Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Lőrincz Béla
7 tétel
2007. január 29.
Január 27-én Fehérgyarmaton megalakult a „Bethlen Gábor Tündérkertje” – az Ung–Tisza–Túr Területi Csoportosulás. A Kárpát-medence északkeleti térségeiben, a hajdani Zemplén, Bereg, Ugocsa és Szatmár megyék területén van ez a csoportosulás, melynek integrált vidékfejlesztési programja közel négyszázezer ember életminőségének javítását tűzi ki célul. Ez a térség – a szlovákiai Vajántól a romániai Túrterebesig, az ukrajnai Gáttól a magyarországi Túristvándiig – elmaradott régió. A térségben magas a képzetlen és jelentősen alulszocializált lakosság száma. Ezen szeretnének változtatni. Dr. Tilki Attila országgyűlési képviselő, Fehérgyarmat polgármestere, Lakatosné Sira Magdolna, Túristvándi polgármestere (Magyarország), Koczán Levente, Túrterebes polgármestere (Románia), Czinke István, Vaján polgármestere (Szlovákia), Lőrincz Béla, Gát polgármestere (Ukrajna). Jelen volt Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke is. /Márkus Mónika: Megalakult az Ung–Tisza–Túr Európai Területi Csoportosulás. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), jan. 29./
2007. szeptember 29.
Nemrég volt Aradon Réhon József legújabb kötetének bemutatója, és máris Lőrincz Béla, a legendás Állami Székely Népi Együttes egykori szólótáncosának könyvét vehették kézbe a megjelentek a Jelen Házba: a Dicsértessék újhold, új király című könyve meggyőzően tanúsítja, hogy gyerekkori álmai valóra váltak, olyannyira, hogy eljutott a kínai ujgurokhoz is, az ősmagyarok rokonaihoz. A könyv eladásából származó bevételt a szerző jótékony célra, a dévai Szent Ferenc Alapítvány által gondozott gyermekek megsegítésére szánja. Az idei Alma Mater Napok nyitó eseménye Ujj János nyugalmazott történelemtanár, helytörténész könyvének – Arad megye neves szülöttei – a bemutatója volt. Dr. Zakar Péter szegedi történész, egyetemi tanár, a kötet bevezetőjének szerzője méltatta a kötet összeállítójának érdemeit, aki Arad megye magyar kultúrtörténetének lexikonát tette le az érdeklődő olvasó asztalára. /(Kiss): Könyvbemutatók. = Nyugati Jelen (Arad), szept. 29./
2008. szeptember 19.
Lőrincz Béla elítélte, hogy az RMDSZ vezetősége visszautasította a Székelyföld autonómiájáról való népszavazást, amit a parlamenti választásokkal együtt le is lehetne bonyolítani. Az RMDSZ vezetősége állítja, hogy a szövetség megalakulása óta az autonómia a cél, azonban tizenhat évi kormányban való részvétellel sem sikerült semmit elérni. 1990-ben az igazi szövetség megalapítói – Domokos Géza, Sütő András, Király Károly és mások – programjukba vették az autonómiát, azután az 1992-es választások után, látva, milyen irányt vesznek a dolgok, lassan-lassan eltávolodtak az általuk létrehozott szervezettől. A székelyföldi választópolgárok még jobban meg fogják gondolni, kire is adják majd voksukat. /Lőrincz Béla, Sepsiszentgyörgy: Kutyahűség, kihez? = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 19./
2012. augusztus 25.
