Máramarosszigeten a római katolikus templom kertjében álló Leöwey Klára szobrot 1990 tavaszán ismeretlenek leöntötték vörös festékkel. A városi magyar tanácstagok kérésére a város megtisztíttatta a szobrot. A templomkertben levő 1848-as emlékmű a vidék magyarságának fájó pontja. Az emlékművet 1887-ben állították fel, 1921-ben ledöntötték, 1940-ben visszaállították, 1944-ben újra ledöntötték, 1948-ban az akkori Magyar Népi Szövetség újraállíttatta. 1978-ban a magyar szöveget leverték az emlékműről és román szöveg került a helyébe. 1990 januárja óta szeretnék az emlékművet helyreállítani, de nem sikerült. - A vidék anyanyelvi oktatásának helyzete nem megfelelő. Hosszúmező magyarlakta falu, azonban a gyermekeknek csak fele jár magyar iskolába. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 12./

Máramarosszigeten a Református Nőszövetség a helyi RMDSZ-szel Leövey Klárára és Szilágyi Istvánra emlékezetek. A 105 esztendővel ezelőtt elhunyt két nagy népnevelő pedagógusra emlékező rendezvényen Bogya Kis Mária lelkipásztora méltatta Teleki Blanka és Leövey Klára barátságát. Leövey Kláráról a kolozsvári dr. Csetri Elekné tartott előadást. Szilágyi István portréját Sipos István református esperes ismertette. Gerstmeyer József, a történelmi Máramaros magyar nyelvű középfokú oktatásával kapcsolatos gondokat vázolta. Az Oktatási Minisztérium jóváhagyta egy magyar középiskola létesítését a 2002/2003-as tanévvel kezdődően Máramarosszigeten, de csak azzal a feltétellel, ha addig sikerül helyreállítani az erre a célra kijelölt épületet. /?Hogy például szolgáljunk". Leövey Klára és Szilágyi István emlékezete. = Bányavidéki Új Szó (Nagybánya), ápr. 26./

Oktatási fórumot szervezett május 16-án a Nagybánya területi RMDSZ. A tanácskozás célja a magyar nyelvű oktatás helyzetének felmérése és a lehetséges megoldások számbavétele. Cziple Aurél főtanfelügyelő-helyettes ismertette a megye anyanyelvű oktatásügyi hálózatát érintő problémákat. A magyar gyermekeknek csak 30 százaléka jár magyar tagozatra, a fennmaradó 70 százalék románul tanul." – állapította megVida Noémia nagybányai RMDSZ ügyvezető elnöke. Felsőbányán jobb az arány: 156 magyar nemzetiségű tanulóból jelenleg 115 tanul magyarul. Szinérváralján a legnagyobb gond a szakképzett, fiatal tanárok hiánya, az oktatók többsége vagy bedolgozó, vagy nyugdíja, továbbá a magyar tagozatot átköltöztették egy másik épületbe, ahol nincsenek mellékhelyiségek, sem víz, de pénz sem a helyreállításra. Koltón talán két pedagógus helybéli, a többiek Nagybányáról vagy Felsőbányáról ingáznak, sőt messzebbről is Domokoson 6-8 gyermekkel működő (összevont) osztályok is vannak. Kapnikon már csak I-IV. osztály működik. Magyar óvoda létezik ugyan, de az óvónő szeptemberben Magyarországra távozott, így most – más megoldás hiányában – román óvónő foglalkozik a magyar tagozatos gyermekekkel. Szamosardó a pozitív példa: bentlakásos szórványiskola működik már évek óta. Megnyertek egy pályázatot az Illyés Közalapítványnál a működési költségekre, saját gazdaságuk van, majdnem mindent megtermelnek, amit a gyermekek ellátása igényel. Megyei szinten 10-12 magyar nyelvű tagozat szűnt meg az utóbbi tíz évben. Ezt csak némileg ellensúlyozta a Németh László Gimnázium beindulása. Szinérváralján és Apahegyen a román lakosság egy része veszélyforrásnak érzi a magyar nyelvű oktatást, ennek is köszönhető, hogy a gyermekek egy része nem iratkozik magyar tagozatra, annak ellenére, hogy otthon magyarul beszélnek. Magyarellenes megnyilvánulásokat Felsőbányán is voltak: a román anyanyelvű rajztanárnő letérdepeltette a diákokat, mert azok magyarul beszéltek egymás között. A különböző tantárgyakat, mint rajzot, idegen nyelveket a magyar tagozaton is román anyanyelvű tanárok tanítják, mivel nincs magyar oktató. Ősztől beindulhatna Máramarosszigeten az önálló magyar nyelvű középiskola, a minisztérium azonban az épület helyreállításához kötötte ennek végső jóváhagyását. Az önkormányzat az ígért 400 millió lejnek csak egy részét tudta erre a célra elkülöníteni, a megyétől pedig nem sikerült pénzt szerezni. A máramarosszigeti Leövey Klára Gimnázium sorsa az egész környékre kihatással lehet, hiszen legtöbb településen már csak fakultatív anyanyelvű képzés folyik. Félő: a magyar nyelvű zenei oktatás ősztől nem indulhat majd be Nagybányán. /Dávid Lajos: Oktatási fórum: tartjuk "a formánk". A magyar gyermekeknek csak egyharmada jár magyar tagozatra. = Bányavidéki Új Szó (Nagybánya), máj. 31./

"Cziple Aurél helyettes főtanfelügyelő a Máramaros megyei magyar tanügy legégetőbb gondjairól beszélt. Néhány éve a VIII. osztályos diákok már nem felvételi vizsga, hanem az úgynevezett kisérettségi eredményei alapján tanulhatnak tovább valamelyik tanintézet IX. osztályában. A magyar osztályokban végzett VIII. osztályos gyermekek látványosan rosszabbul szerepeltek, mint a megyei átlag. A Németh László Gimnáziumban /Nagybánya/ a bejutási arány 55,7%-os volt, megyei szinten ugyanez az arány 78,9%. Az ősszel induló Leövey Klára Gimnáziumban /Máramarossziget/ meghirdetett két IX. osztályban (56 hely) 30 helyet sikerült eddig betölteni. A sikertelenség miatt oda kell figyelni a tanárok munkájára. Nem mindegy, hogy egy most induló magyar tanintézetben sikerül-e az induló osztályokat feltölteni. Ezzel ellentétben az érettségi eredményei kiemelkedően jobbak voltak. /93,33%-uk sikeresen érettségizett/. A Németh László Iskolaalapítvány pályázatára érkezett 3 millió forint a budapesti Apáczai Közalapítványtól, amelyet egy nagybányai tanári szolgálati lakás, illetve kollégiumi szálláshely vásárlására használnak fel. - Leövey Klára Gimnázium néven új magyar középiskola kezdi meg működését Máramarosszigeten. Az épületben folynak a munkálatok. A gimnázium összesen 13 osztályteremmel fog működni, s lesz benne egy tanári szoba, igazgatóság, három kisebb labor, könyvtár, titkárság és egy két osztályterem méretű tornahelyiség is. Távlatilag a tetőtér, valamint a pince beépítésére is lehetőség van. A nagybányai Németh László Gimnáziumtól eltérően I.-től XII. osztályig tanulhatnak itt a szigeti és a Máramarossziget-környéki gyermekek. /Dávid Lajos: Magyar oktatás: sok még a javítanivaló. A szigeti Leövey Klára Gimnáziumban már folynak a munkálatok. = Bányavidéki Új Szó (Nagybánya), júl. 19./"

"Több mint egy éve dolgoznak Máramarosszigeten az épület felújításán, amely ősztől a Leőwey Klára magyar iskolának ad otthont. A külső tatarozást a város vállalta, a belső munkálatok elvégzése azonban a Leőwey Klára Egyletre hárul. Az Egylet a Medgyessy-kormánytól is vár támogatást, de a sok ígéretnek nincs látszata. Az iskola beindítása veszélybe került, ugyanis a tanintézmény akkreditálását megvonhatják, ha tanévkezdésig nem biztosítanak optimális körülményeket az oktatásra. Pesek Zoltán, az egylet elnöke hangsúlyozta: szükségük van minden pénzre, amit ígértek. Nemrég a Határon Túli Magyarok Hivatalától is járt küldöttség Máramarosszigeten, ígéretet tettek, hogy sürgetni fogják a kormányt a pénz kiutalására. A Máramaros megyei tanács ígért többszáz millió lejt ígértek, de még semmi nem érkezett. Iskolás gyerekek is jönnek az iskolába takarítani. /Pesek Attila: Hitegették a szigeti magyarokat. = Krónika (Kolozsvár), aug. 16./"

"A Krónika szept. 7-8.-i számának Szigeti zsarolás című cikkéből kiderült, hogy a máramarosszigeti kormánypárti tanácsosok választás elé állították RMDSZ-es kollégáikat: vagy elfogadják a református egyház által visszaigényelt terület bérbe adását, vagy a Leövey Klára Gimnázium elesik a negyedmilliárdos támogatástól. Szilágyi Adalbert Béla megjegyezte, hogy a háború utáni államosításkor a Nagybányai Református Egyházmegyétől 52 épületet és több száz hektár földet vettek el jogtalanul. Most végre kell hajtani az 501/2002-es törvényt, ahelyett, hogy a kiszolgáltatott helyzetben lévő kisebbségeket zsarolják. /Szilágyi Adalbert Béla, a Nagybányai Református Egyházmegye főgondnoka: Égrekiáltó: többségi zsarolás iskolaügyben? = Bányavidéki Új Szó (Nagybánya), szept. 13./"

"A magyar, ukrán és zsidó kisebbséget sértő cikke miatt az érintett három közösség máramarosszigeti szervezetei perelni készülnek a Ziarul de Sighet főszerkesztőjét. Vasile Tivadar főszerkesztő több ízben valótlan, a kisebbségekre nézve sértő dolgokat közölt. "Sokan elfelejtik, hogy 12 év alatt - amióta demokrácia van az országban - két kisebbségi iskola nyílt meg, miközben a többségért, vagyis a románság számára semmit sem tettek" - írja Tivadar. A cikk címe egyébként Mit akartok még? Nem szégyellitek magatokat? "Míg a városháza közpénzekből biztosítja a kisebbségi tanintézmények gondtalan működését, a szigetiek víz és fűtés nélkül maradtak." A főszerkesztő a magyarokat támadta: "Egy magyar nyelvű adásban, mely Máramarosszigetről szólt, elhallgatták, hogy a város 5 milliárd lejt áldozott a magyar iskola korszerűsítésére. Hangsúlyozták ellenben, hogy Tőkés László református püspök 25 millió lejt adományozott, míg Markó Béla RMDSZ-elnök 10 iskolatáblát hozott magával" - folytatja a cikk írója. Pesek Zoltán, a magyar iskola munkálatai pénzügyeinek adminisztrálására alapított Leövey Klára Egylet elnöke, az állítja, az állam csupán egymilliárdot fektetett be a tanintézménybe. "Ugyanakkor a költségvetés-kiegészítésből 150 millió lej készpénzt szavazott meg számunkra a helyi tanács" - tette hozzá az elnök. "Nagyon felháborító, amit Tivadar írt - mondta a Krónikának a történelmi Máramaros RMDSZ-szervezet elnöke, Gerstmayer József. - Nincs kizárva, hogy törvényszékhez fordulunk" - jelentette ki Gerstmayer. Zahoránszki Mihály alpolgármester az önkormányzatot érintő támadásokat sérelmezte. "Nem tudom, miből gondolja, hogy ötmilliárdot kapott az államtól vagy az önkormányzattól a Leövey Gimnázium. Levelet fogalmazunk meg az RMDSZ-es önkormányzati képviselőkkel együtt, melyben hibaigazítást kérünk a szerzőtől, ugyanakkor felkérjük, kérjen bocsánatot a szigeti magyarságtól. Ha ez nem történik meg, bepereljük Tivadart" - jelentette ki Zahoránszki. A cikk szerzője értetlenségét fejezte a történtek miatt. "Én magam is magyar származású vagyok. Nem értem, mi a bajuk a vezetőknek. A Máramaros Megyei Tanfelügyelőségtől tudom, hogy ötmilliárd lejt fektetett bele az iskolába - mondta Vasile Tivadar. - Én a valóságot vázoltam, ami természetes, hogy nem tetszik a kisebbségek képviselőinek" - mondta a főszerkesztő. /Pesek Attila: Fellázadtak a helyi kisebbségek. = Krónika (Kolozsvár), dec. 27./"

