Összefogással idén is lesz PMN
Szatmár megye – A privát és a közszféra összefogásával kerül megrendezésre augusztus 26. és 29. között a kilencedik Partiumi Magyar Napok rendezvény, melynek fő célja a hagyományőrzés erősítése és a történelmi önismeret fejlesztése.
Az augusztus 26. és 29. között megrendezésre kerülő kilencedik Partiumi Magyar Napok tervezett programját ismertette tegnap Szőcs Péter, az Identitas Alapítvány elnöke, Stier Péter, a rendezvény koordinátora és Magyar Lóránd, az RMDSZ szatmárnémeti szervezetének alelnöke. Bár a szervezők szűkös anyagi kerettel gazdálkodhatnak, mégis igyekeznek minden korosztály és minden réteg számára változatos programot szervezni. A költségek egyharmadát a Szatmár Megyei Tanács, egyharmadát a Szatmárnémeti Helyi Tanács állja, egyharmadát pedig vállalkozók támogatásaiból fedezik. Ilyen formában a rendezvény példaértékű lesz arra, hogy gazdasági válság idején is lehet nagyszabású rendezvényeket szervezni a magán és a közszféra összefogásával. A szervezők célja az volt, hogy ha már Partiumi Magyar Napok, akkor ne csak szatmárnémeti helyszíneken legyenek a rendezvények, hanem a Partium más településein is. Ez anyagi okok miatt idén nem valósulhatott meg, de sikerült az, hogy az előadók több településről érkezzenek.
A tervezett programokból
A négynapos program közül egy esemény az, amelyre tíz lejes belépődíjat kell fizetni. Ez nem más, mint az augusztus 26–án, csütörtökön 19 órakor az Északi Színházban kezdődő József Attila-est, Földes László (Hobo) előadásában. Az előadásra augusztus 15–től lehet jegyet vásárolni. Pénteken 18 órakor az Északi Színházban lesz a hivatalos megnyitó, melyet egy nyíregyházi néptáncegyüttes műsora követ. A Kossuth–kert nagyszínpadán 20 órától Hobo Blues Band koncert, 22 órától a kaplonyi Retro Mania szórakoztatja a közönséget. Szombaton a Kossuth–kertben egy kis– és egy nagyszínpadon folytatódik a rendezvény. A kisszínpadon gyerekek számára mutatnak be bábjátékokat, gyermekelőadásokat és ugyancsak gyerekek számára szerveznek gyerekműsorokat. Az Ady Endre Társaság szervezésében egy magyarországi lovagrend lovas, íjász és fegyverbemutatón idézi fel az elmúlt korok történelmét. 18 órától a kisszínpad mellett táncházat szerveznek, a nagyszínpadon lesz néptáncbemutató, fellépnek a tasnádi Teletinik, a Kolozsvári Opera művészei operett részleteket adnak elő, lesz Bródy koncert. Vasárnap 11 órától ismét gyerekműsorok várják a kicsiket a kisszínpadon. Bemutatkozik a nagybányai Turul Lovagrend, hallhatunk Rákóczi–korabeli zenét. Idén sem marad el a politikai talk show, amelyre meghívást kapnak politikusaink, közéleti személyiségeink, akiknek kérdéseket lehet feltenni a kettős állampolgárságról és megye problémáiról. 16.30 órától a nagyszínpadon népzenei műsor fog következni, majd a Harag György Társulat művészei szórakoztatják a közönséget. Fellép Ihos József (Kató néni), majd Varga Feri és Balázsi Betti koncertezik. A Vasile Lucaciu sétányon, a múzeum melletti téren 21.30 órakor Charlie és a Tátrai Band koncertje zárja a rendezvényt.

A doni csatáról
Szatmár megye — Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Szatmár Megyei szervezete január 29–én megemlékezést szervezett a doni áttörés áldozatainak emlékére. A rendezvény helyszíne a szatmárnémeti Árpád (Vasile Lucaciu) utca 18. szám alatt található Demokrácia Központ volt.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Szatmár Megyei szervezete január 29–én megemlékezést szervezett a doni áttörés áldozatainak emlékére. A rendezvény helyszíne a szatmárnémeti Árpád (Vasile Lucaciu) utca 18. szám alatt található Demokrácia Központvolt, ahol a megjelenteket Veres–Kupán Enikő elnök köszöntötte, majd Thorockay Sándor történelemtanár előadása következett. Mint megfogalmazta a XX. században Magyarországnak nagyon nagy megpróbáltatásokat kellett elszenvednie, s a legnagyobb veszteségek a II. világháború során érte a magyar hont. Az érdeklődők a háborúba lépés előzményei felvázolása után, a II. magyar hadsereg Donhoz való kivonulásáról, az 1942. nyara és 1943 januárja közötti harci cselekményekről hallhattak. A rendezvényen jelen volt Ferenci Lajos, a doni csatákat megélt egykori magyar honvéd is, aki hozzászólásával emelte a rendezvény színvonalát. erdon.ro

Kormányellenes tüntetések magyarellenes felhanggal Szatmárnémetiben
A lassan egy hete tartó, az egész országot behálózó tiltakozási megmozdulások Szatmárnémetibe is elértek: csütörtök délután az eddigi legnagyobb méretű tüntetésre került sor az Árpád utcában. Amint azt több erdélyi városban tapasztalhattuk, a tiltakozások sajnos nem maradtak magyarellenes megnyilvánulások nélkül.
Szatmárnémetiben vasárnap délután vonultak első alkalommal az utcára az emberek, szolidaritásukról biztosítva a bukaresti tüntetőket, szerda este pedig két, kis méretű megmozdulás történt, majd csütörtökön az USL szövetség felhívására már megközelítőleg félezer ember vonult ki ismét az Árpád (Vasile Lucaciu) utcán található zöld övezetre – egy különítmény Szatmárudvariból érkezett. A találkozási pont annál a szobornál volt, amelyet Valer Marian „vezér” nemzeti jelképnek titulált – pedig az anyafarkas motívum a római mitológiához kapcsolható.
Miközben a hangfalakból dübörgött a román himnusz, több tucat ember kezében lobogott a román zászló, a számtalan transzparens között egyik-másik magyarellenes megnyilvánulást sem nélkülözött. A „PDL – többet nem adtok el minket az RMDSZ-nek” kisebb méretű tábla nem csak méreteiben törpült el a történelemhamisítást megkísérlő hatalmas transzparenstől, amelyen a következő felirat állt. „Szatmár: 1944 – a román föld utolsó barázdája, amit felszabadítottunk a fasiszta-horthysta járom alól, 2012 – első román föld, amit felszabadítunk a PDL-RMDSZ járom alól”.
A szélsőjobboldali felhangok megjelenése sajnálatos módon nem egyedi jelenség. Kolozsváron RMDSZ-t pocskondiázó szöveget írtak ismeretlenek a nemrég felújított Mátyás-szobor talapzatára, míg a Ioan Bob utcán „Ki a magyarokkal az országból”, „Románia a románoké” és „Csibi Barna és a nemzete kapja be” feliratok jelentek meg egy falon.
A tüntetés szervezettségéről sok mindent elárul, hogy amikor megkérdeztük Mircea Govort, a Szatmár Megyei Tanács PSD-és alelnökét, hogy lesznek-e felszólalók is (a kikészített mikrofon alapján nem volt szükség Sherlock Holmes-i logikára), nem tudott válaszolni. Aztán Valer Marian szociáldemokrata szenátor konferansziéja mellett sorra jöttek a hangadók. Két ékes szóló fiatal „feláldozott nemzedéknek” nevezte kortársait, szerintük ugyanis minden fiatal elvágyódik Romániából, sőt Szatmárnémetiből.
Az éppen jelentős felújításon áteső kórház egykori igazgatónője, Paula Mare az egészségügyi reformot bírálta, míg Viorel Solschi egykori polgármester a tanügyi törvényt kifogásolta és Daniel Funeriu oktatási minisztert is a lemondásra felszólítottak közé avanzsálta. Sérelmezte többek között, hogy az előző kormány 38%-os fizetésemelésről rendelkezett, amit a jelenlegi kabinet nem csak hogy eltörölt, de 25%-al csökkentette a közalkalmazottak bérét. Az egykori polgármester tehát pont amiatt bírálta a kormányt, ami miatt a washingtoni székhelyű Nemzetközi Valutaalap megdicsérte és követendő példának nevezte Emil Boc kormányát.
A szónoklatok befejeztével a tüntetők a Rákóczi utca, a Kazinczy utca és a Szabadság-tér érintésével az Október 25. térre vonultak, miközben „Le Basescuval!”, „Le a kormánnyal!”, „Le Udreával!” rigmusokkal telt meg a város.
Velük tartott egy idős bácsi, akinek az A4 méretű tábláján a következő felirat állt: „Csendet akarunk!”. Kocsis Zoltán
szatmar.ro 
Erdély.ma

Önálló magyar oktatás vagy vegyes iskolák?
Betekintés a szatmári kisebbségi oktatás rendszerébe
A megye lakosságának nemzetiségi arányához képest az oktatási rendszer magyar tagozatain jóval kevesebben képviseljük magunkat. A lakosság közel negyven százalékát kitevő magyar közösség köreiből jelenleg 3681 gyerek vesz részt anyanyelvi óvodai nevelésben (27%), 5001 tanul gyermek az elemi osztályok magyar osztályaiban (33%), 4457 gyerek részesül gimnáziumi oktatásban (31%), és a diákoknak mindössze a 22%-a – 3358 diák – a középiskolai, illetve a szakiskolai oktatásban. A magasabb osztályok felé haladva az adatsorból világosan kitűnik a lemorzsolódás.
Az elemi osztályokból a gyerekek tíz százaléka kénytelen a rendszerből adódó nehézségek miatt román tannyelvű gimnáziumi osztályokba átiratkozni, középiskolai szintre jutva pedig már harminc százalék az átiratkozottak aránya. Ezekről az anomáliákról kérdeztük a Szatmár Megyei Tanfelügyelőség kisebbségi oktatásért felelős tanfelügyelőjét, Csapó-Ilyés Attila-Csabát, aki múlt év szeptemberétől tölti be ezt a tisztséget.
Sikerült-e átlátnia a megye oktatásának kisebbségi vonatkozásait az eltelt fél évben?
