Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Lőrincz Gábor
4 tétel
2014. augusztus 28.
Ne hagyjuk el ősi hitünket (Úz völgye kötelez)
A Csíki-havasok hegyvonulatainak ölelésében, a Keleti-Kárpátok legvéráztatottabb völgyében idén is összegyűltek az első és második világháborúban hősi halált halt székely leventekatonák, magyar honvédek emlékét őrző háromszékiek, csíkiak, udvarhelyszékiek, az egyházak, valamint határon inneni és túli civil szervezetek, hagyományőrzők és intézmények képviselői. Az 1944. augusztus 26-i Úz-völgyi orosz támadás hetvenedik, az első világháború kitörésének századik évfordulóján tartott keddi megemlékezés fő üzenete: legyünk hős utódai eleinknek, hősök megmaradásunk, a szeretet és családjaink védelmében, de mindenekelőtt ne hagyjuk el ősi hitünket!
A Rugát-tetőről Moldva felé tartó Úz folyó mentén kialakult zarándokhelyre már hétfőn érkeztek táborozók, köztük homoródi-csíkszeredai hagyományőrzők, akik lóháton tették meg a százhatvan kilométeres távolságot. A Rugáton átvezető út járhatatlansága miatt az alcsíki és felcsíki zarándokok, miként a légvonalban legközelebbi csíkszentmártoniak is, a Gyimesek felől közelítették meg a völgyet, a háromszékiek többsége az Ojtozi-szoroson keresztül, Oneşti irányából Dormánynál tért le a moldvai főútról, és tizenkét kilométer gödörkerülgetés után látta meg az 1917-ben emelt hadi kápolnát és a közeli sírkertet. Ismrősök, évente visszatérők üdvözölték egymást, pontban délben pedig a soproni hagyományőrzők felhúzták a magyar zászlót, székely férfiak egy csoportja galambokat eregetett, és a himnusz eléneklésével megkezdődött az emlékező szentmise. Az igazi cél: megmaradásunk
Szabó Lajos sepsiszentgyörgyi plébános, kanonok a paptársa által felolvasott evangélium elhangzása előtt hangsúlyozta: „mi, keresztények hisszük, hogy ezek a hősök, akik itt, az Úz völgyében és más csatatereken estek el, nem haltak meg, Istennél tovább élnek”, ezért a szentmiseáldozatban újra Istennek ajánlotta őket, majd kérte a közösséget, imádkozzanak bocsánatért amiatt, amit a becsület, a hűség, a helytállás, az egymás iránti szeretet ellen vétettek. A Szent Máté könyvéből idézett írás, miszerint az okos ember a házát sziklára építi, és nem homokra, arra figyelmeztet: ne hagyjuk, hogy az élet szele, a kenyérharc, a bírvágy harca lesodorjon és győzzön fölöttünk, mert akkor az életünk homokra kezd épülni – emelte ki a plébános. Nem elég csupán emlékezni azokra a hősökre, akik a helytállás, a hazaszeretet, az áldozatvállalás, a család és a jövendő építésében, Istenszeretetben voltak hősök, egy szebb világban, békésebb korszakban, a jövőben bízva áldozták életüket, nem elég az emlékezés, a koszorúk, a zászlók sokasága, nem elég a szép szó, mi ezeknek a hősöknek hős utódai szeretnénk lenni – hangoztatta. A jelenkor hidegháborút visel, fogynak, globalizálódnak a családok, elvesznek értékeink, ezért nekünk harcolnunk kell, nehogy a modern szellem, amely nem beszél hazáról, népekről, kultúráról, úgy hatalmába kerítsen bennünket, hogy megfeledkezzünk az igazi célról, megmaradásunkról. És harcolnunk kell a hitünkért, amely ezer éven át megtartott, harcolni azért, hogy ne kerítsen hatalmába a mai liberalizmus, amely hirdeti, hogy nem kellenek már az ősi templomok, nem kell a vallás, az erkölcs. De harcolnunk kell az ember és Isten iránti szeretetért is, ami egyre inkább kihalóban, egyre több a megszomorodott öreg, akiket elhagynak, megvetnek, egyre több a kitett gyermek és a meg nem született gyermek – hangzott a szentbeszédben.
