Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Linder Béla
6 tétel
2012. január 3.
Az ojtozi honvédemlékmű cikk-cakkos útja Szent István országában
Szent István országának legkeletibb csücskében, a Kárpátok külső lejtőjét árkoló Ojtoz völgyének kistelepülésén augusztus 20 előestéjén alapkövet helyeztünk el az 1917. augusztus 8 –12 közti négynapos kegyetlen harcokban elesett, a Magyar Királyi Soproni 18-as Honvéd Gyalogezred kötelékeihez tartozó hősi halottak emlékére. Az ojtozi római katolikus templomkertben, egy törött székely kapu torzója mellé állított andezit tömbre később bronzplakett kerül, amelyet a soproni Erdélyi Kör készíttetett, és, a tervek szerint még ezen az őszön ünnepélyes keretek között a Kör képviselői és meghívott vendégei az ojtozi sziklára elhelyeznek.
Szent István országának két települése, az Ojtoz és Sopron közötti nyolcszáz kilométernyi távolság is jelzi, hogy valami, a mai Magyarország méreteihez szokott szem számára a szó földrajzi értelmében „szélsőséges” ügyről van szó. De ha belemélyedünk históriánk összekuszált és meg sem írt lapjainak olvasásába, a história még szövevényesebb tekercseihez jutunk.
A Keleti Kárpátok egyik legfontosabb históriai átjárójának, az Ojtoz-völgyének védelmezése a magyar hadakra, a székely katonanemzetre, majd a székely határőrségre hárult.
1917-ben a magyar hadvezetés az Ojtozi völgyszoros védelmét a soproni ezredre bízta.
A sors fintoraként eközben Székelyföld harcosai az Olasz fronton, Doberdónál, Piave-nál harcoltak és véreztek el, s groteszk módon, Linder Béla hadügyminisztersége, majd Kun Bélának és körének országot rontó és nemzetpusztító komisszárkodása idején mire az összeomló nyugati frontról a székelyek visszatértek, már nem volt hazájuk, mert a magyar hadügyminiszter, a világtörténelemben is páratlan és példátlan módon, „nem akart többé katonát látni.”
Kratochwill Károly, a nyugati frontról visszatérve megpróbálta menteni a még menthetőt, megszervezte a Székely Hadosztályt, szembeszállt a katonák szülőföldjét elözönlő román hadakkal, de hamarosan két, magyar és román front közé került, fegyverletételre kényszerült, s amiről az utókor szeret szégyenérzetében szemérmesen hallgatni, inkább a román hadsereg előtt tette le a fegyvert, minthogy a bolsevizmus magyarországi hatalomra kerülését segítse.
A románok, „természetesen” ígéretüket nem tartották be, az egész székely kompániát internálták.
Az így összekuszálódó politikai és katonai helyzetben azok a székely katonák, akik nem tudtak vagy nem akartak szülőföldjükre visszajutni és ott román uralom alá kerülni, a felső-magyarországi csatákban vettek részt, és nem kis szerepük volt például a csehek Magyarországról való ideiglenes kiszorításában. És aztán következett Trianon.
A soproni 18-as gyalogezred ojtozi történetéhez visszatérve: 1918-ban rettenthetetlen harcosoknak bizonyultak. A már említett csatában négy napon át feltartóztatták és visszaverték a túlerőben lévő orosz csapatokat. A soproni Cyberpress internetes lapból is tudjuk, hogy az ezred elveszítette tiszti állományának háromnegyedét és legénységének mintegy felét.
A kitüntetések számadataival is érzékeltethetőek a részvétel arányai: az ezredet Ojtoz Hősei címmel tüntették ki, öt arany, 175 nagyezüst, 322 kisezüst és 852 bronz vitézségi érmet adományoztak a harcok résztvevőinek, s az ezred számára odaítélt díszkürt is jelzi az elismerés mértékét.
Nos a soproniak még a világháború harcainak idejében hősi helytállásukat honvédemlékművel örökítették meg az Ojtoz völgyében. Ezt az emlékművet az ország politikai összeomlása közben barbár módon lerombolták.