"A máramarosszigeti római katolikus egyházközség kész tárgyalni arról, hogy lemond az egykor a tulajdonában levő múzeumkertről, ha ott a Leövey Klára Gimnáziumnak épül tornaterem - nyilatkozta Schönberger Jenő plébános. /Pesek Attila: Tornaterem épül a Leöveynek. = Krónika (Kolozsvár), febr. 18./"

"Máramaros megyében ápr. 12-én aláírták a Szociáldemokrata Párt (PSD) és az RMDSZ közötti helyi egyezményt. Az egyezmény szerint még az idén fel kell építeni a nagybányai Németh László, illetve a máramarosszigeti Leövey Klára Gimnázium tornatermét. A felek síkra szállnak a magyar kisebbség arányos képviseletéért a megye döntéshozó, közigazgatási és végrehajtó testületeiben. A magyar nyelv és irodalom fakultatív oktatását beiktatják a tantervbe. Biztosítják a koltói Petőfi Sándor Emlékmúzeum javításához szükséges pénzforrásokat. A napokban írt alá megyei szintű együttműködési megállapodást a Beszterce-Naszód megyei kormánypárt szervezete és az RMDSZ. A dokumentum értelmében az RMDSZ és a PSD megyei szervezete fokozott figyelmet fordít a nemzeti kisebbségek védelmére. /S. M. L.: Magyar iskolákat fejlesztenek. = Krónika (Kolozsvár), ápr. 16./"

"Ápr. 27-én megkezdődtek Sepsiszentgyörgyön a XIV. Szent György Napok. Ez a városünnep, amely a polgármester szerint Erdély legnagyobb ilyen jellegű rendezvényévé nőtte ki magát, számos érdeklődőt vonzott. Ápr. 28-án a vakációzó gyerekek gyűltek össze a színház nagytermében. Délután megnyílt Papp Mihály Gondolatserkentő című kiállítása. A ferencvárosi Leövey Klára Gimnázium diákszínjátszói mutatták be Sütő András Kalandozások Ihajcsuhajdiában című mesejátékát. Este Sütő András Erdélyország, mit vétettem? című könyvét mutatta be a közönségnek. A városi művelődési házban a Gyárfás Jenő Amatőr Képzőművész Szövetség kiállítására kerül sor. /Farkas Réka: Egy hétig tart a városünnep. = Krónika (Kolozsvár), ápr. 29./"

"Máramarosszigeten a Leövey Klára Református Nőszövetség ápr. 27-én emlékezett meg névadója halálának 106. évfordulójáról. A szigeti református templomban tartott istentisztelet utáni ünnepi műsorban a Református Vegyes Kar, a Hollóssy Simon Vegyes Kar, az Ifjúsági Kórus, a magyar gimnázium tanulói léptek fel, majd a templomkertben megkoszorúzták a Leövey Klára tiszteletére emelt obeliszket. A szigeti önálló magyar iskola megnyitójára éppen csak a tanítás megkezdéséhez szükséges tíz tanterem készült el a majdnem 300 éves épület tatarozása során. Pénzhiány miatt még mindig nincsenek rácsatlakoztatva az illemhelyek a csatornahálózatra és az iskolának nincs megfelelő tornaterme. Az előbbi problémák megoldása csak napok kérdése, az utóbbi reménytelennek tűnik. Az SZDP- RMDSZ-protokollumban foglalt igény sem vitte előbbre az ügyet. Az iskolai könyvtárnak kijelölt földszinti terem (amelynek nincs közvetlen szellőztetési és fűtési lehetősége) renoválása befejeződött. A Dragos Voda Főgimnáziumból és a Cosbuc Általános Iskolából, ahol eddig a magyar tagozatok működtek, áthozzák a könyveket. A Leövey Klára Egyesület is átadja majd az adományokból származó könyveket a gimnáziumnak. Megtörtént már az eddigi átszervezésekkor, hogy több ezer magyar könyv került zúzdába. /Román János: Máramarossziget. Megnyílhat a magyar iskola könyvtára. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), ápr. 30./"

"Hagyománnyá vált Máramarosszigeten az évente ismétlődő Leővey Klára ünnepségsorozat./(korodi): Közélet: Nemzetközi együttműködés a szakoktatásban (Magyar küldöttség látogatott Kovászna megyébe). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 16./"

"A máramarosi magyar nyelvű oktatás a többi magyarlakta megyéhez viszonyítva jól áll: Máramaros az egyedüli megye, ahol az idén nőtt a magyar osztályok és a beiskolázott magyar tanulók száma. Ugyanakkor Máramarosszigeten sikerült beindítani a Leövey Klára magyar gimnáziumot, összegezte a megyei helyzetet Cziple Aurél máramarosi főtanfelügyelő-helyettes. 2002 októberében egy főtanfelügyelői konzílium "nagyon jó"-nak minősítette a munkáját, idén a megyében ő kapta a legnagyobb pontszámot. Ezután májusban kiszállt egy miniszteri ellenőrző bizottság, mely megállapította: "elégtelennek tartjuk a főtanfelügyelő-helyettes tevékenységét, ezért javasoljuk a leváltását". A bizottság tagjai nem beszéltek vele. Négy román kollégáját akarták rábírni arra, hogy ellene hamisan tanúskodjanak, amit ők visszautasítottak.Cziple Aurél azonnal fellebbezett a minősítés ellen. Az RMDSZ-hez fordult ügyében. Ludescher István területi elnök közölte: "Tudok róla, mert felhívott a prefektus, mert téged meneszteni kell. Nem támogathatunk." Ez nagyon bántja őt. Kérte, hallgattassák meg őt és ha tényleg valamit rosszul csinált,, akkor váltsák le. Cziple Aurél rájött: az RMDSZ akar tőle megszabadulni. Ha valami jól megy, azt el kell rontani. Felajánlották: mondjon le és megúszhatja a hercehurcát. Ő ezt elutasította. Azt akarja, hogy mindenki lássa: valójában mennyire nem törődik az RMDSZ a máramarosi magyar oktatással. Ugyanezt csinálták az elődjével is: addig szekálták a magyar főtanfelügyelő-helyettest, míg nem bírta idegekkel és lemondott. /Bölönyi Zoltán: Ha a fa túlnő a bokron... = Erdélyi Napló (Nagyvárad), jún. 10./"

"Hibás tesztlapokkal és rossz fordításokkal nehezítették idén az érettségi vizsgát.A tárca kivizsgálást ígért. Az oktatási szakszervezet szerint a soha nem tapasztalt fejetlenséggel és kétértelműségek sorozatával jellemezhető érettségi vizsgáért az oktatási minisztériumot terheli a felelősség. Ebben az évben vezették be a tesztrendszert a román, illetve magyar nyelv és irodalmat, valamint az egyetemes irodalmat kivéve, rengeteg bonyodalmat okozott mind a tesztlapok helyessége, mind a magyar fordítás, mind pedig a különböző vizsgákon elbukók további szereplése. Idén első ízben nem jeggyel, hanem sikeres/sikertelen minősítéssel osztályozták a szóbelit. A tárcavezető előzetes bejelentése dacára nem mindenütt engedélyezték, hogy az első elrontott teszt után az érintettek folytathassák az érettségit. A tiltakozások nyomán Bukarestben és Bihar megyében a minisztérium 189 diáknak engedélyezte az elrontott vizsga megismétlését, de Brassó és Vrancea megyében - miután a kérésüket elutasították - diákok százai tüntettek. Máramarosszigeten a Leövey Klára Gimnázium első végzős nemzedékének fele vizsgázott sikeresen, miután a 20 magyar diákból 9-en elbuktak. A sikeres 11 diák öröme sem volt felhőtlen, ugyanis közülük csak kettőnek sikerült hetesnél magasabb átlaggal zárni. A háromszéki végzősök idén gyengébben szerepeltek, mint tavaly. Botos Erika, a megyei vizsgabizottság titkára elmondta: 1651 tanuló iratkozott be, 1623 jelentkezett vizsgára, 1289-en vizsgáztak sikeresen. A tavalyi 82 százalékkal és az egy évvel azelőtti 88 százalékkal szemben most 79,43 százalékos a sikerességi arány. Csíkszeredában egyes tételek helytelen magyar fordítása okozott nagy gondot. A tesztlapon szereplő érthetetlen fordítások, illetve megfogalmazások közé tartoztak: "egy 30 cégből álló ipari ág, amelyekből egyiknek sem van több mint 4 piac százaléka", "behatásolyák", "munka kérés a képesek részéről", a profitrátából "profit láb" lett stb. A pedagógus szerint lehetetlen volt minden elírást helyesbíteni, "egész osztályok" buktak el közgazdaságtanból. Kálmán-Ungvári Zsófia Hargita megyei főtanfelügyelő szerint a csapnivaló fordításért Bukarest a felelős. Kolozs megyében a maturandusok 67,7 százaléka vizsgázott sikeresen. Tavaly 8 százalékkal magasabb volt ez az arány. /A diákokkal együtt a rendszer is bukott az érettségin. = Krónika (Kolozsvár), júl. 8./"

"Szept. 3-án hatályba lépett az a kormányhatározat, amely az idei évre vonatkozóan az egyetem előtti oktatást szolgáló ingatlanok felújításának, konszolidációjának finanszírozását célozza. A határozat életbelépését az RMDSZ vonatkozásában sorozatos tárgyalások, egyeztetések előzték meg, amelyeket Borbély László és Asztalos Ferenc képviselők folytattak a tanügyminiszterrel. A tárgyalások eredményeként az erdélyi megyék magyar tannyelvű közoktatási intézményei számára sikerült egy 8 milliárd lejes keretösszeget elkülöníteni. Ezek között van Maros megyében a marosszentgyörgi Constantin Romanu Vivu Általános Iskolának és a radnóti óvodának utalt (2, 5 milliárd lej), Hargita megyében a székelykeresztúri Orbán Balázs Elméleti Líceumnak valamint a székelyudvarhelyi Benedek Elek Pedagógiai Kollégium 3. számú óvodájának kiutalt összesen 1, 3 milliárd lejes összeg, az aradi Csíky Gergely Iskolacsoport (800 millió lej), a máramarosszigeti Leövey Klára Elméleti Líceum (1 milliárd lej), illetve a csernátoni Végh Antal Középiskola (1 milliárd lej). /Nyolcmilliárd lej erdélyi magyar tanintézeteknek. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 11./"

