Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Losonczy Géza
8 tétel
2002. október 25.
"Románia részéről megfelelő készség van arra, hogy megnyissák a magyar kutatók előtt a Nagy Imre és társai snagovi fogságával kapcsolatos dokumentumokat őrző romániai archívumokat - jelentette ki Adrian Nastase miniszterelnök. Nagy Imrét és társait 1956. nov. 22-én szállították Romániába. A román főváros közelében lévő Snagov üdülőtelepen tartották házi őrizetben őket, majd 1957. áprilisában a román kommunista vezetés Nagy Imrét, Losonczy Gézát, Donáth Ferencet, Jánosi Ferencet, Szilágyi Józsefet, Tánczos Gábort és Fazekas Györgyöt kiadta a Kádár-rezsim bíróságának. Az akkori román titkosszolgálat Nagy Imréék minden lépését figyelte, beszélgetéseiket lehallgatta, feljegyzéseikről másolatot készített. Méray Tibor az 1956-os forradalomról tavaly román nyelven megjelent könyvéhez írt utószavában említette, hogy csak a román Nemzeti Levéltárban és az egykori román titkosszolgálat, a Securitate irattárában legalább 11 - egyenként 200-250 oldalas - dosszié található Nagy Imréről. /Nastase a Nagy Imre-dossziék kutathatóságáról. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 25./ "
2002. november 13.
"A magyarországi történészek számára van lehetőség arra, hogy a romániai levéltárakban, archívumokban is kutassanak a Nagy Imrével és társaival kapcsolatos dokumentumok után - jelentette ki nov. 12-én Ion Iliescu államfő. Bátorítani kell a magyar kutatókat, hogy vizsgálják ezeket a dokumentumokat. Természetesen, az archívumok használatára vonatkozó érvényes rendszabályokat be kell tartani. 1956-ban Valter Roman volt az összekötő a román és magyar kommunista vezetés között, ezért főként az ő emlékiratai mondhatnának sokat. Valter Roman emlékiratainak egy része megjelent, de a témával foglalkozó kutatók szerint az emlékiratok ki nem adott része Valter Roman fiának, Petre Romannak a birtokában vannak. Nagy Imrét és társait 1956. nov. 22-én szállították Romániába. A főváros közelében fekvő Snagov üdülőtelepen álló egykori pártüdülőkben tartották őket házi őrizetben, majd 1957 áprilisában a román kommunista vezetés Nagy Imrét, Losonczy Gézát, Donáth Ferencet, Jánosi Ferencet, Szilágyi Józsefet, Tánczos Gábort és Fazekas Györgyöt kiadta a Kádár-rezsim bíróságának. Az akkori román titkosszolgálat Nagy Imréék minden lépését figyelte, beszélgetéseiket lehallgatta, feljegyzéseikről másolatot készített. Méray Tibor a magyar forradalomról tavaly román nyelven, Bukarestben a Compania Kiadónál megjelent könyvéhez írt utószavában példaként említette, hogy csak a román Nemzeti Levéltárban és az egykori román titkosszolgálat, a Securitate irattárában legalább 11 - egyenként 200-250 oldalas - dosszié található Nagy Imréről. A szóban forgó levéltári anyaghoz magyar kutatók mindmáig nem fértek hozzá. /Kutathatók a Nagy Imre-dokumentumok. Ion Iliescu szerint bátorítani kell a magyar kutatókat. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 13./"
2005. november 10.
Magyarország idegen fegyverekkel hatalomra segített pártállami kormánya sok mindent ígért, míg végül a demokratikus szocializmust a nyílt megtorlással váltotta fel. Kádárék bosszúhadjáratot viseltek a nemzet ellen. Ezek a perek is koncepciós perek voltak, Kádáréknak a gyerek is ellenség volt, ha ellene fegyvert fogott. Kádár János november 21-én – Haynauhoz foghatóan – úgy fogalmazott, hogy ,,Most semmiféle demokráciáról nem lehet beszélni; most kemények leszünk!” Később a Szovjetunió felajánlotta csapatai kivonását, Kádár János ezt visszautasította. A szovjet hadsereg mellett a nemzetellenes karhatalom lett a Kádár-kormány legfőbb támasza. A Magyar Forradalmi Honvéd Karhatalom 1. ezrede a fővárosban november 8-án alakult meg, ÁVH-s tisztek alkották az állomány kétharmadát. November 21-re már 18 század szerveződött; 8 kizárólag volt belügyesből; vattakabátjukról csak pufajkásoknak nevezték őket. November 11-e után őket vetették be az ellenállók helyi csoportjai ellen. A honvéd karhatalom létrehozása november 30-ra fejeződött be. Budapesten 5500, vidéken 5000 főt számlált (75 százalékuk korábban is hivatásos katona, 5 százalék rendőr volt, míg 20 százalék a civilek soraiból jött). A karhatalmisták és a szovjet hadsereg együttes fellépése iszonyatosnak bizonyult: ők lőttek a tüntetők közé 1956 végén, illetve még 1957 elején is; Budapesten, Salgótarjánban, Miskolcon, Veszprémben, Zalaegerszegen, Kecskeméten és Pásztón. Az ÁVH feloszlatását hiába hagyta jóvá Kádár kormánya, decemberre a politikai rendőrség 80 százaléka az egykori ÁVH állományából került ki. November első napjaitól nem csak a Szovjetunióba történő deportálások voltak folyamatosak, de az őrizetbe vételek és letartóztatások is. 13-án az újpesti munkástanács és forradalmi bizottság tagjait, 33 személyt tartóztattak le, fogtak perbe, amelyben 10 halálos ítéletet mondtak ki. Decembertől jöttek a nagy letartóztatások, letartóztatták Gimes Miklóst, Bali Sándort, Rácz Sándort, a hódmezővásárhelyi sztrájkok szervezőit, Vaskó Andrást és Máté Istvánt. December 11-én törvényerejű rendelet jelent meg a halálos ítélettel járó statáriumról; másnap visszahozták az internálás intézményét és bevezették a gyülekezési tilalmat. December közepétől a kormány akasztatott is, mégpedig csupa kisembert. Miskolcon és Budapesten fegyverrejtegetés címén végezték ki Soltész Józsefet, illetve Minczér Józsefet. Ekkor ítélték el a Békés megyei Gyulavári községben szervezett megmozdulás résztvevőit: tizenkét személyt börtönbüntetésre, két személyt, egy fiatal lányt és egy katonatisztet halálra, az ítéletet 1957 februárjában hajtották végre. 