Dálnokon emléktáblát avattak
A múlt hét végén emléktáblát állított Dálnokon az Erdélyi Történelmi Vitézi Lovagrend vitéz lófő Dálnoki Miklós Béla vezérezredesnek (1890—1948), aki 1944—45-ben az ideiglenes magyar kormány miniszterelnöke volt.
Az új művelődési központ homlokzatán lévő márványtáblát vitéz Hunyadi László főkapitány és vitéz Lázár Elemér erdélyi országos törzskapitány leplezte le, áldást mondott vitéz Pakó Benedek ny. kanonok és Marosi Károly helybeli református lelkipásztor. A dálnoki származású vezérezredes és miniszterelnök életét és munkásságát a sepsiszentgyörgyi vitéz Nagy Miklós Béla ismertette, a dálnoki Miklós családról pedig Zsigmond Júlia, a család leszármazottja beszélt. Az ünnepség koszorúzással ért véget. (Iochom) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Emlékmű a honvédek tiszteletére Nagykárolyban
Tizenkét, a 2. világháború alatt Nagykárolyban elesett honvéd tiszteletére avatott emlékművet a Királyhágómelléki Református Egyházkerület, a Nagykárolyi Kertvárosi Református Egyházközség és a Történelmi Vitézi Rend a magyar hadügyminisztérium támogatásával.
A szombati ünnepségen az eddig jeltelen közös nyughelyen fekvő katonák neveit és születési helyét is feltüntették a síremléken. Az eseményen jelen voltak a honvédek leszármazottai, valamint Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke, Mózes Árpád nyugalmazott evangélikus püspök, Hunyadi László, a Történelmi Vitézi Rend főkapitánya, valamint Lázár Elemér, a Történelmi Vitézi Rend erdélyi országos törzskapitánya.
Krónika (Kolozsvár)

A honvédség csíkszeredai bevonulására emlékeztek
A Magyar Királyi Honvédség 1940. szeptember 11-i dicsőséges csíkszeredai bevonulására emlékezett a Történelmi Vitézi Rend szerda este a csíksomlyói Fodor Házban, ahol egyúttal Deáky András bemutatta Szemben az árral című kötetét. A rendezvényen többek között jelen volt vitéz Orbán Ferenc és Szabó Ibolya, akik tizenévesen tanúi voltak a magyarság felszabadulását jelentő hetvenkét évvel ezelőtti eseményeknek. Akkori élményeikről leírhatatlan örömmel és lelkesedéssel meséltek a szép számban megjelent hallgatóságnak.
A megemlékezést vitéz Orbán Imre csíki székkapitány nyitotta meg, köszöntve a megjelenteket. Rámutatott, hogy a magyar honvédség hetvenkét évvel ezelőtti bevonulása Csíkszeredába maradandó pillanat, felemelő érzés volt a helybéliek számára, és a felszabadulást jelentette. Ezért fontos emlékezni erre a jelentős történelmi eseményre.
A magyar Hiszekegy elmondását követően a Történelmi Vitézi Rend országos törzskapitánya, vitéz Lázár Elemér rövid történelmi ismertetőjében kifejtette, hogy Észak-Erdély Székelyfölddel a második bécsi döntésnek köszönhetően 1940-ben került vissza Magyarországhoz, melynek 1920-ban történt feldarabolása egy igazságtalan diktátum következménye volt. „Mi a trianoni diktátumot nem ismerjük el soha” – nyomatékosította a törzskapitány.
Deáky András magyar–német szakos nyugalmazott tanár elmesélte: magyar állampolgárként született 1941-ben Gyimesbükkön. Szüleitől mindig azt hallotta, hogy a Horthy-korszak a magyar történelem egyik legszebb időszaka volt. Horthy Miklós szerepéről a többi között kifejtette: tagadhatatlan, hogy országépítő és hongyarapító volt. Az első világháborút követően a kormányzónak nem volt könnyű dolga, mégis felvirágoztatta a magyar gazdaságot, és az akkori fizetőeszközt, a pengőt az akkori világ egyik legértékesebb valutájává tette.
„Olyan boldogok sose leszünk” – idézte fel a bevonulás emlékeit meghatódva Szabó Ibolya, akinek egyedi élettörténete akkor kapott nyilvánosságot, amikor 2011 január végén a magyar állampolgárságot igénylő dokumentumhoz egy olyan fényképet csatolt, amelyen ő látható tízéves korában egy magyar honvéd karjában. A fényképen lévő katona pedig nem más volt, mint a csíkszeredai konzulátuson Ibi néni papírjait átvevő konzul, Böhm Dávid nagyapja, Németh József. A megsárgult fényképet az előadásra is elhozta, megmutatva a közönségnek a híressé vált pillanatot. A Székely Gyula szakaszvezető által megörökített esemény a magyar honvédség bevonulásakor történt a Bereck közelében található Sósmezőn, az ezeréves határnál, ahol a katonák üdvözléseként az akkor tíz éves Ibi néni elszavalta P. Jánossy Béla Erdélyország! című versét. A költeményt a szerdai megemlékezésen is elszavalta: „Drága, csonka Erdélyország, / Csókolom a könnyes orcád, / Hulló könnyed perzsel, éget, / Én is öntöm, ontva-ontom / Az enyémet... / Drága, csonka Erdélyország, / Csókoljuk a könnyes orcád. / Hittel vagyunk teles-tele: / Eggyé forraszt téged még az/Isten keze!!!”.
Vitéz Orbán Ferenc kívülről szavalta el Gyóni Géza Csak egy éjszakára küldjétek el őket című versét. A bevonulással kapcsolatban megjegyezte: „Azt az örömet, amit akkor az emberek megéltek, nem lehet szavakkal kifejezni. Mindenki boldog volt, hogy újra magyarok lettünk.”
Könyv a gyimesi életről
A csíksomlyói Fodor Házban került sor Deáky András Szemben az árral című kötetének bemutatására. „A könyv a harmadik kiadásánál tart, és a negyedik kiadás is meg van rendelve, viszont ez az első könyvbemutató” – jegyezte meg a mű alkotója. A kötet az író saját történetein keresztül a gyimesi emberek meseszép világát, a táj varázslatos szépségét tárja az olvasó elé, így egyfajta kordokumentumként is szolgál.
Deáky kifejtette: „A mű egy kiáltás minden magyar felé, hogy ne adjuk fel a megmaradásért folyatott küzdelmet. Kitartó munkával magunk építhetjük fel magyar jövőnket, mert ez a föld a mi lelkünkben magyar föld marad, erre köteleznek temetőinkben nyugvó őseink. Szívünk magyar dobogását nem tilthatja meg senki és semmi, de szülőföldünkön való megmaradásunk elsősorban tőlünk függ. Vállalnunk kell magyarságunkat, kultúránkat.”
Létai Tibor
Székelyhon.ro

Emlékplakett Erdőszentgyörgyön
Az erdélyi Történelmi Vitézi Rend szervezésében került sor Erdőszentgyörgy városában vitéz Kiss János altábornagy emléktáblájának a leleplezésére.
