„Bert lelkipásztor akarok lenni!”
Holland házaspár tizenöt éve a Pataréten
Sokadik eset: múlt héten ismét a hulladékot szállító kocsi kerekei alá csúszott egy szemetet válogató gyermek a Pataréten. A tizenegy éves kislány életét vesztette. Ahhoz, hogy el tudják temetni, először nyilvántartásba kellett venni, hiszen a telep lakóinak legalább a fele semmiféle hivatalos okmánnyal nem rendelkezik. Így történt meg, hogy gyakorlatilag egyszerre állították ki a születési és a halotti bizonyítványt is. Történik mindez alig 2 kilométerre az európai fővárosi rangra pályázó Kolozsvártól.
A szeméttelep felszámolása, az európai normáknak megfelelő hulladéktároló létrehozása okán a pataréti romák helyzete ismét a helyi önkormányzat napirendjére került. A tragikus eset csupán szomorú adalék: ráirányíthatja a hatóságok figyelmét arra, hogy Patarét nem csupán higiéniai kérdés, ideje lenne valamiféle értelmes megoldást találni az ott élő roma közösség helyzetére. Azok, akik nem közömbösen, vagy elutasítóan viszonyulnak a Patarét-kérdéshez, abban reménykednek, hogy a rosszemlékű Sorin Apostu féle álláspont, miszerint „ha felszámolják a szeméttelepet, elkotródnak a cigányok is”, a múlté. Ez a típusú problémamegoldás nemhogy hatástalan, embertelen, hanem Kolozsvárhoz méltatlan.
E közösség tagjainak szüksége van az önkormányzat támogatására. Ha az illetékes helyi hatóságok továbbra sem vesznek róluk tudomást, semmi esélyük a boldogulásra. Ha ugyanis nincsenek személyi okmányaik, nem tudnak segélyért folyamodni, amelyre különben a törvények szerint jogosultak lennének. Nem tudják őket alkalmazni, nem tudnak ingyenes orvosi ellátásba részesülni, gyermekeiket iskolába íratni. Egy új, integrált szeméttelep létrehozása csak részben jelent munkalehetőséget a szemétválogatást 40 éve kényszerűségből magára vállaló, közel 2000 lelket számláló roma közösség számára, amelynek apraja-nagyja hóban, kánikulában gyakran napi tizenkét órát tölt a hulladékhegyek közt, táplálékuk jelentős része a környező nagyáruházak lejárt termékeiből áll össze.
Minderről Looij Lambertus Johannes, a ProRroma Alapítvány alelnöke beszélt lapunknak. Közismert nevén Bert lelkipásztor Hollandiából jött igét hirdetni Romániába. Bevallása szerint azon vallásos emberek közé tartozik, akik nem csak prédikálnak, hanem cselekednek is. Húsz éve járt először az országban, tizenöt éve került a Patarétre. Feleségével, Margriet asszonnyal gyakorlatilag magukra vállalták ennek a közösségnek minden gondját-baját. Három gyermeket fogadtak örökbe, a két kislány a szamosújvári árvaházból került hozzájuk 9 évesen, a kisfiú, Benny nevelőszüleivel együtt részt vesz a telepen folyó munkálatokban.
– Tizenöt évvel ezelőtt jártunk először Pataréten. Láttuk a nyomort, elkeseredettséget, kérdeztük, miért nem tesz már valaki valamit? Mondták: lehetetlen! Ez volt az a varázsszó, ami mozgásba lendített, ami arra ösztökélt, hogy tegyek valamit ezért a közösségért. Akkor még nem tudtam elképzelni, mihez is fogok kezdeni, ennek ellenére úgy döntöttünk feleségemmel, belevágunk. Mindenekelőtt igyekeztünk a közösség tagjainak a bizalmába férkőzni, ennek hiányában ugyanis nem számíthattuk együttműködésükre, enélkül pedig nem lehet eredményt elérni. Margriet például odaállt melléjük, a hulladékot válogatókkal együtt dolgozott, üveget mosott stb. Nagyon nehéz a kívülről becsöppenőknek megmondani, hogy ezt meg ezt kell tenni, ha nincs meg ez a bizalom, ha nem nyitottak irányunkba.
Apró lépésekkel kezdtük, az elején fogalmunk sem volt, milyen intézmények segítségére lehet számítani. Menet közben derült ki, hogy létezik többek közt egy hollandiai ProRomi Alapítvány, amely a roma közösségek integrációjával foglalkozik, velük együttműködve hoztuk létre romániai változatát, a ProRromá-t, amelynek én vagyok az alelnöke. Elkezdtek innen-onnan támogatások is érkezni, többnyire ezek nagysága határozta meg, hogy milyen terveket tudunk megvalósítani. Szerencsénkre úgy alakult, hogy amikor nagyon kellett valamire pénz, váratlan külső segítség érkezett, rendszerint előkerült a hiányzó összeg.
