Más olvasatban – könyvröptetés és Moldávia erdélyi gyökerei
Könyvröptetés és rácsodálkozás címmel szervezett a Kolozsvári Könyvhéten rendhagyó olvasásnépszerűsítő kerekasztalt a Fehér Holló Médiaklub. A rendezvényen közéleti személyiségek egyszerű olvasóként csodálkoztak rá az újságírósorozat köteteire.
Másnap az EME-székházban román nyelvű kerekasztallal rukkolt elő a médiaklub, melynek címe Határtalan anyanyelv – Limba maternă fără hotare volt, és amelynek fő témái a székelység, a gagaúzok, a moldávok illetve ezek kisebbségi státusza, szokásvilága, anyanyelvi gondjai voltak Mindkét rendezvényen megteltek az otthont adó termek: a Sapientia Óváry-terme illetve az EME-székház előadója. A kerekasztal-beszélgetések díszvendége Aurelian Lavric, a Kisinyovi Állami Egyetem történésze volt.
„Ideje arról is beszélni, hogy a könyvek olvasók nélkül elvesztik önmagukat, és a legjobb esetben is csak szervezett pótcselekvésként könyvelhetők el” – mondta Szabó Csaba, a Fehér Holló Médiaklub alapítója. Hozzátette: nincs nagyobb öröm egy (köz)író számára, mint az, ha valaki elolvassa könyvét. Ennél már csak az az élmény nagyobb, ha az olvasó megjegyzéseket is fűz azokhoz, vagy – és ez a az író-olvasó intim kapcsolatának netovábbja -, ha másodszor elolvasva a könvet kijelenti: „másodszorra mintha más olvasata lenne, mint először”.
A rácsodálkozók sorát Guttmann Szabolcs nyitotta meg, aki nagyszebeni emlékei tükrében villantotta fel Kalmár Zoltán: Nagyszeben a vörös város és hajdani magyarjai című kötetének témakörét, és számtalan saját élménnyel „írta tovább” azt. Kuszálik János Lőwy Dániel: Két világ között című publicisztika-kötetét tartva kezében vallotta be, hogy másodszorra olvasva a könyvet, nemcsak a felnőtt Lőwy Dániel képe sejlik fel előtte, hanem a diák is, aki egykoron a kéményekről tartott előadást kedves iskolájában.
Demény Péter Mihály István: Örömszakadtáig című publicisztika-füzéréről beszélt, vagy inkább annak szerzőjéről, akinek családias hangnemben „felrótta”, hogy túl gyakran pesszimista. – Mihály Istvánt először az Ifjúmunkásból ismertem meg. Két szerkesztő volt, akit feltétlenül elolvastam, ha megjött az iskolába a lap: Bodor Gy.Tamást és Mihály Istvánt – mondta. Megjegyezte: nagy kár, hogy a szerző egyre ritkábban közöl az írott sajtóban, irodalmi lapokban.
Horváth Gabriella Szabó Csaba – Ambrus Attila: Folyópartok – Újnomádok című közös kötetéről beszélt, annak első felét szinte jelzős szerkezetekig elemezve. Elmondta: olyan tájleírások és megszemélyesítések is vannak a szövegben, hogy az a filológusoknak külön csemege, az olvasónak meg valóságos „rácsodálkozás, röptetési kísérlet”. Aurelian Lavric, a Kisinyovi Állami Egyetem tanára a Fehár Holló Újságírósorozat román nyelvű válogatását, a NOI_MI-t mutatta be, külön hangsúlyt fektetve arra a regényes nyomozásra, amely Alexandru cel Bun első, erdélyi magyar felesége nyomán ered a két Moldva alapítása nyomába.
