Febr. 22-én nyílt meg tizennégy fiatal művész kiállítása Kolozsváron. A kiállítás a Ion Andreescu Képzőművészeti Akadémia diákjainak, a Kolozsvári Magyar Diákszövetség AKIK (Alkotó Képzőművész Ifjak Klubja) tagjainak első bemutatkozása. Az ifjú kiállítók: Bartalus Attila, Csáki Dénes, Deák Alpár, Geréb Krisztina, Jánosi Andrea, Kiss Ármánd Zoltán, Lovász Noémi, Székely-Benczédi Attila, Török Tihamér és Mihaela Vas. /Póka János András: AKIK(et) megcsókolt a múzsa. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 24./

"Kolozsváron megnyílt "Az erdélyi falu az új generáció művészeinek szemében" címmel az eladásos festménytárlat. A Ion Andreescu Képzőművészeti Akadémia művészeti pedagógia szakának hallgatói mutatkoztak be, köztük fiatal magyar tehetségek: Csorján Melitta, Jakabfi Ágota, Lovász Noémi, Muresan Ildikó, Papp Tibor, Rabocskai Lilla, Simon Éva, Szabó Attila. /Salamon Márton László: "Az erdélyi falu" - tárlatnyitó a Néprajzi Múzeumban. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 24./"

Lovász Noémi, a Képzőművészeti Egyetem V. éves hallgatója Kolozsváron megnyílt egyéni tárlatával berobbant Kolozsvár művészeti életébe. A lírai absztrakció megannyi fokozatán átszűrt munkái a látvány erejével hatnak. A kiállított munkákat Simon Györgyi grafikusművész, az egyetem tanára méltatta. /(németh): Megnyílt Lovász Noémi egyéni tárlata. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 17./

"Márc. 4-én Nagyenyeden, a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban megnyílt Adorján Mária festőnő tárlata, melyen tájképek, költői virágcsendéletek domináltak. /Lovász Noémi: Adorján Mária kiállítása. = Nyugati Jelen (Arad), márc. 6./"

"Ápr. 4-én Nagyenyeden volt Lovász Noémi tárlatnyitója a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban. Lovász Noémi különböző technikákat alkalmaz: akvarell, pasztell, kréta, kollázs, fa- és linómetszet, fotó és számítógépes grafika, vegyes technika. Ez a mostani a Bethlen Gábor Kollégium ifjú rajztanárának második egyéni kiállítása. Lovász Noémi kiállított képeinek ihletője a város - elsősorban Kolozsvár és Nagyenyed. /P. Gy. A.: A meditációra késztető város. = Nyugati Jelen (Arad), ápr. 8./"

Kolozsváron az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozatos diákjainak immár harmadik éve teremt bemutatkozási lehetőséget a Gy. Szabó Béla Galéria. A Székely Géza és Lovász Noémi szaktanárok irányításával készült festmények, rajzok, metszetek és kerámiák zenehallgatás közben keletkeztek. Németh Júlia műkritikus pedig a zene és a képzőművészet kapcsolatáról szólva értékelte a tárlatot. /(-h): Hangok színeváltozása. Az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozatos diákjainak tárlata. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 22./

Nagyenyeden május 31-én megnyílt Lovász Noémi festőművész egyéni tárlata. Lovász Noémi Nagyenyeden született, a Bethlen Gábor Kollégiumban és a székelyudvarhelyi Dr. Palló Imre Képzőművészeti Líceumban tanult, majd Kolozsváron szerzett egyetemi diplomát képzőművészetből. 2002–2005 között Nagyenyeden tanított, 2005-től a kolozsvári Apáczai Csere János rajztanára. Több egyéni kiállítása volt. csoportos kiállításokon is szerepelt. Rendszeres résztvevője az Erdélyi Magyar Művészpedagógus tárlatoknak. /Dvorácsek Ágoston: Nagyenyed – „Az én hitem csodás, nagy álmodás. ” = Szabadság (Kolozsvár), jún. 13./

A székelyudvarhelyi Erdélyi Művészet című képzőművészeti folyóirat új számában az idén elhunyt Szabó Vilmos képzőművész-pedagógusra emlékezik. M. Lovász Noémivel Lőrincz Ildikó készített interjút. Transzszilvanizmus a képzőművészetben címmel részletek olvashatók a folyóiratban Banner Zoltán Pallos Sch. Juttáról a közeljövőben megjelenő monográfiájából, és folytatódik Bíró József erdélyi kastélyokat bemutató sorozata. /Művészek, művészeti események Erdélyben. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 26./

December 3-án Nagyenyeden, a dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban megnyílt a város szülöttje, M. Lovász Noémi In memoriam Radnóti Miklós (1909–1944) című kiállítása. Józsa Miklós nyugalmazott kollégiumi magyartanár, az Áprily-estek fáradhatatlan házigazdája bemutatta Radnóti Miklós életútját és költészetét „Halált virágzik most a türelem” címmel. A költő elhurcoltatása idején írta a magyar hazafias költészet egyik legszebb költeményét /Nem tudhatom/, melyet most Lovász Noémi szavalt el. „Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, / nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt / kis ország, messzeringó gyermekkorom világa. / Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága / s remélem, testem is majd e földbe süpped el. ” – vallotta Radnóti. /Dvorácsek Ágoston: Nagyenyed – Grafikai kiállítás Radnóti Miklós emlékére. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 8./

