Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2014. november 8.
In memoriam Márkos Albert
Márkos Albert (1914−1981) születésének századik évfordulója alkalmából a Romániai ¬Magyar Dalosszövetség és az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület szervezésében november 5-én emlékhangversenyre került sor.
A Protestáns Teológiai Intézet dísztermében népes közönség várta, hogy az emlékestet Benkő Judit ünnepélyesen megnyissa, aki „pozitív töltetű születésnapi emlékezést” ígért. Műsorvezetőként nehéz feladatra vállalkozott, mivel emlékmozaikokból kellett rekonstruálnia egy ember- és művészéletet, egy életművet, és mindezt csupán néhány percbe sűrítve. Emlékezőként és méltatóként Lakatos István zenetörténész, László Ferenc zenetudós, Angi István zeneesztéta írásaiból idézve kereste azokat a lényegbeli vonásokat – humorosság, barátságosság, kiegyensúlyozottság – amelyek Márkos Albertet, az embert és alkotót, a tanárt jellemezték. Az emlékportré felvázolását az ifjabb Márkos Albert hegedűművésztől szerzett fotók és szóbeli információk is segítették, valamint az a zenetörténeti jelentőségű rádiós beszélgetés, amelyben Balla Zsófia bírta szóra a zeneszerzőt, aki elmondta: nem komponál „kacifántosan”, és alkotás közben „az a homályos érzés” kívánkozik ki belőle, hogy valami olyat közvetítsen „ami megérint”.
KULCSÁR GABRIELLA
Szabadság (Kolozsvár)
Márkos Albert (1914−1981) születésének századik évfordulója alkalmából a Romániai ¬Magyar Dalosszövetség és az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület szervezésében november 5-én emlékhangversenyre került sor.
A Protestáns Teológiai Intézet dísztermében népes közönség várta, hogy az emlékestet Benkő Judit ünnepélyesen megnyissa, aki „pozitív töltetű születésnapi emlékezést” ígért. Műsorvezetőként nehéz feladatra vállalkozott, mivel emlékmozaikokból kellett rekonstruálnia egy ember- és művészéletet, egy életművet, és mindezt csupán néhány percbe sűrítve. Emlékezőként és méltatóként Lakatos István zenetörténész, László Ferenc zenetudós, Angi István zeneesztéta írásaiból idézve kereste azokat a lényegbeli vonásokat – humorosság, barátságosság, kiegyensúlyozottság – amelyek Márkos Albertet, az embert és alkotót, a tanárt jellemezték. Az emlékportré felvázolását az ifjabb Márkos Albert hegedűművésztől szerzett fotók és szóbeli információk is segítették, valamint az a zenetörténeti jelentőségű rádiós beszélgetés, amelyben Balla Zsófia bírta szóra a zeneszerzőt, aki elmondta: nem komponál „kacifántosan”, és alkotás közben „az a homályos érzés” kívánkozik ki belőle, hogy valami olyat közvetítsen „ami megérint”.
KULCSÁR GABRIELLA
Szabadság (Kolozsvár)
2014. november 16.
Csíksomlyó rejtett történelme Márk József tollából
A vasárnapi nagymise után mutatták be Márk József ferences szerzetes Csíksomlyói mozaik című könyvét a csíksomlyói kegytemplomban.
A Borsodi L. László ferences sajtóreferens által szerkesztett kötet József atya Csíksomlyón töltött közel fél évszázados szolgálatának, tapasztalatainak merítése, a kegytemplom és a kolostor „rejtett történelmébe” nyújt betekintést.
A rendhagyó könyvbemutatón Urbán Erik ferences templomigazgató beszélgetett József testvérrel, a kötetből részleteket olvasott fel Borsodi L. László.
Márk József ferences szerzetes 1969-től a székelység nemzeti kegyhelyének őre, a kommunizmus idején kihalásra ítélt Szent István királyról elnevezett Erdélyi Ferences Rendtartomány azon kevés élő tagjainak egyike, akik nemcsak a második világháborút követő időszak egyház- és kisebbségellenes évtizedeinek viszontagságai között álltak helyt, hanem akiknek volt, kellett legyen erejük ahhoz, hogy a kommunista diktatúra bukása után, az 1990-es években haló poraiból életre keltsék Szent Ferenc erdélyi rendtartományát – méltatta a szerzőt a kötet előszavát jegyző Borsodi L. László.
Mint elhangzott, Márk József indította el a csíksomlyói kegyhely első honlapját, az elmúlt években pedig blogot indított, és a közösségi oldalakhoz is csatlakozott, hogy így is eljuttassa a csíksomlyói Szűzanya örömhírét a világnak. A kötet részletesen ismerteti a kegyszobor és a búcsújárás történetét, ugyanakkor József atya úti élményei is helyet kaptak benne. Írásait sajátos, humoros előadásmód és közérthetőség jellemzi.
„Megköszönöm Istennek, hogy tehetséget és erőt adott, a Szűzanyának, hogy annyi szépet írhattam a somlyói szentélyről” – fogalmazott a könyvbemutató végén Márk József OFM.
Iochom Zsolt
Székelyhon.ro
A vasárnapi nagymise után mutatták be Márk József ferences szerzetes Csíksomlyói mozaik című könyvét a csíksomlyói kegytemplomban.
A Borsodi L. László ferences sajtóreferens által szerkesztett kötet József atya Csíksomlyón töltött közel fél évszázados szolgálatának, tapasztalatainak merítése, a kegytemplom és a kolostor „rejtett történelmébe” nyújt betekintést.
A rendhagyó könyvbemutatón Urbán Erik ferences templomigazgató beszélgetett József testvérrel, a kötetből részleteket olvasott fel Borsodi L. László.
Márk József ferences szerzetes 1969-től a székelység nemzeti kegyhelyének őre, a kommunizmus idején kihalásra ítélt Szent István királyról elnevezett Erdélyi Ferences Rendtartomány azon kevés élő tagjainak egyike, akik nemcsak a második világháborút követő időszak egyház- és kisebbségellenes évtizedeinek viszontagságai között álltak helyt, hanem akiknek volt, kellett legyen erejük ahhoz, hogy a kommunista diktatúra bukása után, az 1990-es években haló poraiból életre keltsék Szent Ferenc erdélyi rendtartományát – méltatta a szerzőt a kötet előszavát jegyző Borsodi L. László.
Mint elhangzott, Márk József indította el a csíksomlyói kegyhely első honlapját, az elmúlt években pedig blogot indított, és a közösségi oldalakhoz is csatlakozott, hogy így is eljuttassa a csíksomlyói Szűzanya örömhírét a világnak. A kötet részletesen ismerteti a kegyszobor és a búcsújárás történetét, ugyanakkor József atya úti élményei is helyet kaptak benne. Írásait sajátos, humoros előadásmód és közérthetőség jellemzi.
„Megköszönöm Istennek, hogy tehetséget és erőt adott, a Szűzanyának, hogy annyi szépet írhattam a somlyói szentélyről” – fogalmazott a könyvbemutató végén Márk József OFM.
Iochom Zsolt
Székelyhon.ro
2014. december 16.
Állásfoglalás a Mikó-ügyben
Közlemény
Mindannyian megdöbbenéssel szereztünk tudomást a Ploiesti-i Táblabíróság döntéséről, amely értelmében a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó kollégium épületeit visszahelyezték állami tulajdonba.
A református egyházközösség szervezésében már a 16. században Sepsiszentgyörgyön is elindult az oktatás. A Háromszéken létesítendő Református Középiskola eszméje a 19. század közepén merült fel, és 1859. szeptember elsején nyílt meg az intézet. Az iskola mindhárom alapítóját belefoglalták a nevébe, a református egyházat, gróf Mikó Imrét és Háromszék népét, akiknek köszönhetően felépült a kollégium főtéri épületegyüttese.
A református egyház szerepe meghatározó volt, nem csupán az iskola alapításában és építésében, de működtetésében is, olyan kiváló embereket adva a magyar nemzetnek, mint Gyárfás Jenő, Varga-Nándor Lajos képzőművészek, dr. Székely Zoltán, dr. László Ferenc régészek, dr. Kós Károly néprajzkutató, Domokos Géza, Beke György írók és sokan mások. Jelenleg is ez az iskola az erdélyi magyar értelmiség utánpótlásának kiapadhatatlan forrását jelenti.
Az épület 1948-as államosítása, a névváltoztatás ellenére a magyar köztudatból nem sikerült kitörölni a tanintézet református jellegét és ökumenikus szellemét, ezért is fogadtuk örömmel és megnyugvással azt a törvényt, amely visszaadta jogos tulajdonosának, az egyháznak. A visszaállamosítás viszont az utóbbi időben felerősödött magyarellenesség legdurvább megnyilvánulásainak egyike. Ez olyan visszafordíthatatlan folyamatokat indíthat el, amelyek törést okozhatnak a magyar oktatásban, de az egész magyar közösség hátrányos helyzetét is még inkább kiemelik.
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének országos elnöksége
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Közlemény
Mindannyian megdöbbenéssel szereztünk tudomást a Ploiesti-i Táblabíróság döntéséről, amely értelmében a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó kollégium épületeit visszahelyezték állami tulajdonba.
A református egyházközösség szervezésében már a 16. században Sepsiszentgyörgyön is elindult az oktatás. A Háromszéken létesítendő Református Középiskola eszméje a 19. század közepén merült fel, és 1859. szeptember elsején nyílt meg az intézet. Az iskola mindhárom alapítóját belefoglalták a nevébe, a református egyházat, gróf Mikó Imrét és Háromszék népét, akiknek köszönhetően felépült a kollégium főtéri épületegyüttese.
A református egyház szerepe meghatározó volt, nem csupán az iskola alapításában és építésében, de működtetésében is, olyan kiváló embereket adva a magyar nemzetnek, mint Gyárfás Jenő, Varga-Nándor Lajos képzőművészek, dr. Székely Zoltán, dr. László Ferenc régészek, dr. Kós Károly néprajzkutató, Domokos Géza, Beke György írók és sokan mások. Jelenleg is ez az iskola az erdélyi magyar értelmiség utánpótlásának kiapadhatatlan forrását jelenti.
Az épület 1948-as államosítása, a névváltoztatás ellenére a magyar köztudatból nem sikerült kitörölni a tanintézet református jellegét és ökumenikus szellemét, ezért is fogadtuk örömmel és megnyugvással azt a törvényt, amely visszaadta jogos tulajdonosának, az egyháznak. A visszaállamosítás viszont az utóbbi időben felerősödött magyarellenesség legdurvább megnyilvánulásainak egyike. Ez olyan visszafordíthatatlan folyamatokat indíthat el, amelyek törést okozhatnak a magyar oktatásban, de az egész magyar közösség hátrányos helyzetét is még inkább kiemelik.
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének országos elnöksége
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2014. december 18.
Ellenszélben: szembemenni a rendszerrel
Ünnepek közeledtével a könyvkiadók is gyakrabban örvendeztetik meg olvasóikat újdonságokkal. A román forradalom óta eltelt negyed évszázad ismét aktuálissá teszi az emlékezést a letűnt rendszerre, annak minden fonákságára, tragédiájára.
Az utóbbi időben Kolozsváron és Erdély más városaiban bemutatott irodalmi újdonságok közül több is foglakozik a letűntnek és eltűntnek hitt rendszer történéseivel, furcsaságaival. Egyetlen közösség sem léphet előre, míg nem tárja fel múltját – hangzott el minap egy könyvbemutató kapcsán a kincses városban. Ezt a társadalmi igényt próbálja kielégíteni két minap megjelent és bemutatott kötet is: Kántor Lajos szerkesztésben a Titkosan – nyíltan című könyv a szekuritáté működéséről közöl emlékezéseket, tanulmányokat, dokumentumokat, míg Sebők Klára önéletírása, a Komiszkenyér, a művészek sorstragédiájáról számol be a szemtanú hitelességével.
Besúgók, besúgottak
Kántor Lajos Erdély magyar csúcsértelmiségének emlékeit gyűjtötte egy kötetbe. Megkerülhetetlen lett immár ez a kiadvány – vélekedett a szerkesztő – annál is inkább, mert Milan Kunderát idézve „egyetlen hallhatalanságunk a titkosszolgálat irattárában van”. A Titkosan-nyíltan című kötet három nagyobb fejezetre osztható: emlékezések, melyek a Korunk lapjain már megjelentek, megfigyelésekkel és üldözésekkel kapcsolatos dokumentumok, valamint az iratok tudományos feldolgozása. Dávid Gyula irodalomtörténész szerint – akit közel fél évszázadon át megfigyelt a román titkosszolgálat – úgy gondolja, a megfigyelési dokumentunok fele sincs még feldolgozva. Cseke Péter egyetemi tanár is rámutatott, sokan vannak olyanok, akik a megfigyelési aktáikban található lapok alig tíz százalákát vehették kézhez ezidáig.
A kötetben visszaemlékezéseket olvashatunk Szilágyi Domokosról, Páskándi Gézáról, tájékozódhatunk a Ioan Petru Culianu-ügyről, és információkat kapunk Marosi Péter író és Bustya Endre Ady-kutató ügynökmúltjáról.
Mindazonáltal, hogy sok egykori ügynök, besúgó lelepleződött, Tibori Szabó Zoltán publicista úgy véli, „a Szekuritáté győzött”. Hiszen ők azok, akik békés öregkort élveznek, több ezer lejes nyugdíjból „tengődnek”, miközben nem egy generáció életét megkeserítették, emberek tízezreinek karrierjét derékba törték, másokat börtönbe vetettek. A kötetben szereplő szerzők: Kántor Lajos, Markó Béla, Cseke Péter, Gálfalvi György, Visky András, Ilia Mihály, Csapody Miklós, Zelei Miklós, Váradi Nagy Pál, Kovács András Ferenc, Lőrincz György, Buchwald Péter, Gagyi József, Tibori Szabó Zoltán, Győrffy Gábor, Könczey Csongor, Gyarmati György, Cseke Péter Tamás, Kőrössi P. József, László Ferenc, Tófalvi Zoltán, Páskándi Géza, Király István, Király Ibolya, Ambrus Attila, Dávid Gyula és Balon Ruff Zsolt. A Korunk Komp-Press kiadónál megjelent, közel négyszáz oldalas kötet újabb – de még nem elégséges – tégla múltunk feltárásának falában.
Menekülők
Sebők Klára önéletírása sokmindenben összefügg az előbbi kiadvánnyal. Aművésznő, a kolozsvári magyar színház örökös tagja, egy szakácskönyv apropóján emlékezik férjére, Héjja Sándorra, a kolozsvári színház egykori vezető színészére, és a legendás rendezőre, Harag Györgyre. Héjját és családját gyakorlatilag elüldözte Erdélyből a kommunista rendszer, ellehetetlenítve művészi, emberi mivoltát. Harag György a maga lehetőségei szerint szembeszállt a rendszerrel, hiszen burkoltan ugyan, de a zsarnokság ellen emelte fel szavát Sütő korszakos műveinek megrendezésével és egyéb színrevitt darabokkal. Héjja belepusztult az emigrációba, Harag megviselt szervezete sem bírta sokáig a megpróbáltatásokat. Sebők Klára megdöbbentő őszinteséggel ír a szellemi és anyagi nyomorról, amiben egykor legjobb színészeink élték napjaikat úgy, hogy esténként fellépéseikkel a közönséget próbálták szórakoztatni.
Visszaemlékezéseiben Sebők Klára feleleveníti jelentős alakításait a kolozsvári színház színpadán, de a sorsdöntő momentumokat is, amikor férjével, Héjja Sándorral eldöntötték, kisfiúkkal együtt áttelepülnek Magyaraországra.
Sebők Klára Komiszkenyér című, önéletrajzi ihletésű kötete Köllő Katalin szerkesztésében a Korunk Komp-Press Prospero Könyvek sorozatában jelent meg.
Nánó Csaba |
Sebők Klára KomiszkenyérEgy színéstnő emlékszakácskönyve /Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2014/
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Ünnepek közeledtével a könyvkiadók is gyakrabban örvendeztetik meg olvasóikat újdonságokkal. A román forradalom óta eltelt negyed évszázad ismét aktuálissá teszi az emlékezést a letűnt rendszerre, annak minden fonákságára, tragédiájára.
Az utóbbi időben Kolozsváron és Erdély más városaiban bemutatott irodalmi újdonságok közül több is foglakozik a letűntnek és eltűntnek hitt rendszer történéseivel, furcsaságaival. Egyetlen közösség sem léphet előre, míg nem tárja fel múltját – hangzott el minap egy könyvbemutató kapcsán a kincses városban. Ezt a társadalmi igényt próbálja kielégíteni két minap megjelent és bemutatott kötet is: Kántor Lajos szerkesztésben a Titkosan – nyíltan című könyv a szekuritáté működéséről közöl emlékezéseket, tanulmányokat, dokumentumokat, míg Sebők Klára önéletírása, a Komiszkenyér, a művészek sorstragédiájáról számol be a szemtanú hitelességével.
Besúgók, besúgottak
Kántor Lajos Erdély magyar csúcsértelmiségének emlékeit gyűjtötte egy kötetbe. Megkerülhetetlen lett immár ez a kiadvány – vélekedett a szerkesztő – annál is inkább, mert Milan Kunderát idézve „egyetlen hallhatalanságunk a titkosszolgálat irattárában van”. A Titkosan-nyíltan című kötet három nagyobb fejezetre osztható: emlékezések, melyek a Korunk lapjain már megjelentek, megfigyelésekkel és üldözésekkel kapcsolatos dokumentumok, valamint az iratok tudományos feldolgozása. Dávid Gyula irodalomtörténész szerint – akit közel fél évszázadon át megfigyelt a román titkosszolgálat – úgy gondolja, a megfigyelési dokumentunok fele sincs még feldolgozva. Cseke Péter egyetemi tanár is rámutatott, sokan vannak olyanok, akik a megfigyelési aktáikban található lapok alig tíz százalákát vehették kézhez ezidáig.
A kötetben visszaemlékezéseket olvashatunk Szilágyi Domokosról, Páskándi Gézáról, tájékozódhatunk a Ioan Petru Culianu-ügyről, és információkat kapunk Marosi Péter író és Bustya Endre Ady-kutató ügynökmúltjáról.
Mindazonáltal, hogy sok egykori ügynök, besúgó lelepleződött, Tibori Szabó Zoltán publicista úgy véli, „a Szekuritáté győzött”. Hiszen ők azok, akik békés öregkort élveznek, több ezer lejes nyugdíjból „tengődnek”, miközben nem egy generáció életét megkeserítették, emberek tízezreinek karrierjét derékba törték, másokat börtönbe vetettek. A kötetben szereplő szerzők: Kántor Lajos, Markó Béla, Cseke Péter, Gálfalvi György, Visky András, Ilia Mihály, Csapody Miklós, Zelei Miklós, Váradi Nagy Pál, Kovács András Ferenc, Lőrincz György, Buchwald Péter, Gagyi József, Tibori Szabó Zoltán, Győrffy Gábor, Könczey Csongor, Gyarmati György, Cseke Péter Tamás, Kőrössi P. József, László Ferenc, Tófalvi Zoltán, Páskándi Géza, Király István, Király Ibolya, Ambrus Attila, Dávid Gyula és Balon Ruff Zsolt. A Korunk Komp-Press kiadónál megjelent, közel négyszáz oldalas kötet újabb – de még nem elégséges – tégla múltunk feltárásának falában.
Menekülők
Sebők Klára önéletírása sokmindenben összefügg az előbbi kiadvánnyal. Aművésznő, a kolozsvári magyar színház örökös tagja, egy szakácskönyv apropóján emlékezik férjére, Héjja Sándorra, a kolozsvári színház egykori vezető színészére, és a legendás rendezőre, Harag Györgyre. Héjját és családját gyakorlatilag elüldözte Erdélyből a kommunista rendszer, ellehetetlenítve művészi, emberi mivoltát. Harag György a maga lehetőségei szerint szembeszállt a rendszerrel, hiszen burkoltan ugyan, de a zsarnokság ellen emelte fel szavát Sütő korszakos műveinek megrendezésével és egyéb színrevitt darabokkal. Héjja belepusztult az emigrációba, Harag megviselt szervezete sem bírta sokáig a megpróbáltatásokat. Sebők Klára megdöbbentő őszinteséggel ír a szellemi és anyagi nyomorról, amiben egykor legjobb színészeink élték napjaikat úgy, hogy esténként fellépéseikkel a közönséget próbálták szórakoztatni.
Visszaemlékezéseiben Sebők Klára feleleveníti jelentős alakításait a kolozsvári színház színpadán, de a sorsdöntő momentumokat is, amikor férjével, Héjja Sándorral eldöntötték, kisfiúkkal együtt áttelepülnek Magyaraországra.
Sebők Klára Komiszkenyér című, önéletrajzi ihletésű kötete Köllő Katalin szerkesztésében a Korunk Komp-Press Prospero Könyvek sorozatában jelent meg.
Nánó Csaba |
Sebők Klára KomiszkenyérEgy színéstnő emlékszakácskönyve /Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2014/
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2015. május 12.
Háry János az operában – sírva kacagni önmagunkon
A megújulás jegyében mutatja be Kodály Zoltán Háry János című daljátékát május 14-én, csütörtökön este fél 7 órától a Kolozsvári Magyar Opera.
Az előadást Szabó Emese rendezi, aki a tegnapi sajtótájékoztatón megjegyezte: Háry János a jelenkor emberét szimbolizálja, magában hordozza azt a fajta fantáziavilágot, amely nélkül szegény, kopár és szürke lenne a valóság. – Ezt a művet csak úgy lehet színpadra vinni, s a történetet elmesélni, ha közben aktualizáljuk; fontos, hogy a ma embere milyennek érzi a valóságot, hogy milyenek az álmai, a vágyai, az illúziói, a képzelete – hangsúlyozta a rendező. A daljátékban közreműködik a Kolozsvári Magyar Opera ének-, zene- és balettkara, vezényel: Kulcsár Szabolcs; a díszleteket a németországi Ralph Zeger, a jelmezeket pedig Szabó Emese tervezte, koreográfus: Jakab Melinda.
„1948. december 11-én este, a Magyar Népi Szövetség IV. országos kongresszusának záróakkordjaként, a Kolozsvári Magyar Színházban, Rónai Antal karmester beintésére felcsendült Kodály Zoltán halhatatlan daljátékának nyitánya, ami egyben az Állami Magyar Népopera megszületését is jelentette. (…) A Háry János színpadra állítását dr. Gróf László végezte, Török Sándor volt a segédrendező. A díszleteket Szakács György, a jelmezeket Szopos Klára tervei szerint készítették.” – olvasható a László Ferenc szerkesztésében megjelent Utunk Kodályhoz című kötetben (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1984.). Erre a momentumra, a Háry János-bemutatóval egybekötött operamegnyitóra hivatkozott a sajtótájékoztatón Kosztin Áron aligazgató, majd a darab sorsának kolozsvári alakulását vázolta: 1982-ben a cenzúra úgyszólván „lebutította” az előadást, majd legközelebb 1992. december 11-én, Demény Attila rendezésében mutatták be.
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár)
A megújulás jegyében mutatja be Kodály Zoltán Háry János című daljátékát május 14-én, csütörtökön este fél 7 órától a Kolozsvári Magyar Opera.
Az előadást Szabó Emese rendezi, aki a tegnapi sajtótájékoztatón megjegyezte: Háry János a jelenkor emberét szimbolizálja, magában hordozza azt a fajta fantáziavilágot, amely nélkül szegény, kopár és szürke lenne a valóság. – Ezt a művet csak úgy lehet színpadra vinni, s a történetet elmesélni, ha közben aktualizáljuk; fontos, hogy a ma embere milyennek érzi a valóságot, hogy milyenek az álmai, a vágyai, az illúziói, a képzelete – hangsúlyozta a rendező. A daljátékban közreműködik a Kolozsvári Magyar Opera ének-, zene- és balettkara, vezényel: Kulcsár Szabolcs; a díszleteket a németországi Ralph Zeger, a jelmezeket pedig Szabó Emese tervezte, koreográfus: Jakab Melinda.
„1948. december 11-én este, a Magyar Népi Szövetség IV. országos kongresszusának záróakkordjaként, a Kolozsvári Magyar Színházban, Rónai Antal karmester beintésére felcsendült Kodály Zoltán halhatatlan daljátékának nyitánya, ami egyben az Állami Magyar Népopera megszületését is jelentette. (…) A Háry János színpadra állítását dr. Gróf László végezte, Török Sándor volt a segédrendező. A díszleteket Szakács György, a jelmezeket Szopos Klára tervei szerint készítették.” – olvasható a László Ferenc szerkesztésében megjelent Utunk Kodályhoz című kötetben (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1984.). Erre a momentumra, a Háry János-bemutatóval egybekötött operamegnyitóra hivatkozott a sajtótájékoztatón Kosztin Áron aligazgató, majd a darab sorsának kolozsvári alakulását vázolta: 1982-ben a cenzúra úgyszólván „lebutította” az előadást, majd legközelebb 1992. december 11-én, Demény Attila rendezésében mutatták be.
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár)
2015. június 17.
Szent László nyomában
Vitézekkel, lovagokkal, zászlókkal telt meg a dombon levő tér Szent László szobra körül, amely a nevét viselő település, Nyárádszentlászló 13. században épült gótikus stílusú unitárius temploma előtt áll. Szombaton délelőtt a Történelmi Vitézi Rend képviselőinek jelenlétében a Szent László Társaság (1861) és Rend két új lovagot avatott Koncz László Ferenc backamadarasi-szentlászlói református lelkész és a Dél-Amerikában élő és dolgozó Honfi János mérnökszemélyében. A lelkész felavatásával Erdélyben is létrejött a rend törzsszéke.
A rendezvény helybeli székely ruhás kislányok szavalatával kezdődött, akik Reményik Sándor szavaival (Ahogy lehet) adták meg az alaphangot az avatóünnepséghez.
Szent László igazi lovagkirály volt, jó katona, aki tudta, hogy kit kell megvédeni. Legyen példaképünk itt Erdélyben, Magyarországon, szerte a nagyvilágban abban, hogy kötelességünk szeretni egymást és bátorítani a küzdelemre, amelyet meg kell vívnunk – hangzott el a biztatás. Ezt követően a Történelmi Vitézi Rend vezetői, vitéz Hunyadi László főkapitány, vitéz Lázár Elemér országos törzskapitány, az erdélyi székek vezetői valamint a Szent László Társaság (1861) és Rend képviselői megkoszorúzták a lovagkirály bronzba öntött mellszobrát, Gyarmathy János képzőművész alkotását.
A lovagavatási szertartásra az ősi templomba először a közönség, a vitézek, majd orgonaszóra a rendi káptalan vonult be, elöl a zászlóstiszttel és a pajzsvivővel. Prédikációjában Koncz László Ferenc református lelkész a fundamentumról, az építésről, a szolgálatról megfogalmazott apostoli bizonyságtételről beszélt. Építenünk kell – idézte Kós Károly Trianon utáni kiáltó szavait azon a napon, amely az alapok letételéről, az építkezésről, a szolgálatvállalásról, a vitézi hűségről, a bátor kiállásról szólt.
Az avatási szertartás során vitéz Erdélyi Takács István helyettes széktartó bejelentette, hogy "A káptalan engedélyezte, s Góor György főkapitány elrendelte a két új lovag avatását és a rangemeléseket. Majd felolvasta az avatandók nevét, akik a szentélyből az úrasztala elé állva vitéz Bozó József széktartó után elmondták az esküt. Vitéz Kázmér Sándor felsegítette rájuk a lovagköpenyt, majd vitéz Imre László helyettes főkapitány Koncz László Ferenc lelkészt és az argentínai származású Honfi Jánost a pajzzsal megérintve lovaggá avatta, akik átvették a rendi jelvényeket és az oklevelet. Az ünnepségen rangemelésben részesült v. dalmosi Erdélyi-Takács Dóra, s a fiatalítás jegyében apróddá avatták Erdélyi- Takács Éduát.
Ezt követően kiosztották a Szent László Társaság (1861) és Rend kitüntetéseit: az Érdemkereszttel Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnökének tevékenységét ismerték el, a Szent László Társaság (1861) és Rend Emlékérmét Izsák Balázs, a firtosmartonosi Szász Major Enikő, v. Lázár Elemér és v. Hunyadi László vehette át.
Koncz László Ferenc avatásával megalakult a Szent László Társaság (1861) és Rend erdélyi törzsszéke. Ennek emlékére a lelkész Backamadaras címerével díszített emléklapot adott át a rend jelen levő tagjainak, a vitézek vezetőinek, a vendégeknek, Kiss Mihály unitárius lelkésznek valamint a község polgármesterének, aki helyett az alpolgármester vette át. Ezután a székely zászlóval ajándékozta meg a rend tagjait, akik ígéretet tettek a zászló megőrzésére, amelyet magukénak is vallanak. A rend képviselői magyar zászlót adtak át a székelyabodi Nagy Miklósnak, a szolgálatot végző lelkész pedig megáldotta a zászlókat.
A távoli Dél-Amerikából érkezett, frissen avatott ifj. Honfi János 40 éves mérnök Argentínában született, Brazíliában él, öt nyelven beszél, de a magyart tartja anyanyelvének. Elmondta, hogy édesapja, Honfi János Győző nyomdokaiba lépett, aki a lovagrend tagja. Ő maga 1981 óta cserkész, s a tiszti fokozatig jutott el.
– Azért vállaltam a felelősséget, mert a társaság elve, a külföldi magyarok megsegítése nagyon megérintett – nyilatkozta.
– A rend kitűzött célja – Isten, haza, család – megerősít abban, hogy még nagyobb erővel és szeretettel végezzem azt a munkát, amivel megbíztak – válaszolta kérdésünkre Koncz László Ferenc lelkész.
A szertartást követően a résztvevők ellátogattak a szentlászlói szép, tágas református templomba.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)
Vitézekkel, lovagokkal, zászlókkal telt meg a dombon levő tér Szent László szobra körül, amely a nevét viselő település, Nyárádszentlászló 13. században épült gótikus stílusú unitárius temploma előtt áll. Szombaton délelőtt a Történelmi Vitézi Rend képviselőinek jelenlétében a Szent László Társaság (1861) és Rend két új lovagot avatott Koncz László Ferenc backamadarasi-szentlászlói református lelkész és a Dél-Amerikában élő és dolgozó Honfi János mérnökszemélyében. A lelkész felavatásával Erdélyben is létrejött a rend törzsszéke.
A rendezvény helybeli székely ruhás kislányok szavalatával kezdődött, akik Reményik Sándor szavaival (Ahogy lehet) adták meg az alaphangot az avatóünnepséghez.
Szent László igazi lovagkirály volt, jó katona, aki tudta, hogy kit kell megvédeni. Legyen példaképünk itt Erdélyben, Magyarországon, szerte a nagyvilágban abban, hogy kötelességünk szeretni egymást és bátorítani a küzdelemre, amelyet meg kell vívnunk – hangzott el a biztatás. Ezt követően a Történelmi Vitézi Rend vezetői, vitéz Hunyadi László főkapitány, vitéz Lázár Elemér országos törzskapitány, az erdélyi székek vezetői valamint a Szent László Társaság (1861) és Rend képviselői megkoszorúzták a lovagkirály bronzba öntött mellszobrát, Gyarmathy János képzőművész alkotását.
A lovagavatási szertartásra az ősi templomba először a közönség, a vitézek, majd orgonaszóra a rendi káptalan vonult be, elöl a zászlóstiszttel és a pajzsvivővel. Prédikációjában Koncz László Ferenc református lelkész a fundamentumról, az építésről, a szolgálatról megfogalmazott apostoli bizonyságtételről beszélt. Építenünk kell – idézte Kós Károly Trianon utáni kiáltó szavait azon a napon, amely az alapok letételéről, az építkezésről, a szolgálatvállalásról, a vitézi hűségről, a bátor kiállásról szólt.
Az avatási szertartás során vitéz Erdélyi Takács István helyettes széktartó bejelentette, hogy "A káptalan engedélyezte, s Góor György főkapitány elrendelte a két új lovag avatását és a rangemeléseket. Majd felolvasta az avatandók nevét, akik a szentélyből az úrasztala elé állva vitéz Bozó József széktartó után elmondták az esküt. Vitéz Kázmér Sándor felsegítette rájuk a lovagköpenyt, majd vitéz Imre László helyettes főkapitány Koncz László Ferenc lelkészt és az argentínai származású Honfi Jánost a pajzzsal megérintve lovaggá avatta, akik átvették a rendi jelvényeket és az oklevelet. Az ünnepségen rangemelésben részesült v. dalmosi Erdélyi-Takács Dóra, s a fiatalítás jegyében apróddá avatták Erdélyi- Takács Éduát.
Ezt követően kiosztották a Szent László Társaság (1861) és Rend kitüntetéseit: az Érdemkereszttel Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnökének tevékenységét ismerték el, a Szent László Társaság (1861) és Rend Emlékérmét Izsák Balázs, a firtosmartonosi Szász Major Enikő, v. Lázár Elemér és v. Hunyadi László vehette át.
Koncz László Ferenc avatásával megalakult a Szent László Társaság (1861) és Rend erdélyi törzsszéke. Ennek emlékére a lelkész Backamadaras címerével díszített emléklapot adott át a rend jelen levő tagjainak, a vitézek vezetőinek, a vendégeknek, Kiss Mihály unitárius lelkésznek valamint a község polgármesterének, aki helyett az alpolgármester vette át. Ezután a székely zászlóval ajándékozta meg a rend tagjait, akik ígéretet tettek a zászló megőrzésére, amelyet magukénak is vallanak. A rend képviselői magyar zászlót adtak át a székelyabodi Nagy Miklósnak, a szolgálatot végző lelkész pedig megáldotta a zászlókat.
A távoli Dél-Amerikából érkezett, frissen avatott ifj. Honfi János 40 éves mérnök Argentínában született, Brazíliában él, öt nyelven beszél, de a magyart tartja anyanyelvének. Elmondta, hogy édesapja, Honfi János Győző nyomdokaiba lépett, aki a lovagrend tagja. Ő maga 1981 óta cserkész, s a tiszti fokozatig jutott el.
– Azért vállaltam a felelősséget, mert a társaság elve, a külföldi magyarok megsegítése nagyon megérintett – nyilatkozta.
– A rend kitűzött célja – Isten, haza, család – megerősít abban, hogy még nagyobb erővel és szeretettel végezzem azt a munkát, amivel megbíztak – válaszolta kérdésünkre Koncz László Ferenc lelkész.
A szertartást követően a résztvevők ellátogattak a szentlászlói szép, tágas református templomba.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)
2015. augusztus 10.
Falutalálkozó a tiszteletadás jegyében
Falunap keretében első alkalommal találkoztak Székelyvajában a helyiek, elszármazottak és vendégek. Nemcsak a szórakozásra nyújtott alkalmat a vasárnapi ünneplés, hanem a tisztelet, elismerés kinyilvánítására is.
Vasárnap reggel autóra ülve ébresztette a falut a helyi fúvószenekar. Közben az iskolaudvaron a kukták szerepét felvállaló hölgyek és urak felállították bográcsaikat és előkészítették az ebéd hozzávalóit. A református templom harangjai pedig ünnepi istentiszteletre szólítottak mindenkit, ahol Pápai László tiszteletes prédikációja után Zöld György volt lelkész is szólt a vajaiakhoz.
Istentisztelet után ismét az iskolaudvara sereglett a tömeg, ahová a helyiek mellé már megérkeztek azok a pedagógusok is, akik az 1960-as évektől 1990-ig a faluban tanítottak, és akiket meghívtak a szervezők. Megható pillanat volt sokak számára látni az egykori iskolát, találkozni volt pedagógusoknak és volt diákjaiknak.
Ebéd után Szabó Emilia tanítónő mutatta be nemrég megjelent falumonográfiáját, amelynek gyűjtőmunkáját még főiskolás korában elkezdte. László-Fábián Júlia tanítónő pedig újonnan megjelent könyvét, a Vidám vajai villanásokat mutatta be, amelyben egy vándor szemével ismerhetjük meg Székelyvaját, de számos humoros, olvasmányos, könnyen „emészthető” történet, anekdota szól a falu lakóiról, megtörtént eseményeiről, továbbá kedves és kedvenc tanárának, Kajcsa Jenőnek mulatságos eseteiről sem feledkezett meg a szerző.
A délután folyamán a szervezők díszoklevelekkel köszönték meg mindazok munkáját, akik az elmúlt évtizedekben a falu felemelkedésén és nevének öregbítésén dolgoztak valamilyen területen. Így az 1958-ban létrejött fúvószenekar 14 alapító tagja közül négy élő személy kapott elismerő oklevelet, a többiek hozzátartozói post-mortem elismerést vehettek át, majd Orbán Rozália egy pannót adott át, amely 1958-tól máig idézi fel képekben és nevekkel a zenekar történetét és munkáját. Díjazták annak a helyi focicsapatnak egykori tagjait is, akik az 1970-es években megyei bajnokságig jutottak el ebben a sportágban, és nem feledkeztek meg a volt Pillangó ifjúsági táncegyüttes tagjairól sem, akik megyei versenyek díjazottjai voltak néhány évvel ezelőtt. Természetesen egykori pedagógusait sem felejtette el kitüntetni a falu, tizenhat jelenlevő tanárt, tanítót is köszöntöttek. A délután folyamán az elszármazott Orbán Irén kézimunkáit is megtekinthették az érdeklődők, de az iskola egyik termében megnyílt a falumúzeumnak nevezett gyűjtemény is, amely a Székelyvajáért Egyesület egyéves szorgos munkáját dicséri.
Délután a színpadon a helyi iskolások is felléptek furulyajátékkal, népdallal, nép- és modern tánccal, a helyi Csatlós Beáta és barátnője, Antal Andi könnyűzenével, a szentgericei fiatalok pedig néptánccal szórakoztatták a közönséget, a műsor fénypontja pedig a Bekecs Néptáncegyüttes fellépése volt. Este az ugyancsak helyi László Ferenc zenekara szórakoztatta a tömeget, majd Szabadi Nóra, Ördög Levente és Bokor Barna koncertezett, aztán hajnalba nyúló szabadtéri bulin táncolhatott-énekelhetett kedvére mindenki.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro
Falunap keretében első alkalommal találkoztak Székelyvajában a helyiek, elszármazottak és vendégek. Nemcsak a szórakozásra nyújtott alkalmat a vasárnapi ünneplés, hanem a tisztelet, elismerés kinyilvánítására is.
Vasárnap reggel autóra ülve ébresztette a falut a helyi fúvószenekar. Közben az iskolaudvaron a kukták szerepét felvállaló hölgyek és urak felállították bográcsaikat és előkészítették az ebéd hozzávalóit. A református templom harangjai pedig ünnepi istentiszteletre szólítottak mindenkit, ahol Pápai László tiszteletes prédikációja után Zöld György volt lelkész is szólt a vajaiakhoz.