„Moldova Köztársaságban nem újdonság az, hogy a két országrész máramarosi eredetű, de Bedőházi Drágosnak (olacos de Bedeuhaza) és Izakonyhai Bogdánnak (Bogdan de Cuhea) a magyar államhoz és szokásvilághoz való szoros kapcsolata nem közismert. Történész kollégáimmal beszéltük, hogy a Jó Sándor Margarétái című regényes nyomozást Kisinyovban be kellene külön mutatni, már csak azért is, mert a magyar és lengyel regényekben megjelenő Moldova-kép újdonságszámba menne a moldáv olvasók körében” – mondta a történész.
Az erdélyi-moldáv kapcsolatok feltérképezése volt a vezérfonala a Határtalan anyanyelv – Limba maternă fără hotare román nyelvű kerekasztalnak is, amelyet a Médiaklub az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal közösen szervezett. Szabó Csaba hivatalos médiaanyagok vetítése által támasztotta alá azon meggyőződését, hogy Erdély és Moldova Köztársaság között egyre szorosabb kapcsolat alakul ki. Meglátásában ennek a kapcsolatnak a gyökerénél a közös történelem kell hogy álljon, hiszen Nagy Lajos magyar király Magyarországa nélkül soha nem születhetett volna meg a történelmi Moldva. Szabó Csaba hazai román történészeket idézett, akik szerint „a kezdetek Moldvája Erdély nyúlványaként fogható fel”.
Aurelian Lavric egyetemi tanár elmondta: több hangsúlyt kellene fektetni a 14.századi történésekre, a magyar-moldáv kapcsolatokat más szinekben is fel kellene tüntetni, hiszen egyértelmű,hogy mindkét Moldva megmaradásának egyik titka az a szervezeti rendszer, amit Drágos illetve Bogdán az akkori Magyarországról hozott.
„Moldávia Székelyföldjéről”, az autonóm státust kiharcoló Gagaúziáról valamint magánakMoldáviának a jövőjéről beszélve Aurelian Lavric elmondta: jelenleg nagyon erősek azok az erők, amelyek a régiót nem az Európai Únióhoz, hanem az Orosz-Ukrán-Kazah vámúnióhoz szeretnék kapcsolni. Ehhez az általános horizontvesztéshez az is hozzájárul, hogy az egyszerű emberek tömegei moldovánokként határozzák meg magukat, és az alkotmányban is az áll, hogy a köztársaság nyelve nem a román, hanem ennek tájszólása (grai), a moldován.
A kerekasztal-beszélgetésen részt vett Nagyenyed román nemzetiségű polgármestere, Horatiu Josan is, aki nem a moldáv-magyar, hanem az erdélyi román-magyar kapcsolatok gyakorlati vetületeiről beszélt. A polgármester elmondta: a városi tanácsban folyó munka, együttműködés rendkívül fontos. – Nagyenyeden 16-17 százalék a magyarság arányszáma, így a román tanácsosok minden leszavazhatnának, ha akarnák. Enyeden viszont másképpen van ez, ezért jut pénz mindig a Bethlen Gábor Kollégiumnak is. Az együttműködés a kulcsa az együttélésnek – mondta.
A rendezvény végén stílszerűen moldáv borospalackot és tokajit bontottak meg, jelezve, hogy a moldáv-magyar közeledést a bor is segíteni fogja. A médiaklub meglepetésként az Eurovízió moldáv és magyar „félignyertes” zeneszámainak klippjét vetítették ki, hangsúlyozva, hogy – Romániával ellentétben – mindkét nép saját nyelvén énekelt Malmöben.
Maszol.ro

Barátkozós történelemkönyv románoknak
Kolozsváron mutatták be azt a kötetet, amely a kompromisszumkészség erős jeleit mutatva igyekszik a román és magyar társadalmat, a román és magyar történelmi nézeteket közelíteni egymáshoz. Az O istorie a maghiarilor kiadvány mögött álló Fehér Holló Médiaklubról, a kötet elkészültéről, s a fogadtatásáról SZABÓ CSABA ötletgazdát, újságírót Kustán Magyari Attila kérdezte.
Miért érezték szükségét egy ilyen kiadvány megírásának?