Máramarosszigeten immár negyedik alkalommal szervezték meg a szórvány-kórustalálkozót. Szilágyi János szigeti katolikus esperes szerint Máramarossziget valóban egy sziget. A maroknyi magyarságot ukrán és román tenger veszi körül. Zahoránszky Ibolya, a Hollósy Simon Művelődési Egylet vezetője kifejtette: a máramarosi magyarságra jellemző az alkalmazkodás a román többségű környezethez, nincsenek magyar iskolák, templomok is alig, és egyre több magyar családban románul folyik a mindennapi csevegés is. A legtöbb énekkarvezető elmondta, többnyire ennek a találkozónak köszönhetően jöttek létre a helyi kis kórusok, és szintén ez az esemény tartja bennük a lelkesedést. Guttman Mihály, a Romániai Magyar Dalosszövetség elnöke elégedetlen volt, teljes mértékben hiányoznak a hagyományosan magyar énekek, kórusművek. A környéken már többnyire fakultatív magyar oktatás folyik. Borsabányán kénytelenek román nyelvű misét is tartani, mert a fiatalok már nem igazán értenek magyarul. Elöregedés jellemzi a várost, a helyi lakosságból mintegy 12–15 ezren külföldön próbálnak érvényesülni. Aknasugatagon is egyre kevesebb a magyar gyermek. Az iskolában van olyan évfolyam is, amelyben egyetlen magyar gyermek sincs, pedig a helyi lakosság mintegy 20 százaléka vallja magát magyarnak. Magyar nyelvet csupán fakultatív órákon oktatnak. Felsővisón a fiatalok már alig beszélnek magyarul, nagy az elvándorlás. A máramarosi régióban máig a legnagyobb előrelépést a máramarosszigeti Leövey Klára magyar gimnázium megalakulása jelentette. /Bálint B. Eszter: Ahol a létezés már nem garancia a jövőre. = Krónika (Kolozsvár), júl. 12./

Dávid Erzsébet főtanfelügyelő-helyettes a Máramaros megyei magyar nyelvű oktatásról kifejtette, hogy a tanévet jó esélyekkel indítják. Szinérváralján önálló épületben fog zajlani az óvodai és az I-VIII. osztályos magyar nyelvű oktatás, ezt ő harcolta ki. Emellett nagyon sok olyan helyen indul be a fakultatív magyar nyelvű oktatás, ahol eddig még nem volt, mint például: Tőkésen, Borsabányán, Nagybocskón, Veresmarton. A nagybányai Németh László Gimnáziumban csak három kilencedik osztály indul. Négy osztályt engedélyeztek, de nagyon sok gyereknek nem sikerült a képességvizsgája. A Leöwey Klára Gimnáziumban csak egy osztályt kértek, az be is indult. /Tamási Attila: Tanévkezdés előtti számvetés. = Bányavidéki Új Szó (Nagybánya), szept. 17./

Bethlen Gábor- és Tamási Áron-díjat, illetve Márton Áron-emlékérmet adott át a Bethlen Gábor Alapítvány kuratóriuma november 2-án Budapesten, az Országos Széchényi Könyvtárban. A kuratórium döntése alapján az idén Ilia Mihály egyetemi tanár, a Tiszatáj című szegedi folyóirat egykori főszerkesztője és Vetési László lelkész kapott Bethlen Gábor-díjat. Márton Áron-emlékéremben részesült a bécsi Szent István Egylet, a máramarosszigeti Leöwey Klára Líceum és a szabadkai Széchenyi Általános Iskola. A Tamási Áron-díjat Donkóné Simon Judit érdi tanár, előadóművész vehette át. A Bethlen Gábor Alapítvány célja, hogy anyagi és szellemi támogatásával, ösztöndíjaival és díjaival úttörő szerepet vállaljon a nemzeti összetartozás szolgálatában, a közép-európai szellemi együttműködésben és a határon túl élő magyarság hazai megismertetésében. /Vetési László és Ilia Mihály Bethlen-díjasok. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 4./

Vetési László, a Diaszpóra Alapítvány elnöke beszélt a szórványmisszióról, a szórványprogramokról és az alapítvány tevékenységéről. Rendszeres tevékenységük az algyógyi szórvány-lelkésztalálkozó és szórványtovábbképző, a szórványdíjazás, a szórványlap szerkesztése, tanácsadási munka lelkészeknek, pedagógusoknak. Emellett fontos az amerikai erdélyi szórvány-testvérkapcsolat is, a Válassz testvért mozgalom, amelyik egyedülálló a maga nemében: amerikai magyar családok rendszeresen támogatnak egy szórványgondozó egyházközséget és lelkészt. Ebben az évben szerették volna szervezni az Egyház és anyanyelv című konferenciát, mert égetővé vált a nyelvhasználat, nyelvcsere, nyelvváltás a romániai magyar történelmi egyházaknál és híveiknél. Folytatják a gyülekezetjárást az egyetemistákkal, teológusokkal, továbbá a romtemplomok takarítását, a nyári gyülekezeti missziót és a magyarságfelmérést. Emellett segítenek a rászorultakon, elsősorban nagycsaládosokon és gyermekeken. Nagyon fontos a Holt-tenger dokumentációs program. Erdély szórványterületein ugyanis gyors ütemű a tárgyi, szellemi értékvesztés, lassan alig marad utolsó tanú, emlékező egy-egy településen. Néhány éve kezdték el ezt a programot, hogy ezen a területen rögzítsenek mindent. A szórványközpontok között vannak a gyülekezeti házak, otthonok, menhelyek. Az igazán nagy feladatot az oktatási központok látják el. Ezek líceumok és elemi iskolák közé szerveződnek: falusi vagy városi bentlakások. A tudatos tervezés nyomán születhettek új oktatási intézmények, iskolák, mint a nagybányai Németh László, a máramarosszigeti Leöwey Klára Gimnázium, a dévai Téglás Gábor Iskolaközpont és a szilágysomlyói önállósuló magyar iskola. Különleges arculatot kölcsönöznek a szórványközpontoknak a teleházak, faluházak, magyarházak. További feladat a lefedetlen területek behálózása, különös tekintettel a Mezőségre, a Küküllők mente szórványvidékeire és Dél-Erdélyre. Nagy gond ezeknek az intézményeknek a fenntartása. A normatív jellegű fenntartás életbevágóan fontos. Sürgős feladat befejezni az építés alatt álló válaszúti, besztercei, felőri bentlakásokat. Anyagi okok miatt bezártak a medgyesi és hétfalusi iskolai bentlakások. A Diaszpóra Alapítvány foglalkozik a Kárpátokon kívüli misszióval is. 1996-ban jártak először a fiatalokkal Havasalföldön, a következő évben ezt Moldvában és Dobrudzsában folytatták, és azóta minden évben legalább egy kis csoport fiatal az ott élő és szolgáló lelkészekkel bejárja a Kárpátokon kívüli régiókat. Ebben az évben ellátogattak a régi Méhed, mai nevén Mehedinti megyébe, Szörényvárára (Turnu Severin). A regáti magyarság egy része rejtőzködve csendesen beolvadt, más része próbálja őrizni önazonosságát. /Dézsi Ildikó: „Szórványjárásunk célja a segítés, a szolgálat” Interjú Vetési Lászlóval, a Diaszpóra Alapítvány elnökével. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 18./

Béres István területi RMDSZ-elnök, Máramarossziget alpolgármestere elmondta, hogy a város nem csak elnevezésében, hanem a valóságban is szigetet képez, s ez minden területre kihat, a kulturális életre is. Máramarosszigeten a legnagyobb gondot az idei költségvetés-csökkenés okozza. Nagy a lakáshiány. Nagyon régi a vízhálózat, így jelentős a vízveszteség. Ezért, szombat kivételével, minden éjszaka éjféltől hajnali ötig felfüggesztik a vízszolgáltatást Szigeten. A város kulturális téren is rosszul áll. Színjátszó körük nincs. A magyar gimnáziumban vannak különféle csoportok /énekkar, szavalócsoport stb./, ők szoktak különböző esteket összehozni. A Lemák Rudolf vezette hosszúmezői ifjúsági szervezet eléggé aktívnak mondható, de ők sem tudják teljesen kitölteni az űrt. A civil szervezetek megpróbálnak lelket lehelni a közösségbe, mint például a Hollósy Simon Művelődési Egylet. Megemlíthető az évente megjelenő Máramarosi havasok c. antológia. A Szigeti Turmix c. lap most nem jelenik meg, átszervezés alatt áll. Várady László szerkesztette egymaga, de egyedül nem lehet újságot csinálni. Még mindig óriási magyarellenes nyomás nehezedik ránk, vallotta Béres István. Még azt a kis pénzt is (400 millió lejt), amit a tanács a 2006-os költségvetésből a Leöwey Klára Gimnázium tetőszerkezetének a felújítására megszavazott, megkérdőjelezték. A Polgármesteri Hivatalon belül Béres Istvánnak egyedül kell felvennie a versenyt a többséggel. Köztudott, hogy Máramarosszigetet a múlt század elején többségében magyarok lakták, 30% volt a zsidó közösség, s csak 1-2% a románság aránya. A földek nagy része a magyarok és a zsidók kezében volt. Ezeket a földeket már kiadták. Elsősorban a református és a katolikus egyház egykori földjeit és vagyonát osztották ki, s most már nem akarják bolygatni a dolgot. Minden apróságba belekötöttek, olyasmibe például, hogy hiányzott egy helyrajz. Jelenleg a városban a magyarok aránya 17,8%-os. A kommunizmus utolsó éveiben külterületeket csatoltak a városhoz, románlakta településeket, olyan 4-5 ezer lakossal. Különben elérték volna a 20%-ot. Így történhetett meg, hogy Máramarosszigeten tavaly a Közlekedési Minisztérium megrendelte a kétnyelvű táblákat a vasútállomásokra, ebből nagy cirkusz kerekedett. Végül leszerelték a táblát, mert zavarta őket, hogy ki van írva: „Máramarossziget”. Ehhez nem lett volna joga az önkormányzatnak, de ez a szigeti valóság. /Tamási Attila: Máramarosszigeti valóság. Beszélgetés Béres István területi RMDSz-elnökkel, alpolgármesterrel. = Bányavidéki Új Szó (Nagybánya), febr. 10./

Megalakult a máramarosszigeti volt piarista diákok baráti köre. Jelenleg a bírósági bejegyzésnél tart az egyesület. A kis csoport tagja az Erdélyi Piarista Diákszövetségnek, s a kolozsvári piarista öregdiákok baráti körével közösen alakult meg. A baráti társaság anyagi lehetőségeihez mérten támogatni fogja a Leövey Klára Gimnázium katolikus diákjait. A baráti társaság elnöke Takács Sándor, alelnöke Darvay Noémi, titkára László Irén Etel. /Piarista diákok baráti köre. = Bányavidéki Új Szó (Nagybánya), febr. 24./

Befejeződtek az idei érettségi vizsga utáni óvás-elbírálások. Máramaros megyében a máramarosszigeti Leöwey Klára diákjainak fellebbezéseiből egyet valósnak ítélt meg a javító bizottság; a többi, a Németh László és a máramarosszigeti líceum elégedetlen diákjainak eredetileg kapott minősítéseit megerősítették. Jó hír, hogy a Németh László Gimnáziumban három párhuzamos IX. osztály indulhat ősztől. Kedvezőtlen viszont, hogy idén először a nagybányai anyanyelvű inasiskolába egyetlen diák sem jelentkezett. /Farkas E. Zoltán: Utóhangok a Máramaros megyei magyar oktatásról. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 21./

