Egy tiszteletbeli magyar
Még pár százezer (?) ilyen román ember, és megvan a független, multikulturális Erdély! Tetszik a Corbii albi. Azt hiszem, szükség van rá, és olyasmit tesznek, ami sokat segít. A románok körében sajnos, még léteznek előítéletek, sztereotípiák. Erre a legjobb példa, hogy a Corbii albi-n közölt bejegyzésem után egy mérges bácsi küldött egy üzenetet, hogy jobb lenne, ha abbahagynám, mert én román vagyok, és inkább a magam dolgával kellene törődnöm, nem pedig a magyarokat védenem.
Kitűnő dolog a Facebook-oldal, a honlap. Valakinek meg kell küzdenie a tudatlansággal, a szélsőségességgel. Le kell bontania az évek során felhalmozódott mítoszokat és sztereotípiákat. Nem vagyok történelemtanár, de igyekszem tisztelni mindazokat, akik mellettem élnek, megérteni történelmüket, kultúrájukat, hagyományaikat. Szeretem erdélyi multikulturalizmusunkat.
Örömmel megyek megünnepelni a magyarok napját, mint ahogy a románok napját is, és elmegyek a szászok ünnepeire is (az őseim ugyanis szászok). Bosszantanak az olyan városi legendák, mint az, hogy egy román azért nem kapott kenyeret a Székelyföldön, mert nem magyarul beszélt. Számtalanszor jártam ott, románul beszéltem, és ugyanolyan udvariasan válaszoltak, sőt, mosolyogtak. Megszoktuk, hogy mindent a politikusoktól várunk el. Azt hiszem, az igazi változást mindnyájunknak önmagunkban kell végrehajtanunk. Ha Emil Boc úr, Kolozsvár polgármestere nem tartja szükségesnek a kétnyelvű táblákat, akkor románként én sértőnek tartom a döntését. Annak ellenére, hogy nem Kolozsváron élek, ha kolozsvári román lennék, a magyar szomszédok, barátok vagy rokonok iránti szolidaritásból is jelképesen magyarnak vallanám magam, hogy meglegyen a 20 százalékuk. Egy csomó művet és dokumentumot kaptunk a magyaroktól és a szászoktól, nem utolsósorban azokat a középkori városokat, melyekkel dicsekszünk. Még ha 20 százalék alatt vannak is, az erődvárosokat felépítők, az erdélyi identitásunkhoz hozzájárulók iránti tiszteletnek arra kellene minket köteleznie, hogy akár német vagy magyar nyelvű táblákat is készítsünk. Míg egyesek Kínában gyártatnak le német nevű dolgokat, hogy jobban eladhassák őket, nekünk van egy Klausenburgunk/Kolozsvárunk – de megtagadjuk. Ezt szeretném látni: a román, magyar vagy szász kolozsváriak szolidaritását!
Răzvan Lupescu
Forrás: Corbiialbi.ro, Răzvan Lupescu: Solidaritate între clujenii români, maghiari ori saşi!
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Válaszlevél egy tiszteletbeli magyar román honfitársamnak
Tisztelt Răzvan Lupescu! Nagy érdeklődéssel, kissé meglepődve olvasom a Háromszék napilapunk Nemzet-nemzetiség rovatában nyilvánosságnak küldött üzenetét. Tökéletes magyar fordításban, hogy pár ezer székely magyar olvasónkhoz eljusson a jó hír: Erdélyországban az utóbbi negyed században megjelent egy olyan értelmiségi réteg, amely nyíltan vállalja a romániai magyarság 1920 óta tartó gondjaival-bajaival való érzelmi szolidaritást.
Bár csak feltételezem fiatal korát, de sejtem, hogy kolozsvári egyetemista lehet, amiért oly bátran kiáll Mátyás királyunk szülővárosa, a kincses erdélyi fővárosunkat egykor alapító és építő magyar és szász nemzetiségű lakói kései leszármazottai mellett.
A háború előtt és alatt született nemzedékem nem tanulhatott magyar történelmet Trianon után, ezért öreg nyugdíjasként próbálom behozni a lemaradást. Kolozsvárt, ahol lányom családja, fiú unokáim élnek, már próbáltam „védeni” az 1918. december végén zajló háborús események kapcsán. Ezért az ön szász őseire is utalva, egy másik „legnagyobb” erdélyi, pontosabban bánsági városról emlékeznék, Temesvárról: Brocky Károly, Kis Ernő, Klapka György, Kós Károly, Pálffy György és sok híres férfiú szülővárosáról. Temes vármegyéről mítoszok, sztereotípiák nélkül, amelyeket ön szerint is le kéne bontani. Nem szégyellnivaló napjainkban az igazság kimondása, leírása, hogy a román ajkú fiatalság százezrei is megismerhessék.