Istentisztelet után ismét az iskolaudvara sereglett a tömeg, ahová a helyiek mellé már megérkeztek azok a pedagógusok is, akik az 1960-as évektől 1990-ig a faluban tanítottak, és akiket meghívtak a szervezők. Megható pillanat volt sokak számára látni az egykori iskolát, találkozni volt pedagógusoknak és volt diákjaiknak.
Ebéd után Szabó Emilia tanítónő mutatta be nemrég megjelent falumonográfiáját, amelynek gyűjtőmunkáját még főiskolás korában elkezdte. László-Fábián Júlia tanítónő pedig újonnan megjelent könyvét, a Vidám vajai villanásokat mutatta be, amelyben egy vándor szemével ismerhetjük meg Székelyvaját, de számos humoros, olvasmányos, könnyen „emészthető” történet, anekdota szól a falu lakóiról, megtörtént eseményeiről, továbbá kedves és kedvenc tanárának, Kajcsa Jenőnek mulatságos eseteiről sem feledkezett meg a szerző.
A délután folyamán a szervezők díszoklevelekkel köszönték meg mindazok munkáját, akik az elmúlt évtizedekben a falu felemelkedésén és nevének öregbítésén dolgoztak valamilyen területen. Így az 1958-ban létrejött fúvószenekar 14 alapító tagja közül négy élő személy kapott elismerő oklevelet, a többiek hozzátartozói post-mortem elismerést vehettek át, majd Orbán Rozália egy pannót adott át, amely 1958-tól máig idézi fel képekben és nevekkel a zenekar történetét és munkáját. Díjazták annak a helyi focicsapatnak egykori tagjait is, akik az 1970-es években megyei bajnokságig jutottak el ebben a sportágban, és nem feledkeztek meg a volt Pillangó ifjúsági táncegyüttes tagjairól sem, akik megyei versenyek díjazottjai voltak néhány évvel ezelőtt. Természetesen egykori pedagógusait sem felejtette el kitüntetni a falu, tizenhat jelenlevő tanárt, tanítót is köszöntöttek. A délután folyamán az elszármazott Orbán Irén kézimunkáit is megtekinthették az érdeklődők, de az iskola egyik termében megnyílt a falumúzeumnak nevezett gyűjtemény is, amely a Székelyvajáért Egyesület egyéves szorgos munkáját dicséri.
Délután a színpadon a helyi iskolások is felléptek furulyajátékkal, népdallal, nép- és modern tánccal, a helyi Csatlós Beáta és barátnője, Antal Andi könnyűzenével, a szentgericei fiatalok pedig néptánccal szórakoztatták a közönséget, a műsor fénypontja pedig a Bekecs Néptáncegyüttes fellépése volt. Este az ugyancsak helyi László Ferenc zenekara szórakoztatta a tömeget, majd Szabadi Nóra, Ördög Levente és Bokor Barna koncertezett, aztán hajnalba nyúló szabadtéri bulin táncolhatott-énekelhetett kedvére mindenki.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro
2015. október 7.
Megemlékezés a Vesztőhelyen
„Minden nemzedéknek tudnia kell talpra állni”
Hosszú évek óta nem voltak ennyien az aradi Vesztőhelyen október 6-án, idén ugyanis, mint köztudott, a Megbékélési parkban elkezdődött felújítási munkálatok miatt a megemlékezésre és koszorúzásra a váraljai obeliszknél került sor.
A rendezvényen Arad megyét és várost Adrian Ţolea ideiglenes megyei elnök, Gheorghe Falcă polgármester, Bognár Levente alpolgármester képviselte. A prezídiumban Aradról még helyet foglalt Király András államtitkár (a Szabadság-szobor Egyesület elnöke) és Faragó Péter Arad megyei RMDSZ-elnök. A megemlékezést megtisztelte jelenlétével dr. Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese, Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete, Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja, Kiss László Ferenc ezredes, Magyarország Bukaresti Nagykövetségének katonai attaséja és Schiffer András a Lehet Más a Politika (LMP) társelnöke. Jelen volt továbbá a magyar Országgyűlés és a román kormány több képviselője, civilszervezetek, helyi önkormányzatok és egyéb intézmények vezetői is lerótták kegyeletüket a tizenhármak emléke előtt.
A rendezvényt Fekete Károly, az aradi Kölcsey Egyesület alelnöke nyitotta meg, majd Gheorghe Falcă aradi polgármester szólt a jelenlevőkhöz, hangsúlyozva: csakis úgy élhetnek békességben egymás mellett románok és magyarok, ha kölcsönösen tiszteletben tartják a másik értékeit, és gyermekeiket is ebben a szellemben nevelik.
„A mi szabadságunktól nem lesz kevésbé szabad a többségi nemzet”
Kelemen Hunor országos RMDSZ-elnök így szólt az egybegyűltekhez: „A szabadság nem lehet kizárólagosan egy nemzeté vagy egy népé. Nem lehet egy nép szabad mindaddig, amíg a vele együtt élő más nemzetek vagy etnikumok nem érzik magukat szabadnak. (…) Ma nekünk a szabadság azt jelenti, hogy nyelvünket és kultúránkat szülőföldünkön akarjuk megőrizni. Ma nekünk a szabadság azt jelenti, hogy nem akarjuk másodrangú állampolgároknak érezni magunkat saját hazánkban, szülőföldünkön, és amit magunk számára kérünk, azt nem akarjuk mástól elvenni. A román többség nem lesz kevésbé szabad, ha nem korlátozza anyanyelvhasználatunkat, nemzeti szimbólumaink használatában nem akadályoz és a román gyerekek sem veszítenek semmit, ha a magyar vagy más nemzetiségű iskolások saját anyanyelvükön tanulnak. Ma nekünk a szabadság azt jelenti, hogy nem a honvédelmi miniszter mondja meg nekünk, hogy miről beszélhetünk, és miről kell hallgatnunk. Ezt nem tudjuk elfogadni, ebből nem kérünk. Neki és a hozzá hasonlóakban gondolkodóaknak üzenjük innen, hogy a mi szabadságunktól nem lesz kevésbé szabad a többségi nemzet”.
Kelemen az aradi Szabadság-szobor kiszabadításának és újraállításának példájával élve hangsúlyozta: minden nemzedéknek tudnia kell talpra állni és megújulni a kudarcok után. „Az Aradon kivégzett tizenhárom katonai vezető áldozata volt az abszolutizmus arrogáns önkényének és hőse egy nemzetnek. Mindazt, amit tettek nem önös érdekből cselekedték. Igazságért kiáltottak, szabadságért harcoltak, a magyar nép nevében tették mindezt úgy, hogy közülük sokan nem is voltak magyar anyanyelvűek. Emberi nagyságukat csak növeli, hogy a magyar forradalom hármas jelszava számukra egyben erkölcsi kötelesség is volt” – fogalmazta meg az RMDSZ-elnök a vértanúság üzenetét a mának és a jövőnek.
„Hosszú idő és nagy türelem kell ahhoz, hogy az előítéletek enyhüljenek”
Dr. Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes azt mondta: minden nemzet másként vélekedik az aradi tizenháromról, utalva az aradi Szabadság-szobor legutóbbi meggyalázására is. „Hosszú idő és nagy türelem kell ahhoz, hogy az előítéletek enyhüljenek és a valós történelem szóhoz jusson. Ez nehéz, de nem lehetetlen” – utalt a Szabadság-szobor 11 évvel ezelőtti újraállítására.
A miniszterelnök-helyettes kitért a román és a magyar állam közötti együttműködésre is, mely az utóbbi időben nem volt éppen felhőtlen politikai vonalon, Magyarországot több támadás is érte a román kormány irányából. „Mi most is nyitottak vagyunk mindenre, ami a két ország közötti partnerséget szolgálja, és ami erősíti, hogy Magyarország és Románia minél több szálon legyen összekötve. Azt szeretnénk, ha nemcsak például Ausztria és Szlovákia, hanem Románia irányába is minél több határátkelő pont nyitna lehetőséget a mindennapi kapcsolatokra, hiszen csak így képzelhető el gazdasági együttműködés, annak fejlődése, az emberek között pedig minél szabadabb és szorosabb kapcsolat”. Semjén szerint a két ország közötti politikai viszályok csakis hátráltatják e térség fejlődését, a román és magyar emberek érdekét.
Faragó Péter Arad megyei RMDSZ-elnök a magyarság megosztottságára célzott, mondván, ez gyengíti egy nemzet erejét, szétforgácsolja fejlesztő törekvéseit és egységességét, ezért minden magyarnak – így az aradiaknak is – arra kell törekednie, hogy összetartásra buzdítsa népét. Ezt a célt szolgálja a most megnyitott Ereklye-múzeum is, ami azt jelképezi, hogy, ha kell, képesek vagyunk vérünket áldozni a szabadságért.
A beszédek után az egyházi vezetők irányításával magyar, román és német nyelven is elhangzott a Mi Atyánk, majd Urbán Erik OFM érseki helynök, csíksomlyói templomigazgató megáldotta a megemlékezőket.
A rendezvény a hagyományos koszorúzással ért véget.
Sólya Emília
Nyugati Jelen (Arad)
„Minden nemzedéknek tudnia kell talpra állni”
Hosszú évek óta nem voltak ennyien az aradi Vesztőhelyen október 6-án, idén ugyanis, mint köztudott, a Megbékélési parkban elkezdődött felújítási munkálatok miatt a megemlékezésre és koszorúzásra a váraljai obeliszknél került sor.
A rendezvényen Arad megyét és várost Adrian Ţolea ideiglenes megyei elnök, Gheorghe Falcă polgármester, Bognár Levente alpolgármester képviselte. A prezídiumban Aradról még helyet foglalt Király András államtitkár (a Szabadság-szobor Egyesület elnöke) és Faragó Péter Arad megyei RMDSZ-elnök. A megemlékezést megtisztelte jelenlétével dr. Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese, Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete, Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja, Kiss László Ferenc ezredes, Magyarország Bukaresti Nagykövetségének katonai attaséja és Schiffer András a Lehet Más a Politika (LMP) társelnöke. Jelen volt továbbá a magyar Országgyűlés és a román kormány több képviselője, civilszervezetek, helyi önkormányzatok és egyéb intézmények vezetői is lerótták kegyeletüket a tizenhármak emléke előtt.
A rendezvényt Fekete Károly, az aradi Kölcsey Egyesület alelnöke nyitotta meg, majd Gheorghe Falcă aradi polgármester szólt a jelenlevőkhöz, hangsúlyozva: csakis úgy élhetnek békességben egymás mellett románok és magyarok, ha kölcsönösen tiszteletben tartják a másik értékeit, és gyermekeiket is ebben a szellemben nevelik.
„A mi szabadságunktól nem lesz kevésbé szabad a többségi nemzet”
Kelemen Hunor országos RMDSZ-elnök így szólt az egybegyűltekhez: „A szabadság nem lehet kizárólagosan egy nemzeté vagy egy népé. Nem lehet egy nép szabad mindaddig, amíg a vele együtt élő más nemzetek vagy etnikumok nem érzik magukat szabadnak. (…) Ma nekünk a szabadság azt jelenti, hogy nyelvünket és kultúránkat szülőföldünkön akarjuk megőrizni. Ma nekünk a szabadság azt jelenti, hogy nem akarjuk másodrangú állampolgároknak érezni magunkat saját hazánkban, szülőföldünkön, és amit magunk számára kérünk, azt nem akarjuk mástól elvenni. A román többség nem lesz kevésbé szabad, ha nem korlátozza anyanyelvhasználatunkat, nemzeti szimbólumaink használatában nem akadályoz és a román gyerekek sem veszítenek semmit, ha a magyar vagy más nemzetiségű iskolások saját anyanyelvükön tanulnak. Ma nekünk a szabadság azt jelenti, hogy nem a honvédelmi miniszter mondja meg nekünk, hogy miről beszélhetünk, és miről kell hallgatnunk. Ezt nem tudjuk elfogadni, ebből nem kérünk. Neki és a hozzá hasonlóakban gondolkodóaknak üzenjük innen, hogy a mi szabadságunktól nem lesz kevésbé szabad a többségi nemzet”.
Kelemen az aradi Szabadság-szobor kiszabadításának és újraállításának példájával élve hangsúlyozta: minden nemzedéknek tudnia kell talpra állni és megújulni a kudarcok után. „Az Aradon kivégzett tizenhárom katonai vezető áldozata volt az abszolutizmus arrogáns önkényének és hőse egy nemzetnek. Mindazt, amit tettek nem önös érdekből cselekedték. Igazságért kiáltottak, szabadságért harcoltak, a magyar nép nevében tették mindezt úgy, hogy közülük sokan nem is voltak magyar anyanyelvűek. Emberi nagyságukat csak növeli, hogy a magyar forradalom hármas jelszava számukra egyben erkölcsi kötelesség is volt” – fogalmazta meg az RMDSZ-elnök a vértanúság üzenetét a mának és a jövőnek.
„Hosszú idő és nagy türelem kell ahhoz, hogy az előítéletek enyhüljenek”
Dr. Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes azt mondta: minden nemzet másként vélekedik az aradi tizenháromról, utalva az aradi Szabadság-szobor legutóbbi meggyalázására is. „Hosszú idő és nagy türelem kell ahhoz, hogy az előítéletek enyhüljenek és a valós történelem szóhoz jusson. Ez nehéz, de nem lehetetlen” – utalt a Szabadság-szobor 11 évvel ezelőtti újraállítására.
A miniszterelnök-helyettes kitért a román és a magyar állam közötti együttműködésre is, mely az utóbbi időben nem volt éppen felhőtlen politikai vonalon, Magyarországot több támadás is érte a román kormány irányából. „Mi most is nyitottak vagyunk mindenre, ami a két ország közötti partnerséget szolgálja, és ami erősíti, hogy Magyarország és Románia minél több szálon legyen összekötve. Azt szeretnénk, ha nemcsak például Ausztria és Szlovákia, hanem Románia irányába is minél több határátkelő pont nyitna lehetőséget a mindennapi kapcsolatokra, hiszen csak így képzelhető el gazdasági együttműködés, annak fejlődése, az emberek között pedig minél szabadabb és szorosabb kapcsolat”. Semjén szerint a két ország közötti politikai viszályok csakis hátráltatják e térség fejlődését, a román és magyar emberek érdekét.
Faragó Péter Arad megyei RMDSZ-elnök a magyarság megosztottságára célzott, mondván, ez gyengíti egy nemzet erejét, szétforgácsolja fejlesztő törekvéseit és egységességét, ezért minden magyarnak – így az aradiaknak is – arra kell törekednie, hogy összetartásra buzdítsa népét. Ezt a célt szolgálja a most megnyitott Ereklye-múzeum is, ami azt jelképezi, hogy, ha kell, képesek vagyunk vérünket áldozni a szabadságért.
A beszédek után az egyházi vezetők irányításával magyar, román és német nyelven is elhangzott a Mi Atyánk, majd Urbán Erik OFM érseki helynök, csíksomlyói templomigazgató megáldotta a megemlékezőket.
A rendezvény a hagyományos koszorúzással ért véget.
Sólya Emília
Nyugati Jelen (Arad)
2015. november 23.
Értékek Erdővidékről
A XXIII. Erdővidéki Közművelődési Napok szombaton a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület főszervezésében zajló III. Erdővidéki Huszárbállal értek véget. Pénteken az Elveszett Világ Természetvédelmi, Turista- és Barlangászegyesület tíz esztendővel ezelőtt elhunyt elnöke, Dénes István (1954–2005) alakját és munkásságát idézték fel, Erdővidék Múzeumának falán pedig emléktáblát avattak tiszteletére.
A fiatalon elhunyt kiváló geológus, Dénes István emléke előtt előbb a temetőben tisztelegtek. Sírjánál gyűltek össze családja mellett barátai és tisztelői, ahol Tüzes-Bölöni Ferenc olaszteleki református lelkész imájában arra kérte az egybegyűlteket, őrizzék meg a kiváló szakember ránk testált örökségét. Az emlékkonferencia első felszólalója, Sztáncsuj Sándor, a Székely Nemzeti Múzeum régésze Dénes István régészeti munkásságát mutatta be. Mint mondotta, Dénes István sok tekintetben a Székely Nemzeti Múzeum legendás igazgatójához, László Ferenchez hasonló életpályát járt be: mindketten túlságos fiatalon, életük virágában hunytak el; a nehézségek ellenére itthon maradtak, s székely népüket szolgálva értek el – bár egyikük sem volt szakképzett régész – szélesebb körben elismert eredményeket. A régészettel szembeni elkötelezettségük és szenvedéllyel végzett munkásságuk által megkerülhetetlen nyomot hagytak maguk után; oktató-, nevelő- és tudománynépszerűsítő munkát is folytattak. Dénes István régészeti kutatásai során – a székelyföldi töltésvonulatok jobb megismeréséhez való hozzájárulása mellett – a Vargyas-szoros mintegy százhuszonöt ismert barlangja közel felének felfedezésében, illetve feltárásában vállalt szerepet, a barlangi lelőhelyek felderítése során pedig kivételesen pontos és részletes dokumentációt készített. „A barlangi lelőhelyek megközelítése és feltárása sokszor meghaladja az egyszerű régész erejét. Dénes István azon emberek közé tartozott, akikben a régészeti tudás és a barlangi világ ismerete remekül ötvöződött, így a leleteket nemcsak megmenteni tudta, de megtalálásuk körülményeit leírta és le is rajzolta, ami az utókor kutatói számára jelent nagy segítséget” – méltatta Sztáncsuj Sándor. A Székely Nemzeti Múzeum régésze kérdésre válaszolva elmondta: Dénes István hagyatékának feldolgozása folyamatban, eredményeit hamarosan nyolc-kilenc tanulmányban foglalják össze, amelyeket a jövő esztendőben kötetben tesznek közzé.
Bartha Zoltán a geológus Dénes Istvánt mutatta be, s képekkel gazdagon illusztrált előadásában szólt a gyermekként közösen töltött vakációik alatt tett kirándulásaikról, majd kedvenc kőgyűjtési helyeikre – Hidegaszóra, Szármány-patakára, Alsórákosra, Hagymáskőre, Kuvaszóra, Felsőrákosra, Erdőfülére, Bodvajra, Kőröspatakra és Bodosba – kalauzolt el.
Az Elveszett Világ Természetvédelmi, Turista- és Barlangászegyesület titkára, Demeter Zoltán az 1996-ban alapított egyesület történelmét és Dénes István 1999-től kezdődőén elhunytáig betöltött elnöki tevékenységét ismertette. A baróti geológusnak köszönhető, hogy a Vargyas-szoros barlangrendszere ismertté vált, majd természetvédelmi besorolást nyert. Dukrét Lajos, az Erdélyi Kárpát Egyesület sepsiszentgyörgyi szervezetének alapító elnöke Dénes Istvánhoz még 1972-től datálódó barátságáról szólt, s osztotta meg felejthetetlen emlékeiket az Erdővidék Múzeumában összegyűlt népes közönséggel.
Huszárhagyományaink A III. Erdővidéki Huszárbál felülmúlta az eddigiek sikerét. Az erdővidékiek és háromszékiek mellett a maros-, csík- és udvarhelyszéki huszárok is képviseltették magukat, az anyaországból részt vett a Magyar Huszár és Katonai Hagyományőrző Szövetség, a Szegedi 3. Honvéd Zászlóalj, a kecskeméti, somogyi és kaposvári huszárok küldöttsége. A Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület erdővidéki csapata tisztújítást tartott, élükre Dávid Gábor hagyományőrző hadnagyot választották. Az esemény ünnepélyességét kihasználva avatás is zajlott: az erdővidékiek mellett sepsi-, kézdi- és csíkszéki újoncokat is avattak.
Jakab Kevend István főszervező örömét fejezte ki, hogy Erdővidéken láthatóan egyre többen tartják fontosnak a huszárok hagyományának őrzését, s kapcsolódnak be munkájukba. „Azért vagyunk sikeresek, azért kívánnak sokan közénk tartozni, mert sorainkban a legfontosabb a bajtársiasság és az egymás iránti hűség, na meg a történelmünk és lovaink iránti elkötelezettség – hála Istennek, ilyen emberekből Erdővidéken sincs hiány” – nyilatkozta.
Ablak Erdővidékre
A Gaál Mózes Közművelődési Egyesület elnöke, Demeter László szerint sikeres rendezvényt zártak: amellett, hogy az érdeklődők elé tárták Erdővidék eddig talán kevésbé ismert értékeit, más tájegységek rangos és nagy közönséget vonzó előadásait is elhozhatták. Utóbbiak közül kiemelte a csütörtökön a római katolikus templomban Nagy Noémi Kriszta népdalénekes, Laczkó Vass Róbert színművész, Szép András zongorista, Szép Gyula Bálint szólóhegedűs által bemutatott, Paraliturgia – szakrális magyar népköltészet a Kárpát-medencéből című előadást, amelyre közel kétszázan voltak kíváncsiak.
Demeter úgy vélte, jó választás volt Demeter Jánosnak ítélni az Erdővidék Kultúrájáért Díjat: 1988-ban a Kájoni Consort együttes létrehozásával tett a régi zene erdővidéki ismertté tételéért, 1990-től kezdődően a Gaál Mózes Közművelődési Egyesület elnökeként, majd a megyei tanács elnökeként járult hozzá Erdővidék hírnevének öregbítéséhez s értékeinek megmentéséhez. A Dénes István-emléknapot azért tartja fontosnak, mert úgy véli, a geológusként, barlangkutató-régészként, sőt, környezetvédőként is jelentőset alkotó szakember munkásságát népszerűsíteni kell: rövidre szabott életútja során olyan eredményeket ért el, amelyek feljogosítják, hogy Benedek Elek, Baróti Szabó Dávid vagy Apáczai Csere János mellett Erdővidék nagyjai közé soroljuk.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A XXIII. Erdővidéki Közművelődési Napok szombaton a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület főszervezésében zajló III. Erdővidéki Huszárbállal értek véget. Pénteken az Elveszett Világ Természetvédelmi, Turista- és Barlangászegyesület tíz esztendővel ezelőtt elhunyt elnöke, Dénes István (1954–2005) alakját és munkásságát idézték fel, Erdővidék Múzeumának falán pedig emléktáblát avattak tiszteletére.
A fiatalon elhunyt kiváló geológus, Dénes István emléke előtt előbb a temetőben tisztelegtek. Sírjánál gyűltek össze családja mellett barátai és tisztelői, ahol Tüzes-Bölöni Ferenc olaszteleki református lelkész imájában arra kérte az egybegyűlteket, őrizzék meg a kiváló szakember ránk testált örökségét. Az emlékkonferencia első felszólalója, Sztáncsuj Sándor, a Székely Nemzeti Múzeum régésze Dénes István régészeti munkásságát mutatta be. Mint mondotta, Dénes István sok tekintetben a Székely Nemzeti Múzeum legendás igazgatójához, László Ferenchez hasonló életpályát járt be: mindketten túlságos fiatalon, életük virágában hunytak el; a nehézségek ellenére itthon maradtak, s székely népüket szolgálva értek el – bár egyikük sem volt szakképzett régész – szélesebb körben elismert eredményeket. A régészettel szembeni elkötelezettségük és szenvedéllyel végzett munkásságuk által megkerülhetetlen nyomot hagytak maguk után; oktató-, nevelő- és tudománynépszerűsítő munkát is folytattak. Dénes István régészeti kutatásai során – a székelyföldi töltésvonulatok jobb megismeréséhez való hozzájárulása mellett – a Vargyas-szoros mintegy százhuszonöt ismert barlangja közel felének felfedezésében, illetve feltárásában vállalt szerepet, a barlangi lelőhelyek felderítése során pedig kivételesen pontos és részletes dokumentációt készített. „A barlangi lelőhelyek megközelítése és feltárása sokszor meghaladja az egyszerű régész erejét. Dénes István azon emberek közé tartozott, akikben a régészeti tudás és a barlangi világ ismerete remekül ötvöződött, így a leleteket nemcsak megmenteni tudta, de megtalálásuk körülményeit leírta és le is rajzolta, ami az utókor kutatói számára jelent nagy segítséget” – méltatta Sztáncsuj Sándor. A Székely Nemzeti Múzeum régésze kérdésre válaszolva elmondta: Dénes István hagyatékának feldolgozása folyamatban, eredményeit hamarosan nyolc-kilenc tanulmányban foglalják össze, amelyeket a jövő esztendőben kötetben tesznek közzé.
Bartha Zoltán a geológus Dénes Istvánt mutatta be, s képekkel gazdagon illusztrált előadásában szólt a gyermekként közösen töltött vakációik alatt tett kirándulásaikról, majd kedvenc kőgyűjtési helyeikre – Hidegaszóra, Szármány-patakára, Alsórákosra, Hagymáskőre, Kuvaszóra, Felsőrákosra, Erdőfülére, Bodvajra, Kőröspatakra és Bodosba – kalauzolt el.
Az Elveszett Világ Természetvédelmi, Turista- és Barlangászegyesület titkára, Demeter Zoltán az 1996-ban alapított egyesület történelmét és Dénes István 1999-től kezdődőén elhunytáig betöltött elnöki tevékenységét ismertette. A baróti geológusnak köszönhető, hogy a Vargyas-szoros barlangrendszere ismertté vált, majd természetvédelmi besorolást nyert. Dukrét Lajos, az Erdélyi Kárpát Egyesület sepsiszentgyörgyi szervezetének alapító elnöke Dénes Istvánhoz még 1972-től datálódó barátságáról szólt, s osztotta meg felejthetetlen emlékeiket az Erdővidék Múzeumában összegyűlt népes közönséggel.
Huszárhagyományaink A III. Erdővidéki Huszárbál felülmúlta az eddigiek sikerét. Az erdővidékiek és háromszékiek mellett a maros-, csík- és udvarhelyszéki huszárok is képviseltették magukat, az anyaországból részt vett a Magyar Huszár és Katonai Hagyományőrző Szövetség, a Szegedi 3. Honvéd Zászlóalj, a kecskeméti, somogyi és kaposvári huszárok küldöttsége. A Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület erdővidéki csapata tisztújítást tartott, élükre Dávid Gábor hagyományőrző hadnagyot választották. Az esemény ünnepélyességét kihasználva avatás is zajlott: az erdővidékiek mellett sepsi-, kézdi- és csíkszéki újoncokat is avattak.
Jakab Kevend István főszervező örömét fejezte ki, hogy Erdővidéken láthatóan egyre többen tartják fontosnak a huszárok hagyományának őrzését, s kapcsolódnak be munkájukba. „Azért vagyunk sikeresek, azért kívánnak sokan közénk tartozni, mert sorainkban a legfontosabb a bajtársiasság és az egymás iránti hűség, na meg a történelmünk és lovaink iránti elkötelezettség – hála Istennek, ilyen emberekből Erdővidéken sincs hiány” – nyilatkozta.
Ablak Erdővidékre
A Gaál Mózes Közművelődési Egyesület elnöke, Demeter László szerint sikeres rendezvényt zártak: amellett, hogy az érdeklődők elé tárták Erdővidék eddig talán kevésbé ismert értékeit, más tájegységek rangos és nagy közönséget vonzó előadásait is elhozhatták. Utóbbiak közül kiemelte a csütörtökön a római katolikus templomban Nagy Noémi Kriszta népdalénekes, Laczkó Vass Róbert színművész, Szép András zongorista, Szép Gyula Bálint szólóhegedűs által bemutatott, Paraliturgia – szakrális magyar népköltészet a Kárpát-medencéből című előadást, amelyre közel kétszázan voltak kíváncsiak.
Demeter úgy vélte, jó választás volt Demeter Jánosnak ítélni az Erdővidék Kultúrájáért Díjat: 1988-ban a Kájoni Consort együttes létrehozásával tett a régi zene erdővidéki ismertté tételéért, 1990-től kezdődően a Gaál Mózes Közművelődési Egyesület elnökeként, majd a megyei tanács elnökeként járult hozzá Erdővidék hírnevének öregbítéséhez s értékeinek megmentéséhez. A Dénes István-emléknapot azért tartja fontosnak, mert úgy véli, a geológusként, barlangkutató-régészként, sőt, környezetvédőként is jelentőset alkotó szakember munkásságát népszerűsíteni kell: rövidre szabott életútja során olyan eredményeket ért el, amelyek feljogosítják, hogy Benedek Elek, Baróti Szabó Dávid vagy Apáczai Csere János mellett Erdővidék nagyjai közé soroljuk.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. január 13.
Az erdélyi magyarság megkapta kábító csokját
Erősítheti a határon túli magyarok el-, azaz Magyarországra vándorlását a családi otthonteremtési kedvezmény (csok), amelyet külhoniak is igényelhetnek. Az erdélyi ifjúságkutatások szerint a magyar fiatalok körében két erős trend figyelhető meg: a kivándorlási és a gyerekvállalási kedv növekedése.
„Mibe fog ez nekünk, erdélyi magyaroknak kerülni?" – fogalmazta meg aggodalmát Horváth István szociológus az akár tízmillió forintos vissza nem térítendő támogatást biztosító családok otthonteremtési kedvezményével kapcsolatban (csok) a Facebookon. A kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet vezetője azt vetette fel, hogy a magyarországi szociálpolitikai intézkedés nem idéz-e elő újabb kivándorlást a magyarlakta területeken.
A kormány a feltételek ismertetésekor a külhoni magyarok ügyére külön kitért. Tuzson Bence, a Miniszterelnöki Kabinetiroda államtitkára a köztévének adott interjújában hangsúlyozta, hogy
a határon túli magyarok is igénybe vehetik a támogatást, ha Magyarországra költöznek. Az intézkedés elviekben a külhoni fiatalok jelentős körét érintheti.
A határon túli magyar politikusok és a kisebbségi közösségekkel foglalkozó kutatók okkal félnek attól, hogy felgyorsul a magyarság fogyása a szomszédos országokban. A népszámlálási adatok egyébként is azt mutatják, hogy az utóbbi húsz évben jelentős volt a lélekszámcsökkenés:
Romániában 1992 és 2011 között a 25 százalékot is elérte. Vajdasági szociológusok 2012-ben még azt is kiszámolták, hogy Szerbiában naponta 11 magyarral van kevesebb. Ennek az elvándorlás a fő oka, de szerepet játszik az elöregedés, a csökkenő születésszám is.
A Népszabadság által megkeresett szakemberek szerint egyelőre
még Magyarországon is nehéz megbecsülni a csok hatását, nemhogy a határon túl. Ám azt többen is biztosra veszik, hogy lesz elszívó ereje.
Ráadásul tovább erősítheti azt a tendenciát, ami a kettős állampolgárság 2011-es bevezetése óta megmutatkozik a statisztikákban.
A KSH Népességtudományi Kutatóintézet által kiadott 2015-ös Demográfiai portré szerint az utóbbi években ismét növekedett abból a négy szomszédos országból – Romániából, Ukrajnából, Vajdaságból, Szlovákiából – a bevándorlás, ahol nagyobb magyar közösség él. A tanulmány szerint nem zárható ki, hogy az egyszerűsített honosítás bevezetése váltotta ki ezt a hatást: azaz az állampolgárság megszerzése után már csak egy lépés az anyaországi lakcímkártya beszerzése.
A nemzetpolitikáért felelős miniszteri biztos, Wetzel Tamás arról tájékoztatta lapunkat, hogy eddig 740 ezren tették le az állampolgári esküt, a kérelmek 97 százaléka pedig a Kárpát-medencéből érkezett, döntően Romániából, Szerbiából és Ukrajnából. Közülük 80 ezren rendelkeznek hivatalosan magyarországi lakcímmel: 50 ezren már eleve itt laktak, 2011 óta pedig 30 ezren jelentkeztek be magyarországi lakcímre. Egy 2014-es adat a trend erősödésére utal: két éve 17 ezer külföldi születésű, de magyar állampolgárságú bevándorló jelent meg a statisztikákban. (Igaz, ebben benne vannak a külföldre vándorolt magyarországiak gyerekei is, nem mindenki határon túli magyar.)
A trendforduló azért is figyelemre méltó, mert
a külhoniak körében az utóbbi időben már nem volt olyan vonzó Magyarország, mint az 1980–1990-es évek fordulóján vagy a 2000-es években.
Míg a rendszerváltást megelőző évek alatt, majd egy ideig azt követően is az erdélyiek nagy számban menekültek a Ceausescu-diktatúra, majd a magyarellenes atrocitások elől, később a konjunktúra szívta fel a külhoni munkaerő egy részét: a Moszkva teret megtöltötték a határon túli feketemunkások. Ám Szlovákia, majd Románia uniós csatlakozása után számukra is megnyíltak Nyugat-Európa kapui, ráadásul a gazdasági válság miatt a magyarországi bérek már nem voltak vonzók. Viszont ha lassan, de már nálunk is megindult az átlagbér növekedése,
ráadásul a csok és a lakásépítések áfájának csökkentése miatt beinduló építőiparnak ismét szüksége lesz a munkaerőre.
Mindez újra munkaerőt szívhat el például a székely megyékből, melyek az átlagbér és vásárlóerő tekintetében a román statisztikai hivatal szerint az ottani lista végén kullognak. Összehasonlításképp: míg 2015 harmadik negyedévében Budapesten 204 ezer volt az átlagos nettó fizetés (az országos átlag pedig 160 ezer), Kovásznában lejről átszámolva 91 ezer, Hargitában 84 ezer forint.
Ha a statisztikák mögé nézünk, árnyaltabb a kép. A 2013-ban bemutatott erdélyi ifjúságkutatás szerint a 18–35 éves romániai magyarok körében nőttön-nő a kivándorlási kedv is,
ám egyre kevesebben jönnének Magyarországra.
Messze nem biztos tehát, hogy az anyaországi lakcímkártya egyenlő a letelepedéssel. Sokan egy magyar jogosítványért jelentkeznek be, mások egy műtét miatt. Fedinec Csilla kisebbségkutató szerint az idősebb ukrajnai „kettős állampolgárok” stratégiája, hogy a magyar nyugdíjjogosultság megszerzése érdekében bejelentkeznek Magyarországon, de továbbra is Kárpátalján élnek.
A magyar útlevél sok vajdasági és kárpátaljai számára csak eszköz ahhoz, hogy az unióban vállalhassanak munkát.
Ugyanakkor az erdélyi ifjúságkutatás szerint nőtt a gyerekvállalási kedv, sőt a három vagy több gyereket kívánók aránya 17-ről 21 százalékra emelkedett. Körükben is vonzó lehet a csok. Azt Horváth István is elismerte lapunknak válaszolva, hogy tömeges elvándorlást nem fog előidézni, de elvezethet a „gyöngyhalászathoz”. Azaz növelheti a fiatal diplomások kivándorlási kedvét, gyengítve ezzel a határon túli elöregedő közösségeket.
M. László Ferenc. Népszabadság
Erősítheti a határon túli magyarok el-, azaz Magyarországra vándorlását a családi otthonteremtési kedvezmény (csok), amelyet külhoniak is igényelhetnek. Az erdélyi ifjúságkutatások szerint a magyar fiatalok körében két erős trend figyelhető meg: a kivándorlási és a gyerekvállalási kedv növekedése.
„Mibe fog ez nekünk, erdélyi magyaroknak kerülni?" – fogalmazta meg aggodalmát Horváth István szociológus az akár tízmillió forintos vissza nem térítendő támogatást biztosító családok otthonteremtési kedvezményével kapcsolatban (csok) a Facebookon. A kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet vezetője azt vetette fel, hogy a magyarországi szociálpolitikai intézkedés nem idéz-e elő újabb kivándorlást a magyarlakta területeken.
A kormány a feltételek ismertetésekor a külhoni magyarok ügyére külön kitért. Tuzson Bence, a Miniszterelnöki Kabinetiroda államtitkára a köztévének adott interjújában hangsúlyozta, hogy
a határon túli magyarok is igénybe vehetik a támogatást, ha Magyarországra költöznek. Az intézkedés elviekben a külhoni fiatalok jelentős körét érintheti.
A határon túli magyar politikusok és a kisebbségi közösségekkel foglalkozó kutatók okkal félnek attól, hogy felgyorsul a magyarság fogyása a szomszédos országokban. A népszámlálási adatok egyébként is azt mutatják, hogy az utóbbi húsz évben jelentős volt a lélekszámcsökkenés:
Romániában 1992 és 2011 között a 25 százalékot is elérte. Vajdasági szociológusok 2012-ben még azt is kiszámolták, hogy Szerbiában naponta 11 magyarral van kevesebb. Ennek az elvándorlás a fő oka, de szerepet játszik az elöregedés, a csökkenő születésszám is.
A Népszabadság által megkeresett szakemberek szerint egyelőre
még Magyarországon is nehéz megbecsülni a csok hatását, nemhogy a határon túl. Ám azt többen is biztosra veszik, hogy lesz elszívó ereje.
Ráadásul tovább erősítheti azt a tendenciát, ami a kettős állampolgárság 2011-es bevezetése óta megmutatkozik a statisztikákban.
A KSH Népességtudományi Kutatóintézet által kiadott 2015-ös Demográfiai portré szerint az utóbbi években ismét növekedett abból a négy szomszédos országból – Romániából, Ukrajnából, Vajdaságból, Szlovákiából – a bevándorlás, ahol nagyobb magyar közösség él. A tanulmány szerint nem zárható ki, hogy az egyszerűsített honosítás bevezetése váltotta ki ezt a hatást: azaz az állampolgárság megszerzése után már csak egy lépés az anyaországi lakcímkártya beszerzése.
A nemzetpolitikáért felelős miniszteri biztos, Wetzel Tamás arról tájékoztatta lapunkat, hogy eddig 740 ezren tették le az állampolgári esküt, a kérelmek 97 százaléka pedig a Kárpát-medencéből érkezett, döntően Romániából, Szerbiából és Ukrajnából. Közülük 80 ezren rendelkeznek hivatalosan magyarországi lakcímmel: 50 ezren már eleve itt laktak, 2011 óta pedig 30 ezren jelentkeztek be magyarországi lakcímre. Egy 2014-es adat a trend erősödésére utal: két éve 17 ezer külföldi születésű, de magyar állampolgárságú bevándorló jelent meg a statisztikákban. (Igaz, ebben benne vannak a külföldre vándorolt magyarországiak gyerekei is, nem mindenki határon túli magyar.)
A trendforduló azért is figyelemre méltó, mert
a külhoniak körében az utóbbi időben már nem volt olyan vonzó Magyarország, mint az 1980–1990-es évek fordulóján vagy a 2000-es években.
Míg a rendszerváltást megelőző évek alatt, majd egy ideig azt követően is az erdélyiek nagy számban menekültek a Ceausescu-diktatúra, majd a magyarellenes atrocitások elől, később a konjunktúra szívta fel a külhoni munkaerő egy részét: a Moszkva teret megtöltötték a határon túli feketemunkások. Ám Szlovákia, majd Románia uniós csatlakozása után számukra is megnyíltak Nyugat-Európa kapui, ráadásul a gazdasági válság miatt a magyarországi bérek már nem voltak vonzók. Viszont ha lassan, de már nálunk is megindult az átlagbér növekedése,
ráadásul a csok és a lakásépítések áfájának csökkentése miatt beinduló építőiparnak ismét szüksége lesz a munkaerőre.