– Az a szerencsés helyzet állt elő, hogy egy energikus csapat alakult az ősz folyamán. Az új tanügyi törvény szerint egy adott nemzetiséghez tartozó tanfelügyelők az adott kisebbség számarányának megfelelő arányban kell helyet kapjanak a tanfelügyelőségen. Ez Szatmár megyében hét tanfelügyelői helyet jelentene a magyar közösség számára, de csak öt és fél helyet kaptunk. Az eddigiekhez képest ugyanakkor ezt is előrelépésként kell értékeljük. A tanítónőkért, óvónőkért, a decentralizálásért, a kémia tantárgyért, a magyar nyelvért, az idegennyelv-oktatásért felelős tanfelügyelők magyar nemzetiségűek. – Hogyan alakul a magyar gyerekek létszáma a magyarság megyei számarányához viszonyítva? – Ez az arány eléggé rossz. A napokban készült el a 2012/2013-as évre szóló beiskolázási terv, és ennek során arra törekedtünk, hogy minél több településen legyen magyar nyelvű oktatás a megyében. Ez kemény lobbiharccal, érdekegyeztetéssel járt. Szatmárnémetiben nemcsak hogy sikerült megtartani az eddigi magyar tannyelvű osztályokat, hanem még bővültek is. A Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban és a Református Gimnáziumban egy-egy előkészítő és egy-egy első osztály indul ősztől, két iskolához pedig hozzácsatoltunk két magyar óvodát. A megyében Domahidán indítunk ősztől magyar nyelvű óvodát, mert bár a lakosság nagy része magyar, eddig csak román nyelvű óvoda volt a településen. Ez nem azt jelenti, hogy a jövőben automatikusan magyar tannyelvű első osztály is fog itt indulni – holott lenne rá igény –, hiszen elég alacsony a gyereklétszám, Kismajtényban, a községközpontban pedig már amúgy is működik magyar nyelvű elemi iskola, és a két település között iskolabusz üzemel. Így az elemi iskola indítása itt még kérdéses marad. Tasnádon egy textilszakosztályt indítunk a meglévő elméleti osztály mellé, Nagykárolyban újabb mezőgazdasági osztályt, így ott kellő magyar nyelvű oktatás lesz ősztől, Sárközújlakon pedig szintén egy mezőgazdasági osztályt tervezünk. A szatmárnémeti Művészeti Líceumban egy formatervezői-műépítészi szak indul az eddigiek mellé. A szakoktatás ilyen mértékű bővülését nagy eredménynek tartja a szakma, annál is inkább, mert a gyereklétszám csökkenni fog ősztől a tanügyi reform ismert rendelkezései folytán. Én ugyanakkor a szakoktatás sokszínűségének fontosságát hangsúlyoznám, hisz épp ez az a terület, ahol a magyar gyerekek jelentős része kénytelen elhagyni a magyar tagozatot, amennyiben nincs az elképzeléseinek megfelelő szakosztály magyar nyelven.
– Ezekben a napokban folyik a gyerekek összeírása az előkészítő, illetve az első osztályokba. Szatmár megyében mintegy 2100 gyerek kezdi meg ősztől az elemit. Van-e elegendő pedagógus a megyében? – Az köztudott, hogy nagyon sok óvodáskorú gyerek az óvodából átkerül az iskola előkészítő osztályába. Így gyakorlatilag nagyon sok óvónő állás nélkül maradna, viszont Szatmár megyében szerencsés helyzetben vagyunk, ugyanis az itteni nevelők kettős – óvónő-tanítónő – képesítésűek, ezért minden további nélkül követhetik a gyerekeket az előkészítő osztályba is. Azok az óvónők, akik tanítónőként nem szerezhettek gyakorlati tapasztalatot, a nyár folyamán tanfolyamon fognak részt venni. Ezzel sikerül megoldani a tanítónők hiányát.
– Keveset hallottunk mostanáig a kisebbségi oktatásért felelős tanfelügyelői tisztségről. Olyannyira, hogy joggal merül fel a gyanú: talán be sem volt töltve. Mindez azért is furcsa erdélyi kisebbségi viszonyok között, mert a románosítási politika épp az oktatási rendszerben fejti ki legnagyobb hatását, amelyből az következne, hogy etnikai feszültségekkel terhes az oktatási rendszer. Ehhez képest mintha nemzetiségi vonatkozásban itt minden idilli lenne, látványos etnikai alapú érdekkonfliktusokról nem lehet hallani. Mi a dolga tulajdonképpen a kisebbségekért felelős tanfelügyelőnek?
– Korábban is be volt töltve, azonban aki betöltötte, az visszalépett és elfoglalta újra katedráját. Ami a tisztséggel járó feladatkört illeti, a kisebbségi oktatásért felelős tanfelügyelő a kisebbségi oktatást felügyeli és szervezi. Szatmár megyében a magyar mellett a német és az ukrán nyelvű oktatás felügyelete tartozik a hatáskörébe. Kisebbségként számolni kell továbbá a roma közösséggel is, nekik azonban saját tanfelügyelőjük van. Ukrán nyelvű oktatás a megyében egyetlen településen, Mikolán van, ide ugyanis sok ukrán család települt be Máramarosról még a kommunizmus idején. Óvoda és elemi iskola működik ukrán nyelven, a gimnáziumi tagozaton viszont fakultatív az ukrán közösség nyelve. Ami a német nyelvű oktatást illeti, rögtön a szatmárnémeti Johann Ettinger Német Líceum érdemel említést, amelyben a középiskolai osztályok mellett elemi és gimnáziumi tagozat is található. Szatmárnémetiben, a magyar tannyelvű Hám János Római Katolikus Iskolaközpontban ugyanakkor német nyelvű óvodai csoport is működik.
– Mekkora a befolyása a kisebbségi oktatásra? Hogy érthetőbb legyek: itt vannak Szatmáron a vegyes tannyelvű általános iskolák, amelyek a multikulturalitás jegyében kettős – román–magyar – elnevezést kaptak, és olyan fából vaskarika nevet viselnek, mint a Bălcescu–Petőfi, vagy Ady–Coşbuc. De nem csak nevükben multikulturálisak, hanem tartalmukat tekintve is. Ha egy magyar gyerek bemegy egy ilyen iskolába, már a folyosón egy számára idegen kultúra szellemisége – a román – fogadja, miközben egy Ady-, vagy egy József Attila-portré, ha létezik egyáltalán, az intézményben gondosan el van rejtve. A gyerek a sajátja helyett egy idegen kulturális közegben teljesen elveszíti nemzeti azonosságtudatát. Ezek a vegyes tannyelvű iskolák a nemzetellenes politika valóságos trójai falovai az oktatási rendszerben. Van-e önnek akkora befolyása a kisebbségi oktatásra nézve, hogy ezek, a janicsárokat nevelő, vegyes tannyelvű iskolák egyszer s mindenkorra eltűnjenek Szatmárról?
– Az új tanügyi törvény lehetővé teszi, hogy a vegyes intézményekből az egyes tagozatok kiváljanak, illetve jogi személyiséget szerezve önálló intézményként működjenek. Erről az iskolai tanácsok dönthetnek, az intézményneveket pedig névadó bizottság bírálja el. Nagyon kényes kérdés ez, és nem is a többnevű intézmények esetében, hanem azokban, amelyek vegyes tannyelvűek ugyan, de mégis Mircea Eliadéről vagy Vasile Lucaciuról vannak elnevezve. Nos, ennek megváltoztatásához nekem nincs elegendő hatásköröm, s nem mehetek ki egy intézménybe, hogy a Lucaciu mellé biggyesszék oda Arany János nevét is.
– Nem is erre gondoltam, hanem arra, hogy ön, mint a kérdés ismerője élhet javaslattal, illetve felvetheti a problémát az illetékes fórumokon.
– Az igazgatóinkkal tanácskoztunk ebben a kérdésben, és a névadással kapcsolatos javaslataink eljutottak hozzájuk. Azt, hogy ezek hogyan fognak a gyakorlatban megvalósulni, a jövő dönti el. Azt viszont elmondhatom, hogy egyre több vidéki iskola vesz fel saját nevet.
– Ez a formai része a kérdésnek, de mi a helyzet a tartalmi változásokkal, a vegyes tannyelvű iskolákban a román szellemiségű légkör kizárólagosságával?
– Ha látogatásaink során ilyet tapasztalunk, nyilván szóvá teszszük. Hogy tartalmi változásokról is beszámoljak, Vetés községben például különvált a két tagozat, és mindkettő külön jogi személyiségként működik tovább. Óváriban magyar tannyelvű iskolát hoztunk létre, Vetésben pedig román tannyelvű iskola működik. Decebal faluból a román gyerekeket iskolabuszok hozzák be Vetésbe, a magyar gyerekek pedig ugyancsak iskolabusszal jutnak el Óváriba. Azt kell mondanom, hogy folyamatos ez a küzdelem. Említhetném további példaként a pedagógusok továbbképző tanfolyamait, amelyeket igyekszünk magyar nyelven is megszervezni. Mindennek a megszervezése az egyik feladatom, és a pedagógusaink értékelik is ezeket az erőfeszítéseket. Ha az intézmény vezetése valamilyen gonddal hozzánk fordul, nyilván arra is próbálunk megoldást találni. – Említette Vetés község példáját. Ennek mintájára nem lehetne Szatmárnémetiben is felszámolni a vegyes tannyelvű iskolákat? Kérdezem ezt azért is, mert az önálló magyar iskolarendszer az RMDSZ programjában is szerepel, tehát mindenképpen el kellene végre mozdulni ebbe az irányba. – Van egy ilyen középtávú stratégiai elképzelés, de azt tudni kell, hogy ez nem csak rajtunk, hanem a többségi társadalmon is múlik. Azt azonban elmondhatom, hogy dolgozunk ezen a kérdésen, valamint az iskolák igazgatóit is bevontuk a munkába. Jelenleg felméréseket végzünk, hogy megállapíthassuk, mi lenne a jobb: ha minden iskolában ott lennénk, vagy pedig, ha „bástyásítunk”, azaz, egy-egy kijelölt iskolában indítanánk párhuzamos osztályokat, és a többi iskolából áthoznánk ide a gyerekeket. Mindkét elképzelésnek vannak előnyei és hátrányai is. Ha bástyásítunk, a távolabb lakó szülők vajon a magyar tannyelvű iskolát fogják-e választani, avagy a lakóhelyük közelében lévő románt? Szóval ez egy nehéz kérdés, attól pedig még nem lesz könnyebb megválaszolni, ha tudjuk, hogy hová is szeretnénk kilyukadni.
Bódi Sándor
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Valer Marian újra vádol
Korrupcióval vádolja Erdei D. István szatmári parlamenti képviselőt a magyarellenes kirohanásaival rendszerint feltűnést keltő Valer Marian.
A szociáldemokrata szenátor hétvégi sajtótájékoztatója keretében utalt arra, hogy az RMDSZ-es képviselőnek köze lehet egy megvesztegetési ügyhöz, melynek célja – véleménye szerint – az RMDSZ által támogatott Kiss Mihály Halmi vámfőnöki tisztségébe való ismételt kinevezése volt.
Lapunk kérdésére Erdei D. István úgy nyilatkozott: nem kíván reagálni egy olyan kijelentésre, amit nem vesz komolyan. „Nem tulajdonítok ennek jelentőséget. Valer Marian érvényesítse vádjait a bíróságon, ha tudja” – szögezte le, hozzátéve, hogy arra kérte a szenátort, üljön le vele tárgyalni, azonban Marian erre nem volt hajlandó. Úgy vélekedett továbbá, hogy az USL-s szenátor belátta: kirohanásaival butaságot csinált, melyet úgy próbál leplezni, hogy mindenkit támad, aki kritizálja magatartását.
Amint arról beszámoltunk, Valer Marian a napokban jelentette be, hogy egy törvénytervezetet kíván benyújtani, melynek értelmében büntethetőek lennének mindazok, akik közintézményekben vagy egyéb nyilvános helyen – például üzletekben vagy fodrászatokban – nem a román nyelvet használják. Felháborodásának adott hangot ugyanakkor amiatt, hogy egyes intézményekben pozitív diszkriminációban részesítik a magyar nemzetiségűeket a román ajkúakkal szemben.