1957. áprilisban 16, illetve 12 évi börtönbüntetésre ítélték az ÁVH vezetőit, Farkas Mihályt és Farkas Vladimírt, akkor, amikor egy munkás büntetése fegyverrejtegetés miatt halál volt. Fegyverrejtegetés címén többségükben munkásokat ítéltek el; áprilisban Kardos Lászlót, májusban Bibó Istvánt és Tildy Zoltánt tartóztatták le. A május 6-án kezdődő perben Eörsi István írót 8 évre, Angyal Istvánt halálra ítélték. Ebben a hónapban ítélték el a Rádió ostromában részt vevőket; júniusban a miskolci forradalmárokat. Egerben a Katonai Tanács 14 tagját ítélték el. Augusztusban az edelényi munkástanács tagjainak ügyét tárgyalták, és hét inácsi parasztembert végeztek ki, a nemzeti bizottság vezetőit. A forradalmi eseményekben való részvételük miatt a tiszti igazolóbizottság májusi jelentését követően 21 tisztet végeztek ki. 1957 januárjában újabb letartóztatások voltak (Háy Gyula, Zelk Zoltán, Lengyel Balázs, Tardos Tibor, Novobáczky Sándor, Lőcsei Pál, Gyurkó László); a Magyar Írók Szövetségét, a Magyar Újságírók Országos Szövetségét, a művészeti szövetségeket pedig betiltották. Röpcédula, illegális sajtótermék, fegyver rejtegetése elég volt a halálos ítélethez. (Február elején emiatt végezték ki a Batonai testvéreket.) Január 19-én végezték ki Dudás Józsefet s Szabó Jánost. Február 18-án a Fővárosi Bíróságon kezdték meg a megtorlás egyik hírhedt perét. Gyilkosság és illegális sajtótermék megjelentetése volt a vád Tóth Ilona orvostanhallgató és társai, a Péterffy Sándor utcai kórházban berendezkedett ellenállók (Gáli József, Gyöngyösi Miklós, Gönczi Ferenc, Bagó Gyula, Lukács József, Kéri Sándor, Kovács Ferenc, Mátéffy Csaba János, Obersovszky Gyula és Pribelszki István) ügyében. A halálos ítéletet Tóth Ilonán, Gönczi Ferencen, Kovács Ferencen, Gyöngyösi Miklóson június végén hajtották végre. Gáli 15 évet, Obersovszky életfogytiglant kapott. (Azóta több szakértő is megerősítette, nem bizonyított, hogy Tóth Ilona orvostanhallgatónő meggyilkolt volna egy sebesült ávóst.) Kádár szerint legalább 400–500 ellenforradalmár-gyanús személyt kell összeszedni, Földes László még többet: néhány ezret szeretett volna lefogva látni. A statisztikák szerint január és február közepe között 559 személyt internáltak, február 16.–március 16. között 2652 személyt. Miskolcon Mikulás Gábor és társai tárgyalása volt – az ítélet rendkívül súlyos, öt személyen végrehajtották a halálos ítéletet, a többiek életfogytiglanit, 5, 15, 10, 7, 3, illetve 1 év börtönbüntetést kaptak, 400-an kerültek börtönbe és 10 000-től vették vissza a rendfokozatot. Tizennyolc író – többségében a népi írók – levélben fordult Kállai Gyulához a letartóztatott írók: Varga Domokos, Molnár Zoltán, Fekete Gyula, Tóbiás Áron, Déry Tibor, Háy Gyula és Zelk Zoltán érdekében, ennek ellenére az íróperekben évekre szóló börtönbüntetéseket szabtak ki. Kivégezték Prezsmayer Ágostont, aki Maléter összekötője volt a Kilián laktanyában. A kommunista pártok november 12–19-i moszkvai tanácskozása idején ítélték el Déryéket, letartóztatták Ádám Györgyöt és Kosáry Domokost, utóbbit a katonai bíróság 1958. június 18-án 4 évi börtönre ítélte. November–decemberben kivégezték a Széna téri és a Corvin-közi felkelők vezetőinek egy részét: Ekrem Kemalt, Bán Róbertet, Iván Kovács Lászlót, Pálinkás őrnagyot, aki kiszabadította Mindszentyt. Ítélet született Földes Gábor és 12 társa ügyében (Földes színész-rendező, Gulyás Lajos lelkész, Tihanyi Árpád tanító győri ávéhásokat mentettek meg!); súlyos börtönbüntetéssel zárult a Központi Munkástanács vezetőinek pere, és tisztázatlan körülmények között december 21-én a Gyorskocsi utcai vizsgálati fogságban meghalt Losonczy Géza. 1958. január 18-án megtörtént a vádemelés Nagy Imre és társai ellen. Röviddel előtte végezték ki Brusznyay Árpád tanárt, aki a veszprémi Nemzeti Bizottságnak volt az elnöke. A hatalom továbbra sem válogatott. Február elején halálra ítélték majd kivégezték Renner Pétert. A Nagy Imréék perében hozott júniusi ítéletig halálra ítélték a Csepeli Nemzetőrség parancsnokát és társait, két tisztet, egy honvédet, egy mérnököt, egy bányászt és egy csapost: a nagytétényi Nemzeti Bizottság és Nemzetőrség vezetőit, egy csepeli munkás két gyilkosát, Balogh Lászlót és társait; az óbudai katonai ellenállás három tisztjét; április 24-én kivégezték a Nagy Imre-per vádlottját, Szilágyi Józsefet. Emellett számtalan súlyos ítélet született Sándor András, Lőcsei Pál, az esztergomi Nemzeti Tanács és munkástanácsok tagjai, a Honvéd Kórház vezetői, Kéri József, Győr-Sopron megye főügyészének ügyében. (…)(részlet) /Lipcsey Ildikó: Ötvenhat után: Megtorló szervezetek, koncepciós perek. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 10./
2008. június 16.