Mindez újra munkaerőt szívhat el például a székely megyékből, melyek az átlagbér és vásárlóerő tekintetében a román statisztikai hivatal szerint az ottani lista végén kullognak. Összehasonlításképp: míg 2015 harmadik negyedévében Budapesten 204 ezer volt az átlagos nettó fizetés (az országos átlag pedig 160 ezer), Kovásznában lejről átszámolva 91 ezer, Hargitában 84 ezer forint.
Ha a statisztikák mögé nézünk, árnyaltabb a kép. A 2013-ban bemutatott erdélyi ifjúságkutatás szerint a 18–35 éves romániai magyarok körében nőttön-nő a kivándorlási kedv is,
ám egyre kevesebben jönnének Magyarországra.
Messze nem biztos tehát, hogy az anyaországi lakcímkártya egyenlő a letelepedéssel. Sokan egy magyar jogosítványért jelentkeznek be, mások egy műtét miatt. Fedinec Csilla kisebbségkutató szerint az idősebb ukrajnai „kettős állampolgárok” stratégiája, hogy a magyar nyugdíjjogosultság megszerzése érdekében bejelentkeznek Magyarországon, de továbbra is Kárpátalján élnek.
A magyar útlevél sok vajdasági és kárpátaljai számára csak eszköz ahhoz, hogy az unióban vállalhassanak munkát.
Ugyanakkor az erdélyi ifjúságkutatás szerint nőtt a gyerekvállalási kedv, sőt a három vagy több gyereket kívánók aránya 17-ről 21 százalékra emelkedett. Körükben is vonzó lehet a csok. Azt Horváth István is elismerte lapunknak válaszolva, hogy tömeges elvándorlást nem fog előidézni, de elvezethet a „gyöngyhalászathoz”. Azaz növelheti a fiatal diplomások kivándorlási kedvét, gyengítve ezzel a határon túli elöregedő közösségeket.
M. László Ferenc. Népszabadság
2016. március 11.
Jászai Mari-díjat kapott Mátray László, Király László és Farkas Árpád Babérkoszorút
Számmos erdélyi vagy erdélyi származású díjazottja van a pénteken kiosztott magyarországi művészeti középdíjaknak, amelyeket a nemzeti ünnep közeledtével adtak át.
Két erdélyi szerző, Király László és Farkas Árpád nyerték el idén a Magyarország Babérkoszorúja kitüntetést.
Mátray László, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház színművésze Jászai Mari-díjban részesült Bánky Gábor, a Pécsi Nemzeti Színház színművésze, Bérczes László, a kaposvári Csiky Gergely Színház művészeti vezetője, Csőre Gábor, a Vígszínház színművésze, Gidró Katalin, a Szegedi Nemzeti Színház színművésze, Gubás Gabriella, a Thália Színház színművésze, és Molnár Nikoletta, a Szolnoki Szigligeti Színház színművésze mellett.
A gyergyóremetei születésű Molnár Levente, a Magyar Állami Operaház énekese Liszt Ferenc-díjat kapott Lajkó Félix, hegedűművész, Csík Gusztáv, zongoraművész, Klukon Edit, zongoraművész, és Herczku Ágnes, a Hagyományok Háza - Magyar Állami Népi Együttes előadóművésze mellett.
Farkas Wellmann Endre és Nagy Koppány Zsolt József Attila-díjban részesült, Ablonczy László Ferenc, esszéíró, kritikus, színház- és kultúrtörténész, Bényei Tamás, kritikus, irodalomtörténész, esszéista, műfordító, a Debreceni Egyetem egyetemi tanára, Dr. Falusi Márton, költő, esszéista, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet tudományos munkatársa, Tari István, költő, író, képzőművész, és Lanczkor Gábor, költő, regényíró mellett. (hírszerk.) Transindex.ro
Számmos erdélyi vagy erdélyi származású díjazottja van a pénteken kiosztott magyarországi művészeti középdíjaknak, amelyeket a nemzeti ünnep közeledtével adtak át.
Két erdélyi szerző, Király László és Farkas Árpád nyerték el idén a Magyarország Babérkoszorúja kitüntetést.
Mátray László, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház színművésze Jászai Mari-díjban részesült Bánky Gábor, a Pécsi Nemzeti Színház színművésze, Bérczes László, a kaposvári Csiky Gergely Színház művészeti vezetője, Csőre Gábor, a Vígszínház színművésze, Gidró Katalin, a Szegedi Nemzeti Színház színművésze, Gubás Gabriella, a Thália Színház színművésze, és Molnár Nikoletta, a Szolnoki Szigligeti Színház színművésze mellett.
A gyergyóremetei születésű Molnár Levente, a Magyar Állami Operaház énekese Liszt Ferenc-díjat kapott Lajkó Félix, hegedűművész, Csík Gusztáv, zongoraművész, Klukon Edit, zongoraművész, és Herczku Ágnes, a Hagyományok Háza - Magyar Állami Népi Együttes előadóművésze mellett.
Farkas Wellmann Endre és Nagy Koppány Zsolt József Attila-díjban részesült, Ablonczy László Ferenc, esszéíró, kritikus, színház- és kultúrtörténész, Bényei Tamás, kritikus, irodalomtörténész, esszéista, műfordító, a Debreceni Egyetem egyetemi tanára, Dr. Falusi Márton, költő, esszéista, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet tudományos munkatársa, Tari István, költő, író, képzőművész, és Lanczkor Gábor, költő, regényíró mellett. (hírszerk.) Transindex.ro
2016. március 24.
Három ember szövetségéből pártalapítási szándék
Szövetség a Közösségért néven indítanának új pártot székelyudvarhelyi kezdeményezők.
Az alapító tagok között van Máthé László Ferenc, a Digital 3 Televíziót és Star Rádiót magában foglaló médiaegység főszerkesztője, Jakab Árpád, a nemrég megszűnt önkormányzati kiadvány, az Udvarhely napilap korábbi főszerkesztője, valamint Veress Zsolt Endre, az udvarhelyi polgármesteri hivatal munkatársa – derül ki a bukaresti törvényszék honlapján közzétett adatokból. Mint ismert, tavaly óta mindössze három ember „szövetsége” is elegendő a pártbejegyzéshez, nem kell ehhez átfogó aláírásgyűjtést szervezni.
A pártalapítással kapcsolatban kerestük csütörtökön Máthé László Ferencet, de cikkünk publikálásáig nem sikerült elérnünk.
Tekintettel arra, hogy a pártbejegyzés mögött a Bunta Levente kezdeményezésére létrejött – azóta meg is szűnt – napilap munkatársai vannak, megkérdeztük a polgármesterrel politikai konfliktusban álló udvarhelyszéki RMDSZ-vezetőt. Verestóy Attila azt mondta, hallott a szándékról. Úgy vélte, a hasonló szervezkedésekkel feladjuk az egyetemes érdekképviselet elvét, amelynek nemcsak lokálisan, hanem globálisan kell szolgálnia a magyar közösséget.
A Szövetség a Közösségért párt bejegyzéséről április 21-én dönt a bukaresti törvényszék – ezt öt napon belül lehet megfellebbezni.
Fülöp-Székely Botond. Székelyhon.ro
Szövetség a Közösségért néven indítanának új pártot székelyudvarhelyi kezdeményezők.
Az alapító tagok között van Máthé László Ferenc, a Digital 3 Televíziót és Star Rádiót magában foglaló médiaegység főszerkesztője, Jakab Árpád, a nemrég megszűnt önkormányzati kiadvány, az Udvarhely napilap korábbi főszerkesztője, valamint Veress Zsolt Endre, az udvarhelyi polgármesteri hivatal munkatársa – derül ki a bukaresti törvényszék honlapján közzétett adatokból. Mint ismert, tavaly óta mindössze három ember „szövetsége” is elegendő a pártbejegyzéshez, nem kell ehhez átfogó aláírásgyűjtést szervezni.
A pártalapítással kapcsolatban kerestük csütörtökön Máthé László Ferencet, de cikkünk publikálásáig nem sikerült elérnünk.
Tekintettel arra, hogy a pártbejegyzés mögött a Bunta Levente kezdeményezésére létrejött – azóta meg is szűnt – napilap munkatársai vannak, megkérdeztük a polgármesterrel politikai konfliktusban álló udvarhelyszéki RMDSZ-vezetőt. Verestóy Attila azt mondta, hallott a szándékról. Úgy vélte, a hasonló szervezkedésekkel feladjuk az egyetemes érdekképviselet elvét, amelynek nemcsak lokálisan, hanem globálisan kell szolgálnia a magyar közösséget.
A Szövetség a Közösségért párt bejegyzéséről április 21-én dönt a bukaresti törvényszék – ezt öt napon belül lehet megfellebbezni.
Fülöp-Székely Botond. Székelyhon.ro
2016. március 24.
Pártot indítanak Bunta-közeli személyek Székelyudvarhelyen
Bunta Levente polgármesterhez közel álló két újságíró és egy városházi alkalmazott pártot indítana Szövetség a Közösségért néven Székelyudvarhelyen – írta csütörtökön az uh.ro.
Ismert, hogy az új törvény szerint három személy is alapíthat pártot. Három székelyudvarhelyi személy élt is a lehetőséggel, és március 18-án iktatták Máthé László Ferenc, Jakab Árpád és Veres Zsolt Endre alapító tagok kérését a Bukaresti Törvényszéken. A Szövetség a Közösségért Párt bejegyzéséről április 21-én döntenek a fővárosi bírák.
Máthé László Ferenc az uh.ro-nak nem részletezte terveiket, közölte, hogy ezekről a későbbiekben sajtótájékoztatón számolnak be. Azt azonban hangsúlyozta: nem kívánnak indulni a helyhatósági választásokon, az őszi parlamenti választásokról pedig még korai beszélni. Arra, hogy Bunta Leventével kapcsolatba hozható-e az új párt, azt mondta, "nem igazán".
Bunta elfordult az RMDSZ-től
Mint ismert, Bunta Levente polgármester korábban közölte, nem akar részt venni az RMDSZ által meghirdetett székelyudvarhelyi előválasztáson. Azt kifogásolta, hogy a területi szervezet döntése értelmében a megmérettetésen nem RMDSZ-tagok is szavazhatnak. Utóbb az Udvarhelyszéki RMDSZ elnöksége felfüggesztette a székelyudvarhelyi RMDSZ elnöki tisztségéből Bunta Leventét, mert úgy értékelte, hogy a polgármester szembefordult a saját szervezete szabályzatával.
Elképzelhető, hogy az elöljáró független polgármesterjelöltként indul majd a helyhatósági választásokon. Az RMDSZ jelöltje Arros Orsolya közgazdász. Időközben bejelentette indulási szándékát függetlenként Lukács László vállalkozó is. maszol.ro
Bunta Levente polgármesterhez közel álló két újságíró és egy városházi alkalmazott pártot indítana Szövetség a Közösségért néven Székelyudvarhelyen – írta csütörtökön az uh.ro.
Ismert, hogy az új törvény szerint három személy is alapíthat pártot. Három székelyudvarhelyi személy élt is a lehetőséggel, és március 18-án iktatták Máthé László Ferenc, Jakab Árpád és Veres Zsolt Endre alapító tagok kérését a Bukaresti Törvényszéken. A Szövetség a Közösségért Párt bejegyzéséről április 21-én döntenek a fővárosi bírák.
Máthé László Ferenc az uh.ro-nak nem részletezte terveiket, közölte, hogy ezekről a későbbiekben sajtótájékoztatón számolnak be. Azt azonban hangsúlyozta: nem kívánnak indulni a helyhatósági választásokon, az őszi parlamenti választásokról pedig még korai beszélni. Arra, hogy Bunta Leventével kapcsolatba hozható-e az új párt, azt mondta, "nem igazán".
Bunta elfordult az RMDSZ-től
Mint ismert, Bunta Levente polgármester korábban közölte, nem akar részt venni az RMDSZ által meghirdetett székelyudvarhelyi előválasztáson. Azt kifogásolta, hogy a területi szervezet döntése értelmében a megmérettetésen nem RMDSZ-tagok is szavazhatnak. Utóbb az Udvarhelyszéki RMDSZ elnöksége felfüggesztette a székelyudvarhelyi RMDSZ elnöki tisztségéből Bunta Leventét, mert úgy értékelte, hogy a polgármester szembefordult a saját szervezete szabályzatával.
Elképzelhető, hogy az elöljáró független polgármesterjelöltként indul majd a helyhatósági választásokon. Az RMDSZ jelöltje Arros Orsolya közgazdász. Időközben bejelentette indulási szándékát függetlenként Lukács László vállalkozó is. maszol.ro
2016. április 2.
Sorsdöntő az idei esztendő ( Székely Nemzeti Múzeum)
Sorsdöntő évnek nevezte 2016-ot Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója, hiszen az Európai Unió új költségvetési ciklusában újra pályázhatnak az intézmény százéves sepsiszentgyörgyi épületegyüttesének felújítására. Az intézményvezetőt terveiről és a múzeum idei programjairól kérdeztük.
– Hat évvel ezelőtt pályáztunk a Kós Károly által tervezett épületegyüttes felújítására. A pályázat nyert, de nem jutott pénz. Nem tudom, más országban történhete-e ilyesmi... Célunk az, hogy XXI. századi szintre hozzuk a múzeumot. A korábbi pályázatot naprakész állapotba hozzuk, gőzerővel dolgozunk rajta, hogy amire le kell adni, kész legyünk. Romániában az a szokás, hogy amint meghirdetik a pályázatot, azonnal le kell adni, mondhatnám, a küszöbön kell aludni, hogy a nyitás pillanatában ott legyünk, mert másképp nem jut pénz.
– Mi történik a műtárgyakkal a felújítás alatt?
– Időközben az intézményfenntartó megyei önkormányzat megvásárolta a szomszédos telket. Jelenleg gépkocsik parkolnak ott, de legyen világos, az a múzeumé. Először az Erdélyi Művészeti Központot képzeltük el oda, ám a posta épületét átvette Sepsiszentgyörgy városa, székhelyet, személyzetet biztosított. A telekre nagy szükségünk van, hiszen a rehabilitációt nem tudjuk megoldani anélkül. Például amikor felújítjuk a régészeti vagy a néprajzi részleget, a tárgyakat valahova át kell költöztetni. És most adott a szomszédos telek. A megyeháza ígérte, hogy rendbe teszi az út felőli épületet (az egykori szalámigyárat), s ideiglenesen oda költöztetjük a műtárgyakat.
– Mi változik a főépületben?
– Egy csomó funkciót másképp képzelünk el. Például a toronyban most irattár van, ez tarthatatlan. A turistát oda kell vinni: a látogató menjen fel a toronyba, nézzen ki a múzeumkertre, a városra. A főépületben látványraktárakat szeretnénk kialakítani, ugyanis jelenleg a látogató csak a kiállított tárgyakat nézheti meg. A modern muzeológia kitalálta a látványraktárt, ami azt jelenti, hogy a látogató bemehet a raktárba, ahol különösebb tematika nélkül felcímkézett tárgyakat szemlélhet.
Természetesen üveg alatt, bekamerázott térben.
– További terveik…
– Nagyon fontos a gyermekekkel való foglalkozás. Az egykori múzeumőri lakásban, a mai irodaépületben gyermekpavilon lesz. Múzeumpedagógiai foglalkozásokat tartunk, ott lesz a játékgyűjtemény is. Onnan könnyű kilépni a zöldre, nyáron játszadozhatnak a gyerekek, játszóteret is kialakítunk, hogy minél több gyereket ide vonzzunk. Hátul, a Háromszék újságosbódéja mellett kaput nyitunk, hogy a felső városrészből érkezőknek ne kelljen körbe jönniük. Látogatóbarát múzeumot akarunk kialakítani. Az utóbbi tíz évben sokat haladtunk e téren, de még barátságosabbá kívánjuk tenni az intézményt. A parkunkba szökőkutat tervezünk, éjszakai világítást, a múzeumkerti koncerteknek amfiteátrumot, és lesz illemhely is. A másik múzeumőri lakás megmarad természetrajzi pavilonnak. Meg kell oldanunk a csatornázást, dr. László Ferenc egykori múzeumőrnek szobrot kívánunk állítani. Visszatérve a gyerekekre – be kell hozni őket a múzeumba. Látható, a kiállításmegnyitókon az átlagéletkor 60 év, ezt le akarjuk hozni 45-re. A fiatalok nem járnak múzeumba. Ha ez így folytatódik, néhány év alatt kihal a múzeum közönsége. Ha most behozzuk a gyerekeket, akkor nagyobb eséllyel jönnek vissza később.
– Mit terveznek a szomszédos telken?
– Következő lépésben be akarjuk lakni a mintegy 40 áras telket. A romhoz nem nyúlunk, konzerváljuk, körbeépítjük, ez lesz a belső udvara egy műtárgyvédelmi központnak. Körülötte restaurátorok, konzervátorok műhelyei és raktárak lesznek.
– Milyen programokat terveznek erre az esztendőre?
– Kiemelkedő volt Somogyi Győző Kossuth- és Munkácsy-díjas képzőművész Száz magyar lovas című grafikai tárlata, amelyen Álmos vezér korától egészen a második világháborúig elénk tárul a huszárok öltözetének lenyűgöző látványa. Ilyen tömeg és jó hangulat, mint a tárlatmegnyitón, még kétszer volt a múzeumban: Gábor Áron ágyújának hazahozatalakor és a Csaba királyfit ábrázoló vitrálium avatóján. Áprilisban érkezik a Dzsingisz kán unokái című magyarországi kiállítás, melynek kurátora Obrusánszky Borbála, ezt a Szent György Napokhoz igazítjuk. Jurtát építünk a múzeumkertben, meghívunk egy mongol néprajzos festőművészt. A városnapokon a Kultúrkert programját ezentúl mi szervezzük. Lesz néptánc, régi zene, klasszikus muzsika, esetleg etnodzsessz. Év közepén a 84 éves Szőcs Károly fogarasi autodidakta gyűjtő kiállítása nyílik meg. Nyárára terveztük a Magyar Nemzeti Múzeumból elhozni a Magyar Királyság és az Erdélyi Fejedelemség érméi című kiállítást, de egyelőre megfeneklett a tárgyalás. Volt munkatársunk, Vinczeffy László 70 éves. Jubileumi kiállítást szervezünk az alkalomból. Festményeit bent állítjuk ki, szobrait a kertben. Ezáltal folytatjuk a múzeumkerti szobortárlat-sorozatot, amit tavaly Kolozsi Tibor alkotásaival indítottunk. Kallós Zoltán néprajzkutató 90 éves, kiállítással tisztelgünk előtte – Erdélyben elsőként. Ezt novemberre, a Háromszék Táncegyüttes által szervezendő néptánctalálkozó időszakára időzítjük.
– Milyen jelentősebb könyveket adnak ki?
– A városnapokon mutatjuk be Anthony Gall Kós Károly és Sepsiszentgyörgy című könyvét, melynek összeállítására öt éve kértem fel a szerzőt, a Magyar Művészeti Akadémia kiadásában jelenik meg. Hamarosan megjelenik évkönyvünk is. Tervezzük László Ferenc Táj és tudomány című könyvének kiadását. Év végére várjuk Benkő József: Transsilvania (generalis és specialis) két kötetének magyar fordításban való megjelenését.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Sorsdöntő évnek nevezte 2016-ot Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója, hiszen az Európai Unió új költségvetési ciklusában újra pályázhatnak az intézmény százéves sepsiszentgyörgyi épületegyüttesének felújítására. Az intézményvezetőt terveiről és a múzeum idei programjairól kérdeztük.
– Hat évvel ezelőtt pályáztunk a Kós Károly által tervezett épületegyüttes felújítására. A pályázat nyert, de nem jutott pénz. Nem tudom, más országban történhete-e ilyesmi... Célunk az, hogy XXI. századi szintre hozzuk a múzeumot. A korábbi pályázatot naprakész állapotba hozzuk, gőzerővel dolgozunk rajta, hogy amire le kell adni, kész legyünk. Romániában az a szokás, hogy amint meghirdetik a pályázatot, azonnal le kell adni, mondhatnám, a küszöbön kell aludni, hogy a nyitás pillanatában ott legyünk, mert másképp nem jut pénz.
– Mi történik a műtárgyakkal a felújítás alatt?
– Időközben az intézményfenntartó megyei önkormányzat megvásárolta a szomszédos telket. Jelenleg gépkocsik parkolnak ott, de legyen világos, az a múzeumé. Először az Erdélyi Művészeti Központot képzeltük el oda, ám a posta épületét átvette Sepsiszentgyörgy városa, székhelyet, személyzetet biztosított. A telekre nagy szükségünk van, hiszen a rehabilitációt nem tudjuk megoldani anélkül. Például amikor felújítjuk a régészeti vagy a néprajzi részleget, a tárgyakat valahova át kell költöztetni. És most adott a szomszédos telek. A megyeháza ígérte, hogy rendbe teszi az út felőli épületet (az egykori szalámigyárat), s ideiglenesen oda költöztetjük a műtárgyakat.
– Mi változik a főépületben?
– Egy csomó funkciót másképp képzelünk el. Például a toronyban most irattár van, ez tarthatatlan. A turistát oda kell vinni: a látogató menjen fel a toronyba, nézzen ki a múzeumkertre, a városra. A főépületben látványraktárakat szeretnénk kialakítani, ugyanis jelenleg a látogató csak a kiállított tárgyakat nézheti meg. A modern muzeológia kitalálta a látványraktárt, ami azt jelenti, hogy a látogató bemehet a raktárba, ahol különösebb tematika nélkül felcímkézett tárgyakat szemlélhet.
Természetesen üveg alatt, bekamerázott térben.
– További terveik…
– Nagyon fontos a gyermekekkel való foglalkozás. Az egykori múzeumőri lakásban, a mai irodaépületben gyermekpavilon lesz. Múzeumpedagógiai foglalkozásokat tartunk, ott lesz a játékgyűjtemény is. Onnan könnyű kilépni a zöldre, nyáron játszadozhatnak a gyerekek, játszóteret is kialakítunk, hogy minél több gyereket ide vonzzunk. Hátul, a Háromszék újságosbódéja mellett kaput nyitunk, hogy a felső városrészből érkezőknek ne kelljen körbe jönniük. Látogatóbarát múzeumot akarunk kialakítani. Az utóbbi tíz évben sokat haladtunk e téren, de még barátságosabbá kívánjuk tenni az intézményt. A parkunkba szökőkutat tervezünk, éjszakai világítást, a múzeumkerti koncerteknek amfiteátrumot, és lesz illemhely is. A másik múzeumőri lakás megmarad természetrajzi pavilonnak. Meg kell oldanunk a csatornázást, dr. László Ferenc egykori múzeumőrnek szobrot kívánunk állítani. Visszatérve a gyerekekre – be kell hozni őket a múzeumba. Látható, a kiállításmegnyitókon az átlagéletkor 60 év, ezt le akarjuk hozni 45-re. A fiatalok nem járnak múzeumba. Ha ez így folytatódik, néhány év alatt kihal a múzeum közönsége. Ha most behozzuk a gyerekeket, akkor nagyobb eséllyel jönnek vissza később.
– Mit terveznek a szomszédos telken?
– Következő lépésben be akarjuk lakni a mintegy 40 áras telket. A romhoz nem nyúlunk, konzerváljuk, körbeépítjük, ez lesz a belső udvara egy műtárgyvédelmi központnak. Körülötte restaurátorok, konzervátorok műhelyei és raktárak lesznek.
– Milyen programokat terveznek erre az esztendőre?
– Kiemelkedő volt Somogyi Győző Kossuth- és Munkácsy-díjas képzőművész Száz magyar lovas című grafikai tárlata, amelyen Álmos vezér korától egészen a második világháborúig elénk tárul a huszárok öltözetének lenyűgöző látványa. Ilyen tömeg és jó hangulat, mint a tárlatmegnyitón, még kétszer volt a múzeumban: Gábor Áron ágyújának hazahozatalakor és a Csaba királyfit ábrázoló vitrálium avatóján. Áprilisban érkezik a Dzsingisz kán unokái című magyarországi kiállítás, melynek kurátora Obrusánszky Borbála, ezt a Szent György Napokhoz igazítjuk. Jurtát építünk a múzeumkertben, meghívunk egy mongol néprajzos festőművészt. A városnapokon a Kultúrkert programját ezentúl mi szervezzük. Lesz néptánc, régi zene, klasszikus muzsika, esetleg etnodzsessz. Év közepén a 84 éves Szőcs Károly fogarasi autodidakta gyűjtő kiállítása nyílik meg. Nyárára terveztük a Magyar Nemzeti Múzeumból elhozni a Magyar Királyság és az Erdélyi Fejedelemség érméi című kiállítást, de egyelőre megfeneklett a tárgyalás. Volt munkatársunk, Vinczeffy László 70 éves. Jubileumi kiállítást szervezünk az alkalomból. Festményeit bent állítjuk ki, szobrait a kertben. Ezáltal folytatjuk a múzeumkerti szobortárlat-sorozatot, amit tavaly Kolozsi Tibor alkotásaival indítottunk. Kallós Zoltán néprajzkutató 90 éves, kiállítással tisztelgünk előtte – Erdélyben elsőként. Ezt novemberre, a Háromszék Táncegyüttes által szervezendő néptánctalálkozó időszakára időzítjük.
– Milyen jelentősebb könyveket adnak ki?
– A városnapokon mutatjuk be Anthony Gall Kós Károly és Sepsiszentgyörgy című könyvét, melynek összeállítására öt éve kértem fel a szerzőt, a Magyar Művészeti Akadémia kiadásában jelenik meg. Hamarosan megjelenik évkönyvünk is. Tervezzük László Ferenc Táj és tudomány című könyvének kiadását. Év végére várjuk Benkő József: Transsilvania (generalis és specialis) két kötetének magyar fordításban való megjelenését.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. április 5.
Emlékmentés Backamadarason
Nagytakarítási akciót szerveztek a backamadarasi temetőben. A kedvező időjárásnak köszönhetően szép számban voltak jelen a helybéliek.
A temető tavaszi nagytakarítását már az év elején tervbe vette a presbitérium, ennek időpontjául április első hétvégéjét tűzte ki – mondta el bevezetőként Koncz László Ferenc református lelkész.
Hétvégén zúgott a láncfűrész, irtották a sövényt, a vadhajtásokat. Mások a sírokról leszedett száraz koszorúkat, a tavalyi kaszálásból ottmaradt szénát, a levágott ágakat égették el, vagy a földre dőlt, illetve elsüllyedt sírköveket próbálták kiemelni. A lelkész hozzátette: évente egyszer rendeznek nagytakarítást immár hat éve, ezt előre meghirdetik. Ilyenkor a presbitérium is kivonul teljes létszámban, de segítenek a nők, gyerekek is, az emberek közügynek tekintik, hiszen mindenkinek vannak itt ősei. Tervezik, hogy további szemétgyűjtő és -égető területeket jelölnek ki, ugyanakkor havonta egy-egy személy végigjárja majd a temetőt, a megszáradt virágokat, koszorúkat, szemetet összegyűjti, megsemmisíti. Most az önkormányzat is melléjük állt, a bokorvágóval látványos munkát végeztek olyan helyeken, ahol kézi erővel kevésbé hatékonyan lehet dolgozni.
A temető hátsó sarkában néhány sírkő fekszik. Turbák Zoltán polgármester és Szőcs Antal gondnok mutatja ezeket: traktorral szállították ide. Az az elképzelésük, hogy betontalapzatba állítanák és egy kis „sírkőtemetőt” hoznának létre. Keresik ennek a megfelelő helyet, mert a kiszemelt területet elvetették, ugyanis ott parkolnak vagy ott fordulnak meg a kisautókkal érkezők.
Koncz László tiszteletes is fontosnak tartja, hogy a földbe süllyedő sírköveket kiemeljék, megmentsék, és mintegy „bemutatkozóként” felállítsák. Azokat a köveket, amelyeket már hátraszállítottak, ott szeretnék felállítani, de még számos kidőlt kő van a temetőben, ezeket is kiemelnék és beszállítva, az út mellett sorban felállítanák.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro
Nagytakarítási akciót szerveztek a backamadarasi temetőben. A kedvező időjárásnak köszönhetően szép számban voltak jelen a helybéliek.
A temető tavaszi nagytakarítását már az év elején tervbe vette a presbitérium, ennek időpontjául április első hétvégéjét tűzte ki – mondta el bevezetőként Koncz László Ferenc református lelkész.
Hétvégén zúgott a láncfűrész, irtották a sövényt, a vadhajtásokat. Mások a sírokról leszedett száraz koszorúkat, a tavalyi kaszálásból ottmaradt szénát, a levágott ágakat égették el, vagy a földre dőlt, illetve elsüllyedt sírköveket próbálták kiemelni. A lelkész hozzátette: évente egyszer rendeznek nagytakarítást immár hat éve, ezt előre meghirdetik. Ilyenkor a presbitérium is kivonul teljes létszámban, de segítenek a nők, gyerekek is, az emberek közügynek tekintik, hiszen mindenkinek vannak itt ősei. Tervezik, hogy további szemétgyűjtő és -égető területeket jelölnek ki, ugyanakkor havonta egy-egy személy végigjárja majd a temetőt, a megszáradt virágokat, koszorúkat, szemetet összegyűjti, megsemmisíti. Most az önkormányzat is melléjük állt, a bokorvágóval látványos munkát végeztek olyan helyeken, ahol kézi erővel kevésbé hatékonyan lehet dolgozni.
A temető hátsó sarkában néhány sírkő fekszik. Turbák Zoltán polgármester és Szőcs Antal gondnok mutatja ezeket: traktorral szállították ide. Az az elképzelésük, hogy betontalapzatba állítanák és egy kis „sírkőtemetőt” hoznának létre. Keresik ennek a megfelelő helyet, mert a kiszemelt területet elvetették, ugyanis ott parkolnak vagy ott fordulnak meg a kisautókkal érkezők.
Koncz László tiszteletes is fontosnak tartja, hogy a földbe süllyedő sírköveket kiemeljék, megmentsék, és mintegy „bemutatkozóként” felállítsák. Azokat a köveket, amelyeket már hátraszállítottak, ott szeretnék felállítani, de még számos kidőlt kő van a temetőben, ezeket is kiemelnék és beszállítva, az út mellett sorban felállítanák.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro
2016. május 28.
Egykori kolozsvári portrék
Kolozsváron, a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében, Deák Ferenc „Egykori kolozsvári portrék” címmel igen figyelemre méltó közönség előtt megnyitotta dokumentumértékű kiállítását. Jelenleg az Amerikai Egyesült Államokban, New Yorkban élő fotóművész 1960 és 1965 közötti időszakban az Igazság napilap fotóriportere volt.
Amikor nem tudta elviselni a kommunista korszak „aranykorát,” kivándorolt. A lehetőségek hazájában bizonyította, a fotó nemzetközi nyelvét tökéletesen ismeri, amint a mostani látogatása alkalmával példa értékűen nyomatékosított. Kolozsvári munkásságának saját szavaival megfogalmazva: „egytízedét tárta az érdeklődők elé”. Analóg fotók hitelesen mutatják be azokat, akik a hajdani műtermébe betértek. A képek csoportosítása mesteri. Egy rámába került Valeriu L. Bologa professzor és Jancsó Elemér, professzor. 80 kép az akkori kor értelmiségének egy sajátos szegmentumát öleli fel. A kiállítás megnyitása alkalmából bevallotta, a baráti köre nagyon megritkult. Sokan elhalálozottak, de még többen Magyarországon, néhányan Erdélyben élnek. Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Művelődési Egyesület elnöke a kiállítást megnyitó beszédében kiemelte, Deák Ferenc New Yorkban lakik, de tulajdonképpen Kolozsváron él. A kolozsvári kiállításon a munkásságának, 10%-át mutatta be. Ezeknek a képeknek a negatívjait a Minerva Alapítványnak ajándékozta. A Deák- gyűjteményt digitalizálják, és közzéteszik a minerva.org.ro honlapon, ami a hozzáférési lehetőséget biztosít. Mint ismeretes, az Igazság és a Făclia fotóriportereinek, 1955 és 1993 közötti időszakban, készített fotóit, így a Deák Ferenc képeit is digitalizálják, a honlapon közlik. Tibori köszönetét fejezte ki, hogy a Minerva-házat választotta a kiállításához és az értékes adományért. A kiállított művészi portrék neves személyiségeket plasztikuson örökítenek. A teljesség igénye nélkül, sorolnék fel néhány személyiség nevét, akit megörökített a fotóművész: Horváth Béla, Rodica Popescu, Köllő Béla, Orosz Lujza, Albert Júlia színművészeket, Pálfi Mircea, Dózsa Mária, László Ferenc, Reisz Katalin az Igazság munkatársait, Ruha István hegedűművészt, Balogh Edgár, Fodor Sándor írókat, költőket- Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár.
Nem felejtette el a hazai tájakat
Deák Ferenc bevallotta, nem tudja elfelejteni a hazai tájakat. S nem felejtette el a román nyelvet sem. Interneten, nyomon követi az itteni életet. Minden érdekli, ami itt történik. Ebben segít a digitalizált felhasználási lehetőség. Nem állt szándékában, hogy kiállítsa a portrékat. Dokumentum jellegű kiállításnak tekinti, egy fajta társadalmi találkozásnak. A lényeg az, hogy munkásságát, minél többen megismerjék. Egy vergődő lélek képi nyelven való megnyilvánulását csodálhatja meg a látogató, amely ma már csak képi megnyilvánulásban található meg.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro
Kolozsváron, a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében, Deák Ferenc „Egykori kolozsvári portrék” címmel igen figyelemre méltó közönség előtt megnyitotta dokumentumértékű kiállítását. Jelenleg az Amerikai Egyesült Államokban, New Yorkban élő fotóművész 1960 és 1965 közötti időszakban az Igazság napilap fotóriportere volt.
Amikor nem tudta elviselni a kommunista korszak „aranykorát,” kivándorolt. A lehetőségek hazájában bizonyította, a fotó nemzetközi nyelvét tökéletesen ismeri, amint a mostani látogatása alkalmával példa értékűen nyomatékosított. Kolozsvári munkásságának saját szavaival megfogalmazva: „egytízedét tárta az érdeklődők elé”. Analóg fotók hitelesen mutatják be azokat, akik a hajdani műtermébe betértek. A képek csoportosítása mesteri. Egy rámába került Valeriu L. Bologa professzor és Jancsó Elemér, professzor. 80 kép az akkori kor értelmiségének egy sajátos szegmentumát öleli fel. A kiállítás megnyitása alkalmából bevallotta, a baráti köre nagyon megritkult. Sokan elhalálozottak, de még többen Magyarországon, néhányan Erdélyben élnek. Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Művelődési Egyesület elnöke a kiállítást megnyitó beszédében kiemelte, Deák Ferenc New Yorkban lakik, de tulajdonképpen Kolozsváron él. A kolozsvári kiállításon a munkásságának, 10%-át mutatta be. Ezeknek a képeknek a negatívjait a Minerva Alapítványnak ajándékozta. A Deák- gyűjteményt digitalizálják, és közzéteszik a minerva.org.ro honlapon, ami a hozzáférési lehetőséget biztosít. Mint ismeretes, az Igazság és a Făclia fotóriportereinek, 1955 és 1993 közötti időszakban, készített fotóit, így a Deák Ferenc képeit is digitalizálják, a honlapon közlik. Tibori köszönetét fejezte ki, hogy a Minerva-házat választotta a kiállításához és az értékes adományért. A kiállított művészi portrék neves személyiségeket plasztikuson örökítenek. A teljesség igénye nélkül, sorolnék fel néhány személyiség nevét, akit megörökített a fotóművész: Horváth Béla, Rodica Popescu, Köllő Béla, Orosz Lujza, Albert Júlia színművészeket, Pálfi Mircea, Dózsa Mária, László Ferenc, Reisz Katalin az Igazság munkatársait, Ruha István hegedűművészt, Balogh Edgár, Fodor Sándor írókat, költőket- Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár.
Nem felejtette el a hazai tájakat
Deák Ferenc bevallotta, nem tudja elfelejteni a hazai tájakat. S nem felejtette el a román nyelvet sem. Interneten, nyomon követi az itteni életet. Minden érdekli, ami itt történik. Ebben segít a digitalizált felhasználási lehetőség. Nem állt szándékában, hogy kiállítsa a portrékat. Dokumentum jellegű kiállításnak tekinti, egy fajta társadalmi találkozásnak. A lényeg az, hogy munkásságát, minél többen megismerjék. Egy vergődő lélek képi nyelven való megnyilvánulását csodálhatja meg a látogató, amely ma már csak képi megnyilvánulásban található meg.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro
2016. június 16.
A Szent László Társaság (1861) és Rend
Hit, haza, család, nemzet
Színes, látványos ünnepség helyszíne volt tavaly júniusban a nyárád- szentlászlói gótikus unitárius templom, amelyben a Szent László Társaság (1861) és Rend két új lovagot avatott: a Dél-Amerikában élő Honfi János mérnököt, valamint Koncz László Ferenc backamadarasi-szentlászlói református lelkészt. Felavatása nyomán Erdélyben is létrejött a rend törzsszéke. Június 12-én, vasárnap a backamadarasi református templomban 11 apródot avattak.
– A szervezet történetéről vitéz Imre László helyettes főkapitányt kérdeztem, aki az európai törzsszéktartó. Emellett a főszéktartó tisztséget is betölti, ami azzal a feladattal jár, hogy adminisztratív szempontból a több kontinensre kiterjedő, 300 tagot számláló rendet összefogja.
– Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc után – az osztrák elnyomás tetőfokán – a szabadságharc résztvevőin kívül, akik a megtorlástól féltek, az uralkodó osztály, az arisztokrácia jeles képviselői közül is sokan elmenekültek az országból a Habsburg önkényuralom elől, mert nem tudtak megbékélni az új viszonyokkal. A menekültek Magyarország határain kívül vagy a tengerentúl telepedtek le. 1861-re a migrációban élőknek – immár gyermekes szülőkként – szükségük volt magyar papra, tanítóra, hogy utódaik ne vesszenek el a nemzet számára, mivel csak ideiglenesnek tekintették a menekülti állapotot.
Gróf Károlyi István a szent király tiszteletére erős egyházi (római katolikus) kötődéssel megalapította a Szent László Társulatot, amelyet minden megyéspüspök támogatott. Szcitovszky János esztergomi hercegprímás a pápai széktől kért engedélyt, és 1863-ra IX. Pius pápa "breve" kibocsátásával ismerte el a Szent László Társulatot. Fővédnöke a mindenkori székesfehérvári püspök lett. Rendszeresen közgyűlést tartottak, és írásban is közölték a társulat működésével kapcsolatos eseményeket, adatokat, s ez a mai napig fennmaradt.
