Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Lőrinczi Zsolt
7 tétel
2013. február 16.
Magyar szót vittek a szórványba
Román iskolába járó, magyarul nem beszélő magyar gyermekek tanulták népdalainkat, és úgy tapadtak a nekik zenélő, velük együtt játszó sepsiszentgyörgyi Folker együttes tagjaira, mintha ott akarnák marasztalni őket örökre. Bányavidék, Kővárvidék, Tövishát és Máramaros egykor színmagyar, mára elrománosodó falvaiban napi többszöri fellépéssel több mint ezer gyermeknek muzsikált a Folker azon a január végi, február eleji körúton, amit a nagybányai Teleki Magyar Ház meghívására tett.
Máramarossziget, Hosszúmező, Nagybánya, Szamosardó, Monó, Koltó, Magyarberkesz, Domokos, Erzsébetbánya, Felsőbánya, Kapnikbánya, Színérváralja óvodásai és kisiskolásai közül többen kérdezték a Folker együttestől: holnap jönnek-e? Mennének ők, mentek eddig is, immár negyedszer tértek vissza Bányavidékre és Máramarosba, mert hiszik, a magyar szót, a magyar dalt oda is el kell vinni, ahol ma már csak az öregek beszélnek magyarul, a gyermekek és a fiatalok a román iskola hatására elveszítették anyanyelvüket. A nagybányai Teleki Magyar Ház két lelkes szervezője, Markó Hajnal és Dávid Lajos évek óta tudatosan szervez olyan programokat, amelyekkel a legeldugottabb falu gyermekeihez is eljutnak, ennek jegyében választják ki a meghívottakat is, s mert a Folker korábban is bizonyította, hogy szívesen felkeresi a szórványban élő magyar közösségeket, visszatérő előadókká váltak ezen a vidéken.
Csibi Szabolcs, István Idikó, a turné előtt megbetegedett Kelemen István helyett beugró Lőrinczi Zsolt, Melkuhn Róbert és Mihály Pál népi játékokkal, sok mókával fűszerezett előadása, a helyenként táncházzá alakuló együttlét Máramaros és Bányavidék után Szilágyságban, Marosvásárhelyen és Jobbágytelkén hagyott olyan nyomot a gyermekekben, az ő ragaszkodásuk pedig az együttes tagjaiban, ami miatt érdemes visszatérniük.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

2015. március 19.
Szól a Lármafa (Új rádió Sepsiszentgyörgyön)
Január közepétől működik a Lármafa internetes közösségi rádió, mely civil kezdeményezésként született, és a Tein Teaházból sugározza műsorait. A Lármafa Rádió indításáról, műsorairól, céljairól az ötletgazdát és ügyvezetőt, Csernátoni Lorándot (fotó) kérdeztük.
– Mikor született a Lármafa Rádió ötlete, s a többi szentgyörgyi rádió mellett mi újat kínáltok a hallgatóknak?
– Már a Lármafa Egyesület megalakulásakor, 2007-ben játszadoztunk az internetes rádió gondolatával. Én a diákévek alatt, a sulirádió kapcsán szerettem bele a rádiózásba. Később egy ideig Pesten éltem, ahol a Tilos Rádió körül szédelegtem, és nagyon megtetszett az a fajta szellemiség, amit ők képviseltek. Tetszett, hogy politikai és anyagi tényezőktől függetlenül beszélgettek a világról, hogy szabadon véleményt nyilváníthattak bármilyen témában, hogy mindig jó zenét sugároztak. Az ő példájuk bátorított, hogy belevágjunk. Úgy látom, van egy nagyon erős, aktív, a város kulturális életét nagyban befolyásoló fiatal társadalmi réteg Sepsiszentgyörgyön, melynek nincs olyan nyilvánossága, amilyent érdemelne. Sokszor beszélgettünk arról barátaimmal, hogy rengeteg értékes ember van ebben a városban, de nem halljuk gondolataikat, ötleteiket, mert nyilvános helyen nem szólalnak meg, és milyen jó lenne egy civil fórum, amely a politikától függetlenül működne, és tényleg méltóképpen leképezné a város kulturális életét, szellemiségét. Ebből az ötletből született a Lármafa Rádió, melyben amatőrök saját szabad idejükben készítenek olyan műsorokat, amilyeneket ők is szívesen hallgatnának más rádiókban, ha léteznének ilyen műsorok. Nonprofit szervezetként csakis hallgatóinknak tartozunk felelősséggel, ami hatalmas szabadságot ad. Persze, igyekszünk megmaradni a jóérzés határain belül, senkit nem fogunk sérteni alapvető emberi jogaiban.
– Milyen műsorai vannak a rádiónak?
