TIFF-életműdíj Törőcsiknek
Életműdíjat vett át tegnap Kolozsváron, a Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál keretében tartott magyar napon Törőcsik Mari. „Elkényeztetett a sors, ez már a nyolcadik életműdíjam” – jelentette ki a legendás magyarországi színművész.
„Elkényeztetett a sors, ez már a nyolcadik életműdíjam” – mondta a mosolygó, anekdotázó művésznő, Törőcsik Mari tegnap Kolozsváron, a 11. Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) keretében a magyar film napja alkalmából tartott sajtótájékoztatón, mielőtt átvette volna életműdíját. Nem titkolta, hogy rengeteget dolgozott, mindig vállalt kisebb szerepeket is, és azóta is, hogy súlyos betegsége következtében klinikai halálon is átment, folyamatosan ezt teszi. Bevallotta, szíve szerint más filmet választott volna a Művész Moziban tegnap délután bemutatott Makk Károly Szerelem című alkotása helyett (habár egy nagyon szép filmnek tartja, ami pont jókor készült), ő a Déryné hol van?-t szerette volna elhozni a TIFF-re, de erről egyszerűen nem találtak használható kópiát. A filmet Maár Gyula, a művésznő párja rendezte, Arany Pálmát kapott Cannes-ban, és hatása alatt Tennessee Williams amerikai drámaíró (a Macska a forró bádogtetőn szerzője) kijelentette: az emberi erő himnuszát láthatták-hallhatták a filmben. A Makk Károly rendezte Szerelemben Darvas Lili alakításával büszkélkedett inkább a szerep kedvéért kényelmetlen paróka alá kényszerült Törőcsik Mari; saját alakításával kapcsolatban több kritikus, szerénykedő megjegyzést is tett, újságírói kérdésre pedig nevetve mondta: „Az önkritika a legnagyképűbb dolog a magam részéről – mert megengedhetem.”
A legendás művésznő mellett ülők a Visszatérés című filmet képviselték, mely egyike volt a magyar film napján vetített alkotásoknak. A rendezőnő, Elek Judit hirtelen jött betegség miatt nem lehetett jelen, ott volt viszont Kovács Ildikó line producer, Páll Zsolt színművész producerként, valamint Péter Hilda, Gáspárik Attila, Váta Loránd és Demeter András, akik játszottak a filmben. A tragikomédia az időskori kitaszítottság érzését dolgozza fel. A rendezőnő egy Mészöly-novellát és egy Duras-kisregényt varrt össze benne, de önéletrajzi vonatkozások is átszövik a művet, ugyanakkor részben fikció is – mondta Páll Zsolt, aki azt is elújságolta, hogy folynak már a tárgyalások annak érdekében, hogy az itteni mozik is játsszák nemsokára a filmet, melyet az országban először most a TIFF-en mutatnak be. Gáspárik Attila színművész a film kapcsán arról beszélt, hogy Erdély mennyire nincs kiaknázva filmes szempontból, pedig itt „olyanokat lehet forgatni, mint sehol máshol”. Emellett a román–magyar koprodukciókban rejlő óriási potenciálról is szólt, szükségesnek látna létrehozni egy román–magyar államközi filmkészítési és -forgalmazási alapot – jelentette ki – „ha már ez a két kultúra egymás mellé került”.
Péter Hilda művésznő a Viszszatérés élményeire emlékezett, ezek közt arra, hogy milyen volt két év elteltével újra együtt dolgozni Tankó Norberttel, aki a fiát alakította a Berlinben díjazott Varga Katalinban. Demeter András a színészekkel és a rendezővel való találkozásokat elevenítette fel. „Minden egyes találkozás megszüli a maga gyümölcsét, ez a film is így született” – mondta Demeter. Váta Loránd frappánsan megjegyezte: szekust játszik a filmben, úgyhogy most talán jobb, ha nem beszél sokat.
Visszatérés című filmet ma este 20.15-től is vetítik (Odeon Cineplex 6). Fliegauf Bence Csak a szél című alkotása a TIFF-en kizárólag tegnap volt megtekinthető, viszont a Magyarország 2011-et szombaton 11 órától is vetítik a Florin Piersic moziban.