Ötven éve, 1958. június 16-án végezték ki Nagy Imrét, az 1956-os forradalom miniszterelnökét és vádlott-társait. November 4-én hajnalban, drámai rádióbeszédben jelentette be a szovjet inváziót, majd több társával a jugoszláv követségen kért menedékjogot. November 22-én Kádár János menlevelével elhagyták a követséget, ezután a szovjetek őrizetbe vették őket, majd a romániai Snagovban „házi őrizetbe”, fogságba kerültek. A tisztségéről lemondani nem hajlandó Nagy Imre nem egyezkedett az új rendszerrel. 1957 áprilisában hozták Budapestre, ahol 1958. február 6-án, a nyilvánosság teljes kizárásával bíróság elé állították. A minden együttműködést megtagadó, nyílt tárgyalást követelő Szilágyi József ügyét elkülönítették és 1958. április 22-én halálra ítélték, két nappal később kivégezték. Losonczy Géza, Nagy Imre államminisztere a börtönben éhségsztrájkba kezdett, és 1957 végén máig tisztázatlan körülmények között meghalt. A többi vádlott pere június 9-én folytatódott. 1958. június 15-én a Legfelső Bíróság Vida Ferenc vezette Népbírósági Tanácsa Nagy Imrét halálra és teljes vagyonelkobzásra ítélte. Donáth Ferencet, az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának volt tagját 12 évi börtönre, Gimes Miklós újságírót halálra, Tildy Zoltán volt köztársasági elnököt, a Nagy Imre kormány államminiszterét 6 évi börtönre, Maléter Pál honvédelmi minisztert halálra, Kopácsi Sándort, a nemzetőrség helyettes parancsnokát életfogytiglani börtönre, Jánosi Ferencet 8 évi, Vásárhelyi Miklóst, a kormány sajtófőnökét 5 évi börtönre ítélték. Másnap hajnalban a Gyűjtőfogház udvarán kivégezték Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimes Miklóst, a holttesteket előbb a börtön udvarán földelték el, majd 1961-ben az Új Köztemető 301-es parcellájának egyik jeltelen sírjába temették, a nyilvántartásba hamis neveket jegyeztek be. A holttestek kihantolása és azonosítása 1989 márciusában kezdődött meg, Nagy Imre és társainak 1989. június 16-i újratemetése a rendszerváltás jelképes eseménye lett. A Fidesz és várhatóan a KDNP sem képviselteti magát azon a parlamenti emlékülésen, amelyre Gyurcsány Ferenc hívta meg június 16-ra a magyarországi parlamenti pártok elnökeit. A Nagy Imre és mártírtársai kivégzésének 50. évfordulóján rendezendő emlékülésen Sólyom László köztársasági elnök sem lesz jelen. Az SZDSZ képviseletében Fodor Gábor pártelnök vesz részt a parlamenti emlékülésen, az MDF részéről pedig Boross Péter országgyűlési képviselő. /50 éve végezték ki Nagy Imrét és társait. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 16./
2008. szeptember 10.
Budapesten, az Országos Széchényi Könyvtárban szeptember 10-én bemutatják a Nagy Imre-per anyagát tartalmazó DVD-t. A DVD-n a fél évszázaddal ezelőtti per valamennyi tárgyalási napjának jelenleg hozzáférhető hangfelvételei, iratai megtalálhatók – mondta Szabó Csaba, a Magyar Országos Levéltár (MOL) főigazgató-helyettese. A 70 órányi hanganyag mellett több száz oldalnyi eredeti dokumentum, továbbá mintegy másfél száz oldalon négy történész tanulmánya is felkerült az adathordozóra. A Nagy Imre-per első szakaszában az 1958. február 5–6-i tárgyalásokon a vádlottakat hallgatták meg, majd félbeszakadt az eljárás. Szilágyi József ügyét elkülönítették és áprilisban több tárgyalást követően halálra ítélték, majd 24-én kivégezték. Június 9-én folytatódott a bírósági eljárás, de ekkor már nem volt a vádlottak között Szilágyi Józsefen túl az 1957 decemberében elhunyt Losonczy Géza sem. A forráskiadvány tudományos igényű, egységes egészében tartalmazza az eljárás fellelhető dokumentumait. /Bemutatják a Nagy Imre-per anyagát tartalmazó DVD-t. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 10./
2012. május 29.
Kádár János megdicsőülése
Május 26-án, szombaton egy 200-300 főnyi csoport emlékezett Kádár János születésének százéves évfordulójára a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben. Türelmet erőltettem magamra és végignéztem – természetesen az ATV csatornán.
A buzgó agg komcsi ősmaradványok emlékeztek és értékeltek. Visszavittek az időben, és bámultam az emberi lélek torzultságát és a megállítani szándékozó időt, amelyet múltnak hittem. A vörös kendőket stólaként viselők között ott volt Biszku Béla, Berecz János, Horváth László, akiket még megőrzött emlékezőknek a kádári gulyáskommunizmus sötét nyugalma.
Kádár gipszszobra a vörös márvány sír felett díszelgett, és Moldova György Kossuth-díjas író leplezte le, megsimogatva a gipszfejet. Hiányoztak viszont a kapitalistákká vedlett kommunisták, lévén ők igen óvatos és előrelátó emberek. Szanyi Tibor sem volt ott, amin csak, kijelentését ismerve, csodálkozom: „Egy politikus mértéke az, hogy ténykedése folytán összességében jobb lett-e a világ? Kádár János esetében az én válaszom: igen.”
Hanem Moldova György – valamikor Sepsiszentgyörgy is vendégül látta – „értékelésében” ugyancsak kitett magáért. Nem restellte „proletár szentnek” nevezni Kádárt. Nem átallotta a kádári barakkot a 20. századi Magyarország legjobb szakaszának nevezni (Mert akkor mindenkinek volt munkahelye, lakása... Mintha a hazai nosztalgiázókat hallanám.) Volt képe Kádár történelmi helyét Szent István, Mátyás király és Kossuth Lajos mellett kijelölni, sőt a mai Magyarországot érdemtelennek tartani a pártfőtitkár emlékéhez.
Nos, ennyi talán elég egy Kossuth-díjas írótól. Ne idézzük tovább. Olvassunk bele inkább Kádár búcsúbeszédébe, amelyet testileg, szellemileg leromlottan elmondott a pártfunkcionáriusok előtt 1989-ben. Csak néhány – még épkézláb – mondatát idézem ennek a levitézlett szovjet helytartónak. „(...) mert az első vád az ‘56-os átállásom után az volt ellenem, hogy én szovjet ügynök vagyok. De én nem voltam szovjet ügynök, ezt teljes felelősséggel kijelentem Önöknek, és tudom bizonyítani is (a bizonyítás elmaradt, P. A.). Akkor a következő vád az volt ellenem, hogy: hogyhogy a szovjet területen voltam?
Azt nem tudom, hogy miért engedtek először oda. Mi úgy hívjuk, hogy Kárpátalja. Ők meg úgy hívják, hogy Kárpát-Ukrajna. (Ejnye, Kádár elvtárs, szabad ilyent mondani a Nagy Testvér jogos területéről?! P. A.). (...) mert azt is tudta, amikor 27-én aláírta a segítségnyújtási kérelmet (Mármint Hegedüs miniszterelnök ‘56-ban, amit Hegedüs tagad. Állítólag Gerő hamisította a ‘89 után „áttért” Hegedüs nevét a kérésre, P. A.), hogy a szovjet kormány akár szovjet földön van, akárhol, ragaszkodik a miniszterelnök aláírásához, hogy beavatkozzon. (...)