Kiss János egyszerű székely szülők gyermeke. 1883. március 24-én a marostordai Erdőszentgyörgyön született. A kassai katonai reáliskola után kiváló minősítéssel végezte el a nagyszebeni hadapródiskolát. 1902-ben hadnagyként kezdte meg szolgálatát a monarchia hadseregében. Mint hivatalos katonatiszt az első világháború előtti években a császári és királyi 11. önálló vadászzászlóalj tisztje volt. Évekig Kőszegen állomásozott; az első világháború végén súlyosan megsebesült, lábsebe élete végéig kínozta, és nagy önfegyelemre szoktatta. 1919-ben barátságot kötött Bajcsy-Zsilinszky Endrével. A két háború között a magyar királyi honvédség egyik legfényesebb előmenetelű csapattisztje volt. Ezredesként a soproni gyalogezred parancsnoka lett. Tábornokká, altábornaggyá léptették elő. Ez katonai karrierjének a csúcsát jelentette. 1939-ben nyugdíjazását kérte, mert ellenezte a németbarát politikát. 1944 novemberében Bajcsy- Zsilinszky Endre tanácsára elvállalta a magyar katonai ellenállás megszervezését, a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága irányítását, és gyakorlati tervet dolgozott ki a főváros megmentése érdekében. A nyilas kormányzat azonban árulás folytán a szervezkedők soraiba férkőzött. Kiss Jánost letartóztatták, a Margit körúti fegyházban több napig tartó kegyetlen vallatás után a nyilas rögtönítélő bíróság kötél általi halálra ítélte; 1944. december 8-án kivégezték. Végakarata szerint a kőszegi temetőben nyugszik.
Kiss János meghúzódhatott volna kőszegi visszavonultságában mint nyugdíjas tiszt, aki nem értett egyet a nyilasok politikájával; ő azonban tudatosan kockáztatta és feláldozta életét hazájáért és hazája jövőjéért. A fegyveres antifasiszta harc vértanúja lett, az aradi mártírok katonautóda.
Köszönetet mondunk a helyi református egyház lelkészének, Gáspár Györgynek és a presbitérium tagjainak, akik engedélyezték az emlékplakett elhelyezését a Tanácsterem falára.
Az emlékplakett leleplezésében részt vettek: vitéz Hunyadi László főkapitány, a koronaőrök, vitéz Lázár Elemér országos törzskapitány, vitéz Kocsis László törzskapitány, a vitézi székek székkapitányai, hadnagyai és vitézei, valamint az erdőszentgyörgyi gyülekezet tagjai.
Az ünnepélyt megtisztelte jelenlétével őexcellenciája Szarka Gábor, Magyarország csíkszeredai konzulja és felesége is.
A helybeliek büszkék lehetnek városuk szülöttjére, akiről Magyarországon utcák, iskolák vannak elnevezve valamint szobra is áll a budai várban.
Vitéz Bíró István szék- kapitány, vitéz Császár Levente
Népújság (Marosvásárhely)

Szent László nyomában
Vitézekkel, lovagokkal, zászlókkal telt meg a dombon levő tér Szent László szobra körül, amely a nevét viselő település, Nyárádszentlászló 13. században épült gótikus stílusú unitárius temploma előtt áll. Szombaton délelőtt a Történelmi Vitézi Rend képviselőinek jelenlétében a Szent László Társaság (1861) és Rend két új lovagot avatott Koncz László Ferenc backamadarasi-szentlászlói református lelkész és a Dél-Amerikában élő és dolgozó Honfi János mérnökszemélyében. A lelkész felavatásával Erdélyben is létrejött a rend törzsszéke.
A rendezvény helybeli székely ruhás kislányok szavalatával kezdődött, akik Reményik Sándor szavaival (Ahogy lehet) adták meg az alaphangot az avatóünnepséghez.
Szent László igazi lovagkirály volt, jó katona, aki tudta, hogy kit kell megvédeni. Legyen példaképünk itt Erdélyben, Magyarországon, szerte a nagyvilágban abban, hogy kötelességünk szeretni egymást és bátorítani a küzdelemre, amelyet meg kell vívnunk – hangzott el a biztatás. Ezt követően a Történelmi Vitézi Rend vezetői, vitéz Hunyadi László főkapitány, vitéz Lázár Elemér országos törzskapitány, az erdélyi székek vezetői valamint a Szent László Társaság (1861) és Rend képviselői megkoszorúzták a lovagkirály bronzba öntött mellszobrát, Gyarmathy János képzőművész alkotását.
A lovagavatási szertartásra az ősi templomba először a közönség, a vitézek, majd orgonaszóra a rendi káptalan vonult be, elöl a zászlóstiszttel és a pajzsvivővel. Prédikációjában Koncz László Ferenc református lelkész a fundamentumról, az építésről, a szolgálatról megfogalmazott apostoli bizonyságtételről beszélt. Építenünk kell – idézte Kós Károly Trianon utáni kiáltó szavait azon a napon, amely az alapok letételéről, az építkezésről, a szolgálatvállalásról, a vitézi hűségről, a bátor kiállásról szólt.
Az avatási szertartás során vitéz Erdélyi Takács István helyettes széktartó bejelentette, hogy "A káptalan engedélyezte, s Góor György főkapitány elrendelte a két új lovag avatását és a rangemeléseket. Majd felolvasta az avatandók nevét, akik a szentélyből az úrasztala elé állva vitéz Bozó József széktartó után elmondták az esküt. Vitéz Kázmér Sándor felsegítette rájuk a lovagköpenyt, majd vitéz Imre László helyettes főkapitány Koncz László Ferenc lelkészt és az argentínai származású Honfi Jánost a pajzzsal megérintve lovaggá avatta, akik átvették a rendi jelvényeket és az oklevelet. Az ünnepségen rangemelésben részesült v. dalmosi Erdélyi-Takács Dóra, s a fiatalítás jegyében apróddá avatták Erdélyi- Takács Éduát.
Ezt követően kiosztották a Szent László Társaság (1861) és Rend kitüntetéseit: az Érdemkereszttel Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnökének tevékenységét ismerték el, a Szent László Társaság (1861) és Rend Emlékérmét Izsák Balázs, a firtosmartonosi Szász Major Enikő, v. Lázár Elemér és v. Hunyadi László vehette át.
Koncz László Ferenc avatásával megalakult a Szent László Társaság (1861) és Rend erdélyi törzsszéke. Ennek emlékére a lelkész Backamadaras címerével díszített emléklapot adott át a rend jelen levő tagjainak, a vitézek vezetőinek, a vendégeknek, Kiss Mihály unitárius lelkésznek valamint a község polgármesterének, aki helyett az alpolgármester vette át. Ezután a székely zászlóval ajándékozta meg a rend tagjait, akik ígéretet tettek a zászló megőrzésére, amelyet magukénak is vallanak. A rend képviselői magyar zászlót adtak át a székelyabodi Nagy Miklósnak, a szolgálatot végző lelkész pedig megáldotta a zászlókat.
A távoli Dél-Amerikából érkezett, frissen avatott ifj. Honfi János 40 éves mérnök Argentínában született, Brazíliában él, öt nyelven beszél, de a magyart tartja anyanyelvének. Elmondta, hogy édesapja, Honfi János Győző nyomdokaiba lépett, aki a lovagrend tagja. Ő maga 1981 óta cserkész, s a tiszti fokozatig jutott el.
– Azért vállaltam a felelősséget, mert a társaság elve, a külföldi magyarok megsegítése nagyon megérintett – nyilatkozta.