Claude Lelouch szerelmei
Kolozsvárra Claude (Barruck Joseph) Lelouch, aki a hét végén életműdíjat vehet át a 11. Transilvania nemzetközi filmfesztivál (TIFF) szervezőitől. Az október 30-án 75. születésnapját ünneplő világhírű francia filmrendezőnek több mint fél évszázadnyi munkásság és 45 film áll a háta mögött. Tiszteletére a TIFF-en az Egy férfi és egy nő című alkotását vetítették, melyért Arany Pálmát és két Oscar-díjat is kapott, s mely alkotás későbbi filmes tevékenységének irányvonalát jelentősen meghatározta, az évtizedek múlásával egyre inkább szeretett műve lett. A bonyolult történet kicsengése lelouchi: a szerelem mindennél erősebb. Lelouch filmjei kizárólag négy témakört ölelnek fel: a szerelemét, a munkáét, a családét és a barátságét, ezek közül az elsőt tartja talán a legfontosabbnak – mondta tegnap délelőtt tartott sajtótájékoztatóján –, mert minden műfajban megközelíthető, a thrillertől a musicalig, a horrortól a vígjátékig. Ami soha nem jelenik meg filmjeiben, amit mindig kerülni próbál, az a politika, „mert az nem őszinte, az egyén intelligenciájához szól, nem pedig az érzéseihez” – jelentette ki. A színészekkel való munkáról azt vallotta, mindent alá kell vetni az imádott szereplő pillanatnyi hangulatának, akár az eredeti forgatókönyv rovására is, mert a szívből jövő megnyilvánulások mindennél értékesebbek a filmvásznon. A nézőknek pedig azt javasolja, hogy sose olvassa el a néző előre egyetlen film kritikáját se, csak miután látta a filmet, ne engedje magát befolyásolni. „Egy alkotás legerősebb kritikusa egyébként az idő – ha a film kiállta ennek próbáját, örökké siker övezi” – állítja az elismert rendező. (Turós-Jakab László)
Zsigmond Júlia. Új Magyar Szó (Bukarest)

Bemutatta a műsortervet és a társulatot Vidnyánszky
A tervek szerint több mint tíz bemutatót tart a jövő évadban a budapesti Nemzeti Színház, amelyet júliustól Vidnyánszky Attila vezet. A leendő igazgató pénteki budapesti sajtótájékoztatóján elmondta: 14 új színész érkezik a társulathoz, amelynek jelenlegi 37 tagja közül 17-en maradnak a teátrumnál.
Vidnyánszky Attila elmondta: nehéz időszakon vannak túl, hiszen a szerződtetési folyamat normális körülmények között is megvisel egy társulatot, igazgatóváltás esetében pedig különösen. Az eddigi társulatból Básti Juli, Blaskó Péter, Bodrogi Gyula, Farkas Dénes, Fehér Tibor, Martinovics Dorina, Mátyássy Bence, Nagy Mari, Sinkó László, Söptei Andrea, Szarvas József, Szatory Dávid, Tenki Réka, Tompos Kátya, Törőcsik Mari, Udvaros Dorottya és Újvári Zoltán marad a színháznál. Új tagként Bánsági Ildikó, Eperjes Károly, Horváth Lajos Ottó, Kristán Attila, Nagy-Kálózy Eszter, Rácz József, Revicky Gábor, Schnell Ádám, Szűcs Nelli, Tóth Auguszta, Tóth László, Trill Zsolt, Varga József és Földes László Hobo érkezik.
Az új vezető szavai szerint ez a társulatépítés első lépése, a jövőben a színház a budapesti és a kaposvári színművészeti egyetemmel is együttműködik. Közülük kerülnek ki azok a fiatal színészek, akik majd a Nemzeti társulatát gazdagítják – tette hozzá. „Hiszünk abban, hogy a következő korszak megint a színészről fog szólni” – mondta, hozzáfűzve, hogy olyan színházat szeretne létrehozni, ahol a színészek kiteljesedhetnek, mert véleménye szerint a színházi szakma a színészen keresztül fog újra megerősödni.