– Melyek voltak a kezdeti célok?
– A nemzettudat erősítésén, a hagyományok ápolásán túl a karitatív tevékenységen volt a hangsúly. A tagok adományokkal támogatták a szervezetet, s ebből a rászorulóknak, elsősorban a határokon kívüli magyaroknak biztosították a lelkészt, egyházi könyveket, hogy önazonosságukat megőrizhessék. Ebben az időben leginkább a Moldvában, Havasalföldön és Bukovinában élőknek volt szüksége a támogatásra. 1919 után a határokon túl rekedt magyaroknak nyújtottak támogatást.
1940-ben a kormány kezdeményezésére létrehozták a Szent László Emlékbizottságot 40 taggal, amelynek József főherceg volt a vezetője, hogy a névadó lovagkirály halálának 900. évfordulójáról országos ünnepség keretében emlékezzenek meg. A készülődésnek a háború vetett véget. Az összeomlás után a tagok közül sokan külföldre, Németországba kerültek, onnan pedig a világ minden tájára. 1953-ban, amikor már érezni lehetett a németországi gazdasági fellendülést, a hasonló érdeklődésű arisztokraták, értelmiségiek kezdtek azon gondolkodni, hogy a korábbi szervezeteiket újra kellene éleszteni. Így jött létre a Szent László Társaság (1861) és Rend.
– Kicsit bonyolult a megnevezése.
– Valóban az, de így vettük át a Szent Lászlóról elnevezett szerveződések egyesülése után. Mindszenty hercegprímás javaslatára a társaság a szent lovagkirály tiszteleté-re lovagrendi jelleget vett fel. Rendi jegyeink a fehér lovagköpeny meggypiros gallérral és béléssel. Engem még bárddal avattak, ahogy Szent László tette a lovagjaival, az új tagokat ma már pallossal avatjuk.
– Kikből áll manapság a rend, és mit tekint feladatának?
– Elsősorban olyan személyekből, akik nem politikában, hanem nemzetben gondolkoznak, akik a keresztény erkölcs és hagyomány hívei, fontos számukra a haza, a család, a nemzeti függetlenség és jogegyenlőség védelme, akik szükségesnek tartják a jótékonyságot, nehéz helyzetben levő nemzettársaink megsegítését. Karitatív tevékenységünk keretében az utóbbi időben segítséget nyújtottunk Kárpátalján, Ungváron, ahol a katolikus egyházközség 80 magyar idős embernek biztosít napi egyszeri meleg ételt. A budapesti Szent István- bazilikát hosszú éveken át tatarozták kívül-belül. A felújítási munka támogatását monsignore Vargha Gábor kezdte meg az 1990-es évek elején, amikor a kommunista rendszer bukását követően hazatérhetett, az évenkénti segélyt halála után én adtam át, és szervezetünk neve olvasható a jelentős adományozók emléktábláján. Jelenleg Erdély felé fordult a figyelmünk, s a közelmúltban hozzájárultunk a nyárádszentimrei templom, az iskola és az óvoda felújításához, segítjük azokat, akik megmentik a műemlék templomokat, őrzik a néphagyományokat, a népviseletet.
– Hol élnek a rend tagjai?
– Nagyszámú tagság él Ausztráliában, az AEÁ-ban Cleveland környékén, Ohióban, Kanadában, Dél- Amerikában. Magyarországon a kommunista rendszer betiltotta a rend működését, majd Szent László Társaság néven indult újra, és 1965-ben Németországban Szent László Társulat néven jegyezték be. Korábbi vezetői fokozatosan kihaltak. Az utolsó, monsignore vitéz Vargha Gábor tábori papként került Németországba, ahol a michelfeldi ezeréves kolostor papjaként szolgált haláláig. Mivel rendelkezésére állt egy ház a kolostoron kívül, lehetőség nyílt arra, hogy azon a helyen a Szent László Társaság tagjai összegyűljenek. 1954-ben az aacheni dóm magyar kápolnájában, amelyet Nagy Lajos király rendezett be, összejövetelt tartottak, ünnepélyesen újjáalakították a Szent László Társaságot, ami összeolvadt az Emlékbizottsággal.
Magam is erdélyi származású vagyok, 1984-ben kerültem Nürnbergbe. Édesapám Vajdahunyadon született 1917-ben, nagyapám ott volt polgármester, de 1919- ben kitoloncolták a családot. Nürnbergben kerültem kapcsolatba monsignore Vargha Gáborral, aki 1994-ben felvett a Vitézi Rendbe, majd 1996-ban a Szent László Társaság (1861) és Rendbe. A rendszerváltást követően Magyarországon is széktartóság jött létre, amelynek hosszú évek óta vitéz Bozó József a tartományfőnöke. Bár a rend eszmei székhelye az aacheni kápolna, ahol Szent László csontereklyéi is láthatók, a központi irattár és kincstár Magyarországon van. Az 1966-ban elfogadott rendi szabályzat az elnöki cím helyett bevezette a főkapitány címet, és előírta, hogy minden arra érdemes tagot lovaggá avassanak.
– Hogyan lehet valaki a rend tagja?
– Két ajánlás alapján, amelyet olyan személyek tehetnek, akik legalább két éve tagjai a szervezetnek, és az általuk javasolt személyért felelősséget vállalnak. Koncz László Ferenc lelkész felavatásával megnyitottuk az erdélyi főszéket, korábban visszavonulásáig Tempfli József néhai római katolikus megyéspüspök volt az egyetlen tagja.
– Mi a kötelessége a rendtagnak?
– Először is lojálisnak kell lennie a rendhez. Napjainkban gomba módra nőnek ki az állovagrendek, anélkül, hogy megfelelő történelmi hátterük lenne, amit sajnálatosnak tartunk. Az ellen viszont nincs kifogásunk, hogy lovagi ruhába öltözve különböző rendezvényeken harci játékokat folytassanak, mert azt hagyományőrzésnek tekintjük. Ami a tagságunkat illeti, azok, akik nem az elveinknek megfelelő magatartást tanúsítanak, a főkapitány javaslatára kizárhatók.
– Lehet-e közvetlenül segítségért folyamodni a rendhez, vagy ez bizonyos feltételekhez kötött? Melyek a legközelebbi célok Erdélyben?
– A saját tájékozódásunk alapján nyújtott adományok mellett az arra érdemes szervezetek kérését is megvizsgáljuk, és ha megalapozott, akkor támogatjuk. Az utóbbi időben mind Erdélyben, mind Kárpátalján iskolákat, egyházi szervezésű táborokat is támogattunk.
A célokat illetően, mivel az idén több lovagot avattunk Budapesten, jövőben Erdélyben tervezzük a lovagavatást, és szeretnénk az újonnan létrejött apródintézményt is bővíteni. Hosszú távú célunk, hogy Erdélyben is megerősödjön a létszám, s a Székelyföldet és a többi területet is átfogva kialakuljon egy törzsszék, hiszen helyből jobban áttekinthető, hogy hol, kit, miért érdemes támogatni.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
Hit, haza, család, nemzet
Színes, látványos ünnepség helyszíne volt tavaly júniusban a nyárád- szentlászlói gótikus unitárius templom, amelyben a Szent László Társaság (1861) és Rend két új lovagot avatott: a Dél-Amerikában élő Honfi János mérnököt, valamint Koncz László Ferenc backamadarasi-szentlászlói református lelkészt. Felavatása nyomán Erdélyben is létrejött a rend törzsszéke. Június 12-én, vasárnap a backamadarasi református templomban 11 apródot avattak.
– A szervezet történetéről vitéz Imre László helyettes főkapitányt kérdeztem, aki az európai törzsszéktartó. Emellett a főszéktartó tisztséget is betölti, ami azzal a feladattal jár, hogy adminisztratív szempontból a több kontinensre kiterjedő, 300 tagot számláló rendet összefogja.
– Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc után – az osztrák elnyomás tetőfokán – a szabadságharc résztvevőin kívül, akik a megtorlástól féltek, az uralkodó osztály, az arisztokrácia jeles képviselői közül is sokan elmenekültek az országból a Habsburg önkényuralom elől, mert nem tudtak megbékélni az új viszonyokkal. A menekültek Magyarország határain kívül vagy a tengerentúl telepedtek le. 1861-re a migrációban élőknek – immár gyermekes szülőkként – szükségük volt magyar papra, tanítóra, hogy utódaik ne vesszenek el a nemzet számára, mivel csak ideiglenesnek tekintették a menekülti állapotot.
Gróf Károlyi István a szent király tiszteletére erős egyházi (római katolikus) kötődéssel megalapította a Szent László Társulatot, amelyet minden megyéspüspök támogatott. Szcitovszky János esztergomi hercegprímás a pápai széktől kért engedélyt, és 1863-ra IX. Pius pápa "breve" kibocsátásával ismerte el a Szent László Társulatot. Fővédnöke a mindenkori székesfehérvári püspök lett. Rendszeresen közgyűlést tartottak, és írásban is közölték a társulat működésével kapcsolatos eseményeket, adatokat, s ez a mai napig fennmaradt.
– Melyek voltak a kezdeti célok?
– A nemzettudat erősítésén, a hagyományok ápolásán túl a karitatív tevékenységen volt a hangsúly. A tagok adományokkal támogatták a szervezetet, s ebből a rászorulóknak, elsősorban a határokon kívüli magyaroknak biztosították a lelkészt, egyházi könyveket, hogy önazonosságukat megőrizhessék. Ebben az időben leginkább a Moldvában, Havasalföldön és Bukovinában élőknek volt szüksége a támogatásra. 1919 után a határokon túl rekedt magyaroknak nyújtottak támogatást.
1940-ben a kormány kezdeményezésére létrehozták a Szent László Emlékbizottságot 40 taggal, amelynek József főherceg volt a vezetője, hogy a névadó lovagkirály halálának 900. évfordulójáról országos ünnepség keretében emlékezzenek meg. A készülődésnek a háború vetett véget. Az összeomlás után a tagok közül sokan külföldre, Németországba kerültek, onnan pedig a világ minden tájára. 1953-ban, amikor már érezni lehetett a németországi gazdasági fellendülést, a hasonló érdeklődésű arisztokraták, értelmiségiek kezdtek azon gondolkodni, hogy a korábbi szervezeteiket újra kellene éleszteni. Így jött létre a Szent László Társaság (1861) és Rend.
– Kicsit bonyolult a megnevezése.
– Valóban az, de így vettük át a Szent Lászlóról elnevezett szerveződések egyesülése után. Mindszenty hercegprímás javaslatára a társaság a szent lovagkirály tiszteleté-re lovagrendi jelleget vett fel. Rendi jegyeink a fehér lovagköpeny meggypiros gallérral és béléssel. Engem még bárddal avattak, ahogy Szent László tette a lovagjaival, az új tagokat ma már pallossal avatjuk.
– Kikből áll manapság a rend, és mit tekint feladatának?
– Elsősorban olyan személyekből, akik nem politikában, hanem nemzetben gondolkoznak, akik a keresztény erkölcs és hagyomány hívei, fontos számukra a haza, a család, a nemzeti függetlenség és jogegyenlőség védelme, akik szükségesnek tartják a jótékonyságot, nehéz helyzetben levő nemzettársaink megsegítését. Karitatív tevékenységünk keretében az utóbbi időben segítséget nyújtottunk Kárpátalján, Ungváron, ahol a katolikus egyházközség 80 magyar idős embernek biztosít napi egyszeri meleg ételt. A budapesti Szent István- bazilikát hosszú éveken át tatarozták kívül-belül. A felújítási munka támogatását monsignore Vargha Gábor kezdte meg az 1990-es évek elején, amikor a kommunista rendszer bukását követően hazatérhetett, az évenkénti segélyt halála után én adtam át, és szervezetünk neve olvasható a jelentős adományozók emléktábláján. Jelenleg Erdély felé fordult a figyelmünk, s a közelmúltban hozzájárultunk a nyárádszentimrei templom, az iskola és az óvoda felújításához, segítjük azokat, akik megmentik a műemlék templomokat, őrzik a néphagyományokat, a népviseletet.
– Hol élnek a rend tagjai?
– Nagyszámú tagság él Ausztráliában, az AEÁ-ban Cleveland környékén, Ohióban, Kanadában, Dél- Amerikában. Magyarországon a kommunista rendszer betiltotta a rend működését, majd Szent László Társaság néven indult újra, és 1965-ben Németországban Szent László Társulat néven jegyezték be. Korábbi vezetői fokozatosan kihaltak. Az utolsó, monsignore vitéz Vargha Gábor tábori papként került Németországba, ahol a michelfeldi ezeréves kolostor papjaként szolgált haláláig. Mivel rendelkezésére állt egy ház a kolostoron kívül, lehetőség nyílt arra, hogy azon a helyen a Szent László Társaság tagjai összegyűljenek. 1954-ben az aacheni dóm magyar kápolnájában, amelyet Nagy Lajos király rendezett be, összejövetelt tartottak, ünnepélyesen újjáalakították a Szent László Társaságot, ami összeolvadt az Emlékbizottsággal.
Magam is erdélyi származású vagyok, 1984-ben kerültem Nürnbergbe. Édesapám Vajdahunyadon született 1917-ben, nagyapám ott volt polgármester, de 1919- ben kitoloncolták a családot. Nürnbergben kerültem kapcsolatba monsignore Vargha Gáborral, aki 1994-ben felvett a Vitézi Rendbe, majd 1996-ban a Szent László Társaság (1861) és Rendbe. A rendszerváltást követően Magyarországon is széktartóság jött létre, amelynek hosszú évek óta vitéz Bozó József a tartományfőnöke. Bár a rend eszmei székhelye az aacheni kápolna, ahol Szent László csontereklyéi is láthatók, a központi irattár és kincstár Magyarországon van. Az 1966-ban elfogadott rendi szabályzat az elnöki cím helyett bevezette a főkapitány címet, és előírta, hogy minden arra érdemes tagot lovaggá avassanak.
– Hogyan lehet valaki a rend tagja?
– Két ajánlás alapján, amelyet olyan személyek tehetnek, akik legalább két éve tagjai a szervezetnek, és az általuk javasolt személyért felelősséget vállalnak. Koncz László Ferenc lelkész felavatásával megnyitottuk az erdélyi főszéket, korábban visszavonulásáig Tempfli József néhai római katolikus megyéspüspök volt az egyetlen tagja.
– Mi a kötelessége a rendtagnak?
– Először is lojálisnak kell lennie a rendhez. Napjainkban gomba módra nőnek ki az állovagrendek, anélkül, hogy megfelelő történelmi hátterük lenne, amit sajnálatosnak tartunk. Az ellen viszont nincs kifogásunk, hogy lovagi ruhába öltözve különböző rendezvényeken harci játékokat folytassanak, mert azt hagyományőrzésnek tekintjük. Ami a tagságunkat illeti, azok, akik nem az elveinknek megfelelő magatartást tanúsítanak, a főkapitány javaslatára kizárhatók.
– Lehet-e közvetlenül segítségért folyamodni a rendhez, vagy ez bizonyos feltételekhez kötött? Melyek a legközelebbi célok Erdélyben?
– A saját tájékozódásunk alapján nyújtott adományok mellett az arra érdemes szervezetek kérését is megvizsgáljuk, és ha megalapozott, akkor támogatjuk. Az utóbbi időben mind Erdélyben, mind Kárpátalján iskolákat, egyházi szervezésű táborokat is támogattunk.
A célokat illetően, mivel az idén több lovagot avattunk Budapesten, jövőben Erdélyben tervezzük a lovagavatást, és szeretnénk az újonnan létrejött apródintézményt is bővíteni. Hosszú távú célunk, hogy Erdélyben is megerősödjön a létszám, s a Székelyföldet és a többi területet is átfogva kialakuljon egy törzsszék, hiszen helyből jobban áttekinthető, hogy hol, kit, miért érdemes támogatni.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
2016. augusztus 24.
Fejlesztik a Székely Nemzeti Múzeumot
A Sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum fejlesztési tervét és annak gazdasági-műszaki mutatóit fogadta el Kovászna megye Tanácsa tegnapi rendkívüli ülésén. A dokumentumokat pályázat keretében ma benyújtják a Gyulafehérvári Központi Fejlesztési Régió Ügynökségére.
Az ülésen Tamás Sándor tanácselnök elmondta, az elmúlt európai uniós gazdasági ciklusban már benyújtották a múzeum korszerűsítését célzó pályázatot, azt kedvezően bírálták el, ám nem jutott rá pénz. Most naprakész állapotba hozták a pályázatot, és ebben az új ciklusban is pályáznak. A közel 22 millió lej összértékű tervben a 2 százalékos önrész és az Európai Unióval el nem számolható költségek 4 millió lejt tesznek ki.
Az elnök két vaskos kötetet kitevő pályázati iratcsomót is bemutatott, további alátámasztásként Potsa József, Háromszék, Daniel Gábor, Udvarhely és Mikó Mihály Csík vármegye főispánjának a múzeumalapítást követő időszakban a székely nemzethez intézett felhívását is ismertette: „Az özv. Cserey Jánosné által alapított »Székely nemzeti muzeum« Sepsi-Szentgyörgyön elhelyezve, ma már a székely nemzet birtokában van. Ezért a muzeumért szólunk hozzátok, székelyek! Kincs van birtokunkban, mely közös mindnyájunké. Letétetett alapköve egy culturalis intézménynek, mely a műemlékek összeszerzése s az utókor számára való kegyeletes megőrzés által megbecsülhetetlen kincstárát fogja képezni a székely nemzeti művelődésnek, a székely nép történeti fejlődésének. A székely nép, mely hazai történelmünkben oly kiváló szerepet játszott, melynek a letűnt kor lapjain annyi nevezetes eseményekkel van összekötve élete, saját kebelén fogja megőrizni a múlt emlékeit a késő utódok számára. A régi kor emlékei összekötik az elmúlt idők történelmét a jelennel; csak úgy tudunk jól élni a jelennek, ha ismerjük a múltat. Egy ilyen összekötő híd a székely nemzet múltja és jelene között: a múzeum.” A tegnapi ülés résztvevői egyöntetűen megszavazták az előterjesztést. Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója lapunknak elmondta, a Kós Károly által tervezett százéves Sepsiszentgyörgyi épületegyüttes felújítására pályáznak, a 21. századnak megfelelő látogatóbarát múzeumot akarnak kialakítani. Ehhez hozzá tartozik a főépület, a két múzeumőri lakás, a kazánház és a park. Kiemelte, a felújítás elképzelhetetlen a szomszédos telek bevonása nélkül. Az adminisztratív részleg az igazgatói irodával együtt átköltözik az egykori szalámigyár épületébe, helyén, a múzeumőri lakásban játékkiállítást rendeznek be és múzeumpedagógiai foglalkozásokat tartanak. A másik múzeumőri lakás megmArad természetrajzi pavilonnak. A főépület tornyát megnyitják a látogatók előtt. A turista tudjon felmenni, onnan körülnézni, és egy kávét elfogyasztani – mondta az igazgató. A parkba szökőkutat terveznek, szobrokat nagyjainknak, mint az alapító Vasady Nagy Gyulának, dr. László Ferenc és Csutak Vilmos múzeumőröknek, továbbá éjszakai világítást, a múzeumkerti koncerteknek amfiteátrumot. Megoldják a csatornázást, kicserélik a teljes épületgépészeti rendszert. Magának a múzeumnak új, logikus beosztást szánnak. A református kopjafatározó mintájára katolikus síremlékeknek is szeretnének hasonlót kialakítani. Kós Károly is ezt álmodta meg, a Tolerancia Teremben a kis kápolna a katolikus világot képviseli, a Bartók Terem a református templombelsőt mintázza – magyarázta Vargha Mihály. Múzeumi boltot fognak kialakítani. Tíz év alatt ötven kiadványuk van, azokat árulják, továbbá emléktárgyakat, például a szkíta kard mását. Bevételeik 90 százalékát a jegyeladás teszi ki, 10 százalék a könyvekből folyik be. Ezen az arányon is szeretnének változtatni.
Az igazgató reméli, az angyal elhozza a jó hírt, hogy nyer a pályázat, utána meg lehet hirdetni a versenytárgyalást a kivitelezésre. A közbeszerzési eljárás jó esetben fél, rosszabb esetben egész évet vesz igénybe, utána két év áll rendelkezésre a kivitelezésre.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A Sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum fejlesztési tervét és annak gazdasági-műszaki mutatóit fogadta el Kovászna megye Tanácsa tegnapi rendkívüli ülésén. A dokumentumokat pályázat keretében ma benyújtják a Gyulafehérvári Központi Fejlesztési Régió Ügynökségére.
Az ülésen Tamás Sándor tanácselnök elmondta, az elmúlt európai uniós gazdasági ciklusban már benyújtották a múzeum korszerűsítését célzó pályázatot, azt kedvezően bírálták el, ám nem jutott rá pénz. Most naprakész állapotba hozták a pályázatot, és ebben az új ciklusban is pályáznak. A közel 22 millió lej összértékű tervben a 2 százalékos önrész és az Európai Unióval el nem számolható költségek 4 millió lejt tesznek ki.
Az elnök két vaskos kötetet kitevő pályázati iratcsomót is bemutatott, további alátámasztásként Potsa József, Háromszék, Daniel Gábor, Udvarhely és Mikó Mihály Csík vármegye főispánjának a múzeumalapítást követő időszakban a székely nemzethez intézett felhívását is ismertette: „Az özv. Cserey Jánosné által alapított »Székely nemzeti muzeum« Sepsi-Szentgyörgyön elhelyezve, ma már a székely nemzet birtokában van. Ezért a muzeumért szólunk hozzátok, székelyek! Kincs van birtokunkban, mely közös mindnyájunké. Letétetett alapköve egy culturalis intézménynek, mely a műemlékek összeszerzése s az utókor számára való kegyeletes megőrzés által megbecsülhetetlen kincstárát fogja képezni a székely nemzeti művelődésnek, a székely nép történeti fejlődésének. A székely nép, mely hazai történelmünkben oly kiváló szerepet játszott, melynek a letűnt kor lapjain annyi nevezetes eseményekkel van összekötve élete, saját kebelén fogja megőrizni a múlt emlékeit a késő utódok számára. A régi kor emlékei összekötik az elmúlt idők történelmét a jelennel; csak úgy tudunk jól élni a jelennek, ha ismerjük a múltat. Egy ilyen összekötő híd a székely nemzet múltja és jelene között: a múzeum.” A tegnapi ülés résztvevői egyöntetűen megszavazták az előterjesztést. Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója lapunknak elmondta, a Kós Károly által tervezett százéves Sepsiszentgyörgyi épületegyüttes felújítására pályáznak, a 21. századnak megfelelő látogatóbarát múzeumot akarnak kialakítani. Ehhez hozzá tartozik a főépület, a két múzeumőri lakás, a kazánház és a park. Kiemelte, a felújítás elképzelhetetlen a szomszédos telek bevonása nélkül. Az adminisztratív részleg az igazgatói irodával együtt átköltözik az egykori szalámigyár épületébe, helyén, a múzeumőri lakásban játékkiállítást rendeznek be és múzeumpedagógiai foglalkozásokat tartanak. A másik múzeumőri lakás megmArad természetrajzi pavilonnak. A főépület tornyát megnyitják a látogatók előtt. A turista tudjon felmenni, onnan körülnézni, és egy kávét elfogyasztani – mondta az igazgató. A parkba szökőkutat terveznek, szobrokat nagyjainknak, mint az alapító Vasady Nagy Gyulának, dr. László Ferenc és Csutak Vilmos múzeumőröknek, továbbá éjszakai világítást, a múzeumkerti koncerteknek amfiteátrumot. Megoldják a csatornázást, kicserélik a teljes épületgépészeti rendszert. Magának a múzeumnak új, logikus beosztást szánnak. A református kopjafatározó mintájára katolikus síremlékeknek is szeretnének hasonlót kialakítani. Kós Károly is ezt álmodta meg, a Tolerancia Teremben a kis kápolna a katolikus világot képviseli, a Bartók Terem a református templombelsőt mintázza – magyarázta Vargha Mihály. Múzeumi boltot fognak kialakítani. Tíz év alatt ötven kiadványuk van, azokat árulják, továbbá emléktárgyakat, például a szkíta kard mását. Bevételeik 90 százalékát a jegyeladás teszi ki, 10 százalék a könyvekből folyik be. Ezen az arányon is szeretnének változtatni.
Az igazgató reméli, az angyal elhozza a jó hírt, hogy nyer a pályázat, utána meg lehet hirdetni a versenytárgyalást a kivitelezésre. A közbeszerzési eljárás jó esetben fél, rosszabb esetben egész évet vesz igénybe, utána két év áll rendelkezésre a kivitelezésre.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. szeptember 22.
Beszerveznének engem is (Egy megfigyelt család /24.)
A Securitate eredményesnek minősíthető munkájához hatékony, megbízható informátorok kellettek. Ezekből azonban kevés volt, mert tanult, intelligens és önleplezéshez tartósan értő „munkatárs” (együttműködő) csak ritkán akadt. Aranyat ért az a sikerrel megkörnyékezett személy, aki politikai elítéltként szabadult a börtönből, és nem volt elég türelme a kezdeti mellőzést és anyagi nehézségeket a jobb jövő reményében elviselni. Mert ilyen is akadt, és a megbízhatóságot, együttérzést megjátszva hozta veszélyes helyzetbe embertársait.
Annak ellenére, hogy a legtöbb rám állított ügynök és forrás azt jelentette rólam, hogy zárkózott, otthoni látogatót nem fogadó, magányos és politikai témákat messze elkerülő ember vagyok, mégis megpróbáltak beszervezni a nyolcvanas évek elején. Így aztán azt is tudom – saját tapasztalatból –, hogyan környékezik meg az embert. Azonban nem a legalkalmasabb utat választották, mert egy nálam jóval fiatalabb és azonnal felismerhetően tapasztalatlan szekust küldtek hozzám (lehetséges, hogy csupán gyakorlati vizsgatétel voltam számára). Kellemetlenséget azonban tudott okozni. Miután már az első beszélgetések során kiderült, hogy fölösleges bármilyen csalit bevetni, elkezdett a munkahelyemen hívogatni. Ha a hivatali telefont valamelyik munkatársam vette fel, rögtön gyanakodni kezdett az ismeretlen hang hallatán, és lehetséges, hogy gyanakvását mással is megosztotta. Aztán egy délelőtt a Securitate mindenki által ismert székházába hivatott. Megsétáltatott társaságában a főtéren, amikor a legtöbben korzóztak. Sőt, még a László Ferenc utca egyik négyemeletes épületébe is el kellett mennem vele, egy titkos lakásba. Mindez – miközben a dossziémból elolvasottak alapján hol erről, hol arról faggatott – egyértelműen a lejáratásomra szolgált. Mivel a rettegett Securitate embereit általában ismerték, azt hihették az ismerőseim, hogy nekik dolgozom. De azért megpróbálkozott kecsegtetni némely, e „munkából” származó előnnyel is. Csak egyikről a néhány efféle ajánlat közül, hogy ez emberfajta primitívségét elképzelhessük. Ekkoriban – bár még nem váltam el az első feleségemtől – elköltöztem közös lakásunkból, és volt barátnőm. Tudva ezt a szekus, felajánlotta – féltékeny természetemre alapozva –, hogy megfigyelik, nem csal-e meg engem? Arról nem is beszélve, hogy az akkori Vörös bárban (a Csíki utca sarkán) – amely intenzív lehallgatásokra volt berendezve – szánt nekem is állami alapból fizetett törzshelyet. Mintegy két-három hónap után végleg felhagyott a próbálkozással. A megfigyelési anyagomban nincs utalás erre a történetre. De találtam Csaba öcsém anyagában rá vonatkozót (kép), amelyből az tűnik ki, hogy börtönévei alatt nem szervezték be és nem is állítottak rá senkit (ez nem igaz) megfigyelésére.
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A Securitate eredményesnek minősíthető munkájához hatékony, megbízható informátorok kellettek. Ezekből azonban kevés volt, mert tanult, intelligens és önleplezéshez tartósan értő „munkatárs” (együttműködő) csak ritkán akadt. Aranyat ért az a sikerrel megkörnyékezett személy, aki politikai elítéltként szabadult a börtönből, és nem volt elég türelme a kezdeti mellőzést és anyagi nehézségeket a jobb jövő reményében elviselni. Mert ilyen is akadt, és a megbízhatóságot, együttérzést megjátszva hozta veszélyes helyzetbe embertársait.
Annak ellenére, hogy a legtöbb rám állított ügynök és forrás azt jelentette rólam, hogy zárkózott, otthoni látogatót nem fogadó, magányos és politikai témákat messze elkerülő ember vagyok, mégis megpróbáltak beszervezni a nyolcvanas évek elején. Így aztán azt is tudom – saját tapasztalatból –, hogyan környékezik meg az embert. Azonban nem a legalkalmasabb utat választották, mert egy nálam jóval fiatalabb és azonnal felismerhetően tapasztalatlan szekust küldtek hozzám (lehetséges, hogy csupán gyakorlati vizsgatétel voltam számára). Kellemetlenséget azonban tudott okozni. Miután már az első beszélgetések során kiderült, hogy fölösleges bármilyen csalit bevetni, elkezdett a munkahelyemen hívogatni. Ha a hivatali telefont valamelyik munkatársam vette fel, rögtön gyanakodni kezdett az ismeretlen hang hallatán, és lehetséges, hogy gyanakvását mással is megosztotta. Aztán egy délelőtt a Securitate mindenki által ismert székházába hivatott. Megsétáltatott társaságában a főtéren, amikor a legtöbben korzóztak. Sőt, még a László Ferenc utca egyik négyemeletes épületébe is el kellett mennem vele, egy titkos lakásba. Mindez – miközben a dossziémból elolvasottak alapján hol erről, hol arról faggatott – egyértelműen a lejáratásomra szolgált. Mivel a rettegett Securitate embereit általában ismerték, azt hihették az ismerőseim, hogy nekik dolgozom. De azért megpróbálkozott kecsegtetni némely, e „munkából” származó előnnyel is. Csak egyikről a néhány efféle ajánlat közül, hogy ez emberfajta primitívségét elképzelhessük. Ekkoriban – bár még nem váltam el az első feleségemtől – elköltöztem közös lakásunkból, és volt barátnőm. Tudva ezt a szekus, felajánlotta – féltékeny természetemre alapozva –, hogy megfigyelik, nem csal-e meg engem? Arról nem is beszélve, hogy az akkori Vörös bárban (a Csíki utca sarkán) – amely intenzív lehallgatásokra volt berendezve – szánt nekem is állami alapból fizetett törzshelyet. Mintegy két-három hónap után végleg felhagyott a próbálkozással. A megfigyelési anyagomban nincs utalás erre a történetre. De találtam Csaba öcsém anyagában rá vonatkozót (kép), amelyből az tűnik ki, hogy börtönévei alatt nem szervezték be és nem is állítottak rá senkit (ez nem igaz) megfigyelésére.
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. október 4.
Tizenhárom év a Szabadságnál, tizenhárom év távlatából
Dózsa Sándor: „Elégtétel számomra, hogy ezt az életpróbát teljesíteni tudtam”
FOLYTATÁS OKTÓBER 1-JEI LAPSZÁMUNKBÓL
– Aztán szépen lassan elkezdtek „beszivárogni” a fiatalok is az új laphoz, a jelenlegiek közül például Újvári Ildikó, Székely Kriszta, és persze a Campusosok is akkortájt érkeztek a szerkesztőségbe. Milyenek voltak az első lépések?
– Újvárinak könnyű volt a besimulása, mint jogász, úgymond átvette a korábbi jogász munkakörét. Azelőtt Podhrádszky László intézte a jogi rovatot, csak amikor elkerült parlamenti képviselőnek, már nem tudott ezzel foglalkozni. Külön rovatként működött az olvasókkal való kapcsolattartás, a levelezések miatt ez nagyon erős volt akkoriban. Újvári Ildikó egybevonta ezt a két pólust, és jól is csinálta. Kriszta is nagyon ügyesen besimult, előbb korrektorként dolgozott a nyomdában, aztán később bekerült a szerkesztőségbe. Jó néhányszor hazakísértem; a Szentegyház utcában lakott, és én többnyire megvártam, hogy ne kelljen egyedül mennie, akkor már nem biztosítottak szolgálati autót. Mindig is nagyon tiszteltem és tisztelem, szimpatikus ember. Hiányolom, hogy mostanában keveset ír, vezércikket inkább, szívesen olvasom az írásait.
– Az egykori Campus-szerkesztők közül a legtöbben szívesen emlékeznek vissza azokra az évekre, amikor hétről hétre összeállították a diákmellékletet a Szabadságnál, s még ha nem is maradtak mind ezen a pályán, büszkeséggel nyugtázzák, hogy anno ők is Campusoztak, meghatározó élmény volt tehát a számukra. A kezdeményezők, Branea Róbert és Tibori Szabó Zoltán mellett érdemes megemlíteni ebben a tekintetben Balló Áron nevét, aki később főszerkesztője volt a Szabadságnak, valamint a Horváth Istvánét, a Magyari Tivadarét – folytathatnánk még a felsorolást, szerencsére mind a mai napig van utánpótlás. Kétségtelen, hogy egyfajta új szellemiséget vittek annak idején a szerkesztőség életébe, de nem is ragozom tovább a témát: hogyan csapódott ez le akkoriban, amikor még ön is ott dolgozott?
– Abban a szobában voltak, ahol a sportrovat működött, én pedig tisztafejként a szomszédos teremben olvastam az oldalakat. Nagyon szimpatikusak voltak, az a fiatalos beszédforma, a nevetések, úgy éreztem, új színt hoztak a szerkesztőségbe, valósággal a színfoltjai voltak, az emberi kapcsolatok tekintetében is. Elolvastam az anyagaikat, amelyek problémafelvetésükben és hangulatukban is egészen másnak tűntek, mint amit az újságíró kollégáktól megszoktunk, frissnek, újnak. Ez sokat jelentett, tisztelettel emlékezem vissza rájuk. Magyari nemrég meg is idézett valamelyik szövegében… Persze ők is „hibásak” voltak azért, hogy kedvesen fogadtuk, mert a szerkesztőségben jól érezték magukat, és látták, hogy a jelenlétük nincs a terhünkre. A szerkesztőség részéről Balló Áron foglalkozott velük. Szegény Áron, micsoda tragédia volt, hogy ilyen fiatalon elment…
– Meghatározó személyisége volt a szerkesztőségnek Barta Éva is, aki 1975-től dolgozott az Igazságnál, majd 2011-ben vonult nyugdíjba a Szabadságtól. Négy éve hunyt el, de azt hiszem, mindannyian őrizzük ott belül azokat a kedves mosolyokat, kellemes pillanatokat, jó szavakat, amelyeket tőle kaptunk.
– Ó, persze. Az egyik régebbi munkatársunk, Székely Pali nevezte el Évát a titkárnők gyöngyének. Végigment a folyosón, és elkiáltotta magát: gyűűűűlééés! Roppant jópofa asszonyka volt.
– Amellett, hogy a korábbi kollégák nyugdíjba mentek, és a világ gyakorlatilag száznyolcvan fokos fordulatot vett a különböző technikai újítások révén, az olvasási szokások is megváltoztak, amihez a Szabadságnak is alkalmazkodnia kellett. Ami a külalakot illeti, legutóbb 2007-ben történtek változások, és azóta is ezt a formátumot követjük. Hogyan látja, mennyire nevezhető sikeresnek ez a jelenlegi kinézet, történetesen az első oldal, illetve érdekelne az is, mi a véleménye a jelenlegi lapszerkesztésről?
– Már akkortájt is jeleztem nekik, hogy egy sablon bevezetésével a címoldal elveszti a mozgásképességét, az érdekességét. Mi még az Igazság idejében, aztán egy darabig a Szabadságnál is törekedtünk arra, hogy kerüljük az ismétléseket, igyekeztünk mindig más megoldást alkalmazni. A fejléc alatti háromhasábos kép bemerevíti az első oldalt, s mivel már nem volt megfelelő hely a vezércikknek, ezért elköltöztették a hármasra. Aztán vannak ezek az utalások, beharangozók, amelyek felhívják a figyelmet egy-két belső oldali anyagra. Ez viszont nem viszi a lapot. Összességében, a szerkesztés kapcsán úgy érzem, hogy nincs meg a kellő összhang az oldalak között, ez történetesen abból fakad, hogy a különböző oldalakat különböző emberek állítják össze. Hajdanában az Igazságnál a főszerkesztő-helyettes a teljes lapot átolvasta, a-tól zet-ig, a titkár ugyanígy, emiatt egységesebb volt a lap.
– „Két évtized távlatából visszatekintve örömmel tölt el a tudat, hogy a lap, amelyet a sorsfordító történelmi események közepette elindítottunk, kiállta az idő próbáját, teljesítette elképzeléseinket, és minden feltétele adott, hogy még sokáig szolgálja olvasói, magyar közösségünk érdekeit” – fejtette ki Sanyi bácsi a Visszapillantás című írásban. A cikk születése óta lassan hét év telt el, és ön továbbra is hűséges olvasónk. Mire kellene leginkább odafigyelni jelenleg, hogy a lap közben ahhoz a hagyományhoz is méltó legyen, amelyet önök annak idején, a kommunizmusban, a nehézségek közepette is ébren tartottak?
– Ez a lap, amit 1989 decemberében elindítottunk, és szerencsére jól startolt, továbbra is csak előre és a fejlődés irányába kell hogy változzon, ez a legfontosabb. Bár konkrét kapcsolatom már nincs a szerkesztőséggel, nagyon kötődöm a Szabadsághoz, ahogy az előző laphoz is kötődtem, hiszen ott tanultam a mesterséget, megoldani a problémákat, legyőzni az akadályokat. A mai fiatalok számára hihetetlenül hangzik, amikor elmondom, hogy szinte ötven évig dolgoztam ugyanazon a helyen. Elviselni az újságírás rabigáját, a rengeteg helyzetet, amelyeket nem lehetett előre látni, majd bekövetkeztek, megtalálni a megfelelő lépést, hogy ne történjék valami katasztrófa vagy baj – ez mind-mind benne volt ebben az ötven évben, és persze a családom is, amely folyamatosan mellettem állt, támogatta, segítette a maradásomat. A feleségemmel harminc évig dolgoztunk ugyanazon a munkahelyen, ott ismerkedtünk meg, ennek megvoltak az előnyei és a hátrányai is. Mindent egybevetve, elégtétel számomra, hogy ezt az életpróbát teljesíteni tudtam. Sajnálom, hogy az utóbbi évek kiütöttek, és már nem tudtam tevőlegesen is közreműködni a lapért. Nehéz az öregkor, de azért érje meg, tapasztalja meg...