– A rend kitűzött célja – Isten, haza, család – megerősít abban, hogy még nagyobb erővel és szeretettel végezzem azt a munkát, amivel megbíztak – válaszolta kérdésünkre Koncz László Ferenc lelkész.
A szertartást követően a résztvevők ellátogattak a szentlászlói szép, tágas református templomba.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

Főhajtás a honvédek előtt Baróton
A baróti református templomban ismét honvédtalálkozót tartottak szombaton. Az ünnepeltek közül már alig hatan voltak jelen – a tizenöt esztendővel ezelőtt tartott első eseményen még háromszáznál többen –, de az egykori frontharcosok hozzátartozóinak és a vendégeknek köszönhetően így is szinte megtelt Isten háza. Az Erdővidék minden szegletéből és az anyaországból érkezettek úgy fogalmaztak, fontosnak tartják, hogy jelen legyenek, mert magyarságukban és hitükben megerősödve térnek haza.
A tizennyolcadik találkozót – volt esztendő, amikor kétszer is összegyűltek – a gróf Tisza István Dalárda bevonulása nyitotta meg, majd a református egyházközség Zathureczky Gyula Kórusa lépett fel. Balla Barna tiszteletes Pál apostol Timóteushoz írt második leveléből vett igére alapozta az istentiszteletet. Az egykori honvédek minden körülmények között tették feladatukat, nem hátráltak meg akkor sem, ha fegyverropogás és bombarobbanás közben kellett a hazát megvédeni. Honvédő harcukat más eszközökkel folytatták, amikor a frontról vagy fogságból hazatérhettek szülőföldjükre: hittek abban, a haza nem veszett el csak azért, mert a térképet átrajzolták, családot alapítottak, és munkahelyükön dolgoztak azért, hogy továbbra is magyar maradjon e vidék. A málnási lelkipásztor arra kérte az egybegyűlteket, most anyanyelvünk megőrzésével, dalaink éneklésével és hitbéli megerősödéssel védjék a hazát.
Boér Imre nyugalmazott tanár, az egykori frontharcosok „számtartója” úgy becsülte, a hetven éve véget ért harcokban mintegy háromezer erdővidéki férfi vehetett részt, közülük háromszázan a harctereken, négyszázan pedig fogságban vesztették életüket. Tizenöt esztendővel ezelőtt szinte szűknek bizonyult a régi baróti református templom, manapság viszont talán csak harmincöten élnek közülük. A Boér Imre által mondottakat az 1925-ben született székelyszáldobosi Benkő Vilmos erősítette meg, majd szólt bevonulásáról, fogságba kerüléséről és az Arhangelszkben töltött nehéz évekről. Murányi Levente volt jobbikos képviselő történelmi eszmefuttatásában elítélően szólt a trianoni diktátumról – véleménye szerint Wilson amerikai elnök és a szabadkőművesek műve volt –, az első, majd a második bécsi döntést viszont újkori történelmünk egyik legjelentősebb pillanatának tartja.
A honvédtalálkozók örökös résztvevője, a Jobbik borsodi elnöke, Miklós Árpád köszönetet mondott a honvédeknek, amiért a haza érdekében áldozatokat hoztak, majd napjaink politikai történéseire tért ki. Mint mondotta, a liberalizmus jelenleg a legnagyobb ellenségünk: a gyermekek csonka családban nőnek fel, a fiatalok önző módon és könnyű szívvel hagyják el szülőföldjüket, helyükre pedig menekülteket próbálnak telepíteni. Hogy ennek gátat lehessen vetni, az szükséges, hogy a ma fiataljai az egykori honvédeket válasszák példaképüknek. Vitéz Nagy Zoltán azon frontharcosokról emlékezett meg, akiktől honvéd határőr egyenruhájának darabjait kapta, majd örömét fejezte ki, hogy a hagyományőrzés egyre többeknek fontos.
Vitéz Máthé Lóránt Pál a magyar hazáért küzdőket köszöntötte, s tolmácsolta a Történelmi Vitézi Rend országos törzskapitánya, Lázár Elemér jókívánságait a honvédtalálkozók szervezőjének és éltetőjének, Krizbai Imre lelkipásztornak. A nemsokára nyugalomba vonuló baróti tiszteletes iránti nagyrabecsülésüket a templomnyi résztvevő felállással és hosszan tartó tapssal fejezte ki.
A templom előtt álló, a magyar hadsereg 1940. szeptember 12. bevonulásának emlékét őrző kopjafa megkoszorúzása előtt szólították a jelen levő honvédeket: Boér Imre (Barót), Benkő Vilmos (Székelyszáldobos), Mokán Ferenc (Nagybacon), Román Jenő (Barót), Albert András (Olasztelek) és Tánczos Sándor (Vargyas).
Az eseményen fellépett még Ilyés Zsolt (zongora) és Ilyés Hunor (hegedű), valamint Szuroczky Judith Laura és Fogarasi József szavalt.
Hecser László
Háromszék
Erdély.ma

Emlékünnepség és kopjafaavatás Sáromberkén
Október 29-én a sáromberki ravatalozó termében az erdélyi vitézi rendek, hagyományőrző huszárok, valamint helyi lakosok tisztelegtek néhai Mózes Károly emléke előtt, aki 1969-ben a kommunizmus áldozata lett.
A vitézi rendek (Udvarhelyszék, Marosszék, Szováta-Sóvidékszék és Régenszék) ünnepélyes bevonulását követően Porkoláb Levente helyi református lelkipásztor rövid áhítata, majd ünnepi beszéde következett. A lelkész elmondta, hogy Mózes Károly a legnehezebb időkben is hazafias eszméket táplált, egy olyan csoportnak volt tagja, amely a magyar közösség javát kívánta szolgálni. "A fiatalember életével fizetett, mert érezve a rendszer kegyetlenségét, bűneit, volt bátorsága tiltakozni. Mózes Károly mert nagyot gondolni, mert magyarnak lenni, hős volt, akire méltán emlékezünk a mai napon" – hangsúlyozta a tiszteletes, aki beszédében megemlékezett Nagy Géza politikai elítéltről is, aki több mint három évtizeden át volt Sáromberke református lelkipásztora.
A Török-csoport tagja volt
Az emlékünnepség főszervezője, vitéz Vayda Domokos lelkész, Régenszék székkapitánya részletesen beszélt a 27 éves korában elhunyt fiatalember életútjáról. A jelenlevők megtudhatták, hogy Mózes Károly a 7 elemi osztály elvégzése után háromévi faipari szakképzésben részesült Marosvásárhelyen, ahol bútorasztalosi oklevelet szerzett. Ezt követően a galócási fafeldolgozó üzemben dolgozott, ahol kapcsolatban került Török Józseffel, akinek vezetése és irányítása alatt egy 40 fős csoport szerveződött. A Török-csoport a ’60-as évek közepén fejtette ki kommunistaellenes tevékenységét, soraiból 12 személyt, köztük Mózes Károlyt, 1965 őszén letartóztattak és bíróság elé állítottak. A vádirat szerint kapcsolatot tartottak fenn olyan ellenséges és kalandvágyó magyar állampolgárokkal, akik 1956-ban részt vettek az ellenforradalomban, és akiknek sugallatára felforgató tevékenységet folytattak az ország szocialista rendszere ellen és a román állam területi megcsonkítása érdekében. Károlyt négy évre ítélték, 1968-ban szabadult. Visszatért galócási munkahelyére, de rövid idő után, múltja miatt, menesztették állásából. Később segédmunkásként dolgozott Marosvásárhelyen, de alkalmazása rövid ideig tartott, politikai okokból felbontották munkaszerződését, ellehetetlenítve megélhetését, tönkretéve jövőjét. Vayda Domokos elmondta: a sáromberki férfi tisztázatlan körülmények között halt meg 1969 márciusában. Testi bántalmazást, verést követően vonat gázolta halálra, ismeretlen körülmények között. "Köszönetképpen áldozatos tettéért, magyarságának megvallásáért, önfeláldozó bátorságáért a Történelmi Vitézi Rend a sáromberki Mózes Károly egykori politikai foglyot, a kommunizmus áldozatát 2015. május 9-én post mortem vitézzé avatta és a vitézi rend tagjainak sorába felvette" –tájékoztatta a jelenlévőket Vayda Domokos.