Elmondta, hogy az első évadban Nagy Anna, Mécs Károly, Voith Ági, Huszárik Kata, Mátray László és Bogdán Zsolt is fellép a színházban. „Szeretnénk, ha kicsit mindenki a magáénak érezné a Nemzeti Színházat” – fogalmazott az igazgató. Hozzátette: szeretné, ha az egész szakmát érintő kérdések megoldásában vezető szerepet vállalna a színház, terveik között szerepel például egy színészi etikai kódex létrehozása is.
Kiemelte: a hagyomány, a korszerűség és a nemzetköziség hármasságát szem előtt tartva állították össze a műsort. A Nemzeti Színház szeptember 27-én Vidnyánszky Attila rendezésében Tamási Áron Vitéz lélek című művével nyitja meg az évadot. Május 26-án a Nemzeti Színház új vezetője és a produkció művészei személyesen kezdik el árusítani a jegyeket a Vörösmarty téren.
Novemberben – szintén a leendő igazgató rendezésében – Claudel és Honegger Johanna a máglyán című művéből készül előadás. Januárban Maár Gyula rendezésében Pilinszky János KZ-oratórium című művét mutatják be a Gobbi Hilda Színpadon.
Februárban Silviu Purcărete Shakespeare Ahogy tetszik című vígjátékát állítja színpadra. Ezzel párhuzamosan Galambos Péter rendezésében látható egy Kondor Béla művei alapján születő előadás: a Boldogságtöredék című produkciót egy trilógia harmadik részeként mutatják be, az első két előadást Debrecenben láthatták a nézők. Ezt követően Vidnyánszky Attila rendezésében tűzik műsorra márciusban a János vitézt, amelynek zenéjét Szarka Tamás írja. Tavasszal Viktor Rizsakov rendezésében láthatja a közönség Gorkij Éjjeli menedékhely című színművét. Andrzej Bubien lengyel rendező pedig Witold Gombrowicz Operett című darabját állítja színpadra. Az évad végén viszik színre Weöres Sándor Psyché című alkotását Vidnyánszky Attila rendezésében. Júliusban a Zsámbéki Színházi Bázissal és a Beregszászi Illyés Gyula Nemzeti Színházzal közös produkcióként Zelei Miklós Zoltán újratemetve című művét tűzik műsorra, szintén a leendő igazgató rendezésében.
Május végén derül ki, mi marad műsoron a jelenlegi repertoárból, amelyről az előadások túlnyomó többsége várhatóan lekerül – mondta az új igazgató, hozzáfűzve, hogy ezek pótlására 14, a debreceni és a beregszászi színházból meghívott előadást tűznek műsorra. A Nemzeti programjába építve többek között A szarvassá változott fiú, a Karnyóné, a Mesés férfiak szárnyakkal, a Liliomfi, a Bolha a fülbe és a Scapin furfangjai is látható lesz. A határon túli és a vidéki színházakkal való kapcsolatteremtés is fontos számunkra – hangsúlyozta Vidnyánszky Attila.
Mint mondta, az évad végén, a 2014-es Budapesti Tavaszi Fesztivál keretén belül nemzetközi színházi fesztivált szerveznek a nemzeti színházakra fókuszálva. Kitért arra is: négy, diplomával rendelkező fiatal kaphat kétéves ösztöndíjat a színháztól ősztől, emellett fordítói műhelyt is szerveznek, kiadói programot indítanak, werkkönyvek, tanulmánykötetek, drámák megjelentetésére, Nemzeti Játékszín címmel pedig évi 9 alkalommal megjelenő lapot hoznak létre.
Szabadság (Kolozsvár)

Egy reneszánsz ember a 21. században
„Eddigi életemben általában, de a pályámon különösképpen sok izgalmas fordulat esett meg velem. Gondviselésnek nevezném, hiszen a magam módján hívő ember vagyok, és úgy gondolom, nincsenek véletlenek” – Beszélgetés Laczkó Vass Róbert kolozsvári színművésszel.
– A főiskola elvégzése után azonnal Kolozsvárra került. Mit nyújt önnek ez a város, és mit nyújt ön a városnak?
– Pályámat Kolozsváron kezdtem, itt is próbálom kiteljesíteni. Nem vagyok őshonos kolozsvári, mégis magaménak érzem ezt a várost, hiszen annyi lehetőséget kínál a kibontakozásra, amennyit az országnak ebben a felében másutt keresve sem találnék. Adta magát, hogy minden erőmmel, tehetségemmel ide gyökerezzem, ugyanakkor a város is ezer szállal hálóz körbe engem.