– Többnyire helyi jellegűek, megpróbáljuk több szempontból megvilágítani városunkat. Kéthetente hétfőn hallgatható a Beszélő szemek című, művészetekről szóló műsor Vetró Bajival, mely a legnagyobb rádióknál is megállná a helyét, szintén kéthetente kedden az irodalmi műsor Kali Ágnessel, aki legfiatalabb munkatársunk, de mivel maga is ír, nagyon mélyről és személyesen közelíti meg választott témáit. Minden kedden késő este jelentkezik az igényesen szórakoztató Éjjeli bagoly Nagy-Kopeczky Kálmánnal és Nagy Lázár Józseffel, kéthetente szerdán az Így éltünk... című történelmi műsor Zayzon Ágnessel, melyben a kommunizmus korabeli Szentgyörgyöt idézi fel meghívottaival. Szerdánként Ségercz Feri és Lőrinczi Zsolt népzenei műsorát hallgathatják az érdeklődők, kéthetente csütörtökön Makkai Zoltán tanár úr klasszikus zenei műsora jelentkezik, ugyancsak kéthetente csütörtökön 21 órától kezdődik a Tone Troopers Radio Show, mely a fiatal nemzedéket szólítja meg, és igen nagy a hallgatottsága, de ugyanilyen sikeres Kónya-Ütő Bence és Kolcsár József Kis, közepes és apróhirdetések a világból című szórakoztató műsora, valamint a kétnaponta hallható Mesefa című gyermekműsor Simó-Lakatos Barnával, aki főmunkatársam. Román nyelvű műsorunk is van, amelyben Elena Popa színésznő olyan embereket mutat be, akik értékes munkát végeznek Szentgyörgyön, de alig ismerjük őket. A Déli blá többnyire kulturális hírekről tudósító délelőtti műsor, melyet jómagam vezetek. Más műsoraink is lesznek, hogy milyenek, az egyelőre maradjon meglepetés.
– Kik segítettek neked a rádió elindításában?
– Sok nevet kellene itt felsorolni, de talán Forró Tamás zenei szerkesztőnek, Józsi Szabolcsnak, a MUKKK-nak, a Kónya & Kónya Ponopolnak, a Tone Troopers Egyesületnek, a Sound Stúdiónak és az Alternetnek tartozom a leginkább köszönettel. Nagyon hálás vagyok a Teinnek is, hogy helyet adtak nekünk, mert egy közösségi rádiónak nagy nyilvánosság kell, és éppen azt a réteget szeretnénk megcélozni, amely a Tein törzsközönségét is alkotja. Vállaltuk azt is, hogy élő adásban közvetítjük az itt zajló eseményeket, felolvasószínházi esteket, könyvbemutatókat; reméljük, ez még vonzóbbá teszi a helyet a szentgyörgyiek számára.
– Említetted korábban, hogy nagy figyelmet fordítotok a zenére is…
– Igen, csak minőségi muzsikát szeretnénk nyomatni a dzsessztől a klasszikus zenén és népzenén keresztül a dj-ktől összegyűjtögetett legmodernebb elektronikus zenékig, de nem bízzuk a gépre a válogatást, iszonyatosan nagy munkával próbáljuk elérni, hogy a különböző stílusú zenék közül mindig egymáshoz illő dalok kövessék egymást a rádióban.
– Melyek a hosszú távú céljaid?
– Szeretném, ha egyre több ember sürögne-forogna a Lármafa Rádió környékén, ha szerkesztők és hallgatók egyaránt magukénak éreznék. Tudom, hogy egy rétegrádió nem szólhat mindenkihez, de a réteg nagy tömeg is lehet. Szeretném, ha gondolatébresztő lenne, ha innovatívan hatna a társadalomra, ha kreativitást sugározna, és technikailag is jól szólna. Nem törekszem mindenáron a nagy hallgatottságra, fontosabbnak érzem, hogy a műsorvezetők és meghívottak szeressék a rádiót, hogy jó energiák működjenek benne. Tudom, hogy csak akkor lesz hosszú távon is fenntartható a kezdeményezésünk, ha őszinték és mindenki számára nyitottak maradunk.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. december 16.
Regölés jó hangulatban (Sepsiszentgyörgy)
Dehó-reme-róma – csendült fel a kénosi jókívánság tegnap este Sepsiszentgyörgy belvárosában. Karácsony nagyhete előtti kedden regölnek Háromszék fővárosában, immár negyedszázada, mióta a Guzsalyas Játszóház megtelepedett itt. Kezdetben még csak a Guzsalyasék körüli baráti társaság járt ünnepi jókívánságokat szórni, aztán egyre többen, a játszóházas gyerekek is csatlakoztak.
A Míves Háztól indult a felvonulás Benkő Éva vezényletére, ám a Korzón zajló munkálatok miatt nem a megszokott útvonalon haladt, hanem az Erzsébet park szélén, s nem a városházához ment, ezáltal jelképesen Sepsiszentgyörgy egész lakosságának tolmácsolni a jókívánságokat, hanem a főtérre – immár az is van a megyeszékhelyen.
A főtéren a város két alpolgármestere, Sztakics Éva és Tischler Ferenc fogadta a jókívánságokat, s viszont kívánták a boldog ünnepet, de nemcsak vatikáni valutával fizettek, hanem szokás szerint csokit osztottak a gyerekeknek. A főtéren már másfél száz fősre duzzadt a regösök serege, a gyerekek mellett szülők, nagyszülők s még néhány kíváncsiskodó is csatlakozott az ünneplőkhöz. Innen a György családhoz vonult a nagy csapat Melkuhn Robi furulyajátékára és Lőrinczi Zsolt dobritmusára. Egyesek zörgőkkel, mások lámpásokkal mentek be a György-lak udvarára, ahol ezúttal szűken fértek. Ott is énekeltek, elmondták jókívánságaikat, s a háziak kaláccsal, meleg teával kínálták a kis regösöket, a nagyokat meg forralt borral. A gyerekek még teázás közben is zúgták: dehó-reme-róma.
Szekeres Attila

2016. július 7.