– Köszönöm, és hát ki tudja, mit tartogat még nekem is ez a szakma... Beszéljünk Tibori Szabó Zoltánról, aki László Ferenc és Orbán Ferenc biztatására hagyta ott 1988-ban a Hűtő- és Élelmiszeripari Kutató- és Tervezőintézetet, az ICPIAF-ot, és „igazolt át” az Igazsághoz, majd egyik alapemberként volt jelen a Szabadság születésénél. Mind a mai napig fontos szerepet játszik a szerkesztőség és a lapot megjelentető Minerva Művelődési Egyesület életében, emellett még rengeteg mindennel foglalkozik, eredményesen. Hogyan jellemezné őt?
– A Tehnofrig volt főmérnöke, Tenkei Tibor barátom mesélt nekem Tiboriról, még azelőtt, hogy a szerkesztőségbe került volna. Csak szuperlatívuszokban beszélt, főleg azt hangsúlyozta, hogy ilyen értékes emberek vesznek el, mert nincs lehetőségük bizonyítani. Nagyon sajnáltam, amikor a Szekuritáte célkeresztjébe került, és megfigyelték, majd őrizetbe vették – ezekről a dolgokról csak később értesültem, akkoriban nem volt szabad kérdezősködni. 1989. december 22-én, amikor megérkezett, nem hangoskodott, nem nyilvánított véleményt, egyszerűen nekifogott, tett-vett, írt, és napokon belül pótolhatatlan pólusává vált a szerkesztőségnek. Aztán elment Magyarországra, és közbenjárt annak érdekében, hogy a Szabadság számítógépeket, telefonokat kapjon, szóval csomó apróságra kiterjedt a figyelme. Jó szervező, a munkához való hozzáállása pedig példátlan. Értékes és sokoldalú, olyan ember, aki feltalálja magát egy-egy kérdés megoldásában.
A jelenlegi romániai viszonyok között, 26 évvel a rendszerváltás után, amikor folyamatosan azzal szembesülünk, hogy elvették, visszaperelték, újra perelik, szinte elképzelhetetlen, amit a Jókai utcai épület visszaszerzéséért sikerült tennie. Pedig megtette, szép csendesen, finoman, nem verte nagydobra, és lám, milyen szép eredményt ért el. Nagyon tisztelem, a tevékenységét látva sokszor mondtam már magamban: szerencséje a Szabadságnak, hogy van Tibori.
FERENCZ ZSOLT Szabadság (Kolozsvár)
Dózsa Sándor: „Elégtétel számomra, hogy ezt az életpróbát teljesíteni tudtam”
FOLYTATÁS OKTÓBER 1-JEI LAPSZÁMUNKBÓL
– Aztán szépen lassan elkezdtek „beszivárogni” a fiatalok is az új laphoz, a jelenlegiek közül például Újvári Ildikó, Székely Kriszta, és persze a Campusosok is akkortájt érkeztek a szerkesztőségbe. Milyenek voltak az első lépések?
– Újvárinak könnyű volt a besimulása, mint jogász, úgymond átvette a korábbi jogász munkakörét. Azelőtt Podhrádszky László intézte a jogi rovatot, csak amikor elkerült parlamenti képviselőnek, már nem tudott ezzel foglalkozni. Külön rovatként működött az olvasókkal való kapcsolattartás, a levelezések miatt ez nagyon erős volt akkoriban. Újvári Ildikó egybevonta ezt a két pólust, és jól is csinálta. Kriszta is nagyon ügyesen besimult, előbb korrektorként dolgozott a nyomdában, aztán később bekerült a szerkesztőségbe. Jó néhányszor hazakísértem; a Szentegyház utcában lakott, és én többnyire megvártam, hogy ne kelljen egyedül mennie, akkor már nem biztosítottak szolgálati autót. Mindig is nagyon tiszteltem és tisztelem, szimpatikus ember. Hiányolom, hogy mostanában keveset ír, vezércikket inkább, szívesen olvasom az írásait.
– Az egykori Campus-szerkesztők közül a legtöbben szívesen emlékeznek vissza azokra az évekre, amikor hétről hétre összeállították a diákmellékletet a Szabadságnál, s még ha nem is maradtak mind ezen a pályán, büszkeséggel nyugtázzák, hogy anno ők is Campusoztak, meghatározó élmény volt tehát a számukra. A kezdeményezők, Branea Róbert és Tibori Szabó Zoltán mellett érdemes megemlíteni ebben a tekintetben Balló Áron nevét, aki később főszerkesztője volt a Szabadságnak, valamint a Horváth Istvánét, a Magyari Tivadarét – folytathatnánk még a felsorolást, szerencsére mind a mai napig van utánpótlás. Kétségtelen, hogy egyfajta új szellemiséget vittek annak idején a szerkesztőség életébe, de nem is ragozom tovább a témát: hogyan csapódott ez le akkoriban, amikor még ön is ott dolgozott?
– Abban a szobában voltak, ahol a sportrovat működött, én pedig tisztafejként a szomszédos teremben olvastam az oldalakat. Nagyon szimpatikusak voltak, az a fiatalos beszédforma, a nevetések, úgy éreztem, új színt hoztak a szerkesztőségbe, valósággal a színfoltjai voltak, az emberi kapcsolatok tekintetében is. Elolvastam az anyagaikat, amelyek problémafelvetésükben és hangulatukban is egészen másnak tűntek, mint amit az újságíró kollégáktól megszoktunk, frissnek, újnak. Ez sokat jelentett, tisztelettel emlékezem vissza rájuk. Magyari nemrég meg is idézett valamelyik szövegében… Persze ők is „hibásak” voltak azért, hogy kedvesen fogadtuk, mert a szerkesztőségben jól érezték magukat, és látták, hogy a jelenlétük nincs a terhünkre. A szerkesztőség részéről Balló Áron foglalkozott velük. Szegény Áron, micsoda tragédia volt, hogy ilyen fiatalon elment…
– Meghatározó személyisége volt a szerkesztőségnek Barta Éva is, aki 1975-től dolgozott az Igazságnál, majd 2011-ben vonult nyugdíjba a Szabadságtól. Négy éve hunyt el, de azt hiszem, mindannyian őrizzük ott belül azokat a kedves mosolyokat, kellemes pillanatokat, jó szavakat, amelyeket tőle kaptunk.
– Ó, persze. Az egyik régebbi munkatársunk, Székely Pali nevezte el Évát a titkárnők gyöngyének. Végigment a folyosón, és elkiáltotta magát: gyűűűűlééés! Roppant jópofa asszonyka volt.
– Amellett, hogy a korábbi kollégák nyugdíjba mentek, és a világ gyakorlatilag száznyolcvan fokos fordulatot vett a különböző technikai újítások révén, az olvasási szokások is megváltoztak, amihez a Szabadságnak is alkalmazkodnia kellett. Ami a külalakot illeti, legutóbb 2007-ben történtek változások, és azóta is ezt a formátumot követjük. Hogyan látja, mennyire nevezhető sikeresnek ez a jelenlegi kinézet, történetesen az első oldal, illetve érdekelne az is, mi a véleménye a jelenlegi lapszerkesztésről?
– Már akkortájt is jeleztem nekik, hogy egy sablon bevezetésével a címoldal elveszti a mozgásképességét, az érdekességét. Mi még az Igazság idejében, aztán egy darabig a Szabadságnál is törekedtünk arra, hogy kerüljük az ismétléseket, igyekeztünk mindig más megoldást alkalmazni. A fejléc alatti háromhasábos kép bemerevíti az első oldalt, s mivel már nem volt megfelelő hely a vezércikknek, ezért elköltöztették a hármasra. Aztán vannak ezek az utalások, beharangozók, amelyek felhívják a figyelmet egy-két belső oldali anyagra. Ez viszont nem viszi a lapot. Összességében, a szerkesztés kapcsán úgy érzem, hogy nincs meg a kellő összhang az oldalak között, ez történetesen abból fakad, hogy a különböző oldalakat különböző emberek állítják össze. Hajdanában az Igazságnál a főszerkesztő-helyettes a teljes lapot átolvasta, a-tól zet-ig, a titkár ugyanígy, emiatt egységesebb volt a lap.
– „Két évtized távlatából visszatekintve örömmel tölt el a tudat, hogy a lap, amelyet a sorsfordító történelmi események közepette elindítottunk, kiállta az idő próbáját, teljesítette elképzeléseinket, és minden feltétele adott, hogy még sokáig szolgálja olvasói, magyar közösségünk érdekeit” – fejtette ki Sanyi bácsi a Visszapillantás című írásban. A cikk születése óta lassan hét év telt el, és ön továbbra is hűséges olvasónk. Mire kellene leginkább odafigyelni jelenleg, hogy a lap közben ahhoz a hagyományhoz is méltó legyen, amelyet önök annak idején, a kommunizmusban, a nehézségek közepette is ébren tartottak?
– Ez a lap, amit 1989 decemberében elindítottunk, és szerencsére jól startolt, továbbra is csak előre és a fejlődés irányába kell hogy változzon, ez a legfontosabb. Bár konkrét kapcsolatom már nincs a szerkesztőséggel, nagyon kötődöm a Szabadsághoz, ahogy az előző laphoz is kötődtem, hiszen ott tanultam a mesterséget, megoldani a problémákat, legyőzni az akadályokat. A mai fiatalok számára hihetetlenül hangzik, amikor elmondom, hogy szinte ötven évig dolgoztam ugyanazon a helyen. Elviselni az újságírás rabigáját, a rengeteg helyzetet, amelyeket nem lehetett előre látni, majd bekövetkeztek, megtalálni a megfelelő lépést, hogy ne történjék valami katasztrófa vagy baj – ez mind-mind benne volt ebben az ötven évben, és persze a családom is, amely folyamatosan mellettem állt, támogatta, segítette a maradásomat. A feleségemmel harminc évig dolgoztunk ugyanazon a munkahelyen, ott ismerkedtünk meg, ennek megvoltak az előnyei és a hátrányai is. Mindent egybevetve, elégtétel számomra, hogy ezt az életpróbát teljesíteni tudtam. Sajnálom, hogy az utóbbi évek kiütöttek, és már nem tudtam tevőlegesen is közreműködni a lapért. Nehéz az öregkor, de azért érje meg, tapasztalja meg...
– Köszönöm, és hát ki tudja, mit tartogat még nekem is ez a szakma... Beszéljünk Tibori Szabó Zoltánról, aki László Ferenc és Orbán Ferenc biztatására hagyta ott 1988-ban a Hűtő- és Élelmiszeripari Kutató- és Tervezőintézetet, az ICPIAF-ot, és „igazolt át” az Igazsághoz, majd egyik alapemberként volt jelen a Szabadság születésénél. Mind a mai napig fontos szerepet játszik a szerkesztőség és a lapot megjelentető Minerva Művelődési Egyesület életében, emellett még rengeteg mindennel foglalkozik, eredményesen. Hogyan jellemezné őt?
– A Tehnofrig volt főmérnöke, Tenkei Tibor barátom mesélt nekem Tiboriról, még azelőtt, hogy a szerkesztőségbe került volna. Csak szuperlatívuszokban beszélt, főleg azt hangsúlyozta, hogy ilyen értékes emberek vesznek el, mert nincs lehetőségük bizonyítani. Nagyon sajnáltam, amikor a Szekuritáte célkeresztjébe került, és megfigyelték, majd őrizetbe vették – ezekről a dolgokról csak később értesültem, akkoriban nem volt szabad kérdezősködni. 1989. december 22-én, amikor megérkezett, nem hangoskodott, nem nyilvánított véleményt, egyszerűen nekifogott, tett-vett, írt, és napokon belül pótolhatatlan pólusává vált a szerkesztőségnek. Aztán elment Magyarországra, és közbenjárt annak érdekében, hogy a Szabadság számítógépeket, telefonokat kapjon, szóval csomó apróságra kiterjedt a figyelme. Jó szervező, a munkához való hozzáállása pedig példátlan. Értékes és sokoldalú, olyan ember, aki feltalálja magát egy-egy kérdés megoldásában.
A jelenlegi romániai viszonyok között, 26 évvel a rendszerváltás után, amikor folyamatosan azzal szembesülünk, hogy elvették, visszaperelték, újra perelik, szinte elképzelhetetlen, amit a Jókai utcai épület visszaszerzéséért sikerült tennie. Pedig megtette, szép csendesen, finoman, nem verte nagydobra, és lám, milyen szép eredményt ért el. Nagyon tisztelem, a tevékenységét látva sokszor mondtam már magamban: szerencséje a Szabadságnak, hogy van Tibori.
FERENCZ ZSOLT Szabadság (Kolozsvár)
2016. november 4.
Egy magyar munkás a két világháború közötti Bukarestben
,,Újabb magyar népvándorlás indult délnek, át a Kárpátokon a trianoni békekötés után. A háromszorosára növekedett, különösen Erdéllyel igen meggazdagodott Románia fővárosa gyors fejlődésnek indult. A pénzforrással együtt a munkaerő is ide összpontosult, nem csupán önkéntesen. A magyar határ közelébe eső nagyvárosok – Arad, Szatmár, Nagyvárad – gyárait leszerelték, és Bukarestben, Brăilán építették fel újra. Ezekből lett a Malaxa Művek és a brăilai nehézgépgyár. Hivatalosan stratégiai magyarázata volt az áttelepítéseknek, egyben pedig a magyar ipari munkásság szétszórását szolgálta... Ezekből a tömegekből meg a székely cselédlányokból, ácsokból, kőművesekből duzzadt fel majdnem százezresre a bukaresti magyarság létszáma a két világháború között... Előző nemzedékek életre szólóan meghonosodtak az Ókirályságban. Az 1920 után délre vonult magyar csapatok 1940 őszén és a következő évben, a bécsi döntés után majdnem mind visszatértek szülőhelyükre. Útra keltek azok is, akik tíz-tizenöt év alatt jobb egzisztenciát alakítottak ki a román városokban, mint amilyen szülőföldjükön várta őket. A nemzeti szabadság vonzásán túl siettette távozásukat, hogy az uralomra jutott bukaresti kormányzat, Antonescu marsall vezetésével, az ipar, a gazdasági élet magyartalanítását hirdette, külön románosítási minisztériumot állított fel...” – olvasom Beke György Atlantisz harangoz címmel 1993-ban kiadott könyvében.
A trianoni békekötés után Bukarestbe került székelyek egyike édesapám, Ferenczy Lajos volt, aki Lövétén született, és bár Székelykeresztúron tanítóképzőt végzett, a fémiparban kötött ki. Kéziratban maradt önéletrajzából küszködéseiről kapunk pontos képet.
„1924 őszén Szebenből, ahol fémipari gyakornok voltam, Bukarestbe kerültem az STB-hez, a Bukaresti Villamos Részvénytársasághoz. Szép életünk volt, míg együtt laktunk a magyar fiúkkal. A Lizeanu utcában volt egy magyar vendéglő, Kovács nevű, ahol jól lehetett kosztozni, olcsón. Ott volt az én iskolai jó barátom, László Ferenc is. Sokszor zeneszó mellett töltöttük az estéket. Mindketten hegedültünk, de volt egy harmonikás is. Muzsikáltunk, s ilyenkor tele volt a vendéglő. Sőt, egy-egy ingyen vacsora is leesett, ami nagyon jól fogott a zenélés mellett... Csak ideiglenesen vettek fel a gyárba, egyetemre utaló igazolvány alapján. Nagyon nehezen sikerült megszerezni a munkakönyvet. Sok pénzbe került, de megérte!
Nem sajnáltam a kétezer lejt, ami nagy pénz volt, főként nekünk, gyenge órabéreseknek. Szakmai téren ötödik-hatodik lehettem a huszonöt-harminc román ajkú esztergályos közül. A munkabérek nagyon alacsonyak voltak, sajnos, ezen a sztrájk sem segített. Mi, esztergályosok egyszerre adtuk be felmondásunkat, és hagytuk ott az STB-t... Mivel keresett volt a szakma, mind el tudtunk helyezkedni néhány napon belül. A Lemaitre gépgyár szerszámműhelyébe kerültem. Kisebb szerszámokat kellett készíteni, aminek nagyon örültem. A fizetés is jobb volt, lakást is közel kaptam a gyárhoz. Az igazgató munkásember volt, ezért sok mindent megengedett, csak jól menjen a munka, illetve a termelés. E gyártól vonultam be katonának Silistrába mint egyéves önkéntes a 36. gyalogezredhez. Leszerelésem után egy tanévet végig tanítottam (1926–27) az Ilfov megyei Icfrimu községben egy I–IV. osztályos osztatlan iskolában. Az egyik szomszédos községben volt még egy magyar tanító, a nagygalambfalvi Fazakas Dénes...
1927-től sikerült visszakerülnöm Bukarestbe, és elhelyezkednem az akkori Malaxa üzemben. Ez egy nagy gépgyár volt, ahol 4–5 colos csöveket összekötő hüvelyek belsejébe kúpos meneteket kellett esztergálni, ami nehéz, de szép munka volt. Mozdonyokat gyártottunk, modern gépekkel voltunk felszerelve. Hamar barátokra is akadtam két magyar személyében. Egyikük, Kulcsár Lajos biztatására mégis otthagytam, pedig nem akartak elengedni, mert szükségük volt szakmunkásokra. Egy hónap múlva megadták a munkakönyvet, azon frissiben készítették el...
Innen kerültem a Stela nevű szappangyárba, ahol tizenkét évet töltöttem el békességben. Német vezetősége volt, csak egy – német ajkú – román állampolgár vegyészmérnökünk volt. A főmesterek mind németek voltak, útlevéllel tartózkodtak az országban. A segédmesterek voltak románok. Eleinte csak esztergáltam egy műhelyben, de lakatosmunkát is kellett végezni. Volt egy dízelmotor, amely a villanyáramot fejlesztette. Egyszer elromlott, szétszedték, a dugattyúját kellett megesztergálni, de sehol nem vállalták. Bonyolult volt leszabályozni, de presztízskérdést csináltam belőle. Külön erre a célra szerkezetet készítettem, s megoldottam a lehetetlennek tűnő »szakvizsgamunkát«, aminek Stamate román mester örvendett a legjobban. A szappanfőző osztályon Radu Ştefan volt a legjobb barátom. Sajnos valaki elárult, hogy munkástagokat szervezek be a szakszervezetbe. Erre felhívatott dr. Semp vegyészmérnök, s az általa vezetett gyűlés azonnal elbocsátott. Szerencsémre az általuk kitöltött bizonyítványba beírták, hogy 1938-ig náluk dolgoztam mint esztergályos. Már az Assan testvérek szomszédos malmában, a Vegyi és Mechanikai Növényi Olajgyárban voltam, amikor a szakszervezet segítségével bepereltük a Stela gyárat. De mielőtt érdemleges tárgyalásra került volna sor, 1940. szeptember elején családostul el kellett hagynom Romániát a zavaros politikai helyzetnek köszönhetően.” Az 1904-ben született, húszévesen Bukarestbe került, s ott tizenhat évet esztergályos- és lakatosszakmában dolgozó lövétei fiatalember álma nem teljesülhetett, nem lett gépészmérnök belőle. De az ott tanultakat nagyszerűen tudta kamatoztatni – az orosz hadifogságból hazatérve – a volt vlahicai (ma Szentegyháza), Vörös Acél nevű nehézipari szakiskolában, ahol szaktárgyakat tanított 1949 és 1956 között, miután felszámolták az anyanyelvű szakoktatást, és a megmaradt osztályokat beolvasztották a brassói Steagul Roşu vállalat iskolacsoportjába. Később műszaki rajzot tanított és műhelygyakorlatokat tartott szakközépiskolásoknak nyugdíjazásáig.
Ferenczy L. Tibor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
,,Újabb magyar népvándorlás indult délnek, át a Kárpátokon a trianoni békekötés után. A háromszorosára növekedett, különösen Erdéllyel igen meggazdagodott Románia fővárosa gyors fejlődésnek indult. A pénzforrással együtt a munkaerő is ide összpontosult, nem csupán önkéntesen. A magyar határ közelébe eső nagyvárosok – Arad, Szatmár, Nagyvárad – gyárait leszerelték, és Bukarestben, Brăilán építették fel újra. Ezekből lett a Malaxa Művek és a brăilai nehézgépgyár. Hivatalosan stratégiai magyarázata volt az áttelepítéseknek, egyben pedig a magyar ipari munkásság szétszórását szolgálta... Ezekből a tömegekből meg a székely cselédlányokból, ácsokból, kőművesekből duzzadt fel majdnem százezresre a bukaresti magyarság létszáma a két világháború között... Előző nemzedékek életre szólóan meghonosodtak az Ókirályságban. Az 1920 után délre vonult magyar csapatok 1940 őszén és a következő évben, a bécsi döntés után majdnem mind visszatértek szülőhelyükre. Útra keltek azok is, akik tíz-tizenöt év alatt jobb egzisztenciát alakítottak ki a román városokban, mint amilyen szülőföldjükön várta őket. A nemzeti szabadság vonzásán túl siettette távozásukat, hogy az uralomra jutott bukaresti kormányzat, Antonescu marsall vezetésével, az ipar, a gazdasági élet magyartalanítását hirdette, külön románosítási minisztériumot állított fel...” – olvasom Beke György Atlantisz harangoz címmel 1993-ban kiadott könyvében.
A trianoni békekötés után Bukarestbe került székelyek egyike édesapám, Ferenczy Lajos volt, aki Lövétén született, és bár Székelykeresztúron tanítóképzőt végzett, a fémiparban kötött ki. Kéziratban maradt önéletrajzából küszködéseiről kapunk pontos képet.
„1924 őszén Szebenből, ahol fémipari gyakornok voltam, Bukarestbe kerültem az STB-hez, a Bukaresti Villamos Részvénytársasághoz. Szép életünk volt, míg együtt laktunk a magyar fiúkkal. A Lizeanu utcában volt egy magyar vendéglő, Kovács nevű, ahol jól lehetett kosztozni, olcsón. Ott volt az én iskolai jó barátom, László Ferenc is. Sokszor zeneszó mellett töltöttük az estéket. Mindketten hegedültünk, de volt egy harmonikás is. Muzsikáltunk, s ilyenkor tele volt a vendéglő. Sőt, egy-egy ingyen vacsora is leesett, ami nagyon jól fogott a zenélés mellett... Csak ideiglenesen vettek fel a gyárba, egyetemre utaló igazolvány alapján. Nagyon nehezen sikerült megszerezni a munkakönyvet. Sok pénzbe került, de megérte!
Nem sajnáltam a kétezer lejt, ami nagy pénz volt, főként nekünk, gyenge órabéreseknek. Szakmai téren ötödik-hatodik lehettem a huszonöt-harminc román ajkú esztergályos közül. A munkabérek nagyon alacsonyak voltak, sajnos, ezen a sztrájk sem segített. Mi, esztergályosok egyszerre adtuk be felmondásunkat, és hagytuk ott az STB-t... Mivel keresett volt a szakma, mind el tudtunk helyezkedni néhány napon belül. A Lemaitre gépgyár szerszámműhelyébe kerültem. Kisebb szerszámokat kellett készíteni, aminek nagyon örültem. A fizetés is jobb volt, lakást is közel kaptam a gyárhoz. Az igazgató munkásember volt, ezért sok mindent megengedett, csak jól menjen a munka, illetve a termelés. E gyártól vonultam be katonának Silistrába mint egyéves önkéntes a 36. gyalogezredhez. Leszerelésem után egy tanévet végig tanítottam (1926–27) az Ilfov megyei Icfrimu községben egy I–IV. osztályos osztatlan iskolában. Az egyik szomszédos községben volt még egy magyar tanító, a nagygalambfalvi Fazakas Dénes...
1927-től sikerült visszakerülnöm Bukarestbe, és elhelyezkednem az akkori Malaxa üzemben. Ez egy nagy gépgyár volt, ahol 4–5 colos csöveket összekötő hüvelyek belsejébe kúpos meneteket kellett esztergálni, ami nehéz, de szép munka volt. Mozdonyokat gyártottunk, modern gépekkel voltunk felszerelve. Hamar barátokra is akadtam két magyar személyében. Egyikük, Kulcsár Lajos biztatására mégis otthagytam, pedig nem akartak elengedni, mert szükségük volt szakmunkásokra. Egy hónap múlva megadták a munkakönyvet, azon frissiben készítették el...
Innen kerültem a Stela nevű szappangyárba, ahol tizenkét évet töltöttem el békességben. Német vezetősége volt, csak egy – német ajkú – román állampolgár vegyészmérnökünk volt. A főmesterek mind németek voltak, útlevéllel tartózkodtak az országban. A segédmesterek voltak románok. Eleinte csak esztergáltam egy műhelyben, de lakatosmunkát is kellett végezni. Volt egy dízelmotor, amely a villanyáramot fejlesztette. Egyszer elromlott, szétszedték, a dugattyúját kellett megesztergálni, de sehol nem vállalták. Bonyolult volt leszabályozni, de presztízskérdést csináltam belőle. Külön erre a célra szerkezetet készítettem, s megoldottam a lehetetlennek tűnő »szakvizsgamunkát«, aminek Stamate román mester örvendett a legjobban. A szappanfőző osztályon Radu Ştefan volt a legjobb barátom. Sajnos valaki elárult, hogy munkástagokat szervezek be a szakszervezetbe. Erre felhívatott dr. Semp vegyészmérnök, s az általa vezetett gyűlés azonnal elbocsátott. Szerencsémre az általuk kitöltött bizonyítványba beírták, hogy 1938-ig náluk dolgoztam mint esztergályos. Már az Assan testvérek szomszédos malmában, a Vegyi és Mechanikai Növényi Olajgyárban voltam, amikor a szakszervezet segítségével bepereltük a Stela gyárat. De mielőtt érdemleges tárgyalásra került volna sor, 1940. szeptember elején családostul el kellett hagynom Romániát a zavaros politikai helyzetnek köszönhetően.” Az 1904-ben született, húszévesen Bukarestbe került, s ott tizenhat évet esztergályos- és lakatosszakmában dolgozó lövétei fiatalember álma nem teljesülhetett, nem lett gépészmérnök belőle. De az ott tanultakat nagyszerűen tudta kamatoztatni – az orosz hadifogságból hazatérve – a volt vlahicai (ma Szentegyháza), Vörös Acél nevű nehézipari szakiskolában, ahol szaktárgyakat tanított 1949 és 1956 között, miután felszámolták az anyanyelvű szakoktatást, és a megmaradt osztályokat beolvasztották a brassói Steagul Roşu vállalat iskolacsoportjába. Később műszaki rajzot tanított és műhelygyakorlatokat tartott szakközépiskolásoknak nyugdíjazásáig.
Ferenczy L. Tibor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. december 20.
Emlék a templomépítőnek
A nyárádszentlászlói református templomkertben hétvégén felállították azt az emlékművet, amely az ottani istenháza építtetője emlékét jelzi majd az utókornak.
Az egykori, 1888-ban épült vályogtemplomocska helyén 1995 és 1999 között épült új, impozáns templom és ifjúsági ház Nyárádszentlászló reformátusai számára Gáspár András lelkészsége idején. A templom építésének legfőbb támogatója a faluból elszármazott, Liverpoolban élő Zsigmond András, de a liverpooliak adománya a templom nagyharangja is, míg az építkezéshez a holland middelburgi testvérgyülekezet is hozzájárult.
A falu szülötte és jótevője, aki nemesi származással és vitézi ranggal is bír, idén egy székelyudvarhelyi látogatása után Nyárádszentlászlóra is átutazott, ahol előterjesztette kérését, miszerint szülőfaluja templománál emlékjelet hagyna maga után – tudtuk meg Koncz László Ferenc lelkésztől. A presbitérium jóváhagyta a kérést, mivel szerinte egy ilyen jótevőnek nemcsak tisztelet, hanem emlékoszlop is jár. Ennek kivitelezését Zsigmond András vállalta, a közel egytonnás andezit oszlopot a csíkszeredai Dóczy András kőfaragó mester készítette el, a rajta levő emléktáblát és családi címert a marosvásárhelyi Kiss Levente szobrászművész.
A 155 fős gyülekezet vállalta, hogy még idén felállítja az oszlopot a templom tövében, jövő évben pedig saját költségén egy kis parkocskát is létrehoz körülötte. Mivel a jelenleg 81 esztendős Zsigmond András földi pályafutása után itt szeretne megpihenni, halála után hamvait is itt helyeznék el egy urnában. A báró 1935-ben született Nyárádszentlászlón, később főorvos volt, az 1956-os Magyar Nemzetőrség dandártábornoka, majd Magyarország tiszteletbeli főkonzulja az Egyesült Királyságban. Ma Liverpoolban él, és a Magyarországon alapított Vitézi Rend keretében a határon túli területek helyettes főkapitánya.
Gligor Róbert László | Székelyhon.ro
A nyárádszentlászlói református templomkertben hétvégén felállították azt az emlékművet, amely az ottani istenháza építtetője emlékét jelzi majd az utókornak.
Az egykori, 1888-ban épült vályogtemplomocska helyén 1995 és 1999 között épült új, impozáns templom és ifjúsági ház Nyárádszentlászló reformátusai számára Gáspár András lelkészsége idején. A templom építésének legfőbb támogatója a faluból elszármazott, Liverpoolban élő Zsigmond András, de a liverpooliak adománya a templom nagyharangja is, míg az építkezéshez a holland middelburgi testvérgyülekezet is hozzájárult.
A falu szülötte és jótevője, aki nemesi származással és vitézi ranggal is bír, idén egy székelyudvarhelyi látogatása után Nyárádszentlászlóra is átutazott, ahol előterjesztette kérését, miszerint szülőfaluja templománál emlékjelet hagyna maga után – tudtuk meg Koncz László Ferenc lelkésztől. A presbitérium jóváhagyta a kérést, mivel szerinte egy ilyen jótevőnek nemcsak tisztelet, hanem emlékoszlop is jár. Ennek kivitelezését Zsigmond András vállalta, a közel egytonnás andezit oszlopot a csíkszeredai Dóczy András kőfaragó mester készítette el, a rajta levő emléktáblát és családi címert a marosvásárhelyi Kiss Levente szobrászművész.
A 155 fős gyülekezet vállalta, hogy még idén felállítja az oszlopot a templom tövében, jövő évben pedig saját költségén egy kis parkocskát is létrehoz körülötte. Mivel a jelenleg 81 esztendős Zsigmond András földi pályafutása után itt szeretne megpihenni, halála után hamvait is itt helyeznék el egy urnában. A báró 1935-ben született Nyárádszentlászlón, később főorvos volt, az 1956-os Magyar Nemzetőrség dandártábornoka, majd Magyarország tiszteletbeli főkonzulja az Egyesült Királyságban. Ma Liverpoolban él, és a Magyarországon alapított Vitézi Rend keretében a határon túli területek helyettes főkapitánya.
Gligor Róbert László | Székelyhon.ro
2016. december 24.
„Hol ő gyakorol, hol én”
Beszélgetés Horváth Zoltán zongoraművésszel
A kamarazene-estek két gyakori szereplője a Horváth művész-házaspár, Edit és Zoltán. Mindketten zongoraművészek, fellépéseik fémjelzik a hangversenyek minőségét. Legutóbb a Romániai Magyar Zenetársaság Mozart–Bartók hangversenyén léptek fel, ekkor beszélgettem Horváth Zoltánnal, akit arra kértem, avasson be a család „műhelytitkaiba”.
– Mi indított el titeket ezen a pályán, kik voltak a tanáraitok, hogyan alakult a pályátok?– Középiskolai tanulmányaimat Kolozsváron, feleségem pedig Marosvásárhelyen végezte, én Györkös Éva tanárnőnél, Edit pedig Szőnyi Zoltánnál. Mindkét tanár évtizedeken át zongorista generációk sorát nevelte fel, mégpedig nem akárhogyan. Éva néni nem csak zongorázni tanított, hanem zenére nevelt, a filharmónia hangversenyeire vitt és állandóan klarinétosokat is kísért. A feleségemmel a Zeneakadémián, Adriana Bera osztályában „találkoztunk” össze. Végül is mindkettőnk számára nagyon sokáig az ő személyiségének a hatása vált meghatározóvá, valahogy nagyon belé tudta oltani a diákjaiba a szakma iránti szívós elkötelezettséget, tudatosságot, már-már fanatikus igényességet, és a zene szeretetét. Visszapillantva nagyon hálás lehetek, hogy két Amirás Gábor növendék taníthatott engem, így elmondhatom kissé nagyképűen, hogy valamennyire Neuhaus „dédunokája” is vagyok. Ha jól belegondolok, a mostani állapotokkal összehasonlítva, a 90-es évek társadalmi-kulturális környezete is kedvezett ennek az elkötelezettségnek, hisz annak ellenére, hogy a „forradalom” után voltunk, attól még mindig egy szürke, lassan reagáló, zárt (és nem ultrainformatizált) társadalom volt, amiben nem repkedtek csak úgy különböző lehetőségek. Aki akart, gyakorolt...nem csapta az ujjainkra a zongorafedelet senki, és nem is csábított másra ezernyi dolog. De hálásak is voltunk, hiszen fiatalon olyan ritka lehetőségeket tudtunk kihasználni, amelyek olyan nagyszerű tanárokhoz vezettek, mint engem Némethy Attilához vagy Rohmann Imréhez, feleségemet pedig a Salzburgi Mozarteum lengyelországi háromszemeszteres intenzív kamarazene képzéséhez, amelyen akkor, szó szerint, a világ legjobb művészei és kamarazene tanárai tanítottak.– Mivel foglalkoztok, amikor éppen nem hangversenyeztek?– Én inkább úgy kérdezném, hogy mivel foglalkozunk, amikor éppen nem tanítunk, mivelhogy „alapjáratban” mindketten tanárok vagyunk és energiáink nagy részét ez emészti fel. A koncertezés valahogy szakmai mentálhigiénés szükséggé vált, nem tudtunk „leszokni” róla diákkorunk óta. Nem is tudom, játszás nélkül hogyan is tanítanánk? Nekem nehéz lenne... Majdnem húsz év oktatói munka után nagyon sok olyan diák végzett nálam, aki már aktív zenész, tanár-kolléga, zongorista, vagy még éppen főiskolás. Nemcsak szakmailag, de emberileg is életre szólóan fontos szálak számomra. – Mindketten zongoristák vagytok, az előadóművészetet magas fokon művelitek – ez azt jelenti, hogy a fellépések mögött rengeteg munka, gyakorlás áll. Házastársak esetében hogyan valósul meg a gyakorlatban?– A válasz talán egyszerű: hol ő gyakorol, hol én. Amúgy, ha sűrű a határidő, valóban nem kis logisztikai bravúr kiszorítani a hétköznapokban a kreatív, gyakorlásra szánt időt. Ennek a megszervezése rendszerint szeptemberben kezdődik, amikor már az órarendjeinket úgy kell alakítanunk, hogy legyen külön-külön egy-két szabad délelőttünk. Amúgy soha nem vállaltunk erőnkön felül órákat, sem én az iskolában, sem Edit az akadémián.–Hogy történik a művek elosztása a koncerteken? Van esetleg ilyenkor stílusbeli preferencia vagy egy kialakult előadói partneri viszony határozza ezt meg? Egyáltalán van-e állandó partner?– Talán a legtöbbet az utóbbi másfél évtizedben Béres Melinda hegedűművésszel játszottunk együtt. 2004-ben vele egy közös alkotói ösztöndíjam is volt, amikor is egy sor jelentős hegedű-zongora szonátát vittünk színpadra. Ő a rendkívül intenzív koncertélete, valamint a hazai-, nemzetközi tapasztalatainak köszönhetően most már nagyon magas színvonalon szárnyal, talán fel sem fogjuk, hogy egy széles látókörrel, repertoárral és stílusismerettel bíró európai hegedűművész „sétálgat” itt közöttünk. Nekünk mindig nagy öröm vele játszani. Edit az utóbbi két-három évben Melindával és Kostyák Előddel (gordonka) –, akinek szintén szívügye a kolozsvári kamarazene élet – többször is fellépett zongorás trió felállásban és Erdély több filharmóniájával is eljátszották Beethoven hármasversenyét. Mindketten többször kísértük Kele Brigittát, akivel egy közös lemezfelvételünk is van, amit a Zenetársaság adott ki. Az énekesek közül Daniela Păcurar-ral és Pataki Adorjánnal is többször együttműködtem. Ezenkívül számomra mindig lelki–zenei felüdülés a Dénes-házaspárral, Csongorral és Annával koncertezni, legutóbb októberben Schumann-estünk volt Székelyudvarhelyen, Barabás Zsuzsa szoprán megtisztelő társaságában. Egyébként Kolozsváron nagyon sok zenélni vágyó, jól képzett muzsikus tevékenykedik, és most hirtelen talán nem is tudnám felsorolni mindazokat, akikkel valaha együtt játszottunk...Ami a kérdés első felét illeti, nincsenek stílusbeli preferenciáink, amolyan „mindenevők” vagyunk. Viszont a XX. századra különösen Edit nyitottabb, ő Lajthát, Messiaent, Ligetit, Sosztakovicsot és nyilván Bartókot is könnyedebben bevállal.– Hangversenyeiteket kizárólag a kamaramuzsika határozza meg, vagy vállaltok szólisztikus fellépéseket is?– Végül is az élet és a lehetősége(in)k alakították így, hogy „statisztikailag” inkább a kamarazene koncertjeink vannak többségben, de néha én szóló orgona fellépéseket is vállalok, egy évben egyet mindenképp, mivel lassan negyedszázada az evangélikus templom orgonistája is vagyok. Nekem nagy élmény az orgonisták világába is belelátni és belekóstolni egy-egy patinás hangszer fortélyaiba. – Figyeltek egymásra, megbeszélitek, kritikával illetitek-e egymást? Ha igen, mennyire „húsbavágó?– Ebben a tekintetben mi inkább diákok maradtunk: egymás felé nem nagyon „tanárkodunk”, egy-egy hangverseny után inkább az a kérdés, hogy hogyan zökkenjünk vissza a hétköznapokba és mi is lesz a következő esemény. Amúgy pedig egy mai zenész számára a különböző világszínvonalú felvételek kattintásnyi közelségében vannak, olyan magasan van a mérce, hogy már ez az egymásmelletiség is elég húsbavágó önkritikára ösztönöz. – Van egy beszélgető műsorod a Györkös-Mányi Emlékház ernyője alatt, ami igen nagy népszerűségnek örvend. Egy-egy markáns művészegyéniséget faggatsz annak érdekében, hogy jobban megismertesd őt a közönséggel. Hogyan született meg ez a műsor?– Az eredeti indítóok az volt, hogy amikor a felújítás után újból visszakerült a Györkös-ház Kolozsvár kulturális terébe, Kós Katival tanakodtunk, hogy miképpen folytathatnánk a ház szellemiségét őrizve a néhai László Ferenc és a Zenetársaság által elkezdett szombat déli hangversenyeket, amelyek szervezésébe a vége felé még annak idején én is bekapcsolódtam. Nem tartom viszont az „én beszélgető műsorom”-nak: olyan formát szerettem volna „intézményesíteni”, amely a moderátor személyének felcserélésével is működik, egy amolyan zenei „író-olvasó találkozó” képe lebegett a szemem előtt. A moderátori szerepet pedig azóta többen is felvállaltuk.– Milyen más területen tevékenykedtek, milyen terveitek vannak?– A közeljövőben, pontosabban 2017 februárjában, Zerkula György, erdélyi származású jelenleg Svájcban élő hegedűművésszel lesz egy romániai körutunk. Vele a tavaly is koncerteztünk itthon Kolozsváron. Az evangélikus templomban rendszeresen szervezek orgona és immáron zongorás kamarahangversenyeket is. Fontosnak tartom, hogy a kolozsvári alternatív koncertélet-térképre ezzel a kis ékszerszerű Yamaha-zongorával most már beírta magát ez a helyszín is.A segesvári Nyári akadémián Edittel már másodízben kísértük az idén nyáron a kurzuson résztvevő vonós diákokat. Ez nagyon vonzó nyári kikapcsolódás: az egész esemény-sorozatnak jó a hangulata és igényes a zenei színvonala. És nem utolsó sorban, a Kolozsvári Állami Magyar Színházhoz is kötődöm immáron több éve különböző zenei feladatok kapcsán, számomra nagy megtiszteltetés ezzel a kimagasló színvonalú társulattal együtt dolgozni.– És egy utolsó, személyesebb kérdés: mindezek hogyan férnek bele egy család életébe?– Mi Edittel így boldogok vagyunk, az igazi kérdés inkább az, hogy a gyermekeink, Eszter és Fülöp, hogyan élik meg mindezt. Szerencsére egyikünk sem tartja előbbre valónak a szakmánkat a családnál. És nagy szerencsénk van a tanügyiseknek kijáró vakációkkal, amelyeket igyekszünk tartalmasan velük tölteni. Legalábbis mi így képzeljük...
