Nem kérünk több „csirkefejet”!
Sajnos, az utóbbi időben a trágárság elharapódzása figyelhető meg a sepsiszentgyörgyi színház színpadján. Gyakorlatilag lassan már nincs is színdarab trágárság nélkül. Ha nem szerepel az eredeti műben, akkor a színész viszi bele, mint ahogy a Vízkeresztben is történt: egy, a szövegkönyvben nem szereplő véletlen kapcsán improvizálása dörgedelmes káromlásban csúcsosodott ki, ami a biztosíték kiütéséhez vezetett, és véleményem papírra vetését eredményezte (lásd a Székely Hírmondó február 12-i számában).
Az utóbbi időben a közönség elégedetlensége sajnos olyan méreteket öltött, hogy sokan az első felvonás szünetében otthagyják az előadást felháborodásukban (lásd szilveszteri előadás). A színpadi trágárság miatt a színház nézőket veszít, elveszíti a nyugdíjas korosztályt, akik még az Úri murin nőttek fel, elveszíti a középkorúak azon kategóriáját, amely a durva színházat nem kedveli, elveszíti a kiskorúakat (és itt értek minden 18 év alatti gyereket), mert egy szülőt sem tölt el örömmel, ha gyereke a k…va ,vagy b…meg szavakkal dicsekedve tér haza a kultúra templomából.
És akkor kik maradnak a nézőtéren?
Aki azt gondolja, hogy játszó és figyelő, illetve előadó és befogadó nélkül létezhet színház, az téved. Ez kötelező feltétele a színház működésének. Szükség van a közönségre, nemcsak a finanszírozás, hanem a feed-back szempontjából is. Ha meg szükség van, tegyék vonzóvá számunkra! Miért nem lehet színesebbé, változatosabbá tenni az évad műsorprogramját, hogy ne csak a költői trágársággal, durva beszéddel, pucérkodással, altesti gesztusokkal teletűzdelt színművek kapjanak helyet?
És akkor itt kap létjogosultságot az általam említett cenzúra, amely oly nagy port kavart előző olvasói levelemben. Szerintem némely ilyen előadást ki lehetne cserélni, esetleg átírni durva jelenetektől, beszédektől teljesen mentes színdarabbá.
Azoknak, akik a cenzúra hallatán hüledeznek, megjegyezném, a demokráciában is létezhet cenzúra – itt gondolok például a kiskorúak személyiségfejlődésének a védelmére. Emellett létezik öncenzúra is, amikor az újságírók, műsorvezetők, de akár színészek is saját belátásuk szerint hallgatnak el vagy finomítanak szavakon, híreken, személyek minősítésén.
A cenzúra csúnya formája viszont az, amikor megakadályozzuk a véleménynyilvánítást, vagy elítéljük azt, aki nyíltan felvállalja a véleményét. Távol áll tőlem a színház- és főleg a kultúrakritika, de a szentgyörgyi színház mecénásaként úgy gondolom, jogomban áll pár száz, esetleg ezer ember véleményét megfogalmazni, és feltenni azt a költői kérdést: merre tart a színházunk? Mert Lukianosz dialógusa, Tertullianus egyházatya jegyzetei, Petronius Satyriconja a sepsiszentgyörgyi átlagos színházkedvelő polgárt annyira érdekli, mint amennyi hozzászólás sorakozik fel az egyik erdélyi magyar internetes portál szerkesztőjének nekem címzett eszmefuttatása végén.
És végül, de nem utolsósorban, kedves anonymusok, „Canis sine dentibus latrat” – javasolnám, vállaljátok véleményeteket, hozzászólásaitokat a helyesírási és fogalmazási hibákkal együtt (tisztelet a kivételnek), hiszen csak akkor tudunk igazán vitázni a színházról, kultúráról. Utolsó gondolatként megjegyezném, hogy Angliában még napjainkban sem elfogadott a nyílt színen folytatott trágár beszéd, a britek még ma sem tűrik meg a káromkodást a közbeszédben.
A trágár színdarab trágárságra nevel.
Szerintem a művészet nem sétálhat bele az öncélú trágárságnak, mint olcsó eszköznek a csapdájába.
Dr. András Pál. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)