Erdei D. István ezt követően a képviselőházban olvasott fel egy nyilatkozatot, melyben honatyához méltatlannak nevezte a szenátor magatartását, kérve, hogy hagyjon fel az etnikai feszültségek szításával. A Szatmár megyei szenátor továbbá lemondásra szólította fel Liviu Martát, a megyei múzeum igazgatóját, mert az intézményvezető szerinte elítélte kisebbségellenes megnyilvánulásait. Valer Marian azt állítja, Liviu Marta sovinisztának és szélsőségesnek nevezte őt. Megkeresésünkre az igazgató elmondta: esze ágában sincs lemondani. „Nem szoktam nyilvánosan kommentálni politikai történéseket, most sem tettem – fejtette ki. – Az pedig, hogy a magánbeszélgetéseim során mit mondok, más lapra tartozik.”
Marta egyébként nem először került soviniszta támadások kereszttüzébe, 2010-ben például a Valer Marianhoz közel álló, magyarellenességéről ismert helyi Gazeta de Nord-Vest napilap keményen bírálta amiatt, mert a kiegyensúlyozott román–magyar párbeszéd szellemében szervezett egy konferenciát a bécsi döntéssel kapcsolatban. A rendezvényre egyébként számos magyarországi történészt is meghívtak, és a szakemberek véleménye szerint ez az első olyan tanácskozás volt a témában, melynek keretében nem „egyoldalú monológok hangzottak el”. Marta a szenátor figyelmébe ajánlotta, hogy a kiváló magyarországi intézményközi kapcsolatok révén újítják fel a Vasile Lucaciu emlékházat, valamint Ady Endre szülőházát.
Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár),

Széchenyi pályázat
Végéhez érkezett a Fidens Egyesület harmadik alkalommal meghirdetett történelmi pályázata megyei szinten, mely tavalytól felvette a Széchenyi István történelmi pályázat címet. Szatmár megyében első alkalommal került megrendezésre Mekker Melinda valamint Paku Fazekas Imelda Éva közreműködésével.
Az idei év témája: Széchenyi István élete és munkássága. A diákok munkáit III-IV , valamint V-VIII. osztályos korcsoportokban mérették meg. A szatmármegyei szervezők felkérésére a zsűri tagjai Toroczkai Sándor, Kiss Zsuzsanna valamint Cuculeanu Andrea voltak, akik igyekeztek a beérkezett pályamunkák közül azokat továbbjuttatni, amelyek valószínűleg az országos versenyen is megállják a helyüket.
A kiválasztott dolgozatok Nagyváradra kerülnek, ahol országos szinten elbírálásra kerülnek. A zsűri döntése révén értesítést kapnak azok, akik helyi szinten I., II., III. helyezést értek el és munkájuk tovább jut az országos döntőre. Ők meghívást kapnak a kiértékelő és díjkiosztó gálára és különdíjakban részesülnek amelyikre április 11-én kerül sor, d.u. 14. órai kezdettel a “Dr. Vasile Lucaciu” Általános Iskolában.
A helyi szervezők köszönetüket fejezik ki minden kedves pedagógusnak, akik időt és fáradságot nem kímélve irányították a diákok munkáit és remélik, hogy a jövő tanévben is szép számmal pályáznak majd a diákok.
Mekker Melinda megyei főszervező
erdon.ro.

Megújul az Ady-emlékház
Megújul Ady Endre érmindszenti szülőháza – a Szatmár Megyei Múzeum egy európai uniós projekt révén az Ady-emlékház mellett az apai Vasile Lucaciu-emlékházat is rendbe teszi, továbbá az aranyosmeggyesi régészeti lelőhelyen is végrehajtanak több turisztikai célú beruházást.
Amint azt Szőcs Pétertől, a múzeum igazgatóhelyettesétől megtudtuk, a projekt keretében meg kívánják teremteni a feltételeket ahhoz, hogy a hideg időszakban se kelljen a látogatóknak kényelmetlenségeket elszenvedniük. Kutat fúrnak és vízöblítéses vécét alakítanak ki, modernizálják az Ady-kiállítást, melyben interaktív, digitális eszközök is helyet kapnak, restaurálják a bútorzatot az emlékházban, az ennek szomszédságában levő szülői házat pedig teljesen felújítják. Fűtés is lesz ezentúl a termekben, ahol elektromos készülékek révén megpróbálják majd télen is tartani a múzeumi tárgyak tárolásához szükséges 15 fokot.
Szőcs Péter szerint hasonló munkálatokra készülnek az Apa községben levő Vasile Lucaciu-emlékházban is. Emellett az aranyosmeggyesi régészeti lelőhelyen egy kis régészeti parkot alakítanak ki, melyben őskori, illetve antik lakóházakat is megtekinthetnek majd az érdeklődők. A telep legértékesebb része, a több 100 kemencéből álló dák fazekastelepet is bemutatják a parkban. Itt geofizikai módszerekkel fedezték fel a kemencéket, melyből hatot feltártak és bemutattak, egyet pedig rekonstruáltak, hogy használat közben is megtekinthető legyen az égető. Szőcs Péter szerint mindemellett azt is be kívánják majd mutatni a látogatóknak, hogy miként éltek itt az emberek az őskorban, illetve az antik korban, azaz az időszámításunk előtti első századtól az időszámításunk szerinti 3-4. századig.Krónika (Kolozsvár)

Bábszínházi vetélkedőt rendeztek Szatmárnémetiben
Az idei színházi évadban ünnepli fennállásának tízedik évfordulóját a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának Brighella Bábtagozata, amelynek tiszteletére 2013. október 25. és 27. között programsorozatot szerveznek. Az ünnepség előkészítéseképpen BábSzóTér címmel vetélkedőt szerveztek óvodás és kisiskolás csoportok számára. „Első alkalommal rendeztünk bábos vetélkedőt, amellyel a bábozás népszerűsítése a célunk a Szatmár megyei óvodás és kisiskolás gyermekek és nevelőik körében” – részletezte Bandura Emese, a bábtagozat megbízott vezetője. -
A vetélkedő valamennyi résztvevője értékes könyvjutalomban részesült a Communitas Alapítvány és az RMDSZ jóvoltából, illetve apró meglepetéseket és a 10 éves ünnepség vendégelőadásaira szóló meghívókat vihetett haza.
Az első alkalommal megrendezett BábSzóTér vetélkedőn a következő díjakat osztotta ki a háromtagú zsűri (Tamás Ágnes művészeti titkár, Doloczky Márta pedagógus és Bandura Tibor bbászínész):
Legszebb díszlet
Kölcsey Ferenc Napköziotthon és Óvoda, Szatmárnémeti
Felkészítő: Makranczi Erika, Orosz Júlia
Bábelőadás címe: Az aranyeke, népmese
Bábfajta: fakanál
Szereplők: Bozsó Bíborka, Dénes Máté, Krüzselyi Bálint, Riedl Kovács Csenge
Legszebb előadásmód
Dr. Vasile Lucaciu Iskola, Szatmárnémeti
Felkészítő: Zab Tímea
Bábelőadás címe: Hurrá, megjött a kiselefánt étvágya!
Bábfajta: csuhébáb
Szereplők: Ács Patrick, Kozsán Tiffany, Angyal Viktória, Pavlitska-Engi Daiana
Legjobb ötlet (rendezés)
Református Gimnázium, előkészítő osztály, Szatmárnémeti
Felkészítő: Pándi Beáta
Bábelőadás címe: Jékely Zoltán: A három pillangó
Bábfajta: fakanál, pantomim
Szereplők: Gödri Ágnes, Máthé Rebeka, Valkai Andrea, Kis Bálint
Kreatív látvány
1-es számú Óvoda, Nagykároly
Felkészítő: Márkus Katalin
Bábelőadás címe: A három kismalac és a farkas
Bábfajta: fakanál
Szereplők: Bohonyi Maya, Dávid Fruzsina, Márkus Csongor, Krizbai Kincső, Soimos Hanna, Szécsi Anasztázia
Legjobb bábelőadás
Hám János Óvoda, Szatmárnémeti
Felkészítő: Hársfalvi Veronika
Bábelőadás címe: A kéményseprő és a pékinas
Bábfajta: fakanál
Szereplők: Cala Zselyke, Erdei Jázmin
A legjobb bábos csapat
Református Kinizsi Óvoda Szatmárnémeti
Felkészítő: Csáki Hajnalka
Bábelőadás címe: Nagyapó retke
Bábfajta: kézbáb
Szereplők: Szegedy Mátyás, Gábor Abigél, Galambos Dóra, Király Fruzsina, Képes Boglárka, Csató Barbara
Maszol.ro

Magyar szobrászat Erdélyben
Nem az aggodalmas nemzetiségi önmeghatározási kényszer okán szerepel címünkben a „magyar”: a történelmi hűség kötelez a kiemelésre, miszerint egész középkori művészetünk névtelen szoborfaragói magyar mesterek voltak, sőt a 13–16. századi kolozsvári, nagyváradi, gyulafehérvári és csíki kőfaragó műhelyek talán magyarországi építkezéseknek is dolgoztak; s noha a Kolozsvári testvérek, Márton és György európai érvényű (ám majdnem nyomtalanul elpusztult) életműve után, az 1373-as Szent György-lovasszobor térplasztikai forradalmát követően majd négyszáz évig nem találkozunk más, hasonlóan jeles magyar művésznévvel (jeles művekkel azonban igen), a barokkban jeleskedő Hoffmayer Simon, Nachtigall János és Schuchbauer Antal német neve mögött a 18. századi magyar plasztika képviselői rejtőzködnek; a folytonosság pedig a 19. századi s az egész egyetemes magyar szobrászatra jellemző visszaesést követően (Csűrös Antal s a reformkortól megélénkülő építkezések épületplasztikai szükségleteit kiszolgáló mesteremberek tevékenységében, mégis, nyilvánvalóan) megszakí(tha)tatlan az első világháborúig. Attól kezdve napjainkig az erdélyi magyar szobrászat felívelése páratlan jelenség az azonos sorsú közép-európai régióban.
Ezenközben virágzik egy német jellegű, szász középkori, majd újkori szobrászat, egészen a második világháború után a romániai művészeti főiskolákon végzett, de a hetvenes évektől kivándorolt nemzedékig (olyan kiváló alkotószemélyiségekkel, mint például Ingo Glass és Peter Jacobi). S ugyancsak a 20. században, az előző századok névtelen, népi-naiv templomépítő faragómestereinek az utódai „az erdélyi román szobrászat” tanulmánycímre sarkalló (de tudomásunk szerint ugyancsak meg nem írt, meg nem rajzolt) vonulattal gazdagítják az egyetemes román és persze az „egyetemes erdélyi” plasztikát. (Csupán jelzésként említenénk a ma már klasszikusoknak számító, alapító személyiségek közül Romul Ladea, Ion Vlasiu és Cornel Medrea nevét.)
A téma („magyar szobrászat Erdélyben”) azonban ennél is összetettebb, ha arra gondolunk: hány erdélyi születésű tehetség kereste boldogulását az 1920 utáni nyolcvan év alatt Magyarországon (például Borsos Miklós, Dabóczy Mihály, Megyeri Barna), Bukarestben (például Fekete József, Balogh Péter és mások) vagy messzebb külföldön (például Borbereki Kovács Zoltán, Étienne Hajdú István, Kemény Zoltán, bukaresti évei után Román Viktor és mások); mert akkor ezek az életművek miként kapcsolódnak az erdélyi szobrászat fejlődési-állapotbeli mozzanataihoz, kell-e kapcsolódniuk s miért, illetve: az egész huszadik századi regionális esemény- és stílustörténet mennyiben érdekes az egyetemes s ezen belül az összmagyar szobrászat képe, alapvető értékei, tendenciái szempontjából.
