntetést.
A Kő hull apadó kútba, a Hollóidő és az Agancsbozót című regények szerzője, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja a kortárs magyar prózairodalom legnagyobb értékei közé tartozó nagy sikerű műveiért, valamint szerkesztői tevékenysége elismeréseként vehette át a rangos díjat.
Egy másik kolozsvári alkotó, Orbán János Dénes is elismerésben részesült, ő Balog Zoltántól, az emberi erőforrások miniszterétől vehette át ugyancsak pénteken a Magyarország babérkoszorúja díjat költői és írói tevékenységéért, valamint az erdélyi magyar irodalmi életben betöltött irodalmi szervezői szerepe elismeréseként. A székelyudvarhelyi születésű Barabás Botond, aki a szolnoki Szigligeti Színház színésze, Jászai Mari-díjat vehetett át.
Szombat este Kolozsváron Cseke Péter, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem tanára, író, publicista, illetve Kovács Sándor kolozs-dobokai római katolikus főesperes-plébános kapta meg a Magyar Érdemrend tisztikeresztje kitüntetést. Az Áder János által adományozott díjakat Bába Iván államtitkár adta át.
Idén sem a Kossuth-, sem a József Attila-díjasok között nem volt erdélyi. A Kossuth-nagydíjat idén Jókai Anna író kapta a magyar prózairodalom területén létrehozott életművéért. Húsz művész vehetett át a Kossuth-díjat, 19 tudós pedig Széchenyi-díjat kapott.
Kossuth-díjat mások mellett Hámori Ildikó és Mácsai Pál színművész, Kovács Kati előadóművész, valamint Baráti Kristóf hegedűművész vehetett át. A Széchenyi-nagydíjat idén John Lukacs történészprofesszor kapta, a magyar történeti gondolkodást megújító tevékenysége és életműve elismeréseként.
Széchenyi-díjat vehetett át mások mellett Schmidt Mária történész, a Terror Háza Múzeum főigazgatója is a totális diktatúrák múltjának hazai és nemzetközi feltárásában végzett tevékenységéért. Az elismeréseket Áder János Orbán Viktor kormányfő és Kövér László házelnök társaságában nyújtotta át pénteken.
Krónika (Kolozsvár),

NEM KÖVÜLTÜNK BELE A SAJÁT NÉZETEINKBE
A Játéktér 2015. tavaszi számából
Interjú Tapasztó Ernővel, az Aradi Kamaraszínház igazgatójával
Az Aradi Kamaraszínház története – a nézettségi adatok, meg a szakmai díjakról szóló hírekre alapozva – számomra sikertörténetnek tűnik.[1] Egyetértesz ezzel?
Tudjuk, hogy külső szemmel ez a történet valamilyen szinten sikertörténet, legalábbis annak látszik. Ami igaz, az igaz: a saját előadásaink, igen kevés kivétellel, komoly karriert futottak be a magyar színházi életben. A Nemzetközi „Davila-Interfest” Stúdiószínházi Fesztiválon, Piteşti-en Harsányi Attila megkapta a legjobb színészi alakítás díját a Sex, drog, good & rock’n’roll című előadásunkkal, az előző évben meg a Tündéri (író: Theo Herghelegiu, rendező: Tapasztó Ernő) című előadásunknak ítélték oda a legjobb rendezésért járó díjat. Harsányi Attila 2014-ben átvehette Miskolc Város Déryné-díját is.
Mik az árnyoldalai ennek a sikertörténetnek?
Nagyon kevesen vagyunk, nagyon kis költségvetésből kell megoldanunk pénzügyi problémáinkat. Ugyanakkor szerencséseknek is mondhatjuk magunkat, mert sok segítséget kapunk a várostól – itt feltétlenül ki kell emelnem az alpolgármester munkáját, amely nélkül bizony a színház nem kapna támogatást, és, bár mostanra már az aradi román színházi szakma, a román művészi társadalom is elismeri létjogosultságunkat, Bognár Levente segítsége nélkül nem valósulhatott volna ez meg. Nagy probléma, hogy nincs saját épületünk, hanem az Aradi Bábszínházzal vagyunk társbérletben, ott vannak az irodáink is. Mivel jó a kapcsolat a román színházzal, játszhatunk a nagyszínházban is, csak egyeztetnünk kell. Viszont saját büfét, klubot nem tudunk működtetni. Megszoktuk már, az is lehet, hogy soha nem lesz saját épületünk, de már nem csinálunk belőle kázust. Szintén nagy gondot jelent, hogy az utóbbi időben igen megcsappant a Magyarországról származó támogatások száma, pályázatokon nem nyerünk, még produkciós pályázatokon sem. Ez számomra érthetetlen, mivel, ha létrehozunk egy előadást, akkor abból származik nyereség – szakmai elismerésekre, díjakra gondolok; azonkívül koprodukcióban készítjük az előadásainkat, magyarországi partnerekkel, mint például a Sex, drog, good & rock’n’rollt. A magyarországi pályázati rendszer nem támogatta például a békéscsabai Tabán Táncegyüttessel és a szabadkai Juhász Zenekarral létrejövő élő zenés Tizenhárom című táncjátékot, amely az aradi tizenhárom tábornok sorsát dolgozza fel. Úgy gondolom, politikai okai vannak annak, hogy nem kapunk támogatást.