Mert, ha kinyitjuk a történelmi atlaszt a 15. század végi Magyarországnál, a későbbi Bánság négyszögében városok, mezővárosok, falvak tömegét találjuk... Amikor ez a terület 1718-ban felszabadul a török uralom alól, nyoma sincs már a virágzó középkor végi magyar életnek. Posványok, tocsogós rétek, kiöntések, nádasok, sivár homok foglalja el az elpusztult falvak, termőföldek helyét. Az első számbavételnél mindössze huszonegyezer viskót, kalyibát találnak. Akik ezeket lakják, azok a régi lakosok maradékai: délről, keletről idehúzódott pásztorkodó szerbek, románok. S mivel itt volt legteljesebb a pusztulás, a 18. század végén éppen itt alakul ki az etnográfiailag ugyancsak vegyes Kelet-Közép-Európa talán legtarkább néprajzi egyvelege. A „vákuum” valósággal szívja magába Erdély és Havasalföld felől a délszláv elemet. A harmadik természetes rajzás lett volna a magyaroké északról, a Maroson túli vidékekről és nyugatról, Szeged irányából. De a császári közigazgatásnak nem kellettek a magyar telepesek: rendeletek tiltották ki őket a Bánság területéről, s akik megpróbáltak mégis átkelni a Maroson, azokat akár fegyverrel is visszakényszerítették. A megtűrt pravoszláv-szerb-román elem mellé költöztették a birodalmi célok szempontjából legfontosabb nagy népcsoportot: a katolikus telepes németséget. Az utolsó és legjobban szervezett telepítés 1784–1786 között II. József nevéhez fűződik. Igaz, Mária Terézia közben 1779-ben visszakapcsolta a Bánát területének nagy részét Magyarországhoz, megszűnt a császári közigazgatás, 1781-ben Temesvár is megyeszékhellyé lett. Lehetővé válik a magyarok beköltözése is, csakhogy ekkorra a Bánát „megtelt”. A vármegyei szervezet visszaállítása megindít némi felszínes magyarosodást a városokban, de a „nemzetek fölötti” Habsburg adminisztráció telepítéspolitikája következtében etnikailag a Bánság és Temesvár a magyarság számára végleg elveszett...
Ui.: A 2002-ben megejtett hazai népszámlálás adatai szerint Temesvár 317 660 lakosságának 8 százaléka vallotta magát magyar nemzetiségűnek.
Ferenczy L. Tibor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A kolozsvári demokrácia
A módszeres betelepítés eredményeképp Kolozsvár román többségűvé vált. A telepesek tekintélyes hányada nem szeret emlékezni arra, hogy Kolozsvár magyar város, magyar kultúrközpont volt. Mivel azóta számarányunk nem éri el a törvény által megszabott 20 százalékot, nem kötelező a település magyar nevének használata. Kit érdekel, hogy a románság az 1940-es években még tíz százalék alatt volt? Kit foglalkoztat, hogy a város magyar lakossága nem kérte, hogy az etnikai arányokat masszív betelepítéssel megváltoztassák?
A városvezetés a magyar név hivatalos használatát nem tartja jogosnak, de azt sem, hogy nevéből töröljék a Nicolae Ceauşescu által 1974-ben adott Napoca megnevezést. Kitartanak mellette, mert – a kitalált dák-római ősökre emlékezteti őket – a gyökértelen lakosság egy része ilyen nevű városban otthonosabban érzi magát. Érthető, mert sokan a magyar jellegű városközpont műemlék épületei között valóban kakukkfiókaként élnek. A dicső múltban révedező harmadgenerációs kolozsvári fiatalok skizofrén lelkiállapota neveltetésük tükre. A Románia–Spanyolország rögbimeccsen, amelyre az Európai Nemzetek Kupája keretében került sor, hatalmas fehér-fekete plakáton hirdették, akinek nem tetszik a Cluj-Napoca név, az elmehet a városból. A fiatal drukkerek szellemisége elüt attól, amit elvárnánk egy olyan várostól, amely 2015-ben Európa Ifjúsági Fővárosa címet viseli és a többnyelvűséget, a kultúrát képviseli.