Bucsi Zsolt sepsiszentgyörgyi református lelkész arra figyelmeztette a jelenlévőket, emlékezzenek minden alkalommal úgy a háborúk áldozataira, merítsenek annyi erőt ebből, hogy a helytállás tettekben is megnyilvánuljon. „Mutassuk meg, ha kell, kiállunk, és elmondjuk, hogy mi itt élni szeretnénk együtt, békességben.” A lelkipásztor kérte az emlékezőket, imádkozzanak a kárpátaljai magyarokért is, akiknek elei közül több százan estek el az Úz völgyében az első világháborúban, és akik közül többeket jelenleg tartalékosként hívnak háborúba.
A hetven évvel ezelőtti, a székely hadosztályt megsemmisítő orosz támadás túlélői közül négyen vettek részt a megemlékezésen, nevükben dr. Szőts Dániel, Úz völgye szellemének egyik legbuzgóbb ápolója szólt, aki azt mondta, Trianontól igazságtalan békediktátumot kaptunk, Párizstól az ateizmust és a kommunizmust, de a székely akkor sem hal meg, ha elárulják, ezért kérte Istent, hogy tartson meg minket továbbra is, „mi, székelyek pedig külön kérjük magunk számára az autonómiát”. Fájdalommal említette, hogy amióta szabadon lehet megemlékezni a háború áldozatairól, azóta huszonöt bajtársuk hunyt el. Úz völgye térparancsnoka mellett a szintén szentgyörgyi Bartha Mihály, valamint Pál Sámuel (Málnás) és Lőrincz Gábor (Kápolnásfalu) foglalta el a veteránok széksorát, mindannyian élő tanúi annak a vérengzésnek, mely hét évtizeddel ezelőtt történt az Úz völgyében.
Hatszáz fakereszt
Az Úz-völgyi hadisírok gondozásáért a magyar honvédelmi minisztérium társadalmi kapcsolatok és háborús kegyeleti főosztálya részéről Maruzs Roland alezredes, főosztályvezető és Illésfalvi Péter főtanácsos emléklapot adott át az Erdélyi Kutatócsoport Egyesület tagjainak, a szervezet pedig szintén emléklappal tüntette ki azokat az egyházi és polgári személyeket, közbirtokosságokat, civil szervezeteket, akik az elmúlt több mint két évtizedben a legtöbbet tettek az Úz-völgyi zarándokhely rendbetételéért, az úzi szellemiség népszerűsítéséért. Vásárhelyi Gábor, az Erdélyi Kutatócsoport Egyesület irányítója lapunk érdeklődésére elmondta, 2008-tól folyamatosan munkálkodnak az Úz völgyében, kitakarították az első világháborús sírokat, helyreállították a még meglévő kereszteket, néhány éve pedig megkezdték a sírkert benépesítését fakeresztekkel, amelyekből eddig hatszáz készült el. „Amikor idejöttünk, a halmokon apró keresztek voltak összekötözve cérnával, nemzetiszín szalaggal, ezeket az idezarándokolók helyezték el. A munka még nincs befejezve, mert hiába van meg a hatszáz kereszt, sok még a tennivaló. Minden évben ápolni kell ezeket, mert kikezdi a téli hideg.” Az egyesület célja az erdélyi hadisírok rendbetétele, sok helyszínen dolgoztak már, többek között Csíkszépvízen, Marosvásárhelyen, Háromszéken pedig Lemhényben takarítottak meg jeltelen katonasírokat, és állítottak keresztet rájuk. „Ezeket a sírokat jeleztük a magyar hadisírgondozó hivatalnak, hogy tudjuk meg, a levéltárukban milyen információk lelhetők fel az elhunytak kilétéről.”