Négy nappal az évforduló előtt a maroknyi szászvárosi magyarság a református templom gyülekezeti termében ünnepelte meg március tizenötödikét. Az ünnepségre az istentisztelet, illetve a szentmise után került sor, amikor a római katolikusok is átjöttek a közös megemlékezésre és ünnepi előadásra. Mivel az előző évekbeli megemlékezéseken Kún Kocsárd, a szabadságharc legjelentősebb Hunyad vármegyei résztvevője, a magyar oktatás későbbi mecénása, a közelben lévő Piski híres csatája vagy Petőfi Sándor került az előadás központjába, idén a forradalom hős asszonyairól szólt a megemlékezés. Szendrei Júlia, Laborfalvi Róza, Ercsei Júlia, Lővei Klára, Seidel Teréz és sokan mások jelentős szerepet vállaltak, sokan komoly áldozatot hozva a magyar szabadság oltárán, ismertette a fáradhatatlan Fülöp Júlia főszervező, a szászvárosi magyarság lelke. /Chirmiciu András: Március 15-i megemlékezés Szászvároson. = Nyugati Jelen (Arad), márc. 12./

A tanév végét zárják a diákok. Dávid Erzsébet, Máramaros megye főtanfelügyelő-helyettese elmondta, hogy a megye két magyar líceumából /Németh László Gimnázium – Nagybánya és Leöwey Klára Líceum – Máramarossziget/ majdnem minden végzős egyetemre készül. Az előző években 80-90 %-os volt a bejutási arány. A Németh László Gimnázium bővítésre készül, díszterem, dokumentáció terem, tanterem és irodahelyiség építését tervezik. A Leöwey Klára Líceumban a belső felújításokon kívül a picét is felújították. /Hitter Ferenc: Év végi izgalmak az iskolában. = Gutinmelléki Friss Újság (Nagybánya), jún. 28./

Százhuszonöt személy, közöttük közel negyven máramarosszigeti pedagógus és 82 diák ellen emelt vádat a korrupcióellenes ügyészség (DNA) az ország eddigi legnagyobb érettségi botrányában. A vádhatóság szerint egy máramarosszigeti magániskola /George Pop de Basesti Szakközépiskola/ vezetői 30 ezer eurót gyűjtöttek össze a diákoktól, és az összeg egy részét a vizsgáztató és felvigyázó tanárok megvesztegetésére fordították. A bírósági ügy magyar nemzetiségű tanárai tagadják, hogy csúszópénzt kaptak volna. „A kihallgatások során is elmondtam az ügyészeknek, hogy ártatlan vagyok, nekem nem is ajánlottak fel semmiféle pénzt” – mondta Pesek Szilárd Zoltán, Máramarossziget egyetlen magyar középiskolája, a Leövey Klára Gimnázium kémiatanára. Takács Ferenc, a Regele Ferdinand Gimnázium és a Leövey informatikatanára furcsállja, hogy miközben a felvigyázó tanárok ellen kevés bizonyítéka van az ügyészségnek, a vádiratból „eltűntek” vádlottak, és a vizsgáztatók közül csak egy pedagógus ellen emeltek vádat. /Rostás Szabolcs: Tagadnak a Leövey tanárai. = Krónika (Kolozsvár), nov. 4./

Az 1992-es népszámlálás adatai szerint Máramaros megyeszékhelyén, Máramarosszigeten 8082 magyar nemzetiségű ember élt. A mai – nem hivatalos – adatok szerint a magyarok száma alig éri el az ötezret. Máramarossziget a XX. század elején döntő többség a magyar és a német volt, magyarázta Béres József, máramarosszigeti biológus professzor. Jelenleg a Leőwey Klára Líceumban 300 gyermek tanul magyar nyelven az óvodától az érettségiig. Az óvodai csoportokban az anyanyelv, a magyar tanítására helyezik a hangsúlyt. „Vannak vegyes házasságból született gyermekek, akik hibásabban, vagy nehezebben beszélik a magyart. Ezt próbáljuk korrigálni, segíteni, és az a tapasztalat, hogy amire első osztályba kerülnek, sikerül az anyanyelvüket bővíteni, fejleszteni” – jegyezte meg Stark Ágnes óvónő. Bár jól felszerelt iskola, szakemberek várják a diákokat, mégis évről-évre kevesebben vannak. Idén mindössze 11 első osztályos gyermek jött magyar tagozatra. A román iskolákban a gyermekek 30%-a magyar. Sok fiatal az egyetem elvégzése után nem tér haza szülővárosába. A Leőwey Gimnázium fizikatanára, Pesek Szilárd, azon kevés fiatalok egyike, aki hazatért tanulmányai végeztével. A szórványban élők számára felértékelődnek az egyházi események, rendezvények. A máramarosszigeti római katolikus templomban magyar és román nyelven is miséznek a lelkipásztorok. /Fogy a magyarság Erdély szórványtelepülésein. = Erdély. Ma, okt. 7./