A magyarok mellett a demokratikusan gondolkodó románok egy része sem ért egyet Kolozsvár nevének mellőzésével. Răzvan Lupescu úgy véli, hogy a magyar névhasználat a jóérzés kérdése. Ha azzal segíthetne, magyarnak vallaná magát, hogy meglegyen a névhasználathoz szükséges húszszázalékos lakossági arány. Úgy véli, hogy a név a város múltja, gyönyörű műemlékei révén is megilleti a magyarokat. Egy másik honfitársunk, Tudor Duică is úgy látja, hogy a magyar és német honfitársaink iránti tiszteletből is használni kellene a Kolozsvár nevet. Sajnálatosnak tartja, hogy a kommunizmusban épített negyedek komplexusos fiataljai, miután tiltakoznak a magyar városnév feltüntetése ellen, skandálva a Kifelé a magyarokkal az országból című slágert, megelégedéssel ülnek le „a tömbházak mögé némi manele, sör és tökmag társaságában”.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ahol bűn a tolerancia
Van egy hely, ahol bűncselekménynek tekintik a jóérzést, a tiszteletet, a multikulturalizmust. Sajnos, nem afrikai országról vagy dél-amerikai diktatúráról van szó. Itt történik, a XXI. századi Romániában, Marosvásárhelyen. Ahol a kétnyelvű táblák jelentik a „nagy gondot”, holott valójában csak a jóérzést tükröznék.
Joggal feltételezzük, hogy a társadalomnak előrehaladnia, fejlődnie kell. Nálunk fordítva történik. Korábban – régiótól függően – két- vagy háromnyelvű szerződéseket, orvosi vényeket, számlákat használtunk. És többnyelvűek voltak utcanévtábláink is. Ez furcsának tűnhet a nem erdélyiek számára. Miért küzdenek ezek az emberek, az erdélyi magyarok a kétnyelvű táblákért, miért akarnak anyanyelvű oktatást? Nem szeretnek Romániában élni? Miért nem olvadnak be? És főleg: „Egyes románok miért fogják a pártjukat, miért árulók?”
Családom irataiban felmenőimet német nemzetiségűként, római katolikus vallásúként tüntették fel. Később nemzetiségük már román; a nagyszülők görög katolikusok, később viszont ortodoxokként szerepelnek az okiratokban. Senki nem kötelezte vagy fenyegette meg őket, hogy nemzetiséget, vallást váltsanak, de azt tanácsolták nekik, hogy jobban járnak, ha beolvadnak, asszimilálódnak a nagy többségbe. És persze mindig akadnak majd románok, akik a szememre hányják mindezt, esetleg megkérdik: „Nem tetszik, hogy román vagy? Elmehetsz innen.” Vagy: „Miért kell mások pártját fognod? Elnyomóink voltak, évszázadokon át szenvedtünk miattuk.” Vagy: „Aki itt akar élni, annak be kell illeszkednie.”
Ha valamikor elnyomtak bennünket, most rajtunk a sor, hogy elnyomjunk másokat, megmutassuk, ki itt az úr? Ez semmi jóra nem vezet. A múlt hibáiból tanulnunk kellene, nem pedig megismételni. Meg kellene tanulnunk, hogy itt a románok mellett más népek is élnek, eltérő szokásokkal, hagyományokkal, saját nyelvvel. Senkire nem jelentenek veszélyt, ellenkezőleg. Egy újabb nyelv, hagyomány, kultúra emeli a régió civilizációs és jóléti szintjét, a több etnikumú közösségben élő emberek pedig jobbá, nyitottabbá, türelmesebbé válnak. Ahogy minden újabb megtanult idegen nyelv tovább tágítja ismereteink határait.
Mentalitásváltásra van szükségünk. Nosztalgiával nézem a házfalakon a hajdani időkből ottmaradt háromnyelvű táblákat. Akkoriban lehetséges volt, akkoriban ezt normálisnak tartották. Nem vagyok nosztalgiázó típus, ellenkezőleg, szeretek a jövőbe tekinteni, de nem tudom nem észrevenni, hogy hajdanán normálisnak tekintett dolgokat ma elfogadhatatlan követeléseknek vélnek. Ma nemcsak a hivatalosságok nem fogadják el a kétnyelvű táblákat, de amikor egy nem kormányzati szervezet saját pénzén – a tulajdonosok engedélyével – elhelyezi házak falán, nagy bírsággal fenyegetik őket. A táblákat illegális reklámnak tekintik, és arra szólítják fel a háztulajdonosokat, hogy szereljék le.
Szomorú, hogy a XXI. században, az Európai Unió egyik államában illegális reklámként bírságolják meg a jóérzést, a mások iránti tiszteletet.