Maruzs Roland alezredes szerint nem csak Erdélyben, az egész Kárpát-medencében sok még a tennivaló, mert a magyar katonatemetők, hadisírok állapotát kikezdte a negyvenöt év: 1945–1990 között a hadisírgondozás tiltott volt, intézményesített formában egyáltalán nem létezett. Akkor több tízezer katona sírja tűnt el Magyarország területén, de ez a környező országokban sem történt másként. A magyar honvédelmi minisztérium képviselője lapunk kérdésére kifejtette: „Úz völgye nem csak az itteniek számára fontos, az otthoniak számára is fontosnak kell lennie, de a hadtörténet számára is jelentős, hisz 1990 előtt úgy tanították, hogy a korabeli Magyarország területére szeptember végén Battonyánál törtek be a szovjet csapatok, ami nem igaz, hisz az akkori Magyarország területére az Úz völgyében törtek be a szovjet csapatok 1944. augusztus 26-án. És az első világháború miatt is fontos az Úz völgye, hisz itt bizonyos számítások szerint mintegy ezer osztrák–magyar hősi halott nyugszik.”
A fakeresztek nem csak az Úz-völgyi áldozatok emlékét idézik, évről évre olyanok is elzarándokolnak e véráztatta földre, akiknek más csatatereken harcoltak, illetve estek el családtagjaik, rokonaik. Erdély Anna a gelencei nyugdíjascsoporttal érkezett az augusztus 26-i megemlékezésre, nagyapja az első világháborúban, édesapja a második világégésben harcolt, férje nagybátyja a Don-kanyarban esett el. Hét gyermeke közül négy fiú, a legnagyobb 1989 decemberében katonaként szolgált Bukaresttől nem messze, két hétig a család nem tudott róla semmit. „Itt, az Úz völgyében azokra az édesanyákra gondolok, akiknek nagyon nehéz lehetett, ott maradtak árván, várták haza a férjüket, fiukat. Ha ilyen helyzetbe kerülnék, nem is tudom, hogy tudnám kibírni. Ez is ideköt engem az Úz völgyéhez, szívből megérint az itteni megemlékezés.” A koszorúzással és a székely himnusszal véget érő kegyeleti főhajtáson nem hangsúlyozták sokszor és különösképpen a hetven- és a százéves évfordulót, minden bizonnyal azért, mert a fájdalom és az, amit az Úz völgye üzen, nem évfordulóhoz kötött. Nem hiányzott senkinek a kürtőskalács illata, a mititej- és flekkensütők füstje, a sör, a pálinka – a csendes megemlékezés helye ez. A csíkszentmártoni templomkórus miseszolgálata és a Poszogó fúvószenekar indulói, a szentivánlaborfalvi férfikórus katonadalai, a gelencei nyugdíjasok halk éneke, a kézdivásárhelyi, gidófalvi, homoródi-csíkszeredai, soproni hagyományőrző alakulatok, a sepsiszentgyörgyi és munkácsi cserkészek tisztelgése, a vitézi rendek, dr. Csige Sándor Zoltán, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának vezető főkonzulja és a magyar honvédelmi minisztérium már említett képviselőinek jelenléte, az általuk és mások által elhelyezett koszorúk elegendőek voltak ahhoz, hogy a csíkszentmártoniak által szervezett megemlékezés kegyeletteljes legyen. Méltó ahhoz az áldozathoz, amit ebben a völgyben eleink hoztak a hazáért.
Fekete Réka, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. augusztus 30.
Ápoljátok az Úz-völgye szellemét
A kegyelet, az emlékezés és az imádság hozott ide
1994-ben dr. Szőcs Dániel Sepsiszentgyörgyi háborús veterán kezdeményezésére és vezetésével egy lelkes kis csapat a helyszínen kopjafás emlékművet állított az I. és II. világháborúban egyaránt hadszíntérré vált Úz-völgyében elesett katonák tiszteletére. Ezzel a nemes gesztussal és az utána következő szerény főhajtással kezdődött az augusztus 26-án immár 22 esztendeje megismétlődő tisztelgés a haza védelmében itt elesett magyar és német hősök sírjai előtt. Nem feledkeznek meg azonban a támadást végrehajtó és ennek során életüket vesztő román és szovjet katonákról sem, ezért évről évre nekik is jut egy szál virág.