Örömzenéléssel ér véget a népzenetábor
Pénteken lesz a zárónapja a Nagykárolyi Rekettye Kulturális Egyesület tagjai által szervezett III. Nagykárolyi Népzenetábornak. A rendezvény hatalmas érdeklődés mellett zajlik hétfő óta.
Bár a szervezők eleinte hetven gyermekre számítottak, végül nyolcvanra bővítették ki a résztvevői keretet, így ennyien vesznek részt a III. Nagykárolyi Népzenetábor foglalkozásain. Tartalmas és nagyszerű időtöltés ez a tábor, melynek öt napja alatt minden résztvevő megtalálhatja magának azt a foglalkozást, mely kedvére való. A hangszeres zenélés elsajátítása mellett a gyermekeket különböző érdekes foglalkozások is várják: papírhajtogatás, agyagozás, festés, gólyalábon járás, szövés. A hagyományőrző tevékenységek mellett a klasszikusabb játékok is népszerűek: a fiúk előszeretettel fociznak, de a kötélhúzás, fára mászás is sokakat érdekel. A lányok „háziasszony-sarkot” is berendeztek. Főznek, mosnak takarítanak, mint mondják, csak azt teszik, amit otthon anyukájuktól láttak.
Székely Sára, a Rekettye Kulturális Egyesület vezetője kalauzolt minket végig a tábori helyszíneken. Minden részét kihasználják a Szent László Közösségi Háznak, csakúgy mint a tavalyi évben, magyarázza. A tábor lebonyolításában fontos szerep jutott a Szatmár Megyei Hagyományőrző Forrásközpontnak, mely társszervezője ennek a tábornak. Rajtuk kívül a Communitas Alapítvány és a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt., támogatja a rendezvényt, de a szervezők még számtalan Nagykárolyi cég és magánszemély támogatását is élvezik.
„Két éve már, hogy egyesületünk intenzívebben is foglalkozik a hangszeres oktatással. A tapasztalatunk azt mutatja, hogy mostanra kezd beérni az a munka, amit eddig ebbe belefektettünk, most látszik az, hogy ez a sok munka nem volt hiábavaló, hisz a gyerekek lelkesedése nem lankad, hanem épp ellenkezőleg, egyre többen jönnek, egyre lelkesebbek. Nagyon ügyes gyermekek járnak a foglalkozásainkra, akik nagyon szívesen vesznek részt a hangszeres foglalkozásokon. Olyannyira érdekli őket mindez, hogy önállóan, maguktól hoznak új dalokat, sőt, hallás után többen már le tudják játszani a dallamot is, és ez jelenti azt, hogy tulajdonképpen zenésszé lett az illető. Így nemcsak a kottában szereplő dalokat tudja lejátszani, hanem azt is, amit meghall. Ez is volt a célunk mindezzel, hogy olyan zenészeket neveljünk itt ki, akik hosszútávon, az egyesületünkben a táncosok kísérőzenekaraként tudnak majd közreműködni. Ez a tábor azért is szerencsés, mert a gyermekek nagyon sok mindent kipróbálhatnak. Olyasmiket is, amikhez egyébként nem lenne hozzáférésük. Nagyszerű tanárokkal dolgozhatunk ismét, ami külön öröm számunkra. Itt van velünk Bodó Emese, aki népiének-oktató, a hegedűoktatással Szabó Adrien foglalkozik, Bíró István furulyaoktatót és Agárdi Éva citeraoktatót visszatérőként üdvözölhetjük táborunkban, míg Lőrinczi Zsolt a kobzát, a gardonyt és a moldvai dobot oktatja a gyerekeknek. Kis létszámú csoportokban foglalkoznak a hangszeroktatással, míg nagyobb létszámú csoportokban történik a szabadtéri népi játékok lebonyolítása” — mondta Sára.
Külön öröm számunkra, hogy az egyesületünk tagjai is odaértek, hogy a szervezői munkából már ők is ki tudják venni a részüket és ezáltal igazi csapatmunka alakulhat ki. A tánccsoport működtetése is energiabefektetés a részükről, viszont ahhoz, hogy a hangszeres képzést is hosszútávon vinni tudjuk, szükség van a segítségükre s nagyon örülök, hogy partnerre találtam bennük. A táborban a napok mindig közös énekléssel kezdődnek, s a gyermekek lelkesedése egészen elképesztő: az ének végén meg is tapsolják a foglalkozást. Ezt reggeli követi, majd kezdődnek a kézműves foglalkozások és a hangszeres oktatás. Egész héten segítségünkre van Lázin Csaba rajztanár, Portik Erzsébet, aki papírhajtogatást és origamit oktat, Hompoth Mária, aki a szövést tanítja a gyerekeknek, de várjuk még Reis Ágit is, aki szalvétatechnikát oktat majd, és Lászlóffy Csabát is, aki íjászatot tanít. Külön előnye a tábornak, hogy a gyermekek nem kényszerből, hanem saját kezdeményezésükre próbálhatnak ki mindent, ami felkelti az érdeklődésüket. A tábor pénteken közös örömzenéléssel ér véget, majd pár napos pihenőt követően, hétfőn kezdetét veszi az első Nagykárolyi Néptánctábor, ami iránt szintén nagy az érdeklődés” — tette hozzá a főszervező.
Tőtős Tímea
frissujsag.ro

2016. december 5.