Amikor a magyarok történelméről beszélünk egy sajátos magyar-román egyenlet keretében, mindig azt szeretjük mondani, összekacsintva, hogy a román és a magyar történelem üti egymást. A jószándékú román társadalom is legfennebb addig jut el, hogy mi itt bejöttünk, őket megvertük, elvettünk, leromboltunk mindent, amit felépítettek, a többi pedig hazugság. Amikor meglátnak néhány királyt, gyanakodnak ugyan, de fogalmuk sincs, milyen sajátos kultúrával töltötte fel ezt a régiót a magyarság, mennyire aktuális Koppány és István története – stilizálva persze –, amikor kérdés, hogy visszafelé vagy előre tekintünk.
Konkrétan hogyan született az ötlet?
A Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten láttuk vendégül a Fehér Holló Médiaklub rendezvényén dr. Aurelian Lavricot, a Kisinyovi Egyetem tanárát, aki a romániai magyarok moldáviai megítéléséről beszélt. Kiküldött húsz lejjel, hogy vásároljunk egy román nyelvű könyvet a magyarok történetéről, akkor derült ki, hogy egy Mátyás királyról szóló angol nyelvű kiadványon kívül nem találni egyebet. Akkor kezdtünk el tárgyalni fiatal történészekkel, hogy kezdjük el a munkát.
Kiket és milyen elvárások alapján válogattak be a csapatba?
Páll-Szabó Ferenc szakmai irányítót, Dr. Váradi Éva tanárnőt, dr. Ciprian Rad román Erdély-szakértőt, Pócsai Sándor középiskolai tanárt és dr. Wellmann László jelenkor-kutatót kértük fel, illetve még egy román történészt, aki végül nem folytatta velünk a munkát. Egy évtizede harcolok a történelmi népszerűsítő műsorokért, de sokaknak derogál, hogy a kamera elé álljanak. Páll-Szabó Ferencet úgy ismertem meg, hogy egy román líceumból kerestem fiatal történészt, aki Mátyás király árnyoldaláról beszélgetne. Rögtön vállalkozott a feladatra, és nem tántorították vissza a kritikák, folytatni szerette volna.
A munkából egy román történész is kivette a részét, bár többet meghívtak. Mások miért nem vállalták a feladatot?
Két történésszel kezdtük meg a munkát, de egyikük végül elhagyta a társaságot. Egy nagyon jó régészről van szó, aki sok honfoglalás kori sírt ásott ki, de a könyvbe írt anyagában minden szerepelt, csak az erdélyi területek nem. Aztán kiderült, hogy a román történetírás szerint ezek a sírok bolgárok, ezért aztán elváltak útjaink. Az viszont igaz, hogy a fene tudja megmondani, ezek magyar vagy bolgár sírok. Ciprian Rad-dal is tisztáznunk kellett számos kérdést. Mondok egy példát: a könyv egyik részében leírtuk, hogy Magyarország három darabra szakadt, egy másik részében már mint román földet említette a keleti területeket. Azt mondtam, semmi gond, leírjuk, hogy a román történelem szerint ekkor és ekkor lett román az adott terület, de nem találtunk egy konkrét évszámot, amit leírhatunk. Kérdeztem tőle, hogy a román történetírás szerint mióta beszélünk román területről? Azt válaszolta, aszerint mindig is az volt. Akkor jöttem rá, hogy még didaktikai szempontból sem tudnak kiegyezni a román történészek, ezért van egy állandó összekacsintó átmenetiség, miszerint ha román, akkor hazudik, ha magyar, akkor hazudik. Megjegyzem, Ioan Aurel Pop, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem rektora nagyon kedves és döbbenetesen vagány volt ebben a kérdésben, az utolsó percig azt mondta, hogy előszót ír a könyvhöz. Végül meggondolta magát, egy szép levélben kifejtette, nem arról van szó, hogy egyetért-e a tartalommal, vagy sem, de azt mondanák, az ő emberei vagyunk, nem szeretné, ha ez ellehetetlenítene minket.