Răzvan Lupescu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kihal a magyar meg a szász szó Romániában? (Răzvan Lupescu)
Ha a magyar etnikumúaknak gondot okoz anyanyelvük használata, mit mondjunk azokról a románokról, akik meg akarnak tanulni magyarul? A magyar az erdélyi románok számára nemcsak egy idegen nyelv, hanem szomszédaik, barátaik, néha éppenséggel családjuk egyes tagjainak nyelve.
A magyar nyelv megtanulása nemcsak azt jelenti, hogy elsajátítasz egy idegen nyelvet, hanem azok történelméről, kultúrájáról, hagyományairól is tanulhatsz, akikkel együtt élsz. Egy idegen nyelv mindig szélesíti az ismereteid körét.
Nemrég, magyar nyelvtanfolyamot keresve, rábukkantam a Youtube-on egy magyar nyelvkurzus reklámjára. A megjegyzések között találtam néhány olyat is, mely szerint a magyar nem idegen nyelv, hanem szemét.
Szomorú látni, hogy egyesek frusztrációi egy nyelvre is kiterjednek. A könyvekben lehet találni ezt-azt a magyarok történelméről, arról, hogy miként látnak bennünket, románokat, de túl keveset. Milyen más módon lehet előítéleteket, sztereotípiákat megcáfolni, mint tárgyilagos tájékoztatással? A franciák a 20-as évek környékén arra kényszerítették a gyermekeket, hogy csak franciául beszéljenek az iskolában, tilos volt például okszitánul megszólalniuk. Ez csaknem 90 évvel ezelőtt történt. Az okszitán nyelvet ma nagyon kevesen beszélik. De a francia kormány ráébredt tévedésére, és megpróbálja feléleszteni azt okszitán szótárak, nyelvkönyvek kiadásával, tanfolyamok szervezésével vagy kétnyelvű – francia és okszitán – utca- és településtáblák kihelyezésével.
Kellene-e tanulnunk mások hibájából, vagy inkább ismételjük meg, sőt, tökéletesítsük azokat? Ma hányan tanulhatják meg a szász dialektust, ha szeretnék? Vannak nálunk a (némettől különböző) szász nyelvjárás megtanulására tankönyvek, szótárak, tanfolyamok? Nincsenek.
Foglalkozik-e ezzel a kormány, a művelődési minisztérium, vagy hagyjuk, hogy a szászok eltűnésével együtt dialektusuk is kihaljon?
A magyar nyelvre ez még nem vonatkozik. Itt a „még” a kulcsszó. De ha tovább folytatódik ez a politika, biztos eljutunk odáig is.
Nem ülhetünk babérjainkon és nem nyugtatgathatjuk magunkat azzal, hogy a magyarok sokan vannak és maguk is képesek megvédeni nyelvüket és kultúrájukat. Többségiként kötelességünk segíteni őket, a kormánynak és az állam hatóságainak pedig meg kell teremteniük a keretet, melyben megőrizhetik és továbbvihetik kultúrájukat, nyelvüket és hagyományaikat.
Az iskolákban olyan tankönyvekre lenne szükség, melyekből a gyermekek tanulhatnának a mellettünk élő etnikumokról, magyarokról, svábokról, szászokról, cipszerekről (szepességi szászok – a szerk.), landlerekről (a szászok közelében, a ma Nagyszeben részét képező Kistoronyra, Keresztényszigetre, Nagyapoldra korlátozott területen élő, német nyelvjárást beszélő népcsoport – a szerk.), romákról, szerbekről, ukránokról.
Jó együttélés csak akkor lehet, ha gyermekként megtanuljuk a tiszteletet azok iránt, akik bár más vallásúak, más kultúrájúak, és hagyományaik is mások, mint a mieink, de itt élnek mellettünk. Kisebbségieknek nevezzük őket, és azt mondjuk: „Nekik kell alávetniük magukat nekünk, a többségnek, és ha ez nem tetszik, menjenek el.”
Ezek miatt az emberek miatt szégyellem, hogy román vagyok
Egyesek azért mondják ezt, mert így tanulták, mások azért, mert nem értik őket, és azt hiszik, hogy aki nem olyan, mint ők, az ellenségük.
Szeretném, ha a könyvesboltban az olasz, spanyol, angol stb. nyelvkönyvek mellett szász nyelvjárás megtanulását szolgáló könyveket, szász társalgási szótárakat is találhatnék. Ugyanezt magyar nyelven is. Mert nem tudom elfelejteni a szégyenletes, sértő szavakat: „A magyar nyelv nem idegen nyelv, hanem szemét.”