István Ildikóék ünnepváró ajándéka
Az ünnepvárásban is megtörténhet a csoda – bizonyították tegnap este István Ildikó tanítványai, akik az internetes világ kihívásai mellett és ellenére a magyar népdalok megismerését, megtanulását és tovább éltetését választották. Advent második vasárnapján a sepsiszentgyörgyi unitárius templomban tartott, Örvendezzünk című műsorral a Művészeti és Népiskola népdal szakkörös diákjai mutatkoztak be. Az elemista és általános iskolás tanoncok székelyföldi karácsonyváró dalaikkal, archaikus imádságaikkal, rigmusaikkal, köszöntőikkel Jézus-várástól János napjáig kísérték a nagyszámú közönséget. Oktatójuk munkáját dicséri, hogy nemcsak a gyermekhangokat csiszolta, hanem figyelmet szentel a hagyományok éltetésére is.
Így került műsorba egy-egy eleme a híres udvarhelyszéki regölésnek, amit a kénosiak vicces és komolyabb formában is ismernek. István Ildikó mezőföldi altatója volt az előadás gyöngyszeme, de az egy szólamban éneklő, vegyes korosztályú népdalkórus már csak azért sem maradt le ettől a produkciótól, mert minden énekese úgy tartotta: gyöngyszemet hordoz énekhangon. Az osztálynyi énekcsoportot hangszerrel kísérte Mihály Pál (hegedű) és Lőrinczi Zsolt (brácsa, koboz).
Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. december 19.
Több száz gyermeknek adják át az örökséget (A népzene és népdal az életük)
Székelyderzsen született, édesanyjától tanulta a legszebb dalokat, amelyek egy életre meghatározták útját. István Ildikó és férje, a szentegyházi származású Mihály Pál hangszerjavító, hangszerkészítő muzsikus a sepsiszentgyörgyi Művészeti és Népiskolában és háromszéki falvakban kétszáz gyermeknek tanít népdalt és néptáncot, az elmúlt tizenöt esztendőt ideszámítva akár az ezret is eléri óvodás és iskolás tanítványaik száma. Tegnap véget ért az Ildikó vezette népdalszakkör karácsonyi előadássorozata, mától a Mihály család lélekben a karácsonyra készül. Náluk hagyományosan a csend és a nyugalom jelenti az ünnep varázsát. Mindezekről az 1807-ben református parókiának épült, általuk felújított sepsiszentkirályi otthonukban beszélgettünk.
– Az volt a szerencsém, hogy egyszerű családban születtem, ahol a népdal érték – indokolja Ildikó, hogy honnan ered a népdal iránti szeretete. – Édesapám juhász volt, édesanyám mellette a háziasszony. Szüleim nagyon szépen mulattak, sokat énekeltek. Édesapám és két fiútestvére szépen táncolt és énekelt, nagyapámtól örökölték, a génjeikben volt. Hárman vagyunk testvérek, és nyaranta mindig volt még hat-hét ember segítségként a juhok mellett, így voltunk mi nagy család. A faluközösség is összetartó volt. Fájlalom, hogy ez kiveszett. Régen, ha valaki elkezdett építkezni, a fél falu ott volt, családként élt a falu is, közösségként. Volt egy nagyon jó papunk, Katona Dénes, neki is sokat köszönhetünk, és ott a gyönyörű templom, annak is megvan az ereje. – A székelyderzsi dalok elkísértek a székelyudvarhelyi gimnáziumba is, az ének miatt egy éjszakára még fogdába is kerültél. Hogy történt ez? – Akkor Dr. Petru Groza Líceumnak hívták a székelyudvarhelyi középiskolát, jelenleg Tamási Áron Gimnázium. Az volt a szerencsém, hogy ahogy bekerültem a gimnáziumba, elég hamar a Venyige együtteshez csapódtam. Ez nagy dolog volt. Hetente egyszer jártunk táncházba, amit bizony akkoriban nagyon tiltottak. Tizenhat évesként egy éjszakát zárkában töltöttem amiatt, hogy a táncház végén mindig elénekeltük a Haza is kéne már menni kezdetű kalotaszegi hajnalit, ami azzal végződik, hogy „valamennyi magyar lány, piros pántlika haján, szeret is az engem igazán”. Talán ez volt a bűnünk, mert egyszer, ahogy a táncházból kijöttünk, négy lódenkabátos egy bentlakó társamat és engem elkapott, beraktak egy dubába, a fejünkre húztak egy zsákot, és azzal elvittek. A néptanács épületének egy sötét termébe vittek, ott jól elnáspángoltak, tenyerünket és talpunkat verték, és folyamatosan azért nyaggattak, mondjuk meg, ki biztatott, hogy ezt csináljuk, és kitől tanultuk. Természetesen minket senki nem kötelezett éneklésre. Ez volt 1986-ban. Tíz év a színpadon
– Magyartanár akartál lenni, mégis a néptáncos, népdalénekes pályára léptél. – Szép Gyula székelyudvarhelyi muzsikus szorgalmazta, hogy ezt az utat válasszam. Akkor indult a Háromszék Táncegyüttes és Csíkszeredában a Hargita. Először a Háromszék hirdette meg a versenyvizsgát, de mivel akkor érettségiztem, nem tudtam járni a felkészítőkre, ezért Könczei Árpi azt mondta, nem teheti meg másokkal szemben, hogy felvesz. Szalai Zoli is ott volt a bizottságban, és szólt, hogy egy hét múlva Csíkszeredában is tartanak vizsgát. Így kerültem a Hargita együtteshez, ahol tíz évet töltöttem táncosként és énekesként. Sepsiszentgyörgyre úgy kerültem, hogy Pali megkérte a kezem. Akkor hívtak a Háromszék Táncegyütteshez, de nem vállaltam, mert családot akartam, és úgy gondoltam, le kell jönnöm a színpadról, inkább tanítok, de azért valahogy folytatnám az éneklést is, mert nagyon szeretem. A Plugor Sándor Művészeti Líceumban akkor működött a mindmáig egyetlen néptáncosztály, egy ideig helyettesítettem az oktatót. Aztán megszületett a kislányunk, Dorka, és gyermeknevelési szabadság alatt jártam néptáncot tanítani óvodákba, emellett egyénileg is felléptem, zenekar nélkül. Aztán megkeresett Szilágyi Zsolt, a Művészeti és Népiskola akkori igazgatója, és megkérdezte, elvállalnám-e a néptáncoktatást. Így kerültem oda ezelőtt tíz évvel. Alkalmazhattak, bár nem volt szakvégzettségem, de megvolt a tíz év régiségem a színpadon.
