Júl. 2-án második alkalommal tartottak falutalálkozót Árapatakon. A helyi fúvószenekar és székely ruhába öltözött lovasok járták körül a falut. Igét hirdetett Vetési László Kolozsvárról, a Diaszpóra Alapítvány igazgatója. Az istentisztelet után Lőrinczi Etelka néprajzkutató tartott színvonalas előadást az árapataki varrottasokról. Felavatták az első és második világháborúban elesettek emlékművét. Marinescu Dumitru, nemrég megválasztott polgármester román és magyar nyelven méltatta az eseményt. Árapatakon hosszú évek után a román zászló mellett helyet kapott a piros-fehér-zöld lobogó is. /Molnár Sándor: Millenniumi falutalálkozó és emlékműavatás Árapatakon. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 12./

Pozsony Ferenc, a Babes-Bolyai Tudományegyetem Néprajz Tanszékének tanára a Kriza János Néprajzi Társaság elnöke elmondta, hogy a két intézmény sziámi ikrekként kapcsolódik egymáshoz. A Kriza János Néprajzi Társaság alapítványi forrásból él, erőforrást teremt a néprajzi gyűjtésekre, fiatal diákok terepgyakorlatára. A székhelyen, Kolozsváron olyan dokumentációs központot alakítottak ki, ahol a hallgatók tanulmányozhatják a kiadványokat, archívumokat, számítógép, fénymásoló, internet áll rendelkezésükre. Ezenkívül vendégelőadók jönnek, a Néprajz Szakos Hallgatók Szövetségének tagjai is itt jönnek össze. - A negyvenes évek végén megszűnt a néprajzi oktatás Kolozsváron, az egyetemen, a néprajz szakot 1990-ben szervezte újjá Péntek János professzor. Eddig mellékszakként működött, 2000-től főszakká lépett elő. - A Budapesten, Debrecenben, Szegeden, Pécsen és Miskolcon levő néprajzi tanszékek több évtizedes múlttal, jelentős támogatottsággal, jól felszerelt könyvtárakkal működnek, a kolozsvári viszont csak tízéves múltra tekint vissza. Elsősorban szakkönyvekben mutatkozik hiány. A kolozsvári tanszék előnye viszont, hogy közelebb vannak az archaikusabb tájegységekhez. A tanszék iránt nagy az érdeklődés: nemcsak Magyarországról, hanem Japánból, az Egyesült Államokból és Finnországból is érkeznek hallgatók, akik fél évig vagy egy évig tanulnak náluk. - A Kriza János Néprajzi Társaságnál a jövőben több kiadvány is napvilágot lát. Megjelenik a társaság kilencedik évkönyve, továbbá Kakas Zoltán csernátoni mesegyűjteménye, Lőrinczi Etelka árapataki gyűjtése is. /T. Bense Erika: Beszélgetés Pozsony Ferenc néprajzkutatóval. = Krónika (Kolozsvár), dec. 30./

Nagy és magvas kérdésekre rövid vallomás
„Az a huszadik század, amelyet én is átéltem, s az a huszonegyedik, amelybe egy kicsit már belegyalogoltam, annyi hegyen-völgyön, buktatón hurcolt át engem is, hogy évek kellenének azt mind számba venni, arról mind számot adni” – írta lapunk kérdéseire küldött vallomásában Dávid Gyula.
„Születtem a Háromszék megyei Árapatakon, ahol néhány napja kísérték utolsó földi útjára egyik osztálytársamat, Lőrinczi Etelka tanítónőt, szülőfalum messze földön híres népművészetének fáradhatatlan ápolóját. Alig egy hónappal ezelőtt voltam Udvarhelyen osztályunk 66. érettségi találkozóján, amelyre már csak öten jöhettünk el abból a 48-ból, akik 1947-ben együtt végeztünk. Nemzedékemből, baráti és munkatársi körömből is egyre többen vannak azok, akik már nem válaszolnak „jelen”-nel semmiféle földi névsorolvasáskor. Viszont az elmúlt hét végén vettem részt (csak Édesapámékig visszaszámolva) immár 78 tagot számláló szűk családunk legújabb esküvőjén. S utána rögtön jöttünk vissza ide, a Madarasi Hargita alá, a Kápolnási Láz családi tanyájára, ahol hat dédunoka (pontosabban csak öt, mert a hatodik alig két és fél hónapos) várt vissza, folytatni a közös hancúrozásokat, megosztani feleségemmel és a „legszűkebb” családdal az együttlét örömét.
Hogy ezeken túl mi mindennel tölthetném ki a fenti önéletrajzi vázlatot, annak még a vázlatos számbavételére sem vállalkozom. Amit első cikkem megjelenése, 1949 óta az irodalomban elkövettem, arról másoknak kell ítéletet mondaniok. A Bolyai Tudományegyetemen alig néhány hónapot tanítottam – ami ebből fontos, az is inkább a történelem pászmájához tartozik. Az ’56-os magyar forradalommal való együttérzésem kinyilvánításáért reám kiolvasott hét esztendő eseményeinek sok részlete – szerencsére, bizonyára a lélek védekező reflexének köszönhetően – a felejtés mélyére süllyedt, a többit történészek kutatják és kutathatják, lassanként előkerülő periratok alapján. Legfőbbképpen könyvkiadó volnék, hiszen aktív életemből szinte ötven évet ebben töltöttem el, úgy érezve, hogy a mások szellemi termékeinek, múltunk megannyi – elfeledett, vagy erőszakkal feledésre ítélt – értékének útját az olvasó felé egyengető ügyködés mindennél fontosabb. Sok-sok öröm forrása volt (és még ma is az) számomra, amikor ennek hasznáról, értelméről visszajelzést kapok.
Amit elébb zárójelbe tettem, abból talán kiderül: még mindig hiszek a Gutenberg-gallaxis jövőjében. Ami pedig a mi kis közösségünk jövőjét illeti, a hangoskodás nélküli mindennapi közösségépítő munkában, amely megtart minket – minden nagyhangú és nagy ívű politikusi jövőtervek, gyűlölködések és gyűlöletszítások ellenére.”
Dávid Gyula
Szabadság (Kolozsvár)