Erdélyi református egyházközségek sérelmei a két világháború között
Talán nem új a témafelvetés, de úgy gondolom, mégis érdemes ismételten elővenni és foglalkozni vele. Annál is inkább, mivel a rendelkezésemre álló forrásanyag kevésbé ismert és kevésbé képezte feltárás tárgyát az utóbbi évtizedek során. A nagyenyedi református egyházmegye irattára igen sokatmondó e tekintetben. Ennek tanulmányozása során meg-megismétlődő, megrázó események zavarták az egyházközségek békességét, nyugalmát, tevékenységük lebonyolítását, egyszóval közösségi életük mindennapjait. A lelkipásztorok által papírra vetett és a felettes egyházi hatóságokhoz eljuttatott panaszok halmaza is állításomat igazolja. Felekezeti iskolák, ifjúsági egyesületek, presbitériumi összejövetelek, egyházi javak, kulturális rendezvények, emlékünnepélyek, s nem utolsósorban maguk a lelkipásztorok váltak a támadások, tiltások, ellenőrzések célpontjává a karhatalmi erők részéről. Az alábbiak során eme panaszlevelek halmazából tallózunk napjaink olvasóközönsége számára, azon reménytől vezérelve, hogy hasonló cselekedetek soha többé meg ne ismétlődjenek Erdély tájain.
Az impériumváltozást követő időszakban elsőként Szathmáry Gyula miriszlói lelkipásztor panaszát azonosítottam, aki 1924. május 9-én az alábbiakat hozza az Esperesi Hivatal tudomására: „Ifjúsági egyesületünk 1923 kora őszétől március 15-ig (1924) szépen működött, 1924. március hó 23-ra kértük volt egy programos ünnepély megtartására az engedélyt, a primpretor azt pártolólag terjesztette fel a m. vásárhelyi katonai parancsnoksághoz, de az nem adta meg az engedélyt. Március 15-ig volt engedélyünk ifj. egyesületünkkel estélyek tartására, kértük a május 20-ig való meghosszabbítást, de a primpretor úr azt válaszolta, hogy folyamodjunk a m. vásárhelyi katonai parancsnoksághoz, mert őneki nem áll módjában az engedélyt megadni. Engedély nélkül aztán nem mertünk összejöveteleket tartani.”
Ugyanazon év május 20-án Csiky Viktor torockószentgyörgyi lévita lelkész intéz panaszlevelet, amelyben arról tudósít, hogy a miniszter bezáratta az unitárius felekezeti iskolát s helyébe állami iskolát állíttatott fel. Május 21-i keltezéssel Takács József Marosgombásról küldi panaszát az espereshez, mely szerint az ifjúsági egyesületben tartott előadásait betiltották azon a címen, hogy titkos gyűléseket tart engedély nélkül, majd több egyháztaggal együtt csendőrségi idézést kapott, ahol nem valami udvariasan bántak el velük. A továbbiak során igényelt engedély csakis nappali előadások megtartását írta elő, ami faluhelyen ugyebár lehetetlen volt, így esperesi felmentésre az előadások be lettek szüntetve.
Felvincről május 23-án Szécsi Ferenc lelkész jelenti, hogy mint egyházmegyei főjegyző, dr. Mátyás Ernő társaságában 1922 tavaszán az egyházmegye marosújvári körét vizsgálta és május 31-én Magyarszentbenedek és Hari között a szentbenedeki csendőrőrmester igazolásra szólította fel, irataikat átkutatta, néhány könyvüket elvette, és később Magyarforróban ismételten feltartóztatta, így másfél órai késéssel érkeztek meg Hariba. A csendőr, állítása szerint, felsőbb parancsra cselekedett. Marosújváron 9 elemista gyereket az állami magyar iskola tagozatáról az állami iskola román tagozatába kényszerítettek, ugyanakkor egy leánykát, arra hivatkozva, hogy apja román, egy másikat, hogy anyja román, szintén a román tagozatra helyeztek át, és hasonló módon jártak el – helyi lelkész jelentése szerint – két székelyföldvári gyerek esetében is, „nevének hangzása s állítólagos román származása miatt”.