Hegedű és ló
Mihály Pál Szentegyházán nőtt fel, tizennégy évesen került Székelyudvarhelyre iskolába állategészségügyi szakosztályba, mert az volt az álma, hogy állatorvos legyen. Édesapja cipészmester volt, a családnak volt egy kis gazdasága, Pali ott szerette meg az állatokat. Jelenleg is van lova, a lovaglás számára sport és kikapcsolódás, azt mondja, szabaddá teszi. Székelyudvarhelyen a Szász testvérekkel, Józseffel és Lőrinccel muzsikált, úgy is volt, hogy Ildikó énekelt és a fiúk zenéltek.
– Hogy került az első hegedű a kezedbe?
– Nyolc-kilenc éves koromban nővérem vette nekem az első hegedűt karácsonyra, s ha már ott volt a hangszer, valamit kellett kezdeni vele. Szüleim elküldtek zenetanárhoz, hogy tanuljak meg játszani. Zongoraszakos volt az illető, néhány évig jártam hozzá, nagyon untam, s egyszer azt mondta, nemigen van, amit tovább taníthatna nekem, így abbamaradt.
Bekerültem Székelyudvarhelyre a líceumba, ott az osztálytársak között volt, aki muzsikálgatott. Alakítottunk egy rockzenekart, de nem volt hangszerünk, és nem is igen tudtunk zenélni. A többiek egy kicsit jobb anyagi körülmények között voltak, egyik vett dobot, másik gitárt, én nem mehettem haza szüleimhez, hogy vegyenek nekem hangszert. Készítettem egy elektromos gitárt. Addig faragtam, csiszoltam, még a mágnesmagot is megtekercseltem, igaz, két hónapig tartott, de végül megszólalt a gitár. Még én is meglepődtem, hogy sikerült. Közben hegedültem is, lakodalomba jártunk a barátokkal. De aztán összetörött a hegedűm, megreperáltam, egy idő múlva másoknak is javítottam hegedűt, így kezdődött hangszerjavító tevékenységem. A lakodalmakból elég szépen lehetett pénzt keresni, így otthonról nem kellett anyagi segítséget kérnem. Tánccsoportoknak is muzsikáltunk, a gyáraknak általában volt csoportja, és pénzért elvállaltuk a zenélést, sőt, ennek fejében kértem és kiutalással kaptam is egy garzonlakást, tizedikes koromban már kiköltöztem a bentlakásból. Készültem állatorvosira, nagyon sokat tanultam, be is iratkoztam a felvételire, de végül nem mentem el, utolsó percben úgy döntöttem, hangszerkészítő leszek. Ez 1989-ben történt.
Elmentem dolgozni állategészségügyi technikusként a homoródszentpáli kollektívbe. Egyszer meglátogatott a nővérem, aki akkor már Sepsiszentgyörgyön lakott, és látva a körülményeket fél órát sírt, majd azt mondta, ezt tovább ne folytassam. Szentivánlaborfalvára mentem az állami gazdasághoz, majd következett a katonaság, és mire visszajöttem, már nem voltak meg a gazdasági épületek, szétszedték. Haza nem akartam menni, hát hogy nézett volna ki, huszonéves fiatalember, aki hazamegy, mert nincs, miből megélnie, így elvállaltam mindenféle munkát, műanyagfröccsöntést, gombot öntöttem, törtem az őrkői követ. És eltartottam magam.