Haragszunk, mert néha a magyarok nem néznek ránk túl nagy szimpátiával, de semmit sem teszünk az őket megalázók ellen, legfeljebb szabadkozunk, hogy nem tőlünk származnak azok a ronda szavak, hogy azokat csak maroknyi frusztrált és idegengyűlölő ember mondja. Felléptünk-e azokkal szemben, akik szerint a magyar nyelvet nem érdemes megtanulni? Ezek miatt az emberek miatt szégyellem, hogy román vagyok.
Arra a napra várok, amikor a szívemre tett kézzel mondhatom, hogy büszke vagyok a románságomra, és büszke vagyok, hogy Romániában a magyar nép zavartalanul tanulhat anyanyelvén és használhatja azt. Elvárom, hogy az állam egyenlő jogokat biztosítson számukra az anyanyelvhasználat terén, ahogy azt a románok esetében is teszi. Elvárom, hogy az állam ne csak „megtűrje” őket, vagy úgy viselkedjen, mintha szívességet tenne nekik, hanem egyszerűen tartsa tiszteletben jogaikat. Ez alapvető.
(Forrás: Corbiialbi.ro/Főtér)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Fehér Holló Sepsiszentgyörgyön (A magyar–román párbeszédért)
A Fehér Holló Médiaklub Egyesület által működtetett Corbii­albi.ro portál sepsiszentgyörgyi fiókszerkesztőségének megalakulását jelentette be sepsiszentgyörgyi sajtótájékoztatóján Szabó Csaba újságíró és Mădălin Guruianu, az Ecou ifjúsági egyesület képviselője.
Mint is­mert, a Corbiialbi.ro portál célja a magyar–román párbeszéd erősítése, a magyarokról a román közvéleményben élő előítéletek el­oszlatása (a Háromszék olvasói számára onnan is ismerős lehet, hogy szombati lapszámainkban többször közöltünk már neves román publicisták ott megjelent írásaiból). Szabó Csaba kolozsvári tévés újságíró, a portál főszerkesztője tavasszal is járt már Sepsiszentgyörgyön, akkor a közszolgálati televízió kolozsvári stúdiója számára készítettek műsort, bemutatva egyebek mellett a Mădălin Guruainu és Cziprián-Kovács Loránd egyetemi tanár által kezdeményezett, ugyancsak a magyar–román párbeszéd erősítését szolgáló Vox Populi vitafórumot. Mint tegnap kifejtette, azt tapasztalták, hogy Sepsiszentgyörgy kultúra vonatkozásában közvetlenül Kolozsvár után jár, bár kezdetben lekicsinylően viszonyultak a városhoz, ma már úgy látják, megelőzte például a mindinkább lecsúszó Marosvásárhelyt. Afféle interkulturális frontként tekintenek a háromszéki megyeszékhelyre, amelyben a frontvonal nem románok és magyarok között húzódik, hanem a fejlődésért tenni akaró magyarok és románok, illetve a visszahúzó magyar és román erők között. Az energiák együttműködésre alkalmasak, szinergikusak, jó az út, amelyen elkezdtek járni, folytatni kell azt, közös terveket, közös pályázatokat kell kidolgozni, ehhez kíván hozzájárulni a portál is azzal, hogy kiemelt figyelmet fordít Sepsiszentgyörgyre és környékére. Mădălin Guruianu örömmel jelentette: végre más városbeli média figyelt fel a Sepsiszentgyörgyön zajló pozitív történésekre, hiszen régi panasza, hogy a bukaresti sajtó csak a konfliktust, a botrányt keresi itt. A sepsiszentgyörgyi fiókszerkesztőség létrehozását az is indokolja, hogy többen írtak innen a portálnak, de sokan is olvassák. A sepsi­szentgyörgyi fiókszerkesztőség munkatársai: Răzvan Lupescu publicista, a Gagauziából érke­zett Lidia Ostaş, Maricela Dan sepsiszentgyörgyi újságíró, Mă­dălin Guruianu, a sepsiszent­györgyi Ioan Ganea, a közeljövőben csatlakozik a csapathoz Maria Băilă megyeszékhelyi tanárnő, továbbá a jelenleg Angliában tanuló, szintén sep­siszentgyör­gyi Simina Gheor­ghincă. A név­sor nem végleges, a kezdeményezők várják mások jelentkezését, írásait is. Gagauz vendég
A sepsiszentgyörgyi fiókszerkesztőség tagja a moldova köztársasági Gagauz Autonóm Régióból származó Lidia Ostaş is. Szabó Csaba elmondása szerint két évvel korábban Hargita Megye Tanácsának bevonásával próbáltak testvérmegyei kapcsolatot létesíteni a gagauz térséggel, ám ez bukaresti minisztériumi akadékoskodás miatt nem sikerült. A mintegy 200 ezer lakosú Gagauzia autonómiája 1994 óta biztosított, ám többnyire tartalom nélküli. Három hivatalos nyelve van a régiónak, a román, az orosz és a gagauz, van választott vezetőjük, a baskán (a Deutsche Welle Irina Vlahhal készített interjúját lapunk május 18-i számában közöltük – szerk. megj.), aki a moldvai kormány tagja is, vannak elismert jelképeik, ám kulturális identitásuk megőrzésében így is akadályokkal szembesülnek. Moszkva vonzereje nagy, többnyire oroszul beszélnek az ott élők, sokan elvándorolnak, Oroszországban vállalnak munkát, nincsenek iskoláik, tankönyveik, nincs elegendő szakemberük – bővíteni szeretnék tehát jogköreiket.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székelyföld ostroma
A kisebbségi jogok sértik a román nép becsületét?
