Helytörténet – A két kolozsvári honvéd vértanú
Október 6-án az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc leverése után kivégzett tizenhárom aradi vértanúra emlékezünk. A korabeli, országszerte tomboló véres megtorlás Kolozsvárt sem kerülte el. 1849. október 18-án városunk határában két honvédtisztet végeztek ki. Tamás Andrást és Sándor Lászlót. Emlékoszlopuk mostani helyreállítása újabb alkalom arra, hogy ezen a napon ismét kegyeletünket rójuk előttük, a nemzet szabadságáért hozott, soha el nem homályosuló áldozatuk előtt.
1893-ban a Kolozsvárt megjelenő 1848–49. Történelmi Lapok a kivégzés körülményeinek tisztázását, s a két vértanú tiszteletére emlékmű állítását kezdeményezte. A két áldozat családja, egykori harcostársak, ismerősök, szemtanúk segítségével sikerült számos részletet kideríteni.
Tamás András
1784. október 16-án született Csíkmadéfalván. Határőr katona, majd tiszt volt a 11. Székely huszár határőrezredben. Később első osztályú százados lett, majd címzetes őrnagyként ment nyugállományba. A forradalom kitörésekor Gál Sándor ezredes kérésére elvállalta, hogy csíkszeredai térparancsnok legyen. Ugyancsak Gál Sándor ajánlatára 1849. március 7-én Segesvárt Bem alezredesnek nevezte ki. Lándzsás csapatot szervezett, s ennek élén részt vett a sepsiszentgyörgyi csatában. A fegyverletétel után hazaindult. Egy Péterfi nevű katolikus pap figyelmeztette, ne menjen Csíkba, mert életét veszély fenyegeti. Nincs miért félnie, mondta Tamás András, nem követett el semmit, amiért halállal büntethetnék. Hazatérte után Csíkszépvízre ment, ahol Gelygely István falusbíró – úgymond a rémuralom kényszere alatt – vasvillás legényekkel letartóztatta, Csíkszeredába kísértette, s az osztrák katonaságnak átadatta.
Kolozsvárra szállították, ahol a forradalomban való részvétele miatt – „a pártütő sereg szolgálatába lépett, előléptetéseit attól elfogadta, a pártütők érdekében proclamátiókat bocsátott és terjesztett, a csíkszéki nemzeti őrséget rendezte, s azt mint fővezér a cs(ászári). kir(ályi). seregek elleni csatára vezérelte” –, felségsértés vádjával halálra ítélték.
Sándor László
Születésének csak évét – 1796 – ismerjük. Az emlékoszlop egykori szövege szerint Csíktaplócán született. Egyik unokája, Szőrtsey Antal viszont azt mondta, hogy ott lakott ugyan, de Csíkszentmihályon született. A szabadságharc előtt és alatt semmiféle hivatalt nem viselt. Birtokosként a megyei gyűléseken heves ellenzéki beszédeket tartott, ezért „nagyszájú Sándor László”-nak nevezték.
Nem sikerült tisztázni, volt-e rangja vagy sem. Egyes vélemények szerint ugyanis őrnagy volt, mások szerint táblabíró és nemzetőr-százados. Sógornője meglátogatta Kolozsvárt, a Farkas utcai kegyesrendi gimnázium épületében létesített fogdában, de izgatottságában nem figyelte meg, hogy egyen- vagy polgári ruha volt-e rajta. Azért jött, hogy tudassa vele: bujdosó fia, János, kész érette kiszolgáltatni magát az osztráknak. Sándor László ezt elutasította: „...én már törődött agg vagyok, az élet rám nézve már semmi beccsel sem bír..., fiam meneküljön, míg a fergeteg elmúlik..., s akkor éljen boldogul”.
Sándor Lászlót gyilkosság vétkéért ítélték halálra. A vád szerint ugyanis 17 pálosit, akit Székelyudvarhelyre kellett kísérnie, az úton agyonlövetett. A valóságban ezek hadifoglyok voltak, s útban Udvarhely felé fegyveres csapat támadt rájuk, hogy a foglyokat kiszabadítsa. Sándor László tüzet vezényelt, s a foglyok meghaltak. A kortársak szerint ezek valójában kegyetlen gyilkosok voltak, akik többek között nőket nyúztak meg elevenen, földobott kisdedeket lándzsával fogtak ki. Sándor Lászlót a szabadságharc bukása után Csíktaplócán fogták el és „a lehető legkíméletlenebb módon hurcolták Kolozsvárra”.
Kivégzés
Tamás Andrást és Sándor Lászlót a Kolozsvárt székelő, Urban tábornok által elnökölt császári haditörvényszék „akasztófán kötél általi kivégzésre” ítélte. Az ítéletet 1849. október 18-án hajtották végre. Haynaut utánozva, az ítélethozatal után Urban a Kolozsvár fölött magasodó Fellegvárban fölvonatta, és a városra irányíttatta az ágyúkat, az egész helyőrséget fegyverbe állította, a város lakosságát pedig kiáltványban fenyegette meg, hogy halál fia, aki a foglyok kiszabadítását megkísérli. Ezek után a kivégzésen alig volt jelen polgári személy.