De az ők kívánságuk szerint (A jugoszláv követségen menedéket kérő és kapó Nagy Imre-csoportról van szó, P. A.) ha én írásban kötelezettséget vállalok, akkor – és nem kérek ellenvéleményt az oroszoktól – hogy biztonságukról gondoskodom, akkor politikailag tarthatatlan helyzetbe kerülök, hisz de facto elismerem a forradalmi munkás-parasztkormány törvénytelenségét. (Azt mind belföldön, mind külföldön tudták, hogy nem legális kormány, P. A.). Márpedig két ember (Nagy Imre és Losonczi Géza) igénye az volt, hogy szabadon lakásukba távozhassanak. Én ezt nem teljesíthettem.
(Rendben, de akkor miért ígérték meg mégis, és miért árulták el a szovjetnek hazaindulásuk időpontját, akik kilökve a kísérőt, egyszerűen a képmutató Kádár árulásával elfoghatták a forradalmi kormány tagjait? P. A.).
Kádár jellemzéséhez – befejezésül – emlékeztetünk 1956. november 26-án elhangzott nagylelkű ígéretére, amelyben büntetlenséget ígért a „tömegmegmozdulásokban” résztvevőknek, kilátásba helyezve ugyanakkor az ellenforradalmárok és ellenforradalmi uszítók felelősségre vonását. (Íme az a kétpólusú beszéd, amely inkább V. László királyhoz teszi méltóvá – persze törpeméretben – Kádárt a király Hunyadi Lászlónak tett csalárd ígérete miatt.) Nem a magyar történelem egyik nagyja Kádár, Moldova elvtárs, hanem szégyene, sok magyar ember haláláért felelős helytartója a szovjet birodalomnak! Fordítson tehát a szaván: nem Magyarország nem méltó Kádár Jánoshoz, hanem Kádár János (és vele Ön is) nem méltó a magyar néphez, a magyar nemzethez
Puskás Attila
A szerző volt ‘56-os elítélt. Krónika (Kolozsvár)
Május 26-án, szombaton egy 200-300 főnyi csoport emlékezett Kádár János születésének százéves évfordulójára a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben. Türelmet erőltettem magamra és végignéztem – természetesen az ATV csatornán.
A buzgó agg komcsi ősmaradványok emlékeztek és értékeltek. Visszavittek az időben, és bámultam az emberi lélek torzultságát és a megállítani szándékozó időt, amelyet múltnak hittem. A vörös kendőket stólaként viselők között ott volt Biszku Béla, Berecz János, Horváth László, akiket még megőrzött emlékezőknek a kádári gulyáskommunizmus sötét nyugalma.
Kádár gipszszobra a vörös márvány sír felett díszelgett, és Moldova György Kossuth-díjas író leplezte le, megsimogatva a gipszfejet. Hiányoztak viszont a kapitalistákká vedlett kommunisták, lévén ők igen óvatos és előrelátó emberek. Szanyi Tibor sem volt ott, amin csak, kijelentését ismerve, csodálkozom: „Egy politikus mértéke az, hogy ténykedése folytán összességében jobb lett-e a világ? Kádár János esetében az én válaszom: igen.”
Hanem Moldova György – valamikor Sepsiszentgyörgy is vendégül látta – „értékelésében” ugyancsak kitett magáért. Nem restellte „proletár szentnek” nevezni Kádárt. Nem átallotta a kádári barakkot a 20. századi Magyarország legjobb szakaszának nevezni (Mert akkor mindenkinek volt munkahelye, lakása... Mintha a hazai nosztalgiázókat hallanám.) Volt képe Kádár történelmi helyét Szent István, Mátyás király és Kossuth Lajos mellett kijelölni, sőt a mai Magyarországot érdemtelennek tartani a pártfőtitkár emlékéhez.
Nos, ennyi talán elég egy Kossuth-díjas írótól. Ne idézzük tovább. Olvassunk bele inkább Kádár búcsúbeszédébe, amelyet testileg, szellemileg leromlottan elmondott a pártfunkcionáriusok előtt 1989-ben. Csak néhány – még épkézláb – mondatát idézem ennek a levitézlett szovjet helytartónak. „(...) mert az első vád az ‘56-os átállásom után az volt ellenem, hogy én szovjet ügynök vagyok. De én nem voltam szovjet ügynök, ezt teljes felelősséggel kijelentem Önöknek, és tudom bizonyítani is (a bizonyítás elmaradt, P. A.). Akkor a következő vád az volt ellenem, hogy: hogyhogy a szovjet területen voltam?
Azt nem tudom, hogy miért engedtek először oda. Mi úgy hívjuk, hogy Kárpátalja. Ők meg úgy hívják, hogy Kárpát-Ukrajna. (Ejnye, Kádár elvtárs, szabad ilyent mondani a Nagy Testvér jogos területéről?! P. A.). (...) mert azt is tudta, amikor 27-én aláírta a segítségnyújtási kérelmet (Mármint Hegedüs miniszterelnök ‘56-ban, amit Hegedüs tagad. Állítólag Gerő hamisította a ‘89 után „áttért” Hegedüs nevét a kérésre, P. A.), hogy a szovjet kormány akár szovjet földön van, akárhol, ragaszkodik a miniszterelnök aláírásához, hogy beavatkozzon. (...)
De az ők kívánságuk szerint (A jugoszláv követségen menedéket kérő és kapó Nagy Imre-csoportról van szó, P. A.) ha én írásban kötelezettséget vállalok, akkor – és nem kérek ellenvéleményt az oroszoktól – hogy biztonságukról gondoskodom, akkor politikailag tarthatatlan helyzetbe kerülök, hisz de facto elismerem a forradalmi munkás-parasztkormány törvénytelenségét. (Azt mind belföldön, mind külföldön tudták, hogy nem legális kormány, P. A.). Márpedig két ember (Nagy Imre és Losonczi Géza) igénye az volt, hogy szabadon lakásukba távozhassanak. Én ezt nem teljesíthettem.
(Rendben, de akkor miért ígérték meg mégis, és miért árulták el a szovjetnek hazaindulásuk időpontját, akik kilökve a kísérőt, egyszerűen a képmutató Kádár árulásával elfoghatták a forradalmi kormány tagjait? P. A.).