Az emlékmű egy hatalmas, az országút fölé benyúló sziklafalra elhelyezett egész alakos honvéd féldomborművéből állott. A sziklát az emlékműről Honvédkőnek hívták akkor is, amikor már csak a honvéd emlékképe függött a sziklafalon. Aztán 1961-ben az Ojtoz – Bákó műút szélesítése ürügyén a Honvédkövet is berobbantották, amelyet a helybéliek képzeletben még mindig ott látnak, és a helyet ma is Honvédkőként mutogatják, holott már se honvéd nincs, se kő.
De van még emlékezet.
Emlékeztek a soproniak is.
A soproni 18-as bajtársi kör 1934-ben Dabóczy István szobrászművésszel, a Rákóczi Honvéd Főreáliskola tanárával elkészíttette a honvédemlékmű féldomborművének mását, amelyet 1934. augusztus 5-én avattak fel Sopronban, és az akkori Gleinchenberg allé Ojtozi fasorában helyeztek el. Érdemes megjegyezni, hogy az Ojtoz sétány Sopronban azóta sűrűn látogatott kegyeleti hely, s arról sem szabad megfeledkezni, hogy Dabóczy István a hírhedt Recski táborban pusztult el, ahová Rákosi pribékjei 1951-ben elhurcolták.
Úgy kerek a világ, ha emlékezni is tudunk.
A Háromszéki Mikes Kelemen Közművelődési Egyesület, 2003-ban egy törött székely kapuból ihletett térplasztikai alkotást helyezett el az ojtozi római katolikus templom cintermében, ezzel tisztelegve két világháború hősi halottai előtt. Az emlékmű, ahogyan ez nálunk történni szokott, minimális pénzadományból készült el, az anyagféleségeket, a művészi, a szakképzett és szakképzetlen munkát az ojtozi, berecki, és más illetőségűek biztosították.
Az ojtozi emlékmű és az Ojtoz-völgyi harcok történetét felelevenítő írásaink és rendezvényeink hatására a Soproni Erdélyi Kör elhatározta, hogy elkészítteti a Magyar Királyi 18. Számú Soproni Gyalogezred emlékműve honvédalakjának kicsinyített mását.
A bronzmásolat Sz. Egyed Emma soproni éremművész alkotása.
Ez és vázlatosan ennyi az ojtozi honvédemlékmű összekuszálódott története, amely látszólagos ziláltsága ellenére egyenes és jól járható gondolati-érzelmi vonallal köti össze a Szent István-i Magyarország nyugati és keleti végvidékét. De bizonyságul szolgál arra is, hogy Sopront nem csupán a Magyarországhoz tartozás voksolásos megerősítése végett lehet a „Hűség Városa” titulussal kitüntetni, hisz ezredének katonái a keleti végeken is közemlékezetre érdemes módon védték a hazát, s akiknek maradékai olyan időkben is átmentették kegyeleti tárgyainkat, alkotásainkat és emlékeinket, amikor ezért Recsk járt, és nem kitüntetés.
Az ojtozi két és féltonnás sziklatömböt és az alapzathoz szükséges követ a mikóújfalusi kővágó műhelyt működtető Bozin Sándor ajándékozta, az andezit tömb a Vajda Lajos megyei tanácselnök-helyettes és Kasléder Ferenc málnási polgármester közreműködésével jutott el Ojtozba, ahol Pál Andor vállalkozó erőgépei és munkavállalói, valamint Bereck polgármesteri hivatala és három település, Bereck, Ojtoz és Kézdimartonos mesterei és munkavállalói segítkeztek.
Az alapkőletétel alkalmával megható volt a háromszéki emlékműállítókkal együtt a helyszínen látni olyan soproniakat is, akik még mindig a háborúkban elveszett nagy- és dédszülők ojtoz-völgyi emlékei után kutatnak.
2006. augusztus 18.
Sylvester Lajos
Írás a szerző Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvéből
Erdély.ma
2012. április 5.
Károlyi Mihálynak felelőssége van a trianoni határok kialakulásában
Károlyi Mihálynak felelőssége van a trianoni határok kialakulásában, egyebek mellett azért, mert az általa a győztes francia tábornokkal, Franchet d' Esperey-vel megkötött belgrádi katonai konvenció rosszabb területi kondíciókat biztosított Magyarország számára, mint a néhány nappal korábban még az Osztrák-Magyar Monarchia vezetői által 1918 novemberében aláírt padovai fegyverszünet – fejtette ki Gulyás László történész, a Szegedi Tudományegyetem habilitált docense az MTI-Pressnek.