Az aranyospolyáni református egyházközség lelkészi hivatalától 1935. március 12-én Miske Lajos lelkész intézi terjedelmes panaszlevelét az espereshez. Ebből többek között megtudjuk: az egyházközséghez tartozó Oprişani – Keresztes – szórványban tett látogatása során több mint 160 ref. lelket írt össze – akiknek ugyan egy része nem volt állandó lakos, hanem mint gazdasági cseléd, alkalmazott, vagy közeli gyári munkás tartózkodott a helységben –, és megállapodott velük, hogy havonta legalább egyszer vagy kétszer, minden hónap első vasárnapján délelőtt, harmadik vasárnapján pedig délután istentiszteletet, a tanköteles gyerekek részére pedig, kik az ott levő román iskolába jártak, hetenként egyszer vallásórát tart. Az istentiszteletek tartására Lázár Simon birtokos gazdasági intézője, Csomos János egy üres szobát engedett át a gazdaság udvarán, hol el is kezdte azok tartását, március 3-án pedig ismét istentiszteletet és úrvacsoraosztást akart tartani. A községi csendőrőrmester viszont „már azelőtt a Keresztesen lakó híveknél kérdezősködött, hogy miféle összejövetelt tartok és mi célból írtam én össze, az istentiszteleten mit prédikáltam, mit beszélgettem velük? Egyet közülük a községházára is hivatott és ott vallatta az összejövetelünk felől.” Mindezek után minisztériumi engedély felmutatását igényelte, hogy magánháznál istentiszteletet tarthasson „s figyelmeztetett, hogy addig ne tartsak összejövetelt, istentiszteletet, míg az erre vonatkozó miniszteri engedély a kezemben nincs.”
Magyarózdon az adóhátralék fejében a többszázezret érő templomi kegyszereket foglalta le a hatóság, minek folytán az Igazgatótanács a kultuszminisztériumhoz és igazságügyi minisztériumhoz fordult az ügy mielőbbi orvoslása végett. Ennek eredményeként, Sükösd lelkész jelentése szerint, „az egyház ládájának és benne az úrasztali szent edényeknek szentségtörő elvitelét Kisküküllő vármegye Prefectusa részben jóvátette, amikor sürgős rendelettel a lefoglalt és elszállított ládát a primaria által visszaadatta.”
Mivel az Erdélyi Református Egyházkerület Igazgatótanácsának tiltakozó kezdeményezései nem érték el, hogy a minisztériumok, prefektúrák, illetve egyéb állami hatóságok megakadályozzák, és a továbbiak során lehetetlenné tegyék azt, hogy „alantas csendőrségi közegek egyéni felfogásuk, tetszésük szerint alaptalan besúgások alapján a lelkészeinket és más, állandó lakással, román állampolgársággal rendelkező, köztiszteletben álló hivatalos egyházi alkalmazottainkat le ne tartóztassák és megszégyenítő módon meg ne hurcoltassák”, ezért 1935. augusztus 2-án körlevélben kérik az Esperesi Hivatalokat, hogy haladéktalanul történelmi dokumentumot készítsenek az 1930. január 1-je óta előfordult fenti megnyilvánulásokról, „hogy itten azokat megőrizhessük és azok alapján a szükséges intézkedéseket megtehessük.” E keretben számol be ismételten Takács József marosgombási ref. lelkipásztor 1936. január 29-én a megelőző évben megalakult helyi IKE áldásos tevékenységéről, amelynek keretében egyházi énekek tanulása, bibliaolvasás és magyarázás, történelmi és bibliai játékok, ismeretterjesztő előadások zajlottak szép sikerrel az ifjúság – fiúk és lányok – teljes számú részvételével, egészen január 28-ig, amikor a csendőrség, engedély hiányára hivatkozva, beszüntette az összejövetelek folytatását. Azon év május 14-én Jakab Lajos ódellői lelkész, május 28-án Zágoni Albu Zoltán marosludasi lelkész, június 5-én pedig Kónya Pál székelykocsárdi lelkész panaszolja, hogy a kolozsvári csendőri sziguranca rendeletére a továbbiak során semmiféle vallásos gyűlés vagy ünnepély nem tartható a szaktárca engedélye nélkül. Június 11-én Pap Andor szentmihályi lelkész jelenti, hogy „az utóbbi 2-3 nemzeti ünnepen állami iskolánk ref. gyermekeit, valamint a ref. vallású iparosokat, kereskedőket és nyugdíjasokat a görög keleti templomba kényszerítik, holott ugyanakkor ref. istentisztelet is tartatik.”