Kolozsvári Intermezzó a Magyar Kultúra Napján
Amikor 1823. január 22-én szatmárcsekei magányában Kölcsey Ferenc befejezte a Hymnus a magyar nép zivataros századaiból című, nyolc versszakos költeményét, mintha megsejtette volna annak örök érvényűségét. Azt a rendkívüli szerepet, amit az Erkel Ferenc által 1844-ben megzenésített sorok a magyar nép életében betöltöttek. A zivataros századok ugyanis folytatódtak, s rájuk gyógyírt éppen azok a csodálatos zenébe foglalt, a balsorsból erőt merítő közösség összefogására, a harmóniára buzdító sorok nyújtottak: a néphimnusz, amit még a legkeményebb diktatúra sem tudott eltörölni. Ahhoz sem hozzátenni, sem abból elvenni nem lehet – vélte Kodály Zoltán és Illyés Gyula, amikor az ötvenes években Rákosi Mátyás új, a szocializmushoz illő himnuszt akart íratni velük, s ők mindketten, fejvesztés terhe mellett, ezt kategorikusan megtagadták.
Emblematikus jelentőségű tehát január 22-e, a Himnusz születésének napja, amelynek ma 190. évfordulóját ünnepeljük, a Magyar Kultúra Napját.
Ünnepeljük pedig ezzel a különböző korok és műfajok kölcsönhatásának eredményeként született kiállítással is. Ezzel a sajátos Intermezzóval, amely egybekapcsol zenét, képzőművészetet és irodalmat, s amely a 2012-es esztendőből – amikor Ferenczy Károly és Claude Debussy születésének 150., illetve Bálint Tibor születésének 80. évfordulójára emlékeztünk –, átnyúlik az új évbe. Az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete (EMME) valamint a Kolozsvár Társaság, Székely Géza illetve Kántor Lajos szervezésében létrejött rendezvényei most egy fedél alatti közjátékként hirdetik a különböző művészeti ágak közti kapcsolatot és átjárhatóságot, egymásra gyakorolt jótékonyan gyümölcsöző hatásukat, magát a tényt, hogy a művészetek szóljanak akár a szemnek, fülnek, vagy értelemnek, egy tőről fakadnak és érzelmi megalapozottságú mindahány. A művészpedagógusok tárlatai, évente két-három alkalommal, immár hagyományosan, egy-egy kerek évforduló és meghatározott tematika köré csoportosulnak. A véletlen úgy hozta, hogy jelen esetben két homlokegyenest más kultúrkörből és művészeti ágból, jelesül a 19. század második felének magyar festészetéből és francia zenéjéből származó remekművek szolgáltak ihletforrásként művészpedagógusainknak. De bármennyire távolinak is tűnik Ferenczy Károly festészete Claude Debussy zenéjétől, mindketten az impresszionizmus bűvkörében teremtettek egyedi kolorithatásokkal pompázó alkotásokat. A színek bűvöletében eredeti színhangzataikkal és hangszíneikkel kápráztatták el közönségüket, hogy aztán egy derűs, kiegyensúlyozott klasszicizmusban teljesedjenek ki.
A nagybányai művésztelep egyik alapítójaként, Ferenczy ecsetjét a táj varázslatos szín- és fényviszonyai irányítják: a plein air, a pillanat hangulatában fogant festői impressziók, a napimádat, a sajátosan vibráló fény-árnyék játékok jellemzik munkáit. A természet iránti mélységes hódolattal kutatta kora modern művészetének lehetőségeit. Akkora sikerrel, hogy egynémely munkája már-már napjaink új-figurativitását, hiperrealizmusát juttatja eszünkbe. Nem véletlen, hogy művészpedagógusainkra oly serkentően hatott mindkét, a maga területén korszakalkotónak számító művész életműve. A különféle műfajokban – festészet, grafika, szobrászat, kerámia, textil – és a legkülönfélébb, hagyományos és modern technikákkal készült munkák magukon hordozzák azt a mágikus hatást, amit a színek, fények, ritmusok e két zseniális mestere gyakorolt a ma művészeire.
Az évszakok függvényében váltakozó természet a maga művészileg átlényegített konkrétumában, de töredékesen, motívumkincseiben, ritmusaiban, kifinomult harmóniáiban is, vagy éppenséggel áttételesen, az elvonatkoztatás, az általánosítás és összegzés különböző, olykor metafizikus irányultságú mélységeiben tárul fel előttünk olyan jellegzetes alkotásokban, mint többek között Antal Tövissi Anna, Ábrahám Jakab, Balogh Borbála, Bordy Margit, Essig Kacsó Klára, Forró Ágnes, Gally A. Katalin, Gedeon Zoltán, Koncz-Münich András és Judith, Kocsis Ildikó, Labancz Cismaşiu Ágnes, M. Lovász Noémi, Nagy Endre, Orbán István, Pócsai András, Sipos László, Starmüller Katalin és Géza, Székely Géza, Tompos Opra Ágota, Tudoran Klára, Valovits László, Vízi Katalin, Wanek Ferenc itt kiállított munkái. Ami pedig a Bálint Tibor írói munkássága, személyisége ihlette munkákat illeti, nos azok szintén a műfaji és stílusbeli változatosság jegyében születtek. Csupán egyvalami közös bennük: az az ihletforrásként szolgáló mindenkori útravaló, ami az írásokból sugárzik, legyenek azok tárcába foglalt pillanatképek vagy a mindennapi élet pillanatképeiből összeálló regényfolyam, színmű. S akkor itt el is indulhatunk, hogy a sánta angyalok utcaköveit róva eljussunk a Zokogó majombeli szíverősítős pihenőig, ahonnan az út már a Bábel toronyháza felé vezet. Ezt az utat pedig többek között Forró Ágnes, Horváth Gyöngyvér, Miklós János, B. Nagy Gabriella, Sipos László, Székely Géza élményszerű, lélekbevágóan látványos kalauzolásával tehetjük meg. Írott szó és képírott világ, a szavak és a képek művésze talált egymásra a konkrét illusztrációtól az elvont, színekbe fogalmazott hangulati reflexióig. S Bálint Tibor, a nagy mesélő, mindennapjaink, karaktereink egyszerűségükben nagyszerű rögzítője, immár képzőművészeink vizuális megfogalmazásában, képszerűen is ránk köszön. Ünnepeljük hát ezzel az összhangot sugalló, sajátos Intermezzóval a Magyar Kultúra, Nemzeti Himnuszunk születésének napját itt, Kolozsváron, Erdély fővárosában.
NÉMETH JÚLIA
Elhangzott 2013. január 22-én, Kolozsváron, a Reményik Sándor Galériában, a Magyar Kultúra Napjának ünnepi rendezvényén.
Szabadság (Kolozsvár),

