Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
László Ildikó
25 tétel
1992. április folyamán
Temesváron évtizedek óta működik a Franyó Zoltán Irodalmi Kör /kezdetben Ady Endre nevét viselte/, mint a város magyar művelődési életének egyik legfontosabb fóruma. Létezése, helytállása, a kör kiadványa, a Lépcsők antológia komoly kultúrpolitikai tett volt a diktatúra idején. Az elmúlt évtizedben Mandics György vezette ügyvivő elnökként a kört. Sokoldalú irodalmi munkássága miatt azonban 1990 szeptemberében lemondott, illetve átadta tisztét Illés Mihálynak. Illés Mihály /sz. Temesvár, 1952/ mérnök, elbeszélései, regényei jelentek meg. A Franyó Zoltán Irodalmi Körnek kilenc írószövetségi tagja volt 1990 őszén /Anavi Ádám, Bárányiné László Ildikó, Bárányi Ferenc, Illés Mihály, Kiss András, Mandics György, Mandicsné Veress Zsuzsa /ő időközben elhunyt/, Oberten János és Pongrácz P. Mária. A későbbiekben az érdeklődés csökkent, kevesebben jöttek el a kör üléseire. Bárányi Ferenc politikai téren tevékenykedik, Bárányiné László Ildikót lefoglalja a szeretetszolgálatban betöltött munkája. Szükség lenne arra, hogy a fiatalok jelentkezzenek. A kör megindította az Ezredvég folyóiratot. Pénzhiány miatt azonban csak két számot sikerült megjelentetniük. /Boér Jenő: Hogyan tovább, Franyó-kör. = Művelődés (Kolozsvár), ápr./ Ezredvég /Irodalom, művészet, társadalom, Temesvár/ 1. szám: 1990 tavasz, 2. sz.: 1990 nyár Főszerkesztő: Szekernyés János, titkár: Boér Jenő.
2002. november 27.
"Nov. 26-án tartotta a Román Írószövetség temesvári fiókja hagyományos, évi díjkiosztó ünnepségét. A 2001-ben megjelent alkotásokat próza, dráma, kritika, esszé, fordítás és debüt kategóriákban díjazták. Ezúttal tizenkét díjat adtak át. Bárányi László Ildikót próza műfajban, Búcsú az összkomforttól című, két kisregényt tartalmazó könyvéért díjazták. Bárányi László Ildikó orvosnő, regényének szereplői valahol, valamilyen formában eléje kerültek orvosi praxisa során. /Nagyálmos Ildikó: Tizenkét díjat osztott ki az írószövetség. Elismerés Bárányi László Ildikónak. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 27./"
2004. február 10.
A Harmadik Európa Alapítvány és a Romániai Írók Szövetségének temesvári szervezete látta vendégül február 7-én Temesváron Grendel Lajos pozsonyi írót. A rendezvényen átnyújtották az írónak az Orizont irodalmi folyóirat egyik példányát, amely, többek között, egy kitűnő Grendel-esszét közölt a jeles nagylaki szlovák író és műfordító, Ondrej Stefanko fordításában. A találkozón több temesvári író és értelmiségi volt jelen, köztük magyar írók is: Anavi Ádám, Bárányi László Ildikó, Bodó Barna, Eszteró István, Kiss András, Oberten János és Salló Ervin. /P. M.: Írósors Közép-Európában. = Nyugati Jelen (Arad), febr. 10./
2004. december 9.
Ebben az évben is van magyar díjazottja a Romániai Írók Szövetsége temesvári szervezetének. Az elmúlt négy esztendőben minden évben osztoztak ebben a kitüntetésben a magyar írók. Anavi Ádám, Bárányi László Ildikó, Böszörményi Zoltán mellé most Bodó Barna zárkózott fel, aki a Talpalatnyi régiónk – Politológiai esszék (Komp-Press Kiadó, 2003) című kötetével nyerte el az elismerést. /P. M.: Irodalmi díj Bodó Barnának. = Nyugati Jelen (Arad), dec. 9./
2005. október 25.
Temesvár szellemi életének kimagasló eseménye volt a Bánsági Írók Lexikonának ünnepélyes bemutatója. Alexandru Ruja irodalomkritikus, a lexikon tervének előkészítője több mint két esztendeje dolgozott népes csapattal. Írók, irodalomtörténészek, egyetemi tanárok, diákok bevonásával készült el a terjedelmes, 933 oldalnyi szöveget tartalmazó kötet, mely a Nyugati Egyetem filológiai tanszéke és a németországi Institut für Donauschwabische Geschichte und Landeskunde Tübingen közös kiadásában jelent meg az Editura Universitatii de Vest könyvkiadónál. Az első, román nyelvű kiadásban e vidék szellemi hagyományainak megfelelően a román írók mellett helyet kaptak a magyar, német, szerb, szlovák írók is, akik az elmúlt több mint ötszáz esztendő során maradandót alkottak e tájon. Így gyűlt össze az a valóságos kincsestár: A frissen megjelent lexikon német kiadása is készül, Horst Fassel német író és irodalomtörténész gondozásában. A lexikonban 41 magyar író nevével találkozik az olvasó Temesvári Pelbárttól a kortárs alkotókig. A gazdag névsorból néhány név: Anavi Ádám, Balogh Edgár, Bárányi Ferenc, Bárányi László Ildikó, Bodor Pál, Böszörményi Zoltán, Csiky Gergely, Endre Károly, Franyó Zoltán, Gozsdu Elek, Herczeg Ferenc, Kaffka Margit, Kós Károly, Mandics György, Ormós Zsigmond, Révai Miklós, Szabolcska Mihály, Szász János, Szombati Szabó István… A névsort bővíthető lenne, mert nem teljes, de ilyen rangos bemutatásban még nem volt része a magyar szerzőknek. A szerkesztő bizottságban Szekernyés János mellett (aki a legtöbb szócikk szerzője), Balázs Imre József és Pongrácz P. Mária vett részt. /Pongrácz P. Mária: “Kincstári” lexicon. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 25./
2006. április 4.