Szécsi Ferenc felvinci ref. lelkipásztor 1936. május 6-án közöl megrázó esetet, amely szerint a helység kéményseprője április 16-án a református egyházból a görög katolikus egyházba tért át, majd július 27-én az újdonsült görög katolikus kéményseprő magyar neje is szintén férje egyházába tér át. „Az áttérés egyiknél sem önkéntes – írja a lelkipásztor –, hanem a megindult kényszerítő eljárás következménye, nevezetesen a főszolgabíró megfenyegette a kéményseprői szolgálat elveszítésével, ha a kéményseprő és felesége át nem tér a görög katolikus egyházba. Ez az áttérés oka, a mindennapi kenyér biztosítása. Tisztelettel jelentem azt is, hogy főszolgabírónk régi református és római katolikus magyarok ma élő utódait maga elé idézi és román eredetükre hivatkozva akarja az egyedül idvezítő görög kat. egyházba térésre kényszeríteni. Így a Lazsádi, Szilágyi, Baconi, Seres családok tagjait idézte maga elé és mindazokat, akikről hallotta, hogy évtizedekkel ezelőtt reformátusokká lettek, vagy görög kat. féllel békés vegyesházasságban élnek. Ennek a hatalmaskodásnak eddig csak a fent megnevezett 2 áldozata van Felvincen, a vidékiekről nincs tudomásom”, olvasható a tudósításban. Az egyházkerület igazgatótanácsa az ügy orvoslása végett adott válaszában arról tájékoztat, hogy „az erőszakos térítések miatt csak akkor indíthatunk akciót, ha a jelentésben foglaltakat hatóság előtt tudják igazolni.”
1936. október 16-án Lőrincz Béla tordatúri ref. lelkész írja, hogy immár ő sem tudja, hányadszor jelenti az évek hosszú során, hogy Őfelsége a király születése napján folytonosan a helyi görög katolikus templomba vezényelik az állami iskolába járó református gyermekeket. 1936. november 15-én pedig az ódellői állami elemi iskola tanítói az állami elemi iskola református vallású tanítóit kényszerítették a helybeli görög katolikus templomba, részt venni a helybeli románok revízióellenes tüntetésén és nagygyűlésén. Ugyanakkor Tordatúron ismételt intézkedésekkel tiltották meg a helyi hatóságok a templomon kívüli összejövetelek, bibliakörök működését, az egyházi dalárda próbáit és a presbiteri gyűlések megtartását. Hasonló eseményekről panaszol ismételten Felvincről a lelkipásztor 1938. február 14-én. „Tisztelettel jelentem – írja Szécsi Ferenc lelkész – hogy a konfirmációra való előkészítést január 24-én 8 fiú és 18 leánynövendékkel megkezdettem és a mai napig zavartalanul folytattam. Ma délután 4 órára a leányok összegyűltek a szokott helyre, az egyház kultúrházába és mielőtt én az iskolából jőve oda érkeztem volna, a csendőrőrmester szétkergette őket, engem pedig küldönc által maga elé idézett. Megjelentem nála és értésemre adta, hogy csak a templomban jöhetünk össze ünnep- és vasárnapokon kizárólag istentiszteletre. Minden más összejövetel tilos. Így konfirmációi oktatás, vasárnapi iskolai tanítás, nőszövetségi bibliaóra, dalárda tanulása, presbiterek gyűléstartása, mind tiltva vannak.” Ugyanazon lelkipásztor 1938. június 8-án arról tesz panaszt, hogy a katonai előképzésen (premilitaria) résztvevő magyar ifjakat parancsnokuk sem Húsvét, sem Pünkösd első napján nem engedte el a ref. templomba úrvacsorát venni, hanem a görög katolikus templomba irányította őket s vasárnapokon is ugyanezt cselekedte az ifjakat irányító román állami tanító. A tordatúri 15–21 éves katonai előképzésen résztvevő ifjakkal is hasonlóképpen cselekedett parancsnokuk, akikkel minden vasárnap délelőtt pontosan akkor gyakoroltatott, amikor a ref. templomban istentisztelet tartatott, majd a déli harangszóra őket is a görög katolikus templomba irányította – jelentette Lőrincz Béla ref. lelkész.