Kádár jellemzéséhez – befejezésül – emlékeztetünk 1956. november 26-án elhangzott nagylelkű ígéretére, amelyben büntetlenséget ígért a „tömegmegmozdulásokban” résztvevőknek, kilátásba helyezve ugyanakkor az ellenforradalmárok és ellenforradalmi uszítók felelősségre vonását. (Íme az a kétpólusú beszéd, amely inkább V. László királyhoz teszi méltóvá – persze törpeméretben – Kádárt a király Hunyadi Lászlónak tett csalárd ígérete miatt.) Nem a magyar történelem egyik nagyja Kádár, Moldova elvtárs, hanem szégyene, sok magyar ember haláláért felelős helytartója a szovjet birodalomnak! Fordítson tehát a szaván: nem Magyarország nem méltó Kádár Jánoshoz, hanem Kádár János (és vele Ön is) nem méltó a magyar néphez, a magyar nemzethez
Puskás Attila
A szerző volt ‘56-os elítélt. Krónika (Kolozsvár)
2015. június 18.
Az ötvenhatos vértanúk emléknapja 57 évvel a kivégzések után
Az 1956-os miniszterelnök Nagy Imréről és mártírtársairól, a forradalmat követő megtorlás áldozatairól emlékezett meg kedden, az ötvenhatos vértanúk emléknapján Magyarország.
Az 1958. június 16-án kivégzett Nagy Imrét és mártírtársait, Maléter Pál honvédelmi minisztert, Gimes Miklós újságírót, az 1958. április 24-én kivégzett Szilágyi Józsefet, Nagy Imre titkárságvezetőjét és az 1957. december 21-én a börtönben elhunyt Losonczy Gézát, a Nagy Imre-kormány államminiszterét 1989. június 16-án helyezték végső nyugalomra az Új köztemető 301-es parcellájában. A koncepciós perek áldozatainak rehabilitációja és az újratemetés a rendszerváltó időszak szimbolikus és katartikus eseménye volt.
Nagy Imrét, az 1956. évi forradalom és szabadságharc törvényes miniszterelnökét, Maléter Pált, a forradalom honvédelmi miniszterét és Gimes Miklós újságírót – törvénysértő ítélet után – 1958. június 16-án végezték ki Budapesten. Az 1958 februárjában elnapolt büntetőpert a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa Vida Ferenc elnökletével június 9. és 15. között folytatta le. A zárt tárgyalás végén Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimes Miklóst halálra, Kopácsi Sándort életfogytiglani, Donáth Ferencet 12 évi, Jánosi Ferencet 8 évi, Tildy Zoltánt 6 évi, Vásárhelyi Miklóst 5 évi börtönre ítélték.
A törvénysértő per vádlottjai közül Losonczy Géza 1957 végén a börtönben, tisztázatlan körülmények között halt meg, Szilágyi József ügyét elkülönítve tárgyalták, őt már 1958. április 24-én kivégezték. A kivégzettek holttestét a börtönudvaron betonba ágyazták, majd 1961-ben titokban átvitték a Rákoskeresztúri új köztemető 301-es parcellájába.
Az Igazságügyi Minisztérium közleményét a „Nagy Imre és társai ellen lefolytatott büntetőeljárásról és az ítéletről" 1958. június 17-én hozták nyilvánosságra, és ekkor jelentették be Szilágyi József és Losonczy Géza halálát is. A hírre számos nyugati országban tüntettek a magyar és a szovjet követségek előtt, az Egyesült Államok tiltakozott Nagy Imre és társai kivégzése miatt.
Harminc év után kért rehabilitáció
A kivégzések harmincadik évfordulóján, 1988-ban a Történelmi Igazságtétel Bizottság (TIB) felhívást intézett a társadalomhoz az 1956 utáni megtorlás áldozatainak erkölcsi, politikai és jogi rehabilitációja érdekében. A köztemetőben június 16-án mintegy négyszázan koszorút helyeztek el a 301-es parcellában, és felolvasták a 244 kivégzett névsorát, ugyanezen a napon a párizsi Père-Lachaise temetőben a családtagok jelenlétében felavatták Nagy Imre jelképes sírját.
Az állampárt 1988-ban kegyeleti kérdésnek minősítette az ügyet, kapcsolatba lépett az ellenzékkel, a családtagokkal. 1989. január 28-án Pozsgay Imre államminiszter, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága Politikai Bizottságának (MSZMP KB PB) tagja egy rádióinterjúban kifejtette, hogy az MSZMP KB történelmi albizottsága a kutatások alapján „népfelkelésnek látja azt, ami 1956-ban történt; egy oligarchisztikus és a nemzetet is megalázó uralmi forma elleni felkelésnek", valamint hogy „1956 nem ellenforradalom volt, hanem egy nemzeti érzékenységében, önbecsülésében a diktatúra által megtiport nép jogos felkelése, népfelkelés".
1989 áprilisában ötnapi kutatás után valamennyi mártír földi maradványai előkerültek: arccal lefelé találták őket, kátránypapírba csomagolva. A TIB követelte, hogy a kormány tegye közzé a kivégzettek névsorát, nevüket közös emlékmű őrizze. 1989 áprilisában Németh Miklós kormányfő javasolta, hogy a temetés kormányzati lépés is legyen. Politikai felülvizsgálatról és a megbékélésről szóló kormánynyilatkozatról döntöttek.
Felmentették az elítélteket
1989. június 16-án Budapesten – ahogy akkor nevezték – a nemzeti gyász és megemlékezés napján, a gyász fekete és fehér színeinek drapériájával bevont Műcsarnok lépcsőjén ravatalozták fel Nagy Imre, Maléter Pál, Gimes Miklós, Losonczy Géza és Szilágyi József koporsóját, valamint a tragédia minden mártírját és hősi halottját jelképező hatodik, üres koporsót.
A kormány és az ellenzék közös szervezésében tartott gyászszertartáson mintegy 250 ezer ember búcsúzott a mártíroktól. Az ünnepélyes újratemetést az Új köztemető 301-es parcellájában tartották, ott, ahol a mártírok földi maradványait megtalálták. A temetőben a családtagok, a harcostársak és a barátok koszorúinak elhelyezése után felolvasták a kivégzettek névsorát. A síroknál a család által felkértek mondtak búcsúbeszédet, végül a különböző felekezetek papjai ökumenikus imát mondtak, és megáldották a 301-es parcellát.
A Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa 1989. július 6-án, azon a napon, amikor Kádár János meghalt, a legfőbb ügyész törvényességi óvása nyomán Nagy Imre és társai ítéletét hatályon kívül helyezte, az elítélteket bűncselekmény hiányában felmentette.