Felidézte, hogy a belgrádi konvenció értelmében Magyarországnak délvidéki területeket kellett átadnia a szerbeknek, és ugyanezen megállapodás következtében a románok is kaptak területeket Erdélyből. Véleménye szerint azért is felelősség terheli Károlyi Mihályt, hogy 1918 októberének végétől mint miniszterelnök nem szervezte meg a katonai ellenállást az ország határain, pedig a frontról hazatérő katonák egyben tartásával megszervezhető lett volna a csehszlovákiai, romániai és szerbiai irányból induló támadások kivédése. A kormányfőnek a Székely Hadosztály előtt 1919. március 2-án Szatmárnémetiben mondott beszédéről megemlítette, hogy ott nem léphetett fel pacifista módon, hiszen tudta, hogy ez a hadosztály harcolni akart.
- Ahol a katonai ellenállást helyi szinten a magyarok megszervezték, ott lehetőség nyílt a területek megtartására – mutatott rá a történész.
Példaként hozta fel erre Balassagyarmatot, ahol a csehszlovákiai támadást sikeresen kivédték, és ezáltal elnyerték a Civitas fortissima, azaz a Legbátrabb város címet.
Ugyancsak az ellenállás sikerességének bizonyítékaként értékelte a Sopronban és a környező településeken 1921 decemberében végrehajtott népszavazást, amelynek eredményeként a város és környéke Magyarország része maradhatott, ellentétben a győztesek elképzeléseivel.
A Károlyi-kérdés mind a mai napig kibeszéletlen
Szóba hozta, hogy a szerbek Pécsre is bevonultak, majd egy helyi választás eredményeként Linder Béla, Károlyi korábbi hadügyminisztere lett a polgármester, aki a miniszterelnökkel egyet értve arra kérte a szerbeket, hogy Pécset és környékét ne adják vissza az akkor már regnáló Horthyéknak, hanem szakítsák el ezt a területet Magyarországtól, és „egy szerb fennhatóság alatti mini Károlyi-köztársaságot" hozzanak létre, amelynek élére államfőként magát Károlyi Mihályt szerették volna állítani. A szerbek végül saját belpolitikai harcaik miatt visszautasították az ajánlatot.
A történész megjegyezte, hogy Károlyi 1920-1921-ben Prágában élt, és Eduard Benest, Csehszlovákia külügyminiszterét lényegében arra akarta rávenni volt miniszterével, Jászi Oszkárral együtt, hogy Csehszlovákia hadserege vonuljon be Magyarországra, és döntse meg Horthy Miklós kormányzó hatalmát. – Károlyi tehát egy idegen államban a saját hazája ellen lobbizott, ami kimeríti a hazaárulás fogalmát – fogalmazta meg véleményét.
Gulyás László emlékeztetett arra is, hogy „Károlyi nem választás, hanem az utolsó király, IV. Károly kinevezése folytán került a miniszterelnöki bársonyszékbe, majd a pártok közötti megállapodás értelmében köztársasági elnök lett 1919 januárjában, tehát az utóbbi posztra sem választással került".
- Károlyi Mihálynak háromféle megítélése van a történész szakmában. Az egyik szerint nem volt mozgástere, és csak azt tette, ami módjában állt. A második felfogás szerint nem akart rosszat, csak hiányoztak belőle azok a politikusi erények, amelyek ebben a szituációban kellettek volna. A harmadik megközelítés szerint Károlyi a fent felsorolt okok miatt hazaárulónak minősül – magyarázta.
Álláspontja szerint a Károlyi-kérdés mind a mai napig kibeszéletlen, emiatt „addig nem szerencsés szobrot állítani neki, amíg megítélésében nincs szakmai és társadalmi konszenzus".
MTI. Erdély.ma
2012. június 30.
A nagy kérdés
Victor Ponta és Robert Fico. A feltámadt kisantant.
Ponta csinált „ügyet” Nyirő temetéséből. A temetés szervezése ugyanis több mint egy éve folyt, a magyar és a román illetékesek mindenben megegyeztek – és akkor jött a kormányváltás.