Hát nem szomorú, hogy szinte naponta meg kell fogalmaznunk: az erdélyi magyarság nem akar mást, mint békében élni és megmaradni ősei földjén. Nem követel többet, mint amennyit 1918. december elsején ígértek. Nem kér kevesebbet, mint amennyit a Románia által aláírt kisebbségi szerződés előír. Tudjuk, hogy Erdélyt a kisebbségi jogok tiszteletben tartására tett ígéretek ellenében (is) ajándékozták – népszavazás nélkül – Romániának.
Azt is tudjuk, hogy a román politikai elit nemcsak a gyulafehérvári határozatokat, de a nemzetközi szerződések előírásait sem tartotta és tartja tiszteletben. Az agresszív nacionalista politikai morált Nicolae Iorga 1924-ben – egy parlamenti vitán – így összegzi: aki „az 1919. december 9-ei párizsi megállapodásra mint jogforrásra hivatkozik, az megsérti a román nemzet becsületét, és annak számot kell vetnie azzal, hogy a felháborodott román öntudat eltapossa”. Furcsa logika, hiszen a román nép becsülete épp akkor forog kockán, ha politikusai – Románia nevében – nem tarják tiszteletben a megígért kisebbségi jogokat.
Elgondolkodtató, hogy a Iorga által megfogalmazott szemlélet ma is él. Ha valaki nem fogadja el, számíthat hasonló fenyegetésekre. Az elmúlt években Ilie Şandru maroshévízi történészkedő, székelyzászló-ellenes tanár – elavult történelmi ismeretek birtokában – kioktat, nacionalista kirohanásokkal fűszerezve fenyeget. Szerinte meghamisítom a románok történelmét, mert nem fogadom el a dák-római kontinuitás elméletét. Felháborítónak tartja a Székelyföld, székely-magyar, székely nép fogalmak használatát, amikor a román népszámlálás mindössze 300 székelyről tud. Meg kell érteni, hogy nincs „székelyföld” (így, kisbetűvel!), mert az „románföld” stb. Nem sokat kertel. Szerinte abszurdum Székelyföld történelmi-etnikai múltját emlegetni. Nincs ilyen, az csak „beteg fejem szüleménye”. Őrjöngése magaslatán írja: „Kádár Gyula úr! Mindennek van határa! Ne higgye, hogy az erdélyi románok milliói közömbösen és végtelenségig eltűrik az összes arcátlanságukat!”
Székelyföld térképéről, Székelyföld megnevezéséről soha nem jutna eszembe, hogy revizionista jelkép. A kisebbségi szindróma, amely miatt helyi szinten a nacionalisták kiborulnak, állami szinten is élő valóság. Így például a román külügyminisztérium emberei – a Tusványosi Nyári Szabadegyetemen – látnak néhány jelvényt, szimbólumot. Többek közt az angol Szeretem Székelyföldet feliratú pólót, és azt azonnal revizionista jelképnek nevezik, de felháborítónak tartják az „úgynevezett” Székelyföld népszerűsítését is.
Jogaink határtalanok
Şandru úr nem tudja, hogy a hivatalokban román űrlapot töltünk ki, legtöbbször román nyelven kell beszélnünk, nincs önálló magyar egyetem stb. Olyan elemi jogokért is küzdenünk kell, hogy énekelhessük a himnuszunkat, mert a tolerancia országában az bűntettnek számít. Ha nem így lenne, 2015. július 21-én nem iktattak volna a himnuszéneklés jogáért – a Kovászna megyei prefektúrán – 1500 petíciót. Kulcsár-Terza József, a himnusz énekléséért büntetett Magyar Polgári Párt háromszéki elnöke nem jelentené ki, hogy „a román hatalom üldöz… himnuszunkért, anyanyelvünkért”. Bedő Zoltán, az Erdélyi Magyar Néppárt önkormányzati képviselője nem nyilatkozná, hogy a román nacionalizmus legfőbb célja a magyarság felszámolása. Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke nem mondaná: megengedhetetlen, hogy egy EU-ország himnuszának énekléséért büntessenek.