Laczkó Vass Róbert
Gyergyóremetén született 1976. július 24-én. A székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanító-képző elvégzése után a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem színház-művészeti tanszékének hallgatója volt Csíky András és Keresztes Attila osztályában. Tanított a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnáziumban. 2000 óta a Kolozsvári Állami Magyar Színház színésze, a Kolozsvári Magyar Opera rendszeres munkatársa. 2000–2008 között a kolozsvári színházművészeti tanszék tanársegéde volt, beszédtechnikát oktatott.
Az a tizennégy év, amióta a Kolozsvári Állami Magyar Színház deszkáit koptatom – ha pedig az egyetemi éveket is ide számoljuk, idestova húsz év – éppen elegendő ahhoz, hogy az ember „feltalálja magát” a lehetőségei között, amelyeket tiszta lelkiismerettel, a szakmai tudása és kötelezettségei szerint a lehető legjobb módon megpróbál kiaknázni.
Ha magamat kellene jellemeznem, akkor azt mondanám, hogy kifejezetten lusta ember vagyok – az ember sose elégedjen meg saját magával –, de kifelé mégsem ez látszik.
Igyekszem több műfajban alkotni, mert nem szeretném, ha szakbarbárrá válnék abban, amit művelek. Úgy vélem, hogy a munkája, szakmája, művészete nem kizárólagos tulajdonsága az alkotó embernek. Lennie kell egyfajta józan rálátásnak is a világra, no meg felelősségnek is a tekintetben, hogy azokat a bizonyos talentumokat hogyan és kinek a javára használjuk, mert kötve hiszem, hogy magukért valók. Ezért írok például publicisztikát. És igen, verseket is írok, negyven felé közeledve jó lenne már összeszedni és kötetbe rázni őket.
– Élete főcsapása mégiscsak a színház. Annál is érdekesebb a választás, hogy sem születési helye, sem legifjabb éveinek színhelye régebben nem a színjátszásáról volt híres. Persze mára változott a helyezet...
– Változott bizony: ma már Gyergyóban is, Székelyudvarhelyen is színházi alkotóműhelyek működnek. Persze nem emiatt lettem színész. Csak azt mondhatom, ha őszinte akarok lenni, hogy soha nem készültem színésznek. Sokan elmondják a pályatársaim közül, hogy amióta az eszüket tudják, azóta a színház körül gravitálnak egész lényükkel és lényegükkel. Mi az igazság, nem tudhatom, az eredmény szempontjából nem is fontos. Minden szerettem volna lenni, amire jó példa volt a családban és a közvetlen környezetemben, és hát színészek nem igazán voltak.
Nagybátyám okán előbb orvos szerettem volna lenni, hittanos lelkipásztorunk révén később pap, hallgattam is másfél év civil teológiát. A tanítóképző negyedik évében – akkor ötesztendős képzés volt – gondoltam először, hogy mi lenne, ha...? A rendszerváltozás után egy kicsit társadalmilag is kieresztettük a gőzt, én pedig folyamatosan fennforogtam Székelyudvarhely megbolydult közéletében, mint az a bizonyos dugó, úgy is neveztek, hogy „perpetuum mobile”.
Lódenkabátban és kalapban jártam, és már akkor viseltem édesanyám családnevét, a Vasst. Egy lakkozott aktatáskával a kezemben járkáltam, szóval nagyon furcsa figurája lehettem Székelyudvarhelynek. Az irodalmi kreativitási versenyektől a bármiféle szavalóversenyekig folyamatosan fényeztem mindenütt a tanítóképző hírnevét. Jó volt lubickolni ebben a közegben, végül két magyartanárom – essék szó róluk, mert megérdemlik –, Toró Jolán és Miklós Ferenc vezettek rá, talán akaratlan, hogy érdemes ezen a csapásirányon elindulni.
– Azon kevés színész közé tartozik, aki a Kolozsvári Magyar Operában is rendszeresen fellép. Hogyan fedezte fel magának az operát, illetve hogyan fedezte fel önt az opera?