Jött Ponta, és előre megígérte, hogy a marosvásárhelyi orvosképzésben nem lesz magyar kar. Elődje, a jobboldali román kormány megteremtette végre azt, ami a világ legtermészetesebb dolga kellene legyen, de jött Ponta, ez a rossz külsejű lókupec, akitől senki sem venne használt autót, és visszavonta elődje intézkedését. Nagyon nem is indokolta. Csak. Jött Ponta, és bejelentette, hogy a választójogi törvényt és a közigazgatási beosztást a magyarság kárára fogja átszervezni. S mert ennyi gazemberséget azért mégsem tehetett volna meg szó nélkül, hát ráharapott Nyirő József újratemetésére. Azóta szó sem esik a magyar kar elvételéről és egyebekről – csak Nyirőről. Ponta – aki a saját alkotmánybíróságának döntéseire is magas ívben tesz – boldogan konstatálhatja, hogy az unióban mindezt nyugodtan megteheti.
Fico is megteheti, és mindig is megtehette. Az EU a füle botját sem mozdította és mozdítja, amikor megfosztják állampolgárságuktól a felvidéki magyarokat. Az EU-t ez nem érdekli, a „művelt” világ erre nem érzékeny. Erre sem. A „művelt” világ a „melegolimpia” önmagukat sportolóknak tituláló nyomorultjai miatt aggódik. Hugh Grant meg a magyar médiáért aggódik. Istenem, pedig micsoda remek színész… Milyen kár…
A „művelt” világ az önimádat büszke heverőjén fekszik. Romulus Augustulus a nyálát folyatja, és még nálánál is fiatalabb fiúkra vágyik. Odoaker pedig készülődik…
De addig marad Ponta, Fico és a „művelt” világ. Marad a kisantant. Teljes egyetértésben a „nagy” antanttal. Mint annak idején s mint mindig.
Egyre többször látom, hogy a Monarchia volt a legutolsó menedék.
Nézem a csodálatos Parlamentünket, amely a Monarchia nemzetiségeinek is épült, ahol románok és szlovákok is ültek és felszólaltak. S bennünket gyaláztak már akkor is, ott is. S lett belőlük Ponta meg Fico. Az üres gyűlölet, az igazi ostoba kegyetlenség, a rémisztő frusztráció és a szűnni nem akaró bűntudat miatti engesztelhetetlenség fajtiszta példányai.
S ővelük vannak a hazai „ugyanilyenek”. A kisantant belső katonái. Jászi Oszkár, Garbai, Linder Béla, Cserny, Szamuely utódai. És bizony Lukács György „ovisai”. Mind-mind együtt. Nem változik soha semmi sem. Csak a versek feleselnek egymásnak – ugyanarról.
„A romlás vagyok, a hanyatlásvégi Róma: jönnek a szőke és roppant barbárhadak s a Birodalom únt akrosztikont farag s stílusát bágyadó alkonyat aranyozza.” Baudelaire még csak dekadens. Kosztolányi már realista: „Az önimádat büszke heverőjén fekszem nyugodtan, s a paplanomra sárgán hull éji villany, nappali verőfény. Füst és kávé között henyélek, mivel a dolgom, végzetem csak annyi, hogy élek.” A dekadencia és a realizmus között pedig egy befejezett és egy közelgő világháború nyújtózkodik – és a kisantant. Ölik, pusztítják, levágják, meggyalázzák a maradék kis magyar világokat mindenütt, kívül-belül, s minekünk még védekezni sem illendő. Sőt: védekezésünk felháborító. Hiszen kérdés csak egy van, s ezt már Illyés is tudta: „Pusztul a nép – kezdtem. Hangom elakadt. – A magyarság… Mit? Magyarok? – hangzott. – Csönd, te zsidógyűlölő! – Pusztul a nép… Hallgass! Ne beszélj itt másról! A kérdés Egy volt és leszen is: antiszemita vagy-é?” Illyés sorai 1939-ből valók. És most tessék csak nyugodtan, higgadtan végiggondolni: lett más kérdés azóta? Nem lett. Akkor pedig mondjuk ki végre: ez minekünk nem kérdésünk többé. Eluntuk. A kérdést is és az aljas kérdésbe bugyolált ocsmány állítást is. És a szándékokat, amelyeket szolgál. Eluntuk a kisantantot is. Ideje van önmagunknak végre. Bayer Zsolt Magyar Hírlap. Erdély.ma
2013. december 3.