Zeng a lélek címmel mutatta be legújabb produkcióját az Udvarhely Néptáncműhely. A táncegyüttes ez alkalommal Tamási Áron Zeng a magosság című novelláját dolgozta fel, alkalmazta színpadra. A táncjáték koreográfusa a sepsiszentgyörgyi Háromszék Néptáncegyüttes mozgásművészeti szakembere, Ivácson László. A cselekmény középpontjában egy katonának bevonuló, majd leszerelő etédi székely legény áll. A produkció színrevitelébe Szabó Jenő, valamint László Ildikó színművészek is besegítettek, a zenei rész Molnár Szabolcs közreműködésével, a díszlet pedig Bocskay Anna tervei nyomán készült el. /Szász Emese: Tamási-adaptáció az udvarhelyi színpadon. = Hargita Népe (Csíkszereda), ápr. 4./
2006. október 10.
Marosvásárhelyen 1956-ban diákszövetségi gyűléseken előfordultak bátrabb hozzászólások. Bárányi Ferenc említette meg visszaemlékezéseiben, hogy Wiener Ferenc, az intézmény pártalapszervezetének egyik vezére állítólagos román provokációra hivatkozva, egyetemi őrséget szervezett Bárányi Ferenc és Komáromi Mihály diákvezérek alá toborzott hangadókból. Így ezeket – vagyis az egyetem esetleges hangoskodóit – végig ellenőrzése alatt tarthatta, s még arról is gondoskodhatott, hogy közéjük beépítse besúgóit. Októberben, a gyűlésén Toró Árpád hatodéves, Nagy Lajos negyedéves vagy Kiss András és László Ildikó akkori harmadéves hallgatók meg mások is kényes kérdéseket feszegettek. Toró első hozzászólóként az eddig elmulasztott feladatokról beszélt, s Körösi Csoma Sándor szobrának visszaállítását, a hajdani Bolyai Gimnázium nevének visszaadását, a Bolyai sír ápolását, a magyarságunk megőrzését emlegette. Nagy Lajos (emlékiratában rögzítette) a diákság sorsával kapcsolatos kérdéseket feszegetett. Kiss András hozzászólásában egymás kölcsönös megismerését reklamálta román–magyar viszonylatban. László Ildikó Trianon igazságtalanságát is emlegette. A legnagyobb jelentőségű tett Toró Árpád és Gergely Tibor hatodévesek által összeállított 12 pont felolvasása volt. Ugyanekkor Nagy Lajost az egyetem IMSZ kultúrfelelősének választotta az egyetemi IMSZ küldöttgyűlés. Szép kezdeményezés volt az Ady Kör létrehozása és egy folyóirat kiadásának terve. Egyszer a negyedévesek a gyülekezési tilalom ellenére előadás után libasorban mentek fel a főépületig. A rettegett rektor, Andrásofszky Tibor tombolt és politikai tüntetésnek nevezte a cselekedetet. A „libasor” később is ott szerepelt a halmazati bűnök között. A Bolyai-sír megkoszorúzásakor a temetőben hemzsegtek a civil ruhás szekusok. Az egyetem vezetősége egyöntetűen foglalt állást az ellenforradalom definíció mellett. A besúgók adatait gondosan begyűjtötték, de egyelőre jegelték őket. 1957-ben ugyanez a diákság szemtanúja lehetett Kádár János marosvásárhelyi látogatásának, melynek legsötétebb momentuma az emlékezetes beszéd volt: lemondott az erdélyi magyar kisebbség sorsába való beleszólás lehetőségéről. 1959-ben a kommunista vezetés Marosvásárhelyen, az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben is elérkezettnek látta az időt a magyartalanításra. Előzőleg Andrásofszky Tibor rektor a tél folyamán hatalmas nagytakarítást végzett, tucatjait szórta ki az ártatlan és a bélyeges diákoknak. Ezután a gyűlésen még csak a tanári kart vették elő és alázták meg. Ennek lett áldozata a még aznap letartóztatott Kóródi Ferenc tanár, a híres Egyetemi Népi Együttes vezetője is. Ő 17 évet kapott. Mások, mint Lőrincz Endre András vagy Pápai Zoltán professzor, megalázó önkritikával úszták meg, de volt olyan is, mint pl. Szerémy Lajos tanársegéd, akinek el kellett hagynia a várost. A diákok meghurcoltatása ezután következett. Először Csernik Zoltán zseniális ötödéves hallgatót exmatrikulálták, majd három hallhatót /köztük a mostani emlékezés íróját/ zárták ki az „ellenséges magatartás miatt: Szász Istvánt, Katz Pált, és Nagy Lajost. Ellenséges megnyilvánulásaik miatt a szankcionált két hallgatót az egyetem, Bárányi Ferencet /abszolválása után két évig nem állhat államvizsgára/ és Kiss Andrást /az V. évfolyam befejezése után exmatrikulálják. Amennyiben ez év alatt a termelésben olyan tevékenységet fejt ki, hogy méltónak bizonyul tanulmányai befejezésére, beiratkozhat a hatodik évfolyamra/. Később valamennyi kizárt és szankcionált hallgató orvos lett. Bárányi Ferenc az 1989-es változás után Románia egészségügyi minisztere is volt. /Szász István Tas: 1956 Erdélyben. A forradalom és utóélete a marosvásárhelyi orvosi egyetemen. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), okt. 10./
2007. június 2.