GYŐRFI DÉNES
FOLYTATJUK
Szabadság (Kolozsvár)
2013. szeptember 6.
Az élet szolgálatában (Százéves a baróti kórház)
Összefogásból, sok fáradozással és számtalan akadályt legyűrve épült száz esztendeje a baróti kórház. Hogy az áldozatvállalás megérte, nem kétséges: falai közt betegek tízezreinek életét mentették meg, a szenvedők fájdalmára írt találtak, s nemzedékek sorát segítették a világra a jól felkészült orvosok és az odaadóan dolgozó ápolók. A száz év önzetlen munkáját köszönték meg az eseményen felszólalók s a Barótról és Erdővidék csaknem minden szögletéből összegyűlt több száz fős ünneplő sereg. Az elhangzott jókívánságok közt leggyakrabban az szerepelt: a következő százesztendős születésnapját is élje meg.
Az ünnepi beszédek sorát Huszár Hajnalka szülész-nőgyógyász kórháztörténeti kiselőadással kezdte. Szólt a Baróti Takarékpénztár Részvénytársaság 1887-es kórházépítési indítványáról, az Erdővidéki Kórházegylet 1892-es létrehozásáról, az éveken keresztül folyó adománygyűjtésről és a lelkesen végzett munkáról, melynek eredményeképp 1913 őszére elkészült az ingatlan. Georgeta Gheorghiu kormánymegbízott-helyettes elismerően szólt a kórház- és a városvezetésről, amely a gazdasági válság ellenére működtetni tudta az intézményt, mi több, a modernizáláshoz szükséges pénzt is elő tudták teremteni. A megyei tanács alelnöke, a baróti Nagy József a kórház érdekében oly sokat tevő elődöket idézte meg, de úgy vélte, az elmúlt évek önkormányzati összefogását is méltányolni kell, hiszen az tette lehetővé az intézmény megmaradását. Barót polgármestere, Lázár-Kiss Barna András az építőknek és az elmúlt évszázadban fenntartóknak mondott köszönetet, majd úgy fogalmazott: a mai nemzedékre fontos feladat hárul a kórház további működtetésével. Kovászna megye közegészségügyi igazgatója, Ágoston László az orvosok, ápolók és kiszolgáló személyzet a köz érdekében kifejtett munkáját emelte ki, a megyei egészségbiztosítási pénztár vezetője, Ghiţă Drăgoiu a kórházat pénzügyileg folyamatosan támogató önkormányzatokat méltatta: nélkülük sokkal bizonytalanabb lenne az intézmény helyzete. Dávid György, a baróti kórház orvos igazgatója az elmúlt bő két évtizedben oly sokat segítő holland és német egyesületeknek mondott köszönetet. Szerinte nem kétséges, hogy a kórház megmarad, sőt, bővítésére és korszerűsítésére is akad majd pénz, s nem maradnak szakembergárda nélkül sem. Áldást mondott Krizbai Imre baróti református lelkész, Andorkó Ferenc vargyasi unitárius tiszteletes és Tóth József baróti plébános, leleplezték a kórház falára felerősített, az esemény emlékét őrző és a támogatóknak köszönetet mondó táblákat, majd a főnővérek osztályuk nevében ajándékot vehettek át. A délutáni órákban a baróti temetőben nyugvó Bíró András és Lőrincz Béla sebész, Demeter Jenő és Bartha Gábor belgyógyász, Gajdos Gyula nőgyógyász és Szántó Lajos gyermekorvos sírjánál tisztelegtek.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. január 10.