Post mortem vitézi oklevél a családnak
Ezt követően vitéz Máthé Lóránt és vitéz Lázár Elemér törzskapitányok a post mortem vitézzé avatás oklevelét nyújtották át ifj. Mózes Domokosnak, a család képviselőjének, a következő szavak kíséretében: "Ma egy olyan ember emléke előtt tisztelgünk és hajtunk fejet, aki a vörös terror áldozata lett. Nem sikerült megtörni kiállását, szellemét a legkegyetlenebb módszerekkel sem, ezért eltették láb alól. Mózes Károly nemes példakép számunkra, az utókor az, amely emlékét éltetni tudja" – tisztelgett a kommunizmus áldozatának emléke előtt vitéz Máthé Lóránt.
Az emlékünnepségen jelen volt a Török-csoport egykori vezetője, Török József, a volt politikai foglyok országos szövetsége sepsiszéki elnöke is, aki elérzékenyülve, könnyes szemmel szólt egykori barátjáról, sorstársáról. "A hatvanas évek elején ismertem meg Karcsit. Karakán ember volt, becsületes, szavahihető, jó barát. A munkahelyen mindenről tárgyaltunk, együtt szidtuk a kommunizmust, az akkori rendszert, a tét az volt, hogy megakadályozzuk a Magyar Autonóm Tartomány felszámolását. Azon töprengtünk, hogy mit tehetünk az itt élő magyarság érdekében" – emlékezett vissza Török.
Díszes kopjafát avattak
A kommunizmus sáromberki áldozatának sírjánál vitéz Vayda Domokos ny. lelkipásztor vitéz Török Józsefet és vitéz Lázár Elemért, a Történelmi Vitézi Rend erdélyi törzskapitányát kérte fel a díszes kopjafa leleplezésére. A vitézi rendek, a marossárpataki Mátyás- huszárok, a Mózes család, sáromberki lakosok a tiszteletteljes emlékezés jeléül koszorúkat, virágcsokrokat helyeztek el a 46 évvel ezelőtt elhunyt fiatalember sírhantján. Megható pillanat volt az egykori áldozat két rabtársának, Török Józsefnek és Zakariás Dezsőnek a temetői találkozása azzal a sáromberki fegyőrrel, Laczkó Imrével, aki a börtönévek ideje alatt emberségből jelesre vizsgázott. A rendezvényen Berekméri Réka alkalomhoz illő dalokat énekelt, sáromberki fiatalok szavaltak. A szervezők nem feledkeztek meg a magyar és a székely himnusz elénekléséről sem. Az emlékünnepség szeretetvendégséggel zárult.
Történelmi Vitézi Rend
A vitézi tetteket Magyarország királyai Szent István óta nemességgel és földbirtokkal jutalmazták. Az első világháború ismét időszerűvé tette a vitézi magatartás jutalmazását, ezért Horthy Miklós kormányzó 1920-ban a Vitézi Rend megalapításával újjáélesztette a hagyományokat. A második világháború után, 1945-ben a Vitézi Rend tevékenységét a magyar kormány betiltotta, a Nyugatra került tagok azonban továbbra is életben tartották a szervezetet, amelyet 1962-ben felvettek a nemzetközi lovagrendek sorába. A rendszerváltás után a Vitézi Rend újra megkezdhette működését Magyarországon is. Romániában a Történelmi Vitézi Rend – mint jogilag elismert és bejegyzett egyesület – egész Erdély területén működik, jól megszervezett, hierarchikus felépítéssel.
Berekméri Edmond
Népújság (Marosvásárhely)

Történelmi emlékhellyé vált a Gac-oldal
Az álmukban legyilkolt honvédek, ártatlanok, a 2. és 3. tízes 284 udvarának épületei és mintegy 1500 gyergyószentmiklósi földönfutóvá válása saját szülővárosában kitörölhetetlen emlék.
Az 1944. szeptember 7-én éjszaka és az azt követő két nap történéseiről már nem csak óvatosan suttogva mesélnek. Szabó József János hadtörténész levéltári adatokkal is megalapozott munkája, és az időközben a megyei és a helyi lapokban megjelent tényfeltáró anyagok is tájékoztatnak. Van úgy, hogy az írás sem elég az intelmek megőrzéséhez, ezért vált a kilencvenes évektől figyelmeztető emlékhellyé a Gac-oldal. Békés emlékeztető hellyé.
A két tömegsírt, amelybe a névtelen áldozatokat hantolták a kiparancsolt felszegiek, bátor asszonyok gondozták addig, ameddig már nyíltan is lehetett emlékezni. Előbb Burján Gál Emil kápolnát jelképező térplasztikája jelzett a sírok fölötti mezsgyén, aztán a székesfehérvári Honvédség és Társadalom Baráti Kör kezdeményezésére és támogatásával a székesfehérváriak is emlékművet állítottak az onnan ide vezényelt, és itt életüket vesztett, a Szent István ezred pótszázad katonáinak. 2009-ben a helyi polgárok a gyergyószentmiklósi áldozatokra emlékeztető keresztet és névtáblát helyeztek el az oldalban.
Vasárnap délelőtt a Történelmi Vitézi Rend – Erdély szenteltetett kopjafát az itt nyugvó honvédek emlékére. Az esemény főszervezője a Gyergyószéki Vitézi Rend volt, élén vitéz Percze Ferencné Székely Ilona-Mária Gyergyószszék székkapitányával és vitéz ifj. Pál Károly hadnaggyal. A méltóságos rendezvényen v. Lázár Elemér országos törzskapitány köszöntötte az egybegyűlteket, köztük Czink Attila megbízott gyergyószentmiklósi alpolgármestert.
Dr. v. Ambrus Ágnes és Bajna György a tragikus eseményekről és a ránk maradt emlékek üzenetéről szólt. Mike Bernadett és Kercsó Attila mondott verset, illetve v. Czírják Edit Kopjafák című saját alkotását olvasta fel. Ezután v. Hunyadi László a Történelmi Vitézi Rend főkapitánya és v. Lázár Elemér országos törzskapitány leleplezték a kopjafát, amelyet nagytiszteletű Csedő István szentszéki tanácsos, nyugalmazott plébános áldott meg evangéliumi részlet felolvasása és rövid elmélkedés után.