Şandru úr! Kötetekre rúgna a másodrangú állampolgári státusból eredő nyelvi és nemzetiségi sérelmek felsorolása. Kérem, lapozza át azokat a magyar médiában megjelent írásokat, amelyekből rádöbbenhet, hogy a hivatalos magyarnyelv-használat egyáltalán nem olyan rózsás, mint ahogy Ön gondolja. Meg kell érteni, hogy nem bevándorlók, hanem a szülőföldünkön őshonos és többségi nép vagyunk, amelynek jogai nem a bevándoroltakéval azonosak. Mert ha a szenegáli beköltözik Párizsba – mondta hajdanán Ion Iliescu –, akkor számára nem kötelező szenegál nyelvű állami egyetemet fenntartani. Tanuljon meg franciául. Talán ezért is nincs magyar állami egyetemünk! Tanuljunk meg románul! Örvendjünk, hogy megtűrtként élhetünk, és nem Ruandában vagyunk, ahol nemrég az ottani nemzeti kisebbség tömeges mészárlására is sor került.
Káros a románosítás
Szerencsére növekvőben azok száma, akik felismerik, hogy káros a románosítást ösztönző ördögi eszmék ápolása. Tudják, eljött az ideje, hogy a románok megismerjék (valós) történelmüket. Felismerték, hogy a románság boldogulása nem a magyar ajkú nemzeti közösség eltiprásán múlik.
Örömmel hallom, hogy az erdélyi magyar és a szász műemlék is érték. Az egyik tévéadás román riportere a Fehér megyei Teleki-kastélyt ismertetve kijelenti, hogy az értékes műemlék épület. Elmondja – amit eddig ritkán halhattunk –, meg kell menteni, mert közös kincs, örökség, függetlenül attól, hogy kik építették. Nem hittem a szememnek, a fülemnek! Közben hallgatom Sabin Gherman és Tudor Duică történelmi fejtegetéseit a magyarok, a szászok és más nemzetiségűek szerepéről, amelyek jelentős mértékben hozzájárultak a román kultúra felemeléshez.
Az erdélyi együttélés népszerűsítője, Răzvan Lupescu kijelenti, vár arra a napra, amikor szívére tett kézzel mondhatja, hogy büszke románságára, mert a Romániában élő magyar nép magyarul beszélhet, tanulhat. „Elvárom – írja –, hogy az állam egyenlő jogokat biztosítson számukra az anyanyelvhasználat terén, ahogy azt a románok esetében is teszi. Elvárom, hogy az állam ne csak »megtűrje« őket, vagy úgy viselkedjék, mintha szívességet tenne nekik, hanem egyszerűen tartsa tiszteletben jogaikat.” (Corbiialbi.ro/Főtér)
A román államtól nekünk is ennyi az elvárásunk, s hogy a román nép nevében ne fenyegessen!
Marosvásárhellyel mi történt?
Csík és Udvarhely vidékén – de más székely tájakon is –, ahol az etnikai arányok megváltoztatásának közvetlen lehetősége nem áll fenn, nem érzik a székelység gyors felszámolásának veszélyét. Márpedig nincs ok diadalittasnak lenni, mert Székelyföld ostroma nagy lendülettel zajlik. A román nacionalizmus már jelentős eredménnyel büszkélkedhet. Így például a legnagyobb székely város, Marosvásárhely az elmúlt másfél évtizedben került – az etnikai arányok erőszakos megváltozása révén – román nacionalista vezetés alá.
Sokan tudatosan összemossák Marosszék és Maros vármegye fogalmát. Maros vármegye az 1876-os közigazgatási átszervezéssel alakult. A székelylakta vidékek mellett a vármegyéhez került két szászrégeni járás, több szomszédos vármegye települése. Ezzel magyarázható, hogy Maros megyében a románság aránya jelentős. Az egyik sepsiszentgyörgyi nacionalista (L. I.), amikor Székelyföld (Székelyföld két és fél megye) területi autonómiája ellen érvel, csúsztatással a három megye székely-magyar és román etnikai arányát emlegeti. Nem mindegy, hogy – kerekítve – 75 vagy 55 százalékarányú Székelyföldről beszélünk!