In memoriam Gárdonyi Géza, Jékely Zoltán, Weöres Sándor
Művészpedagógusok kiállítása az Apáczai Galériában
Egy kép gyakorta többet ér, mint ezer szó – Arthur Brisbane amerikai újságíró száz egynéhány évvel ezelőtti mondása közismert, igazságtartalmát sem vitatjuk, most mégis ellenkező irányból, az ezer szó birodalmából közelítünk az itt látható képekhez. Amelyek korántsem akármilyen szókapcsolatok révén születtek, hanem több ezer szavas írói, költői birodalmak sajátos kisugárzásaiként. Lévén, hogy a téma adott volt: 150 éve született Gárdonyi Géza, a „láthatatlan ember”, és 100 évvel ezelőtt látta meg a napvilágot a tagadhatatlan erdélyiségű, „költői költő” Jékely Zoltán, valamint sorstársa, a sajátos képzettársítás, játékosság, zeneiség, egyszóval a bravúros verselés és bravúros gondolkodás bajnoka, Weöres Sándor. Hármójuk írói termésének erőteljes képszerűsége szülte a Szó-kép társítást, azaz a Székely Géza vezette Apáczai Galéria legújabb, 44 művész 56 alkotását tartalmazó tárlatát.
A kiállítás új keletű, de immár jól begyökerezett hagyományt követ. Hagyományt, amely a különböző művészeti ágak közti kapcsolatra épít. A kerek évfordulók pedig mintha egyenesen besegítenének ennek a fiatal hagyománynak a megszilárdításába. Amely főhajtás kultúránk és az egyetemes kultúra nagyjai előtt.
A Szó-kép, akárcsak az előbbi Apáczai-tárlatok, egyfajta művészetközi kutatás gyakorlati bemutatójaként is értelmezhető. S ahogyan a művészetek természetes egymásmellettisége és kölcsönhatása eredményeként születtek az eddigi, Bartók, Kodály, Mozart, Debussy, Vajda Lajos, Ferenczy Károly, Szenczy Molnár Albert és a többiek ihlette képzőművészeti seregszemlék, azonképpen vált ez a jelenlegi, a szavaktól a képek felé vezető művészeti mélyfúrás is sajátosan jellegzetes, egyedi vizuális megnyilatkozássá. Amelynek egyedisége éppen a szó szoros, de átvitt értelemben is felfogható sokoldalúságában, sokszínűségében rejlik.
A magyar irodalom három, egymástól különböző, de a képszerű fogalmazást egyaránt előnyben részesítő alkotója szinte tálcán kínálja a témát képzőművészeinknek. Mert ott van például az életöröm és a melankólia láthatatlan örökös csokrával a kezében a költői költő, a költő archetípusa, Jékely Zoltán – ahogyan Nemes Nagy Ágnes jellemezte ugyancsak képszerűen költőtársát. A részünkről, erdélyiek részéről talán méltatlanul kevéssé emlegetett lírikust, a nagyenyedi Bethlen Kollégium és a kolozsvári Református Kollégium egykori diákját, aki tanulmányait ugyan már Budapesten fejezte be, és ott is teljesedett ki írói, költői életműve, lélekben azonban, sőt nyelvhasználatában is mindvégig megmaradt erdélyinek. S ezt nem csak kalotaszegi regényei (Kincskeresők, Medárdus), esszéi, erőteljes színekkel szavakba festett költeményei (Őrjöngő ősz, Őszvégi intelem, Kalotaszegi elégia) tanúsítják, hanem emberi magatartása is: 1941-ben visszaköltözött Kolozsvárra és az Egyetemi Könyvtár munkatársa lett, de 1946-ban kénytelen ismét elhagyni Erdélyt.
Múltba révedő, emlékeiben is saját magát, legbenső énjét kutató, elégikus hangvételű költeményei hemzsegnek a természetből ihletődött, a romantikusok erős színeivel festett, szuggesztív szóképekben, amelyek nem véletlenül találtak visszhangra képzőművészeink alkotásaiban. Itt van mindjárt Bordy Margit mély zengésű, aranyló felvillanásokban is játszó pasztellje, a sajátos műgonddal megoldott, perspektívában, szín-, forma- és gondolatvilágában egyaránt különleges mélységeket sejtető Őszi Tanácskozás. És folytathatnám Tompos Opra Ágota lendületes ecsetkezelésű, foltszerű ragyogásában pompázó meseerdejével, Pócsai András klasszikus hangvételű, színekben, harmonikus színvillanásokban gazdag Tavaszi impresszióival, Dobribán Lini Enikő vitalitástól duzzadó Zöld világával, Gedeon Zoltán élénken kavargó Szín-fóniájával, Lovász Noémi visszafogott színvilágú, töményen kifejező, konstruktív megfogalmazásaival, Nagy Tibor elégikus hangvételű Csendélet kompozíciójával, Boar Szilvia és Császár Gábor hangulatos munkáival, Essig Kacsó Klára tiszta színekbe öntött Farkas utcai Templom és iskolájával. Sőt Lőrincz Lehel míves pasztelljei, Nagy Endre sarkosan-keményen fogalmazott, de színeiben könnyedebb, megkapó Házsora és Színháza, valamint Valovits László sejtelmesen kifejező, lírai fogantatású női portréja is beleillik a Jékely-életmű hangulatába. Nem beszélve a rézkarc első számú kolozsvári mesterének, Székely Gézának a Szórvány-(templom)áról, a biztos kezű Ábrahám Jakab ugyancsak rézkarcban megjelenített Állóképéről vagy Kozma Rozália vonal összetevőinek feszültséget és harmóniát egyaránt árasztó mozgalmas világáról, a grafikus és a textiles erényeit egyesítő Remember című munkájáról. S ha van a szó és a kép sajátos összefonódásának mintapéldája, akkor az az Orbán István telitalálatnak is nevezhető, 47 művésztársam aláírása című, ötletesen míves tusrajza.
A zseniális „szó-szemfényvesztő” Weöres Sándor, a szabad képzettársítások, szürreális, gyermekien mesés és filozofikusan mély költői gondolatok nagymestere. Mi sem természetesebb, mint hogy a költői és epikai műfajok legszélesebb skáláját megszólaltató életműve szintén erőteljes visszhangra találjon művészpedagógusaink körében. Érdekes módon talán nem is játékosan képszerű megfogalmazásai, ötletes szójátékon alapuló bizarr képzettársításai a legnépszerűbbek, hanem a Hamvas Béla-i tanokon alapuló, A teljesség felé törekvő, filozofikus eszmefuttatásai. Ő teremtett bennem harmóniát – vallja mesteréről a költő. Ezt a harmóniát, a lélek harmóniáját árasztja kötete is, s mintha éppen erre a harmóniakeresésre rezonálnának leginkább képzőművészeink.
Alattam a föld, fölöttem az ég, bennem a létra – vallja a lírai szürrealizmus húrjait pengetve, élénken ragyogó, tiszta színeinek meggyőző beszédével Forró Ágnes. És hasonló alapállásból kiindulva vezet a földiektől az égiek felé tartó, de immár visszafogottságában és kevés beszéddel sokat mondó stílusában Gally A. Katalin, mert Weöressel együtt tudja, hogy „az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben.” És tudja ezt Károly Zöld Gyöngyi is, aki az infografika nyelvén különleges eleganciával kalauzol a csillagvilágba, a várva várt találkozás felé. Ugyancsak a modern technika eszközeivel kommunikál meggyőzően Ovidiu Petca, Dobribán Emil pedig land-art munkájának képi dokumentumával lep meg.
Formai megoldásaiban, sajátos felületképzésében és gondolati mélységében egyaránt izgalmasan figyelemfelkeltő munka Sipos László A szó szíve című olajképe és Csata Hermina Az értelem szeme című diptichonja. Horváth Gyöngyvér a játékosság és a filozófiai mélység határait feszegeti életszerűségével, dekorativitásával kitűnő kollográfiáiban, Farkas Melinda pedig Egy pohár bor mellett nyilvánít ötletes művészi véleményt. Koncz-Münich Judit mozgalmasan kiérlelt, egyedi látásmódról tanúskodó, figuratív kompozíciója, Koncz-Münich András játékos Vándor zenészei, Tamus István mívesen kifejező rézkarca, Miklós János látványosan nagyívű, modern művészi Üzenete, Kocsis Ildikó konstruktív jegyekkel megfogalmazott, sajátos Életútja, Veres Noémi A személyiség szétbomlása című érzékletes tusrajza, Szakáll Szilvia míves Tükör-képe, Fátyol Zoltán leheletfinom figurái, Éles Bulcsú kedvesen játékos Avantgárd lovacskája, Fazakas Tibor Keresztek című fegyelmezett vonal-szigorlatai, Fehér Csaba rapszodikusan örvénylő Moszatszigete sikerrel egészíti ki az igényes kínálatot.
A képszerűség az Ady által magyar Dickensnek nevezett Gárdonyi Gézától sem idegen. Bár őt inkább regényíróként, az új népiesség, a realizmus, s a lélektani regény megtestesítőjeként tartjuk számon, a költészet felségvizeire is kimerészkedett. Impresszionizmussal rokonítható lírai termését a keresetlen egyszerűség jellemzi. „A próza fű. A vers közötte rózsa” – véli ő maga. S íme egy festőecsetre kívánkozó, rövid ízelítő ebből a rózsából: „A fáknak éjjelente préme nő, s a nap fehér folt csak a köd fölött.” Azonban kifejezetten gárdonyis mindössze talán csak Székely Géza (R)égi hídja – találó grafikai és nyelvi játék. S akkor nem szóltam még Boros György vegyes technikával készült Erupcióiról, valamint Gárdonyi Sándor figuratív linómetszetéről.
A szobrászokat Hunyadi László klasszikus hangvételű, Kálvin Jánost ábrázoló plakettje, valamint Kovács Géza Hierarchia című acélkonstrukciója képviseli. S végezetül, de olyannyira nem utolsósorban, hogy akár az egész kiállításra is feltehetné a pálmát: Tudorán Klára Lívia meseszerű, fantáziadús, érzékletesen mélymeleg színekbe fogalmazott Királyi ajtók című textilkompozíciója.
Elhangzott 2013. október 24-én, az Apáczai Galériában, a Szó-kép tárlat megnyitóján
NÉMETH JÚLIA
Szabadság (Kolozsvár)

Málenkij Robot: folytatni kell a „fehér foltok” feltárását
Kolozsvár után Szolyván és Szerencsen emlékeznek az elhurcoltakra
Tudományos konferenciával folytatódott tegnap az 1944 októberében szovjet munkatáborokba elhurcoltak emlékére szervezett kolozsvári rendezvénysorozat.
A magyarországi, kárpátaljai, erdélyi és cseh kutatók részvételével zajló értekezletre ma is várják az érdeklődőket a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Tordai út 4. szám alatti épületébe. Ezt megelőzően csütörtök este ugyanitt kiállítás nyílt a fogsággal kapcsolatos emléktárgyakból, valamint M. Lovász Noémi képzőművész festményeiből. A kerekasztal-beszélgetésen a szovjet lágereket túlélt Bitay László és Mile József számolt be a velük történtekről, de hozzátartozók is felidézték az eseményekkel kapcsolatos emlékeiket. A rendezvénysorozat kedden kezdődött: a Szovjet Elhurcolások Emlékbizottsága a 70. évforduló alkalmából emléktáblát helyezett el a Házsongárdi temető evangélikus-lutheránus részében lévő gondnoki épület falára a Kolozsvárról internált ötezer férfi tiszteletére.
Az emléktárgyakból nyílt tárlat felidézi a lágerek világát.
A Málenkij Robot emlékév keretében Szovjet deportálások a Kárpát-medencében 1944-1945-ben címmel tegnap kétnapos tudományos konferencia kezdődött a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Tordai úti 4. szám alatti épületében. Az értekezlet főszervezője a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, Szerencs Város Német Nemzetiségi Önkormányzata és a Gulágkutatók Nemzetközi Társasága társszervezőként kapcsolódott a rendezvénybe.
P. A. M.
Szabadság (Kolozsvár)