LASKAY ADRIENNE Szabadság (Kolozsvár)
Beszélgetés Horváth Zoltán zongoraművésszel
A kamarazene-estek két gyakori szereplője a Horváth művész-házaspár, Edit és Zoltán. Mindketten zongoraművészek, fellépéseik fémjelzik a hangversenyek minőségét. Legutóbb a Romániai Magyar Zenetársaság Mozart–Bartók hangversenyén léptek fel, ekkor beszélgettem Horváth Zoltánnal, akit arra kértem, avasson be a család „műhelytitkaiba”.
– Mi indított el titeket ezen a pályán, kik voltak a tanáraitok, hogyan alakult a pályátok?– Középiskolai tanulmányaimat Kolozsváron, feleségem pedig Marosvásárhelyen végezte, én Györkös Éva tanárnőnél, Edit pedig Szőnyi Zoltánnál. Mindkét tanár évtizedeken át zongorista generációk sorát nevelte fel, mégpedig nem akárhogyan. Éva néni nem csak zongorázni tanított, hanem zenére nevelt, a filharmónia hangversenyeire vitt és állandóan klarinétosokat is kísért. A feleségemmel a Zeneakadémián, Adriana Bera osztályában „találkoztunk” össze. Végül is mindkettőnk számára nagyon sokáig az ő személyiségének a hatása vált meghatározóvá, valahogy nagyon belé tudta oltani a diákjaiba a szakma iránti szívós elkötelezettséget, tudatosságot, már-már fanatikus igényességet, és a zene szeretetét. Visszapillantva nagyon hálás lehetek, hogy két Amirás Gábor növendék taníthatott engem, így elmondhatom kissé nagyképűen, hogy valamennyire Neuhaus „dédunokája” is vagyok. Ha jól belegondolok, a mostani állapotokkal összehasonlítva, a 90-es évek társadalmi-kulturális környezete is kedvezett ennek az elkötelezettségnek, hisz annak ellenére, hogy a „forradalom” után voltunk, attól még mindig egy szürke, lassan reagáló, zárt (és nem ultrainformatizált) társadalom volt, amiben nem repkedtek csak úgy különböző lehetőségek. Aki akart, gyakorolt...nem csapta az ujjainkra a zongorafedelet senki, és nem is csábított másra ezernyi dolog. De hálásak is voltunk, hiszen fiatalon olyan ritka lehetőségeket tudtunk kihasználni, amelyek olyan nagyszerű tanárokhoz vezettek, mint engem Némethy Attilához vagy Rohmann Imréhez, feleségemet pedig a Salzburgi Mozarteum lengyelországi háromszemeszteres intenzív kamarazene képzéséhez, amelyen akkor, szó szerint, a világ legjobb művészei és kamarazene tanárai tanítottak.– Mivel foglalkoztok, amikor éppen nem hangversenyeztek?– Én inkább úgy kérdezném, hogy mivel foglalkozunk, amikor éppen nem tanítunk, mivelhogy „alapjáratban” mindketten tanárok vagyunk és energiáink nagy részét ez emészti fel. A koncertezés valahogy szakmai mentálhigiénés szükséggé vált, nem tudtunk „leszokni” róla diákkorunk óta. Nem is tudom, játszás nélkül hogyan is tanítanánk? Nekem nehéz lenne... Majdnem húsz év oktatói munka után nagyon sok olyan diák végzett nálam, aki már aktív zenész, tanár-kolléga, zongorista, vagy még éppen főiskolás. Nemcsak szakmailag, de emberileg is életre szólóan fontos szálak számomra. – Mindketten zongoristák vagytok, az előadóművészetet magas fokon művelitek – ez azt jelenti, hogy a fellépések mögött rengeteg munka, gyakorlás áll. Házastársak esetében hogyan valósul meg a gyakorlatban?– A válasz talán egyszerű: hol ő gyakorol, hol én. Amúgy, ha sűrű a határidő, valóban nem kis logisztikai bravúr kiszorítani a hétköznapokban a kreatív, gyakorlásra szánt időt. Ennek a megszervezése rendszerint szeptemberben kezdődik, amikor már az órarendjeinket úgy kell alakítanunk, hogy legyen külön-külön egy-két szabad délelőttünk. Amúgy soha nem vállaltunk erőnkön felül órákat, sem én az iskolában, sem Edit az akadémián.–Hogy történik a művek elosztása a koncerteken? Van esetleg ilyenkor stílusbeli preferencia vagy egy kialakult előadói partneri viszony határozza ezt meg? Egyáltalán van-e állandó partner?– Talán a legtöbbet az utóbbi másfél évtizedben Béres Melinda hegedűművésszel játszottunk együtt. 2004-ben vele egy közös alkotói ösztöndíjam is volt, amikor is egy sor jelentős hegedű-zongora szonátát vittünk színpadra. Ő a rendkívül intenzív koncertélete, valamint a hazai-, nemzetközi tapasztalatainak köszönhetően most már nagyon magas színvonalon szárnyal, talán fel sem fogjuk, hogy egy széles látókörrel, repertoárral és stílusismerettel bíró európai hegedűművész „sétálgat” itt közöttünk. Nekünk mindig nagy öröm vele játszani. Edit az utóbbi két-három évben Melindával és Kostyák Előddel (gordonka) –, akinek szintén szívügye a kolozsvári kamarazene élet – többször is fellépett zongorás trió felállásban és Erdély több filharmóniájával is eljátszották Beethoven hármasversenyét. Mindketten többször kísértük Kele Brigittát, akivel egy közös lemezfelvételünk is van, amit a Zenetársaság adott ki. Az énekesek közül Daniela Păcurar-ral és Pataki Adorjánnal is többször együttműködtem. Ezenkívül számomra mindig lelki–zenei felüdülés a Dénes-házaspárral, Csongorral és Annával koncertezni, legutóbb októberben Schumann-estünk volt Székelyudvarhelyen, Barabás Zsuzsa szoprán megtisztelő társaságában. Egyébként Kolozsváron nagyon sok zenélni vágyó, jól képzett muzsikus tevékenykedik, és most hirtelen talán nem is tudnám felsorolni mindazokat, akikkel valaha együtt játszottunk...Ami a kérdés első felét illeti, nincsenek stílusbeli preferenciáink, amolyan „mindenevők” vagyunk. Viszont a XX. századra különösen Edit nyitottabb, ő Lajthát, Messiaent, Ligetit, Sosztakovicsot és nyilván Bartókot is könnyedebben bevállal.– Hangversenyeiteket kizárólag a kamaramuzsika határozza meg, vagy vállaltok szólisztikus fellépéseket is?– Végül is az élet és a lehetősége(in)k alakították így, hogy „statisztikailag” inkább a kamarazene koncertjeink vannak többségben, de néha én szóló orgona fellépéseket is vállalok, egy évben egyet mindenképp, mivel lassan negyedszázada az evangélikus templom orgonistája is vagyok. Nekem nagy élmény az orgonisták világába is belelátni és belekóstolni egy-egy patinás hangszer fortélyaiba. – Figyeltek egymásra, megbeszélitek, kritikával illetitek-e egymást? Ha igen, mennyire „húsbavágó?– Ebben a tekintetben mi inkább diákok maradtunk: egymás felé nem nagyon „tanárkodunk”, egy-egy hangverseny után inkább az a kérdés, hogy hogyan zökkenjünk vissza a hétköznapokba és mi is lesz a következő esemény. Amúgy pedig egy mai zenész számára a különböző világszínvonalú felvételek kattintásnyi közelségében vannak, olyan magasan van a mérce, hogy már ez az egymásmelletiség is elég húsbavágó önkritikára ösztönöz. – Van egy beszélgető műsorod a Györkös-Mányi Emlékház ernyője alatt, ami igen nagy népszerűségnek örvend. Egy-egy markáns művészegyéniséget faggatsz annak érdekében, hogy jobban megismertesd őt a közönséggel. Hogyan született meg ez a műsor?– Az eredeti indítóok az volt, hogy amikor a felújítás után újból visszakerült a Györkös-ház Kolozsvár kulturális terébe, Kós Katival tanakodtunk, hogy miképpen folytathatnánk a ház szellemiségét őrizve a néhai László Ferenc és a Zenetársaság által elkezdett szombat déli hangversenyeket, amelyek szervezésébe a vége felé még annak idején én is bekapcsolódtam. Nem tartom viszont az „én beszélgető műsorom”-nak: olyan formát szerettem volna „intézményesíteni”, amely a moderátor személyének felcserélésével is működik, egy amolyan zenei „író-olvasó találkozó” képe lebegett a szemem előtt. A moderátori szerepet pedig azóta többen is felvállaltuk.– Milyen más területen tevékenykedtek, milyen terveitek vannak?– A közeljövőben, pontosabban 2017 februárjában, Zerkula György, erdélyi származású jelenleg Svájcban élő hegedűművésszel lesz egy romániai körutunk. Vele a tavaly is koncerteztünk itthon Kolozsváron. Az evangélikus templomban rendszeresen szervezek orgona és immáron zongorás kamarahangversenyeket is. Fontosnak tartom, hogy a kolozsvári alternatív koncertélet-térképre ezzel a kis ékszerszerű Yamaha-zongorával most már beírta magát ez a helyszín is.A segesvári Nyári akadémián Edittel már másodízben kísértük az idén nyáron a kurzuson résztvevő vonós diákokat. Ez nagyon vonzó nyári kikapcsolódás: az egész esemény-sorozatnak jó a hangulata és igényes a zenei színvonala. És nem utolsó sorban, a Kolozsvári Állami Magyar Színházhoz is kötődöm immáron több éve különböző zenei feladatok kapcsán, számomra nagy megtiszteltetés ezzel a kimagasló színvonalú társulattal együtt dolgozni.– És egy utolsó, személyesebb kérdés: mindezek hogyan férnek bele egy család életébe?– Mi Edittel így boldogok vagyunk, az igazi kérdés inkább az, hogy a gyermekeink, Eszter és Fülöp, hogyan élik meg mindezt. Szerencsére egyikünk sem tartja előbbre valónak a szakmánkat a családnál. És nagy szerencsénk van a tanügyiseknek kijáró vakációkkal, amelyeket igyekszünk tartalmasan velük tölteni. Legalábbis mi így képzeljük...
LASKAY ADRIENNE Szabadság (Kolozsvár)
2017. március 29.
Hősök téri 7 pont, avagy mit kíván a székely nemzet 2017-ben
Címzettek: Magyarország és Románia Kormánya Magyarország és Románia Parlamentje A Magyarországi Románok Országos Önkormányzata Az Országgyűlés román nemzetiségi szószólója Az Országgyűlés Nemzeti Összetartozás bizottsága Románia Képviselőháza Emberjogi bizottságának a magyarság problémáival foglalkozó albizottsága Tájékoztatásképpen kapja:
Az ENSZ Kisebbségi Főbiztosa
Az Európa Tanács Főtitkára
Az EBESZ Kisebbségi Főbiztosa
Alulírott civil szervezetek kérjük Románia parlamentjét és kormányát, hogy vegyen példát Magyarország kisebbségvédelmi törvénykezéséről, és biztosítsa azokat a jogokat a területén élő több mint 1,2 millió magyarnak (6,5%), mint amit biztosítanak a magyar törvények a Magyarország területén élő kisebbségeknek, többek között a több mint 35 ezer főnyi (0,36%) román nemzetiségű magyar állampolgárnak a kulturális autonómia keretén belül. Hivatkozási alapok:
– Magyarország Alaptörvénye 2011. április 25., XXIX. cikk 1. és 2. bekezdés – a 2011. évi CLXXIX. törvény a nemzetiségek jogairól – az 1998. évi XIX. törvény a büntetőeljárásról – a 2011. évi CCII. törvény Magyarország címerének és zászlajának használatáról, valamint állami kitüntetéseiről
– az anyakönyvi eljárásról szóló 2010. évi I. tv.
– a 17/2013. (III. 1.) EMMI rendelet a nemzetiség óvodai nevelésének irányelve és a nemzetiség iskolai oktatásának irányelve kiadásáról
– az 1993. évi LXXVII. törvény a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól 12. § (1) és (2) bekezdés Felkérjük a magyarországi románok politikai képviselőit, hogy támasszák alá kérésünk jogosságát és legyenek partnerek a román kormánnyal történő párbeszéd kialakításában. 1. A román állam a területén élő őshonos közösségeket az alkotmányban államalkotó tényezőnek ismerje el. 2. Az állami intézmények biztosítsák az anyanyelv szabad használatát a gyakorlatban – mert ez egyelőre csak papíron érvényesül: legyenek magyarul beszélő alkalmazottak az ügyfélszolgálatokon, legyenek kétnyelvű űrlapok, stb., illetve az állam határozottan lépjen fel mindazok ellen (legyenek azok akár magas rangú állami tisztségviselők), akik ezen jogokat csorbítják, illetve a gyakorlásukat megakadályozzák. Az állam biztosítsa a szükséges anyagiakat ezen jogok gyakorlatba ültetéséhez, kapjanak célzottan forrásokat azok az intézmények, amelyekben a kétnyelvűséget garantálni kell. 3. Ne használják a bíróságokat a jogcsorbítás legfőbb eszközeiként, akik a törvényeknek ellentmondó ítéleteikkel hozzák hátrányos helyzetbe a Romániában élő magyarokat (pl. a mostanában futószalagon gyártott városháza-községháza feliratok eltávolításával kapcsolatos ítéletek, amelyek eltávolításra és nem cserére kötelezik az önkormányzatokat). 4. Szabadon használhassák nemzetiségi identitásuk és anyaországuk jelképeit (zászló, címer, himnusz) bárhol, bármikor, bármilyen körülmények között. Mert amíg a székely zászlót Romániában pillanatnyilag csak a közintézményekről, közterületekről száműzik, addig pl. a magyar zászlót Romániában a jelenlegi törvényi értelmezés szerint még magánházra sem szabadna kitűzni. Ezzel szemben Magyarországon a román zászló szabadon loboghat bármelyik közintézmény homlokzatán.
5. A hivatalosan is elismert nemzetiségekhez tartozók igényelhessék a születési, házassági és halotti anyakönyvi iratok, személyigazolvány, iskolai bizonyítványok két nyelven (amelyből az egyik az anyanyelvük) történő kiállítását.
6. A közhivatalokra érvényes anyanyelv használati küszöböt csökkentsék a jelenlegi 20-ról 10%-ra. 7. A magyar és román külügyminiszter találkozója után hangoztatott párbeszéd gyakorlatba ültetéseként a román kormány üljön tárgyalóasztalhoz egy székely küldöttséggel, amelyben helyet kapnak a civil szervezetek, egyházak és a politika, hiszen jó kapcsolatot csak párbeszéd útján lehet megvalósítani.
Az itt felsorolt jogokkal azért rendelkeznek a román nemzetiségű magyar állampolgárok, mert Magyarország nekik kulturális autonómiát biztosított, azt a jogot, amit a román állam a demokratikus államberendezkedés közel 3 évtizede alatt a magyar nemzetiségű román állampolgáraitól megtagad.
2017. március 25.
György-Mózes Árpád, elnök, Székelyföldért Társaság Csíki András, elnök, Erdélyt Járók Közhasznú Egyesülete Tarnavölgyi László, elnök, Sárospataki Wass Albert Kör Ferencz Vilmos, elnök, Budapesti Székely Kör Bácsfainé Dr. Hévizi Józsa, elnök, Erdélyi Szövetség Mogyorós Mihály, elnök, Siófok és Környéke Erdélyi Baráti Kör Közhasznú Egyesület Pintye Tamás, elnök, Győri Erdélyi Kör Bege Attila, elnök, Budapesti Székely Kör László Ferenc, elnök, Székely Kulturális Egyesület, Biatorbágy Dr. Fülöp Csaba, elnök, Tündérvár Székely Nagycsaládosok Egyesülete, Kovászna Puskás Imre, elnök, Székelykapu Baráti Társaság, Ócsa Szennyessy László, elnök, Zürichi Magyar Egyesület Vaski Gábor, elnök, Kanadai Magyarok Országos Szövetsége Hahn-Seidl Alida, Hunnia Baráti Kör, Németország Gáspár Antal, elnök, Erdélyi Magyarok és Székelyek Érdi Egyesülete Szabó Adél, elnök, Kerepesi Székely Kör Kisberk Balázs, elnök, Zsámbéki-medence és térsége Gazdakör
Erdély.ma
Címzettek: Magyarország és Románia Kormánya Magyarország és Románia Parlamentje A Magyarországi Románok Országos Önkormányzata Az Országgyűlés román nemzetiségi szószólója Az Országgyűlés Nemzeti Összetartozás bizottsága Románia Képviselőháza Emberjogi bizottságának a magyarság problémáival foglalkozó albizottsága Tájékoztatásképpen kapja:
Az ENSZ Kisebbségi Főbiztosa
Az Európa Tanács Főtitkára
Az EBESZ Kisebbségi Főbiztosa
Alulírott civil szervezetek kérjük Románia parlamentjét és kormányát, hogy vegyen példát Magyarország kisebbségvédelmi törvénykezéséről, és biztosítsa azokat a jogokat a területén élő több mint 1,2 millió magyarnak (6,5%), mint amit biztosítanak a magyar törvények a Magyarország területén élő kisebbségeknek, többek között a több mint 35 ezer főnyi (0,36%) román nemzetiségű magyar állampolgárnak a kulturális autonómia keretén belül. Hivatkozási alapok:
– Magyarország Alaptörvénye 2011. április 25., XXIX. cikk 1. és 2. bekezdés – a 2011. évi CLXXIX. törvény a nemzetiségek jogairól – az 1998. évi XIX. törvény a büntetőeljárásról – a 2011. évi CCII. törvény Magyarország címerének és zászlajának használatáról, valamint állami kitüntetéseiről
– az anyakönyvi eljárásról szóló 2010. évi I. tv.
– a 17/2013. (III. 1.) EMMI rendelet a nemzetiség óvodai nevelésének irányelve és a nemzetiség iskolai oktatásának irányelve kiadásáról
– az 1993. évi LXXVII. törvény a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól 12. § (1) és (2) bekezdés Felkérjük a magyarországi románok politikai képviselőit, hogy támasszák alá kérésünk jogosságát és legyenek partnerek a román kormánnyal történő párbeszéd kialakításában. 1. A román állam a területén élő őshonos közösségeket az alkotmányban államalkotó tényezőnek ismerje el. 2. Az állami intézmények biztosítsák az anyanyelv szabad használatát a gyakorlatban – mert ez egyelőre csak papíron érvényesül: legyenek magyarul beszélő alkalmazottak az ügyfélszolgálatokon, legyenek kétnyelvű űrlapok, stb., illetve az állam határozottan lépjen fel mindazok ellen (legyenek azok akár magas rangú állami tisztségviselők), akik ezen jogokat csorbítják, illetve a gyakorlásukat megakadályozzák. Az állam biztosítsa a szükséges anyagiakat ezen jogok gyakorlatba ültetéséhez, kapjanak célzottan forrásokat azok az intézmények, amelyekben a kétnyelvűséget garantálni kell. 3. Ne használják a bíróságokat a jogcsorbítás legfőbb eszközeiként, akik a törvényeknek ellentmondó ítéleteikkel hozzák hátrányos helyzetbe a Romániában élő magyarokat (pl. a mostanában futószalagon gyártott városháza-községháza feliratok eltávolításával kapcsolatos ítéletek, amelyek eltávolításra és nem cserére kötelezik az önkormányzatokat). 4. Szabadon használhassák nemzetiségi identitásuk és anyaországuk jelképeit (zászló, címer, himnusz) bárhol, bármikor, bármilyen körülmények között. Mert amíg a székely zászlót Romániában pillanatnyilag csak a közintézményekről, közterületekről száműzik, addig pl. a magyar zászlót Romániában a jelenlegi törvényi értelmezés szerint még magánházra sem szabadna kitűzni. Ezzel szemben Magyarországon a román zászló szabadon loboghat bármelyik közintézmény homlokzatán.
5. A hivatalosan is elismert nemzetiségekhez tartozók igényelhessék a születési, házassági és halotti anyakönyvi iratok, személyigazolvány, iskolai bizonyítványok két nyelven (amelyből az egyik az anyanyelvük) történő kiállítását.
6. A közhivatalokra érvényes anyanyelv használati küszöböt csökkentsék a jelenlegi 20-ról 10%-ra. 7. A magyar és román külügyminiszter találkozója után hangoztatott párbeszéd gyakorlatba ültetéseként a román kormány üljön tárgyalóasztalhoz egy székely küldöttséggel, amelyben helyet kapnak a civil szervezetek, egyházak és a politika, hiszen jó kapcsolatot csak párbeszéd útján lehet megvalósítani.
Az itt felsorolt jogokkal azért rendelkeznek a román nemzetiségű magyar állampolgárok, mert Magyarország nekik kulturális autonómiát biztosított, azt a jogot, amit a román állam a demokratikus államberendezkedés közel 3 évtizede alatt a magyar nemzetiségű román állampolgáraitól megtagad.
2017. március 25.
György-Mózes Árpád, elnök, Székelyföldért Társaság Csíki András, elnök, Erdélyt Járók Közhasznú Egyesülete Tarnavölgyi László, elnök, Sárospataki Wass Albert Kör Ferencz Vilmos, elnök, Budapesti Székely Kör Bácsfainé Dr. Hévizi Józsa, elnök, Erdélyi Szövetség Mogyorós Mihály, elnök, Siófok és Környéke Erdélyi Baráti Kör Közhasznú Egyesület Pintye Tamás, elnök, Győri Erdélyi Kör Bege Attila, elnök, Budapesti Székely Kör László Ferenc, elnök, Székely Kulturális Egyesület, Biatorbágy Dr. Fülöp Csaba, elnök, Tündérvár Székely Nagycsaládosok Egyesülete, Kovászna Puskás Imre, elnök, Székelykapu Baráti Társaság, Ócsa Szennyessy László, elnök, Zürichi Magyar Egyesület Vaski Gábor, elnök, Kanadai Magyarok Országos Szövetsége Hahn-Seidl Alida, Hunnia Baráti Kör, Németország Gáspár Antal, elnök, Erdélyi Magyarok és Székelyek Érdi Egyesülete Szabó Adél, elnök, Kerepesi Székely Kör Kisberk Balázs, elnök, Zsámbéki-medence és térsége Gazdakör
Erdély.ma
2017. május 22.
Ünnepi kínálat a X. Csíkszeredai Régizenei Nyári Egyetemen
– 2017. július 9–14. –
Idén július 9–14. között zajlik a csíkszeredai Régizene Fesztivál, melynek immár X. éve kísérője az egyetlen Romániában szervezett Régizenei Nyári Egyetem. Az ünnepi kiadásra készülve a szervezők összefoglalták az évtized tapasztalatait – erről tájékoztatunk, valamint áttekintjük a jubileumi kínálatot, melyből a leendő hallgatóknak június 12-éig, hétfő éjfélig lehet válogatni.
Háromszorosan is jubileumi hangulatban zajlik idén Csíkszeredában a Régizene Fesztivál, és a nemzetközi oktatói palettáról mesterkurzusokat immár tizedszerre ajánló Régizenei Nyári Egyetem: az 500 éves reformáció emlékéve mellett a 450 éve az itáliai Cremonában született Claudio Monteverdi, valamint a 250 éve Hamburgban elhunyt Georg Philipp Telemann zeneszerzők évfordulói. A Hargita Megyei Kulturális Központ szervezésében zajló régizenei képzés tizedik évfordulója ugyanakkor az eredmények kiértékelésére, mérlegkészítésre is alkalmat ad.
– A csíkszeredai Régizene Fesztiválnak néhány olyan jellemzője van, amelyek ezt a rendezvényt a romániai zenei élet élére teszik. Fontossági sorrendben véve, a leglényegesebb tényezője a fesztiválnak, hogy a Régizenei Nyári Egyetemmel „szövetkezik” – nyilatkozta a www.regizene.rofesztiválhonlapnak Şorban Elena Maria kolozsvári muzikológus, aki visszatérő oktatója, valamint tolmácsa is a csíkszeredai képzésnek. Romániában ugyanis egyértelműen hiánypótló ez a képzés: a felsőoktatásban ugyanis mindmáig nem létezik kimondottan régizenei szakirány, mely másutt Európában régóta bevett gyakorlat.
Tehetségek kibontakoztatására figyelnek
A tizedik kiadás beharangozójaként nemrégiben csíkszeredai sajtótájékoztatón foglalták össze a kurzus- és fesztiválszervezők a tapasztalataikat, ugyanakkor megvonták a tíz esztendő eredményeinek mérlegét is.
A Hargita Megyei Kulturális Központ, Hargita megye tanácsa és a Cultura Nostra Egyesület által szervezett Régizenei Nyári Egyetem indításának történetéről megtudtuk: 2008-ban, amikor átvette a Hargita Megyei Kulturális Központ vezetését Ferencz Angéla, a fesztiválnak nem volt művészeti vezetője, keresni kellett a korábban lemondott László Ferenc tisztjére egy méltó utódot. Így történt, hogy a Kulturális Központ Filip Ignác Csabát, a mester egykori tanítványát kérte fel a csíkszeredai Régizene Fesztivál művészeti vezetőjének. A választást csak megerősíti, hogy maga László Ferenc is őt bízta meg munkásságának folytatásával, a régizene ügyének felkarolásával. Lévén, hogy sok neves zenész megfordul évente Csíkszeredában a Régizene Fesztiválon, már évekkel korábban megérlelődött annak az igénye, hogy fontos volna mesterkurzusokat is tartani a fesztivál ideje alatt. Rövid, de intenzív tervezési idő alatt összeállt a kurzusok rendje, amelyet Filip Ignác korábbi európai mesterkurzusok tapasztalatai alapján a HMKK munkatársaival igazított a helyi viszonyokhoz, és nevet is kapott az új intézmény: Régizenei Nyári Egyetem.
Növekvő igények és kínálat
Az első képzéstől folyamatosan növekvő nyári egyetem statisztikai adatairól Ferencz Angéla elmondta: 250 diák vett részt a mesterkurzusokon, ám köztük visszatérő diákok is vannak, így az intézmény összesen 420 oklevelet adott ki számukra. Az összesítés szerint a résztvevők mintegy fele Hargita megyéből, a többiek Románia más szegleteiből és Magyarországról érkeztek.
„Ez egy több nyelven zajló nyári egyetem, mely magyarul, románul és adott esetben – előadótól függően – angolul, franciául, spanyolul zajlik – mutatott rá a kulturális központ menedzsere. Mint kiemelte, az évtized alatt számos együttműködést is jegyeztek, például azt az ösztöndíjas programot, amely Románia Kormánya Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalával közösen valósult meg, és amely keretében a Románia területén élő nemzeti kisebbségekhez tartozó diákok juthattak ösztöndíjas képzéshez a csíkszeredai mesterkurzusokon – és, mint remélik, az idei, elkövetkezőkben megjelenő kiíráson is sikerrel létrejön ez az együttműködés.
A diákok részéről egyre nagyobb az érdeklődés: míg az első évben közel harmincan, a legutóbbi nyári egyetemen már több mint hetvenen vettek részt. A kínálat is duplájára növekedett: míg 2008-ban hat, 2016-ra tizenkét mesterkurzust indítottak. Mivel minden mesterkurzuson főleg egyéni foglalkozások vannak, ezért korlátozott a résztvevők száma, és idéntől bevezették az eltérő költségvonzattal járó aktív és passzív hallgatói státust: a jelentkezők eldönthetik, csak megfigyelő résztvevők, vagy egyéni hangszeres gyakorlást is igényelnek.
„A tizedik nyári egyetemet szeretnénk méltóképpen megünnepelni: a fesztiválon is részt vesznek az egyetem diákjai, ez is egy bejáratott különlegesség, hogy egymással kapcsolatban áll a két rendezvény: a fesztivál koncertjei előtt is fellépnek a diákok, utcazenélni is szoktak, a kurzuszáró koncert pedig, amelyen bemutatkoznak a diákok és megmutatják, hogy mit tanultak, az is a fesztivál hivatalos programjának a része” – összegzett Ferencz Angéla.
A csíkszeredai Márton Áron Főgimnázium gyönyörű épülete tehát idén is várja a historikus régizenei tanulmányokat mesterszinten folytatni kívánó, 10 évet betöltött hallgatókat. E tanintézménnyel, valamint a csíkszeredai Nagy István Művészeti Középiskolával folytatott erős stratégiai partnerség pedig nagyon fontos, és nagyon erős biztonságot ad a nyári egyetem lebonyolításában mind a teremhasználat, mind a hangszerek biztosítása tekintetében – hangsúlyozta a menedzser.
A kezdeményezők a tehetségek kibontakoztatását tartják szem előtt, és a tanítványok szakmai pályáját is követik: számontartják, ki milyen külföldi ösztöndíj-lehetőséget kap a csíkszeredai képzéseknek köszönhetően, és hogyan sikerül régizenei projektekhez, együttesekhez csatlakozniuk – tette hozzá.
Ahol „Bach is másként szól”
A régizenét a XX. század elején „fedezték fel”; zenetörténeti érdekesség, hogy a történelem folyamán addig soha nem játszottak régizenét (kevés kivétellel), a korabeli közönség azért ment koncertre, hogy új művet halljon – emelte ki az idei képzés ismertetőjének bevezetőjeként dr. Filip Ignác Csaba.
Mint rámutatott, a két világháború között, majd a második világháború után kezdett ez a stílus divattá válni: elővették a korabeli hangszereket, kezdték „újraépíteni” a korabeli leírások alapján, és kiderült, hogy elég nagy a különbség eleve a között is, ahogyan a zenét akkoriban értették, illetve ma értjük.
A csíkszeredai fesztivál és a képzés is a korabeli igény elve mentén szerveződik – például a fesztivál törzsközönsége is évről évre megtapasztalja a rendezvény teljes időtartamában, hogy hogyan hangozhattak a historikus hangszerek hangosítás nélkül.
Filip Ignác kiemelte: Romániában a régizene-mozgalom Marosvásárhelyen, Brassóban, Kolozsváron és Bukarestben jelent meg először, Csíkszeredában pedig az 1970-es években a Kájoni, majd későbbi Barozda együttessel. A Mikó-várban már 1979-ben volt egy régizenekoncert, majd 1980-ban megtartották az első régizene-fesztivált is.
A művészeti vezető fölhívta a figyelmet arra, hogy Romániában nem szerepel a zenei középiskolák oktatási programjában a középkor és a reneszánsz zene előadása. S míg iskolák nyíltak Európa-szerte, ahol régizenét oktatnak – például a bázeli Schola Cantorumon kizárólag régizene-oktatás folyik –, Romániában mindmáig nemcsak hogy nincs különálló régizene-egyetem, de külön szakként sem lehet választani. Ezt tanúsította a jubileumi képzést beharangozó sajtótájékoztatón jelen levő Vizi Norbert XII. osztályos csíkszeredai zene szakos hallgató is, jelezve, hogy rendszeresen részt vesz a nyári egyetemen, ahol „Bach is teljesen másként szól”.
Ajánlat 2017-re: abszolút nóvum – népszerű különlegességek
A fiatal és pályakezdő zenészeknek idén is neves előadóművészek és tanárok tartanak mesterkurzusokat Csíkszeredában. A régi korok zenéjét és a korhű, historikus előadásmódot ismertető mesterkurzusok is részben a fesztivál 2017-es fő témájához, az 500 éves reformáció emlékévéhez illeszkedve az egyházi megújulással járó zenei hatásokkal is hivatottak foglalkozni.
Abszolút nóvum idén a mesterkurzusok sorában a tanárok és a diákok javaslatára meghirdetett kóruséneklés mesterkurzus. Vezetője Ványolós András énektanár és kórusvezető, aki a fesztivál visszatérő fellépője, ugyanakkor „a térség talán egyik legaktívabb és műfaji szempontból a legszínesebb kórusvezetőjének számít” – fogalmazta meg Fazakas Gabriella, aki a Hargita Megyei Kulturális Központ munkatársaként több éve programvezetője a régizenei egyetemnek és a fesztiválnak. „Talán ebben az évben a legidőszerűbb e kurzus bevezetése, ugyanis az egyházi megújulásnak az egyik alappillére volt a kóruséneklés, de azon belül is az anyanyelven való éneklés” – tette hozzá. A különböző egyéni kurzusok mellett a nyári egyetem valamennyi hallgatója részt vehet a reneszánsz együttes foglalkozáson (kezdő és haladó hangszeres vagy énekes), valamint közös reggeli tánckurzuson.
Választható képzések:
ÚJ! Kórus – Ványolós András (Csíkszereda)
INGYENES! Régizene előadására alkalmazott zenekritika-kurzus – Şorban Elena Maria (Kolozsvár)
Reneszánsz együttes mesterkurzus (főtárgy) – Csörsz Rumen István (Budapest)
Furulya és fuvola – Széplaki Zoltán (Budapest)
Barokk hegedű – Vitárius Piroska (Budapest)
Ének – Palócz Réka (Budapest)
Ének – Kiss Noémi (Budapest)
Csembaló – Fülöp Mária (Bázel)
Lant és gitár – Kónya István (Budapest)
Viola da gamba és violone – Csata István (Kolozsvár)
Ütőhangszerek a régizenében, ütőhangszeres kamarakurzus: zenei játékok, rögtönzés, szólamszerkesztés – Kasza Roland (Budapest)
Reneszánsz és barokk táncok (min. 6 résztvevővel indul) – Szabó Anikó (Kolozsvár)
A nyári egyetem mesterkurzusainak, oktatóinak bemutatása a fesztivál honlapjáról érhető el: www.regizene.ro
Szakmai előadások – közönségre nyitottan
A nyári egyetem alatt az oktatáson kívül idén is lesznek szakmai előadások. Míg Fodor Csaba magyarországi előadóművész Internetes források és digitális eszközök a régizene szolgálatában címmel tart előadást, Sam Chapman svájci lantművész az Alexander-technikát ismerteti meg a hallgatósággal. A romániai előadók közül a lamentációk műfaját Szabó András csíkszeredai zenetanár, a reformáció zenéjét Péter Éva kolozsvári egyetemi előadótanár ecseteli majd. A szakmai előadásokra nem szükséges előzetes bejelentkezés.
Jelentkezési határidő a Régizenei Nyári Egyetemre: 2017. június 12., hétfő, éjfél (24:00 UTC+2).
A képzés díját érintő részletek megtalálhatóak a www.regizene.ro honlapon. Kiegészítő információkért kérjük, írjanak a
nyariegyetem@regizene.ro e-mail-címre, vagy keressék a szervezőket az alábbi telefonszámokon: +40-266-372044 (vezetékes), +40-0746-244235 (mobil), illetve Csíkszeredában személyesen, a Temesvári sugárút 4. szám alatt.
A szervezők / Népújság (Marosvásárhely)
– 2017. július 9–14. –
Idén július 9–14. között zajlik a csíkszeredai Régizene Fesztivál, melynek immár X. éve kísérője az egyetlen Romániában szervezett Régizenei Nyári Egyetem. Az ünnepi kiadásra készülve a szervezők összefoglalták az évtized tapasztalatait – erről tájékoztatunk, valamint áttekintjük a jubileumi kínálatot, melyből a leendő hallgatóknak június 12-éig, hétfő éjfélig lehet válogatni.
Háromszorosan is jubileumi hangulatban zajlik idén Csíkszeredában a Régizene Fesztivál, és a nemzetközi oktatói palettáról mesterkurzusokat immár tizedszerre ajánló Régizenei Nyári Egyetem: az 500 éves reformáció emlékéve mellett a 450 éve az itáliai Cremonában született Claudio Monteverdi, valamint a 250 éve Hamburgban elhunyt Georg Philipp Telemann zeneszerzők évfordulói. A Hargita Megyei Kulturális Központ szervezésében zajló régizenei képzés tizedik évfordulója ugyanakkor az eredmények kiértékelésére, mérlegkészítésre is alkalmat ad.
– A csíkszeredai Régizene Fesztiválnak néhány olyan jellemzője van, amelyek ezt a rendezvényt a romániai zenei élet élére teszik. Fontossági sorrendben véve, a leglényegesebb tényezője a fesztiválnak, hogy a Régizenei Nyári Egyetemmel „szövetkezik” – nyilatkozta a www.regizene.rofesztiválhonlapnak Şorban Elena Maria kolozsvári muzikológus, aki visszatérő oktatója, valamint tolmácsa is a csíkszeredai képzésnek. Romániában ugyanis egyértelműen hiánypótló ez a képzés: a felsőoktatásban ugyanis mindmáig nem létezik kimondottan régizenei szakirány, mely másutt Európában régóta bevett gyakorlat.
Tehetségek kibontakoztatására figyelnek
A tizedik kiadás beharangozójaként nemrégiben csíkszeredai sajtótájékoztatón foglalták össze a kurzus- és fesztiválszervezők a tapasztalataikat, ugyanakkor megvonták a tíz esztendő eredményeinek mérlegét is.