Egy kocsmázás alkalmával jött Simonffy Béla zenészbarátom, aki a művészeti líceumban tanított, és javasolta, hogy menjek az iskolába hangszerjavítónak. Így kerültem 1993-ban oda. Kerezsi János volt az igazgató, tudta, hogy állategészségügyi technikusi végzettségem van, de azt mondta, próbáljam meg. És másnap kezdtem. Munka közben tanultam meg igazán a szakmát, és lassan kezdtek komolyabb munkákkal is megbízni. 1998-ban készült el az első hegedűm, azóta több mint száz hegedűt készítettem. A szerszámokat is én készítettem, most is azokkal dolgozom. Jelenleg fél állásom van a művészeti líceumban, és korrepetitor vagyok a Művészeti és Népiskolában Ildikó néptáncóráin. Utamra indulok
Baróton felnőtteket tanítottak, majd néptánccsoportot indítottak Vargyason, Bereckben, Köpecen, Középajtán, egy ideig jártak tanítani Kézdiszentlélekre, Fülébe, Bodosba, Kökösbe, Sepsiillyefalvára, Sepsibükszádra, sepsiszentgyörgyi óvodákba és iskolákba. Jelenleg Vargyason a harmadik nemzedékkel foglalkoznak, ők a Csillagkövetők néptánccsoport. Tanítottak táborokban, évekig oktattak Nagybánya és Máramarossziget környéki településeken, farsangi időszakban Marosvásárhelyen foglalkoznak több száz gyermekkel. Hétfő szabadnap a Mihály családban, ez a maguk által választott vasárnap, kedden és szerdán Ildikó népdalszakkört tart a Művészeti és Népiskolában 12 órától este nyolcig, csütörtök délután Köpecen tanítanak, pénteken Bereckben, szombat délelőtt Vargyason, délután Középajtán, vasárnap vannak a fellépések. Dorka lányuk hatodik osztályos a Plugor Sándor Művészeti Líceumban, ő is népdalkörös. 2013-ban jelent meg Ildikó első lemeze, az Utamra indulok. Zenél: Mihály Pál, Kelemen István, Gáspár Csaba (hegedű), Lőrinczi Zsolt (brácsa), Csibi Szabolcs (nagybőgő), Fazakas Albert (cimbalom), Melkuhn Róbert (furulya). Sok helyen bemutatták már, de a legnagyobb élmény a székelyderzsi lemezbemutató volt. Ildikó: – Amit lehetett, otthon mindent megtanultam a szüleimtől és a mulatságokban. Sokat dolgoztunk a mezőn, és ott sokat énekeltünk. Édesanyám volt a példaképem az énekben, ő gyönyörűen énekelt. A középiskolában a tánccsoport műsoraiban énekeltem, sok csíki, udvarhelyi, gyimesi éneket tanultam, a Hargita együttessel gyűjteni is jártunk. Szalai Zoli volt a vezetőnk, nagyon sokat segített a tudatos munkában. A lemezen nagyrészt székelyderzsi dalokat énekelek. A hangszeres kíséret azért érdekes, mert Paliék a homoródabásfalviaktól tanulták meg, Derzsen már jó ideje nincsenek muzsikusok. Nálunk a Marci család volt a nagy muzsikus család. Marci János prímásnak volt három fia, velük muzsikált, és a homoródabásfalvi fúvósók erősítették a bandát, így tanulták meg a derzsi muzsikát.
– Négy éve indítottad a népdalszakkört a Művészeti és Népiskolában, a huszonhárom tanítványoddal egyenként foglalkozol...
– Minden álmom az volt, hogy éneket tanítsak. A népdal bővíti a szókincset, minden dal egy történet, ezáltal is tanulnak a gyermekek. Az ének, a zene felszabadít, boldoggá tesz.

2017. február 27.
Elűzték a telet és a bennük rejlő félelmeket (Csángó nagytalálkozó Bákóban)
„Sügüdeje régebben, nagyapáim, nagymámáim mesélték nekünk, hogy mikor jöttek a húshajat napok, akkor innapoltak a családok, ettek, ittak, vigadtak, mulattak. De azt mondták, akkor az utolján este nem szabad kimenni a mezőre, mert jő a verekedés, a háború. Jön a Csontkirály és Babkirály ” – Dobos Rózsa külsőrekecsini hagyományőrző asszony mesével indította a farsang lezárását, a tél elűzését jelképező Csontkirály és Babkirály elnevezésű szombati rendezvény kulturális programját. Az esemény jelentősége, hogy Bákóban még soha nem tartottak ilyen nagyméretű csángótalálkozót. A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) szervezésében, a Bethlen Gábor Alap támogatásával rendezett farsangzáró több mint ötszáz résztvevője huszonnégy csángó faluból érkezett, bemutatkoztak a hagyományőrző csoportok, a közös vacsora után pedig a táncházban folytatódott az ismerkedés és a felszabadult mulatság.
A moldvai csángók saját környezetükben ritkán találkoznak úgy, hogy hagyományos viseletben, csángó identitásukat felvállalva, több faluból egyszerre legyenek jelen, és bátran kimondják érzéseiket, gondolataikat. Az 1989-es fordulat után, 1990-ben Lészpeden és Pusztinán gyűltek össze nagyobb tömegben, majd szerre a magyar házak avatásakor és más ünnepeken találkoztak egy-egy faluban, de a rendszeres találkozók inkább a gyermekeket érintik a különböző versenyek alkalmával.