Markó Béla szövetségi elnök beszámolója az RMDSZ 10. Kongresszusán
Nagyvárad – Tisztelt Kongresszus! Nem először állok egy RMDSZ-kongresszuson a mikrofon előtt, és nem először próbálom összefoglalni egy szövetségi elnöki mandátum eredményeit, beváltott vagy beváltatlan ígéreteit, és legfőképpen tanulságait.
Van mégis egy alapvető különbség az eddigi alkalmakhoz képest, ugyanis ezek a beszámolók nyilvánvalóan esélyt kínáltak arra is, hogy a közelmúltat felleltározva, a közelebbi vagy távolabbi jövőről beszéljek. Sőt, számomra a múltbanézésnek, a krónikaírásnak és mindenfajta elszámolásnak ez a legnagyobb értelme: lehetőség a távlatnyitásra. Nos, a mostani visszatekintés látszólag egészen más jelentést hordoz, nincsen benne a személyes politikai perspektíva, nem lappang a szöveg mögött egy programbeszéd, hanem valamiféle korszakzárásról lehet szó. És valóban nem a kolozsvári kongresszusunk óta eltelt két évről akarok szólni csupán, pedig formailag ez lenne a helyes, esetleg még a legutóbbi tisztújításig, az aradi kongresszusig visszanézve, hanem engedjék meg nekem, hogy nagyobb nekirugaszkodással, de szabott időmbe természetesen beilleszkedve, tizennyolc esztendő elvi-eszmei konklúzióit kíséreljem meg felmutatni. Azzal a kiegészítéssel, hogy végül is ez szintén a perspektíva-keresés szándékával történik, továbbra is csak ennek látom értelmét, hiszen nem a személyes sorsunkról szól az RMDSZ története, hanem a közös jövőnkről, mint ahogy kollektív alkotásnak, sőt, egyik legnagyobb értékünknek tekintem azt is, hogy megalakulása után több mint két évtizeddel ma is a romániai magyar közösség legfőbb politikai eszköze ez a szövetség. Próbáltak ugyan mást, jobbat kitalálni helyette, de nem sikerült. Lehet, hogy azért, mert nem is lehet jobb, hatékonyabb, eredményesebb eszköze a mi erdélyi magyar céljainknak, mint egy szövetség. Hiszen az elmúlt hetekben először meghökkentem, aztán tulajdonképpen megnyugodva láttam, hogy az RMDSZ hivatásos tagadói, előreszaladók vagy hátramaradók, nagyálmúak vagy kishitűek, sértettek, vajákosok, különutasok, mind az RMDSZ kongresszusára figyelnek, latolgatnak és elemeznek, önkéntelenül is elárulva, hogy ennél fontosabb politikai esemény számukra sincsen, beleértve saját rendezvényeiket is. Aki az RMDSZ elnökválasztási kampányába így-úgy beleszólt, mind lelepleződött, hogy ismeri ennek a szövetségnek nemcsak az eddigi, hanem az ezutáni értékét is. Miért foglalkozna velünk valaki is, aki úgy gondolja, hogy fogy a jövőnk?
Ezért nyugtattak meg engem valójában ezek a beleszólások, miközben egyikük-másikuk fel is háborított, persze. De aztán arra gondoltam, hogy amíg a lelkünkért versengenek mások, addig nincsen baj, mert ezek szerint ér valamit ez a lélek. Csakhogy nem volt eladó eddig sem, és bízom benne, hogy ezután sem lesz az. Az erdélyi lélek önállósága, ez a Kós Károly-i eszme tartott meg minket a politikában az elmúlt évtizedekben, és meggyőződésem szerint ez fog megtartani a jövőben is.
Ez egyébként az én tizennyolc esztendei munkám egyik nagy tanulsága is. Bethlen Gábortól Kós Károlyig vagy Márton Áronig tudták ezt nagyjaink, miért kellene hát nekünk más elvet vallani?
Tisztelt Kongresszus!
Az együtt megtett út természetesen hosszú volt, de az a kérdés, hogy közben mennyit változott körülöttünk a táj, és hogy egyáltalán jó irányba haladtunk-e. Állítom, hogy igen. Van összehasonlítási alapunk, van pontos mércénk, hiszen elolvashatjuk az 1990-es évek elején megfogalmazott programunkat, mellétehetjük a menetközben elfogadott cselekvési programokat, fellapozhatjuk az 1993-ban általam és Takács Csaba által aláírt, az Európa Tanácsnak benyújtott Memorandumot, és számbavehetjük, mi teljesült, mi nem. Ha ezt valaki megteszi, meg fog lepődni: azoknak a dokumentumoknak legtöbb pontja megvalósult, egyedül az akkor még csak általánosságban emlegetett területi autonómia maradt beváltatlan követelésünk, hiszen ehhez mélyreható államszervezési, közigazgatási reformra van továbbra is szükség. A kulturális autonómia bizonyos feltételei viszont már ott vannak a most elfogadott oktatási törvényben, iskoláinkról túlnyomórészt mi tudunk majd dönteni.
Ám az autonómia nyilvánvalóan a következő évek nagy prioritása lehet, ha annak előfeltételei már megvannak. Márpedig ezeket az előfeltételeket véleményem szerint megteremtettük. Hozzátéve azt, hogy ilyen célokat, ahogy eddig is, csakis teljes politikai egységben lehet kivívni.
A kilencvenes évek elején, amikor az RMDSZ elnökségét elvállaltam, még messze voltunk ettől. Akkor két alapvető feladat állt előttünk. Egyrészt helyre kellett állítani az RMDSZ egységét, vagyis ismét hatékony politikai eszközzé kellett tenni ezt a gyakorlatilag kettészakadt szövetséget, és valamiképpen el kellett kezdeni programunk megvalósítását. Évek teltek el azután, amíg az első eredmények megszülettek. De addig még sok megpróbáltatáson mentünk keresztül.
1991. október 4-én Aradon döntöttük el, hogy rendkívüli, tisztújító kongresszust kell tartanunk, és majdnem másfél évbe került, amire ez sikerült is. Igaz, közben egy Egyeztető Kerekasztalnál kidolgoztuk a szervezet új alapszabályzatát, amely kisebb-nagyobb módosításokkal máig életképesnek bizonyult, sőt, megkockáztatnám, hogy ez biztosította együttmaradásunkat. Két táborról beszéltem az imént. De kevesen tudják, hogy akkor még magyar pártok is voltak körülöttünk, Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt, Romániai Magyar Kisgazdapárt és Független Magyar Párt. Az utóbbi választásról választásra felbukkant ugyan, de nem tudott jelentős szavazatszámot szerezni, a kereszténydemokraták mozgalomként beépültek az RMDSZ-be, a kisgazdák pedig fokozatosan civil szerveződéssé alakultak.
Az alapvető szembenállás viszont az volt, amit mérsékeltek és radikálisok küzdelmeként szoktak említeni. Ebben a felosztásban végül is sok igazság van, hiszen azok, akik a román parlamentben vagy később kormánykoalícióban próbáltak eredményt elérni, joggal nevezhetők mérsékelteknek azokhoz képest, akik akkor még hevesen tagadták a románokkal való politikai párbeszéd, netán együttműködés értelmét. A passzív vagy aktív rezisztencia, a parlamenten kívüli – pontosan meg nem nevezett – eszközök hívei voltak ők. Már 1993-ban, elnökségem első hónapjaiban szembe kellett néznem azzal az éles konfliktussal, amelyet Neptun-ügynek neveztek, és végül is ez volt mérsékeltek és radikálisok hosszú időre mindent eldöntő vitája, ahol ugyan egyik tábornak sem lett igaza, de együtt maradtunk. Az én első próbatételem is ez volt. Akkor tisztáztuk, hogy milyen körülmények között folytatható párbeszéd a román pártokkal, és akkor indult el az a folyamat, amely a történelmi fontosságú 1996-os döntéshez, a kormányzati szerepvállaláshoz vezetett.
Nem akarom most felidézni minden vitánkat, minden fontos döntésünket, de azt gondolom, hogy azokban az években dőlt el mai helyzetünk. Mi, akik Marosvásárhely márciusát megéltük, tudtuk, hogy van alternatíva: láttuk a polgárháború rémét Erdélyben, a Székelyföldön, amikor még a volt Jugoszláviában béke volt. Akkor hatalmas tétje volt annak, hogy ki milyen utat választ, és utólag visszatekintve, nem is tudom, miért gondoltunk időnként már-már szégyenkezve arra, hogy céljainkban ugyan radikálisok, de eszközeinkben mérsékeltek vagyunk. Hiszen a tizennyolc év legnagyobb belső politikai változása éppen az, hogy ma már ilyen értelemben mérsékeltek vitáznak mérsékeltekkel. Ezért is lehetett megegyezni egy adott pillanatban. Elégtétellel látom, hogy aki leghangosabban támadott minket azért, hogy bízunk a parlamenti politikában, most ott van az Európai Parlamentben, pártot alapít, és minden bizonnyal román parlamenti jelenlétről, esetleg kormányzásról álmodik. Ezek szerint vagy megalkudott az is, aki minket annyi éven át megalkuvással vádolt, vagy egyszerűen kezdettől fogva nekünk volt igazunk. Meggyőződésem, hogy erről van szó: a mi igazunkat ma már azok is vallják, akik egyébként bíráltak minket. Ez talán egyik legnagyobb politikai eredményünk. Persze, egyesek végül is az RMDSZ-től elfordulva, az RMDSZ-en kívül jutottak erre a felismerésre, de éppen ez jogosít fel arra, hogy feltegyem a kérdést: végül is mi az akadálya, hogy összefogjunk? Hogy nem mindenben és nem mindenkiről gondolkozunk egyformán? Miért baj ez? Erdélyi embernek tudnia kellene, hogy a mi történelmünk lényege: a tolerancia. Hogyan akarunk másokkal szemben toleránsak lenni, ha egymás közt sem vagyunk azok?
Az RMDSZ közös szellemi-politikai vagyonunk. Még azoké is, akik úgy tudják magukról, hogy nem szeretik ezt a szövetséget.
Az én visszatekintésem most talán nagyívűbb a kelleténél. De ismétlem, nem a múlt, a jövő kedvéért teszem. 1993-ban léptünk be, Antall József támogatásával az Európai Demokrata Unióba, az EDU-ba. Nem sokkal azelőtt lettem csak az RMDSZ elnöke, és az EDU budapesti kongresszusán, Jacques Chirac és Helmut Kohl jelenlétében köszönhettem meg felvételünket. Aztán annak az évnek az őszén az Európa Tanács az RMDSZ Memorandumát figyelembe véve, a Romániáról szóló felvételi határozatba beiktatta egyes követeléseinket. Azóta folyamatosan jelen vagyunk a nemzetközi kisebbségi szervezetekben, elsősorban a FUEN-ben, és tagjai vagyunk az Európai Néppártnak. Itthon Romániában pedig partneri viszonyt alakítottunk ki a különböző demokratikus pártokkal, ma már közigazgatáshoz, kormányzáshoz értő, felkészült politikus gárdánk van, amelyet megkerülni nem lehet. Több kormányban is bizonyítottuk ezt, amit ugyan sokan szemünkre vetnek, de éppen ez az erényünk: mi az egyezségeket betartjuk, akivel megegyezünk, azt nem csapjuk be, de örök szövetségesünk csak egy van, saját magyar közösségünk, azok, akik képviseletükkel megbíztak minket.
Tisztelt Kongresszus!
Azt hiszem, nem túlzok, ha azt állítom, hogy az RMDSZ máig a Kárpát-medence legnagyobb és legtartósabb magyar érdekvédelmi szervezete, és szeretném hinni, hogy ebben Önökkel együtt részem volt nekem is. Együtt féltettük és éltettük ezt a szövetséget, miközben minden választás előtt felerősödtek a sötét jóslatok, hangoskodtak az ellendrukkerek, hogy veszíteni fogunk, nem jutunk be a parlamentbe. Tizennyolc esztendő alatt 14 választást küzdöttünk végig, 4 önkormányzati választást, 4 parlamenti választást, 4 államelnök-választást és 2 európai parlamenti választást. Minden ökormányzati, parlamenti és európai parlamenti választást megnyertünk, minden államelnök-választáson jól szerepeltünk, egy alkalommal, 2004-ben én magam vállaltam az államelnök-jelöltséget. Hiába számolgatnak egyesek, hogy veszítettünk-e szavazókat, mert részvételi arányunkat végig megtartottuk mi magyarok, és nagyjából ugyanolyan arányban vagyunk jelen most is a román parlamentben, mint 1993-ban. Ez pedig azt jelenti, hogy a választásokon lemért támogatottságunk az összes leadott szavazathoz képest ma is akkora, mint két évtizeddel ezelőtt. Mi több, legutóbb a jóval problematikusabb önkormányzati választásokon is megkaptuk a magyar választók nyolcvanöt százalékának szavazatait, 184 polgármesterünk van, 2284 helyi és megyei tanácsosunk és 4 megyei tanácselnökünk, miközben egy másik magyar politikai szervezet, a helyi magyar közösségek megosztottságát, illetve egyik-másik RMDSZ-szervezet gyengeségét kihasználva is csak tizenöt százalékot tudott felmutatni. Persze, ez a tizenöt százalék is komoly figyelmeztetés volt számunkra, ezért is tettünk meg mindent, hogy ne kockáztassuk az európai parlamenti képviseletünket, és így sikerült megvalósítani a Magyar Összefogást. Mi voltunk az erősek ebben az egyezségben, és mi voltunk az engedékenyebbek is, mert tudtuk, hogy az RMDSZ-érdeknél egyetlenegy érdek lehet fontosabb: amiért ez a szövetség egykor létrejött, a romániai magyar közösség összérdeke. Bízom benne, hogy ezt ezután is így fogja szemlélni szövetségünk.
Tisztelt Kongresszus!
Számomra egyértelmű, hogy a politikai egység önmagában is érték egy kisebbségi helyzetben levő közösség esetében, mert azt mutatja, hogy abban a közösségben erősebb az összetartozás szándéka, mint a széthúzás, erősebbek a közös érdekek, mint a véleménykülönbségek. De mégis az a döntő kérdés, hogy ezzel az időnként megroppant, ám soha szét nem tört egységgel mire jutottunk. Mire volt jó ez a romániai magyarságnak? Egyáltalán jó volt-e valamire? Ahhoz, hogy ezt a kérdést megválaszolhassuk, természetesen ismét összehasonlítással kell élnünk: milyen jogaink és intézményeink voltak ezelőtt két évtizeddel, és milyen jogaink meg intézményeink vannak ma. Végül is az eltelt idő ezzel mérhető elsősorban.
1990 márciusában a román tüntetés, amely végül is rá két napra több halottal és száz meg száz sebesülttel járó véres pogromkísérletbe torkollott Marosvásárhelyen, egy Tudor-negyedbeli gyógyszertártól indult el. Az váltotta ki a román tömeg felháborodását, hogy a kirakatüvegre a gyógyszerész a román felirat mellé magyarul is felírta: Gyógyszertár. Gondoljuk végig: ma magyar, RMDSZ-es miniszter vezeti az egészségügyet, az ő gondja és felelőssége az is, hogy a szűkös költségvetésből hogyan lehet minél több költségtértérítéses gyógyszert biztosítani a rászoruló románoknak, magyaroknak, minden állampolgárnak. S miután a kilencvenes évek azzal teltek Marosvásárhelyen és másutt is sok helyen Erdélyben, hogy mi kitettük a kétnyelvű feliratot, és mások levették vagy bemázolták, kitettük, levették, kitettük, levették és így tovább, 2001-től törvény biztosítja 20% fölött a magyar nyelv nyilvános használatát írásban és szóban. 2003-ban ezt az önkormányzatokra vonatkozó rendelkezést az alkotmányba is bevittük, kiterjesztve a dekoncentrált intézményekre és az igazságszolgáltatásra is a nyelvhasználati jogot. Azóta Erdély számos településén hivatalosan is otthon van ismét a magyar nyelv és kétnyelvű helységnévtáblák fogadják az odaérkezőt.
Ki emlékszik már a hajdani gyógyszertárra?
Mi emlékszünk, tisztelt Kongresszus, mi, akik már felelős politikusokként éltük meg azt a kort, és tudjuk, hogy a történelem csak akkor nem ismétlődik, ha mi eléggé bölcsek, eléggé elővigyázatosak vagyunk.
A magyar nyelv ma Erdélyben számos helyzetben hivatalos erővel bír,az elvet elfogadtattuk, a gyakorlat létezik, ezt kell tovább bővíteni a jövőben. Azt gondolom, hatalmas változás ez tíz év alatt, 2001-től 2011-ig.
Vagy ki emlékszik még a szórványvidékek himnusztalan, kokárdátlan, félős, fázós március tizenötödikéire?
Mi emlékszünk, tisztelt Kongresszus, mi, akik elértük, hogy ma nemzeti ünnepünket minden évben a román államelnök és miniszterelnök köszönti, és szimbólumaink használatát kormányhatározat szavatolja.
És kinek jut eszébe az aradi Szabadság-szobor körüli keserves állóháború, a kétségbeesett küzdelem ennek a remekműnek a kiszabadításáért? Nekünk juthat eszünkbe természetesen, mindannyiunknak, akik bíztunk ebben a szabadulásban, tettünk is érte, és íme, ma már mindez semmiségnek tűnik.
Végül is erre kell törekednünk: hogy nagy céljaink utólag semmiségnek tűnjenek, mivel megvalósulnak, épüljenek be az életünkbe, váljanak szinte észrevétlenné.
Beszámolómat hallgatva, vagy utólag beleolvasva, lesznek, akik azt fogják mondani, hogy megint afféle vívmánylistát készítettem, ismét az eredményekkel állok úgymond elé. Hát mit tehetnék? Mindenki azzal áll elé, amije van. Nekünk, tisztelt Kongresszus, mi tagadás, vannak eredményeink, ez a helyzet, nem tudjuk letagadni őket, ki kell menni itt Nagyvárad határába, megnézni a kétnyelvű táblát, utána pedig lehet gratulálni szintén a nagyváradi RMDSZ-nek például a magyar színház önállósításához, de átmehetünk innen százvalahány kilométerre, Aradra, a Tűzoltó-térre, higgyék el, tényleg ott van a Szabadság-szobor. Ismétlem, mindenki azzal dicsekszik, amije van. Ha pédául nem lennének ilyen eredményeink, akkor most minden bizonnyal demokrácia-központokat hoztunk volna létre, ott ülnénk bent, és várnánk, hátha bejön a demokrácia. Vagy pedig elméláznánk azon, hogy milyen szép nevet is találtunk ennek a pártirodának:demokrácia-központ.
De ezek, mondom, nem mi vagyunk. Mi inkább arról beszélünk most, hogy két évtizedes küzdelmünket a teljes körű anyanyelvű oktatásért végre siker koronázta. S ha lehet látványos előrehaladást fölmutatni ebben az emberöltőnyi időszakban, akkor talán a leginkábba magyar nyelvű oktatás helyzete bizonyítja, hogy van valós és mélyreható változás. Hiszen 1995-ben, amikor 500 000 aláírást gyűjtöttünk össze az általunk elkészített tanügyi törvénytervezet támogatására, és beiktattuk a román szenátusban, még törvény tiltotta az anyanyelvű felvételi vizsgát, az anyanyelvű szakoktatást, az anyanyelvű felsőoktatást, kivéve a tanár-, orvos-és színészképzést. Nem engedte a törvény egyetemi tanszékek, karok létrehozását sem, és nem biztosította az arányos képviseletet. Innen indultunk. Ellenzékben voltunk, hiába volt az Európa Tanács-i felvételi határozat, hiába a félmillió aláírás, az akkor, 1995-ben elfogadott oktatási törvény szinte semmit nem engedett a szorításból.
Aztán 1996-ban győzött a Demokratikus Konvenció, és kormányra léptünk. Akkor még történelmileg teljesen előzménytelen volt ez a lépés, sem nálunk, sem a Kárpát-medencében máshol nem volt rá példa, hogy egy nemzetállamnak tekintett, és eladdig úgy is viselkedő ország kormányában ott legyen egy másik etnikai közösség képviselete. Azt hiszem, nem túlzás azt állítani, hogy olyan precedenst teremtettünk akkor, amely máig kihat az egész térségre, de ehhez bátorság – szinte vakmerőség – kellett részünkről is, és a demokratikus román pártok részéről is.
Így sikerült áttörni az anyanyelvű oktatással szembeni ellenállást is, bár a közös kormányzásnak ennél nyilván sokszorosan nagyobb volt a jelentősége. 1999-ben hosszú, majdnemegyéves vita után elfogadtunk egy sokkal jobb oktatási törvényt, a magyar nyelvű felvételi, szakoktatás, felsőoktatás lehetőségével. Erre alapozva beindulhatott a magyar nyelvű szakoktatás, létrejöhetett a Sapientia magánegyetem, 2003-tól Csángóföldön, az RMDSZ és az akkori kormánypárt egyezségének köszönhetően, az iskolákban kezdték tanítani a magyar nyelvet először 19, ma már több mint 1000 gyerek számára, új önálló magyar iskolák sora indult be Erdélyben a következő években, Brassóban az Áprily Lajos, Nagybányán a Németh László, Déván a Téglás Gábor, Máramarosszigeten a Leöwey Klára, Maroshévizen a Kemény János, Tordán a Jósika Miklós középiskola.
Ma 68 magyar középiskola működik Romániában, és 7113 diák tanul magyarul csak a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen, 1606 a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen, 1940 a Sapientián, 955 a Partium Keresztény Egyetemen, és 365 a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem.
A nemrég elfogadott oktatási törvény pedig kiiktatja a még meglevő diszkriminatív rendelkezéseket, kivétel nélkül minden tantárgy tanítható magyarul, az ország történelme és földrajza is, a román nyelvet idegen nyelvként lehet tanítani, tehát könnyebben elsajátítható. Ami viszont mindezeknél is fontosabb, hogy a törvény a helyi közösségek kezébe adja az iskolákkal kapcsolatos döntést, és ezek szerint számos helyzetben mi döntünk az iskoláinkról.
Ugyanakkor a szórványhelyzetben levő iskolák vagy osztályok védelmét, illetve a magyar oktatóknaka vezetésben való arányos részvételét is több rendelkezés biztosítja.
De nem szándékszom most cikkelyről cikkelyre végigvenni ezt a számunkra bizonyos értelemben sorsdöntő törvényt, hiszen részletes elemzések vannak és lesznek még erről. Érzékeltetni próbáltam csupán, hogy milyen jelentős utat tettünk meg a kilencvenes évek elejétől-közepétől. Ugyanezt a különbséget egyébként ki lehetne mutatni az önkormányzatiság fejlődésében vagy a kultúrában, de a magyar nyelvű audiovizuális média működésében is, akár a közszolgálati, akár a kereskedelmi rádiózásról és televíziózásról van szó. Adottak már az egész napos magyar közszolgálati rádiózás feltételei, adásidőbenez már meg is valósult, csak valamilyen formában össze kell rakni, és a magyar közszolgálati televíziózással is ebbe az irányba kell menni. Egyébként európai szinten is kivételes, hogy ma már van nálunk anyanyelven közszolgálati, kereskedelmi és egyházi rádió is például.
Magyar művelődési életünk is lényegesen változott, hiszen az állami vagy önkormányzati támogatást élvező színházak, kulturális kiadványok köre jelentősen bővült, és emellett sikerült több szórványközpontot, úgynevezett ,,magyar házat” is beindítani. Mint ahogy a Communitas Alapítvány segítségével olyan nyilvános kultúra-, művészet- és sajtótámogatási rendszert alakítottunk ki, amely modellértékű lehetne mások számára is.
Tisztelt Kongresszus!
Ismétlem, nem akarok és nem is tudnék most minden változást felsorolni. Azt a látszatot sem akarom kelteni, hogy immár minden rendben van, mert ettől még messze vagyunk. Egyébként az elmondottakban nyilván benne van a legutóbbi négy esztendő is. Erre az időszakra esik természetesen a már említett oktatási törvény, de a Magyar Összefogás megvalósítása is. Voltunk ezalatt egy évig ellenzékben, bebizonyítottuk, hogy tudunk szolidaritást ébreszteni, és együtt mozdulnak velünk a magyar emberek tízezrei, amikor tiltakozni kell az etnikai diszkrimináció ellen. Kiálltuk ismét az ellenzékiség próbáját, majd az egészségügyi reform elindításával, és az oktatási törvény elfogadásával kiálltuk, minden gazdasági nehézség és elkerülhetetlen népszerűségvesztés ellenére, a reformkormányzás próbáját is.
Ma szerintem két, egymással összefüggő kérdést kellene befejezésül megválaszolnom: milyen politikai utat járt végig a Romániai Magyar Demokrata Szövetség az elmúlt tizennyolc évben, és milyen politikát kellene folytatnia a jövőben.
Amint az ebből a némiképpen rendhagyó beszámolóból is kihallható, nem szívesen fogalmazok egyes szám első személyben, hiszen a politika meggyőződésem szerint közös munkát jelent, és egyéni érdemünk legfennebb annyi lehet, hogy ébren tudjuk-e tartani ezt a szolidaritást, és válságos pillanatokban esetleg irányt tudunk-e szabni neki.
Néha el-elhangzik ironikusan egyik-másik kritikusunk szájából, hogy az RMDSZ-ben már hosszú ideje az úgynevezett Markó-doktrina érvényesül. Én nem hiszek abban, hogy az erdélyi magyarok által meghozott jelentős politikai döntéseket egy-két ember nevéhez kellene kötni. Politikai vezetőknek, ismétlem, legfennebb az lehet az érdemük, hogy felismerik az amúgy is létező, de kellőképpen ki nem nyilvánított közakaratot, és felerősítik azt. Ezúttal viszont, irónia ide vagy oda, én elégtétellel vállalom azt a politikai krédót, azt a politikai eszköztárat, amelyet nekem tulajdonítanak, hiszen nyilvánvalóan én magam is hozzájárultam a kialakításához, és ma is azt vallom, hogy ez a helyes út. Viszont szó sincs arról, hogy ez az egyébként általunkközösen többször is egészen pontosan meghatározott cselekvési program kizárólag egyikünkhöz vagy másikunkhoz lenne köthető.
Említettem már, erdélyi eleink nehéz helyzetekben mindig hasonló konklúziókra jutottak. Vajon nem az önálló erdélyi magyar politika eszméjét fogalmazta-e meg Kós Károly is a Kiáltó szóban? És vajon volt-e ellentmondás Kós Károly és kortársai esetében az önálló erdélyi magyar politika eszméje és az egész magyar nemzet ügye iránti erős elkötelezettség között?
Nyilvánvaló, hogy nem volt ilyen ellentmondás. Éppen ellenkezőleg, kezdettől fogva csakis a saját fejünkkel gondolkodva, a magunk helyzetismeretéből kiindulva nézhettünk szembe Trianon utáni szellemi és politikai számkivetettségünkkel.
Államiságunkat elveszítve, nem volt más út, mint egy önálló erdélyi magyar közélet megszevezése. 1989 decembere után ezt a feladatot kellett újból vállalnunk és továbbvinnünk, nemcsak a politikában, hanem a kultúrában is. Nem állítom, hogy egy ilyen nemzetszemlélettel és nemzetpolitikával kapcsolatosan nem kellene újból és újból vitát nyitnunk, hiszen mindennapos dilemmánk, hogy miképpen integrálódhatunk egyrészt a magyar nemzet egészébe, másrészt a romániai társadalomba úgy, hogy közben önállóak is vagyunk, és alapjában véve a fontos döntéseket mi hozzuk meg. Nem tudom, tisztáztuk-e mindannyian a magunkszámára, hogy tulajdonképpen ez az autonómia. Nem gondolom azt sem, hogy ebben a két évtizedben mindent jól csináltunk volna, hiszen tapasztalat nélkül, hosszú megszakítás után kapott lehetőséget a romániai magyar közösség, hogy saját sorsának alakulásába beleszóljon. Ám a kilencvenes évek közepén fordulat állt be a romániai magyarok életében, hiszen addig, szinte nyolcvan esztendőn át csak elvettek tőlünk, megfosztottak minket sorra jogainktól és intézményeinktől, viszont 1996-tól ez megfordult, fokozatosan kezdtük visszaszerezni, amit elvesztettünk. Hibáztunk is minden bizonnyal, egy-két fontos elvi mulasztást is fel tudnék sorolni. Igazuk van például azoknak, akik azt mondják, hogy külpolitikánk esetleges volt, kapkodó, sokszor erőtlen az utóbbi években. De alapvetően mégis a helyes úton jártunk szerintem, és ilyen szempontból itthon is, Magyarországon is sokak haragját magamra vontam – ebben az esetben vállalom az egyes szám első személyt, éppen azért, hogy a következő szövetségi elnökre ne háruljon ez az állítólagos vétség –, tehát haragudtak rám azért, hogy makacsul kitartottam az egyenjogú, partneri viszony elvénél. Sőt, egyesek számára, akár arroganciának, provinciális gőgnek is tűnhetett, hogy állandóan azt bizonygatjuk: mi jobban tudjuk, mi van velünk. Pedig ez az igazság! Nekem, tisztelt Kongresszus, nincsen túlságosan jó véleményem a huszadik századi magyar politikáról. Sőt, ha megengedik, nagyon rossz véleményem van róla. Az első világháború után a nagyhatalmak olyan kilátástalan helyzetbe taszították ezt a nemzetet, olyan mélységesen igazságtalanul bántak vele, hogy érzelmileg minden indulatunk, fogcsikorgatásunk, vitézkötéses nosztalgiánk, önemésztő vádaskodásunk, ökölbeszorított készülődésünk a változásra, csodavárásunk, a pragmatikus politikával szembeni ellenszenvünk érthető. De éppen azért, mert egy igazságtalan döntéssel minket vesztessé tettek, és velünk szemben minden szomszédos nemzetet nyertessé, csakis teljes szolidaritással, minden tehetségünket megmozgatva tudhatunk ezen a helyzeten változtatni. A racionálisan gondolkodók, az akár kislépésekkel is, de szívósan előrehaladók árulózása, vagy megalkuvónak titulálása éppúgy nem segít ebben, mint az örökösen forrongók leostobázása. Ha az eszközökben nem is, de legalább a célokban újból és újból meg kellene egyeznünk. Például abban a kérdésben, hogy még mindig itthon, Erdélyben látjuk-e mindannyian az itt születtett magyarok jövőjét, még mindig a szülőföldön, magyarként való akadálytalan boldogulás-e legfőbb célunk? Ha igen, akkor beszéljük meg, hogyan tudjuk ezt a továbbiakban is megvalósítani. Mert lehet az RMDSZ által követett doktrinát vagy ideológiát bírálni, korrigálni is kell időnként, de egyvalami tagadhatatlan: eleink akarva-akaratlanul eltékozolták az örökségünket, mi pedig ebből már valamennyit mégis visszaszereztünk, és nemcsak jogokat, hanem anyagi javakat is, millió hektárnyi magán- és közbirtokossági erdőt, termőföldet, ingatlanokat magánszemélyeknek, közösségeknek, egyházaknak. Nem annyit, amennyit elvettek? Igaz. De máris sokat! És ezt a küzdelmet folytatni kell. Én hiszek abban, hogy minden huszadik századi nyomorúságunk ellenére lépésről lépésre, mint egy mozaikot, vagy mint egy puzzle-t, fel lehet építeni a jövőnket, de azt is tudom, hogy egyetlen rossz mozdulattal össze lehet törni vagy le lehet seperni azt is, amit eddig összeraktunk.
Tisztelt Kongresszus!
Hosszú idő után döntöttem úgy, hogy nem kérem ismét az Önök bizalmát egy újabb elnöki mandátumhoz, és visszavonulok ebből a tisztségből. Számomra nehéz dilemma volt ez, hiszen huszonegy éven át életem a politika jegyében zajlott, és ebből immár több mint tizennyolcat a szövetség elnökeként töltöttem el. Ismerjük egymást, így vagy úgy összefonódott a sorsunk. A közéletből nem akarok és nem is tudnék kilépni, sőt, egyelőre a szó szoros értelmében vett politikából sem. Azt gondolom ugyanis, hogy egy magyar értelmiséginek kötelessége beleszólni abba, ami vele és övéivel történik, és nincsen joga tudását, tapasztalatát, véleményét véka alá rejteni. De úgy véltem, hogy ennyi idő után változásra van szükség a Romániai Magyar Demokrata Szövetség élén, és miközben természetesen köszönöm azoknak a véleményét, akik sajnálták visszalépésemet, meggyőződésem, hogy lelkük mélyén ők is tudják, időről időre szükség van a változásra. Köszönöm azoknak, akik maradásra akartak bírni, köszönöm Önöknek, akik itt vannak, és annak a sok-sok erdélyi magyarnak, akikhez számtalanszor szólhattam, és akikkel mindvégig együtt dolgozhattam, a kollégáknak és barátoknak, akikkel 1989 decembere óta együtt vagyunk emberpróbáló helyzetekben is. Köszönöm az 1989 után indult fiataloknak, hogy figyeltek ránk, és mára már felnőttek mellénk, sorra-szerre majd átvehetik tőlünk a stafétabotot. Itt az ideje, hogy ők is megerősítsék azt a szövetséget, amelyet mi ezelőtt huszonegy évvel megkötöttünk, és amelyet mindvégig megőriztünk változó körülmények között is.
Köszönöm egyébként azoknak a román politikusoknak is az együttműködést, akikkel sok nehéz tárgyaláson vitáztunk, és akik megértették, hogy lehet és kell partneri viszonyt kialakítani, mert ez a két közösség, a két nép érdeke.
És köszönöm számos magyarországi politikusnak, hogy segítettek nekünk, és ha nem is mindig gondolkodtunk egyformán, de velünk együtt azon munkálkodtak, hogy ismét együtt lehessen ez a nemzet.
Arra kérem a Kongresszust, hogy soron levő elvi és személyi döntéseivel szavazzon bizalmat továbbra is annak a politikának, amelyet együtt kialakítottunk, és amelynek lényege, hogy szövetségben kell lennünk, egységesnek kell lennünk, sorsunkról továbbra is nekünk kell döntenünk.
erdon.ro