A kopjafához koszorút helyeztek a vitézi szék, az erdélyi törzs, valamint Gyergyószék, Csíkszék, Háromszék, Kézdiszék, Sepsiszék, Bardóc- Miklósvárszék, Szováta és Sóvidék, Marosszék, illetve Szászrégen küldöttei. Magyarországról v. Béres Ferenc országos törzskapitány és v. Kerecsen László törzskapitány koszorúzott. A tartalmas megemlékezésen Mayer Róbert, ifj. Csibi András és Korpos Szabolcs zenetanárok muzsikáltak.
Bajna György
Székelyhon.ro

Trianonra is emlékeztek Csíkszentdomokoson
Ünnepi szentmisén vettek részt az egykori politikai foglyok szombaton az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulója alkalmából Csíkszentdomokoson, ahol a Trianon évfordulójáról is megemlékeztek.
A szentmise után meglátogatták a falu nagy szülöttjének, Márton Áron püspöknek emléket állító múzeumot. Az emlékezés koszorúit helyezték el a múzeum bejáratánál felállított Szervátiusz Jenő alkotásánál. Lázár Csilla, a Márton Áron Múzeum megálmodója és igazgatója kalauzolta körbe az átkos kor meghurcoltjait a tárlaton.
Ezt követően Szilágyi Árpád, a Volt Politikai Foglyok Hargita Megyei Szövetségének elnöke házigazdaként köszöntötte a bajtársakat, külön köszöntve Sokoray Lászlót, az 1956-os Magyar Nemzetőrség dandártábornokát, Csige Sándor vezető konzult és Lázár Elemért, a Történelmi Vitézi Rend erdélyi törzskapitányát.
Az ünnepi megemlékezésen Csige Sándor, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának vezető konzulja a Nemzeti összetartozás napjának fontosságáról beszélt. „2010-ben a magyar Országgyűlés június negyedikét, a trianoni békediktátum napját a Nemzeti összetartozás napjává nyilvánította” – ennek tiszteletére felolvasta az összetartozás melletti tanúságtételről alkotott törvényt teljes terjedelmében.
A folytatásban a csíkszentdomokosi Eleven tánccsoport sóvidéki és felcsíki táncokat mutattak be, Kelemen Csongor és Szilágyi Árpád szavalatával emelte a rendezvény ünnepélyességét. Salamon László, az ’56-os vitézi lovagrend erdélyi törzskapitánya egy kinevezést adott át Máté Viktóriának. Az ’56-os vitézi lovagrend világszövetsége Máthé Viktóriát kinevezte a világszövetség törzskapitány helyettesévé, és megbízta Hargita megye területén élő és tevékenykedő vitézek munkájának irányításával.
Kelemen Csongor, az '56-os Vitézi Rend törzskapitánya megjegyezte: ki kell bírni azt, hogy fölöttünk határoztak, és tovább kell folytatni a harcot. Ami a legfontosabb, hogy megmaradunk most is és a jövőben is annak és azoknak, akik fölött nem lehet határozni.
Iochom Zsolt
Székelyhon.ro

Egy honvéd szomorú története
„Csak az hal meg, akit elfelejtenek”
A Történelmi Vitézi Rend bardoc-miklósvárszéki állománya kopjafát állíttatott Bálint László olaszteleki honvédtizedes emlékére, aki 1944-ben az Úz völgyében esett el, és akinek hamvai különös módon kerültek haza 1945-ben Olasztelekre. Az egykori honvéd sírján található kopjafát vasárnap leplezték le az olaszteleki temetőben, megható megemlékező ünnepség keretében.
Az ünnepség az országzászló felvonásával kezdődött, majd a megemlékezésre érkezetteket v. Bartha Imre bardoc-miklósvárszéki székkapitány köszöntötte, külön üdvözölve a Történelmi Vitézi Rend helyettes főkapitányát, v. Lázár Elemért, annak székely törzskapitányát, v. Máthé Lóránt Pált, Albert Andor olaszteleki veterán katonát, továbbá Galyai Máriát és testvérét, Sándort, Bálint László rokonait.
Először Máthé Lóránt Pál szólt a jelenlevőkhöz, felelevenítve 1940 szeptemberének örömteli, majd 1944 szeptemberének tragikus emlékezetét.
– Olyan honvédnek állítottunk emléket, akit ez utóbbi, démoni szeptember ragadott el. Bálint László földi mAradványait hazahozta és eltemette a családja, de sok honvéd nem kaphatta meg ezt a végtisztességet. Legyen a mai alkalom mementó értük is – fogalmazott.
V. Keserű Sándor történelemtanár 1944 augusztusának és szeptemberének eseményeire tekintett vissza, elmondva, hogy a becslések szerint 1944. augusztus 26. és 1944. szeptember 11. között az Úz-völgyi harcokban több mint hétezer magyar honvéd esett el. Egyikük az olaszteleki Bálint László volt, akinek történetét a megemlékezésen Bartha Imre ismertette.
A történet nagyon megható. Bálint László 1921-ben született Olaszteleken, volt egy testvére is, Klárika, aki 1920-ban született. A család boldogan élt az 1940-es évekig, kálváriájuk ekkor kezdődött. Klárika 1942-ben tüdőgyulladásban meghalt, Lacit 1944 nyarán az Úz völgyébe vezényelték, mint a 34-es határvadász zászlóalj katonáját. Az augusztus 26-ai ütközetet túlélte, de augusztus 30-án, éjjeli járőrözés közben halálos lövést kapott. Reggelig szenvedett, bajtársai karjaiban érte a vég. Családja csak későre tudta meg, mi történt vele, mégpedig egy felsőHáromszéki honvédtől, aki azt is elmondta, hogy körülbelül hol van eltemetve, és hogy a lábán az a zokni van, melybe az édesanyja belevarrta a B. L. kezdőbetűket.
Hét és fél hónappal később, 1945 áprilisában édesapja másodmagával elindult, hogy megkeresse fia holttestét. Kiérve az Úz-völgyi csatatérre, rettenetes látvány fogadta őket. Az eső, a hólé és a szél elvitte a holttestekről a földet, azok szanaszét hevertek, az oszlásnak indult arcokat már nem lehetett felismerni, így csak a zokni volt az irányadó.
Szerencséjük volt, már a harmadik sírban megtalálták Lászlót testét, azonosítva azt a zokni alapján. Óvatosan egy pokróccal kiemelték a földből, feltették a szekérre, és hazavitték Olasztelekre, ahol másnap tisztességesen eltemették. Szülei a következőt íratták sírkövére: „Az Úr adta, az Úr vette el, Legyen áldott az Úrnak neve”.
– A mi dolgunk, hogy emlékezzünk, mert csak az hal meg igazán, akit elfelejtenek. E kopjafa legyen emlék, mert Bálint László emléke addig él, míg e kopjafa állni fog – mondta végül Bartha Imre.
A bibarcfalvi v. Szabó Pál által faragott kopjafát a Történelmi Vitézi Rend tagjai leplezték le, áldást mondott Tüzes Bölöni Ferenc lelkipásztor. A megemlékezésen közreműködött az olaszteleki Bene János és a helyi református egyház Harmónia kórusa, régi katonadalokkal, énekekkel téve meghitté az emlékezést. Végül v. Galyai Sándor, Bálint László unokatestvére néhány szóban a Bálint család történetét osztotta meg a jelenlevőkkel.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Harc a Bákó megyében lévő területekért
Három volt közbirtokossági elnök hívja fel ismételten a csíki közösségek figyelmét: az egykor a közbirtokosságok tulajdonába tartozó erdőket és legelőket még mindig nem kapták vissza teljes mértékben. Főként azokról van szó, amelyek Bákó megyében találhatók.