Végül: a „semmitmondó”, kincstárinak tűnő címadás és kérdésfelvetés már csak azon egyszerű oknál fogva is indokolt, mert az erdélyi magyar szobrászat – Romániában található. S könyvnek tervezett tanulmányom jelenlegi, inkább csak tematizáló, vázlatjellegű változatában megállapításaim és kijelentő mondataim is elsősorban kérdéseknek tekinthetők, még ha a kérdőjelekkel igyekszem is takarékoskodni. Ebben a változatban mindenképpen a 20. századi s kiemelten az utolsó fél évszázad, tehát a kortárs erdélyi szobrászat jelenségeit, problematikáját szeretném érinteni. Az előzmények, a művészettörténeti háttér azonban oly gyönyörű, hogy sajnálom kikapcsolni a reflektort, mielőtt esetleg velem tartó olvasóim figyelmét néhány pillanatra erre ne irányítanám.
Az erdélyi művészettörténet legkiválóbb kutatói, az alapművek szerzői – Balogh Jolán, Kelemen Lajos, Entz Géza, László Gyula, Keöpeczi Sebestyén József, Bíró József, B. Nagy Margit, Dávid László, Kovács András stb. – elsősorban az építészeti örökség emlékanyagát és stílustörténeti mozzanatait vették számba, tárták fel, rendszerezték és elemezték. A szobrászat, a festészet s az iparművészet többnyire csupán az alapkutatásokkal elválaszthatatlanul összefüggő témaként szerepel műveikben; illetve a gazdag egyházi festészet (freskók, szárnyas oltárok, festett mennyezetek stb.) nagyobb hangsúllyal, különösen Kelemen Lajos és László Gyula esetében. Nem azért, mert nem szándékoztak volna például a szobrászat történetével is foglalkozni, hanem mert az épített hagyaték kutatása, a leletmentés- és feldolgozás (esetleg helyreállítás) mindig sürgős volt, s ha ennyi nagy tekintélyű szakember is alig tudta az évszázadokon át örökké tragikus történelmi események romjaiból kimenteni a művészettörténeti rekonstrukcióhoz szükséges elemeket, akkor a plasztikai tevékenység majd évezredes történetének a kutatására is egy-két „egész embernek” kellett volna, kellene életét áldoznia. (Ez egyébként nem „erdélyi elmaradottság és adósság”, hiszen magyarországi viszonylatban is csak egy-egy korszaknak, műcsoportnak, vonulatnak vagy személyiségnek volt/van ilyen érdeklődésű kutatója, s például éppen a 20. század szobrászati képe sem állt össze egyetlen antológiává.)
Magam is csupán elindultam az eddigi erdélyi szakirodalom szobrászati vonatkozásainak az összesítése felé, de egy-egy idézet fénye máig meghatározza tájékozódásunkat:
Entz Géza: „A középkori művészetben a szobrászat és festészet különösen vidéki műemlékeknél, nem tekintve a szárnyas oltárokat, szinte kizárólag az építészettel kapcsolatban jelenik meg. Kiváltképpen a plasztika veszíti el önállóságát, és alig emelkedik túl az építészeti díszítés keretein.”1
Balogh Jolán: a Kolozsvári testvérek, „Márton és György […] művészete a jövő fejlődés irányát jelző, úttörő jelenség. Azok a problémák, melyekkel ők foglalkoztak: az álló alak, az ágaskodó lovas és a lépő lovas szobrászi megfogalmazása a renaissance legfőbb problémái lesznek a következő századokban.” „Az emlékek hosszú során figyelhettük meg […] a renaissance formák meghonosodását […] és e folyamatban a helyi mesterek formafelfogásának mind erősebb megnyilvánulását. Mennyi logika és mennyi ízlés mutatkozik mindkét irányú átformálásban! Mennyire érzékenyek voltak a helyi mesterek a múlt hagyományai iránt, és ugyanakkor mily nagy fogékonyságot tanúsítottak az új stílussal szemben.”2
B. Nagy Margit: „Ha Kolozsvár város levéltárának áttekintése után a barokk mesterkörről az eddigieknél valamivel többet is tudtunk mondani, nem tagadhatjuk, hogy mestereink tevékenységével kapcsolatosan még sok kérdőjel meredezik a kutató előtt. […] Azonban világosan kitűnik, hogy a XVIII. század folyamán Kolozsváron valóban jelentős mestergárda alakult ki, mely a század vége felé haladva mindinkább kiterjesztette hatáskörét a távolabbi vidékekre is.”3
Bíró József: „Erdély klasszicista kori szobrászata az előző korszakokhoz képest hanyatlást mutat; a barokk kor nagy mestereihez fogható művészt nem ismerünk. Alig egynehány szobrász nevét hozta felszínre a kutatás, ki Erdélyben született, s itt is dolgozott, de műveik értéke sem emelkedik az átlag fölé; a jelentősebb feladatokat jórészt külföldi mesterek kapják.”4 (A Kolozsváron 1883-ban megnyílt első csoportos erdélyi képzőművészeti kiállítás anyagában egyetlen szobrászati mű sem szerepelt.)
A romanika, a gótika, a reneszánsz és a barokk ismeretlen (de a fennmaradt emlékek tanúsága szerint a korabeli építészettel egyenrangú műveket létrehozó) szobrászai sorának névtelenségét oldja fel a 19. és 20. század fordulóján Köllő Miklós (Gyergyócsomafalva, 1861 – Budapest, 1900), aki alig lép be a 20. századba, máris távozik, Istók János (Bácsfalu, 1873 – Budapest, 1972), akinek egyetlen szobrát sem állították fel idehaza, és Kolozsvári Szeszák Ferenc (Kolozsvár, 1881 – Arad, 1919), tünékeny, rövid élete alatt reánk hagyva a nagyszalontaiArany Jánost a Csonkatorony falán.
Már-már úgy tűnik, hogy az 1867-es kiegyezés s a magyar állami újjászületés nyomán sarjadt szellemi-közművelődési önrendelkezés hulláma Erdélyben is kiegyenlíti a nemzeti összetartozás plasztikai kifejezése terén évszázadok alatt felhalmozódott adósságokat: Kolozsváron 1902-ben felavatják az egész magyar nyelvterület legszebb Mátyás király-szobrát, s ugyancsak Fadrusz János Wesselényi-emlékművét meg Tuhutum-oszlopát Zilahon, Köllő Miklós segesvári szobrával (ma Kiskunfélegyházán) megszületik az első hiteles Petőfi, marosvásárhelyi Kossuthjával és Margó Ede 1907-ben Nagyváradon felállított Szacsvay-emlékművével pedig talán itt is elkezdődne az egész Kárpát-medencét behálózó szabadságharc-emlékművek kultusza. A trianoni békeszerződés azonban túl magas küszöböt állított e folyamatok útjába ahhoz, hogy az erdélyi társadalom érvényesíteni tudta volna igényeit a történelmi és kulturális identitását erősítő emlékhelyek kialakítására, s hogy az erdélyi városok is a „szobrok városaivá” válhattak volna, mint a magyarországiak, éppen az első világháborút követő évektől kezdve.
És mégis, néhány „nagy kezdeményező”, Gallasz Nándor (Temesvár, 1893 – Temesvár, 1949), Szervátiusz Jenő (Kolozsvár, 1903 – Budapest, 1983), majd Fekete József (Vajdahunyad, 1903 – Nagyvárad, 1979), Izsák Márton (Galócás, 1913), Kós András (Sztána, 1914), valamint néhány lelkes, szorgalmas kismester, például Sarkadi Sándor (Dobra, 1887 – Szatmárnémeti, 1959), Szabó Vera (Kiskunfélegyháza, 1890 – Kolozsvár, 1966), Vágó Gábor (Belényes, 1894 – Szeged ?), Csapó Sándor (Szabadka, 1913 – Szatmárnémeti, 1979) és mások két világháború közötti, áthidaló-közvetítő tevékenysége nyomán 1945 után megtörténik „a nagy robbanás”, egy olyanplasztikai kultúra kibontakozása, amelyben az évszázadokon át halmozódó mesterség-, anyag- és formatapasztalat, a háziipar és a népi tárgykultúra szűk lehetőségeibe fojtott alkotó lelemény és önkifejező kényszer igazolódott s találta meg végső értelmét.
E „robbanás” jelentőségét, méreteit és minőségi mutatóit egyelőre (jelen tanulmány keretében) pusztán egy névsor tényszerű közreadásával idézném fel; akik valamennyire jártasak az elmúlt ötven év művészeti-kiállítási életében, csupán egy név olvastán is fel tudják idézni a hozzá kapcsolódó művészi élményeiket; a kevésbé tájékozottak számára pedig talán éppen a „mennyiségi mutató” kelthet érdeklődést a téma iránt. A fentebb említett „nagy kezdeményezőket”, akiknek a munkássága természetszerűen átnyúlik a második világháború utáni időszakba (sőt ekkor kulminál), nem vettem fel ebbe a felsorolásba, de az életkori, nemzedéki időrendet következetesen érvényesítem:
Orgonás András (Urgendotte-Michigan, USA, 1909 – Temesvár, 1990)
Kósa Huba Ferenc (Losonc, 1910 – Kolozsvár, 1983)
Benczédi Sándor (Tarcsafalva, 1912 – Kolozsvár, 1997)
Csorvássy István (Szászrégen, 1912 – Marosvásárhely, 1986)
Szobotka András (Temesvár, 1916 – Temesvár ?)