A Hargita Megyei Kulturális Központ, Hargita megye tanácsa és a Cultura Nostra Egyesület által szervezett Régizenei Nyári Egyetem indításának történetéről megtudtuk: 2008-ban, amikor átvette a Hargita Megyei Kulturális Központ vezetését Ferencz Angéla, a fesztiválnak nem volt művészeti vezetője, keresni kellett a korábban lemondott László Ferenc tisztjére egy méltó utódot. Így történt, hogy a Kulturális Központ Filip Ignác Csabát, a mester egykori tanítványát kérte fel a csíkszeredai Régizene Fesztivál művészeti vezetőjének. A választást csak megerősíti, hogy maga László Ferenc is őt bízta meg munkásságának folytatásával, a régizene ügyének felkarolásával. Lévén, hogy sok neves zenész megfordul évente Csíkszeredában a Régizene Fesztiválon, már évekkel korábban megérlelődött annak az igénye, hogy fontos volna mesterkurzusokat is tartani a fesztivál ideje alatt. Rövid, de intenzív tervezési idő alatt összeállt a kurzusok rendje, amelyet Filip Ignác korábbi európai mesterkurzusok tapasztalatai alapján a HMKK munkatársaival igazított a helyi viszonyokhoz, és nevet is kapott az új intézmény: Régizenei Nyári Egyetem.
Növekvő igények és kínálat
Az első képzéstől folyamatosan növekvő nyári egyetem statisztikai adatairól Ferencz Angéla elmondta: 250 diák vett részt a mesterkurzusokon, ám köztük visszatérő diákok is vannak, így az intézmény összesen 420 oklevelet adott ki számukra. Az összesítés szerint a résztvevők mintegy fele Hargita megyéből, a többiek Románia más szegleteiből és Magyarországról érkeztek.
„Ez egy több nyelven zajló nyári egyetem, mely magyarul, románul és adott esetben – előadótól függően – angolul, franciául, spanyolul zajlik – mutatott rá a kulturális központ menedzsere. Mint kiemelte, az évtized alatt számos együttműködést is jegyeztek, például azt az ösztöndíjas programot, amely Románia Kormánya Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalával közösen valósult meg, és amely keretében a Románia területén élő nemzeti kisebbségekhez tartozó diákok juthattak ösztöndíjas képzéshez a csíkszeredai mesterkurzusokon – és, mint remélik, az idei, elkövetkezőkben megjelenő kiíráson is sikerrel létrejön ez az együttműködés.
A diákok részéről egyre nagyobb az érdeklődés: míg az első évben közel harmincan, a legutóbbi nyári egyetemen már több mint hetvenen vettek részt. A kínálat is duplájára növekedett: míg 2008-ban hat, 2016-ra tizenkét mesterkurzust indítottak. Mivel minden mesterkurzuson főleg egyéni foglalkozások vannak, ezért korlátozott a résztvevők száma, és idéntől bevezették az eltérő költségvonzattal járó aktív és passzív hallgatói státust: a jelentkezők eldönthetik, csak megfigyelő résztvevők, vagy egyéni hangszeres gyakorlást is igényelnek.
„A tizedik nyári egyetemet szeretnénk méltóképpen megünnepelni: a fesztiválon is részt vesznek az egyetem diákjai, ez is egy bejáratott különlegesség, hogy egymással kapcsolatban áll a két rendezvény: a fesztivál koncertjei előtt is fellépnek a diákok, utcazenélni is szoktak, a kurzuszáró koncert pedig, amelyen bemutatkoznak a diákok és megmutatják, hogy mit tanultak, az is a fesztivál hivatalos programjának a része” – összegzett Ferencz Angéla.
A csíkszeredai Márton Áron Főgimnázium gyönyörű épülete tehát idén is várja a historikus régizenei tanulmányokat mesterszinten folytatni kívánó, 10 évet betöltött hallgatókat. E tanintézménnyel, valamint a csíkszeredai Nagy István Művészeti Középiskolával folytatott erős stratégiai partnerség pedig nagyon fontos, és nagyon erős biztonságot ad a nyári egyetem lebonyolításában mind a teremhasználat, mind a hangszerek biztosítása tekintetében – hangsúlyozta a menedzser.
A kezdeményezők a tehetségek kibontakoztatását tartják szem előtt, és a tanítványok szakmai pályáját is követik: számontartják, ki milyen külföldi ösztöndíj-lehetőséget kap a csíkszeredai képzéseknek köszönhetően, és hogyan sikerül régizenei projektekhez, együttesekhez csatlakozniuk – tette hozzá.
Ahol „Bach is másként szól”
A régizenét a XX. század elején „fedezték fel”; zenetörténeti érdekesség, hogy a történelem folyamán addig soha nem játszottak régizenét (kevés kivétellel), a korabeli közönség azért ment koncertre, hogy új művet halljon – emelte ki az idei képzés ismertetőjének bevezetőjeként dr. Filip Ignác Csaba.
Mint rámutatott, a két világháború között, majd a második világháború után kezdett ez a stílus divattá válni: elővették a korabeli hangszereket, kezdték „újraépíteni” a korabeli leírások alapján, és kiderült, hogy elég nagy a különbség eleve a között is, ahogyan a zenét akkoriban értették, illetve ma értjük.
A csíkszeredai fesztivál és a képzés is a korabeli igény elve mentén szerveződik – például a fesztivál törzsközönsége is évről évre megtapasztalja a rendezvény teljes időtartamában, hogy hogyan hangozhattak a historikus hangszerek hangosítás nélkül.
Filip Ignác kiemelte: Romániában a régizene-mozgalom Marosvásárhelyen, Brassóban, Kolozsváron és Bukarestben jelent meg először, Csíkszeredában pedig az 1970-es években a Kájoni, majd későbbi Barozda együttessel. A Mikó-várban már 1979-ben volt egy régizenekoncert, majd 1980-ban megtartották az első régizene-fesztivált is.
A művészeti vezető fölhívta a figyelmet arra, hogy Romániában nem szerepel a zenei középiskolák oktatási programjában a középkor és a reneszánsz zene előadása. S míg iskolák nyíltak Európa-szerte, ahol régizenét oktatnak – például a bázeli Schola Cantorumon kizárólag régizene-oktatás folyik –, Romániában mindmáig nemcsak hogy nincs különálló régizene-egyetem, de külön szakként sem lehet választani. Ezt tanúsította a jubileumi képzést beharangozó sajtótájékoztatón jelen levő Vizi Norbert XII. osztályos csíkszeredai zene szakos hallgató is, jelezve, hogy rendszeresen részt vesz a nyári egyetemen, ahol „Bach is teljesen másként szól”.
Ajánlat 2017-re: abszolút nóvum – népszerű különlegességek
A fiatal és pályakezdő zenészeknek idén is neves előadóművészek és tanárok tartanak mesterkurzusokat Csíkszeredában. A régi korok zenéjét és a korhű, historikus előadásmódot ismertető mesterkurzusok is részben a fesztivál 2017-es fő témájához, az 500 éves reformáció emlékévéhez illeszkedve az egyházi megújulással járó zenei hatásokkal is hivatottak foglalkozni.
Abszolút nóvum idén a mesterkurzusok sorában a tanárok és a diákok javaslatára meghirdetett kóruséneklés mesterkurzus. Vezetője Ványolós András énektanár és kórusvezető, aki a fesztivál visszatérő fellépője, ugyanakkor „a térség talán egyik legaktívabb és műfaji szempontból a legszínesebb kórusvezetőjének számít” – fogalmazta meg Fazakas Gabriella, aki a Hargita Megyei Kulturális Központ munkatársaként több éve programvezetője a régizenei egyetemnek és a fesztiválnak. „Talán ebben az évben a legidőszerűbb e kurzus bevezetése, ugyanis az egyházi megújulásnak az egyik alappillére volt a kóruséneklés, de azon belül is az anyanyelven való éneklés” – tette hozzá. A különböző egyéni kurzusok mellett a nyári egyetem valamennyi hallgatója részt vehet a reneszánsz együttes foglalkozáson (kezdő és haladó hangszeres vagy énekes), valamint közös reggeli tánckurzuson.
Választható képzések:
ÚJ! Kórus – Ványolós András (Csíkszereda)
INGYENES! Régizene előadására alkalmazott zenekritika-kurzus – Şorban Elena Maria (Kolozsvár)
Reneszánsz együttes mesterkurzus (főtárgy) – Csörsz Rumen István (Budapest)
Furulya és fuvola – Széplaki Zoltán (Budapest)
Barokk hegedű – Vitárius Piroska (Budapest)
Ének – Palócz Réka (Budapest)
Ének – Kiss Noémi (Budapest)
Csembaló – Fülöp Mária (Bázel)
Lant és gitár – Kónya István (Budapest)
Viola da gamba és violone – Csata István (Kolozsvár)
Ütőhangszerek a régizenében, ütőhangszeres kamarakurzus: zenei játékok, rögtönzés, szólamszerkesztés – Kasza Roland (Budapest)
Reneszánsz és barokk táncok (min. 6 résztvevővel indul) – Szabó Anikó (Kolozsvár)
A nyári egyetem mesterkurzusainak, oktatóinak bemutatása a fesztivál honlapjáról érhető el: www.regizene.ro
Szakmai előadások – közönségre nyitottan
A nyári egyetem alatt az oktatáson kívül idén is lesznek szakmai előadások. Míg Fodor Csaba magyarországi előadóművész Internetes források és digitális eszközök a régizene szolgálatában címmel tart előadást, Sam Chapman svájci lantművész az Alexander-technikát ismerteti meg a hallgatósággal. A romániai előadók közül a lamentációk műfaját Szabó András csíkszeredai zenetanár, a reformáció zenéjét Péter Éva kolozsvári egyetemi előadótanár ecseteli majd. A szakmai előadásokra nem szükséges előzetes bejelentkezés.
Jelentkezési határidő a Régizenei Nyári Egyetemre: 2017. június 12., hétfő, éjfél (24:00 UTC+2).
A képzés díját érintő részletek megtalálhatóak a www.regizene.ro honlapon. Kiegészítő információkért kérjük, írjanak a
nyariegyetem@regizene.ro e-mail-címre, vagy keressék a szervezőket az alábbi telefonszámokon: +40-266-372044 (vezetékes), +40-0746-244235 (mobil), illetve Csíkszeredában személyesen, a Temesvári sugárút 4. szám alatt.
A szervezők / Népújság (Marosvásárhely)
2017. július 3.
„Jelenleg senki sem szüli tele a Kárpát-medencét”
A szomszédos népek termékenységi mutatói legalább olyan rosszak, mint a magyaroké, ezért jelenleg senki sincs, aki „teleszülhetné” a Kárpát-medencét. Magyarországot az elmúlt években kisegítették a határon túli magyarok, ám nem tudni, mi lesz, ha az utánpótlás elfogy, és a hazai születésszám sem nő majd érdemben. Marad a bevándorlás? Többek között ezt a kérdést tettük fel Spéder Zsolt demográfusnak, a KSH Népességtudományi Kutatóintézete igazgatójának.
– Tavaly 93 ezer gyermek született, ami 4 ezres emelkedés a mélypontot jelentő 2011-es évhez képest. Annyi év után végre nőne a gyerekvállalási kedv?
– Ez az egyik jele annak, hogy – szakkifejezéssel élve – megkezdődött a visszapótlás. Azaz a gyerekvállalást a különféle okok miatt elhalasztó nők, párok egy jelentős része ezekben az években döntött a babavállalás mellett. Az egy nőre jutó gyerekek száma, a teljes termékenységi arányszám jelenleg 1,5 körül van, és valószínűleg még nőni fog, de a gyerekvállalási magatartás is változóban van. Miközben egy kicsit több lesz a háromgyermekes, kevesebb a kétgyermekes, illetve több lesz az egygyermekes és a gyermektelen párok száma is.
– Hat évvel ezelőtt 88 ezer gyerek született, mire a politikusok, szakemberek egy része a vészharangot kongatta. Ennyi év elteltével látják-e már a kutatók, hogy 2008 és 2011 között miért esett vissza ilyen durván a születések száma?
– Több tényező játszott közre. Messziről kezdem: az 1980-as években korai gyermekvállalási minta jellemezte a magyar társadalmat. A nők többsége 22-23 éves korában szülte meg az első gyerekét. A rendszerváltozás után bekövetkezett a felsőoktatás expanziója, egyre többen mentek egyetemre, másmilyen lett az életúttervezés, így a gyerekvállalás kitolódott a 28-29. évre. 1995-től a Bokros-csomagnak is megvolt a maga visszahúzó hatása a közepes és magas végzettségűek körében. Végül a halasztásban lévő korosztály is eljutott a gyerekvállalási időszakba, ám e kohorszot „derékba kapta” a 2008-as gazdasági válság, és ez szinte minden európai országot jellemzett. Beindult a társadalomban az újratervezés. Sokan elveszítették az állásukat, újra kellett számolni a családi költségvetést, nem volt egyszerű lakáshoz jutni, a gyes háromról két évre csökkent. Ilyenkor a jellemző alkalmazkodási stratégia a gyerekvállalás elhalasztása.
– A mostani adatok csak annak köszönhetők, hogy végre megszülettek a korábban „elhalasztott” gyerekek?
– Nem csak. Készítettem egy elemzést, amit jövő héten egy berlini konferencián fogok bemutatni. Az adatok azt mutatják, hogy mind az 1993-ban bevezetett gyet, amit sokan „főállású anyaságnak” neveznek, mind pedig az 1999-ben megnövelt családi adókedvezmény növelte a gyerekvállalási kedvet a kétgyerekesek körében. Persze kérdés, hogy ennek valójában mekkora az összesített hatása, hiszen ahhoz, hogy a harmadik megszülessen, előbb meg kell születnie az elsőnek, majd a másodiknak. Ám közben azt látjuk, hogy a kétgyermekesek száma az utóbbi időben némileg csökkent.
– Milyen hatása lesz annak, hogy a nagy lélekszámú generáció – az úgynevezett Ratkó-unokák – kifutottak a gyermekvállalási időszakból?
– Az 1975-ben születettek 195 ezren voltak, az előző és a következő évben születettek pedig 150 ezren – hozzávetőleg a felük nő. Az 1980-asok és a következő évjáratok már 148 ezres lélekszámúak. Könnyen belátható, hogy ha 20 százalékkal csökken a nők száma, ezt ellentételezni kéne több gyerek vállalásával. Mivel a Ratkó-unokákat érintette leginkább a halasztás, növekvő számban maradnak egygyermekesek, hiszen mire jöhetett volna a második, már a negyvenes éveikbe léptek. A francia kollégák számították ki, hogy 40 év felett a nők termőképessége körülbelül 40 százalékos. De nemcsak az jelenti a problémát, hogy a Ratkó-unokák egy jelentős része egygyermekes maradt: két évvel ezelőtt kiszámoltam, hogy az 1975-ben születettek 15-16 százalékának nem volt gyereke. Az 1965-ös generációnál ez a szám még 8-10 százalék volt.
– Ez mennyiben tudatosan vállalt gyermektelenség?
– Nem beszélhetünk szándékolt gyerektelenségről. Egyrészt az előbb említett „túlhalasztás” az oka. Másrészt a párkapcsolati tényezők is közrejátszanak. Ha egy pár túl sokáig van gyerek nélkül, akkor nagyobb az esélye, hogy megromlik a kapcsolat. Ha bekövetkezik a válás, akkor a 35 feletti nők számára beszűkül a házassági piac, nehezebb lesz korban hozzájuk illő partnert találni. Nehezebben is választanak, igényesebbek, többségüknek már megalapozott az egzisztenciája, és ennek megfelelő partnert keres. Sokan maradnak egyedül.
– Ez lenne a politikusok által sokat kárhoztatott szinglijelenség?
– Már a 2000-es években kimutatták a kutatások, hogy Magyarországon legfeljebb „kényszerszinglik” élnek, aminek okairól az előbb beszéltünk. Tény, hogy növekedett például a fővárosi diplomások körében a gyerektelenek aránya, de nem csak abban a közegben. Az alsóbb társadalmi csoportokban is megfigyelhető ez, ott pedig a bizonytalanság váltja ki. Nálunk nem igazán jellemző az, ami Németországban: ott a nők egy jelentős része eldöntötte, nem akar gyereket szülni és nevelni. Ott egyébként nincs is a magyar gyedhez hasonló intézmény, ami lehetővé teszi, hogy a nők hosszabb időre, két évre kiváljanak a munkaerőpiacról.
– Örök dilemma a politikusok körében, hogy melyik családtámogatási program a célravezető. A középosztályt segítse a mindenkori kormány, vagy a szegényebb rétegeket? Azért a gyereknevelési támogatás 1993-as bevezetése az utóbbiak körében jelentősen növelte a gyerekvállalási kedvet, miközben az elmúlt évek intézkedései egyelőre nem hoztak érdemi javulást.
– Azt gondolom, hogy a jó családtámogatási rendszerek nem vagylagos alapon működnek. A népesedéspolitika akkor jó, ha összhangban áll a foglalkoztatás- és szociálpolitikával. Elsősorban azt kell figyelembe venni, hogy a női munkavállalás magas szintje megmaradjon, mert a többség a kétkeresős családmodellt favorizálja, és ez biztosítja azt a jóléti szintet, amikor a fiatalok hajlandók gyermeket vállalni. Ahogy az sem jó, ha nő a gyerekszegénység: a gyermekvállalás ne vezessen a szegénység újratermelődéséhez. Más szemszögből nézve: az sem jó, ha túl sokáig halasztják a szülést a nők, ahogy az sem, ha tinédzserkorban jön az első baba. Az sem helyes, ha a gyermekesek nagyobb áldozatot vállalnak, rosszabbul élnek, mint a gyermektelenek, ezért is legitim eszköz a családi adókedvezmény.
– A kormány most a három- vagy többgyermekeseket támogatja. De hogyan lehet megváltoztatni azt az évtizedek óta beégett családmodellt, ami a két gyerek vállalását tartja ideálisnak?
– Prózai oka van, hogy miért van ez így. Két szülő két gyerek után tud szaladni, a harmadik nevelése sokszor komoly logisztikai kihívás. Általában úgy indul, hogy várjuk az első gyereket, mert meg szeretnénk tapasztalni az anyaságot, apaságot. Aztán vállalunk még egyet, hogy legyen testvére az elsőszülöttnek. Általában ott szeretnének harmadikat, ahol az első kettő azonos nemű, és szülők vágynak egy fiúra vagy egy lányra. Ahogy általában a gyermeknevelés sok boldogságot és egyben sok nehézséget is tartogat, úgy a nagycsalád is sok örömöt nyújt, olyat, amit igenis érdemes megélni. Éppen ezért úgy vélem, nem csak népesedéspolitikai szempontból fontos a három- vagy többgyerekesek segítése.
– Dupcsik Csaba szociológus lapunknak nemrég azt mondta, nem feltétlenül baj, ha kevesebb gyerek születik, hiszen közben a termelékenység nő, kevesebb ember munkájára van szükség az áruk előállításához. Szerinte a táradalom öregedése sem lenne olyan nagy gond, ha jobb lenne az egészségügy, tovább élnénk, tovább dolgozhatnánk.
– Ne felejtsük el, hogy a társadalom öregedését az alacsony gyermekszám lényegesen felgyorsítja. Azt pedig könnyű belátni, hogy az idősödő társadalom munkabírása, innovációs képessége nem ugyanolyan, mint egy fiatalabbé. Egy kiegyensúlyozottabb korszerkezetű társadalomban nincs olyan probléma, hogy gyerekhiány miatt be kell zárni iskolákat, át kell alakítani az igényekhez igazodva az egészségügyet. Mindez rengeteg közpénzt emésztene fel. De ennél fontosabbnak tartom azt, hogy lehetőleg mindenkinek születhessen gyereke, aki vágyik rá. Kutatásaink azt mutatják, hogy sokkal kevesebb gyerek születik, mint amennyire a párok vágynak. Ez miért lenne kevésbé fontos cél, mint hogy mindenkinek legyen fedél a feje fölött, vagy hogy alapjövedelmet biztosítsunk mindenkinek? Én egyfajta alapjognak tartom a gyerek adta boldogságot.
– Az alacsony termékenységi mutató „magyar átok”?
– Ha már ezt a kifejezést használjuk, inkább dél-európai vagy német átokról kéne beszélni, hiszen ezekben az országokban sokkal rosszabb ez az arányszám.
– Németh Szilárd szófordulatát idézve másképp teszem fel a kérdést: ki szüli tele a Kárpát-medencét?
– Most éppen senki, mert az összes posztkommunista ország végigment azon, amin Magyarország. A szomszédos Romániának még rosszabbak a mutatói. Viszont az utóbbi évtizedben érdemben javult a helyzet Csehországban, Észtországban, a Kárpát-medencében pedig Szlovéniában.
– Minek köszönhetően?
– A legfőbb tényező, ami valóban hat a születésszámra, az a kiszámítható gazdasági növekedés. A legtöbb posztkommunista országban nőtt a termékenységi mutató az ezredforduló után – Csehországban különösen –, nálunk valószínűleg azért nem, mert a gazdaság már 2006 óta stagnált.
– Sokkal fontosabb tényező ez, mint a lakáshelyzet, az adókedvezmény, az állami támogatások?
– Inkább azt mondanám, hogy ez az alap. Ezt támasztja alá, hogy az Angliában dolgozó magyarok és lengyelek termékenységi arányszáma magasabb, mint az otthoni. A lengyeleknél szignifikáns a különbség: az otthoni 1,3, a kinti 2,1. A „magyar átok” inkább az, hogy a Ratkó-unokák a „túlhalasztás” miatt alul fognak teljesíteni. De őket a rendszerváltás is meglegyintette: 1990-ben 15 évesek voltak, 2000-re töltötték be a 25. évüket. Az 1990-es években is tele voltak problémákkal: számos családban okozott gondot a munkanélküliség. Aztán némi javulás után jött a gazdasági stagnálás, majd a válság. Ugyanakkor ezzel nem szeretném az egyéni motivációk, a családpolitika vagy az iskolai expanzió szerepét lekicsinyelni. Mindig amellett érveltünk, hogy a gyermekvállalás sok tényezőtől függ, és a rendszerváltozást követően ezek a tényezők sokszor akadályozták egymást.
– Menni fog a népességszám stabilizálása bevándorlás nélkül?
– A demográfus nem tehet mást, mint számol. Három komponens van: a születések száma, azaz a termékenység növekedése, a halandóság, ami a várható élettartam növekedésével javulhat, és a vándorlási egyenleg, azaz az el- és bevándorlás mérlege. Ha valamelyiknek rosszabb mutatói vannak, és cél a népességszám szinten tartása, akkor szükségszerűen a másik komponens oldhatja meg a problémát. Mintha az utóbbi időben kevesebb szó esne róla, de Magyarországot az elmúlt két évtizedben inkább a bevándorlási többlet jellemezte. Persze ez főképpen a külhoni magyarság köréből rekrutálódott.
– Ám a határon túli magyarok körében végzett felmérések azt mutatják, hogy már nem vonzó számukra Magyarország, inkább továbbmennek ők is Nyugatra.
– Korábban sem csak a határon túli magyarok köréből érkeztek a bevándorlók. Jöttek Ukrajnából, Kínából, de a megtelepedő multinacionális cégek sok németet, hollandot vagy olaszt is hazánkba vonzottak. Persze inkább keletről nyugatra mozognak a munkavállalók, a posztkommunista országok nagy népességkibocsátók, tehát az elvándorlás sem magyar átok. A lettek egynegyede Angliában és Írországban dolgozik. Mi sokkal inkább itthon ülők vagyunk, mint a például a lengyelek. Inkább az a kulcskérdés, milyen arányú lesz a visszavándorlás. Erről egyelőre keveset tudunk, de vannak arra utaló jelek, hogy a többség átmeneti jelleggel, néhány évre vállal munkát, jelentős többségük haza fog jönni. Azok a családok viszont, amelyek kint vállalnak gyereket, és kint maradnak a gyerek iskoláskoráig, nagy valószínűséggel már nem térnek haza. M. László Ferenc / Magyar Nemzet
A szomszédos népek termékenységi mutatói legalább olyan rosszak, mint a magyaroké, ezért jelenleg senki sincs, aki „teleszülhetné” a Kárpát-medencét. Magyarországot az elmúlt években kisegítették a határon túli magyarok, ám nem tudni, mi lesz, ha az utánpótlás elfogy, és a hazai születésszám sem nő majd érdemben. Marad a bevándorlás? Többek között ezt a kérdést tettük fel Spéder Zsolt demográfusnak, a KSH Népességtudományi Kutatóintézete igazgatójának.
– Tavaly 93 ezer gyermek született, ami 4 ezres emelkedés a mélypontot jelentő 2011-es évhez képest. Annyi év után végre nőne a gyerekvállalási kedv?
– Ez az egyik jele annak, hogy – szakkifejezéssel élve – megkezdődött a visszapótlás. Azaz a gyerekvállalást a különféle okok miatt elhalasztó nők, párok egy jelentős része ezekben az években döntött a babavállalás mellett. Az egy nőre jutó gyerekek száma, a teljes termékenységi arányszám jelenleg 1,5 körül van, és valószínűleg még nőni fog, de a gyerekvállalási magatartás is változóban van. Miközben egy kicsit több lesz a háromgyermekes, kevesebb a kétgyermekes, illetve több lesz az egygyermekes és a gyermektelen párok száma is.
– Hat évvel ezelőtt 88 ezer gyerek született, mire a politikusok, szakemberek egy része a vészharangot kongatta. Ennyi év elteltével látják-e már a kutatók, hogy 2008 és 2011 között miért esett vissza ilyen durván a születések száma?
– Több tényező játszott közre. Messziről kezdem: az 1980-as években korai gyermekvállalási minta jellemezte a magyar társadalmat. A nők többsége 22-23 éves korában szülte meg az első gyerekét. A rendszerváltozás után bekövetkezett a felsőoktatás expanziója, egyre többen mentek egyetemre, másmilyen lett az életúttervezés, így a gyerekvállalás kitolódott a 28-29. évre. 1995-től a Bokros-csomagnak is megvolt a maga visszahúzó hatása a közepes és magas végzettségűek körében. Végül a halasztásban lévő korosztály is eljutott a gyerekvállalási időszakba, ám e kohorszot „derékba kapta” a 2008-as gazdasági válság, és ez szinte minden európai országot jellemzett. Beindult a társadalomban az újratervezés. Sokan elveszítették az állásukat, újra kellett számolni a családi költségvetést, nem volt egyszerű lakáshoz jutni, a gyes háromról két évre csökkent. Ilyenkor a jellemző alkalmazkodási stratégia a gyerekvállalás elhalasztása.
– A mostani adatok csak annak köszönhetők, hogy végre megszülettek a korábban „elhalasztott” gyerekek?
– Nem csak. Készítettem egy elemzést, amit jövő héten egy berlini konferencián fogok bemutatni. Az adatok azt mutatják, hogy mind az 1993-ban bevezetett gyet, amit sokan „főállású anyaságnak” neveznek, mind pedig az 1999-ben megnövelt családi adókedvezmény növelte a gyerekvállalási kedvet a kétgyerekesek körében. Persze kérdés, hogy ennek valójában mekkora az összesített hatása, hiszen ahhoz, hogy a harmadik megszülessen, előbb meg kell születnie az elsőnek, majd a másodiknak. Ám közben azt látjuk, hogy a kétgyermekesek száma az utóbbi időben némileg csökkent.
– Milyen hatása lesz annak, hogy a nagy lélekszámú generáció – az úgynevezett Ratkó-unokák – kifutottak a gyermekvállalási időszakból?
– Az 1975-ben születettek 195 ezren voltak, az előző és a következő évben születettek pedig 150 ezren – hozzávetőleg a felük nő. Az 1980-asok és a következő évjáratok már 148 ezres lélekszámúak. Könnyen belátható, hogy ha 20 százalékkal csökken a nők száma, ezt ellentételezni kéne több gyerek vállalásával. Mivel a Ratkó-unokákat érintette leginkább a halasztás, növekvő számban maradnak egygyermekesek, hiszen mire jöhetett volna a második, már a negyvenes éveikbe léptek. A francia kollégák számították ki, hogy 40 év felett a nők termőképessége körülbelül 40 százalékos. De nemcsak az jelenti a problémát, hogy a Ratkó-unokák egy jelentős része egygyermekes maradt: két évvel ezelőtt kiszámoltam, hogy az 1975-ben születettek 15-16 százalékának nem volt gyereke. Az 1965-ös generációnál ez a szám még 8-10 százalék volt.
– Ez mennyiben tudatosan vállalt gyermektelenség?
– Nem beszélhetünk szándékolt gyerektelenségről. Egyrészt az előbb említett „túlhalasztás” az oka. Másrészt a párkapcsolati tényezők is közrejátszanak. Ha egy pár túl sokáig van gyerek nélkül, akkor nagyobb az esélye, hogy megromlik a kapcsolat. Ha bekövetkezik a válás, akkor a 35 feletti nők számára beszűkül a házassági piac, nehezebb lesz korban hozzájuk illő partnert találni. Nehezebben is választanak, igényesebbek, többségüknek már megalapozott az egzisztenciája, és ennek megfelelő partnert keres. Sokan maradnak egyedül.
– Ez lenne a politikusok által sokat kárhoztatott szinglijelenség?
– Már a 2000-es években kimutatták a kutatások, hogy Magyarországon legfeljebb „kényszerszinglik” élnek, aminek okairól az előbb beszéltünk. Tény, hogy növekedett például a fővárosi diplomások körében a gyerektelenek aránya, de nem csak abban a közegben. Az alsóbb társadalmi csoportokban is megfigyelhető ez, ott pedig a bizonytalanság váltja ki. Nálunk nem igazán jellemző az, ami Németországban: ott a nők egy jelentős része eldöntötte, nem akar gyereket szülni és nevelni. Ott egyébként nincs is a magyar gyedhez hasonló intézmény, ami lehetővé teszi, hogy a nők hosszabb időre, két évre kiváljanak a munkaerőpiacról.
– Örök dilemma a politikusok körében, hogy melyik családtámogatási program a célravezető. A középosztályt segítse a mindenkori kormány, vagy a szegényebb rétegeket? Azért a gyereknevelési támogatás 1993-as bevezetése az utóbbiak körében jelentősen növelte a gyerekvállalási kedvet, miközben az elmúlt évek intézkedései egyelőre nem hoztak érdemi javulást.
– Azt gondolom, hogy a jó családtámogatási rendszerek nem vagylagos alapon működnek. A népesedéspolitika akkor jó, ha összhangban áll a foglalkoztatás- és szociálpolitikával. Elsősorban azt kell figyelembe venni, hogy a női munkavállalás magas szintje megmaradjon, mert a többség a kétkeresős családmodellt favorizálja, és ez biztosítja azt a jóléti szintet, amikor a fiatalok hajlandók gyermeket vállalni. Ahogy az sem jó, ha nő a gyerekszegénység: a gyermekvállalás ne vezessen a szegénység újratermelődéséhez. Más szemszögből nézve: az sem jó, ha túl sokáig halasztják a szülést a nők, ahogy az sem, ha tinédzserkorban jön az első baba. Az sem helyes, ha a gyermekesek nagyobb áldozatot vállalnak, rosszabbul élnek, mint a gyermektelenek, ezért is legitim eszköz a családi adókedvezmény.
– A kormány most a három- vagy többgyermekeseket támogatja. De hogyan lehet megváltoztatni azt az évtizedek óta beégett családmodellt, ami a két gyerek vállalását tartja ideálisnak?
– Prózai oka van, hogy miért van ez így. Két szülő két gyerek után tud szaladni, a harmadik nevelése sokszor komoly logisztikai kihívás. Általában úgy indul, hogy várjuk az első gyereket, mert meg szeretnénk tapasztalni az anyaságot, apaságot. Aztán vállalunk még egyet, hogy legyen testvére az elsőszülöttnek. Általában ott szeretnének harmadikat, ahol az első kettő azonos nemű, és szülők vágynak egy fiúra vagy egy lányra. Ahogy általában a gyermeknevelés sok boldogságot és egyben sok nehézséget is tartogat, úgy a nagycsalád is sok örömöt nyújt, olyat, amit igenis érdemes megélni. Éppen ezért úgy vélem, nem csak népesedéspolitikai szempontból fontos a három- vagy többgyerekesek segítése.
– Dupcsik Csaba szociológus lapunknak nemrég azt mondta, nem feltétlenül baj, ha kevesebb gyerek születik, hiszen közben a termelékenység nő, kevesebb ember munkájára van szükség az áruk előállításához. Szerinte a táradalom öregedése sem lenne olyan nagy gond, ha jobb lenne az egészségügy, tovább élnénk, tovább dolgozhatnánk.
– Ne felejtsük el, hogy a társadalom öregedését az alacsony gyermekszám lényegesen felgyorsítja. Azt pedig könnyű belátni, hogy az idősödő társadalom munkabírása, innovációs képessége nem ugyanolyan, mint egy fiatalabbé. Egy kiegyensúlyozottabb korszerkezetű társadalomban nincs olyan probléma, hogy gyerekhiány miatt be kell zárni iskolákat, át kell alakítani az igényekhez igazodva az egészségügyet. Mindez rengeteg közpénzt emésztene fel. De ennél fontosabbnak tartom azt, hogy lehetőleg mindenkinek születhessen gyereke, aki vágyik rá. Kutatásaink azt mutatják, hogy sokkal kevesebb gyerek születik, mint amennyire a párok vágynak. Ez miért lenne kevésbé fontos cél, mint hogy mindenkinek legyen fedél a feje fölött, vagy hogy alapjövedelmet biztosítsunk mindenkinek? Én egyfajta alapjognak tartom a gyerek adta boldogságot.
– Az alacsony termékenységi mutató „magyar átok”?
– Ha már ezt a kifejezést használjuk, inkább dél-európai vagy német átokról kéne beszélni, hiszen ezekben az országokban sokkal rosszabb ez az arányszám.
– Németh Szilárd szófordulatát idézve másképp teszem fel a kérdést: ki szüli tele a Kárpát-medencét?
– Most éppen senki, mert az összes posztkommunista ország végigment azon, amin Magyarország. A szomszédos Romániának még rosszabbak a mutatói. Viszont az utóbbi évtizedben érdemben javult a helyzet Csehországban, Észtországban, a Kárpát-medencében pedig Szlovéniában.
– Minek köszönhetően?
– A legfőbb tényező, ami valóban hat a születésszámra, az a kiszámítható gazdasági növekedés. A legtöbb posztkommunista országban nőtt a termékenységi mutató az ezredforduló után – Csehországban különösen –, nálunk valószínűleg azért nem, mert a gazdaság már 2006 óta stagnált.
– Sokkal fontosabb tényező ez, mint a lakáshelyzet, az adókedvezmény, az állami támogatások?
– Inkább azt mondanám, hogy ez az alap. Ezt támasztja alá, hogy az Angliában dolgozó magyarok és lengyelek termékenységi arányszáma magasabb, mint az otthoni. A lengyeleknél szignifikáns a különbség: az otthoni 1,3, a kinti 2,1. A „magyar átok” inkább az, hogy a Ratkó-unokák a „túlhalasztás” miatt alul fognak teljesíteni. De őket a rendszerváltás is meglegyintette: 1990-ben 15 évesek voltak, 2000-re töltötték be a 25. évüket. Az 1990-es években is tele voltak problémákkal: számos családban okozott gondot a munkanélküliség. Aztán némi javulás után jött a gazdasági stagnálás, majd a válság. Ugyanakkor ezzel nem szeretném az egyéni motivációk, a családpolitika vagy az iskolai expanzió szerepét lekicsinyelni. Mindig amellett érveltünk, hogy a gyermekvállalás sok tényezőtől függ, és a rendszerváltozást követően ezek a tényezők sokszor akadályozták egymást.
– Menni fog a népességszám stabilizálása bevándorlás nélkül?
– A demográfus nem tehet mást, mint számol. Három komponens van: a születések száma, azaz a termékenység növekedése, a halandóság, ami a várható élettartam növekedésével javulhat, és a vándorlási egyenleg, azaz az el- és bevándorlás mérlege. Ha valamelyiknek rosszabb mutatói vannak, és cél a népességszám szinten tartása, akkor szükségszerűen a másik komponens oldhatja meg a problémát. Mintha az utóbbi időben kevesebb szó esne róla, de Magyarországot az elmúlt két évtizedben inkább a bevándorlási többlet jellemezte. Persze ez főképpen a külhoni magyarság köréből rekrutálódott.
– Ám a határon túli magyarok körében végzett felmérések azt mutatják, hogy már nem vonzó számukra Magyarország, inkább továbbmennek ők is Nyugatra.
– Korábban sem csak a határon túli magyarok köréből érkeztek a bevándorlók. Jöttek Ukrajnából, Kínából, de a megtelepedő multinacionális cégek sok németet, hollandot vagy olaszt is hazánkba vonzottak. Persze inkább keletről nyugatra mozognak a munkavállalók, a posztkommunista országok nagy népességkibocsátók, tehát az elvándorlás sem magyar átok. A lettek egynegyede Angliában és Írországban dolgozik. Mi sokkal inkább itthon ülők vagyunk, mint a például a lengyelek. Inkább az a kulcskérdés, milyen arányú lesz a visszavándorlás. Erről egyelőre keveset tudunk, de vannak arra utaló jelek, hogy a többség átmeneti jelleggel, néhány évre vállal munkát, jelentős többségük haza fog jönni. Azok a családok viszont, amelyek kint vállalnak gyereket, és kint maradnak a gyerek iskoláskoráig, nagy valószínűséggel már nem térnek haza. M. László Ferenc / Magyar Nemzet
2017. augusztus 8.
Születésnapi köszöntő helyett*
Alig fél hónap választotta el attól, hogy betöltse nyolcvanadik évét. Milyen örömmel és mennyire könnyebben írtam volna felköszöntőt, mint ezt a nehéz szívvel és lélekkel megfogalmazható nekrológot. Kántor Lajos elhunytával az egységes magyar irodalom kiemelkedő személyiségét, a Korunk folyóirat kiváló főszerkesztőjét, több mint hetven könyv szerzőjét, vagy szerkesztőjét, a Kolozsvár Társaság elnökét, ismert közéleti személyiséget és bátran mondhatjuk, hogy a Kárpát-medencei magyarság megkerülhetetlen véleményformálóját gyászoljuk. Jómagam a barátomat is siratom. Olyan barátot, amilyenből a hosszú élet során talán egy vagy kettő adódik.
Amikor a világégés kellős közepén, 1943 szeptemberében, a Református Kollégium Király utcába kihelyezett elemijében, Szentgyörgyi Piroska tanító néni első osztályában egy padsorba kerültem a kerekarcú, mosolygós, az r-betűt kissé arisztokratikusan ejtő fiúcskával, egyikünk sem gondolhatta, hogy mennyire összefonódik majd a sorsunk a következő csaknem 75 évben.