Azt is kevesen tudják, hogy a románság betelepedése Székelyföldre viszonylag későn kezdődött. Az egyik legkorábbi írásos dokumentum 1600 tájáról maradt ránk. Eszerint Marosszék vezetése – a meggyérült helyi népesség pótlására – engedélyezi, hogy a szék 76 székely településére 196 (átlag 2–3) román családot költöztessenek.
A fokozatos betelepedés nem változtatja meg a székelység etnikai arányait. A románok aránya Marosvásárhelyen 1941-ben is csupán 3,9 százalék. A város mai etnikai arculata azonban nem a természetes fejlődést tükrözi, hanem a tervszerű betelepítési politikát, valamint az 1990-es pogromét. Az enyhe román többség (55 százalék) megteremtése lehetővé teszi a román nacionalista elitnek a székelymagyarság (gyors ütemű) másodrangú polgárrá süllyesztését.
Ezt példázza, hogy olyan elemi jogokért vagyunk kénytelenek pereskedni, ami különben a világ legtermészetesebb dolga lenne, mint a magyar utcanév vagy a piaci zöldség magyar megnevezése. Marosvásárhelyen a városvezetés 2015 márciusa óta tiltja a székelyek tiltakozó felvonulását, a szabad véleménynyilvánítás jogát.
Hová lett Aranyosszék?
Aranyosszék az ötödik, legkisebb és legkésőbb alapított székely szék. Még a 19. században is őrzi székely és többségi jellegét. Az 1920-as trianoni diktátum után azonban az etnikai arányok gyorsan megváltoznak. Ma a székelyek csak néhány településen alkotnak többséget, többnyire kisebbségi létbe szorulnak. Templomaik védőszárnya alatt őrzik magyarságukat, múltjukról keveset tudnak, a székely tudat megkopott, csak néhány faluban ápolják a hagyományokat és az anyanyelvet. A kialakult demográfiai arányok miatt a székely területiautonómia-igény már nem terjed ki Aranyosszékre, a ma közkézen forgó, az elmúlt napokban revizionistának nevezett Székelyföld-térképeken már hiába is keressük.
Az aranyosi székelyek a dél-erdélyi – Szászkézd és a Medgyes környéki – kézdiszékelyek utódai, akik az 1250-es évek második felében telepednek az Aranyos völgyébe. E vidéket IV. Kun László (1289) király adományozza nekik a kunok (1282) és a tatárok (1285) elleni győztes csatákban tanúsított vitézségükért. E jogukat II. András (1291) is megerősíti. Aranyosszék területén 29 település alapítására kerül sor. Orbán Balázs már csupán 22-ről tud. Az aranyosi székelyek évszázadokon át ugyanolyan földközösségi és katonai társadalomban élnek, mint tömbben élő társaik. Az aranyosszékiek számarányát a székelységen belül Csetri Elek történész – az 1600-as évekre vonatkoztatva – 9 százalékra becsüli. 270 évvel később – Orbán Balázs szerint – Székelyföld népessége 435 800 fő. Aranyosszéken 19 800-an élnek, melynek 55,8 százaléka székely (11 048) és 44,2 százalék (8751) román nemzetiségű.
Míg sorsunkról mások döntenek
Ştefan Cicio-Pop alcímben idézett szavai 1918 decemberében hangzanak el, amikor a magyarságot az egyenjogúság maszlagjával kecsegtetik. Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó – szól a közmondás. De nem így gondolkodnak az Erdélyt birtokba vevők. Már az első pillanattól a magyarság megalázására törekszenek. A szélsőségesek azóta is ugrásra készen állnak, tesztelik – hihetetlen méretű apparátus segítségével – a székelyek ellenálló képességét. Székelyföld ostroma nagy vehemenciával zajlik. Ennek koronája a vészjósló, évek óta tervezett régiósítás. Ez, mint Damoklesz kardja, rémisztő, mert célja az etnikai arányok drasztikus megváltoztatása. Egyértelmű, hogy a középrégióban – a népesség negyedét-harmadát alkotva – néhány év alatt elhalkul a magyar szó, eltűnik a közéletből, idegen szellemiségű szobrok, megnevezések, színek vesznek majd körül. Ünnepeinken templomainkba húzódva pompázhatunk ugyan piros-fehér-zöld gúnyában, de sorsunkról mások döntenek!
Bár Székelyföld testéből már hiányzik Aranyosszék, leszakadóban Marosvásárhely, a román nacionalizmus mind helyi állami, mind központi szinten dühöng, úgy véljük, az igazság fegyverével kiharcoljuk a székely területi autonómiát, mert az jogos, megillet mindannyiunkat!
Kádár Gyula
Háromszék
Erdély.ma