Balaskó Nándor (Érszalacs, 1918 – Tauberbischofsheim, 1996)
Márkos András (Kolozsvár, 1919 – Kolozsvár, 1972)
Vetró Artúr (Temesvár, 1919 – Kolozsvár, 1992)
Balogh Péter (Micske, 1920 – Bukarest, 1994)
Timár Margit (Livezény, 1923 – Brassó, 1995)
Löwith Egon (Kolozsvár, 1923)
Szederjesi András (Nagymedesér, 1926)
Orbán Áron (Boldogfalva, 1927 – Székelyudvarhely, 1978)
Puskás Sándor (Kolozsvár, 1928)
Nagy Géza György (Sajószentandrás, 1928)
Kulcsár Béla (Marosvásárhely, 1929 – Marosvásárhely, 1976)
Székely József (Erdőszentgyörgy, 1929)
Gyerkó Mária (Rákos, 1930)
Szervátiusz Tibor (Kolozsvár, 1930)
Kondrák Károly (Újszentanna, 1930)
Tirnován Ari-Vid (Segesvár, 1933)
Németh Antal (Sepsibükszád, 1933)
Lőrincz Lehel (Türe, 1933)
Hunyadi László (Dombó, 1933)
Tőrös Gábor (Torda, 1934)
Bálint Károly (Lőrincfalva, 1934)
Korondi Jenő (Marosvásárhely, 1935)
Farkas József (Nagysármás, 1936)
Péterfy László (Nyárádselye, 1936)
Orlowski-Balogh Edit (Topánfalva, 1936)
Demeter Vilmos (Mezőzáh, 1936)
Venczel Árpád (Korond, 1937)
Román Viktor (Homoródszentmárton, 1937 – Saron-sur-Aube, 1995)
Szakáts Béla (Székelyudvarhely, 1938)
Jecza Péter (Sepsiszentgyörgy, 1939)
Kotsis Nagy Margit (Csíkszereda, 1939)
Gyenge Imre (Középajta, 1939 – Nagyszeben, 1986)
Gergely István (Csíkkozmás, 1939)
Kovács Ernő (Marosvásárhely, 1940)
Fekete Jozefina (Gyulafehérvár, 1941)
Suba László (Makfalva, 1941)
Dienes Attila (Marosvásárhely, 1942)
Kádár Károly (Tancs, 1943)
Váró Márton (Székelyudvarhely, 1943)
Lugosi László (Zilah, 1944)
Ferencz Ernő Lajos (Csíkszereda, 1944)
Krupiczer Antal (Kapnikbánya, 1944)
Kiss Levente (Gyergyóalfalu, 1944)
Baróthy Ádám (Marosvásárhely, 1945)
Zagyva László (Bayerisch Eisenstein, 1945)
Petrovits István (Kökös, 1945)
Domokos Lehel (Avasfelsőfalu, 1945)
Tornay Endre András (Zetelaka, 1946)
Burján Emil (Gyergyószentmiklós, 1947)
Balázs János (Nagybánya, 1947)
Várvédő István (Nagybánya, 1947)
Benczédi Ilona (Korond, 1948)
Kocsis Előd (Abafája, 1948)
Vetró András (Temesvár, 1948)
György Albert (Lövéte, 1949)
Bocskai Vince (Szováta, 1949)
Bodó Levente (Lövéte, 1949)
Rozsnyay Béla (Marosvásárhely, 1949)
Adorjáni Zoltán (Szászrégen, 1949)
Adorjáni Endre (Kolozsvár, 1950)
Dóczy András (Csíkszereda, 1951)
Robotos Júlia (Bukarest, 1951)
Vincefi Sándor (Bukarest, 1952)
Horváth Ödön (Marosvásárhely, 1953)
Miholcsa József (Marosvásárhely, 1953)
Egyed Judit (Nagyvárad, 1954)
Gyarmathy János (Nyárádszereda, 1955)
Székely János Jenő (Kolozsvár, 1956)
Ercsei Ferenc (Szászrégen, 1956)
Nagy Ödön (Marosercse, 1957)
Kovács Géza (Marosvásárhely, 1958)
Lakatos Pál (Kispeleske, 1960)
Vargha Mihály (Kézdivásárhely, 1961)
Kocsis Rudolf (Köröskisjenő, 1963)
Sánta Csaba (Szováta, 1964)
Kolozsi Tibor (Gyergyóditró, 1965)
A leltárak üdvös voltáról. Mindenképpen fontosak számunkra a leltárak, mert állandóan veszteségeink, hiányaink vannak, és nem minden veszteséglista tételei, értékei fejezhetők ki valutában. Azt például természetesnek tartjuk, hogy a művészeti múzeumok, a múzeumok képtári részlegei, a köz- és magángyűjtemények fenntartása és működtetése elképzelhetetlen leltárkönyvek és a műtárgyakról készült „személyi lapok”: a kartonok nélkül. Értékőrzőbb pénznemekkel megáldott országokban a szakmailag felbecsült érték megjelölése sem hiányzik ezekből a kimutatásokból.
Nekünk a köztéri (bel- és kültéri) plasztikai művekről azonban nincs leltárunk, vagy csak esetenként tartják nyilván értéküket. Tehát a legsürgősebben számba kell vennünk, hogy a már említett, 1914 előtti térszobrainkon kívül vannak-e és hol állnak még a helyükön, esetleg más helyszínen művészi értékű emlékművek ebből az időszakból. Ha csak áthelyezték őket (urbanisztikai rendezés, útépítés vagy a többségi nemzeti ideológia érvényesítése okából), azt is nyilván kell tartanunk és figyelemmel kísérnünk további sorsukat. Zala György aradi Szabadság-emlékműve már „szabadlábon” várakozik újbóli felavatására; Gyergyócsomafalva pedig már megtisztelte szülöttjét, Köllő Miklóst a hajdani Kossuth-szobor másával, amelyet Sánta Csaba öntött bronzba a megőrződött makett felnagyításával. Ezeknél a példáknál sokkal jellemzőbb sajnos az itt következő három megrázó idézet az első világháború előtti köztéri emlékművek sorsáról. Kölcsey Ferenc szobrát 1897-ben leplezték le Nagykárolyban. „A kispiac mellett, a Károlyi-kert kapuja előtt terült el a nagyvásártér, mindjárt a kastélykert után. A gyönyörű parkhoz kapcsolódott az a kis kert, amelyben a szobrot felállították. A költő fedetlen fővel ül egy karosszékben. […] A talapzaton egy táblán a Himnusz egy versszaka volt bevésve. Kölcsey Ferenc nagykárolyi szobrát Kallós Ede mintázta meg, ércbe Párizsban öntötték. […] A harmincas években (1936?) a »Vasile Lucaciu« líceum félrevezetett diákjai egyik éjjel (a rendőrség »éber« felügyelete mellett) lefejezték, majd a megcsonkított szobrot a városháza pincéjébe vitték le. Az 1940-es bécsi döntés után a Regátba távozó városi adminisztráció, jogtalanul, a város tulajdonát képező szobor maradványait magával vitte, és valahol beolvasztották.”6 „A Kőkereszt városunk egyik legrégibb műemlék értékű keresztje. A róla elnevezett téren áll. […] 1760–1790 között állították fel. […] Az 1959-es év egyik éjszakáján kegyetlen kezek talapzatáról eltávolították és ismeretlen helyre hurcolták a régi keresztet. Nyoma veszett. […] 1992 tavaszán a Római Katolikus Plébánia kérésére Tamás István székelyudvarhelyi neves kőfaragó mester díjmentesen faragta ki terméskőből a Kőkereszt ma is látható változatát.”7 „1923-ban eltávolították Kossuth, Bem és II. Rákóczi Ferenc szobrát, a Petőfi-oszlopon lévő domborművet, majd 1923-ban felállították az Ismeretlen Katona, 1924-ben a latinitás (Lupa capitolina), 1930-ban Avram Iancu szobrát…”8
A rendszerváltás óta megjelent, egyébként nagyon hasznos útikalauzok, kalendáriumok, „séták” szövegeiből valósággal ki kell mazsoláznunk a köztéri emlékművek előfordulását, adatait (ha egyáltalán helyet kapnak bennük), de egyik általam ismert kiadványban sem szerepelnek külön fejezetként.
Mielőtt az általunk óhajtott és elkezdett térszobrászati kataszter elkészülne, azt máris leszögezhetjük: a 19. század közepétől az első világháborúig terjedő időszak történelmi, irodalmi, kulturális és vallási jellegű emlékművei elsősorban nem a térplasztika ágazati-szakmai-művészeti problémáinak a kivetülései és megoldásai, tehát nem a szobrászat néz szembe bennük önmagával, hanem a társadalom tart tükröt lelkiismerete elé. (Ez a jelenség, persze később, 1990 után, amikor erre újra lehetőség nyílik – megismétlődik, de ezt a „tiszteletadást” már „saját kezűleg” celebrálhatja; a feladatot elvégző erdélyi szobrász kezét pedig már nem kötik ideológiai vagy politikai feltételek, s képzeletét a 20. századi európai szobrászat tapasztalatai vezérlik.) Tehát „olyan művészeti ág termése, teljesítménye feltáratlan, amelynek alkotásai a nagy nyilvánossághoz szólnak, s amely művészeti ág alapvető jellemzője – léte, tartalma, kifejezése és hatótere révén – a közösségi jelleg s ugyanígy a viszonylagos állandóság”.9
Amikor átlépjük a bűvös 1920-as „határt”, ez a közösségi ösztönzés is megbénul, meg kell bénulnia, hiszen még a világháborúban elesett halottjainknak sem állíthatunk jelet, akik éppen az új államhatalmat beiktató szövetségesek ellen harcoltak. Templomok belső vagy külső falán, cintermeiben, temetőkertjeiben elhelyezett emléktáblákkal s főleg falun róják le kegyeletüket az élők, a megcsonkult családok a helység hősi halottjai iránt.
Pedig éppen ez az esemény s majd a második világháború eleven emléke az, ami újabb s minden eddiginél erősebb közösségi igényt támaszt köztéri emlékhelyek kialakítására, s ennek a két fellobbanásnak az energiája ragadja magával a magyarországi szobrászatot egy általános stiláris megújulás távlatai felé (persze nem elsősorban a világháborús emlékművek vonatkozásában), hiszen már korábban is, de főleg a centenáriumi (1848–49, Petőfi), millecentenáriumi (honfoglalás) és millenniumi (államalapítás, Szent István, kereszténység felvétele) események aktualitását meghaladó plasztikai jelek egész sora emelkedett ki a földből azokban az években, amelyek – akármi lesz a szobrászat mint művészeti ág sorsa az elkövetkezendőkben – a magyarság számára mindig meggyőzőbben fogják az együvétartozást, a világ számára pedig a magyar nemzeti karakter megérzését szolgálni, mint a változó szemléletű történelemkönyvek, a szépségversenyek vagy a szakácsművészeti bemutatók.
A kontraszt érzékeltetése végett azt mondhatnánk, hogy reánk, az erdélyi magyar társadalomra meg éppenséggel a jeltelenség lesz a jellemző az utókor számára, ha csak a trianoni békeszerződés utáni két évtizedet tekintenénk mérvadónak.
De a sommázás még így sem indokolt, ha a két világháború közötti időszak (ismétlem: egyelőre még szerző előtt is homályban lappangó) szerény terméséből csupán például a korszak egyetemes magyar szobrászatát tekintve is az újító, iskolát teremtő személyiségek közé tartozó Szervátiusz Jenő csíkmenasági világháborús emlékművét (kő, 1939) vagy Gallasz Nándor domborművét emeljük ki, amely a hajdani temesvári Munkásotthon homlokzatát díszíti (kő, 1925), és a volt Iparkamara számára faragott Négy évszak allegorikus figuráit.10
Félek ugyan a riasztó eredménytől, de akárcsak az 1920 előtt avatott köztéri szobrok esetében, a két világháború közötti korszak termésének a teljes felmérése is olyan feladat, amely nem tűr halasztást.
Hiszen az nemcsak művészettörténeti, hanem legalább olyan mértékben társadalomlélektani és nemzetiségtörténeti (nemzetrésztörténeti) jelenség és adalék, hogy míg a Trianont követő bénultság egyik pillanatról a másikra radikálisan elvágta a Kárpát-medenceszerte megindult szoborállítási folyamatot, addig az 1940–1944 közötti „visszaállítás”, illetve a közterek művészi elfoglalásának új hulláma továbbgyűrűzött a háborút közvetlenül követő években is, egészen addig, amíg a Magyar Népi Szövetség politikai befolyása védelmet nyújtott a zsenge és rövid életű erdélyi demokrácia keretei között kibontakozó nemzetiségi közművelődés számára. Ez a helyzet gyakorlatilag 1944–1960 között kedvezett az emlékművek születésének, s ekkor is, újra, elsősorban a közigazgatási, közhangulati tényezőktől viszonylag távolibb, függetlenebb vidéki, községi és főleg homogén etnikai környezetben.