A közbirtokosságok újraalakulása után tizenhat évvel még számtalan közbirtokosság kell szembesüljön azzal, hogy a területek államosítása előtti időszakból (1949) származó, területeket igazoló aktáikat vagy semmibe vették, vagy egyenesen eltűntették a dossziékból – ez derült ki, amikor Domokos Józseffel, a csíkcsomortáni közbirtokosság korábbi elnökével, Sántha Pál Vilmossal, a csíkpálfalvi közbirtokosság volt elnökével, valamint Lázár Elemérrel, a csíkdelnei közbirtokosság korábbi elnökével beszélgettünk. A 2000-ből származó 1-es törvény alapján újraalakult közbirtokosságok megválasztott vezetőinek vagy éppen az elnökséget felvállaló személyeknek nem volt könnyű dolguk, talán az újraindulás évei voltak a legnehezebbek. A közbirtokosságok semmilyen anyagi tőkével nem rendelkeztek, újra össze kellett írni a taglistát, tisztázni a jogok számát és az ezekre jogosultak kilétét.
„Jó két és fél esztendő múlt el addig, amíg intézményi szinten az erdészeti minisztérium beleegyezett abba, hogy az erdőket visszaadják. Addig a törvény létezett, de az átadással a minisztérium várt. A mi közbirtokosságunk az itteni erdészeti hivatallal nem volt rossz viszonyban, viszont ők nem adhatták át, tekintettel arra, hogy a felsőbb szervek, az erdészeti minisztérium nem engedélyezte. Ezek voltak a nagy problémáink az első körben. Amikor az erdészet fokozatosan kezdte átadni egy részét, kezdődtek az adminisztrációs szervekkel a huzavonák. A helyi bizottságok és a polgármesteri hivatalok kellett átadják az igazolásokat, és ebből adódtak a további nehézségek. A Csíki-havasok nyúlványában lévő közbirtokosságok mindegyikének volt területe Bákó megyében. Itt mind a polgármesteri hivatalnál, mind az erdészetnél ellenállásba akadtunk. Például a csíkpálfalvi közbirtokosságnak mai napig több mint százharminc hektár erdőt nem adtak, és nem is akarnak visszaadni” – mutatott rá Sántha Pál Vilmos.
Sántha Pál Vilmos szerint az újrainduláskor nagyon nehezen szedték össze ismét az iratokat, mivel annak idején nem volt minden letéve a levéltárba. Olyan is volt, hogy megsemmisítették a dokumentumokat. „Két és fél éves munkát igényelt a dokumentumok összegyűjtése, és semmiféle látszata nem volt a tagság, a külvilág szempontjából. A legtöbb munka és a legkevesebb eredmény akkor volt. Nehéz idők voltak.” Domokos József hozzátette: „a legrosszabb az volt, hogy a törvény kihozott egy metodológiát, hogy hogyan kell visszaadni a területeket. De jöttek rá a kormányhatározatok, a sürgősségi kormányrendeletek, a prefektusi rendeletek, a megyei tanács, a helyi földosztó bizottságnak a rendeletei, amelyek egyszerűen átszegték azt, amit a törvény kimondott. Éjjeleken keresztül állítottuk össze a dokumentációt, a mellékleteket, amikor odamentünk, kitalálták, hogy nem jó, nem teljes, mert bejött egy másik rendelet. Két év után annyira jutottunk, hogy le tudtunk ülni a bákói erdészeti igazgatóság vezetőivel. A negyedfélmegye közbirtokosságainak elnökei bevonultak, tőlük jött a gazdasági igazgató, a technikai igazgató és az országos erdőalap elnöke. Velük tárgyaltunk, mondták, hogy nincsenek területeik, és ha van is, az nem volt a miénk. Az egyik kollégánk hozott magával egy olyan területet igazoló dokumentumot, amelyen rajta volt az Osztrák–Magyar Monarchia pecsétje, kitette az asztalra, és mondta, nincs amit szökjenek, mert nekünk van ilyenünk, de nekik nincs. Azzal ők felálltak az asztal mellől, és adtuk a menést a jövésért.”
Az egykori elnökök rámutattak, a bákói Ágas község adminisztrációs területén levő legelők helyzete sem jobb, van, amelyiket tudja használni a közbirtokosság, de nincsenek átadva, a helyzet elég felemás. Kérdésünkre, hogy mekkora területekről van szó, elmondták, közbirtokosságonként több mint száz hektárról lehet beszélni. „Még nagy területek vannak. Volt, hogy az ottani hivatalnál személycsere történt, és azt mondták, nincs semmiféle aktánk leadva ott. El kellett hát dönteni, hogy pereskedünk, hogy ekkor és ekkor leadtunk minden egyes dokumentumot, vagy húzzuk az időt, amiből nem biztos, hogy valamikor is lesz valami. A legnagyobb területünknek még a telekkönyvi kivonatát is eltüntették” – panaszkodott Sántha.
Lázár Elemér volt ebben az időszakban a delnei közbirtokosság elnöke, mint mondta, ők is hasonló problémákkal küszködtek. „A visszaszolgáltatással állandóan valami kiutat kerestek. Ösvényt kellett verjünk, és úgy sem tudtunk zöld ágra vergődni a megyén túli területekkel. A megyésítéssel Erdély területéből lefaragtak, ezt mindenki tudja. Teljes kiszolgáltatott helyzetbe kerültünk, addig járattak, amíg akartak ilyen vagy olyan okkal, és nem szolgáltatták vissza a területeinket. Delnének olyan tiszta nyilvántartása volt 1947-ig, annyira pontos térképekkel, telekkönyvi kivonatokkal mellékelve, és hiába vittük azokat, nem is ismerték a telekkönyvet. Ez volt a legszomorúbb.”
A volt közbirtokossági elnökök arra szeretnék felhívni a figyelmet, hogy még mindig nagy problémák vannak a területek visszaszolgáltatását illetően, és noha használják a területeket, de nincs a közbirtokosságok birtokába helyezve, nem rendelkeznek teljes mértékben a területek fölött. Hangsúlyozzák, noha szélmalomharcnak tűnik, nem szabad feladni, harcolni kell a területekért.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Az utókor nem felejt – Nagybaczoni Nagy Vilmosra emlékeztek
A 133 évvel ezelőtt született katonatisztre, nagybaczoni Nagy Vilmos honvédelmi miniszterre emlékeztek vasárnap Nagybaconban a Történelmi Vitézi Rend tagjai. Nagybaczoni Nagy Vilmos vezérezredes, bár Parajdon látta meg a napvilágot, számos szállal kötődött Nagybaconhoz, az itteni református templomban esküdött örök hűséget feleségének.
A rend tagjai a délelőtti istentisztelet után vonultak a közeli református kultúrotthonhoz, melynek falára 2004-ben került fel a Nagy Vilmos emlékére állított dombormű. Az emlékplakett előtt először v. Bartha Imre bardoc–miklósvárszéki székkapitány mondott beszédet. Abban a mai sorsfordító idők nehézségeire figyelmeztetett, azokra a törekvésekre, melyeknek célja nem más, mint nemzetünk elsorvasztása, példás nagyjaink emlékezetének eltörlése. „A válsághelyzetből egy kiút van: ha megőrizzük erőnket, közösségünk pedig az összefogás útját választja” – hangoztatta.