Emléktárlattal nyitott a Báthory Klubgalériája
Emléktárlattal nyitott tegnap a Báthory István Elméleti Líceum Klubgalériája: a líceum idén tavasszal elhunyt rajztanárának, Orbán Istvánnak a fiatalkori, 16 éves kora körül, az 1960-as évek végén készített munkáiból állítottak ki a kolozsvári rakodó pályaudvart ábrázoló pasztelleket, akvarelleket és szénrajzokat.
Kollégák és munkatársak, családtagok, közeli barátok, ismerősök és természetesen volt diákjai zsúfolódtak be az elegáns Klubgalériába – emlékezni, ahogyan azt a kiállítás tervezője és szervezője, Murádin Lovász Noémi képzőművész-rajztanár megnyitó beszédében elmondta. Orbán István tanítványának tekinti magát, magyarázta, hiszen sokszor és sokat dolgoztak együtt. Most átvette a hagyatékát, és úgy érzi, tartozik a tanár kollégának ezzel a kiállítással, amellyel most ismét beindul a galéria tevékenysége.
(Ú. I.)
Szabadság (Kolozsvár),

Áprily–Jékely-emléktábla Nagyenyeden
November 14-én a IX. Magyar Kulturális Napok első eseményeként emléktáblát avattak Nagyenyeden. A Bethlen Gábor Kollégium egykori tanára, a költő Áprily Lajos első enyedi otthonánál, a sétatéri utcában zajlott az avatóünnepség. Az emléktáblát, amellyel Áprily Lajosnak és fiának, Jékely Zoltánnak állított emléket a hálás utókor, Lőrincz Helga alpolgármester és a kezdeményezés főtámogatója, Sepsi Lajos kórházigazgató leplezte le. Áldást mondott Szabó Dénes római katolikus plébános, Tóth Tibor református lelkipásztor és Sándor Botond unitárius lelkész. Fechita Catalin, a kollégium XII. osztályos tanulója elszavalta Áprily Lajos A Fejedelemhez című versét.
Az ünnepség a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban folytatódott, ahol az Áprily-estek keretében Józsa Miklós nyugalmazott kollégiumi tanár találó versrészletekkel gazdagított, érdekes előadást tartott Áprily Lajos nagyenyedi éveiről. Ezt követően M. Lovász Noémi, enyedi származású, kolozsvári alkotóművész festményeiből nyitottak kiállítást. Képei a Gulag-emlékév alkalmából születtek. Ehhez kapcsolódott Murádin János Kristóf egyetemi adjunktus Szovjet elhurcolások Erdélyben a második világháború végén című információgazdag értekezése.
Az emléktábla ötletét elsőként Nagy Attila marosvásárhelyi költő vetette fel, és talán ő is szorgalmazta a legkövetkezetesebben a jel-állítás megvalósítását. De persze az enyediek lelkes hozzáállására volt szükség, hogy a mostani eseményre sor kerülhessen. Rögtön a hétfői avatás után a nagyenyedi rendezvényről tudósítva, Basa Emese tanárnő a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Ház nevében meg is köszönte a költő ösztönző hozzájárulását az ügyhöz. Fotókat is küldött az estébe hajló összejövetelről. Az egyik képen, mint írja, a megilletődött magyar háztulajdonosokat örökítették meg, akik abba is beleegyeztek, hogy az udvaruk egyik sarkába kopjafát állítsanak, ahol majd koszorúzásokra is lehetőség lesz. A másik fotón az emléktábla látható, amelyen fehér alapon olvasható a felirat, illetve a költők aranyozott betűkkel kiírt neve. Az esti szürkületben a villanófény feketére sötétítette az emléktáblát.
Érdemes idéznünk pár gondolatot Nagy Attila válaszleveléből is, amelyből ugyancsak kiderül, sokan fáradoztak azért, hogy Áprilyék ezután még inkább otthon lehessenek Nagyenyeden. Íme a levélrészlet: "Kedves tanárnő! Nekem küldött soraitól legalább annyira megilletődtem, mint az immár híressé vált Ház tulajdonosai! Sokéves álmomat valósította meg mintaszórvány magyarságuk, amit itt szeretnék megköszönni, hiszen azon túlmenően, hogy Nagyenyeden születtem, legkedvesebb magyar költőm Jékely Zoltán. Ezért is kezdtem el évekkel ezelőtt táblaügyben a tárgyalást a háztulajdonosokkal, személyesen és telefonon is, bekapcsolva annak idején Bárócz Huba esperes urat is. Persze, lépni Önöknek kellett, ott helyben, annak a nagyszerű kis közösségnek, amely számomra mintakép!
Kedves Emese, óriási dolog ez a megvalósítás, Kicsi Athénunk újra boldog lehet!"
A IX. Nagyenyedi Magyar Kulturális Napok rendezvénysorozata vasárnap zárul. Ma este hagyományos szüreti bálra, holnap délelőtt ünnepi istentiszteletre várják a várbeli református templomba a magyarságot. Istentisztelet után a Garabonciás Együttes alapító tagja, Csutak István fellépésére kerül sor. (nm)
Népújság (Marosvásárhely)