Dr. Bíró András (Orvosainkra emlékezünk)
1928–2004 Erdővidék sok neves embert adott a tudományos és művészeti életnek, akik különböző nagy kulturális centrumokban fejtették ki tevékenységüket, de olyant, mint dr. Bíró András, nemigen találunk köztük. A kis mezővárosban, Baróton vált neves orvossá, miközben az orvostudományok doktora címet is megszerezte a környékbeli emberek elismerése mellett.
Nem erdővidéki származású, még csak székelyföldi sem. Ősei a Partiumban éltek. Apai nagyapja a Szatmárnémetihez közeli Ákos községben földművelésből tartotta fenn hat fiút és egy lányt számláló népes családját. S ahogy lenni szokott, a sok fiú közül egyesek nem a földművelést választották, hogy a családi vagyon ne aprózódjék el. Így lett András apjából iparos, aki több helyen dolgozott, többek között a kolozsvári Dermata gyárban is, majd feleségével, Kapusi Teréziával véglegesen Zilahon telepedett le.
Ez a választás a gyermek András szempontjából szerencsés volt, hiszen a nagy múltú zilahi Wesselényi Református Kollégiumban tanulhatott az elemi iskolától kezdve. Az ízes zilahi nyelv és a gondos egyházi légkör határozta meg az Ady Endre iskolájában eltöltött éveket, ahol kiváló tanítók, tanárok formálták a zsenge gyermekek és ifjak lelkivilágát, tudását. A bécsi döntés után a meglévők mellé még Magyarországról is érkezett néhány tanár feltölteni a hiányzó helyeket. Az iskolai élet rendjébe beletartozott, hogy áhítattal kezdték és végezték heti munkájukat, ami nagymértékben hozzájárult az életrend és munkafegyelem, az embertársakkal szembeni tiszteletadás, a közösségi szellem kialakításához.
* * * 1928. augusztus 11-én született nagyapja falujában, Ákoson. Már középiskolás korában elhatározta, hogy az orvosi pályát választja életcélul, sőt, azon belül is a sebészet vonzotta. Így érettségi után a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetbe felvételizett eredményesen, itt végezte tanulmányait magyar nyelven 1953-ban. A vakációk alatt szabad idejét a zilahi megyei kórházban töltötte tapasztalatszerzés céljából. Harmadéves korától igyekezett jelen lenni az úgynevezett extern orvosi munkában. Sokat tanult a nagy hírű Mátyás Mátyás professzortól. A korszak rendje szerint minden végzős orvosnak három, jobb esetben két évig körzeti orvosként kellett dolgoznia. A köpeci szénbányához került üzemorvosnak. Kihasználva „a párt és a kormány” bányászokat pártoló intézkedéseit, jól működő üzemi rendelőt szerelt fel tízágyas fektetővel, röntgennel, laboratóriummal. A bányában föld alatti elsősegély-nyújtási pontot létesített, ahol jól felkészített egészségügyi személyzet tartott állandó szolgálatot három váltásban. Miután letelt a kötelező körorvosi szolgálat, jelentkezett a baróti kórház sebészetén meghirdetett állásra, amit el is nyert, és 1956. június 1-jétől alorvosként dolgozott Lőrincz Béla sebész szakorvos mellett. 1959 őszén szakvizsgázott, és szakképzett sebészorvosként végezte tovább munkáját Baróton. 1972-ben Bukarestben a főorvosi vizsgát is sikeresen letette. Közben több alkalommal továbbképző tanfolyamokon vett részt, ahol állandóan bővítette ismereteit.