V. Máthé Lóránt Pál, a Vitézi Rend Székely Törzsének főkapitánya a magyar hadsereg 1940-es nagybaconi bevonulására emlékezett. „A helyiek szerették volna, ha a magyar csapatok nagybaczoni Nagy Vilmos vezénylete alatt érkeznek, ő azonban elfoglaltsága miatt nem tudott jelen lenni a nagy eseményen. Napokkal később látogatta csak meg itt élő rokonságát” – mondta a felszólaló.
Idézett a vezérezredes Végzetes esztendők című önéletrajzi írásából: „Sorra jártam a csapatokat, majd siettem felkeresni feleségem szülőfaluját, családunk ősi fészkét. Arról már elkéstem, hogy a csapatokkal vonuljak be oda, mert éppen akkor kellett előkészítenem a kormányzói szemlét, és így Dést nem hagyhattam el. 17-én indultam el tehát (1940. szept. 17-én – szerk. megj.), hogy most már mint magánember látogassam meg a nagybaconi rokonokat… A hold már magasan állott, amikor végre Nagybaconba értem. Le sem tudom írni azt az örömet, amivel Nagy Elek sógoromék fogadtak a paplakban. Megöleltük és megcsókoltuk egymást, és bizony nem szégyellem bevallani, hogy megeredtek a könnyeim. 1918. augusztus óta, 22 éve nem láttuk egymást.”
V. Dimény János a katonatiszt hányatott életútját elevenítette fel, szólva arról is, hogy Nagy Vilmos honvédelmi miniszterként mennyi mindent tett a magyar katonákért, a háború után nem véletlenül került Rákosi ÁVO-sainak „gondozásába”. Bár egy idő után rehabilitálták, életét mellőzött emberként kellett továbbélnie Piliscsabán.
A megemlékezésen végül v. Nagy János az 1916-os erdélyi román betörés momentumait elevenítette fel, majd a vitézi rend tagjai megkoszorúzták az emléktáblát. Az ünnepségen Szabó Tamara, Lakatos Ágnes és Sükei Katalin énekeltek, jelen volt v. Lázár Elemér, a Történelmi Vitézi Rend országos törzskapitánya is.
Böjte Ferenc / hirmondo.ro; Erdély.ma

Árpád-emlékmű Brassóban
A Történelmi Vitézi Rend (TVR) erdélyi törzsszéke szervezésében vasárnap délelőtt nagyszabású ünnepséget tartottak Brassóban: az evangélikus-lutheránus templom udvarán újra felállították a millenniumi ünnepségek alkalmával a Cenken elhelyezett Árpád-kori vitéz sok szenvedést és vándorlást megért szobrának fejét. Az ünnepségen részt vett a TVR székelyföldi állományának több mint száz tagja, a brassói evangélikus egyházközösség nagyszámú képviselője, valamint az Erdélyi Kárpát-Egyesület, a Keresztény Demokrata Mozgalom, az Erdővidéki Székely Tanács és a Kaláka Kör képviselői is jelen voltak. Az ünnepség az evangélikus-lutheránus templomban tartott istentisztelettel kezdődött, a résztvevőket Zelenák József püspökhelyettes, a brassói egyházmegye esperese köszöntötte, Isten igéjét Adorjáni Dezső Zoltán püspök hirdette, szolgált Zelenák József püspökhelyettes, valamint Koszta István és Koszta Enikő evangélikus lelkész. Igehirdetésükben a lelkészek az együvé tartozás, a helytállás és a közösségért való cselekvés fontosságát hangsúlyozták. Adorjáni Dezső Zoltán püspök az eredeti Árpád-kori vitéz szobra bronzmásolatának elkészítését kezdeményezte, és személyesen fel is ajánlott ezer lejt az evangélikus templom udvarán 2019-ben felállítandó szoborra. Ugyanakkor azt is javasolta, hogy a Szent Mihály-napot követő első vasárnap legyen ezentúl a „hazatérők ünnepe” a brassói evangélikus egyházközségben. Az egyházfő ilyen hazatérőnek nevezte a honfoglalás kori harcos szobrának megérkezését is a templom udvarára, ahonnan korábbi „lakóhelyére”, a Cenkre lát. Az emlékjelet Adorjáni Dezső Zoltán püspök és vitéz Lázár Elemér, a TVR főkapitány-helyettese leplezte le, ezt a püspöki áldás követte, majd a tatrangi boricások járták el évszázados, világszerte híres táncukat. Jani András Borcsa Mihály Egy hétfalusi csángó fiú Árpád szobránál, v. Bartha Imre pedig Wass Albert Üzenet haza című versét adta elő, és fellépett az egyházi énekkar.
Szente Lajos építész, az Erdélyi Kelemen Lajos Közművelődési Egyesület brassói fiókjának elnöke a szobor kiszabadításának a történetét ismertette. „Az emlékmű épen maradt darabjára Orosz József nyugalmazott vegyészmérnök, közgazdász, az Erdélyi Kárpát-Egyesület alelnöke talált rá 2002-ben a történelmi múzeum pincéjében. A múzeum igazgatója beleegyezett, hogy a fejrészt kiadják és egy megfelelő, biztonságos helyen tegyék láthatóvá. A szoboralak megmaradt darabjának kiváltását az Erdélyi Kelemen Lajos Közművelődési Egyesület nevében intéztem, így került mostani helyére. A darabok egy részét a lakosság széthordta, a nagyobbak – így a szoborfej is – a Brassói Történelmi Múzeum tulajdonába kerültek, ahol közel kilenc évtizedig a pincében őrizték” – mondta el az emlékezőknek Szente Lajos. V. Máthé Lóránt Pál törzskapitány beszédét követően v. Ambrus Ágnes, a TVR kézdiszéki állományának kapitánya szólt az egybegyűltekhez. „Meggyőződésem, hogy a most itt kialakított emlékhely a továbbiakban segít megélni vallásos hitünket, erősíti közösségi tudatunkat, etikai értékrendünket. Az emlékmű most nem emelkedik ki monumentálisan a környezetből, mint egykor, de belesimulva abba, szerényen hirdeti, hogy még megvagyunk, élünk, akarunk, teszünk és küzdünk identitásunk megőrzéséért” – hangsúlyozta a TVR kézdiszéki állományának kapitánya. V. Lázár Elemér köszönetet mondott az emlékjel készítőinek, az evangélikus egyház képviselőinek és azoknak a rendtársaknak, akik részt vállaltak a szoborfej nyilvános térben való elhelyezéséért folytatott munkában. Az avatóünnepség az emlékjel megkoszorúzásával és himnuszaink eléneklésével zárult. Az emlékező rendezvény az evangélikus egyház hivatalában szervezett kiállítással folytatódott, ahol Kovács Lehel István, az Erdélyi Kárpát-Egyesület elnöke az Árpád-szobor történetéről állított össze anyagot és tartott előadást.