Háborút nem, de országot vesztettünk (December elsejére emlékezve)
A háborút az osztrák–magyar hadsereg nem a négy évig tartó csaták idején, nem a frontokon, hanem a háború végén veszti el. Nem a magyar katona hősiességén múlt az ezeréves földrajzi, történelmi, gazdasági, kulturális, politikai egység széthullása, ebek harmincadjára jutása.
Dr. Nagy Miklóst idézem: „a frontról hazatérő katonatömegeknek ugyan elegük volt a végtelennek tűnő háborúból, de a történelmi határok védelmére készek voltak fegyvert fogni.” A Károlyi Mihály (1875–1955) vezette kormány 1918 végén nem élt ezzel a lehetőséggel. Károlyi és politikustársai „vakon hittek a parttalan pacifizmusban”. Nem hittek a fegyveres erőkben. Ez hiba volt, mert 1919 márciusában, amikor a kommunisták fegyveres önvédelemre szólítják az ország népét, több tízezren önként jelentkeznek a haza védelmére. A Székely Hadosztály szintén önként jelentkezőkből alakul. Amikor Budapesten és az ország más pontjain a legnagyobb határozottsággal folyik a frontról hazatérő hadsereg leszerelése, akkor az utódállamok fegyverkeznek, és csapataik betörnek az országba. Julier Ferenc (1878–1944) évtizedekkel később írt könyvében, mint az események alapos ismerője, ezt írja: „Bőven lett volna katonai erő az ország védelmére”. Mint szemtanú számol be „arról is, hogy a nemzeti érzés, főleg az olasz frontról visszatérő alakulatok jelentős részében nem hiányzott”. Tehát nem igaz, hogy az ország területét nem lehetett volna megvédeni, bár nem tagadható az sem, hogy az orosz frontokról hazaérkező hadsereg egy részét valóban le kellett szerelni. Mindezek mellett úgy tűnik, hogy némely politikusok tudatosan járultak hozzá az ütőképes haderő szétzüllesztéséhez. Közülük fő szerepet játszik a szociáldemokratából kommunistává vedlett Pogány (Schwartz) József (1886–1938), aki 1918 októberétől a katonatanács vezetőjeként buzgólkodott a tisztikar tekintélyének lerombolásán.
A másik jelentős politikus, aki a háború végén folytatott pacifista politikai nézeteivel rombolja a magyar fegyveres erőket, Linder Béla (1876–1962) hadügyminiszter. A budapesti helyőrség tisztikarának a magyar parlament előtt tartott eskütételén – 1918. november 2-án – mondott beszéde tükrözi gondolkodásmódját: „Nem kell hadsereg többé!”, mert elérkezett az „emberi haladás, az emberi kultúra korszaka. (…) az emberiség ügye győzött, az emberiség került ki győztesen ebből a háborúból, nem az antant, hanem az emberiség. Ezzel a jelszóval fogunk győzni a béketárgyalásokon is, ez a mi hatalmas fegyverünk.” Ő mondja a később híressé vált mondatot: „Soha többé katonát nem akarok látni.”