Az elítélteket László Márton Ferenc-rendi szerzetes kísérte utolsó útjára, akit egyébként Marci bácsinak neveztek, s aki 1863-ban halt meg. Az ítéletet egy Szabó nevű székely hadbíró fogalmazta meg, s olvasta fel a kivégzés helyén. A kivégzéskor ködös, csúnya idő volt.
A kivégzést az országúttól délre, egy kis halmon hajtották végre. A kortársak véleménye szerint Szamosfalva határdombján, a határkő közelében. 2011 nyarán, Lénárd Dénes szamosfalvi, egy Bali nevű tóközi és Parajdi József ugyancsak tóközi lakosnak köszönhetően sikerült kideríteni valószínű helyét – a Tóköze keleti szélén, a mai Zsilvölgyi utca (Jiului) végén.
A sír
Másnap, 1849. október 19-én Sántha István és László Márton lelkész meg akarta tekinteni a kivégzettek sírját. Pál Mihály szamosfalvi birtokos azonban figyelmeztette őket, hogy ne menjenek oda, mert Urban tábornok a közelben kémeket tart, akik a látogatókat lesik. A következő évben Sántha Istvánnak feleségével és fiával sikerült ellátogatnia a kivégzés helyére, és az 1870-es évekig minden évben fölkereste a két vértanú sírját.
Sikertelen Házsongárdba temetés
Az áldozatokról hosszú évekig nem lehetett megemlékezni. Az elnyomatás ellenére emlékük elevenen élt. 1868-ban, egy évvel a kiegyezés után, a csíki honvédegylet a kivégzés helyéről a Házsongárdi temetőbe akarta vitetni Tamás András hamvait.
Asztalos Lajos
FOLYTATJUK
Szabadság (Kolozsvár)

Interjú – A második bécsi döntés: történészek és túlélők szemével
Lénárd Dénes: Kolozsvár alig látszott a füsttől és a portól
Lénárd Dénes Szamosfalván született 1938-ban. Apró gyerekként élte meg a bécsi döntést, emlékeket főleg a világháború éveiről őriz. Vele beszélgetett a II. bécsi döntés évfordulója kapcsán Szegedi Csaba. Az Agnus rádió interjúsorozata utolsó részének szerkesztett változatát olvashatják. Ma délután 5 órától a Kolozsvári Magyar Főkonzulátus rendezvénytermében tartják az interjúsorozat zárórendezvényét, ahol felszólal Mile Lajos főkonzul, majd Murádin János Kristóf történész a II. bécsi döntés történelmi hátteréről tart előadást.
Nagyon szép idők lehettek
– A bécsi döntésre nem emlékszem, mert akkor még kicsi gyerek voltam, de a közvetlenül utána jövő években kezdtem aztán odafigyelni egyes dolgokra. Itt Szamosfalván éltük át a bécsi döntést is, ahol visszamenőleg 200-250 évre elődeim éltek. Arra konkréten nem emlékszem, de azt tudom, hogy édesapámat valamikor nagyon korholta édesanyám, hogy egy bizonyos szeptemberi napon, ősszel, mikor annyi munka volt, és ő szabadnapot kapott a vasúttól, elment, hogy a magyar hadsereget fogadja. Elment reggel, és csak késő éjszaka vagy talán korán reggel felé érkezett haza. Édesanyám későbben is mondta, milyen disznóságot csinált, hogy olyan dologidőben ilyesmivel töltötte el a szabadnapját.
Utána édesapám elmondása szerint nagyon szép idők lehettek. De ez is csak egy ideig tartott. Amire már én is emlékszem, az 1943-ban vagy talán ’44-ben történt. Nagyon ünnepélyes volt itt a hangulat. Például annak idején, hát olyan 5 éves lehettem, mikor édesanyámmal elmentünk édesapám munkahelyére. Ebédet vittünk édesapámnak az állomásra, mert édesapám a kolozsvári állomáson volt vonatvezető, és a szamosfalvi állomásra érkezett egy déli órában. Vártuk a vonatot, amely Dés felől érkezett. Kellett egy kicsit várjunk, édesanyámmal leültünk egy hosszú padra. Édesanyám az ebédet hozta egy szatyorral és egy füles fazékkal. Megérkezett a vonat, és láttam azt a nagy mozdonyt. Nekem gyerekként inamba szállt a bátorságom, amikor láttam, hogy nagy pöfékeléssel, zakatolással érkezett. Valósággal megijedtem. De amikor megláttam édesapámat a poggyászkocsiba, a mozdony után levő vagonba, egyből bátorság és büszkeség öntött el, hogy édesapám ezen a nagy vonaton dolgozik. Addig nemigen láttam akkora vonatot. Akkor édesapám nemcsak az eledelt vette fel, hanem bennünket is felvett egy pár perc erejéig a vonatra. Számomra ez egy felejthetetlen emlék!
Szabadság (Kolozsvár)