Mi volt a legnehezebb az induláskor?
Elfogadtatni volt nehéz a várossal, hogy megint lesz itt hivatásos magyar színjátszás, (ugyanis ez itt 1953-ban megszűnt, és 2007. szeptember 21-én indult újra). Akkoriban Demeter András volt a kulturális minisztérium államtitkára, és ő nagyon sokat segített gyakorlatilag is.
Nem akarunk önálló társulatot, úgy értve, hogy egyetlenegy színész sem kizárólagos alkalmazottja a színháznak. Csak néhányan vagyunk a színház alkalmazottai, kizárólag az adminisztráció: a könyvelő, a gazdasági igazgató stb. Minden szerepre külön szerződést kötünk a színészekkel. Harsányi Attilának külön művészi státusza van ennél a színháznál, mivel nélküle a színház nem is lenne az, amivé válni tudott, de visszatérő színészünk Éder Enikő is. Együtt döntjük el, hogy milyen előadást fogunk a következőkben megcsinálni – például már tudjuk azt, hogy júniusban a 25. THEALTER fesztiválon lesz egy bemutatónk, és most azon vitatkozunk, hogy mi legyen az a produkció. Szeretnénk valami olyannal kijutni, amit mások nem csináltak még – folyamatosan keresünk, kortárs szövegeket olvasunk.
És ki végzi el ezt a munkát? Ki dönt?
Általában én. De Attila is rengeteg darabot olvas, aztán közösen eldöntjük azt, hogy mi legyen vele. Legutóbb én javasoltam egy szöveget, és most azon folyik a vita, hogy akkor ezt csináljuk meg, de közben szeretnénk a Tündérinek (Theo Herghelegiu) a minimál-szürreál musical vonalát folytatni. Éder Enikő és Borsos Pál írja a zenéjét, és ehhez kell egy nagyon laza, de jó struktúrájú, jó dramaturgiával rendelkező szövegkönyv – mivel dramaturgunk sincs, a dramaturgiai munkát is mi végezzük közösen. Összeülünk és beszélgetünk, kicsit olyan ez a színház, mint egy baráti társaság. Kocsmákban, kávéházakban hozzuk létre az előadásainkat, és amikor megegyeztünk, hogy mit szeretnénk, megyünk a színpadra.
Létezik egy műsorpolitikai stratégia, amely szerint keresitek a darabokat?
Nyilvánvalóan van már egy vonal, amely markánsan a Kamaraszínház jellemzője, tehát aki beül egy-egy előadásunkra, már tudja, hogy mit fog kapni. Ennek megfelelően keressük a szövegeket. Nálunk eléggé megszokott az erős, markáns színészi játék, és a leegyszerűsített, minél tisztább rendezés. Minden esetben megpróbálunk megtalálni egy olyan kulcsot, nyelvrendszert, egy olyan új belső törvényrendszert az előadáshoz, új dolgokat, vagy új jeleket, amelyek révén a produkciónk belső logikával, belső tartalommal telik meg. Azt hiszem, hogy egy-egy előadásunk arról szól, hogy abban a pillanatban, amikor létrehozzuk a produkciót, mi, alkotók mit gondolunk a világról, arról, ami körülöttünk történik, és mi zajlik bennünk, hiszen mi is a világ történéseitől függünk. Van egy egységes, nagyon erős vonal, amit mi „barbár esztétikának” hívunk: nekimegyünk a dolgoknak, mint a színházi vadállatok, és aztán a szöveget magunkhoz szelídítjük.
Ezek szerint a kommersz irányába nem nagyon tesztek engedményeket.
Nem, egyáltalán nem. De úgy tűnik, az előadások bejöttek az aradi nézőknek, szeretik az aradi produkciókat, amelyeknek van egy komor humoruk. Nem megyünk el a kommersz felé. Mi a Mágnás Miskát is egy szürreál, teljesen agyament stílusban csinálnánk meg. Természetesen a közönségnek kell a változatosság, ezért évről évre építjük a színházat, és ilyenkor érvényesül a befogadói színházi oldalunk: meghívunk olyan vendégelőadásokat, melyeket mi nem hozunk létre, operetteket, vígjátékokat, tehát, amit a közönség bizonyos rétege igényel. A saját előadásainkat nagyon szeretik a fiatalok, rajtuk szoktuk, úgymond, „letesztelni” az előadásokat. Ha ők igazán szeretik, élvezik és értik, akkor a produkció vállalható, mert azt jelenti, hogy nem kövültünk bele a saját nézeteinkbe.