1973. július 1-jéig a baróti kórházban dolgozott egyfolytában, ekkor szolgálati érdekből áthelyezték a sepsiszentgyörgyi megyei kórházhoz dr. Darkó Zsigmond egykori egyetemi tanársegéd, osztályvezető főorvos mellé. A sokoldalúan felkészült, ambiciózus fiatal sebész is hozott valami újat: bevezette az égett sebek szakszerű és összetett eljárású kezelését. Elvállalva az Orvostudományi Társaság elnöki tisztségét is, részt vett a kórház tudományos munkájában, megpezsdítve azt. A megyei kórház sokkal nagyobb lehetőséget nyújtott számára, hiszen messzemenően nagyobb jogköre volt bizonyos műtétek elvégzésére, mint a baróti kisvárosi kórházban. Ennek ellenére nem adta fel baróti otthonát, ingázó orvosként dolgozott. 1982-ben sikeresen megvédte doktori disszertációját Marosvásárhelyen a dr. Maros Tibor érdemes professzor vezette tudományos bizottság előtt, megszerezve az orvostudományok doktora címet is. 1985. október 1-jével az egészségügyi minisztérium a sepsiszentgyörgyi megyei kórház sebészeti osztályának vezető főorvosává nevezte ki, egyben Kovászna megye gondjaiért is felelt. Ezt a tisztséget 1990. február 28-áig töltötte be. Ekkor saját kérésére hazahelyezték a baróti kórházhoz osztályvezető főorvosnak abban a reményben, hogy ott szakember hiányában a nyugdíjaztatása után is tud majd dolgozni. És úgy is történt, a nyugdíjkorhatár elérése után – miniszteri jóváhagyással – tovább dolgozhatott.
1995-ben egy minisztertanácsi törvénymódosítással mindazok, akik rendelkeztek az orvostudomány doktora címmel, 70 éves korukig dolgozhattak, így ő is. Hetvenedik születésnapján mint a Kovászna Megyei Orvos Kollégium doyenjét köszönthettük. 2000 áprilisában betegség miatt kénytelen volt abbahagyni tevékenységét és nyugdíjba vonulni. 2003. június 14-én a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem – 32 volt évfolyamtársával együtt – mint ötven éve végzettet aranydiplomával tüntette ki. Gyógyíthatatlan, de türelemmel viselt betegség után tíz esztendeje, 2004. január 4-én hunyt el.
*** Szilágysági ember lévén is ragaszkodott Erdővidékhez, Baróthoz, a székelyekhez. Megszerette őket. Felfogása szerint kis helyen is lehet nagy eredményeket elérni, aminek kulcsa az állandó tanulás. Szakmai pályafutása – beleértve az orvostudományok doktora cím megszerzését is – szép példája annak, hogy mennyire hamis az a sokat hangoztatott állítás, miszerint „anyanyelven való tanulással hátrányos helyzetbe kerül egy nemzeti kisebbségű tanuló”. Bíró doktor végig magyar nyelven végezte tanulmányait, és mégis sikerült feljutnia a csúcsra. Igaz, egész életében Barnard szívsebész mondását tartotta irányadónak: „Minden tőled függ. Ha azt hiszed, hogy veszteni fogsz, már vesztettél is. Előbb vagy utóbb az nyer, aki hisz abban, hogy nyerni fog.” Szabó Rozália egészségügyi asszisztenssel kötött házasságából két gyermeke született: András és Péter. Márk, Ágnes és Réka unokái viszik tovább nevét.
A baróti református temetőben nyugszik.
DR. NAGY LAJOS
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. december 21.
„A Napsugár az én életem...”