A megemlékezés mára már jócskán túlnőtte a kezdeti kereteket, és az évforduló napján az Úz-völgyi haditemető a hős elődök emlékét ápoló unokák és dédunokák találkozóhelyévé vált. Ilyenkor ugyanis a Kárpát-medence közelebbi és távolabbi szegleteiből egyaránt elindulnak a mára már összesen nyolc ország fennhatósága alatt élő magyar utódok, hogy személyesen róhassák le kegyeletüket felmenőik földi útjának végső állomásánál.
Ádáz harcok helyszínén
Sajnos ezrek lelték e gyönyörű, hegygerincek által övezett helyen halálukat, hiszen a Kárpátok egyik átjárójaként a völgy mindkét világégés során ádáz harcok helyszíne volt. 1916. augusztus 27-én ugyanis a hadüzenet nélkül betörő román, majd 1917-ben az orosz csapatok ellen kellett a hazát védelmezni, 1944. augusztus 26-án pedig a román köpenyegfordítás következtében beözönlő szovjet haderővel szemben. A csíkszentmártoni tanács jóvoltából erre az évre elkészült és a temetőt körbevevő kőkerítésen elhelyezett többnyelvű táblák tanúsága szerint az I. világháborúban 650 magyar, osztrák és német katona lelte itt halálát, a II.-ban pedig több mint 2500, és a szovjetek vesztesége meghaladta a 15 ezer főt.
A már kialakult hagyományokhoz híven, a megemlékezés nemzeti imánk eléneklésével indult, majd ökumenikus szertartással folytatódott Péter Sándor nyugalmazott, Csintalan László csíkdelnei és Vakari Béla csíkszentmártoni római katolikus plébános, valamint Bucsi Zsolt Sepsiszentgyörgy vártemplomi református, Molnár Veress Pál, Erdélyből elszármazott svédországi evangélikus lelkipásztor, illetve Kondor Ádám teológus jelenlétében.
„A szülőföldért nekünk is meg kell küzdenünk”
Ft. Csintalan László a következő szavakkal köszöntötte a szép számban egybegyűlteket: a kegyelet, az emlékezés és az imádság hozott ide, az Úz-völgyébe, amely azonban szomorú események színhelye is volt az I. és II. világháborúban. Éppen ezért arra kérjük a Jóistent, hogy ez a környék ismét azzá váljék, amivé teremtette: az emberi tevékenység és munkásság, a nyugalom és béke helyszínévé – fogalmazott.
– Az, hogy mi lovat-, huszárt-, szekeret-, autót-, motort- és embertpróbáló úton jutottunk el e Jóistentől megáldott gyönyörű helyre, egyben azt is jelképezi, hogy a szépért, a jóért és magáért az életért is meg kell küzdeni, áldozatot kell hozni. Úgy, ahogy azok is áldozatot hoztak, akik az Úz-völgyében életüket adták az I. és II. világháborúban, hiszen a Szent István által alapított országot, szülőföldjüket és családjaikat védték. Istennek hála, hogy két kivételt leszámítva, az itt jelenlévőknek nem kellett átélniük a háború borzalmait, azonban a béke is meg kell minket tanítson arra, hogy az életért, a szülőföldért, a Jóisten adta és Szent István által behatárolt szülőföldért nekünk is meg kell küzdenünk mindennapjainkban. Mert amint egykor Márton Áron püspökünk mondta, „az emberi történelem nem gazdátlanul rohanó szekér. Nem fog elkövetkezni a tiszta ész uralma, amely minden bajt egy csapásra megold. Az emberi történelem célját és irányát a Teremtő Isten határozta meg, végrehajtását az emberre bízta, de a cél és irány fölött az emberiség megváltója, Jézus Krisztus őrködik szuverén hatalommal. És ezért a mindennapi élet áldozatát a mindenkor élő, minden nyelvű, minden nemzetiségű és minden fajú embernek meg kell hoznia, így nekünk is, székely magyaroknak” – hangsúlyozta szentbeszédében Vakari Béla plébános.