Nem törnek pálcát, hanem informálnak
A hat hónapos vajúdás után megszülető O istorie a maghiarilor című kiadványt január 30-án, Kolozsváron mutatták be. A találkozón Szabó Csaba úgy fogalmazott: mivel a történészek mindig összevesznek időnap előtt, a románság nem hallhatott II. Endréről, az Anjouk-ról stb. Szerinte a kötet újszerűsége abban is áll, hogy az érzékenyebb jelenségek kapcsán, amelyek a román olvasót elbizonytalanítanák, a román történésztársadalom álláspontját is feltüntették. „A szerzők nem vitatkoznak, nem törnek pálcát, hanem informálnak, majd mennek tovább, egész a visegrádi Anjou-tervek uniós változata kikristályosodásának pillanatáig, azaz a kötet végállomásáig” – fogalmazott.
Milyen további történelmi pillanatok okoztak kellemetlen perceket az írás során?
Mihály vajda személye például, mert a román történelem szerint serege nagy havasalföldi győzelmeket tudhat magáénak, a valóság azonban az, hogy a Bocskai István vezérelte erdélyi csapatok szintén csatlakoztak hozzájuk. A másik a honfoglalásé, amit Páll-Szabó Ferenc ügyesen megoldott: azt írta, nem lehet erről beszélni anélkül, hogy feltennénk a kérdést, ki volt itt hamarabb? Éppen ezért mindkét fél elméletét ismertette, a magyarnál leírva, hogy Anonymus írásai és a sírok alapján áll az elmélet, de megvannak a gyenge pontjai, a románnál megemlítve, hogy a dák-római kontinuitás hipotéziséhez nincsenek meg a régészeti leletek. Trianon is nehéz esetnek számított, a fogalmazással kellett óvatosan bánnunk.
Voltak-e nézeteltérések magyar és magyar történész között?
Amikor más elméletekről volt szó, mint a finnugor, kihagytuk azokat. Egyetlen kivételt tettünk, ez Szőcs István sumér-magyar elmélete, amiről három sorban tettünk említést. Azt gondoltuk, amikor az megjelent a múlt rendszerben, olyan horderejű dolog volt, hogy érdemes beszélni róla. Ráadásul az írása Kolozsváron jelent meg, mi pedig kolozsvári szemmel néztük a történéseket – ezért sem Bukarestben vagy Budapesten jelent meg a könyv.
Ön szerint miért nem született hasonló kiadvány mostanáig?
Nem hiszem, hogy hasonló könyvet nem akartak már írni, azt sem, hogy ne lett volna rá jelentkező, vagy érdeklődés. De egy ilyen projektet csak együttműködve lehet elvégezni. Ezen a könyvön öt ember dolgozott, egy hatodik irányította őket, mindezt pénz nélkül: azt mondhatom, ez egy csoda.
A könyv bemutatóján elhangzott, hogy fel kell készülni a minden oldalról érkező támadásokra. Eddig milyen reakciók születtek?
Két visszajelzés érkezett román részről: az egyik azt a kérdést tette fel, hogy ennyi királyunk volt és mégis mit tettünk az országgal, a másik, hogy meglehetősen civilizáltak lettünk a „mongol” hordákhoz képest. Magyar részről sok kritika fog érni minket, és sok jogos lesz. Ha beírunk egy információt, az lesz a probléma, hogy sok fölösleges adattal tömjük az olvasó fejét. Ha nem írunk be, akkor az lesz a gond, hogy kihagytuk. Azzal már meg is vádoltak egyébként, hogy a rektor hatása alatt vagyunk, ez azonban csak annyiban igaz, hogy a társaság fele vagy nála doktorált, vagy nála doktorandusz.
A könyv egyik fő célkitűzése közelebb hozni egymáshoz a két felet. Ez a feladat már nem olyan nehéz Kolozsváron, mint Funar ideje alatt. Mi történt az elmúlt években, hogy javultak a kapcsolatok?