Írókkal, költőkkel, illusztrátorokkal találkozhattak a fesztiválozók
A villanyt elvehetik, az akku lemerülhet, de a Napsugár akkor is ott lesz; a papírra nyomtatott, lapozható folyóirat tartalma bármikor kézbe vehető, visszakereshető, hatvan évvel ezelőtti, megsárgult lapjai is kellemes emlékek őrzői, hordozói. Szombaton délben, az Adventi Gyermekfesztivál és Sokadalom keretében tartott Napsugár-közönségtalálkozón világított rá erre Zsigmond Emese főszerkesztő, aki biztatta az apróságokat: kérdezősködjenek családtagjaik körében, hadd lássuk, milyen élmények lapulnak a képzeletbeli hátizsákokban... És persze jegyezzék le őket, küldjék el az 1957-ben indult, s azóta töretlen lelkesedéssel működő folyóirat szerkesztőségének – amely, bár mára jócskán összezsugorodott, a „holdudvarában” működő lelkes csapatnak köszönhetően továbbra is minőségi tartalommal örvendezteti meg, neveli és szórakoztatja hónapról hónapra az erdélyi magyar gyerekeket. (A borítóképet Vicsi Judith készítette)
Az Apáczai-líceum dísztermében szervezett találkozón előbb a legszűkebb szerkesztőséget mutatta be Zsigmond Emese az egybegyűlteknek – amelyet a főszerkesztő mellett Müller Kati képszerkesztő alkot –, valamint a kiadó gazdasági, terjesztési feladatait végző személyeket: Imecs Veronka főkönyvelőt, Salamon Emese terjesztési megbízottat és a két területi fejlesztési megbízottat, Salamon Károlyt és Lőrincz Bélát. Mint kiderült, Béla bácsi a Székelyföldre és Kolozsvár egy részére, Károly bácsi pedig Bihar, Szatmár, Máramaros, Maros és Kolozs megye másik részére viszi el minden hónapban a friss lapszámot, amelyben a csodák lapulnak.
Közel harminc tehetséges erdélyi író, költő, illusztrátor szolgáltatja ezeket a csodákat havonta, közülük Bak Sárával, Balázs Imre Józseffel, Bertóti Johannával, Cseh Katalinnal, Jánosi Andreával, László Noémivel, Sikó-Barabási Eszterrel és Szőcs Margittal találkozhattak a fesztiválozók. A zenével, felolvasásokkal és visszaemlékezésekkel tarkított esemény legkisebb résztvevője a három hónapos Vilma volt, aki Sepsiszentgyörgyről érkezett, és a forgatag közepette is békésen lapult édesanyja, Sikó-Barabási Eszter ölében.
Elhangzott, hogy a Napsugár jövő márciusban ünnepli hatvanadik születésnapját a Kolozsvári Magyar Operában, ahova minden barátját, jelenlegi és egykori olvasóit várja. A megszokott rovatokkal jelentkező lapszám mellett januárban ünnepi kiadvánnyal is kedveskednek, amely dióhéjban mutatja be a folyóirat történetét: az alkalomra írt versek mellett régebbi illusztrációkat is beválogattak, igyekeztek úgy összeállítani, hogy lehetőleg minden jelenlegi szerző képviseltesse magát. Egy harmadikos kolozsvári kisdiák, Farkas Hunor Krisztián kedves megjegyzése is bekerült: „A Napsugár az én életem. Ha csődbe megy, nem tudom, mi lesz velem. De ez nem következik be.”
Tanulmány is született a jeles alkalomra: Fóris-Ferenczi Rita egyetemi hallgatókat és a Református Kollégium harmadikosait kérdezte meg a Napsugárhoz fűződő élményeikről, emlékeikről, a felmérés nyomán készült esszét a márciusi nagytalálkozón mutatják majd be. A jó hangulatú közönségtalálkozónak ugyan vége szakadt egy óra után, de a nap folyamán egyéb napsugaras tevékenységekbe is bekapcsolódhattak a kisebb-nagyobb gyerekek az asztaldísz-teremben, Bak Sára, Jánosi Andrea és Müller Kati is kezeskedett arról, hogy minden a legnagyobb rendben menjen, és sokféle alkotással térhessenek haza.
Játékosan, felolvasásokkal ötvözve ismerhették meg a Koinónia Kiadó három újdonságát a fesztiválozók: Szőcs Margit Madarász Béni, avagy az űrparittyás ajándéka, Markus Majaluoma Apa, mikor jön a Mikulás? és Kiss Bitay Éva Az erdő lakói című gyerekkönyvét, ugyanakkor Szőcs Margittal, Jankó Szép Yvette fordítóval és Guba-Kerekes Zsuzsa illusztrátorral is találkozhattak
Ferencz Zsombor Szabadság (Kolozsvár)