Tulajdonképpen még a háború alatt, 1943–44-ben készíti el Bandi Dezső a helybéli ácsokkal közösen, farönkökből és faszobrokból komponált abásfalvi és ravai háborús emlékműveket.11Ugyancsak 1943-ból való a Marosvásárhelyről elszármazott Dabóczy Mihály trachitból faragott Kőrösi Csoma Sándora a várkertben. 1947-ben pedig a „kisszobrász” Benczédi Sándor még monumentalistaként lép az erdélyi művészet színpadára a mezőteremi Benkő-síremlékkel és az ugyancsak világháborús emlékhely gyanánt szolgáló, de máig érvényes tartalmi és formai üzenetet hordozó, korondi Falu-emlékkővel.
Az ötvenes évek „legnagyobb” szobrászati eseményei a Budai Nagy Antal parasztfelkelése emlékművének avatása 1957-ben Bábolna hegyén, amelynek domborművű kompozícióját Kós András faragta kőbe, valamint Izsák Márton – Csorvássy István közös Bolyai-szobra. (Pontosabban: Bolyai János és Bolyai Farkas szobra, Marosvásárhely, 1956–57). Ady Endre születése nyolcvanadik évfordulójának köszönhetően (amelyet még hivatalos, országos megemlékezések kísértek, „törvényesítettek”) Nagyváradon (Vetró Artúr, 1960) és Zilahon is (Balaskó Nándor, 1957) mellszobrot állítanak az emlékét őrző múzeum, illetve hajdani iskolája elé. 1958-ban Kulcsár Béla kitűnő Dózsa György-feje kerül a sepsiszentgyörgyi textilművek kultúrháza előtti parkba; ez annál fontosabb mozzanata témánknak, mert éppen Kulcsár tekinthető az 1944 utáni erdélyi magyar monumentális köztéri szobrászat első meghatározó személyiségének, egy olyan térplasztikai nyelv kezdeményezőjének, amely rövid és tragikus pályájának minden állomásával – 1961: Ajtay Éva síremléke (márvány, életnagyság); 1967: Ijásznő (bronz, 350 cm); 1974: a színház tér térkompozíció (bronz, 170 x 500 x 67 cm); 1975: Szárhegyi Madonna (travertin, 150 x 265 x 100 cm) meg a Pillangó (ugyancsak a gyer-gyószárhegyi szoborparkban, márvány, 40 x 35 x 45 cm) és 1976-ban, halála évében: az agyagfalvi székely nemzetgyűlés és az 1848-as felkelés emlékműve, amelyet végül Hunyadi László és Kiss Levente átfogalmazásában állítanak fel 1990-ben – közelebb vitt a kilencvenes évek feladataihoz. Kulcsár úttörő szerepéhez csupán Tőrös Gábor hetvenes évekbeli műveinek a modernsége mérhető, különösen a nagybányai közigazgatási palota belső terét díszítő kompozíciója (bronz, 1975), az 1978-ban készült, sportcsarnokbeli Tornászlány és a csíkszeredai Jégpalota előtti térben álló, inox acéllemezből hegesztett Jégkorongozók. (E tanulmány írása közben kaptam kézhez legújabb, fantasztikus munkájának, az Axis Mundi című bronz „pillérszobrának” a fotóját, amely a nagybányai villamossági Vállalat belső terét díszíti. Magassága 350 cm.)
Még ha lassanként modorossá válik is állandó elhárító gesztusom, újra le kell írnom: e vázlat keretében csak az elvégzendő elemzések kulcskérdéseit s az egész tematika kiinduló pontjait jelezhetem. Kihagyva tehát a közbenső műveket és jelenségeket, egy újabb (de ugyancsak megszakadt) vonulatra hívnám fel a figyelmet: a Szervátiuszok munkásságára. Szervátiusz Tibor az 1967-es évben készült szamosúj-vári szökőkúttal (réz) és a kolozsvári Magyar Színház előcsarnokában elhelyezett Móricz Zsigmond-mellszoborral éppen csak elkezdi az 1972-től Magyarországon folytatott, rendkívül termékeny belső és külső téralakító szobrászi pályáját; viszont az ő segítsége nélkül nem születhetett volna meg Szervátiusz Jenő két irodalmi tárgyú „menhír”-oszlopa: Tamási Áron síremléke, a „fekete kő” Farkaslakán (trachit, 1971–72) és a Jókai-emlékmű, a „fehér kő” Pápán (1978).
Puskás, illetve már jó ideje Kolozsvári Puskás Sándor (érdekes, ma már Szervátiusz Tibor is nevébe vonta a „kolozsvári” megjelölést) indulását ugyancsak megkülönböztetett monumentális és dekoratív érzékről tanúskodó térplasztikák avatták emlékezetessé („fűszobrai”, az Erdélyben először általa művelt domborított-hegesztett lemezplasztikák, például a kolozsvári Telefonpalota 1971-es külső faliplasztikája, Delly Ferenc 1967-es síremlékének gyönyörű nőalakja, a csíkzsögödi Nagy Imre-emlékház udvarán 1969-ben elhelyezett Ijásznő és Szejkevizes lány stb.), a keményedő diktatúra éveiben azonban ez a vonulat is megszakadt.
Végül a rendszerváltozás előtti időszak – visszatekintve ma már ugyancsak vívmányként tekinthető két megvalósítását említenénk: Márkos Andrásnak a költő születésének 150. évfordulója alkalmából, utolsó éjszakájának színhelyén, Székely-keresztúron felállított, egész alakos, másfélszeres életnagyságú Petőfijét (bronz, 1973) és Jecza Péter kompozíciós elemei révén monumentális térszobrászati rangú Bartók-mellszobrát -- (bronz, 1973).
A hetvenes években a „rácsokon” átcsúszott, fennebb említett művek meg a román tengerparti üdülőzóna kiépítése során magyar szobrászoknak juttatott megrendelések (Balogh Péter, Román Viktor, Vetró Artúr, Puskás és mások), valamint az igényesen kivitelezett politikai emlékművek ritkuló példáitól eltekintve (például Izsák Márton – Csorvássy István Katonaszobra Marosvásárhelyen 1964-ből vagy Balogh Péter A román katona emlékműve 1975-ből Sepsiszentgyörgyön) a rendszerváltozásig jelentős mű már nem születik. Ezenközben viszont két alapvető változás hangolja át a köztéri szobrászat funkcióját és stílusát: egyrészt az erdélyi városok urbanisztikai képének az erőszakos elidegenítése, másrészt, ezzel ellentétes, tehát pozitív folyamatként a korszerű szobrászi nyelv, a modern európai szobrászat trendjeit követő plasztikai kultúra kialakulása az egyre népesebb magyar szobrásznemzedékek kezén. Ennek a kitűnő (és például a Magyarországra áttelepedett vagy idegenbe emigrált művészeink megbecsültségében is lemérhető) plasztikai kultúrának azonban a hetvenes és nyolcvanas évtizedben hiányzanak a kulturális „beágyazódáshoz”, tehát a megvalósuláshoz szükséges politikai és anyagi feltételei. Ezért is távoztak Erdélyből (Romániából) olyan fontos személyiségek, mint például Szervátiusz Tibor, Román Viktor (sajnos ő most már örökre), Tornay Endre András, Adorjáni Endre, Vincefi Sándor, Benczédi Ilona, Dienes Attila, Tirnován Ari-Vid, György Albert, Domokos Lehel, Lugosi László, Székely János Jenő, Lakatos Pál, Zagyva László, Váró Márton, Ferencz Ernő Lajos és mások.
A köztéri szobrászat alkotásai, mint említettük, már eleve a történelmi és művelődési önazonosság tudatának a feltöltekezési alkalmaiként szolgáltak/szolgálnak minden időkben. S nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Ezért igyekezett a nacionalista román impérium a kezdetek kezdetétől, tehát 1920-tól eltüntetni, kicserélni a mi tudatunkat erősítő műveket – a saját nemzeti tudatát formáló emlékjelekkel. 1989 után először nyílik lehetőség a hét évtizeden át halmozódó veszteségek, hiányok pótlására, méghozzá immár nem az anyaországból importált művészekkel és művekkel (sőt inkább a tendencia megfordulásának lehetünk tanúi, elég ha csupán Bocskai Vince Gyulán látható, nagy hatású Apor Vilmos-alakjára gondolunk), s az önkormányzati elv meg a civil társadalom szerveződési mozgalma szinte teljes szabadságot biztosít téma, rendeltetés és stílus dolgában.
Most azonban, mintegy a rendszerváltás áraként – a szegénység szab gátat az öntörvényű monumentalitás és a térszobrászati funkciók érvényesülésének; az elmúlt évtized feszített ütemű emlékezetfelfrissítő akciói révén (pozitív értelemben) gomba mód szaporodó emléktáblákban, plakettekben, portré- és mellszobrokban, tehát ebben a gazdag „köztéri kisszobrászatban” valóban csak a legsürgősebb közösségi feladat: a történelmi-művelődéstörténeti-erkölcsi igazságtétel ölthetett testet. Az életünket és művészetünket megsarcoló 20. századnak csak az utolsó 5–6 esztendejében (s legtöbb esetben a magyar államtól vagy civil szervezetektől származó alapítványi és millenniumi pályázati pénzek segítségével) valósulhattak meg az egész alakos nagyszobrászat olyan, az emlékező főhajtás gesztusán túlmutató, valóban urbanisztikai jelentőségű s a kortárs erdélyi magyar plasztika sajátos erényeit sugalló emlékei, mint például Vargha Mihály berecki Gábor Áronja (1992), Hunyadi László Orbán Balázsa (Székely-udvarhely, 1994), Bocskai Vince Bernády Györgye (Marosvásárhely, 1994) és Mikó Imréje, valamint Gergely István Lorántffy Zsuzsannája Nagyváradon (1998).
Külön fejezet: hogyan váltak az emléktáblák plakettjei, a portrék, mellszobrok, valamint a belső és külső téri nagyszobrok révén, mégis, a „szobrok városaivá” az erdélyi városok és kisebb települések az utolsó évtizedben.
Külön fejezet: miként válhat egy-egy szobrászi pálya meghatározó elemévé egy-egy város és/vagy egy egész tájegység plasztikai feladatainak, szükségleteinek a felvállalása úgy, mint például Vetró András esetében Kézdivásárhely és Kézdiszék. (Több tucat különböző méretű és műfajú munkája közül csak jelzésként emeljük ki: Széchenyi István, 1991; Turóczi Mózes, 1993; Bálint Gábor, Szentkatolna, 1994; Ábrahám Árpád és Jókai Mór, Torja, 1994; Bem József, 2000 stb.)
Külön fejezet: az erdélyi magyar kiállítási, tehát kisszobrászat stílusvonulatok szerinti elemzése.
S még más részletkérdések mellett és után arra is választ kellene adni: vajon a kortárs szobrászat védőgyűrűjében könnyebb-e megélni, továbbélni az erdélyi magyar történelem, kultúra és valóság terheit, feladatait és távlatait?
Jegyzetek
1. A középkori székely művészet kérdései. Erdélyi Múzeum 1943/2. füzet. 323.
2. Az erdélyi renaissance. I. Erdélyi Tudományos Intézet. Kolozsvár, 1943. 25. és 106.
3. Reneszánsz és barokk Erdélyben. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1970. 252.
4. Erdély művészete. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadása. Bp. (1944) 150.
5. Reményeim szerint csak azok maradtak ki a névsorból, akik a művészeti életbe még be sem léptek, vagy az elmúlt 7–8 évben végzettek, akiknek a műveivel még nem találkozhattam.