A gyökereket kell megkeresni
– Isten úgy teremtett meg bennünket, hogy jónak látta még egy feladattal megbízni e nemzetet, mégpedig éppen azzal, hogy mAradjon meg magyarnak. Ha pedig ez megtörténik, velünk lesz az Ő áldása és az általa ránk rótt feladat nem válik teherré. A mai világban azonban még van egy nagyon fontos feladatunk, mégpedig az, hogy mAradjunk meg kereszténynek – jelentette ki igehirdetésében Bucsi Zsolt lelkipásztor.
Molnár Veress Pál, a skandináviai és baltikumi magyar diaszpóra lelkipásztora is az előtte szólókéhoz hasonló töltetű gondolatokat fogalmazott meg: „Ha egykor égig érő fáinknak már csak az emléke mAradt ránk, életbevágóan fontos volna a föld alatt még meglévő gyökereket megkeresni, ápolni és gondozni. Hiszen azokból a gyökerekből, melyeket ápolt a föld, s melyeket eltakart, még nőhet ki új sarj.”
A szentáldozás és Úrvacsoraosztás után a házigazda tisztjét ellátó Csíkszentmárton község nevében annak polgármestere, Gergely András emelkedett szóra, aki abbéli megelégedettségének is hangot adott, hogy évről évre egyre többen látogatnak erre az őseink vére által megszentelt helyre. Szomorú viszont, hogy a 22 évvel ezelőtt még népes frontharcos csapatból mára csak a Sepsiszentgyörgyi Bartha Mihály és a kápolnási Lőrincz Gábor lehet jelen. Örömmel jelentette be ugyanakkor, hogy erre az alkalomra a sírkertet végre védőfallal körbe tudták venni, az oldalára pedig négynyelvű tájékoztató táblát is elhelyeztek a hely rendeltetéséről. Jó lenne ugyanis, ha mindenki tudná, hogy nemcsak a magyar és velük szövetséges osztrák és német, hanem a rájuk támadó román, orosz és más nemzetiségű katonák előtt is leróják kegyeletüket az ide látogatók. Hiszen ők parancsot teljesítettek és kötelességüknek tettek eleget.
A polgármester beszéde után a Sepsiszentgyörgyi v. Bartha Éva nemzetes asszony tolmácsolta az Úz-völgyi megemlékezések elindítója, hajtómotorja és lelke, dr. Szőcs Dániel ez alkalomra papírra vetett gondolatait. Az egykori frontharcos ugyanis előrehaladott kora (92 esztendő) és gyógyíthatatlan betegsége miatt idén már nem vehetett részt az ünnepségen. Őt idézzük: „Kedves testvéreim! Ápoljátok és őrizzétek meg Úz-völgye szellemét, adassék tisztelet a hősök emlékének és az életben mAradtaknak, akik védték hazájukat, védik szülőföldjüket, anyanyelvüket, magyar nemzeti identitásukat.”
Ezt követően, az évek során kialakult hagyománynak megfelelően, a szentivánlaborfalviak három, magukkal hozott postagalambot bocsájtottak útjukra, majd férfi dalárdájuk az alkalomhoz illő katonadalokat adott elő Kelemen Alpár karnagy vezényletével. E rövid fellépés, valamint a Háromszéki Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület, Csíkszék és Udvarhely huszárainak, a miskolci Honvéd Hagyományőrző Egyesület katonáinak, és az ugyancsak Háromszéki vitézi rendek tagjainak jelenléte hangsúlyosan hozzájárult a főhajtás ünnepélyesebbé tételéhez.
A megemlékezés koszorúzással, a már említett tájékoztató tábla megszentelésével, megáldásával és a székely himnusz közös eléneklésével ért véget, majd a jelenlévők közös ebéd elfogyasztásával, beszélgetéssel, nótaszóval és lovas felvonulással fűszerezve folytatták és fejezték be a ritka együttlétet.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2017. március 6.