Krónika (Kolozsvár)
Az 1956-os miniszterelnök Nagy Imréről és mártírtársairól, a forradalmat követő megtorlás áldozatairól emlékezett meg kedden, az ötvenhatos vértanúk emléknapján Magyarország.
Az 1958. június 16-án kivégzett Nagy Imrét és mártírtársait, Maléter Pál honvédelmi minisztert, Gimes Miklós újságírót, az 1958. április 24-én kivégzett Szilágyi Józsefet, Nagy Imre titkárságvezetőjét és az 1957. december 21-én a börtönben elhunyt Losonczy Gézát, a Nagy Imre-kormány államminiszterét 1989. június 16-án helyezték végső nyugalomra az Új köztemető 301-es parcellájában. A koncepciós perek áldozatainak rehabilitációja és az újratemetés a rendszerváltó időszak szimbolikus és katartikus eseménye volt.
Nagy Imrét, az 1956. évi forradalom és szabadságharc törvényes miniszterelnökét, Maléter Pált, a forradalom honvédelmi miniszterét és Gimes Miklós újságírót – törvénysértő ítélet után – 1958. június 16-án végezték ki Budapesten. Az 1958 februárjában elnapolt büntetőpert a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa Vida Ferenc elnökletével június 9. és 15. között folytatta le. A zárt tárgyalás végén Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimes Miklóst halálra, Kopácsi Sándort életfogytiglani, Donáth Ferencet 12 évi, Jánosi Ferencet 8 évi, Tildy Zoltánt 6 évi, Vásárhelyi Miklóst 5 évi börtönre ítélték.
A törvénysértő per vádlottjai közül Losonczy Géza 1957 végén a börtönben, tisztázatlan körülmények között halt meg, Szilágyi József ügyét elkülönítve tárgyalták, őt már 1958. április 24-én kivégezték. A kivégzettek holttestét a börtönudvaron betonba ágyazták, majd 1961-ben titokban átvitték a Rákoskeresztúri új köztemető 301-es parcellájába.
Az Igazságügyi Minisztérium közleményét a „Nagy Imre és társai ellen lefolytatott büntetőeljárásról és az ítéletről" 1958. június 17-én hozták nyilvánosságra, és ekkor jelentették be Szilágyi József és Losonczy Géza halálát is. A hírre számos nyugati országban tüntettek a magyar és a szovjet követségek előtt, az Egyesült Államok tiltakozott Nagy Imre és társai kivégzése miatt.
Harminc év után kért rehabilitáció
A kivégzések harmincadik évfordulóján, 1988-ban a Történelmi Igazságtétel Bizottság (TIB) felhívást intézett a társadalomhoz az 1956 utáni megtorlás áldozatainak erkölcsi, politikai és jogi rehabilitációja érdekében. A köztemetőben június 16-án mintegy négyszázan koszorút helyeztek el a 301-es parcellában, és felolvasták a 244 kivégzett névsorát, ugyanezen a napon a párizsi Père-Lachaise temetőben a családtagok jelenlétében felavatták Nagy Imre jelképes sírját.
Az állampárt 1988-ban kegyeleti kérdésnek minősítette az ügyet, kapcsolatba lépett az ellenzékkel, a családtagokkal. 1989. január 28-án Pozsgay Imre államminiszter, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága Politikai Bizottságának (MSZMP KB PB) tagja egy rádióinterjúban kifejtette, hogy az MSZMP KB történelmi albizottsága a kutatások alapján „népfelkelésnek látja azt, ami 1956-ban történt; egy oligarchisztikus és a nemzetet is megalázó uralmi forma elleni felkelésnek", valamint hogy „1956 nem ellenforradalom volt, hanem egy nemzeti érzékenységében, önbecsülésében a diktatúra által megtiport nép jogos felkelése, népfelkelés".
1989 áprilisában ötnapi kutatás után valamennyi mártír földi maradványai előkerültek: arccal lefelé találták őket, kátránypapírba csomagolva. A TIB követelte, hogy a kormány tegye közzé a kivégzettek névsorát, nevüket közös emlékmű őrizze. 1989 áprilisában Németh Miklós kormányfő javasolta, hogy a temetés kormányzati lépés is legyen. Politikai felülvizsgálatról és a megbékélésről szóló kormánynyilatkozatról döntöttek.
Felmentették az elítélteket
1989. június 16-án Budapesten – ahogy akkor nevezték – a nemzeti gyász és megemlékezés napján, a gyász fekete és fehér színeinek drapériájával bevont Műcsarnok lépcsőjén ravatalozták fel Nagy Imre, Maléter Pál, Gimes Miklós, Losonczy Géza és Szilágyi József koporsóját, valamint a tragédia minden mártírját és hősi halottját jelképező hatodik, üres koporsót.
A kormány és az ellenzék közös szervezésében tartott gyászszertartáson mintegy 250 ezer ember búcsúzott a mártíroktól. Az ünnepélyes újratemetést az Új köztemető 301-es parcellájában tartották, ott, ahol a mártírok földi maradványait megtalálták. A temetőben a családtagok, a harcostársak és a barátok koszorúinak elhelyezése után felolvasták a kivégzettek névsorát. A síroknál a család által felkértek mondtak búcsúbeszédet, végül a különböző felekezetek papjai ökumenikus imát mondtak, és megáldották a 301-es parcellát.
A Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa 1989. július 6-án, azon a napon, amikor Kádár János meghalt, a legfőbb ügyész törvényességi óvása nyomán Nagy Imre és társai ítéletét hatályon kívül helyezte, az elítélteket bűncselekmény hiányában felmentette.
Krónika (Kolozsvár)
2016. október 18.
Jókai Anna: Ne essünk teljes nemzeti amnéziába! A harc még nem ért véget...
KOMÁROM. A mi csillagunk: 1956 címmel ünnepi estet rendezett az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 60. évfordulója tiszteletére a Széchenyi István polgári társulás, a Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület, valamint a Csemadok komáromi alapszervezete október 17-én este a komáromi Kultúrpalota dísztermében.
A megemlékezés díszvendége Czimbalmosné Molnár Éva, Magyarország rendkívüli és meghatalmazott szlovákiai nagykövete volt. A rendezvényen a dél-komáromi önkormányzat és a Kecskés László Társaság képviselői is tiszteletüket tették. Az est szónoka, Jókai Anna, a Nemzet Művésze, kétszeres Kossuth-díjas és József Attila-díjas magyar író-költő félórás észhez és szívhez szóló beszédében hajdani fegyvertelen, ám hiteles szemtanúként szólt az eseményekről. „Nekem 1956-ban nem volt fegyver a kezemben. Egy párhónapos gyermek anyja voltam, egy albérleti szobában laktam. A két szememmel láttam és a zsigereimben éreztem, hogy mi történik. Szegény voltam, mint a templom egere. Az akkori Vöröskereszthez jelentkeztem segítőnek” – idézte fel a 60 évvel ezelőtti életét. Mint mondta, 1956 után lett megbízhatatlan elem Magyarországon.