Gulág-sorsokat idéz M. Lovász Noémi kiállítása
M. Lovász Noémi képzőművész Gulág-sorsokat idéző alkotásaiból nyílt tárlat Magyarország kolozsvári főkonzulátusának rendezvénytermében. A kiállítást megnyitotta Újvári Dorottya művészettörténész, a korszakot bemutatta Murádin János Kristóf történész. A zenei műsorban közreműködött Potyó István, Gere Edit és Willing Boglárka. A vendégeket Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja köszöntötte. A tárlat február 16-ig tekinthető meg (hétfő-csütörtök: 8–16, pénteken 8–13 óra között).
Egyszerre volt komoly, bensőséges és emberközeli az a tárlatmegnyitóval egybekötött rendezvény, amelyet hétfőn délután tartottak Magyarország kolozsvári főkonzulátusának zsúfolásig megtelt rendezvénytermében, a Gulág-emlékév lezárásaként. A Szovjetunióba a második világháború után elhurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékéve alkalmából tavaly számos rendezvényt tartottak. A programok az emlékezést szolgálták, az emlékév célja pedig a figyelemfelkeltés volt.
Az ismeretanyag a munkatáborokról, az elhurcoltakról hiányos – mondta a rendezvény megnyitóján Mile Lajos főkonzul: hihetetlen történések voltak, a megdöbbentő adatokra az utókor is elszörnyülködve tekint, elég, ha csak a Kolozsvárról elhurcolt körülbelül ötezer személyre gondolunk, akik közül nagyon sokan már nem tértek vissza. Az emlékezéssel nemcsak az utókornak, hanem önmagunknak is tartozunk, hogy önismeretünk ne torzuljon – összegzett a főkonzul.
Murádin János Kristóf történész szintén az emlékezés fontosságára hívta fel a hallgatóság figyelmét, hiszen negyven évig nem volt szabad beszélni a korszakról. Történész szemmel igyekezett rövid áttekintést nyújtani arról, hogyan érezhettek az ide érkező oroszok, akiket szintén megviselt emberileg a világháború. Talán érthető volt a fogolyszedés orosz szemszögből, ami viszont elfogadhatatlan, az a civilekkel való bánásmód: részükről a megszállás több volt, mint bosszú, inkább példát akartak statuálni.
M. Lovász Noémi képzőművész Gulág-sorsokat bemutató festményeit Újvári Dorottya művészettörténész méltatta. Mielőtt látta volna a sorozat képeit, úgy képzelte, monokróm munkák lesznek, és ezt talán azért, mert abból az időszakból főként fekete-fehér fényképeket láthatunk: a világháborúban készült katonaportrék, a csoportképek, a bevonulások vagy kivonulások, a parádék képei nem színesek. Majd meglepetésszerűen hatottak az erős, nagyon expresszív színek és az ebből fakadó merészség.
„Első látásra a színek dominanciája az, ami leköt: a sárgák és narancssárgák árnyalatai, a vörösek és a kékek. Ha nem adunk időt magunknak és a képeknek, csak a szokásos 4-5 másodpercet időzve előttük, a munkák tartalma nem fog megnyílni, és csak a színekkel maradunk.
Megpróbálva befogadni a festményeket rá kellett jönnöm, hogy nem akarok részese lenni annak a világnak, amit lehatárolnak a szögesdrótok – legyen bármennyire színes is. A vonatok itt nem a 19. század pozitív vívmányaként jelennek meg, amelyek városokat, helyeket kötnek össze, és nem az utazást jelenítik meg, amely a világ felfedezésén keresztüli tanulást teszi sokak számára elérhetővé és sokkal gyorsabbá, hanem az elszakítást jelentik az elhurcoltak számára a családtól, a helytől, amelyet ismertek, az addigi életüktől. A sínek számomra nem a végtelen felé haladnak, amely magában hordozhatja egy pozitív jövő lehetőségét is, hanem körbe visznek. Visszavisznek mindenkit arra a helyre, amely itt már az emlékezés helye is lehet, ahol az elhurcolt nők és férfiak az egész életüket leélték: mert akármennyi időt is töltött valaki egy táborban, annak az elszakított időnek a történései meghatározóak maradtak. Ez a tapasztalat pedig egyszerre lesz partikuláris, személyes és univerzális, ahogyan az emberi alakok is Murádin Lovász Noémi képein, akik többször is visszatérnek, de soha nem válnak megszemélyesítetté.
Lezárásként újra visszatérek a színekhez: számomra ezek jelentik a belépést a képekbe – tompítják a szörnyűséget és lekötnek az emlékezés, megemlékezés helyére. Azt nem látjuk, csak tudjuk, például Kelemen Istvánkolozsvári lakos visszaemlékezéseiből, hogy a vagonokban a halottak »a sarokba voltak téve a túlsó ajtóhoz. A többiek már leszedték a ruhákat róluk. (...) és a legalsó már olyan lapos volt.«
Az itt látható munkák megkímélnek attól a látványtól, amelyben csak azoknak lehetett része, akik megtapasztalták a munkatáborokat, de az alól nem adnak feloldozást, hogy szembenézzünk a 20. század történelmével, annak is azzal az eseményével, amelynek feldolgozása éppen csak elkezdődött.”
Újvári Ildikó
Szabadság (Kolozsvár)

Ébren tartani a kollektív emlékezetet
Az 1944–1945-ben a Szovjetunió kényszermunkatárboraiba hurcolt áldozatok emléke előtt tiszteleg a február 25-én záruló emlékév. Dr. Murádin János Kristóf történész a Krónikának elmondta, rendkívül fontos tudni az erdélyi civilek elhurcolásáról, szenvedéseiről, hiszen ha hagyjuk feledésbe merülni, akkor legalább annyira bűnösek vagyunk, mint azok, akik okozták, elkövették.
A szovjet munkatáborokba hurcolt áldozatok emléke előtt tisztelgett és tiszteleg több, a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékévébe illeszkedő rendezvény(sorozat) Kolozsváron. Dr. Murádin János Kristóf történész, egyetemi adjunktus, a Sapientia EMTE kolozsvári karának kancellárja a Krónikának elmondta, történelmi adósságot törlesztenek azok, akik a 2015-ben kezdődött emlékév apropóján megemlékeznek a második világháború végén és azután a szovjet munkatáborokban fogságot szenvedőkről és az áldozatokról.
Jól átgondolt, ördögi rendszer volt
„Negyven éven keresztül nem lehetett beszélni a lágerek szörnyűségeiről és az elhurcolásokról, viszont az elmúlt 27 évben már lehetett volna, mégsem tettük meg kellő időben. Az elmúlt évtizedekben egyre fogyott és rohamosan fogy azoknak a száma, akik elszenvedői, tanúi voltak mindannak, ami a Szovjetunió lágereiben történt. Az 1990-es években kellett volna odafigyelni a túlélőkre, amikor még jóval többen éltek közülük” – fejtette ki Murádin János Kristóf. Mint mondta, a 2015-ben indított emlékév idén február 25-éig, a kommunizmus áldozatainak emléknapjáig tart. Az emlékévet a Miskolcon 2013 áprilisában megalakult „Málenkij robot” Emlékbizottság 2014–2015 kezdeményezésére Magyarország kormánya hirdette meg, hogy a Kárpát-medence településein megemlékezzenek az 1944–1945-ben a Szovjetunióba, kényszermunkára hurcolt magyar és német civilekről.