Szobrot kapott Leöwey Klára Máramarosszigeten
Születésének 190. évfordulója alkalmából szobrot avattak Leöwey Klára tiszteletére a híres pedagógusról, íróról elnevezett máramarosszigeti gimnázium udvarán.
Ez a szobor az első, amelyet Leöwey Klárának állítanak szülővárosában. A marosvásárhelyi Deák Attila szobrászművész alkotta mellszobrot Béres István parlamenti képviselő, Béres Ildikó igazgató, valamint Vicsay János Máramaros megyei főtanfelügyelő-helyettes leplezték le. A mellszobor talapzatán egy Leöwey Klára-idézet, valamint a gimnázium monogramja kapott helyet. Köszöntőbeszédében a főtanfelügyelő-helyettes hangsúlyozta a Leöwey Klára elméleti gimnázium eddig elért eredményeit. Ugyanakkor biztatott minden szülőt, hogy bátran merjék magyar iskolába íratni gyermekeiket.
„Sajnos ma is sokan vannak olyanok, akik a többségi iskolában nagyobb jövőt látnak, mint az anyanyelvű magyarban. Vannak olyan Máramaros megyei települések, ahol ma újra lehetne indítani a magyar tagozatot. Az lesz a miénk, amit ki tudunk harcolni magunknak” – figyelmeztetett Kós Károly szavaival Vicsay János főtanfelügyelő-helyettes. Leöwey Klára 1821. március 25-én született Máramarosszigeten. Életének alakulására a legnagyobb hatást a nők művelődési egyenjogúságáért küzdő Teleki Blanka gyakorolta, akinek nyomán Leöwey Klára is a magyar nőnevelés céljainak szentelte életét. Leöwey Klára életének egy tragikus baleset vetett véget. Budapesten 1897. április 8-án egy omnibusz elgázolta, s néhány óra múlva elhunyt. Búcsúztatására a magyar fővárosban került sor, végső nyughelye azonban Máramarosszigeten, a református temetőben van. A most avatott szobron kívül Máramarosszigeten Leöwey Klárára emlékeztet egy múlt század elején állított dombormű is, amely a református templomkertben található.
Máramarosszigeten 2002-ben nyílt meg a róla elnevezett magyar tannyelvű iskola. Ezzel közel hatvan év után indult újra a magyar tannyelvű oktatás a városban. Az első években az iskola épülete gondozatlan volt, teljes felújításra szorult. Mára a máramarosszigeti magyar iskola a város egyik legjobban fölszerelt és rendben tartott tanintézete. Az iskolában jelenleg közel 300 diák tanul óvodától érettségiig. A gimnázium jövőre ünnepli fennállásának tizedik évfordulóját.
Zahoránszki Brigitta
Krónika (Kolozsvár)