Nehéz szegényen élni, de még nehezebb szegényen meghalni. Még az elején volt, azokban az években, amikor odakerültünk: pénz híján a család nem tudta eltemetni a hozzátartozót, a tetem ott hevert a barakkban a nyári 40 fokban. A többiek – gyerekek, felnőttek – ott ettek, aludtak mellette. Volt egy kis pénz a számlánkon, amit arra gyűjtöttünk, hogy elmegyünk a gyerekekkel valami finomat enni. Mondtam nekik, hogy sajnálom, de ebből a pénzből inkább kifizetjük a temetést. Nem sokkal később hirtelen arra ébredtünk, hogy a számlánkra egy ismeretlen jóakaró hatalmas összeget utalt. Akkor biztos voltam abban, hogy nekem itt küldetésem van. Hogy nem véletlenül kerültem ide. És lám, hogyha egymásra vigyázunk, a Jóisten is vigyáz ránk.
Ezzel az adománnyal lehetővé vált, hogy az alapítvány megvásárolja azt a pataréti földterületet, ahol jelenleg a roma közösség él, és hogy elkezdjünk építkezni. Már korábban is húztunk fel barakkokat azzal a kockázattal, hogy le fogják bontani. Nem volt mit tenni, nem nézhettem, hogy családok alusznak szabad ég alatt, a gyerekeket megharapják a patkányok.
A barakkokat saját erőnkből építjük fel, eddig 40-et sikerült összehozni. Mindig akadnak alkalmi segítségek, múlt héten például Hawaii-ról érkező fiatalok egy csoportja ásta egész álló nap a sáncot. Nemsokára dél-amerikaiakat várunk. Belgiumból, Hollandiából, Amerikából is sokszor voltak önkéntes csoportok, elsősorban fiatalok.
– Elgondolni is rossz, milyen veszélyeknek, betegségeknek vannak kitéve a kolónián a gyermekek. Kapnak-e segítséget ezen a téren?
– A gyermekeknek nagy az ellenálló képességük. Baj inkább a tüdejükkel van. A faanyagot, amit a szeméttelepen találnak, többnyire építkezésre használják, nem azzal fűtenek, hanem minden mással, ami ég. A tűzre dobott műanyag gyakran mérgező füstöt bocsát ki, ez megviseli őket. A hatóságok szerencsére segítettek annyiban, hogy hetente kétszer orvost küldenek ki, aki megvizsgálja őket, gyógyszert ír fel. Afféle családorvos. Ez persze azt is jelenti, hogy a közösség tagjait ilyenformán nyilvántartásba veszik, hiszen soknak születési bizonyítványa sincs, nemhogy egészségügyi biztosítása. Türelmesen végigjárjuk velük a hivatalokat, igyekszünk megszerezni minden papírt, ez nagyon nehéz feladat, de kitartással, sok kilincseléssel és imával sikerül.
– Komoly sikerélmény az óvoda. Hány gyerekkel tudnak foglalkozni?
– Megdöbbentett, mennyi a piszkos, fertőzött, szerencsétlen gyermek. Először csak lecsutakoltuk őket, aztán igyekeztünk valamennyi táplálékot is biztosítani számukra. Adódott egy épület a környéken, ami valamennyire alkalmasnak tűnt ahhoz, hogy ott gyerekekkel foglalkozzunk. Épp akkor járt arra egy osztrák csapat, az ő – váratlan – anyagi támogatásukkal sikerült meg is venni az épületet.
Jelenleg két csoport működik 14-14 gyerekkel. A telepen körülbelül 200 gyerek van, de egyelőre ennyit tudunk befogadni. Ahogy látom a sok gömbölyödő hasat, ez a szám hamarosan nőni fog. Itt jegyezném meg, hogy tervezünk felnőttképzést is, mert a gyermek Isten áldása, de amikor nem tudod táplálni, ellátni őket, akkor nem szabad többre vállalkozni. Az ész, az ítélőképesség is Isten ajándéka, amit azért adott, hogy használjuk. Ezt kell velük megértetni.
Óvodánk nem részesül állami támogatásban, a hatóságok tudnak rólunk, elismerik munkánkat, de nincs szó arról, hogy fizetett pedagógust küldjenek, aki szakszerűen foglalkozik a gyerekekkel. A feleségem teszi ezt, önkéntesekkel, minden tudásukat, szeretetüket bevetve. Jó munkát végeznek, hiszen vannak pozitív visszajelzések: azok a gyermekek, akik a mi óvodánkból kerülnek ki, megállják a helyüket az első osztályban, sokuk úgy kerül oda, hogy ismeri az ábécét – miközben a szülők legnagyobb része írástudatlan, vagy minimális ismeretekkel rendelkezik. Tavaly 14 ovisból 12 ment elsőbe, ezek közül 9 be is fejezte az első osztályt. A pataréti gyermekek Szamosfalvára járnak iskolába, ahol szerencsére befogadják őket, nincs szó kiközösítésről. Csak a szállításukkal van baj, a gyermekek kicsik, a távolság nagy, nehezen oldható meg kísérgetésük.