„Rendkívül fontos tudni az elhurcolásokról, szenvedésekről, hiszen ha ezekről továbbra is hallgatunk, és hagyjuk feledésbe merülni, akkor legalább annyira bűnösek vagyunk, mint azok, akik elkövették. A fiatal generációknak is tudniuk kell arról, hogy csak Kolozsvárról 5000 magyar polgári lakost hurcoltak el a sztálini kényszermunkatáborokba, egész Erdélyből pedig legalább 20 ezer, de inkább 30 ezer magyart 1944 szeptember–októberében. Ez tehát nemcsak egy jelenség volt a sok közül, hanem egy jól átgondolt, megtervezett és következetesen végrehajtott, ördögi rendszer. Az első hullámban főként magyarokat vittek el, azután 1945 januárjában 70–90 ezer német származásúnak tekintett embert: erdélyi szászokat, bánsági és partiumi svábokat, köztük sok magyar identitású embert is. A foglyoknak legalább egyharmada életét veszítette a szovjet lágervilágban, több ezerre tehető az áldozatok száma” – fejtette ki a történész.
Murádin János Kristóf 15 éve foglalkozik ezzel a korszakkal, nagyon sok túlélővel készített interjút, emléktárgyakat gyűjtött, számos tudományos konferencián mutatta be a történteket, és több tucat, a korszakról szóló tanulmány, szakcikk szerzője. A történész, aki behatóan ismeri az 1944–45-ben Erdélyből elhurcoltak történetét, úgy nyilatkozott, nemcsak a nácizmus bűneiről kell megemlékezni, hanem a másik oldal által elkövetett szörnyűségeket is meg kell őrizni a köztudatban, hiszen az is az erdélyi magyar történelem szerves része. „Csak akkor kerülhetnek helyükre a dolgok a kollektív emlékezetben, ha e két diktatorikus rendszer, a kommunizmus és a nácizmus ideológiája alapján végbement üldöztetések, deportálások, tömeggyilkosságok egyforma módon számon tartatnak. Ha elfelejtjük azokat, vagy nem veszünk tudomást róluk, esetleg csak az egyik fél tetteit tartjuk nyilván, csak azokra emlékezünk, a másik a jövőben félő, hogy bármikor megismétlődhet” – hívta fel a figyelmet a szakember.
Erdélyi magyar foglyok emléktárgyai
Az emlékév keretében számos rendezvényt szerveztek és szerveznek a kincses városban, ezek sorába illeszkedik az a képzőművészeti tárlat is, amely január 16-án nyílt meg és február 16-áig látogatható a kolozsvári magyar főkonzulátus rendezvénytermében: M. Lovász Noémi képzőművész alkotásai a Gulag-sorsokat idézik meg.
A Sapientia egyetemen 2016 májusától többrészes előadássorozatot tartanak a korszakról magyarországi, erdélyi és kárpátaljai történészek közreműködésével. Az előadások idén is folytatódnak: február 2-án dr. Hámori Péter budapesti történész a Gulag női foglyainak sorsáról, február 16-án pedig Majorszki András miskolci történész a Tokaj-hegyalja vidéki elhurcolásokról tart előadást a Sapientia kolozsvári karának Tordai úti épületében. Mindemellett az egész országban egyedülálló, állandó kiállítás tekinthető meg a szovjet fogság emléktárgyaiból ugyanitt. A nagyszabású, több mint 450 darabos, múzeumi jellegű anyagból álló tárlat tavaly október 12-én, a kolozsvári elhurcolások kezdetének napra pontosan 72. évfordulóján nyílt meg.
A Meghalni könnyebb, mint elválni – Erdélyi magyar civilek szovjet fogságban 1944–1949 című kiállítás hatalmas sikert aratott, látogatóinak száma még a tavalyi évben meghaladta az ezret – fejtette ki a történész. Az áldozatok fogságának emléket állító gyűjtemény a második világháborút követően végbement razziaszerű elhurcolásokat idézi fel, a fogságból hazaküldött leveleket és tábori használati tárgyak sorát vonultatja fel, különleges dokumentumokat mutat be, korabeli fotókkal érzékelteti a lágerek világát, ott készített egyedi szuvenírtárgyakat, valamint még ki nem adott visszaemlékezések eredeti kéziratait teszi közszemlére.
Dokumentumfilm a túlélőkről
Murádin János Kristóf elmondta, február 25-ére, a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapjára és egyben az emlékév zárónapjára időzítik szintén a Sapientia EMTE-n annak a két dokumentumfilmnek az ősbemutatóját, amelyeket 2016-ban forgattak a témában. Egyik a történészi, tudományos megközelítést mutatja be, a másik pedig a túlélők személyes történeteit dolgozza fel. „Számos interjút készítettünk túlélőkkel, tanúkkal, az ő vallomásaikat rögzítettük, ezt mutatja be a dokumentumfilm. A túlélők emlékezései nyilván sokkal személyesebbek és mélyebbek, mint az adatokra alapozó történészi szakmai megközelítések, így közel hozhatják a nézőhöz a szenvedésekkel teli korszakot. Tóth Orsolya és Farkas György filmrendezők, dr. Nagy Alpár Csaba, Benkő Levente, Papp Annamária történészek, Józsa István Lajos, a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság elnöke és jómagam készítettük a szovjet kényszermunkatáborokra emlékező és emlékeztető dokumentumfilmeket” – mondta el a történész.
A február 25-én a Sapientia EMTE Tordai úti épületének Aula Magna termében délelőtt 11 órakor kezdődő filmvetítéseket követően a szovjet fogságot túlélők és történész kutatók részvételével kerekasztal-beszélgetésre kerül sor. A Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékévét ezzel a programmal, illetve a szovjet foglyul ejtések kolozsvári helyszíneire kalauzoló, különleges mobiltelefonos applikáció projektjének útjára indításával zárják a Sapientia kolozsvári karán.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Mesés esztétikai valóság
Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa rendezvénytermében szerda este nyitották meg Vass József képzőművész Royal című tárlatát.
Nemcsak felnőttek, de kiskorúak számára is élvezetes, színes látványt nyújtó tárlatról van szó. A szép számú közönséget Albertné Simon Edina konzul köszöntötte, majd M. Lovász Noémi képzőművész, a kiállító egykori rajztanára méltatta a kiállítást. A fiatal szerző székelykocsárdi születésű, a Partiumi Keresztény Egyetem reklámgrafika szakán végzett. Jelenleg Kolozsváron él, szabadúszóként, digitális és hagyományos eszközökkel alkot: plakátokat, díszleteket tervez, workshopot vezet, illusztrációkat készít – néhány éve a Napsugár és a Szivárvány gyermeklapoknak is dolgozik. A most bemutatott huszonhárom, sajátos stílusú, mesealak-szerű portré három sorozatból tevődik össze: az egyik egy barokk koncerthez készült illusztráció, a másik témája a gyógyfüvek, a harmadik pedig a négy évszakot dolgozta fel. A munkák hangulata egyszerre királyi (Royal), barokkos és népies. A tárlat március 18-áig látogatható.
Ördög Béla
Szabadság (Kolozsvár)