A bákói, bogdánfalvi, csíkfalusi, diószegi, diszéni, dumbrăveni-i, ferdinándújfalusi, forrófalvi, frumószai, gyimesbükki, klézsei (és a hozzá tartozó Buda, valamint Tyúkszer csoportja), külsőrekecsini, lábnyiki, lészpedi, lujzikalagori, magyarfalusi, máriafalvi, nagypataki, pokolpataki, pusztinai, szászkúti, újfalusi, trunki, somoskai csoportok a három csángó folyó – Szeret, Tázló, Tatros – mentéről hozták sajátos viseletüket, dalaikat, táncaikat: fiatalok, de többségében középkorúak és idősek jöttek el, ahogy ők mondják, a csángó fővárosba. A rendezvény egy perc néma csenddel kezdődött a januárban elhunyt Solomon Adrian emlékére, aki 2007 és 2014 között irányította a Moldvai Csángómagyarok Szövetségét, majd a pusztinai asszonycsoport a régi miatyánkot énekelte. Pogár László, az MCSMSZ elnöke köszöntőjében egy nagy családhoz hasonlította a jelen lévő csángó közösséget, ahol a résztvevők megismerhetik egymás hagyományait. Kőrösi Viktor Dávid, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának konzulja Adjon a Mária! köszöntéssel üdvözölte a jelenlévőket, és hangsúlyozta: „nyelvünk és hagyományaink határoznak meg minket, és az a tény, hogy itt vagyunk most, azt jelenti, hogy jól végezzük a dolgunkat, amennyire a jóisten arra nekünk lehetőséget ad, jól végzi a dolgát az MCSMSZ, jól végzik a dolgukat a tanítók a településeken, jól végzik a dolgukat a hagyományőrzők, és jól végzi a dolgát a csángó magyar társadalom, hiszen megőrzik őseik hitét, és nemcsak megőrzik, hanem át is adják azt őseik csángó nyelvével együtt.” A találkozón bemutatkozott a külsőrekecsini, lujzikalagori, dumbrăveni-i, máriafalvi, csíkfalusi, gyimesbükki, lábnyiki, trunki csoport és a Csíkszeredában tanuló csángó diákok Izva együttese, akiket hagyományőrző csángó muzsikusok – Legedi László István (Klézse), Hodorog András (Tyúkszer), Stanciu Ian (Parava), Kovács Gábor (Pusztina) és a sepsiszentgyörgyi Melkuhn Róbert, Csibi Szabolcs, Kelemen István, Lőrinczi Zsolt, Fazakas Lajos, valamint a magyarországi Zsobokorszki Ferenc kísért.
Lássák, mennyi csángó van
A gyermekekkel való foglalkozás nagyon fontos, de a szülőkhöz is közel kell vinni a hagyományok világát ahhoz, hogy értelmét lássák annak, amit a gyermekek a magyar oktatási programban tanulnak – mondta lapunknak Pogár László. „Sokan elmondják, mennyire sajnálják, hogy gyermekkorukban ezekre az értékekre senki nem hívta fel a figyelmet, és arra sem, hogy fontos megőrizni a hagyományainkat.” Az MCSMSZ vezetője szerint igaz, hogy a fiatalok közül sokan elmennek külföldre, „de ha a szülők buzdítják a gyermekeiket, hogy őrizzék a hagyományt, amikor nekik gyermekeik lesznek, ők is továbbadják, amit otthon, a falujukban tanultak”.
Duma András, a Szeret–Klézse Alapítvány elnöke, csángó költő, hagyományőrző lapunknak azt mondta, a Csontkirály és Babkirály rendezvény nagyon fontos, mert ez már egy lépés, hogy nem Budapesten tartanak csángótalálkozót, hanem Moldvában. „Én azt kívánom, ez oda fejlődjék, hogy Bákó főterén mutatódjunk fel, ott vonuljunk fel, lássák, mennyi csángó van.” Nyisztor Tinka, a pusztinai Szent István Egyesület elnöke, az MCSMSZ vallásügyekért felelős vezetőségi tagja szerint is „fontos, hogy saját fővárosukban történjék valami őket érintő, itthon tudják megmutatni, hogy ők is valakik. Mert a falvakban, elszigetelten a magyar házban megmutatkoznak, ahol más nem látja, ahol nincsenek a pap szeme előtt, ez ahhoz képest nagy lépés, ez más dolog, ezt mindenki érzi. (…) Felvállalja önmagát, és azt is pontosan érzi, hogy fel is vállalhatja, mert ha már a fővárosban van egy ilyen rendezvény, akkor tudja, hogy többet nem kell félni attól, hogy otthon elveszik a nyugdíját, mert ezzel ijesztgetik, és azzal is, hogy a pap nem fogja eltemetni.”
„Mi szeressük, azér gyűlünk essze”
„Amikor én hétéves vótam, mentem a templomba, hogy elsőgyónó legyek, magyarul tanultam meg az imádságot, az ötparancsolatot. Magyar misék vótak nálunk. Gyergyina páter vót, most meg van halva. De osztán errefelé többet nem engedték, hogy magyar mise legyen, elcserélték, hogy csak oláhul mondják a miséket nálunk” – meséli a 71 éves lészpedi Miska Anna. Asszonytársaival hetente egyszer guzsalyast tartanak, most a böjtre és a húsvétra készülve énekeket tanulnak. „Mi szeressük, azér gyűlünk essze, s énekelünk.” A lészpedi csoporttal érkezett a bákói találkozóra Tóth Mária is, aki négy osztályt magyar iskolában tanult. „Vajok születve a negyvennyolcban, kám ötvennégyben indultam iskolába. Vótak magyar tanárnék, vót Bandi tanító néni, vót Zsombor, vót Zoli, Zudor, sok tanárok vótak magyarok. Tudok olvasni, nem tudok írni, elfelejtettem. Mikor még adnak könyveket, akkor olvasok. Mondunk meséket, tanulunk imádságot es. Hosszú esztendőbe, melyiket tudjuk a faluból az öregektől, mind aztot fújjuk. Nem tudunk beszélni olyan tiszta magyarul, mint magik, ennyit tudunk, így tudunk, csángók vagyunk.” Falustársa rögtön kiigazítja, hogy azért mégiscsak tisztábban beszélnek magyarul ők, mint más csángó faluban. „El lehet jön Lészpedbe, jobban megértődik a lészpediekvel, mint a kalagoriakkal, vagy Klézsébe, Somoskába. Ki hogy tanulta a szülőktől kicsi koriktól. Azok tanulták úgy kicsi koriktól, mi így. Nekünk anyókáink úgy mondták örökkétig, hogy mi a székelyekből vagyunk idehozva. Azt mondta nekem a sztrebunikám, hogy mikor idehozták ezt a Lészpedet, huszonöt familia vót csak, s onnét szaporodtak osztán. De most Lészped nagy falu, el lehet jöjjenek. Mi, a régiek, le a kalappal, mi szeressük a magyart” – mondja a 77 éves Imre Ilona.