Szórványgondokról tanácskoztak Máramarosszigeten
Szórvány és média az Iza partján címmel szervezett könyvbemutatóval egybekötött kerekasztal-beszélgetést a kolozsvári Szórványtengely-mozgalom a máramarosszigeti Leöwey Klára Gimnáziumban. A beszélgetésen Szabó Csaba, a Kolozsvári Televízió szerkesztője, valamint Tamási Attila, a Bányavidéki Új Szó újságírója a helyi civil és politikai élet képviselőivel beszélgetett el a régió gondjairól, mindennapjairól. Béres István RMDSZ-es parlamenti képviselő szerint a máramarosi szórványrégió legnagyobb gondját az jelenti, hogy nagyon sokan kivándoroltak, legtöbben olyanok, akik iskolázottak, jól képzettek, itthagyták a várost, az országot. „Akik itt maradtak, azoknak többnyire megélhetési gondjaik vannak. Ugyanakkor létezik egy réteg, aki annak idején nem kapta meg az egészséges nevelést, így nem tudja, hogy hova, melyik nemzetiséghez tartozik, így nehéz őket bármivel is megszólítani” – mutatott rá a képviselő. A beszélgetésen felmerült az a tény is, hogy a történelmi Máramarosnak nincs saját magyar nyelvű lapja. 1990-ben elindult a Szigeti Turmix hetilap, ám az 15 évre rá megszűnt. 2008-ban ugyan volt még egy próbálkozás egy hetilap beindítására Máramarosi Hírlap címmel, ám az rövid két hónap működés után anyagi gondok miatt szintén megszűnt. Jelenleg Máramarosban csak a Bányavidéki Új Szó hetilap működik, szintén komoly gazdasági nehézségek között, tavaly majdnem meg is szűnt. A 3500 példányszámban eladott újságot hárman szerkesztik. Tamási Attila szerint szükség lenne több tudósítóra, ám ezt anyagilag nem tudják fedezni.
Zahoránszki Brigitta. Krónika (Kolozsvár)