6. dr. Németi János: A hajdani Kölcsey-szoborról. Nagykároly és Vidéke Évkönyv. 1998. 66.
7. Péter Attila: Keresztek Székelyudvarhelyen. Haáz Rezső Kulturális Egyesület. Székelyudvarhely, 1994. 22–24.
8. Fodor Sándor (S.) – Balás Árpád: Marosvásárhelyi útikalauz. Impress Kiadó. Marosvásárhely, 1996. 10.
9. Wehner Tibor: Köztéri szobraink. Gondolat Kiadó. Bp., 1986. 7.
10. Gallasz Nándor neve egyetlen magyar művészeti lexikonban sem szerepel.
11. Ennek ellenére Bandi Dezsőt nem soroltam a szobrászok közé, hiszen az ő művészi és közművelődési tevékenysége, szerepe sokkal szélesebb körű.
Banner Zoltán (Korunk)
nagybanya.ro,

„Diákelszívó” belvárosi iskolák
A bezárás veszélye fenyegeti a vidéki, valamint a városi lakónegyedekben található általános iskolákat több erdélyi megyében is, ugyanis egyre több szülő íratja gyermekét a belvárosi, népszerű tanintézetekbe. Az illetékesek úgy vélik: a körzeti iskolákat addig kell működtetni, amíg csak lehet, a cél pedig minden esetben a minőségi oktatás biztosítása minden gyermek számára.
Kiss Imre Kovászna megyei főtanfelügyelő rámutatott: a beiskolázási tervet nagyban meghatározza a szülők magatartása, hozzáállása is, hiszen ha többségük a belvárosi iskolákat részesíti előnyben, a lakónegyedi és vidéki tanintézetek elnéptelenednek, gyermekek és megfelelő számú osztály hiányában nem lesznek fenntarthatók.
Háromszéken Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen működnek körzeti iskolák, a két városban pedig a 2015/2016-os tanévre vonatkozóan összesen 162 gyermeket írattak be ideiglenes lakcím alapján a nem lakóhelye szerinti iskolába. A kisdiákok többsége belvárosi, nagynevű tanintézetben kezdi az új tanévet, emiatt a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban és a Mihai Viteazul Főgimnáziumban is egy-egy előkészítő osztállyal többet kell indítani a tervezettnél.
A lakónegyedi iskolák sem maradnak üresen, de például a sepsiszentgyörgyi Gödri Ferenc Általános Iskolába csak 15, az Ady Endre Általános Iskolába pedig 18 gyermeket írattak be, így létszám alatti osztályokat tudnak csak indítani.
Sok helyen összevont osztályok működnek
Kiss Imre arra is felhívta a figyelmet, hogy a vidéki tanintézetek is veszélyben vannak: a gyermekhiány miatt sok helyen már régóta összevont osztályokat működtetnek, ez pedig még inkább elriasztja a szülőket. Megyeszerte hatvanöt településen összesen 324 nulladik osztályos kisdiák kénytelen ebben a tanévben nagyobbakkal együtt tanulni.
A főtanfelügyelő szerint egyetlen falusi iskolát sem kellene bezárni, hanem épphogy segíteni kellene ezeket a minőségi oktatás megvalósításában. Kifejtette: képzéseket kellene indítani az összevont osztályokban tanító pedagógusoknak, hogy a többletmunka ellenére egyenlő esélyt tudjanak biztosítani a közösen tanuló diákoknak. „A szülőket csak úgy lehet meggyőzni, hogy ne vigyék el a diákokat a falusi iskolából, ha a gyermekek annak ellenére tudnak eredményeket felmutatni, hogy felsőbb osztályos társaikkal kell osztozniuk a tanító figyelmén” – magyarázta Kiss Imre.
„Nem kell feltalálni a spanyolviaszt”
Hasonlóan vélekedik Horváth Anna, Kolozsvár RMDSZ-es alpolgármestere, aki a Krónikának elmondta: amíg csak lehet, működtetni kell minden iskolát a szórványközösségekben, és biztosítani kell ezekben a minőségi oktatást.
Az alpolgármester ugyanakkor Facebook-oldalán rámutatott: „nem kell sem nekünk, sem másnak »feltalálnia a spanyolviaszt«: mindannyiunk számára kézenfekvő, hogy a Monostor negyedben élő fiatal magyar család számára – magyar identitása és kötődésének megőrzése céljából – a legfontosabb, hogy legyen a lakóhelyéhez minél közelebbi magyar bölcsőde, óvoda, iskola, ahol gyermeke jó minőségű, magyar identitását és kötődését megerősítő oktatásban részesül, s hasonló a megoldás az erdélyi szórványközösségek esetében is”.
Horváth Anna az elmúlt napokban Kolozsváron megrendezett Média-tér konferencián arról is beszámolt, hogy ha a kincses városban megszűnnek a lakótelepi tanintézetek magyar tagozatai, az oda járó gyermekek fele román iskolában fogja folytatni tanulmányait.
Az RMDSZ-es politikus hangsúlyozta, egyetlen olyan megoldást sem talált elfogadhatónak, amely a szórványban születő magyar gyermekeknek a tömbben való iskoláztatását célozza. Kelemen Hunor RMDSZ-elnököt idézve kijelentette: „nekünk itt, a szórványban kell megvetnünk a lábunkat, hogy a tömb ne szórványosodjon el”.
Török Zoltán Kolozs megyei főtanfelügyelő-helyettes korábban a Krónikának elmondta: a 2015/2016-os tanévben nem változik a külvárosi beiskolázási arány, mindenhol ugyanannyi magyar osztály indul, mint a megelőző években.
Kevesebb magyar osztályt indítanak
Szatmárnémetiben is veszélyben vannak a lakótelepi iskolák magyar tagozatai: egyrészt évente megyei szinten mintegy ezer fővel csökken a gyermeklétszám, ugyanakkor a belvárosi magyar tanintézetek is óriási konkurenciát jelentenek a kevésbé neves körzeti általános iskoláknak.
Szász Piroska Szatmár megyei főtanfelügyelő-helyettes lapunknak kifejtette: ugyan még nem volt példa arra, hogy egy egész magyar tagozat megszűnjön, de a korábbi két-három párhuzamos csoporthoz képest sok lakónegyedi iskolában csak egy magyar tannyelvű osztály fog indulni ősszel.
Megtudtuk: az Avram Iancu, a Bălcescu–Petőfi és a Mircea Eliade Általános Iskolában diákhiány miatt kénytelenek kevesebb magyar előkészítőt indítani, míg a kispiac közelében lévő Vasile Lucaciu (volt 21-es) iskolában elképzelhető, hogy ősztől egyáltalán nem indul magyar tannyelvű osztály. A beiratkozási időszak ugyanakkor még nem zárult le, így a helyzet változhat.
Ezzel szemben a belvárosi neves tanintézetekben – a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban, a Hám János Római Katolikus Iskolaközpontban és a Református Gimnáziumban – túljelentkezés van. Szász Piroska rámutatott: csak az ide beíratott gyermekek harmadának van a városközpontban állandó lakhelye, így feltételezhető, hogy sokan ideiglenes lakhellyel érik el, hogy gyermekük az áhított tanintézetbe kerüljön.
Bihar megyében nincs gond
Bihar megyében ezzel ellentétben még nem fenyegeti a megszűnés veszélye a lakótelepi magyar tagozatokat: ugyan egyes iskolákban meglehetősen alacsony a diáklétszám, de mindegyik tervezett előkészítő osztályt el tudják indítani – tudtuk meg Kéry Hajnal főtanfelügyelő-helyettestől.
A szakember azt is elmondta: Nagyváradon nem jellemző, hogy a belvárosi iskolák „elszívják” a gyermekeket a körzeti tanintézetektől, beiratkozásnál ugyanis elsődleges szempont, hogy ki lesz a gyermek tanítója, ugyanakkor az óvoda is fontos, sok szülő ugyanis nem akarja elválasztani csemetéjét a megszokott közösségtől, így a közeli iskolába íratja őt.
Kéry Hajnal szerint a kérdés összetett, nehéz általánosítani, mert minden eset egyedi és helyzetfüggő. Tapasztalatai szerint a kistelepülésekről legtöbbször azért viszik be a városba a kicsiket, mert a szülők munkahelye ezt indokolja, de olyan esetről is tud, amikor egy tanintézet hírnevétől függetlenül, pusztán az ismerősök véleménye alapján született meg a döntés.
„Ötödik osztálytól ugyan a belvárosi iskolák elszívnak bizonyos számú diákot, de egyik körzetben sem tapasztaltunk tömeges elvándorlást. Az elmúlt három évben biztosan nem fordult elő, hogy emiatt Nagyvárad lakótelepi tanintézeteiben osztályt, tagozatokat kellett volna megszüntetni” – magyarázta a főtanfelügyelő-helyettes.
Hozzátette: vidéki iskolákban előfordul, hogy nem tudnak ötödik osztályt indítani, mert a gyermekek többsége a városban folytatja tanulmányait, de nem gyakori, hogy a diákok román iskolába iratkoznak. „Elenyésző, két-három százalék azon magyar tanulók aránya, akik román tagozaton tanulnak ötödik osztálytól” – tudtuk meg.
Krónika (Kolozsvár)

Miénk a város!: Kolozsváron két iskolának adták át a díjakat
Elsőként Kolozsváron adták át a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága által életre hívott Miénk a város! elnevezésű játék díjait.
A szerdai rendezvénynek otthont adó Apáczai Csere János Gimnáziumon kívül a János Zsigmond Unitárius Kollégium (JZSUK) gazdagodott a Csodasaroknak nevezett ajándékcsomaggal egy-egy tehetséges kisdiák munkájának köszönhetően.
Milován Orsolya, a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárságának főosztályvezetője elmondta, a Miénk a város! elnevezésű játék keretében összesen 65 nyereményt osztanak ki a Kárpát-medencében 5 millió forint értékben. Mint kifejtette, a két kolozsvári nyertes teljesítménye azért is különleges, mert több mint háromezer résztvevő közül kerültek ki győztesen a vetélkedőből.
Az Apáczai-gimnázium és a JZSUK kisdiákjai, Sztranyicki Dóra és Lőrincz László vette át a díjat. Az iskolák könyvek mellett egy-egy asztali csocsót is nyertek, a gyerekek szemmel láthatóan ennek örültek a legjobban. Vörös Alpár, az Apáczai Csere János Gimnázium igazgatója az emlékplakettek átadása után úgy fogalmazott, lényeges, hogy a gyerekek a közösségük számára nyerték a díjakat, hiszen így megtanulhatják, hogy az az igazán értékes munka, amelyet nem önmagukért, hanem a közösségükért fejtenek ki.
Az igazgató a gyerekektől azt kérdezte, hogy a verseny melyik témája tetszett nekik a legjobban, amire Sztranyicki Dóra azt felelte, hogy a Szélkirálylány-vár témája tetszett, mert szeret királylányokat, hercegnőket és várakat rajzolni. Lőrincz László pedig azt válaszolta, hogy neki A szabó és eszközei című téma tetszett legjobban.