Arról is szólt, hogy bár a Lehoczky nevű köpönyegforgató főnöke az 1956-os forradalom kitörésekor még azt hangoztatta, hogy Kádár nagyobb gazember, mint amilyen Rákosi volt, ám amikor az oroszok bejöttek Magyarországra, elsőként lépett be a megalakuló kommunista pártba. Amikor igazságszerető emberként emiatt kérdőre vonta főnökét, letagadta, amit korábban állított. Őt csak azért nem rúgták ki, mert éppen a második gyermekét várta. „Nem is álmodhattam arról, hogy valaha tanár, nem hogy olyan író legyek, akit ilyen megtisztelő szeretettel fogadnak“ – jegyezte meg.
Az ELTE levelező tagozatán 1961-ben magyar-történelem szakos diplomát szerzett. Negyvenkét éves korától, azaz 1974 óta szabadfoglalkozású íróként csak az írói hivatásnak él. „Miután 1956-ban elfelejtettek kirúgni, a főiskolán maradhattam, kaptam egy tanári diplomát. Így lettem tanár, aztán valahogy a Jóisten tenyeréből, az emberek szeretetéből és az ubul-természetemnek köszönhetően, hogy amit igaznak tartok, azért mindig harcolok, végül is író lett belőlem“ – mondta el.
Hangsúlyozta: 1956 nagyon sok hőst termelt ki. „Olyan hősöket, akiknek a nevét sem nagyon ismerjük. Meg vagyok győződve arról, hogy még most is nagyon sok ember lelkét nyomasztja mindaz, ami akkoriban történt“ – fejtette ki. Ikerforradalmaknak nevezte az 1848/49-es, illetve az 1956-os forradalmat és szabadságharcot, s párhuzamot is vont a két esemény között. Kiemelte: mindkét forradalom idején a nagyhatalmak érdekei számítottak, akárcsak manapság. „A magyaroknak soha senki sem segített. Mi, magyarok mindig magunkra voltunk utalva... Mindig éltek köztünk árulók, közönyösek és az igazságukért bármi áron kiálló hősök, akikre emlékeznünk kell! Ne essünk teljes nemzeti amnéziába! Nem szabad elfelednünk azt, hogy ki mikor mit tett és hová tartozott!“ – figyelmeztetett.
Sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy Nagy Imrének és társainak több mint 30 évet kellett várniuk arra, hogy végre a Hősök terén felravatalozhassák őket. 1989. február 14-én a Történelmi Igazságtétel Bizottsága az Igazságügyi Minisztériummal megállapodott abban, hogy az áldozatok újratemetése június 16-án lesz. Az MSZMP a temetést végül azzal a kitétellel engedélyezte, hogy az legyen a "nemzeti megbékélés napja". 1989. június 16-án tehát megadták a végtisztességet Budapesten az 1956-os forradalom mártírjainak: újratemették az 1958. június 16-án kivégzett Nagy Imre volt kormányfőt, Maléter Pál egykori honvédelmi minisztert, Gimes Miklós újságírót, valamint az 1958 áprilisában kivégzett Szilágyi Józsefet, Nagy Imre titkárságvezetőjét és az 1957 végén a börtönben meghalt Losonczy Gézát, a Nagy Imre-kormány államminiszterét. A Hősök terén tartott gyászszertartás majd az azt követő rákoskeresztúri temetés a magyar rendszerváltás katartikus eseménye volt, amely egyben a szocialista korszak végét is jelképezte.
„Tartozunk egy generációnak azzal, hogy fénykörbe emeljük” – fogalmazott a szónok. „Fel a szívekkel! Ez a mai ifjúság feladata. Nehogy még egyszer átfújjon a lyukas magyar zászlón a november negyedikei hideg szél!” – zárta ünnepi beszédét Jókai Anna. Ráadásként saját Krónikásének 1956–2006 több szólamban című művéből idézett: „A Bárány történetünket beírta már a Könyvbe/ pecséttel lezárta kereszttel jelölte/ törölhetetlen onnan mindörökre/ Erre csörög Euro, arra lyukas mogyoró/ kendővel a szemeden bujócskázni mire jó?/ Új játékban hej-haj te légy a fogó!“. Utalva arra is, hogy „kényszerű szétszakítottságunkban még nem ért véget a harcunk, tehát az örök isteni igazságért, Magyarországért, a magyarságért tovább kell harcolnunk“.
Az est során az is elhangzott, hogy 464 évvel ezelőtt éppen ezen a napon vonult el a török Eger alól: „Akkor Dobó védte Európát, ma Magyarország teszi ugyanezt”.
Az évfordulóhoz méltó kultúrműsorban fellépett a helyi Concordia Vegyeskar Stubendek István karnagy vezényletével, Nemcsák Károly Jászai Mari-díjas érdemes művész, a budapesti József Attila Színház igazgatója, továbbá a Komáromi Jókai Színház két Örökös Tagja, Boráros Imre Kossuth-díjas színművész és Dráfi Mátyás Jászai Mari-díjas érdemes művész, valamint Tarics Péter, illetve a műsor zenei részében Bősi Szabó László aranykoszorús énekművész és Mészáros Tamás énekes-előadóművész.
Az est fényét egyebek mellett a Bánk bán opera „Hazám hazám” című áriája, Szép Ernő Imádság, Márai Sándor Mennyből az angyal, Wass Albert A bujdosó imája, Petőfi Sándor Az apostol és Magyar vagyok, illetve Zas Lóránt Novemberben című költeménye emelte. A lélekemelő kórusművek sorában pedig Tóth Péter – Dsida Jenő: Lángok című alkotása, valamint a Magyar Hiszekegy is elhangzott.
Az emlékest a Szózat eléneklésével kezdődött és a Himnusszal ért véget. hirek.sk
KOMÁROM. A mi csillagunk: 1956 címmel ünnepi estet rendezett az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 60. évfordulója tiszteletére a Széchenyi István polgári társulás, a Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület, valamint a Csemadok komáromi alapszervezete október 17-én este a komáromi Kultúrpalota dísztermében.