Hamuban sült pogácsa a Napsugár gyermeklap
Hatvanéves születésnap ezer kis olvasóval
Míg a szombat délutáni Napsugár találkozóra a felnőtteket várták a közös emlékezés, méltatás és köszönet ünnepi alkalmára, vasárnap a gyermeklap olvasóié és szerzőié volt a főszerep: a kép, zene, tánc anyanyelvén szólhattak a közönséghez, és az irodalom sem szorult háttérbe a gálaműsoron. A gyermeklap 12500 olvasóját ugyan nem tudták vendégül látni a kerek évfordulón, de ezer kis olvasóval együtt ünnepelhettek a lap egykori és jelenlegi munkatársai tegnap délelőtt. A Kolozsvárról, Kolozs megyéből – Aranyosgyéresről, Magyarlónáról, Szamosújvárról, Tordaharasztosról, Désről, Körösfőről, Mérából – érkezett olvasókon kívül olyan távolabbi települések iskoláiból is eljöttek, mint Szamosardó, Zilah, Magyarlapád és Nagyenyed. A vasárnapi gála a Napsugár-illusztrátorok kiállításának megnyitójával indult, az ünnepi beszédeket színvonalas műsor követte.
D.I – Ú.I.
Erdélyben nincs kisdiák, aki ne olvasta volna
Mindhiába árasztott szomorkás hangulatot szombaton a borús, esős idő, mégis igazi napsugaras délutánban volt részük azoknak, akik elmentek a 60. születésnapját ünneplő Napsugár gyermeklap rendezvényére a kolozsvári Báthory István Líceumba. A kerek évfordulóra szervezett kétnapos programsorozat keretében a szombat délután a felnőtteké volt, és meg is telt a líceum díszterme az Erdély számos településéről, több megyéből érkezett vendégekkel.
Bárdos Réka népdalénekes, a János Zsigmond Unitárius Kollégium tanítónője mezőségi népdalokkal, Imets Levente színművész pedig Nagy László versével köszöntötte az ünneplőket: a folyóirat író, költő, grafikus munkatársait, pedagógusokat, tanfelügyelőket és a sajtó munkatársait. Timár Ágnes iskolaigazgató, aki gyermekkorában szintén hűséges Napsugár-olvasó volt, megjegyezte: bár a lap a kommunista diktatúra alatt élte le eddigi életének több mint felét, mindig igyekezett megőrizni az igényességét, Erdélyben nem volt kisdiák, aki ne olvasta volna. Az igazgató hozzáfűzte, hogy a világ változásai, az anyagi nehézségek ellenére is van remény a jövőre nézve, hiszen a gyerekek napjainkban is szeretnek olvasni. Az írott kultúra úgyszólván visszaveszi a jogait, s akkor majd a Napsugárt is könnyebb lesz megjelentetni.
Zsigmond Emese főszerkesztő hangsúlyozta: nevét és lelkét is folyamatosan megőrizte a Napsugár. Célja továbbra is ugyanaz: igényes olvasóvá, öntudatos, értékeit ismerő és vállalni merő, igaz emberré nevelni a gyerekeket. Ebben segít mostanság is a mese, a vers, a játék, a sok szín, az illusztráció, munkájukhoz pedig állandóan erőt adnak a gyerekek és a pedagógusok részéről érkező visszajelzések. Eddig összesen 677 lapszám jelent meg, ez körülbelül 17 ezer oldalt jelent.
A 60. évforduló alkalom volt arra is, hogy a főszerkesztő megköszönje a lap jelenlegi és volt munkatársainak tevékenységét, és mindenki segítségét a folyóirat terjesztésében, népszerűsítésében, emléklappal jutalmazva: tanfelügyelőket, pedagógusokat, szakmai intézményeket. A meghitt, igazi baráti hangulatba illeszkedtek a hozzászólások, versfelolvasások, amelyek közös jellemzője volt a gyermeklaphoz kapcsolódó személyes emlékek, élmények mindenki részéről. Fóris-Ferenczi Rita tanár az egyetemisták körében a Napsugárról végzett felmérésről beszélt, Murádin Lovász Noémi képzőművész rajztanár a lap grafikai megjelenítését értékelte, majd költők, prózaírók olvastak fel alkotásaikból, többek között László Noémi, Jancsik Pál, Markó Béla, Cseh Katalin, Balázs Imre József. Markó Béla elismerően szólt Zsigmond Emese főszerkesztő nagyszerű, heroikus munkájáról, és kiemelte, hogy a lap nélkül szegényebb lett volna gyermekirodalmunk, képzőművészetünk.
Gálaműsorral köszöntötték az örökifjú Napsugárt
Húsz Napsugár-illusztrátor alkotásaiból nyílt kiállítás vasárnap délelőtt a Kolozsvári Magyar Színház emeleti előterében, amelyen a Napsugárban megjelent munkák mellett felnőtteknek szóló képzőművészeti alkotások is megtekinthetők.
– Már az első lapszám is színes volt, és ez azóta sem változott, az évek során számos híres illusztrátor dolgozott a Napsugárnak. Némelyikük kiforrott illusztrátorként érkezett hozzánk, mások a lap hasábjain kaptak szárnyra. Akadt köztük olyan is, aki a gyermeklap arculatán dolgozott, de olyan is, aki saját rovatot vezetett – összegzett röviden Müller Katalin a Napsugár szerkesztője.
– Gyakorló művészpedagógusként csak azt tudom mondani, hogy a művészeti nevelés jobbá teszi az embert, és ezt érzem a Napsugár oldalain, a sugárzó színek és változatos formák világában is – mutatott rá méltatásában Murádin Lovász Noémi képzőművész.
– Akik vállalják a mesék illusztrálását, azok jól kiismerik magukat nem csak a grafikában, hanem a gyermeklélektan útvesztőjében is. Fontos, hogy milyen minőségű képekkel találkoznak gyermekeink első éveikben. Ahogy az igényes szöveg az irodalomban, úgy a minőségi kép is belépőül szolgálhat a képzőművészet világába. A gyerekkönyv-illusztráció, jelen esetben a Napsugár gyermeklap, a gyermekek képzőművészeti ízlésének alakítója – fogalmazott a képzőművész.
– Ahogy az első mesék, az első dalok, úgy az első években látott képek is formálják a gyerek képi kultúráját. A kiállított munkák alkotói ezt nagyon jól tudják és érzik. Ezért munkáikban a mondatok mögött rejtőző világ megelevenedik, látható csodává válik. Ahány stílus, annyi csoda és megannyi fénysugár, ami együtt mind egy-egy ragyogó Napsugár – hangzott el.
Zsigmond Emese a Napsugár főszerkesztője ünnepi beszédében hamuban sült pogácsának nevezte a Napsugárt.
– A magyar népmesék tele vannak csodálatos jelképekkel, egyik ilyen nagyon gazdag jelkép a hamuban sült pogácsa. A szegény asszony összekaparja a ládából az utolsó marék lisztet, és abból süti meg az útravalót a nagy megpróbáltatás elé néző főhősnek, a fiának. A hamuban sült pogácsa a világ legfinomabb, legcsodásabb eledele. Az egyik csodája, hogy az út végéig nem fogy el, miközben többen is esznek belőle. Egy másik csodája, hogy romolhatatlan. Többet ér a bankkártyánál, mert megosztásával másoknak nyújt segítséget felajánlója. De többet ér a mobiltelefonnál is, mert kapcsolatot teremt készítője és elfogyasztója között. Az édesanya nemcsak az utolsó marék lisztjét, hanem szeretetét, karjának erejét is belesütötte a pogácsába, az útravalót becsületből, tartásból, reményből, küzdeni tudásból, mindazt, ami szükséges ahhoz, hogy a megpróbáltatásokat, akadályokat leküzdjük. Ilyen a Napsugár, szeretnénk belecsomagolni mindazt, amiről úgy érezzük, hogy egy életre útravaló lehet nektek – mondta a főszerkesztő.
És hogy honnan fakad az erőnk e megpróbáltatások legyőzésére? – Abból a tisztaságból és erőből, ami népünk sajátja évtizedek óta, az anyanyelvünk. A Napsugár ezen a nyelven csomagolja be minden ősi kincsünket, erőnket oldalaiba. És amíg ezt az üzenetet kiolvassátok és megértitek, amíg az ünnepi műsor minden kis morzsáját magatokkal viszitek, rendelkeztek azzal az erővel, ami legyőzhetetlenné tesz benneteket – beszélt anyanyelvünk megtartó erejéről a főszerkesztő.
– Amikor úgy érzitek, nincs miből merítenetek a biztos tudathoz, akkor a Napsugár segít abban, hogy megerősödjön ez a hitetek. Remélem, az ünnep morzsái kitartanak a következő Napsugár ünnepig, amelyre visszatéve ugyanazt az erőt érzitek majd. Vigyetek haza magatokkal a hamuban sült pogácsából – tanácsolta Zsigmond Emese.
A tegnapi Napsugár gálaműsoron a 60 éves gyermeklap kis olvasóit köszöntötték alkotó munkatársai, jeles írók, költők egy-egy verssel, gitárzenével. Felléptek a lap mai és egykori olvasói: a kolozsvári Zenelíceum gyermekkórusa, a Fölszállott a páva tehetségkutató verseny győztesei, a mérai Cifra néptáncegyüttes, a székelyszenterzsébeti Cickom népdalcsoport, Gorzó Boglárka népdalénekes. A szamosújvári kisiskolások toborzót, a kolozsvári Octavian Goga Iskola elemistái reneszánsz táncokat, a Karaván együttes megzenésített gyermekverseket adott elő.
Szabadság (Kolozsvár)