Hagyományos családmodell a színpadon
Hagyományos értékeket képviseltek a Homoród menti családos népdalvetélkedőn résztvevők, akik településük viseletében régi, eredeti dalokat énekeltek. A tizenkilencedik alkalommal megrendezett eseménynek a Hargita megyei Szentegyháza adott otthont a hétvégén.
Közös balladaénekléssel kezdődött szombaton a szentegyházi Gábor Áron Művelődési Házban a tizenkilencedik alkalommal megrendezett Homoród menti családos népdalvetélkedő. A versenyen a négy nemzedéket képviselő csoportok régi, településükre jellemző, eredeti népdalokat mutattak be, a bírák figyelembe vették a hiteles családi összképet – férj, feleség, gyerekek (minden korosztályból) –, illetve a népviseletet is. A megmérettetés fő célja, hogy a generációk hallják egymást énekelni, de az is lényeges, hogy a közösségek megtanulják különválasztani a nótát a népdaltól.
„A népdalvetélkedők hosszú ideje az iskolákba szorulnak, kizárólag gyerekek vesznek részt rajtuk. Ez a verseny azonban egészen másról szól, lehetőséget ad arra, hogy a Homoród menti népdalokat közösen felelevenítsük”– részletezte Haáz Sándor szervező, a Szentegyházi Gyermekfilharmónia vezetője. Hozzátette, a vetélkedő sajátossága, hogy generációkat „összekeverve” mutatkozzanak be a települések – ennek így olyan jellege lesz a színpadon, mint amilyen a családi tűzhelyé volt száz évvel ezelőtt.
A szervezők ezt a korszakot szeretnék feléleszteni a színpadon. Nyolc Homoród menti falu – Szentkeresztbánya, Homoródremete, Kápolnásfalu, Lövéte, Homoródalmás, Szentegyházasfalu, Homoródszentmárton, illetve Homoródszentpál – valamint három más vidék –, Békéscsaba, Pusztina és Madéfalva – csoportjai szálltak versenybe. A fellépés sorrendjét sorshúzás döntötte el, egy produkció legtöbb félórás lehetett. A legfiatalabb résztvevő másfél éves, a legidősebb a kilencvenhárom éves kápolnási Lőrincz Gábor volt.
A korábbi évekhez hasonlóan ezúttal is négy korcsoportban versenyeztek, így a 7–12, a 12–20, a 20–60 és a 60–100 év közöttiek mutathatták meg tudásukat a szakmai zsűrinek, amelyet Szalay Zoltán néprajzkutató, Györfi Erzsébet népdalénekes és Török Viola rendező alkotott. Minden versenyző egy általa választott és egy, a bírák által kért éneket adott elő. „Tavaly tizenketten jöttünk el, most pedig huszonhatan, ami nem kis dolog, figyelembe véve, hogy egyre nehezebb összegyűjteni a résztvevőket: mindenki elfoglalt, nehéz megfelelő időpontot találni a próbákhoz” – mesélte Sorbán Enikő népdalénekes, az almási csoport irányítója.
Dósa Ildikó
Krónika (Kolozsvár)

2017. augusztus 28.