Talpon maradásunk parancsolatai
Immár közel két évtizede együtt hajtok főt nemzeti ünnepünkön 1848 márciusának hősei előtt máramarosszigeti honfitársaimmal. Idei közös meditációinkra készülve, megihletve az emlékektől, Bibliámat forgatva, bukkantam a Zsoltárok Könyve eme két sorára:
„Vígadjatok és énekeljetek,
Az kinek vagyon tiszta szívetek.”
S immár belém is hasított idei találkozónk első megválaszolandó kérdése:
vígadhatunk-e, énekelhetünk-e tiszta szívvel?
A kérdésre keserű szájízzel válaszolhatunk.
A 2011-es esztendő elhozta az új megszámláltatásunkat, s híjával találtattunk. Két évtized alatt 384 407 fővel apadt nemzeti közösségünk a 17 magyarok lakta megyében. Van olyan szórvány megyénk, ahol húsz év alatt 50 százalék fölötti a fogyás. Míg 1992-ben Temes, Arad, Brassó megyében külön-külön 60 000 fölött volt a magyar lakosság lélekszáma, addig a 2012-es összeíráskor nem éri el megyénként a negyedmilliót. A három megyében összesen 187 435 magyar volt 1992-ben, mára kevesebb mint fele, 75 799 maradt.
De lássuk Máramaros megye helyzetét.
A ’89-es fordulat utáni első népszámláláskor 54 907 állampolgár vallotta magát magyarnak, 2012-ben 20 126-tal kevesebb mifajtánkat írhattak össze a népszámlálók, összesen 34 781-et. A nagyságrend érzékeltetésére hadd mondjuk el, hogy csupán a Máramaros megyében eltűnt magyarok száma egyenlő például Szamosújvár összlakosságával, vagy közelebbi példával élve, mintha Máramarossziget és a hozzá tartozó települések lakossága feleződött volna meg.
A népességfogyást a demográfusok két fő okra vezetik vissza: az asszimilációra és a migrációra. Magyar közösségünk esetében tegyünk a két fő ok mellé még két tényezőt: az egészségtelen korfát és az alacsony szaporodási rátát. Vegyük sorra ezeket a jelenségeket.
Az asszimilációnak politikai és népességlélektani okai egyaránt vannak. Az asszimilációmentes létnek a feltétele az önkormányzat. Közjogilag szavatolt törvénykezésre lenne szükség, amely lehetővé teszi egy önálló, általunk irányított intézményrendszer kiépítését, amely biztosítja etnikumtól függetlenül az esélyegyenlőséget. Mivel az autonóm cselekvési tér kialakítása nem biztosított egy kisebbségi törvény révén, többségi hegemónia érvényesül, hatni kezd a lélektani visszahatás: az érvényesülés szándéka vegyesházassághoz vezet, gyerekeinket más nyelvű tanintézetekbe iratjuk, identitásunkat őrző és kifejező anyanyelvünket, kultúránkat hagyjuk lassan elsorvadni. Ilyen állapotok mellett fokozottabban érvényesül a migráció elszívó hatása. A vágy, hogy egyenlőknek érezzük magunkat, erősebben ösztönzi az elvándorlás szándékát az anyaországba, az általános gazdasági nehézségek pedig a megélhetési migrációhoz vezetnek.
Tetézi az általános bajokat, hogy sajátos jelenségekkel is meg kell küzdenünk közösségünk esetében. Egy egészséges közösség korfája olyan, mint egy talpára állított karácsonyfa. A terebélyes alsó részt a reprodukcóra képes nemzedéknek kell alkotnia, s a csúcs felé haladva helyezkedne el az idősebb generáció. A magyar közösség esetében a korfánk úgy néz ki, mint egy feje tetejére állított fenyő. Ez magyarázza az alacsony szaporodási rátát is, amelynek egy ezrelék fölöttinek kéne lennie, hogy biztosított legyen a szaporulat. Demográfusok szerint mi nem érjük el a szaporodási szintet.
Letaglozó adatsorokat és tényeket leltározhattunk. A kérdés az: mindezekből az önfeladás ideológiáját olvassuk ki, vagy éppen ellenkezőleg: a romlást megállító stratégiák életbeléptetésének parancsoló szükségszerűségre hívja fel figyelmünket?
Ahogyan 164 évvel ezelőtt a márciusi ifjak összeállították 12 pontos követeléslistájukat a nemzet talpra állítására, ugyanígy kell a ma nemzedékének is megfogalmaznia a magunk megmentésének stratégiáját.
Ennek nem a ‘fogjuk meg emberek és vigyétek’ világlátás alapján kell megszületnie, sikeresek csak akkor lehetünk, ha mindnyájunk közös akaratán, cselekvésén és nem utolsó sorban önismeretén alapul. Úgy is fogalmazhatnánk, kortárs magyar társadalmunk üdvtanának parancsolatait kell megalkotnunk. Önismeretünk egyik legmegrázóbb vallomása Szilágyi Domokos Magyarok című verse. Ebben így összegzi:
„ s itt benn és odakint konok
dühvel marják egymást: mit elvet
az egyik, az jó az ellen –
félnek; s egy – gyöngyünket, a nyelvet
disznók elé szórjuk, a szellem
őrét hátulról ütjük főbe,
mint a tatár, török, se német
nem bírta...”
Ezekből a sorokból kiszűrhetjük üdvtanunk első két parancsolatát.
1. parancsolat: le kell vetkőznünk a ‘nem tesz, csak jajgat’ magatartást, váljunk helóta népből cselekvő magyarokká, a közösségmegváltó eszmék híveivé.
2. parancsolat: vessük ki magunkból a konok dühvel egymást marás készségét. Óvakodom attól, hogy március 15-i elmélkedésünk belesüllyedjen a napi politika mocsarába, de vajon az új és új „nemzetmentők”, akik új és új szekértáborokat hoznak létre, nem egységünkben rejlő erőnket gyengítik?
3. parancsolat: a cselekvő készség öntudatosan vállalt hazafiságot is jelent. Tegyük üdvtanunk parancsolatává Széchenyi intelmét: „Legyünk igazi hazafiak, nem annyira szájjal, mint inkább vállal”. Bizony, sok esetben összejöveteleinken a hangos hazafiságról tanúságot tevők száma hadseregnyi, csak az elvek gyakorlatba ültetésére összesereglettek megszámláltatásakor derül ki: bizony kicsiny sereg vagyunk.
4. parancsolat: A nemzetiségi lét megőrzésének fő feltétele a gazdasági konszolidáció. Világválság kellős közepén vagyunk. Vajon nem dőreség gazdasági konszolidációról beszélni? Tegyünk különbséget országos és közösségi konszolidáció között. Történelmi példák bizonyítják, a kettő szétválasztható: Balázs Ferencék szövetkezeti mozgalma a múlt század harmincas éveinek derekán ugyancsak egy világválság kellős közepén tudta konszolidálni az Aranyos-vidéki magyarság helyzetét. Tehát 4. parancsolatunk: gazdasági önszerveződésünk révén teremtsük meg azt a közösségi modellt, amely tisztes szociális létet biztosíthat valamennyi erdélyi magyarnak.
5. parancsolat: A nemzeti lét megőrzésének másik fő feltétele a művelődési konszolidáció. Az asszimiláció kivédése nemcsak politikai és gazdasági tényezők kérdése, a nyelv- és lélekcsere hűség és közösségi akarat függvénye is. A művelődési konszolidációnak két alapfeltétele van: a nemzeti közösségek önkormányzatára épülő intézményrendszert kell működtetnünk, a kulturális autonómia jegyében, s a versenyképesség érdekében az „összemberi művelődés” szemlélete alapján kell szerveznünk közművelődésünket. Kremer Miklós mondotta: „Ha (ezt a kultúrát) fának fogom fel, mondhatom, hogy a gyökérzete a nemzeti talajban él, de törzse és koronája a nemzetközi levegőben”. 5. parancsolatunk tehát: gondozzuk, óvjuk kultúránk fáját.
6. parancsolat: A művelődési konszolidáció fontos alapja az anyanyelvű oktatás fejlesztése. A riasztó adatsorok ellenére elmondhatjuk, hogy a máramarosszigeti közösségben van cselekvő akarat. Egy teljesen szétvert magyar közösségi létből másfél évtized alatt Máramaros magyarsága megpróbálta újrateremteni intézményrendszerét.
Temploma mellé iskolát is teremtett.
Egyre izmosodik és erősödik a Leövey Kláráról elnevezett tanintézet. Megteremtette ez a közösség a kultúra házát, az EMKE-központot. Hatalmas erőfeszítések történnek, hogy a román iskolába iratkozott gyerekek is részesülhessenek anyanyelvi műveltségünk áldásaiból. A közéletben a magyar közösség megkerülhetetlen tényező lett, közképviseletet tudott biztosítani a helyi hatalmi szervekben. Tehát a 6. parancsolatunk: óvjuk önálló magyar iskoláinkat, használjuk ki az új tanügyi törvény lehetőségeit, egyetlen magyar gyerek se iratkozzék más anyanyelvű tanintézetbe.
7. parancsolat: Kossuth Lajos Irataiban a következőket mondotta: „Valódi szabadság csak az önkormányzati elvek az állam minden intézményein következetesen keresztülvitele mellett lehetséges.” Az asszimilációmentes helyzetet, amelyben nem fogy nemzetünk, csakis egy önkormányzatra alapozott közösségi lét hozhatja el. 7. parancsolatunk tehát így szólhat: ki kell kényszerítenünk, hogy létünk gordiuszi csomója kibogozódjék, ha nem, létezik a kettévágás alternatívája is.
8. parancsolat: Nem élhetünk rezervációkban. Ha eddigi parancsolataink az önszerveződés elvén alapultak, azt is hangsúlyoznunk kell, hogy ezer és ezer csáppal kell tapadnunk az országos és európai programokhoz, hogy közösségünk tagjai, adófizetőkként, részesedhessenek az életminőséget javító alapokból. Ennek kikényszerítésére jelen kell lennünk a törvényhozásban, a központi- és helyi közigazgatásban.
Legyen eszünk, ha már volt.
Ne változtassuk közéletünket égő szekértáborokká, hisz egy 6, 5 százalékos közösség csakis egységben biztosíthatja jelenlétét a jogainkat szavatoló fórumokon.
9. parancsolat: Előző parancsolatainkban összegeztük nemzeti közösségünk alapértékeit. Ahhoz, hogy ezek az elvek életutunkat megszabó gyakorlattá váljának, megalkuvás nélkül ragaszkodnunk kell hozzájuk. Tehát 9. parancsolatunk: alapértékekben nincs alku!
10. parancsolat: Váljunk nagy időkhöz méltó nemzedékké. Sorsfordító korszakot élünk, meg kell mutatnunk a riasztó adatsorok ellenére, hogy nem a vég következik, hanem egy új élet kezdete! Tudatosítanunk kell azonban, hogy „a saját sorsunkat magunk kovácsoljuk, az élettől csak annyi kegyre számíthatunk, amennyit tőle makacs kitartással, megbonthatatlan összefogással, céltudatos és komoly munkával kikényszerítünk” – mondotta Márton Áron.
11. parancsolat: Hirdessük meg nemzeti közösségünk erkölcsi megújhodását! Tekintsük az erdélyi magyar élet igazi sorsvállalóinak azokat, akikben a szeretet, a szolgálat, a helytállás és adakozni tudás sorsformáló erővé válik, akik óvják családjukat, és a gyermekáldást Isten kegyének tekintik.
12. parancsolat: Ki kell alakítanunk a magunk sajátos erdélyi útját. Kremer Miklós ennek az útnak a lényegét így fogalmazta meg: „nincs más mód rendelkezésünkre, mint az önmagunkból való újrateremtődés, az egyetemes magyarsággal való gyors találkozás erkölcsi és művelődési téren, az államunkban többségnek és kisebbségnek egyaránt kedvező poziciócsere, s az alkalmas világáramlatokba való kapcsolódás. Ez azt is jelenti, hogy senki segítségére nem számíthatunk, mindent magunknak kell elvégezni.
Talpon maradásunk parancsolatait fogalmaztuk meg. Ha eszerint élünk, beteljesedhetnek a Zsoltárok Könyve igéi:
„Vígadjatok és énekeljetek,
Azkinek vagyon tiszta szívetek”.
KÖTŐ JÓZSEF
Szabadság (Kolozsvár)