A világháború Magyarország számára 1918. november 3-án ért véget, amikor Ausztria–Magyarország megköti az antanttal a padovai fegyverszünetet. Ezt az osztrák–magyar részről Victor Weber tábornok írja alá, míg az antant részéről Adamo Diaz olasz tábornok, vezérkari főnök. Külön magyar fegyverszünet megkötésére 1918. november 13-án Belgrádban kerül sor. Itt székel az antant-csapatok keleti frontjának parancsnoksága, melynek élén Frenchet d’Esperey tábornok áll. Kezdetben Károlyiék is elfogadhatatlannak tartják a feltételeket, végül e katonai egyezményt Magyarország nevében Linder Béla, Károlyi Mihály első hadügyminisztere írja alá. A megegyezés utolsó, XVIII. pontja kimondja: „A szövetségesek és Magyarország között az ellenségeskedés megszűnt.” Korábban az Osztrák–Magyar Monarchia 1918. november 3-án Padovában aláírt fegyverszüneti szerződése is kimondta ezt; és éppen egy nappal korábban az első román katonai egységek átlépik az ezeréves magyar határt. A román határőrök első 35 fős csoportja Gyergyótölgyesnél Gyergyóholló és Borszék térségébe vonul. Egy román százados a gyergyótölgyesi szolgabírónak kijelenti, hogy a határszélen gyülekező román hadsereg Németország ellen készül. Mondja ezt akkor, amikor az általa osztogatott röplapok azt hirdetik, hogy Románia birtokba veszi Erdélyt. Még aznap román bírót neveznek ki a gyergyóhollói zsidó bíró helyébe. Ez volt az első román beavatkozás a magyar állam belügyeibe. Ebből következik, hogy már az első katonai egységek megszállóként érkeznek. Másnap újabb csapategységek lépik át a határt. Bár e napon Belgrádban a magyar kormány aláírja a katonai egyezményt, ahelyett, hogy tiltakozna, illetve az ország határait megsértők elleni harcra adna ki parancsot, ennek ellenkezőjét teszi. A magyar határőrségnek megtiltják az ellenállást.
Megállapítható: a román katonai egységek kilenc nappal a padovai fegyverszünet aláírása után lépik át magyar határt, amikor a magyar kormány már nagy ütemben felszámolta a frontokról hazatérő ütőképes csapatait. Bár már november 12-én egyértelmű, hogy a román haderő megszállóként érkezik, a pacifista Károlyi Mihály és politikustársai naivan hitelt adnak annak a híresztelésnek, miszerint a román haderő antant-, azaz rendfenntartó erőként érkezik. Elkövetik még azt a hibát is, hogy a belgrádi szerződés aláírása, a románok betörése után is teljes lendülettel folytatják a megmaradt magyar haderő lefegyverezését. Ilyen politikai és katonai vezetés mellett veszítjük el ezeréves magyar hazánkat, és a magyarság egyharmada ekkor kerül idegen uralom alá. Mindez akkor történik, amikor Erdélyből sikerrel ki lehetett volna verni az idegen megszállókat. (Részlet Kádár Gyula Prés alatt a magyarság. Nemzeti elnyomás Romániában című könyvéből. Scribae Kádár Lap- és Könyvkiadó. Csíkszereda, 2013.)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. november 28.
A hitszegés ünnepe
Számunkra a nagy ünnepi vásár december elsejével, az egyik román nemzeti ünneppel kezdődik manapság. Azért manapság, mert Romániában rendszeresen időnként kicserélik a nemzeti ünnepeket, akár a himnuszokat.
Azon a trianoni, 1920-as nagy zsibvásáron egyedül Magyarország s a magyar nemzet fizette meg az árát mindennek, holott Magyarországnak semmi érdeke nem fűződött az első világháborúhoz. A nagy ajándékozások trianoni torán mindenki kapott országunk testéből, legtöbbet az az ország, amely rövid történelme során a legtöbbször szegte meg szerződéseit, hagyta cserben, illetve támadta sunyi módon hátba a szövetségeseit.
Ez a decemberi nagyvásár hátországa. Ez számunkra az ígérgetések kora és tora. Lásd 1918. december elsejének gyulafehérvári román ígérethalmazát. Semmit nem tartottak meg mindabból, semmit, amit a nemzetközi jog mindmáig érvényesít – másoknál. Érdekes: mintha – nem is mintha, hanem valóban – külön törvények vonatkoznának a magyar népre, a szétdobált, elajándékozott magyarlakta területekre.
Ott és akkor maga a legundorítóbb magyar arisztokrata, a hazaáruló Károlyi Mihály szállította ingyenes különvonatokkal az ordító román ezreket az erdélyi magyar fejedelmi városba, Gyulafehérvárra, hogy gyűlésezzenek Erdély átvételéről. Miközben a szintén elundorító Károlyi-kormány honvédelmi minisztere, Linder Béla kiadta a parancsot az általános leszerelésre, mondván: nem akarok egyenruhát, katonát látni! Jobb házaknál azonnal fölakasztották volna a honvédelmi, hazaáruló minisztert s a főnökét!