– Eddigi életemben általában, de a pályámon különösképpen sok izgalmas fordulat esett meg velem. Gondviselésnek nevezném, hiszen a magam módján hívő ember vagyok, és úgy gondolom, nincsenek véletlenek. Kétezerben diplomáztam a Babeş–Bolyai Tudományegyetem színházművészeti tanszékén, és még abban az évben gyors egymásutánban annyi jó dolog történt, hogy engedélyt is kellett rájuk kérni a tanáraimtól, mert közben államvizsgák ideje volt.
Akkor játszottam először nagyjátékfilmben, amit a néhai Maár Gyula rendezett, és szintén akkor kaptam az első felkérést énekes szerepre. Ez is filmes munka volt, Selmeczi György Kolozsvári operamesék című sorozatában. Közben a Kolozsvári Állami Magyar Színházhoz szerződtem, az opera pedig nálunk ugyanott van. Az egyik szerep hozta a másikat, és roppant élvezem, hiszen a zenés ütemekbe fegyelmezett színház is színház a javából!
– Részt vett a kolozsvári opera utóbbi éveinek, évtizedeinek talán legnagyobb sikerű produkciójában, a Valahol Európában című musicalben, ahol 35 gyerekkel szerepelt együtt. Milyen volt megélni ezt a nem mindennapi élményt?
– Van egy alapszakmám, a pedagógia, tanítottam is egy évet Gyergyószentmiklóson. Egy bátortalan első osztályt vezettem át a tróger­kedésekkel teli második osztályba. Mai napig tartom velük a kapcsolatot, az egyik kislány – szeretném azt hinni: kicsit az én példám okán is – tanítónő lett azóta. Később az egyetemen is tanítottam beszédtechnikát, volt tehát gyakorlatom abban, hogyan kell egy osztályra való gyerekhaddal bánni.
De az, hogy a Valahol Európában harmincöt különböző habitusú, más-más iskolából való gyerekéből úgy tudott egy csapat összekovácsolódni a szemem láttára, tán kicsit az én segédletemmel is, hogy tizenöt telt házon legyünk túl, az egyedülálló történet lesz az életemben. Ez a fajta „trógerkedés” ugyanis megtanította a felnőtt szereplőket, köztük engem is arra, hogyan lehet és kell egyenrangú partnerként tekinteni mind a civil életben, mind a színpadon egy 6-7 éves gyerekre.
– Szerteágazó tevékenységei közé tartozik a fényképezés, amit nem akármilyen szinten űz, hiszen már kiállítást is láthattunk fotóiból...
– Ez is egy hobbi, végső soron összefügg az utazgatás varázsával. Cinikus barátaim – ilyenek is vannak – sanda irigységgel szoktak célozgatni arra, hogy mennyit tekergek a nagyvilágban, s hogy ki tudja, honnan és mennyibe kerül mindez. Pedig jelentem: én is pénzért dolgozom, nem is keveset, és hivatásom okán inkább csak nyaranta utazom távolabbra. Nem kerül olyan sokba, semmivel sem többe, mint bárki másnak egy láblógatós nyaralás, főleg ha az ázsiai országokra gondolunk, ahol elég egyszerű létezni. Az utazgatások kínálták az alkalmat, hogy megörökítsem a világot olyannak, amilyennek akkor és ott csak én látom. Maradandóbb élmény lesz minden utazás, ha szubjektív, általam készített képanyag mozaikjából próbálom újra meg újra összerakni a velünk történteket.
– Véletlenszerűen keres fel országokat, vagy jó előre megtervezett utak ezek?
– Kínálkozott olyan alkalom is, amely szinte véletlenszerűen jött össze. Pontosan arra a tíz napra volt szükségem, amikor éppen nem dolgoztam semmin, így el tudtam menni télidőben Indiába, ahol egy viszonylag elviselhető hőmérsékletű, száraz évszak várt ránk. Természetesen az utazások többségét előre meg szoktuk tervezni. Többes számban azért, mert nagyon szeretek olyan emberekkel utazni, akikkel ott helyben tágabb összefüggéseiben is meg lehet osztani az élményt, ami adott esetben sokkolja az embert.