A megemlékezés díszvendége Czimbalmosné Molnár Éva, Magyarország rendkívüli és meghatalmazott szlovákiai nagykövete volt. A rendezvényen a dél-komáromi önkormányzat és a Kecskés László Társaság képviselői is tiszteletüket tették. Az est szónoka, Jókai Anna, a Nemzet Művésze, kétszeres Kossuth-díjas és József Attila-díjas magyar író-költő félórás észhez és szívhez szóló beszédében hajdani fegyvertelen, ám hiteles szemtanúként szólt az eseményekről. „Nekem 1956-ban nem volt fegyver a kezemben. Egy párhónapos gyermek anyja voltam, egy albérleti szobában laktam. A két szememmel láttam és a zsigereimben éreztem, hogy mi történik. Szegény voltam, mint a templom egere. Az akkori Vöröskereszthez jelentkeztem segítőnek” – idézte fel a 60 évvel ezelőtti életét. Mint mondta, 1956 után lett megbízhatatlan elem Magyarországon.
Arról is szólt, hogy bár a Lehoczky nevű köpönyegforgató főnöke az 1956-os forradalom kitörésekor még azt hangoztatta, hogy Kádár nagyobb gazember, mint amilyen Rákosi volt, ám amikor az oroszok bejöttek Magyarországra, elsőként lépett be a megalakuló kommunista pártba. Amikor igazságszerető emberként emiatt kérdőre vonta főnökét, letagadta, amit korábban állított. Őt csak azért nem rúgták ki, mert éppen a második gyermekét várta. „Nem is álmodhattam arról, hogy valaha tanár, nem hogy olyan író legyek, akit ilyen megtisztelő szeretettel fogadnak“ – jegyezte meg.
Az ELTE levelező tagozatán 1961-ben magyar-történelem szakos diplomát szerzett. Negyvenkét éves korától, azaz 1974 óta szabadfoglalkozású íróként csak az írói hivatásnak él. „Miután 1956-ban elfelejtettek kirúgni, a főiskolán maradhattam, kaptam egy tanári diplomát. Így lettem tanár, aztán valahogy a Jóisten tenyeréből, az emberek szeretetéből és az ubul-természetemnek köszönhetően, hogy amit igaznak tartok, azért mindig harcolok, végül is író lett belőlem“ – mondta el.
Hangsúlyozta: 1956 nagyon sok hőst termelt ki. „Olyan hősöket, akiknek a nevét sem nagyon ismerjük. Meg vagyok győződve arról, hogy még most is nagyon sok ember lelkét nyomasztja mindaz, ami akkoriban történt“ – fejtette ki. Ikerforradalmaknak nevezte az 1848/49-es, illetve az 1956-os forradalmat és szabadságharcot, s párhuzamot is vont a két esemény között. Kiemelte: mindkét forradalom idején a nagyhatalmak érdekei számítottak, akárcsak manapság. „A magyaroknak soha senki sem segített. Mi, magyarok mindig magunkra voltunk utalva... Mindig éltek köztünk árulók, közönyösek és az igazságukért bármi áron kiálló hősök, akikre emlékeznünk kell! Ne essünk teljes nemzeti amnéziába! Nem szabad elfelednünk azt, hogy ki mikor mit tett és hová tartozott!“ – figyelmeztetett.
Sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy Nagy Imrének és társainak több mint 30 évet kellett várniuk arra, hogy végre a Hősök terén felravatalozhassák őket. 1989. február 14-én a Történelmi Igazságtétel Bizottsága az Igazságügyi Minisztériummal megállapodott abban, hogy az áldozatok újratemetése június 16-án lesz. Az MSZMP a temetést végül azzal a kitétellel engedélyezte, hogy az legyen a "nemzeti megbékélés napja". 1989. június 16-án tehát megadták a végtisztességet Budapesten az 1956-os forradalom mártírjainak: újratemették az 1958. június 16-án kivégzett Nagy Imre volt kormányfőt, Maléter Pál egykori honvédelmi minisztert, Gimes Miklós újságírót, valamint az 1958 áprilisában kivégzett Szilágyi Józsefet, Nagy Imre titkárságvezetőjét és az 1957 végén a börtönben meghalt Losonczy Gézát, a Nagy Imre-kormány államminiszterét. A Hősök terén tartott gyászszertartás majd az azt követő rákoskeresztúri temetés a magyar rendszerváltás katartikus eseménye volt, amely egyben a szocialista korszak végét is jelképezte.
„Tartozunk egy generációnak azzal, hogy fénykörbe emeljük” – fogalmazott a szónok. „Fel a szívekkel! Ez a mai ifjúság feladata. Nehogy még egyszer átfújjon a lyukas magyar zászlón a november negyedikei hideg szél!” – zárta ünnepi beszédét Jókai Anna. Ráadásként saját Krónikásének 1956–2006 több szólamban című művéből idézett: „A Bárány történetünket beírta már a Könyvbe/ pecséttel lezárta kereszttel jelölte/ törölhetetlen onnan mindörökre/ Erre csörög Euro, arra lyukas mogyoró/ kendővel a szemeden bujócskázni mire jó?/ Új játékban hej-haj te légy a fogó!“. Utalva arra is, hogy „kényszerű szétszakítottságunkban még nem ért véget a harcunk, tehát az örök isteni igazságért, Magyarországért, a magyarságért tovább kell harcolnunk“.
Az est során az is elhangzott, hogy 464 évvel ezelőtt éppen ezen a napon vonult el a török Eger alól: „Akkor Dobó védte Európát, ma Magyarország teszi ugyanezt”.
Az évfordulóhoz méltó kultúrműsorban fellépett a helyi Concordia Vegyeskar Stubendek István karnagy vezényletével, Nemcsák Károly Jászai Mari-díjas érdemes művész, a budapesti József Attila Színház igazgatója, továbbá a Komáromi Jókai Színház két Örökös Tagja, Boráros Imre Kossuth-díjas színművész és Dráfi Mátyás Jászai Mari-díjas érdemes művész, valamint Tarics Péter, illetve a műsor zenei részében Bősi Szabó László aranykoszorús énekművész és Mészáros Tamás énekes-előadóművész.
Az est fényét egyebek mellett a Bánk bán opera „Hazám hazám” című áriája, Szép Ernő Imádság, Márai Sándor Mennyből az angyal, Wass Albert A bujdosó imája, Petőfi Sándor Az apostol és Magyar vagyok, illetve Zas Lóránt Novemberben című költeménye emelte. A lélekemelő kórusművek sorában pedig Tóth Péter – Dsida Jenő: Lángok című alkotása, valamint a Magyar Hiszekegy is elhangzott.
Az emlékest a Szózat eléneklésével kezdődött és a Himnusszal ért véget. hirek.sk