Jelek, képek, jelképek
Kassák Lajos, Hamvas Béla és Tamási Áron emlékét idéző képzőművészeti kiállításnak nyújt otthont 2017. március 30-tól április 30-ig az Apáczai Galéria. Az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete (EMME) Székely Géza vezette kolozsvári csoportjának szervezésében megnyílt tárlaton ötvennégy művész hatvanöt alkotása tekinthető meg.
„Az ember ott kezdődik, hogy teremt valamit, ami nincs. Valakinek lenni a semmiből. Nem a legkisebb, hanem a legnagyobb ellenállást keresni. Csak azt érdemes megcsinálni, ami lehetetlen.” Ezt Hamvas Béla mondta, de mondhatta volna Kassák Lajos is. És nem csak azért, mert mindketten Felvidéken látták meg a napvilágot, kerek tíz évnyi különbséggel, utóbbi 1887 március 21-én, Érsekújváron, előbbi 1897 március 23-án Eperjesen. Sőt mondhatta volna az ugyancsak 120 évvel ezelőtt, a székelyföldi Farkaslakán született Tamási Áron is. Hiszen nem csak teremtettek ők mindhárman, hanem megvalósították a majdhogynem lehetetlent is: merőben más, merőben új világot teremtettek irodalomban, művészetben, s a gondolkodás tudományában. Tették pedig ezt nem csekély ellenállásba ütközve, de mindvégig egyenes gerinccel és feltartott fejjel.
Kassák a lakatosinasból lett világ-járt européer költő, író, lapszerkesztő, képzőművész, a magyar szabadvers megteremtője, az avantgárd élharcosa, az absztrakt festészet hazai úttörője és világviszonylatban is fontos képviselője valamennyi izmusba belekóstolt, hogy aztán aktivizmus néven a sajátját is megalkossa. Olyan kimagasló személyisége ő kultúránknak, akiről Illyés Gyula se többet se kevesebbet nem állított mint azt, hogy „ahol ő ült és beszélt ott mindig Európa közepe volt”. Való igaz. Képarchitektúrája mai napig újszerűen hat, a konstruktivizmus századunkban is virágkorát éli. Emberi nagyságával, meg nem vesztegethető jellemével kapcsolatban pedig Vészi Endre úgy vélte: „magatartásával is tanít” . Megállapítását Lengyel Balázs is alátámasztja, aki szerint „Kassáknak magatartása a remekműve”.
Amit pedig Hamvas Béla tett a 20. századi magyar kultúrában, a hagyomány és az avantgárd együttese terén az nem csupán Forradalom a művészetben hogy az ő szavaival éljek, hanem forradalom a gondolkodásban és forradalom az emberi tartásban, magatartásban és kitartásban. Egyszóval hamvasizmus. Amely megkerülhetetlenné vált a hatvanas, hetvenes évek új avantgardista irodalmi művészeti törekvéseiben, hogy aztán alkotója egyenesen kultuszszeméllyé avanzsáljon és a mai napig befolyásolja a közgondolkodást. A hite és meggyőződése valamint Lukács Györggyel folytatott polémiája következtében annak idején háttérbe szorított író, filozófus, esztéta könyvtárosi állását elveszítve kertészként és raktárosként alkotta meg hatalmas és komplex életművét, „az ébresztő elemek folyamatos sorát”, állította fel saját életét is meghatározó sorsképleteit. Hérakleitosszal, Buddhával, Lao-Ce-vel, Shakespeare-rel gondolatközösséget vállalva nem véletlenül vallotta, hogy „az ember sorsa jelleme”. Ez a jellem pedig, mármint az övé, nem ismert megalkuvást. Akkor sem, amikor a háborúban élete kockáztatásával mentette meg a felügyeletére bízott zsidó munkaszolgálatosokat és akkor sem, amikor a mellőzést vállalva következetesen kitartott a rendszernek nem tetsző elvei mellett.
Tamásival kapcsolatban pedig engedtessék meg egy személyes vallomás. A nyugati határszélen születtem, a Székelyföld egyfajta Antarktisz volt számomra, ahol sohasem jártam, de tizenéves fejjel belebotlottam Ábel rengetegébe, ami valósággal elnyelt. Olyannyira, hogy Tamási és székelység imádatomat osztálytársaimra is rákényszerítve, a tanórák szünetében, egyfajta, akkor még ismeretlen olvasásmaraton keretében, lassacskán az egész regényt felolvastam. Lányosztály voltunk, íróba, Ábelbe, vadonba, mindannyian beleszerelmesedtünk. Hogy aztán később megtudjam: 1956 szeptemberében Tamási Kolozsváron járt és a bolyaisoknak tartott előadásában már éreztette a forradalom előszelét. Irigyeltem is érte a bolyaisokat: a személyes találkozásért és a hallottakért. Nekem már csak a Babes-Bolyaiból jutott.
De szerencsére abból is, amit ez a 20. századi rousseau-ista – ahogyan Hegedűs Géza nevezte Tamásit –, novelláiban, regényeiben lelke mélyéből fakadó őszinteséggel, folklorisztikus mélységgel, hamisítatlan székely humorral és esetenként romantikába hajló sajátos mondatfűzéssel tudomásunkra hozott. S amiért egyszersmind a magyar irodalom élvonalába került.
S akkor most lássuk hogyan is hatottak jeleikkel, képeikkel, jelképeikkel, írásaikkal ezek a peremvidéki, de a magyar szellemi életben központi szerepet betöltő, még a 19. században született személyiségek a 21. század képzőművészeire, művészpedagógusainkra.
Itt van mindjárt a kiállítás egyik kiemelkedő alkotása, Hunyadi László Tamási-plakettje. A szobrász személyesen is ismerhette az írót, sőt , annak idején, képzőművészetis diákként akár halhatta is 56-os kolozsvári beszédét. S ugyancsak Tamási Áront idézi Matei Lászlónak az író gyerekkori élményeit felelevenítő, Bölcső és bagoly című, regényes életrajzából ihletődött, azonos címet viselő digitális grafikája valamint Simon Zsolt Emlék a rengetegből című míves triptichonja. Egyébiránt a modern technikával készült alkotások egyre nagyobb teret kapnak az EMME-tárlatokon. Közülük is kiemelkedik Petca Ovidiunak visszafogottan nemes eleganciájú, mély értelmű, Hamvas Béla filozófiáját eszünkbe juttató Ellenbenyomások XXX. című munkája, valamint Haász Ágnes Labirintusa és Mira Marincas Diptichonja.
Mint általában, most is könnyed játékossággal fűszerezett drámaiság jellemzi Forró Ágnes pasztelljét. A hamvasi kettősségből eredeztethető, sírva nevető, nevettető bohóc tematikája már önmagában is megköveteli a hasonló interpretációt, amit a művész egyedi stílusjegyei hitelesítenek. Immár markánsabb vonalvezetésű, állandó jelzőinek köszönhetően akár játékosnak is mondható, de szintén drámaiságba torkolló munka Sipos László Noé bárkája a galambbal című, élénk színvilágú, megkapó olajképe.
Gally A. Katalin Mozart-muzsikát idéző Lacrimosója gyönyörködtet és meditálásra késztet akárcsak Fátyol Zoltán Két figurája és Kozma Rozália Görög illúziója. Hamvas Béla szellemujját vélem felfedezni Starmüller Katalin aranyba öntött Egő csipkebokrában és ugyancsak Hamvas ihletésű Koncz-Münich Judit In vino veritas című olajképe. Kőmíves Andor két kis műremekét, az Újrahasznosított történet címűeket pedig az absztrakt festészet gyöngyszemeiként értékelhetjük.
Máthé László Emlék című olajképe viszonylag kis mérete ellenére is egyfajta monumentalitást sugall olyannyira, hogy visszafogott színvilága dacára is kiugrik, felhívja magára a figyelmet. Tompos Opra Ágota égő vörösbe fogalmazott Jel- és képörvénye viszont éppen tekintet csalogató színeivel és dinamikus formaritmusával hat erőteljesen, akárcsak Szabó Attila Táj-képe és ifj. Starmüller Géza Túlsó című munkája.
Elegáns tálalásban tekinthetjük meg M. Lovász Noémi Gulágot idéző, formailag és színvilágában is találó Jelképeit, Nagy Endre kollázsait valamint Nagy Tibor és Suciu Katalin Mária Hamvas Béla-képi átiratait. És érdemes elidőzni Adorján Ilona pasztellje, Essig Kacsó Klára akvarellje valamint Balló Andrea és Breznay András olajképei előtt.
A csilingelő hegyi források tisztaságát juttatja eszünkbe Tudorán Klára míves textilkollázsa s a földtörténet patinás világát fogalmazza kerámiába Koncz-Münich András.
Most sem hiányoznak a tárlatról szeretett, idős mestereinknek Gedeon Zoltánnak és Pócsai Andrásnak a munkái, valamint az EMME-tárlatok állandó résztvevőinek Ábrahám Jakabnak, Ábrahám Imolának, Boár Szilviának, Boros Györgynek, Drozsnyik Istvánnak, Durucskó Zsoltnak, Éles Bulcsúnak, Kentelki Gábornak, Keszthelyi Györgynek, Kovács Gézának, Molnár Imrének, Siska Szabó Hajnalnak, Subicz Istvánnak, Vincze Lászlónak, Vízi Katalinnak az alkotásai. És örömmel fedeztem új neveket a kiállítók között, mások mellett Sepsi Józsefét, Simonfi Timeáét, Horváth Leventéét.
Amit pedig Székely Gézának köszönhetünk, az nem csupán a kiállítás ötlete és fáradtságos munkával járó megszervezése, hanem az a tökéletes kassáki adaptáció is, amellyel monotípiában és fölöttébb igényes rézkarcban adózott a magyar avantgárd megteremtője emlékének. Kassák szellemiségében rajzolta meg Én-képét és fogalmazta meg az újjászületés, az öröklét szimbólumát Főnix énem című munkájában, amellyel joggal teszi fel a pálmát a jelenlegi EMME-tárlatra.
Németh Júlia
Elhangzott 2017. március 30-án, az Apáczai Galériában, a Jel-kép című kiállítás megnyitóján. Szabadság (Kolozsvár)