Iskolánk, amely az egyházi tanintézetek államosítása után 2. számú Magyar Fiúlíceum lett, bár sokat tettek minőségének csökkentése „érdekében”, olyannyira megőrizte demokratikus szellemiségét és a szabadság szeretetére való nevelés tradícióját, hogy a legsötétebb sztálini időkben, 1953-ban, tanulói sorából kerültek ki azok a ma már jól ismert IKESZ (Ifjú Kommunistaellenes Szervezet) súlyos börtönévekre ítélt tizenöt-tizenhat éves „bűnözői”, akikből az évek során olyan jól ismert közéleti személyiség váltak, mint Bodor Ádám, Veress Zoltán, Palocsay Zsigmond, Asztalos Lajos vagy, a kevésbé ismertek közül, Csoma Zoltán (Botond édesapja) és Dezső György.
Az 1954-es érettségi vizsgánkig a mi két párhuzamos osztályunkba is olyan kiválóságok kerültek, mint a zenetudós László Ferenc, Lászlóffy Aladár, a válogatott kosárlabdázó Vizi Imre, vagy a több mint kétszázszoros válogatott olimpikon vízipólós Szabó Sándor. Lehet, hogy e két utóbbinak köszönhető az, amit talán kevesen tudnak, hogy Lajos középiskolás korában sportújságíró álmokat dédelgetett. Mindezt csak azért sorolom fel, mert ebben a kétségtelen elit diákcsapatban az eminens, az elsők között is a legelső végig Kántor Lajos volt. Tizenegy éven keresztül neki más érdemjegye, mint a legjobb soha nem volt. Jó emlékű osztályfőnökünk, a Torockóról elszármazott Páll András minket mindig csak úgy emlegetett, mint a „Kántor-osztály”.
Már a középiskolában sok mindent együtt vagy párhuzamosan tettünk, ami még nem jelentett közelebbi barátságot. Egyszerre konfirmáltunk osztálytársunk édesapjánál, László Dezsőnél, együtt jártunk hegedűórákra Kouba Paula nénihez, Kolozsvár annak idején ismert hegedűtanárnőjéhez, majd együtt is érettségiztünk. Habár külön fakultásra jártunk, az egykori Bolyai Egyetemen az úgymond társadalmi munkák során is összefutottunk. Az 1956-ban frissen megalakult Diákszövetségben ő valamilyen felső vezető, én a kémia kar sportfelelőse voltam. Lényegesen szorosabb lett kapcsolatunk 1989 után. Bábáskodtunk az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének létrehozásában. Ő, mint a szervezet elnöke, én, mint a Nemzeti Megmentési Front (FSN) városi alelnöke. Nemsokára engem választottak meg érdekvédelmi szervezetünk megyei elnökének. Ő akkor már az RMDSZ központi vezetőségében tevékenykedett, és a Korunk főszerkesztője volt. Én nem őt, hanem Balázs Sándort váltottam a megyei elnöki tisztségben. A rendezvényeken gyakran összefutottunk, még akkor is, amikor én, mint szenátor Bukarestbe kerültem. Enyhe szakmai féltékenységgel vettem tudomásul, hogy neki majdnem mindig a többségnél is nagyságrenddel komolyabb befolyása volt a Domokos Géza, majd a Markó Béla vezette szervezetünk politikai orientációjának kialakításában.
Minden osztálytársi és politikai együttműködés mellett, ami úgy istenigazából összehozott bennünket, az a tenisz volt. Sűrű életünkben ez remek kikapcsolódást jelentett. Legalább öt könyvében előszeretettel emlegeti teniszpályafutásunkat, de azért ne gondolja senki, hogy nagyon tudtunk játszani. A legigazibb amatőr szinten űztük ezt a szép, de kimondottan nehéz sportot. Amikor én bekapcsolódtam, Lajosnak már voltak partnerei: Senkálszky Bandi bácsi, Tompa Gábor és Polonyi doktor. Kettőnk tudására jellemző, hogy a nálunk majd harminc évvel idősebb színészóriást is csak nagyon ritkán tudtuk legyőzni. Igaz, nem is nagyon akartuk, mert Bandi bácsi elvárta, hogy a labdát a tenyeres oldalára üssük, lehetőleg nem túl erősen. Nyolcvanévesen is nagyon kellemes partner volt. Tompa Gabit nem említem, mert ő egy osztállyal magasabbra volt besorolva, akárcsak Polonyi doktor.
Az akkori rendszeres találkozások elmélyítették a barátságunkat. Annak ellenére, hogy az ezredforduló idején már jócskán elrúgtuk a hatvanat, a heti kétszeri játékra mindig tudtunk időt szakítani. Eleinte két óra tenisz, utána úszás, majd szigorúan csak a kiizzadt folyadék pótlására sörözés és közben a nagy beszélgetések. Ami a kultúra, a politika és a sport napirendjén volt, az nálunk is terítékre került. Annak ellenére, hogy majdnem minden téren hasonló volt az értékítéletünk, elég sokat vitatkoztunk.
Nagyon fájdalmas most nosztalgiázni. Ahogy teltek az évek, úgy adtuk mind lejjebb és lejjebb. Először rátértünk a csak egy-egy óra teniszre, majd hetente csak egyszer, aztán ezt is kihagytuk. Még maradt egy ideig az úszás, végül már csak a sörözés és a duma.
Barátságunkban új fejezetet jelentett a Kolozsvár Társaság. Érdekes, a Korunkhoz a hetvenes évek vége felé nem ő hívott, hanem Veress Zoltán. Tibori Szabó Zoltánnal és az ifjú Szabó T. Attilával együtt, úgymond a tudományos rovat megerősítése végett. A rovat vezetését később Kiss János vette át, de munkatársaknak továbbra is megmaradtunk. A fel nem adható város társaságához viszont már Kántor Lajos hívott. Szívesen jöttem. Ekkor már ő is kért tőlem kéziratokat, de inkább csak a politikára hajazó publicisztika műfajából. A társaságnál a csapatépítő szervezőt is felfedezhettem benne. Olyan jó munkakapcsolatot tudott megteremteni, hogy négy-öt év alatt a rendezvényekben nagyon gazdag Kolozsváron is sikerült igen magas színvonalú előadásokat tartani a rendszerint nagyobb létszámban megjelenő hallgatóságnak.
Itthon maradt vezető magyar értelmiségijeink talán egyik legnagyobbika volt Kántor Lajos. Nehéz leírni, hogy volt. Még nehezebb lesz őt pótolni. Két fiának, unokáinak és hozzátartozóinak biztos, hogy lehetetlen. És nekem?
Laji! Nem szép tőled, hogy csak úgy, hipp-hopp elmentél. Itt hagytad a barátodat, ebben az amúgy is barátságtalan világban. Persze, te már túl vagy a döntő játszma nehezén. Előny nálad! Bérelj ki ott fenn egy teniszpályát, majd jövök egyenlíteni. Nagyon félek, hogy inkább előbb, mint utóbb.
* Kántor Lajos ma lett volna 80 éves.
Buchwald Péter / Szabadság (Kolozsvár)
Alig fél hónap választotta el attól, hogy betöltse nyolcvanadik évét. Milyen örömmel és mennyire könnyebben írtam volna felköszöntőt, mint ezt a nehéz szívvel és lélekkel megfogalmazható nekrológot. Kántor Lajos elhunytával az egységes magyar irodalom kiemelkedő személyiségét, a Korunk folyóirat kiváló főszerkesztőjét, több mint hetven könyv szerzőjét, vagy szerkesztőjét, a Kolozsvár Társaság elnökét, ismert közéleti személyiséget és bátran mondhatjuk, hogy a Kárpát-medencei magyarság megkerülhetetlen véleményformálóját gyászoljuk. Jómagam a barátomat is siratom. Olyan barátot, amilyenből a hosszú élet során talán egy vagy kettő adódik.
Amikor a világégés kellős közepén, 1943 szeptemberében, a Református Kollégium Király utcába kihelyezett elemijében, Szentgyörgyi Piroska tanító néni első osztályában egy padsorba kerültem a kerekarcú, mosolygós, az r-betűt kissé arisztokratikusan ejtő fiúcskával, egyikünk sem gondolhatta, hogy mennyire összefonódik majd a sorsunk a következő csaknem 75 évben.
Iskolánk, amely az egyházi tanintézetek államosítása után 2. számú Magyar Fiúlíceum lett, bár sokat tettek minőségének csökkentése „érdekében”, olyannyira megőrizte demokratikus szellemiségét és a szabadság szeretetére való nevelés tradícióját, hogy a legsötétebb sztálini időkben, 1953-ban, tanulói sorából kerültek ki azok a ma már jól ismert IKESZ (Ifjú Kommunistaellenes Szervezet) súlyos börtönévekre ítélt tizenöt-tizenhat éves „bűnözői”, akikből az évek során olyan jól ismert közéleti személyiség váltak, mint Bodor Ádám, Veress Zoltán, Palocsay Zsigmond, Asztalos Lajos vagy, a kevésbé ismertek közül, Csoma Zoltán (Botond édesapja) és Dezső György.
Az 1954-es érettségi vizsgánkig a mi két párhuzamos osztályunkba is olyan kiválóságok kerültek, mint a zenetudós László Ferenc, Lászlóffy Aladár, a válogatott kosárlabdázó Vizi Imre, vagy a több mint kétszázszoros válogatott olimpikon vízipólós Szabó Sándor. Lehet, hogy e két utóbbinak köszönhető az, amit talán kevesen tudnak, hogy Lajos középiskolás korában sportújságíró álmokat dédelgetett. Mindezt csak azért sorolom fel, mert ebben a kétségtelen elit diákcsapatban az eminens, az elsők között is a legelső végig Kántor Lajos volt. Tizenegy éven keresztül neki más érdemjegye, mint a legjobb soha nem volt. Jó emlékű osztályfőnökünk, a Torockóról elszármazott Páll András minket mindig csak úgy emlegetett, mint a „Kántor-osztály”.
Már a középiskolában sok mindent együtt vagy párhuzamosan tettünk, ami még nem jelentett közelebbi barátságot. Egyszerre konfirmáltunk osztálytársunk édesapjánál, László Dezsőnél, együtt jártunk hegedűórákra Kouba Paula nénihez, Kolozsvár annak idején ismert hegedűtanárnőjéhez, majd együtt is érettségiztünk. Habár külön fakultásra jártunk, az egykori Bolyai Egyetemen az úgymond társadalmi munkák során is összefutottunk. Az 1956-ban frissen megalakult Diákszövetségben ő valamilyen felső vezető, én a kémia kar sportfelelőse voltam. Lényegesen szorosabb lett kapcsolatunk 1989 után. Bábáskodtunk az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének létrehozásában. Ő, mint a szervezet elnöke, én, mint a Nemzeti Megmentési Front (FSN) városi alelnöke. Nemsokára engem választottak meg érdekvédelmi szervezetünk megyei elnökének. Ő akkor már az RMDSZ központi vezetőségében tevékenykedett, és a Korunk főszerkesztője volt. Én nem őt, hanem Balázs Sándort váltottam a megyei elnöki tisztségben. A rendezvényeken gyakran összefutottunk, még akkor is, amikor én, mint szenátor Bukarestbe kerültem. Enyhe szakmai féltékenységgel vettem tudomásul, hogy neki majdnem mindig a többségnél is nagyságrenddel komolyabb befolyása volt a Domokos Géza, majd a Markó Béla vezette szervezetünk politikai orientációjának kialakításában.
Minden osztálytársi és politikai együttműködés mellett, ami úgy istenigazából összehozott bennünket, az a tenisz volt. Sűrű életünkben ez remek kikapcsolódást jelentett. Legalább öt könyvében előszeretettel emlegeti teniszpályafutásunkat, de azért ne gondolja senki, hogy nagyon tudtunk játszani. A legigazibb amatőr szinten űztük ezt a szép, de kimondottan nehéz sportot. Amikor én bekapcsolódtam, Lajosnak már voltak partnerei: Senkálszky Bandi bácsi, Tompa Gábor és Polonyi doktor. Kettőnk tudására jellemző, hogy a nálunk majd harminc évvel idősebb színészóriást is csak nagyon ritkán tudtuk legyőzni. Igaz, nem is nagyon akartuk, mert Bandi bácsi elvárta, hogy a labdát a tenyeres oldalára üssük, lehetőleg nem túl erősen. Nyolcvanévesen is nagyon kellemes partner volt. Tompa Gabit nem említem, mert ő egy osztállyal magasabbra volt besorolva, akárcsak Polonyi doktor.
Az akkori rendszeres találkozások elmélyítették a barátságunkat. Annak ellenére, hogy az ezredforduló idején már jócskán elrúgtuk a hatvanat, a heti kétszeri játékra mindig tudtunk időt szakítani. Eleinte két óra tenisz, utána úszás, majd szigorúan csak a kiizzadt folyadék pótlására sörözés és közben a nagy beszélgetések. Ami a kultúra, a politika és a sport napirendjén volt, az nálunk is terítékre került. Annak ellenére, hogy majdnem minden téren hasonló volt az értékítéletünk, elég sokat vitatkoztunk.
Nagyon fájdalmas most nosztalgiázni. Ahogy teltek az évek, úgy adtuk mind lejjebb és lejjebb. Először rátértünk a csak egy-egy óra teniszre, majd hetente csak egyszer, aztán ezt is kihagytuk. Még maradt egy ideig az úszás, végül már csak a sörözés és a duma.
Barátságunkban új fejezetet jelentett a Kolozsvár Társaság. Érdekes, a Korunkhoz a hetvenes évek vége felé nem ő hívott, hanem Veress Zoltán. Tibori Szabó Zoltánnal és az ifjú Szabó T. Attilával együtt, úgymond a tudományos rovat megerősítése végett. A rovat vezetését később Kiss János vette át, de munkatársaknak továbbra is megmaradtunk. A fel nem adható város társaságához viszont már Kántor Lajos hívott. Szívesen jöttem. Ekkor már ő is kért tőlem kéziratokat, de inkább csak a politikára hajazó publicisztika műfajából. A társaságnál a csapatépítő szervezőt is felfedezhettem benne. Olyan jó munkakapcsolatot tudott megteremteni, hogy négy-öt év alatt a rendezvényekben nagyon gazdag Kolozsváron is sikerült igen magas színvonalú előadásokat tartani a rendszerint nagyobb létszámban megjelenő hallgatóságnak.
Itthon maradt vezető magyar értelmiségijeink talán egyik legnagyobbika volt Kántor Lajos. Nehéz leírni, hogy volt. Még nehezebb lesz őt pótolni. Két fiának, unokáinak és hozzátartozóinak biztos, hogy lehetetlen. És nekem?
Laji! Nem szép tőled, hogy csak úgy, hipp-hopp elmentél. Itt hagytad a barátodat, ebben az amúgy is barátságtalan világban. Persze, te már túl vagy a döntő játszma nehezén. Előny nálad! Bérelj ki ott fenn egy teniszpályát, majd jövök egyenlíteni. Nagyon félek, hogy inkább előbb, mint utóbb.
* Kántor Lajos ma lett volna 80 éves.
Buchwald Péter / Szabadság (Kolozsvár)
2017. szeptember 11.
Szolga népek Bábele
Szeretnék egyetérteni az emberekkel abban, hogy márpedig Romániában magyarellenes, ártatlan provokáció – úgy fordítanám székely-magyar nyelvre, hogy hergelés – nincs. Az ókori Róma jogrendjében – Napóleon törvénykönyve is átvette, ma is érvényes – a gyilkolási, bűnözési szándékot épp úgy büntetik, mint a tettet.
Székelyudvarhelyen, az állítólag nem is létező Székelyföldön csinos kis román cirkuszt hamisítottak a magyar kiszolgálónő ellen. Ismerjük az ügyet. Nem ártatlan, de nem ám a nyitás előtti román „vásárló” kihívó, a fiatal magyar lányt megalázó, hamisított videofelvétele, miegymás.
Én vettem a bátorságot – dehogy is a fáradságot! –, dologidőben, minden rosszindulat nélkül bejártam a nagypiacot, nézelődtem ott, ahol naponta megfordulok, és ahol egy magyar asszony azt válaszolta nekem egy alkalommal, úgy 4 éve a kérdésemre, „miért nem írja ki magyarul is, mit árul”, hogy a piac ellenőrzői megtiltották. Na, akkor se hittem, és ma sem.
Nézelődtem. A piac 3/4-ét a román árusok uralják. Csak „menet közben” rögzítettem magamban és a leendő olvasók kedvéért, ha így haladunk, akkor tényleg igaza lesz Valentin Roman újságírónak (írtunk róla minap), hogy „megadhatják nekünk a teljes autonómiát, ám akkor mi, székelyek, éhen és iskolai műveltetés nélkül kihalunk…”
Nocsak!
A piacon négy helyen találtam magyar nyelvű árumegnevezést (is). A többi román. A magyar árus sem használja a magyar megnevezést! És ezt én most úgy nevezem, hogy a minden-mindegy belenyugvás kórságtünete. Akkor meg kikért dörgedelmezünk? Kiknek a gyermekeiért? Hiszen innen csak egy lépés már a falunapok, a kürtőskalács, a harangszó és a zsoltár betiltása!
Az újságárus ablakára kiírva: ADAOS COMERCIAL. Egyéb semmi mellette, alatta, fölötte. No, nem azért járom a várost, hogy sírjak vagy nevessek. A textilpiacon kiírva: ZAMACO IMPEX, és hogy ne legyen egyedül föltűnő, odébb ez írva: ECMON. És hogy túl korán ne kiáltsak égbe, pár méterrel odébb kiírva, hogy croitorie–varroda. Kedves vásárló és olvasó, higgye el, ez kissé megnyugtatott.
De besettenkedem a piaci gyógyszertárba, úgy, ahogy édesanyám tanított, levett kalappal, és ott egy hosszú román felirat. Kérdezem a kedves magyar főnöknőt, mit jelent. Mondja, itt ülhet le a beteg a gyógyszerésszel megbeszélni… És magyarul miért nem írja? – Hogyne, azonnal kitesszük, semmi akadálya.
Én elköszöntem, hogy megkérdezhessem, mi az akadálya annak, hogy magyarul írják ki pl. a vendéglő nevét ahelyett, hogy: GANÉSA URBANIZÉ GARDEN. Szinte látom, hogy a Párizsból beözönlő franciák fordulnak is vissza: nincs ganyéza, akkor meg nem eszünk itt!
És itt a nemzetelhagyás ringyoid jele: FRESTILLERS Kézdivásárhely, Molnár Józsiás park. Istenem, ha ezt látná a kiváló férfi, Molnár Józsiás, a ’48-as forradalmár katonatiszt meg a fia, aki 1892-ben mondotta a magyar parlamentben: „van a királyi koronának egy kincse, Erdély, ahol ha nem élnének a székelyek, a korona már régen elveszítette volna…” Hát ezek szerint mi visszük veszendőbe taknyosul azt, amit Molnár Józsiásék, Csutak Vilmosék, László Ferencék megmentettek.
Ha ma Sepsiszentgyörgyön, a Bălcescu utcában ez olvasható egy kávézó tábláján: SAINT GEORGE TATTOO E PIERCING, és odébb emez: DESKJET INK ADVANTAGE, és a Székely Mikó Kollégium földszintjén, a szép főtéren: GUINNESS IRISH PUB, akkor miért is szájalunk költőkként és politikusokként? És rég várom a választ.
A Dona Gyógyszertárban egyetlen magyar tájékoztató, egy magyar szó nincs. Kérdeztem halkan a gyógyszerészt – neki sem volt szava. És EZ is jellemző. Néma gyermeknek… És itt van a kínai nagykereskedés a központban: egyetlen ember tud magyarul, akit meg- és elé kell keresnie a vásárlónak, mert mindenki román, és szót se tud magyarul!
Megkeresem a megsértett udvarhelyi lányt, vigasztalom. A mai román sajtó szerint (Ady: Vajon lehet-e jobbra várni?/ Szívünk és lelkünk fáj bele./ Vajon fölébred valahára/ e szolga népek bábele?) a magyarok felelősek a gyűlölködésért. Nem igaz. Az egyik román politikus mondta: „karóba kellene húzni a magyarokat is, nem csak az elaljasodottakat.” És Radu Banciu állatoknak nevezi a romániai magyarokat.
Szeretve tisztelt olvasóm, ezt akartam megbeszélni sokadszor Veled.l
Czegő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Szeretnék egyetérteni az emberekkel abban, hogy márpedig Romániában magyarellenes, ártatlan provokáció – úgy fordítanám székely-magyar nyelvre, hogy hergelés – nincs. Az ókori Róma jogrendjében – Napóleon törvénykönyve is átvette, ma is érvényes – a gyilkolási, bűnözési szándékot épp úgy büntetik, mint a tettet.
Székelyudvarhelyen, az állítólag nem is létező Székelyföldön csinos kis román cirkuszt hamisítottak a magyar kiszolgálónő ellen. Ismerjük az ügyet. Nem ártatlan, de nem ám a nyitás előtti román „vásárló” kihívó, a fiatal magyar lányt megalázó, hamisított videofelvétele, miegymás.
Én vettem a bátorságot – dehogy is a fáradságot! –, dologidőben, minden rosszindulat nélkül bejártam a nagypiacot, nézelődtem ott, ahol naponta megfordulok, és ahol egy magyar asszony azt válaszolta nekem egy alkalommal, úgy 4 éve a kérdésemre, „miért nem írja ki magyarul is, mit árul”, hogy a piac ellenőrzői megtiltották. Na, akkor se hittem, és ma sem.
Nézelődtem. A piac 3/4-ét a román árusok uralják. Csak „menet közben” rögzítettem magamban és a leendő olvasók kedvéért, ha így haladunk, akkor tényleg igaza lesz Valentin Roman újságírónak (írtunk róla minap), hogy „megadhatják nekünk a teljes autonómiát, ám akkor mi, székelyek, éhen és iskolai műveltetés nélkül kihalunk…”
Nocsak!
A piacon négy helyen találtam magyar nyelvű árumegnevezést (is). A többi román. A magyar árus sem használja a magyar megnevezést! És ezt én most úgy nevezem, hogy a minden-mindegy belenyugvás kórságtünete. Akkor meg kikért dörgedelmezünk? Kiknek a gyermekeiért? Hiszen innen csak egy lépés már a falunapok, a kürtőskalács, a harangszó és a zsoltár betiltása!
Az újságárus ablakára kiírva: ADAOS COMERCIAL. Egyéb semmi mellette, alatta, fölötte. No, nem azért járom a várost, hogy sírjak vagy nevessek. A textilpiacon kiírva: ZAMACO IMPEX, és hogy ne legyen egyedül föltűnő, odébb ez írva: ECMON. És hogy túl korán ne kiáltsak égbe, pár méterrel odébb kiírva, hogy croitorie–varroda. Kedves vásárló és olvasó, higgye el, ez kissé megnyugtatott.
De besettenkedem a piaci gyógyszertárba, úgy, ahogy édesanyám tanított, levett kalappal, és ott egy hosszú román felirat. Kérdezem a kedves magyar főnöknőt, mit jelent. Mondja, itt ülhet le a beteg a gyógyszerésszel megbeszélni… És magyarul miért nem írja? – Hogyne, azonnal kitesszük, semmi akadálya.
Én elköszöntem, hogy megkérdezhessem, mi az akadálya annak, hogy magyarul írják ki pl. a vendéglő nevét ahelyett, hogy: GANÉSA URBANIZÉ GARDEN. Szinte látom, hogy a Párizsból beözönlő franciák fordulnak is vissza: nincs ganyéza, akkor meg nem eszünk itt!
És itt a nemzetelhagyás ringyoid jele: FRESTILLERS Kézdivásárhely, Molnár Józsiás park. Istenem, ha ezt látná a kiváló férfi, Molnár Józsiás, a ’48-as forradalmár katonatiszt meg a fia, aki 1892-ben mondotta a magyar parlamentben: „van a királyi koronának egy kincse, Erdély, ahol ha nem élnének a székelyek, a korona már régen elveszítette volna…” Hát ezek szerint mi visszük veszendőbe taknyosul azt, amit Molnár Józsiásék, Csutak Vilmosék, László Ferencék megmentettek.
Ha ma Sepsiszentgyörgyön, a Bălcescu utcában ez olvasható egy kávézó tábláján: SAINT GEORGE TATTOO E PIERCING, és odébb emez: DESKJET INK ADVANTAGE, és a Székely Mikó Kollégium földszintjén, a szép főtéren: GUINNESS IRISH PUB, akkor miért is szájalunk költőkként és politikusokként? És rég várom a választ.
A Dona Gyógyszertárban egyetlen magyar tájékoztató, egy magyar szó nincs. Kérdeztem halkan a gyógyszerészt – neki sem volt szava. És EZ is jellemző. Néma gyermeknek… És itt van a kínai nagykereskedés a központban: egyetlen ember tud magyarul, akit meg- és elé kell keresnie a vásárlónak, mert mindenki román, és szót se tud magyarul!
Megkeresem a megsértett udvarhelyi lányt, vigasztalom. A mai román sajtó szerint (Ady: Vajon lehet-e jobbra várni?/ Szívünk és lelkünk fáj bele./ Vajon fölébred valahára/ e szolga népek bábele?) a magyarok felelősek a gyűlölködésért. Nem igaz. Az egyik román politikus mondta: „karóba kellene húzni a magyarokat is, nem csak az elaljasodottakat.” És Radu Banciu állatoknak nevezi a romániai magyarokat.
Szeretve tisztelt olvasóm, ezt akartam megbeszélni sokadszor Veled.l
Czegő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. szeptember 29.
Bemutatkoztak az iskolák
Csütörtök (szeptember 28.) délelőtt vendégeket fogadott a Csiky Gergely Főgimnázium: az iskola dísztermében gyűltek/ültek össze a megye nyolc magyar iskolájának diákjai, pedagógusai, hogy megismerkedjenek egymással, megismertessék egymással iskoláikat. A programra az Aradi Magyar Napok részeként került sor az Alma Mater Alapítvány szervezésében.
Hadnagy Éva, az alapítvány ügyvezető elnöke köszöntötte a vendégeket, majd Rudolf Anna iskolapszichológus vette kézbe az események fonalát, hogy segítsen a diákoknak feloldódni, ismerkedni, játékosan kapcsolatot teremteni egymással.
Hogy miért is jöttek a diákok más iskolákból? Amint azt a program címe is sejteti – Bemutatkozik az iskolánk!–, a megye magyar általános iskoláinak interaktív bemutatkozása céljával, valamint, hogy megtekintsék azt a fotókiállítást, melyet az iskolák által beküldött fényképválogatásból állított össze Ilona János számítástechnika-tanár és László Ferenc operatőr. Első alkalom, hogy az iskolák interaktívan mutatkoznak be, és hogy kiállítják a beküldött képanyagot.
„Egy fotó olykor többet mond, mint száz írott oldal. Ezért választottuk a fotót.
A lényeg, hogy minél jobban bemutassa az adott iskolát. Igyekeztünk a mozgalmasabb, látványosabb fotókat kiválasztani, ami ugyanakkor jellemezheti az adott iskolát. Sok jó fotó volt. Sok esetben töprengeni kellett, hogy melyik hármat válasszuk” – mondta Ilona János a folyamatról, melynek végeredménye, maga a kiállítás a Csiky dísztermének előcsarnokában látható.
A csütörtök délelőtti eseményen az Ágyai Olosz Lajos Általános Iskola, az Erdőhegyi Általános Iskola, a Kisiratosi Páter Godó Mihály Általános Iskola, a Simonyifalvi Simonyi Imre Általános Iskola, a Zerindi Tabajdi Károly Általános Iskola, a Zimándújfalui Móra Ferenc Általános Iskola és Aradról az Aurel Vlaicu Általános Iskola, valamint a Csiky Gergely Főgimnázium diákjai vetítéssel egybekötött bemutatkozóval ismertették iskoláikat.
Takáts D. Ágnes / Nyugati Jelen (Arad)
Csütörtök (szeptember 28.) délelőtt vendégeket fogadott a Csiky Gergely Főgimnázium: az iskola dísztermében gyűltek/ültek össze a megye nyolc magyar iskolájának diákjai, pedagógusai, hogy megismerkedjenek egymással, megismertessék egymással iskoláikat. A programra az Aradi Magyar Napok részeként került sor az Alma Mater Alapítvány szervezésében.
Hadnagy Éva, az alapítvány ügyvezető elnöke köszöntötte a vendégeket, majd Rudolf Anna iskolapszichológus vette kézbe az események fonalát, hogy segítsen a diákoknak feloldódni, ismerkedni, játékosan kapcsolatot teremteni egymással.
Hogy miért is jöttek a diákok más iskolákból? Amint azt a program címe is sejteti – Bemutatkozik az iskolánk!–, a megye magyar általános iskoláinak interaktív bemutatkozása céljával, valamint, hogy megtekintsék azt a fotókiállítást, melyet az iskolák által beküldött fényképválogatásból állított össze Ilona János számítástechnika-tanár és László Ferenc operatőr. Első alkalom, hogy az iskolák interaktívan mutatkoznak be, és hogy kiállítják a beküldött képanyagot.
„Egy fotó olykor többet mond, mint száz írott oldal. Ezért választottuk a fotót.
A lényeg, hogy minél jobban bemutassa az adott iskolát. Igyekeztünk a mozgalmasabb, látványosabb fotókat kiválasztani, ami ugyanakkor jellemezheti az adott iskolát. Sok jó fotó volt. Sok esetben töprengeni kellett, hogy melyik hármat válasszuk” – mondta Ilona János a folyamatról, melynek végeredménye, maga a kiállítás a Csiky dísztermének előcsarnokában látható.
A csütörtök délelőtti eseményen az Ágyai Olosz Lajos Általános Iskola, az Erdőhegyi Általános Iskola, a Kisiratosi Páter Godó Mihály Általános Iskola, a Simonyifalvi Simonyi Imre Általános Iskola, a Zerindi Tabajdi Károly Általános Iskola, a Zimándújfalui Móra Ferenc Általános Iskola és Aradról az Aurel Vlaicu Általános Iskola, valamint a Csiky Gergely Főgimnázium diákjai vetítéssel egybekötött bemutatkozóval ismertették iskoláikat.
Takáts D. Ágnes / Nyugati Jelen (Arad)
2017. október 7.
A megemlékezés, megerősítés a küldetésre
Lélekemelő gyászszertartás a vértanúkért
Ma az arad-belvárosi római katolikus templomban 11 órakor kezdődött a vértanúk emlékére felajánlott szentmise, amelyen a templomot megtöltő hívek előtt a bal oldalon elhelyezett székeken foglaltak helyet a kerékpárral érkezett Kecskeméti Református Gimnázium diákjai és tanárai. Jobb oldalon ültek a hazai és anyaországi elöljárók: Kelemen Hunor RMDSZ-szövetségi elnök, Faragó Péter RMDSZ-megyei elnök, parlamenti képviselő, Bognár Levente aradi RMDSZ-elnök, alpolgármester, Íjgyártó István, a Külgazdasági és Külügyminisztérium államtitkára, Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete, Kiss László Ferenc ezredes, véderő attasé, Jakab István, a Magyar Országgyűlés alelnöke. Az ünnepélyes bevonulást követően a nagyszámú hívet köszöntötte msgr. Fodor József nagyváradi általános helynök, nagyprépost, aki előrebocsátotta: a 13 hős tábornok örökös példa számunkra a helytállásban, az Istenhez, az igazsághoz és a szabadsághoz való hűségben. Azért kell eljönnünk évről-évre emlékezni rájuk, mert nem egy nyugati író vallotta: a magyarság többet tett a szabadságért és az igazságért, mint bármely nemzet. Emlékezzünk hát rájuk, imádkozzunk értük és magunkért, kérjük Isten irgalmát, bocsánatát bűneinkért.
A minorita kórus énekei közepette, az evangéliumból a jelen lévő 20 pap és egyházi méltóság közül nt. Sipos András Mosóczy-telepi református lelkipásztor, nt. Gyurkócza Aranka börtönlelkész, majd ft. és ns. Király Árpád marosi főesperes, arad-ségai plébános olvasott fel.
Szentbeszédében msgr. Fodor József nagyváradi általános helynök, nagyprépost kifejtette, ha a 13 vértanúra emlékezünk, nem kerülhetjük meg két település nevét: Világos és Arad. Történelmünk állandó fenyegetettség közepette telt el, tele sorsfordulókkal. Ilyen sorsforduló volt 1848. március 15. is, amikor az utána következő napok és hónapok eseményei, győzelmei oda vezettek, hogy az osztrák uralom alól felszabadult az ország, csakhogy jött a segítségül hívott orosz a 200 ezer fős ármádiájával, aminek az elfáradt, megfogyatkozott magyar sereg nem tudott ellenállni, ezért 1849. augusztus 13-án Görgey Artúr fővezér és serege Világosnál letette a fegyvert. Ez egy újabb fontos dátum nemzetünk történelmének a tragédiáiban 1241. a tatárjárás, 1526. a mohácsi vész, 1662. Váradnak a török általi elfoglalása, 1918–20. a trianoni békediktátum, az 1956-os szabadságharc, amit újra vérbe fojtottak. Számos író és világi ember vallotta: a magyar a hősök nemzete, amelyet soha nem lehetett véglegesen legyőzni. A szabadságvágyáról soha nem mondott le, a nemzet feltámasztásáért hozott véráldozatok mindig megteremték a gyümölcsüket. Imádkozzunk hát Jézus Krisztushoz, hogy népünknek mindig legyenek olyan áldozatkész fiai és leányai, akikre felnézhetünk, akik nemzetünket szerencsésen átvezetik a történelem viharain.
A könyörgést Matekovits Mihály, Kiss Anna, Matekovits Mária és Fekete Károly olvasták fel.
A szertartás végén a minorita testvérek nevében p. Blénesi Róbert plébános, minorita házfőnök mondott köszönetet msgr. Fodor József nagyprépostnak a szentbeszédért, ugyanakkor felekezeti hovatartozástól függetlenül, köszönetet mondott a római katolikus, a református, az evangélikus-lutheránus, valamint a baptista paptestvéreknek, a külföldi és belföldi vendégeknek, mindenkinek, aki jelenlétével megtisztelte a gyászszertartást.
A megemlékezés egyben megerősítés is, hogy nekünk, mai embereknek, híveknek is küldetésünk van, mint a vértanúknak, akik a legdrágábbat, az életüket is feláldozták nemzetünknek az oltárán.
A lélekemelő gyászszertartás nemzeti imánknak a közös megszólaltatásával zárult. Balta János / Nyugati Jelen (Arad)
Lélekemelő gyászszertartás a vértanúkért
Ma az arad-belvárosi római katolikus templomban 11 órakor kezdődött a vértanúk emlékére felajánlott szentmise, amelyen a templomot megtöltő hívek előtt a bal oldalon elhelyezett székeken foglaltak helyet a kerékpárral érkezett Kecskeméti Református Gimnázium diákjai és tanárai. Jobb oldalon ültek a hazai és anyaországi elöljárók: Kelemen Hunor RMDSZ-szövetségi elnök, Faragó Péter RMDSZ-megyei elnök, parlamenti képviselő, Bognár Levente aradi RMDSZ-elnök, alpolgármester, Íjgyártó István, a Külgazdasági és Külügyminisztérium államtitkára, Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete, Kiss László Ferenc ezredes, véderő attasé, Jakab István, a Magyar Országgyűlés alelnöke. Az ünnepélyes bevonulást követően a nagyszámú hívet köszöntötte msgr. Fodor József nagyváradi általános helynök, nagyprépost, aki előrebocsátotta: a 13 hős tábornok örökös példa számunkra a helytállásban, az Istenhez, az igazsághoz és a szabadsághoz való hűségben. Azért kell eljönnünk évről-évre emlékezni rájuk, mert nem egy nyugati író vallotta: a magyarság többet tett a szabadságért és az igazságért, mint bármely nemzet. Emlékezzünk hát rájuk, imádkozzunk értük és magunkért, kérjük Isten irgalmát, bocsánatát bűneinkért.
A minorita kórus énekei közepette, az evangéliumból a jelen lévő 20 pap és egyházi méltóság közül nt. Sipos András Mosóczy-telepi református lelkipásztor, nt. Gyurkócza Aranka börtönlelkész, majd ft. és ns. Király Árpád marosi főesperes, arad-ségai plébános olvasott fel.
Szentbeszédében msgr. Fodor József nagyváradi általános helynök, nagyprépost kifejtette, ha a 13 vértanúra emlékezünk, nem kerülhetjük meg két település nevét: Világos és Arad. Történelmünk állandó fenyegetettség közepette telt el, tele sorsfordulókkal. Ilyen sorsforduló volt 1848. március 15. is, amikor az utána következő napok és hónapok eseményei, győzelmei oda vezettek, hogy az osztrák uralom alól felszabadult az ország, csakhogy jött a segítségül hívott orosz a 200 ezer fős ármádiájával, aminek az elfáradt, megfogyatkozott magyar sereg nem tudott ellenállni, ezért 1849. augusztus 13-án Görgey Artúr fővezér és serege Világosnál letette a fegyvert. Ez egy újabb fontos dátum nemzetünk történelmének a tragédiáiban 1241. a tatárjárás, 1526. a mohácsi vész, 1662. Váradnak a török általi elfoglalása, 1918–20. a trianoni békediktátum, az 1956-os szabadságharc, amit újra vérbe fojtottak. Számos író és világi ember vallotta: a magyar a hősök nemzete, amelyet soha nem lehetett véglegesen legyőzni. A szabadságvágyáról soha nem mondott le, a nemzet feltámasztásáért hozott véráldozatok mindig megteremték a gyümölcsüket. Imádkozzunk hát Jézus Krisztushoz, hogy népünknek mindig legyenek olyan áldozatkész fiai és leányai, akikre felnézhetünk, akik nemzetünket szerencsésen átvezetik a történelem viharain.
A könyörgést Matekovits Mihály, Kiss Anna, Matekovits Mária és Fekete Károly olvasták fel.
A szertartás végén a minorita testvérek nevében p. Blénesi Róbert plébános, minorita házfőnök mondott köszönetet msgr. Fodor József nagyprépostnak a szentbeszédért, ugyanakkor felekezeti hovatartozástól függetlenül, köszönetet mondott a római katolikus, a református, az evangélikus-lutheránus, valamint a baptista paptestvéreknek, a külföldi és belföldi vendégeknek, mindenkinek, aki jelenlétével megtisztelte a gyászszertartást.
A megemlékezés egyben megerősítés is, hogy nekünk, mai embereknek, híveknek is küldetésünk van, mint a vértanúknak, akik a legdrágábbat, az életüket is feláldozták nemzetünknek az oltárán.
A lélekemelő gyászszertartás nemzeti imánknak a közös megszólaltatásával zárult. Balta János / Nyugati Jelen (Arad)