„A 18 méter magas oszlopon álló, 3,5 méter magas, honfoglalás kori harcost ábrázoló alkotás – egyik kezében karddal, másikban Magyarország címerével – Árpád-szobor néven vonult be a köztudatba. Ezelőtt 120 évvel, 1896-ban, Magyarország ezeréves fennállásának ünnepére határozta el a törvényhozás, hogy a mai Hősök terére, az Andrássy út végén emlékműcsoportot készíttet, ezenkívül az ország hét pontján – Pusztaszeren, Pannonhalmán, Dévényben (Szlovákia), a Zobor-hegyen (Szlovákia), Munkácson (Ukrajna), Zimonyban (Belgrád közelében) és a brassói Cenk-tetőn – ezredéves emlékoszlopot állíttat. A Berczik Gyula tervei alapján, Jankovich Gyula szobrász által alkotott műemléket 1896. október 18-án avatták fel a Cenken. Az emlékmű talapzatát 1913. szeptember 27-én a besszarábiai Ilie Cătărău és Eliad Cotofan dinamittal felrobbantotta, majd 1914. december 30-án a Brassó felett dúló vihar ledöntötte az Árpád-szobrot, s az darabokra tört, a talapzat maradványai azonban máig láthatóak” – ismertette az elnök a résztvevőkkel az egykor a Cenken álló emlékmű történetét. A nem mindennapi esemény a Szent Imre Házban bajtársi ebéddel ért véget. Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Emléktábla Lakatos Géza vezérezredes-miniszterelnök tiszteletére
November 19-én, Szent Erzsébet napján Csíkszentsimonban a Történelmi Vitézi Rend székelyföldi törzsszéke domborműves emléktáblát avatott vitéz lófő csíkszentsimoni Lakatos Géza (1890-1967) vezérezredes-miniszterelnök tiszteletére halálának 50. évfordulóján. Habár Lakatos Géza Budapesten született, régi székely, csíkszentsimoni család leszármazottja volt.
A Szent László Ház homlokzatán elhelyezett bronz dombormű tervezője Máthé Lóránt székelyudvarhelyi művésztanár, kivitelezője pedig a szintén székelyudvarhelyi Lázár Imre mérnök. Az eseményen részt vett a Történelmi Vitézi Rend székelyföldi törzsének több mint száz tagja, jelen voltak a Volt Politikai Foglyok Szövetsége, Hargita Megye Tanácsa, a Csíkszéki Székely Tanács képviselői, a Lakatos család magyarországi és helyi leszármazottjai. A vasárnapi ünnepség a Szent László-plébániatemplomban Tamás József püspök által celebrált ünnepi szentmisével kezdődött, melyen közreműködtek a községből elszármazott plébánosok, valamint Varga János helyi plébános és Darvas-Kozma József pápai káplán, csíkszeredai plébános. Tamás József püspök szentbeszédében Szent Erzsébet kapcsán a kiváló női erényeket sorolta fel, majd ehhez kapcsolva a kiemelkedő férfi személyiségek tulajdonságait hangsúlyozta, ezek között említve a nemzetszolgálotot és vitézséget, amelyek Lakatos Gézát is jellemezték. A szentmisét követő avatási ünnepségen Kozma István polgármester beszédében azt emelte ki, hogy az emléktábla segít olyan jelentős személyiségek életének és tetteinek megismerésében, akiknek tevékenységéről az iskolában nem tanítanak. Máthé Lóránt székelyföldi törzskapitány részletesen ismertette Lakatos Géza katonai pályáját, kiemelve az I. és II. világháborús frontszolgálatát, a németekkel való kapcsolat lazításának megszervezését 1944-ben, a háborúból való kiugrás előkészítését, majd ennek a meghiúsulását. A törzskapitány arra is kitért, hogy a vezérezredes-miniszterelnök méltósággal viselte üldöztetését, családjának kitelepítését az 1950-es években. „A Történelmi Vitézi Rend az emléktábla-avatással igyekszik tenni azért, hogy Lakatos Géza elfoglalhassa méltó helyét a magyar történelemben” – zárta beszédét a törzskapitány. Ambrus Ágnes, Kézdiszék kapitánya beszédében Horthy Miklós kormányzó hűséges székely tábornokai között helyezte el Lakatos Gézát. „Horthy Miklós bizalmi embere volt, egyenes gerincű, hűséges, megbízható, nyílt jellem. A kormányzó úr mindig a legnehezebb feladattal bízta meg. Személyes példaadásával lelkesíteni tudta katonáit, miniszterelnöki kinevezésekor elhangzó rádióbeszédében is azt ígérte, hogy a veszély pillanatában, szokásához híven, a legsürgősebb teendő helyszínén mindenkor maga is ott lesz, és ezt meg is tette” – hangsúlyozta. V. Lázár Elemér főkapitány-helyettes, Erdély törzskapitánya beszédében kiemelte, hogy Lakatos Gézát elsősorban mint a II. világháborúból való sikertelen kiugrási kísérlet politikusát ismerik, a vitézi rend azonban az emléktáblával elsősorban a vezérezredes közel negyvenéves kiváló katonai pályájára, vitéz tetteire kíván emlékezni és emlékeztetni. A törzskapitány beszédében megköszönte a helyi önkormányzatnak és egyháztanácsnak a jóváhagyást az emléktábla elhelyezéséhez, a Volt Politikai Foglyok Szövetségének pedig az anyagi támogatást. A domborműves emléktáblát Tamás József püspök áldotta meg. Az avatóünnepség az emléktábla megkoszorúzásával és himnuszaink eléneklésével zárult. Az ünnepi hangulatot kulturális műsor és a Csíkszentsimoni Ifjúsági Zenekar közreműködése emelte.
Vitéz csíkszentsimoni Lakatos Géza (Budapest, 1890. április 30. – Adelaide, Ausztárlia, 1967. május 21.) magyar királyi honvéd vezérezredes, 1944. augusztus 29.–október 16. között Magyarország miniszterelnöke. Lakatos Géza kormányának lehetőségei meglehetősen korlátozottak voltak, de az új kabinet a megszálló erők kiszolgálásával egy időben kísérletet tett a szélsőjobboldali politikusok és tisztek visszaszorítására, illetőleg leváltotta azokat az államtitkárokat, akik a zsidóság deportálásáért felelősek voltak. Október elején a németek közölték, hogy Hitler Szálasi Ferencet szánja Magyarország következő miniszterelnökének. Lakatos Géza is beavatott volt az 1944. október 15-i kiugrási kísérletben, amit a hadsereg egyes tisztjeinek ellenállása és a német titkosszolgálat megelőző akciói révén a nácik már csírájában elfojtottak. A sikertelen kiugrási kísérlet után Lakatos Géza is a németek fogságába esett, majd a sopronkőhidai nyilas börtönbe került, 1945. január végétől Sopronban internátusban élt. Miután a szovjet csapatok felszabadították és újra megszállták az országot, Lakatos Kiskőrösön raboskodott, ahol a keleti front egykori vezetőjeként számos kihallgatásnak vetették alá. Végül a népbírósági perek során tanúként hallgatták ki, később azonban Horthy tisztjeként és bizalmasaként nem sok jóra számíthatott a kommunista uralom alatt. 1949-ben az új rendszer megvonta a nyugdíját, a földreform során elvették birtokait, így Lakatos Budapesten illusztrátorként és kelmefestőként tartotta el családját. Az idős katona 1965-ben engedélyt kapott arra, hogy az ’56-os forradalom után Ausztráliába emigráló rokonaihoz távozhasson, így Adelaide városában érte a halál 77 esztendősen. Édesapja ősei Csíkszentsimonból származnak, ő maga is büszke volt székely gyökereire, ősei lófő voltára, a csíkszentsimoni előnevet élete során végig használta. Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)