Ahhoz, hogy ezt a típusú színházat műveljétek, szükség volt-e valamiféle közönségnevelésre, a konvenciók fokozatos bevezetésére, vagy egyenesen belevágtatok a közepébe?
Úgy gondoltuk az elején, hogy végül is ez egy szűz terület, hiszen 1953-tól megszűnt a hivatásos magyar színjátszás, és innentől a váradi és a temesvári színházak játszottak Aradon. Úgy éreztük, hogyha nagyon erős nyelvezettel nyitunk, akkor a néző kap egy olyan sokkot, amitől elérünk egy ingerküszöb-maximumot, és felállítunk egy mércét, és annál alább nem adjuk, ezt a közönség el fogja fogadni. El is fogadta. De nem kizárólag ezt kínáljuk, meghívunk más produkciókat is, Magyarországról például könnyedebb előadásoktól a nehezebb produkciókig, és ezt nagyon szeretik az aradiak. Ettől színesebb egy-egy évad, hogy nem mindig ugyanazokat a színészeket látják, hanem például Alföldi Róbertet vagy Hernádit, de Mácsai Pállal is találkozhattak. Van egy beszélgetős estünk is, ahol Esterházy Péter, Cserhalmi György volt vendégünk többek között. Visszatérve, a színházalapításkor felállított magas mérce bejött, de el kell mondanom, hogy nekem meg sem fordult a fejemben az a lehetőség, hogy ne sikerülne emiatt.
A román színházzal van-e valamilyen kapcsolatotok?
Közös a költségvetésünk a nagyszínházzal, vagyis inkább gyakorlati együttműködésünk van. Mindennap beszélgetünk velük, hisz rendszeresen használjuk a közös dolgokat, financiálisan is össze vagyunk kötve, viszont szakmailag, művészileg nincs együttműködés. Nyilván megnézzük egymás előadásait, és beszélgetünk egymással.
Az előadásainkat feliratozzuk, már csak azért is, mert sok román fesztiválon vagyunk jelen. Az aradi román nézők is az itteni fesztiválon láthatják az előadásainkat.
Nekünk megvannak a magyar nézőink, és ahhoz nagy kapacitás kellene, hogy megbírjuk a román nézőket. Az aradi színház azt a különleges helyzetet hozza, hogy a béke érdekében lemondtunk arról, hogy a mi előadásainkat a román nézőknek játsszuk. Aki kíváncsi az előadásainkra, az eljön. De van egy olyan megegyezés, hogy mi csináljuk a magyar színházat, a románok csinálják a saját színházukat.
Mit szeretsz a legjobban a színházatokban?
Nem tudom, én azt kérdezném meg, hogy ez a színház mit szeret bennem, bennünk? Az Aradi Kamaraszínház kicsit olyan, mintha valamiféle élőlény lenne. Mintha önállóan működne és követelné a dolgokat, követelné, hogy minél több „cuccot”, minél jobb anyagot kapjon, és vigyáz azért arra, hogy ne bántsuk. Most már egy önálló életet élő identitás, aki saját személyiségének bélyegét rányomja egy-egy munkára, és én azt hiszem, hogy azt szeretem őbenne, amit ő szeret énbennem.
Mit szeretnél a leginkább a színház számára, és hogyan látod ennek a megvalósulását?
Először is, működjön legalább még huszonöt évig ez a színház, és hogy kapjon magának valóban egy „testet”: megérdemel egy színházépületet.
Van erre reális esély?
Van. Nem beszélnék róla, ha nem lenne. Folyamatosan erről beszélünk a polgármesteri hivatallal, ezek mind jogi kérdések. Van konkrét ígéret, azonkívül Arad Európa kulturális fővárosa szeretne lenni. Arad kulturális szempontból kisváros, amely nagyvárossá akarja magát kinőni, és a Kamaraszínház egy jó lehetőség lenne számára az ebbe az irányba való előrelépéshez. Látóhatáron a színházi helyszín.
KOVÁCS ISTVÁN
[1] Az Aradi Kamaraszínházat Tapasztó Ernő alapította feleségével, Gujdár Gabriellával 2007-ben. Azóta az aradi közönség szívébe zárta a társulatot – ezt a nézettségi mutatók bizonyítják, és az eredetileg kis, befogadó színházként elképzelt Kamaraszínház számos, komoly szakmai elismerést tolmácsoló díj birtokába jutott. Transindex.ro