Rendkívüli javulás állt be, ez pedig főleg akkor érzékelhető, ha közben Marosvásárhelyre is elmegyünk – ott egymás mellett laknak románok és magyarok, itt együtt. Funar korában, amikor egy magyar kemencére leltek, a helyi sajtó nem írta meg, csak a Népszabadaság egyik munkatársa jött el. A Főtér római leleteinek ásásakor szinte verekedés tört ki, holott újságíróként nagyon jól tudtam, hogy azok valóban a föld alatt voltak, ugyanis a román régészek egy héttel korábban már ki tudták mutatni a maradványokat. Az emberek megváltoztak, mert emelkedett az életszínvonal, és már nem az ellenségkép kialakítása a legfontosabb dolguk. Ha van ellenség, akkor azt inkább Bukarestben keresik.
Egy nemzetközi médiaklub története
A Fehér Hollók Médiaklub Kisinyovtól New Yorkig ismert, tagjai is ilyen szórásban lelhetők fel. Megálmodója, Szabó Csaba szerint ez egy szabad társaság, független, és még annak is tud örülni, ha a száz eurósra szabott díj – amelyet azoknak a családoknak szánnak, akik megszenvedtek, hogy gyerekük magyar tagozatra járhasson – mindössze nyolcvanra sikeredik.
A klub tíz éve nőtt ki a szórványtengely mozgalomból, amely szintén kapcsolódik Szabó nevéhez. Miután észrevette, hogy a szórványban élő közösségek, iskolák nem tudnak egymásról, többedmagával összehozott olyan találkozókat, amelyen a felek – a dévai, a tordai, a medgyesi, a gyulafehérvári kollégiumok, a hajdani szebeni magyar tagozat – megismerhették a többieket. „Az együttműködés, az összetartozás öröme szinte szétfeszíti ezt a társaságot” – magyarázza, hozzátéve: az említett díjból azért hiányzott a húsz euró, mert kellett benzinre, de a következőre már több mint százat gyűjtöttek össze.
A médiaklub tagjai között tudhatja Szilágyi Szabolcsot (Kolozsvári Rádió), Bodó Mártát (Keresztény Szó), Benkő Leventét (Krónika), Ambrus Attilát (Brassói Lapok), Bodolai Gyöngyit, Kuti Mártát (Népújság), Lőwy Dánielt (Amerikai Népszava) stb., ahogy Szabó Csaba viccesen megjegyzi, ilyen csapattal bármikor népszerűsíthetnék magukat, hiszen mindannyian újságírók, de még azt is élvezik, hogy csendben dolgoznak.
A klub tagjai számos kiadványt jelentettek már meg, a szerénységről tanúskodó Világhírnév Könyvkiadó zászlaja alatt. A Fehér Hollók újságíró-sorozatban számos értékes kiadvány jelent meg, azok az írások, amelyekkel az egyes újságírók beléptek a média porondjára. Szabó Csaba regényes nyomozásokkal indította a pályáját, arról írt, mi történt az Egri csillagok hőseivel, kinyomozta, hogy Dobó István Erdélybe jött, Bornemissza Jánost Gyaluban temették el stb. Mihály István, a Kolozsvári Rádió munkatársa a két tévéhőst, Derricket és Columbót hasonlította össze, Ambrus Attila Brassó és a székelyek közti szakadék témáját boncolgatta, ebből született a Gótvárosi levelek, Tamási Attila, a Bányavidéki Új Szó munkatársa tudományos-fantasztikus kisregényeket írt. A csapat öndefinícióját Szabó Csaba így fogalmazta meg: „Ezek vagyunk hát mi, a Fehér Hollók. Újságíró-sorozat főszereplői. Mi vagyunk a sorozat. Függetlenek vagyunk, nem pályázunk, egymást segítjük-futtatjuk, hollókat avatunk. Önerőből. Újságírók vagyunk. Médiaprózát írunk. Várunk rátok. New Yorktól Kisinyovig.”
Erdélyi Riport (Nagyvárad),