Senkit sem köteleztünk arra, hogy jöjjön óvodába, hanem olyan környezetet teremtettünk, hogy a gyermekek kedvtelésből csatlakozzanak. Mindenekelőtt alapvető dolgokra tanítjuk meg: kezet mosni, evés előtt imát mondani, vécépapírt használni, az egymással való viselkedésre, bocsánatot kérni … mindezt az agresszív szülői modellek „csiszolására”. Ezek az intelmek meg is maradnak, visszahatnak a családra, mesélik a szülők, hogy otthon a gyermekek őket is figyelmeztetik a kézmosásra, evés előtti imára.
Nem volt egyszerű megértetni a szülőkkel a tanulás fontosságát, az óvoda hasznát. Ódzkodtak a gyermekeket elengedni az óvodába, mivel akkor nem tudnak segíteni a szemétválogatásban. De végül megértik, hogy ez mennyire fontos. Hónapokig magyaráztuk türelmesen: nem tudnak írni, olvasni, ha bezárják a szeméttelepet, nem lesz mihez kezdeniük. Mi megtanítjuk őket, amire csak lehet, különben nem fognak boldogulni. Megértették, most már várólista van az óvodásoknál.
– Jó vagy rossz a patarétiek szempontjából a szeméttelep felszámolása?
– Nyilván jó döntés, a romák többsége azonban megélhetését veszti el. Lehetetlen, hogy a városban alkalmazzák őket. Remélem, hogy az új szeméttelepen szükség lesz a munkájukra, ez az egyetlen esélyük. Ezzel az életmóddal vannak megszokva, lehetővé kellene tenni számukra, hogy továbbra is szemétválogatással foglalkozzanak. Jó volna, ha hivatalosan is alkalmaznák valamennyit. Ha valaki szállítási céget indít, olyan sofőröket alkalmaz, akinek több éves tapasztalata van. Ez a helyzet itt is. Ezek az emberek 40 éve válogatják Kolozsvár szemetét. Bár nem világos, mennyi is a napi bevételük, úgy saccolom, hogy a családok körülbelül 50 lejt tudnak összehozni. És mert ennek a leírhatatlan nyomornak is vannak fokozatai: a legszegényebbek azok, akiknek nincs lovuk, szekerük se. Hiába gyűjtik össze a kiválogatott szemetet, nem tudják elszállítani, vagy csak részben.
– Mennyire érzi veszélyesnek ezt a helyet? Mennyire úr az erőszak a telepen?
– Még eddig nem loptak el tőlem semmit, meg sem vertek. Nem mondhatom, hogy nem voltak „éles” helyzetek, amikor közbe kellett avatkoznom, mert baltával estek egymásnak. Érdekes módon nagy a szolidaritás közöttük. Amikor a múlt héten a villám belecsapott az egyik férfibe, aki meghalt, szó nélkül összeadták a pénzt a temetésre. Voltam már tanúja olyan jelenetnek is, hogy a kéregetőnek ők hamarabb adtak, mint mások. Képzeljék, a múltkor a cunami áldozatainak gyűjtöttek.
Sajnos a szenzációhajhász sajtó egyáltalán nem segít a romákról alkotott kép árnyalásában, a mentalitásváltásban. Rendszerint azok a hírek kerülnek előtérbe, amelyek negatívak. Nem azt mondom, hogy ezek nem igazak. De elsősorban a negatív hír kerül a sajtóba, a sok kis pozitív élmény, előrelépés, ami valóban nem sajtószenzáció, de amire lehet és érdemes építkezni, az elmarad. Azt biztos megírják, hogy tyúkot lopott. Persze, a lopás elítélendő, senki sem állítja az ellenkezőjét. De tudják, milyen, amikor nyolc gyerek bőg, hogy éhes? Gyakran nincs más megoldás. Márpedig elfajult, buta cigány van bőven, nem nehéz őket pellengérre állítani.
– Életüket végérvényesen Kolozsvárhoz kötötték?
– Nem is olyan régen valamelyik pataréti kisgyereknek tették fel a szokásos kérdést: „mi leszel, ha nagy leszel?” Széles mosollyal mondta: „Bert lelkipásztor akarok lenni!” Ha csak erre gondolok, azt mondom, megérte a Pataréten töltött tizenöt év.
SZÉKELY KRISZTA
Szabadság (Kolozsvár)