Nekünk maradt a küzdelem anyanyelvünkért, miközben a haszonhúzó román kormányok rendre megszegik ígéreteiket. Jogalap nélkül megvonják jogainkat az élethez, földünkhöz. Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig, vagy ez a mi hitünk valósággá válik (Ady Endre verséből: Fölszállott a páva.) Nekünk dolgoznunk, összefognunk és hinnünk kell önmagunkban, mert álmaink nem hazugok, hanem valósak. December elseje miatt nem utálhatjuk meg a Megváltó születésnapját, ahogy a sok gazember miatt nem utálhatjuk meg a román népet sem…
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. október 24.
Az elvetélt kísérlet
A békés megegyezésben bíztak a magyar kormányok 
A Székely Hadosztály és a Tanácsköztársaság harcai volt a címe annak a szerda esti előadásnak, melyet Romsics Ignác történész, akadémikus, az egri Eszterházy Károly Egyetem tanára tartott a Székely Nemzeti Múzeumban. Ennek folyamán pedig világossá vált, hogy miközben a háború után egymást követő magyar kormányok a békés megegyezés érdekében még a jól felfegyverzett és harcedzett csapatokat is leszerelték, a környező népek hatalmas területeket kanyarítottak ki maguknak az ország testéből.
Az érthetőség kedvéért bevezetőjében az előadó röviden felidézte az I. világháború végének történéseit. Így megtudhattuk, hogy annak kimenetelét az 1918. augusztus 8-án lezajlott harci cselekmények határozták meg. Attól a pillanattól ugyanis, hogy az amerikaiakkal kiegészült antantcsapatoknak Somme és Oise között sikerült áttörniük az arcvonalukat, a németek folyamatos visszavonulásra kényszerültek. Az pedig csak fokozta a bajt, hogy a teljes összeomlás elkerülése érdekében csapatokat vontak el a balkáni frontról, mert ez szeptember 29-én Bulgária kapitulációjához vezetett. Ráadásul elindított egy olyan eseménysorozatot, amely végül a központi hatalmak számára a háború elvesztését eredményezte. 
A széteső Osztrák–Magyar Monarchiában egymás után alakultak meg a nemzeti tanácsok, így október 24-én, azon a napon, amikor az olasz hadsereg Piavénál áttörte az osztrák és magyar vonalakat, Károlyi Mihály vezetésével a magyar is. Ez a maga során kimondja ugyan a háború azonnali befejezését, a németekkel való szövetség felbontását és Magyarország teljes függetlenségét, azonban ennek területi épségét már a Károlyi vezetésével október 30-án megalakult kormány sem tudja megőrizni.
Október 29-én ugyanis Belgrádban kikiáltják a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságot, mely magában foglalja a Vajdaságot is, október 30-án a Szlovák Nemzeti Tanács Szlovákia Csehországhoz való csatlakozása mellett dönt a Felvidékkel együtt. November 9-én pedig a Román Nemzeti Tanács kimondja Erdély, a Partium és a Bánság Romániához történő csatolását. November 12-én a román csapatok megkezdik bevonulásukat Erdélybe, és ettől kezdve folyamatosan haladnak előre, mert nincs, aki megállítsa őket. A világbékét meghirdető Károlyi-kormány hadügyminisztere, Linder Béla ugyanis első ténykedéseként lefegyverzi a magyar hadsereget.
Ebben a kétségbeejtő helyzetben fordult felhívásával Verbőczy Kálmán százados és a Jancsó Benedek vezetésével időközben Budapesten megalakult Székely Nemzeti Tanács a székely néphez a fegyveres ellenállás megszervezése érdekében. És ilyen előzmények után szervezte meg a doberdói harcokban megedződött Kratochvil Károly ezredes a Székely Hadosztályt, mely olykor a velük egyformán ellenséges királyi román és magyar vörös hadsereg közé szorulva próbálta megmenteni a hazát. Az pedig még a fegyveres harc elkerülésének szükségességét folyamatosan megindokoló professzor előadásából is kiderült: nem rajta, hanem a Budapesten egymást váltó kormányok habozásán és tehetetlenségén múlott, hogy ezt jóformán meg sem kísérelhette.
Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)