Üzenet a múltból (Úz-völgyi megemlékezés)
Az egyre nehezebbé váló utazási körülmények ellenére is évről évre mind többen tartják fontosnak részt venni az augusztus 26-i Úz-völgyi, immár zarándoklatszámba vehető megemlékezésen: idén is több autóbusz szállította a résztvevőket nemcsak Háromszékről, Csíkszékről, Udvarhelyszékről, de az anyaország különböző vidékeiről, sőt, Felvidékről, Kárpátaljáról is érkeztek kisebb-nagyobb csoportok. Az évek során rendbeszedett, kiépített katonatemető pedig idén is újabb emlékjelekkel gyarapodott, ezúttal az eddig beazonosított első világháborús Úz-völgyi hősi halottak névsorát tartalmazó feliratokkal. Az Úz-völgyi megemlékezés az 1994-es emlékműavatás óta kialakult rítus szerint 12 órakor, az itt nem hallható déli harangszókor nemzeti himnuszunk eléneklésével és nemzeti lobogónk felvonásával kezdődik. Az ünnepség első részét az egyházi ceremónia képezi, melyet idén a szigetszentmiklósi Hutóczky Béla plébános és a sepsiszentgyörgyi Bucsi Zsolt Tamás református lelkipásztor tartott – utóbbi a Prédikátorok Könyvéből a Mindennek megszabott ideje van kezdetű verseket ajánlotta a jelenlevők figyelmébe. Áldozás és úrvacsoraosztás után Gergely András csíkszentmártoni polgármester, a rendezvény szónoka örömmel állapította meg, hogy a 23 éve elvetett mag bőséggel terem, hiszen az ünnepségre egyre több helyről és egyre többen jönnek el, köztük sok fiatal, gyerek is. Akiknek meg kell ismerniük igaz történelmünket, hogy továbbadhassák azt a következő nemzedékeknek, mondta a polgármester. Felelevenítette az első és a második világháború Úz-völgyi történéseit, kiemelve, a két világégés során a völgyben és környékén sok-sok katona adta életét: s hogy ez a haza már nem az a haza, amit ők védtek, nem rajtuk múlott, hiszen ők megtették kötelességüket. De ha most letekintenek onnan fentről, nyugodtak lehetnek: tetteik nem merültek feledésbe – jelentette ki. A temető nemcsak emlékeztet, hanem figyelmeztet is, hogy a háború csak keserűséget, könnyet, szenvedést, fájdalmat okoz. A hadi eseményeket túlélők közül is sokan már az égi dimenziókba költöztek, még köztünk tisztelhetünk néhányat közülük, ők azok, akiktől tanulnunk kell, hiszen az idő malmai nem jó búzát őrölnek, figyelmeztetett a polgármester, reménykedve téve hozzá: ha ilyen szép számban gyűlünk össze az Úz völgyében, van magyar jövő. A kovásznai férfikórus előadását követően megható pillanat következett: a nagyborosnyói Pakucs Etelka könnyek közt idézte fel, hogy 63 évvel ezelőtt az úziakkal együtt kellett menekülnie a völgyből, és most, kilencvenévesen eljött búcsút venni e helytől. Az ünnepségen nem először, de talán utoljára szavalta el az Úz-völgyi hősi halottak emlékére írott versét. A megemlékezés egyfajta számvetés is – folytatta beszédét Gergely András polgármester. 2017 kegyetlen év volt, többeket is elszólított az Úr azok közül, akikkel 1994-ben együtt álmodták meg ennek az emlékhelynek a kialakítását: V. dr. Szőts Dániel örökös térparancsnokot, Pál Samut, és alig néhány napja Incze Pált is. Dani bácsinak gondja volt arra, hogy még idén is eljuttassa gondolatait az Úz-völgyi megemlékezőknek: utolsó üzenetét Gergely András olvasta fel. Szőts Dánielnek kopjafát állítottak tisztelői a temetőben, ennek megáldásával, megkoszorúzásával folytatódott a megemlékezés, majd a temető belső falára rögzített, az első világháborúban itt elesett, 745 magyar, német, orosz, román katona nevét tartalmazó táblák megszentelése következett. Az ünnepség záró momentuma az emlékmű megkoszorúzása: hagyományosan az egykori frontharcosok helyezhetik el elsőként koszorújukat, idén már csak a sepsiszentgyörgyi Bartha Mihály és a kápolnásfalui Lőrincz Gábor hajthatott fejet a kőtömbös-kopjafás emlékműnél. A csíkszentmártoni Poszogó zenekar kíséretével hosszan sorakoztak a koszorúzó szervezetek, települések képviselői, a sort – szintén a hagyománynak megfelelően – az ünnepséget szervező, házigazdai szerepet is betöltő Csíkszentmárton elöljárósága zárta. A székely himnusz közös eléneklését követően Gergely András polgármester búcsúszavai zárták a megemlékezést: minden jó szándékú magyar embert áldjon meg az Isten, találkozzunk jövőben ugyanitt. Váry O. Péter / Háromszék; Erdély.ma