A játékba bekapcsolódó rengeteg résztvevőnek köszönhetően megannyi külhoni magyar intézmény nyert Csodasarkot, amely mintegy 100 ezer forint értékben tartalmaz játékokat és gyerekkönyveket. További intézmények 50 ezer forint értékű játékcsomagot nyertek, valamint sok versenyző egy-egy gyermekkönyvvel lett gazdagabb. A 6–10 éves gyerekek négy héten keresztül oldottak meg feladatokat.
Erdély-szerte is több iskola nyert Csodasarkot, köztük a székelyudvarhelyi Petőfi Sándor Általános Iskola 4. A osztálya, a marosvásárhelyi 15-ös napközi otthon, a nagykárolyi 1-es számú napközi otthon, a sepsiszentgyörgyi Váradi József Általános Iskola, a marosvásárhelyi Római Katolikus Főgimnázium és a kézdivásárhelyi Petőfi Sándor Gimnázium.
Ugyanakkor 50 ezer forintos ajándékcsomaggal jutalmazták többek közt a székelyudvarhelyi Benedek Elek Pedagógiai Gimnáziumot, a szatmárnémeti Dr. Vasile Lucaciu Általános Iskolát, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumot, valamint a székelyudvarhelyi Orbán Balázs Általános Iskolát.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Jakabffy Napok és Páskándi–megemlékezés
Május 19-20-án Jakabffy Elemér, a kiváló kisebbségpolitikus születésének 135. évfordulója alkalmából szervezik meg a Jeszenszky–könyvbemutatóval bővített Jakabffy Napokat, majd 20-án kora este Szatmárhegyen tisztelegnek Páskándi Géza emléke előtt.
Két jelentős, a magyar irodalomhoz és művelődési–politikai élethez kapcsolódó esemény mentén szervez kárpát-medencei tanácskozást, valamint megemlékezést május 19–20–án Szatmárnémetiben és Szatmárhegyen az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) – tudtuk meg Muzsnay Árpád nemrég megválasztott egyesületi főtanácsostól és a rendezvények főszervezőjétől. „Az EMKE áprilisi tisztújító közgyűlésén nem jelöltettem magam a partiumi rész alelnökének, mondván: 75 éves kor után adjunk teret másoknak, de nem akartak elengedni, felajánlották és megválasztottak főtanácsosnak. Ez nagy megtiszteltetés, s egyben komoly kihívás is, hiszen Kötő József nyomdokaiba lépnem nem lesz könnyű. Természetesen a huszonhat év alatt életre hozott rendezvényeket folytatni akarom, amíg erőm engedi, de komolyan foglalkoztat bizonyos módosítások eszközölése a következő években. Idén azonban még minden az eddig megszokott mederben zajlik és művelődési eseményekben gazdag napok elé nézünk ezen a héten Szatmárnémetiben.” – magyarázta. Jakabffy Elemér, a kiváló kisebbségpolitikus születésének 135. évfordulója alkalmából tizenkettedik alkalommal rendezi meg az EMKE a rá emlékező, szellemi örökségét éltetni hivatott Jakabffy Napokat s ezen belül a Jakabffy Elemér munkásságának generációkat átívelő időszerűsége című kárpát-medencei tanácskozást – a Kárpát–medence magyarok által lakott területeiről érkező jeles politikusok, kisebbség-kutatók, történészek, politológusok részvételével. A tanácskozás május 19–én 16 órakor kezdődik a Szatmár Megyei Múzeum (Vasile Lucaciu sugárút 21. szám) második emeleti dísztermében s ugyanott folytatódik május 20–án délelőtt 10 órától is, majd 16 órakor megkoszorúzzák Jakabffy Elemér szatmári emléktábláját, valamint a hídon túli római katolikus temetőben található sírját, ezt követően pedig a tanácskozás meghívottai 19 órától Szatmárhegyen tisztelegnek Páskándi Géza emléke előtt. „Szatmár megye két, jelentős kaliberű személyiségéről van szó. Hiszen Jakabffy nem csak publicista, az egyik legjelentősebb kisebbségi folyóirat, a Magyar Kisebbség főszerkesztője volt húsz éven át, de két mandátumban Szatmár megyei képviselő is, aki szoros kapcsolatban állt a svábokkal, ráadásul élete utolsó éveit Szatmárnémetiben töltötte – igaz, a nagypolitikától már távol, de emlékiratait már itt véglegesítette. Páskándi Géza pedig haláláig ízig–vérig szatmárinak érezte magát s vele kapcsolatban is beszélhetünk politikai tevékenységről s kerek évfordulóról: 60 éve zajlottak az 1956–os események és a romániai magyar írók közül Páskándi ült legtöbbet börtönben ezen eseményekben való részvétele miatt. A Páskándi–megemlékezés felemelő pillanata lesz Kelemen Hunor költő, az RMDSZ szövetségi elnöke és Dudás Károly szabadkai író beszéde, valamint a még tavaly – tegyük hozzá: kissé megkésve – Páskándi Gézának odaítélt díszpolgári cím a költő lányának való ünnepélyes átadása” – mondja a főszervező. Hozzátéve: mivel a Jakabffy-tanácskozás programjának véglegesítését követő napokban került ki a nyomdából a rendszerváltás koronatanúja, Jeszenszky Géza volt külügyminiszter Kísérlet a trianoni trauma orvoslására című kötete – mely az Antall, majd a Boross-kormány szomszédságpolitikáját és nemzetpolitikáját mutatja be a szerző birtokában lévő dokumentumokra és saját beszédeire, írásaira, feljegyzéseire, emlékeire támaszkodva – a szerző jelenlétét kihasználva a Jakabffy Napok 19-e délutáni tanácskozásának szünetében (programon kívül) a kötet iránt érdeklődők szót válthatnak néhány perc erejéig Jeszenszky Gézával és megvásárolhatják, valamint dedikáltathatják is a könyvet. A szervezők minden érdeklődőt szeretettel várnak a Jakabffy Napok és a Páskándi-megemlékezés programjaira.
Szabó Kinga Mária
frissujsag.ro

Két utcája maradt a Kölcseynek – mit is jelent ez?
Alig néhány nappal a leendő előkészítősök iskolai beiratkozási időszakának kezdete előtt az oktatási minisztérium közzétette a beiratkozás módszertanát. Ebből kiderül többek között, hogy a Kölcsey Ferenc Főgimnázium körzete két utcára - Mihai Eminescu és Mircea cel Batran utcák - szűkült. De mit is jelent mindez?
„A Kölcsey Ferenc Főgimnázium vezetősége kérte, hogy a tanintézmény körzetét szűkítsék le vagy szüntessék meg teljesen. Mivel utóbbira nincs törvényi lehetőség, maradt az első variáció", vette elejét minden esetlegesen felmerülő nacionalista vádaskodásnak Gnándt Zoltán főtanfelügyelő-helyettes.
„Óriási volt a tavaly a túljelentkezés, hisz a 25 helyre 60 gyereket írtak be a szülők, így kénytelenek voltunk két osztályt indítani. Ez viszont már maximalizálta fizikai lehetőségeinket", indokolta a döntést Pataki Enikő, a főgimnázium igazgatója.
A törvény kimondja, minden oktatási intézménynek van egy bizonyos körzete. A beiratkozás első szakaszában az ebben a körzetben lakó gyerekek beiratkozását fogadhatják el. Amennyiben kevesebb a körzetből származó jelentkező, mint a fenntartott hely, akkor a második lépésben egyéb körzetben lakókkal lehet betölteni az üresen maradt helyeket. Amennyiben viszont a körzetben több gyerek is beiratkozik, azokat az intézmény köteles felvenni - még ha át is lépi a meghatározott helyek számát. Kivételt képeznek viszont a teológiai, a művészeti és a sportiskolák - nekik nincs körzetük. A körzetek pedig úgy vannak megalkotva, hogy egyetlen magyar gyerek sem maradhat körzeten kívül.
Románia azonban nem lenne Románia, ha nem lenne egy viszonylag könnyen elérhető kiskapu, amely relativizálja a törvény betűjének relevanciáját. Ahhoz ugyanis, hogy valaki más körzetbe irathassa gyerekét, nincs szüksége másra, csak egy ott lakó ismerősre (segítőre) és egy ideiglenes lakcímbejelentőre.
„Kértük a minisztériumtól, hogy az ideiglenes lakcím igazolása ne legyen elegendő, mondja Gnándt. Sajnos nem vették figyelembe". Tavaly a Kölcseybe beiratott 60 gyerek közül - írd és mondd - ketten (!) laktak a körzetben!
„Íly módon nem marad gyerek a lakónegyedbeli általános iskolákban. Ha pedig nincs magyar nyelvű nulladik osztály, akkor megszűnik a teljes magyar vonal az adott iskolában", hívja fel a veszélyekre a figyelmet Gnándt.
Szatmárnémetiben idén tíz általános iskolában indul magyar nyelvű előkészítő osztály: a Szamos bal partján a Ion Creanga, a Mircea Eliade, a Balcescu-Petőfi és az Avram Iancu általános iskolában, a folyó jobb partján pedig a Kölcsey mellett a Vasile Lucaciu és a 10-es Számú általános iskolában, valamint a Hám János Római Katolikus Teológiai Líceumban, a Református Gimnáziumban és az Aurel Popp Művészeti Líceumban.
„Lépésünkkel senkit sem akarunk távol tartani a Kölcseytől. Aki úgy gondolja, ide szeretné iratni gyerekekét, az tegye meg. Amennyiben beteltek a helyek, akkor a számítógépes rendszer automatikusan áthelyezi a gyereket a saját körzetébe. Nem kell félni, senki sem marad iskola nélkül és még csak be sem kell még egyszer iratkoznia a szülőnek", igyekszik megnyugtatni a szülőket Pataki.
szatmar.ro

A sérelmi politizálástól a nemzeti összetartozásig – Vizi László Tamás új könyvét mutatják be
November 6-án Szatmárnémetibe érkezik Vizi László Tamás, hogy a helyi olvasóközönséggel is megismertesse új könyvét. Az eseményre Csókási-Budaházi Attila, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szatmári fiókjának elnöke, a könyvbemutató szervezője hívja meg a Szatmár.ro olvasóit.
„Egy erdélyi turné keretei között megtartott könyvbemutatóval érkezik városunkba Vizi László Tamás, a Kodolányi János Főiskola tanszékvezető tanára. A könyv címe A sérelmi politizálástól a nemzeti összetartozásig, és a Trianon köré csoportosuló – revízió, határkérdés, nemzetegyesítés – mindig aktuális problémakörével foglakozik. A nagy érdeklődéssel várt könyv a maga műfajában egyedülálló, hiánypóló vállalkozás. A fülszöveg szerint »kutatói szakszerűséggel vannak leírva azok a rendezési tervek, határmódosítások, ideák, konfliktusok és kényszer-megegyezések, melyek 1920-tól 2010-ig születtek a magyar sebek begyógyítására.« A szerző a nemzetegyesítést a Nemzeti Összetartozás nyilatkozatának nézőpontjából kívánja megközelíteni, egyben a »gyász napját« ennek a szimbólumává tenni.
A kitűnő előadó hírében álló történész, jogász a szatmárnémeti EMNT Árpád (Vasile Lucaciu) u. 18 szám alatti székházában tartja előadását, 2017. november 6-án, hétfőn délután 6 órakor. Főtámogató a miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága és a Bethlen Gábor Alap.” Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)