Ázsia sokkolja az európai kultúrkörből kikacsingató embert. A legizgalmasabb utazásaim közé tartoznak azok, amelyeken történész-régész barátunk is részt vesz, hiszen ingyen és bérmentve vállalja az okostojás szerepét. Vele sikerült például olyan helyekre, múzeumokba is eljutni egy-egy utazás során, ahova lehet, hogy saját fejemtől nem is mentem volna el.
– Egész furcsa helyeken is járt: melyek a kedvencei?
– Az előbbiekből kiderül, hogy nagyon szeretem Ázsiát, ahol talán az a leginkább lenyűgöző, hogy az emberek ingyen és bérmentve tudnak mosolyogni, mi meg újabban ahhoz vagyunk szokva, hogy az emberek katatón módon gyalogolnak, végzik a dolgukat, a mosolyuk mögött pedig, amit például az utcán vagy a boltokban hivatalból megkapsz, látod a kényszeredettséget. Egy mosoly Ázsiában természetesnek számít akkor is, ha képtelenek veled kommunikálni, mert nem beszéltek semmilyen közös nyelvet. Így próbálnak valamilyen módon kapcsolatot teremteni. Sugárzik róluk az a fajta boldogság, amely nem kapcsolódik anyagiakhoz, nem is föltétlen az életkörülményeikhez, hanem önmagától való.
– Igen érdekes beszélgetőműsort vezet a Györkös Mányi Albert Emlékházban. Az ön ötlete volt, vagy felkérték erre?
– Mindkettő. Jött a felkérés, én pedig kapva kaptam az alkalmon, hiszen minden egyes beszélgetés kapcsolódik az utazásokhoz. A beszélgetősorozat címe Nyitott szemmel, azaz aki megfordul nálunk, annak látni és láttatni is akarnia kell. A cél az, hogy vendégeink úgy meséljenek el személyes történeteket, mutassanak be kultúrákat, hogy innen oda tekintve, onnan pedig visszanézve is tudjunk párhuzamokat találni, tanulságokat levonni. Vendégeim olykor a közönségünk soraiból kerülnek ki, hátizsákos turisták, köztük olyan is, aki például hat-hét ázsiai országban fordult meg akkor, amikor még a bacilusnak is nehéz volt kimenni az országból.
– Énekese volt a Kalapos Band című zenekarnak – miért csak volt?
– Sajnos letettük a lantot is, a kalapot is. Különös színfoltja marad a pályámnak. Mint légy a tejbe, úgy csöppentem a zenekarba, gyermek emberek kértek, hogy énekeljek velük olyasmit, amit nagyon szerettem volna, de ami tőlük valahogy nem volt magától értetődő. Magas színvonalú kortárs magyar lírával próbáltak közönséget szerezni maguknak. A zenekar egyes tagjai ma már külföldön tanulnak, mások ízlést és műfajt váltottak, nagy sajnálatomra két év után szétment a csapat. Közülük Szép András zongorista barátommal dolgozom tovább, nemrégiben saját szerzői és előadóesttel, a Maszek balladákkal jelentkeztünk.
– Tizennégy esztendeje játszik. Bejöttek azok az elképzelései, melyekkel nekivágott ennek a nehéz, de szép pályának?
– Szerencsére nem minden történik úgy, ahogyan azt eltervezzük. Nem is biztos, hogy azok voltak a jó elképzelések. Amikor az ember maga mögött hagyja az egyetemi inkubátorlétet, egyszeriben azt hiszi, hogy övé a világ, és meg is tudja váltani. Harminchárom éves koráig az embernek rá kell jönnie valamire: ha a világot addig nem tudta megváltani, utána már nem is fogja. Jézus belehalt harminchárom éves korában a megváltásba. Ha nekünk nem sikerül belehalni, akkor az a legbiztosabb jele annak, hogy kezdhetünk gondolkodni a saját életünk értelmén.
Aki azt mondja, hogy neki bejött minden számítása, az vagy nagyon szerencsés, vagy hazudik – ez utóbbiakból vannak többen. De nincs az a jelentéktelen, talán a habitusunktól is távol eső munka, ami ha mégis ránk vár, ne lehetne tisztelettel, magunknak is, másoknak is haszonnal elvégezni.
Nánó Csaba |
Krónika (Kolozsvár)