Minden találkozás jó – véli a külsőrekecsini Gyurka Valentin, aki feleségével és négy gyermekével januárban maradt otthon nélkül, amikor porig égett a házuk. Ennek ellenére Valentin vezette a külsőrekecsini asszonycsoportot, velük táncolt és énekelt, azt mondta, most ez a feladat, erre koncentrál. Szerinte nagyon fontos ez a csángótalálkozó, „mert míg régebben a búcsúkba eljártak egymáshoz a falvak, a jelenlegi fiatalok nem mennek, megszűnt az ilyen szomszédolás”. Dobos Rózsával és Szarka Melicával, aki 1989 után alapította a külsőrekecsini tánccsoportot, hármasban tanítják a gyermekeket és a felnőtteket.
„Eljöttem, s megvigyázkodok” – mondja a 83 éves tyúkszeri Szájka Katalin, aki az egyik legidősebb résztvevője volt a csángótalálkozónak, és a csíksomlyói búcsúk kivételével soha nem volt ennyi csángóval egy helyen.
„Nem tudjuk, hogy csángó bál-e, guzsal-e, de mi itt vagyunk” – mondják a pusztinai asszonyok, akik közül Timár Margittal, Szőcs Tinkával, László Margittal, Szőcs Katalinnal, Tamás Magdolnával és a pucinai Csobán Magdával már több csángó rendezvényen találkoztunk, másokkal együtt oszlopos tagjai a pusztinai hagyományőrzőknek.
A lujzikalagori csoportban énekelt Pillancs Mária is, amit tud, a mámáitól tanulta – mondja. A szintén kalagori Funar Antal emlékszik arra az időre, amikor Jászberényben volt „urálni” csángó viseletben még néhai Antall József miniszterelnöksége idején. A bákói találkozóról úgy véli, „jó, hogy csánnak ilyen dolgokat, mert lassan-lassan elfelejtjük azt es, mit tudunk”. Bulál Krisztina Külsőrekecsinből származik, de 2000 óta férjével Dumbrăveni-ben él. A kezdetekről mesél: „1998-ban vót a nagy árvíz Rekecsinben, s akkor mi kiköltöztünk. Ott legelő vót, s kinek a nagy víz elvitte a házát, csinált oda házat. S akkor úgy épült Dumbrăveni. Nekünk nem vitte el a víz a házunkat, csak a férjem édesanyáinak vót egy helyük, földjük, s akkor oda csinált a férjem házat. S akkor mentünk ki mi kétezerbe, met akkor házasodtunk.” Krisztina régóta táncol a külsőrekecsiniekkel, és amikor tavaly, az első Csontkirály és Babkirály-estre készültek, tánccsoportot alapított Dumbrăveni-ben is. Ilyen hozadéka is van ennek a találkozónak, és nem ők az egyetlenek, akik csak mostanság élesztgetik a régiek tudását. Bogdán Gătu Klárával, Magyarfalu énekes nagyasszonyával sem először találkoztunk. Lapunknak elmondta, sokat ér nekik ez a rendezvény: „Mert ha ne lettek lenne ezek a gyűlések, hogy mükünköt esszegyűjtsenek valahova vaj elvigyenek, akkor ezek a ruhák elvesztek lenne éppen mind. Többet senki nem csinált, többet senki nem varrt, senki nem szőtt, s most, hogy lássák, hogy a gyerekeket is iskolából táncolni viszik, énekelni viszik, akkor minden anyuka azt nezi, vajon honnan kapna, hogy vegyen vagy varrjon ilyen ruhát. Akkor mindenki meghagyta azután a csángó ruhát, többet nem adták el pénzért senkinek, hanem mindenki hagyja magának otthon a csángó viseletet.” Klára asszony a nagymamája által varrt ingben érkezett Bákóba, nagyon vigyáz rá, azt mondja, a csángó viselet olyan, mint az írott tojás, minden darabja olyan szép és értékes. Nemcsak a csángó viselet, hanem az énekek és az imádságok megszállottja is, bár édesanyja nem járt soha iskolába, mégis minden magyar imádságot tudott. Őt gyermekkorában ez nem érdekelte, felnőttként kezdett hozzá a gyűjtéshez asszonytársaival együtt. Szervez, tanít az iskolában, s bár időnként vannak nehézségek, azt mondja, „nem lehet, hogy vajegy kőbe meg ne botlójál valahol, de elrúgjuk, s mejünk eléfelé”.