A hetvenéves Bárányi László Ildikó orvos-író elmondta, az íróvá válásig nagyon hosszú és rögös az út. Belőle talán soha nem lett volna író, ha Temesváron nem talál baráti segítő közösséget. Különösen Pongrácz P. Mária és Gherasim Emil segítették, közölték első írásait, meg ott volt az akkori Ady Endre Irodalmi Kör, valamint Szőcs István kritikus bölcs tanításai. Bárányi László Ildikó megjelent kötetei egytől egyig nagy közönségsikernek örvendtek. Talán azért, jegyezte meg, mert amit ír, az inkább tényirodalom. Egyik kötetét férjével, Bárányi Ferenc orvos-íróval közösen írtad: És akkor eljött Hippokratész. Bárányi László Ildikó www.7torony.hu című irodalmi portálon közölt az utolsó húsz év terméséből. Napló rovata most került be a 20 legolvasottabb naplói közé. /Pongrácz P. Mária: “Amit írok… mindig emberi sorsokról szól” = Nyugati Jelen (Arad), jún. 2./
2008. július 15.
Miért voltam hibás? Mert fiatal szívvel, 23 évesen, szimpatizálni mertem az anyaországi magyarok forradalmával? Mert szóvá mertem tenni azokat a torzulásokat, amelyek "a szép eszmék" testén jelentkeztek? Miért voltak hibásak azok a marosvásárhelyi egyetemisták, akiknek diákéletét tönkretették a megfélemlítéssel, a beszervezéssel, vagy azok, akiket több évre kizártak az ország összes egyeteméről? A még élők tartoznak emberi méltóságuknak és halott sorstársaiknak annyival, hogy számba vegyék, mi is történt a tiszavirág-életű magyar marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben, annak legválságosabb korában, 1953 és 1959 között. Egy magyarországi balliberális, amikor meglátta az 1956–1965 között közel 1500 politikai elítélt adattárát, bele se lapozva unottan tette le, azzal a megjegyzéssel, hogy el kellene már felejteni ezeket! De hiszen egész életünkben egyebet sem tettünk, csak felejtettük! Több mint harminc évig említeni sem volt szabad, de a "változás" után sem próbálta senki részletesen elemezni, hogy mi is történt! Ezért jelentős Nagy Lajos könyve. /Dr. Nagy Lajos: Életünk kórtörténete. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet 1956–1959. Sorstársak visszaemlékezése. Pallas-Akadémia Kiadó, Csíkszereda, 2008/ Az emlékezők: Bárányi Ferenc, Bárányi-László Ildikó, Becsky Miklós, Kiss András, Kuna Tibor, Nagy Katalin, Piros Ferenc, Szász István-Tas, Szentkirályi Csaba, Szűcs György, Toró Árpád és maga a szerző. /(bölöni): A korszak kórtörténetéről. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 15./
2008. október 21.
Wiener Ferenc, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet biológus oktatója 1956-ban diákjai számára elrettentő példaként állította pellengérre a genetikát, mint az angol–amerikai imperializmus szélhámosságba hajló áltudományát, és jelölte ki követendő útnak Micsurin, Tyimirjazev, Liszenko tanait. Egyúttal, Andrásofszky Tibor rektor mellett főszerepet játszott a magyarországi forradalom hatásának elhárításában, ami egyet jelentett az „ellenséges elemek” kizárásával, illetve termelésbe küldésével. Wiener elvtárs azután kint maradt Svédországban, ahol a genetika lelkes kutatója lett. Ugyanígy harcostársa, Méra Endre elvtárs, de ő Olaszországban kötött ki. Nem csak egyes tanárok és besúgó diáktársak segítettek a „tisztogatásban”, hanem megbízható, kegyelt bukaresti káderek is: Szekeres Sándor, Gere Mihály, Kopándi Sándor, Domokos Géza stb. Jellemző, hogy a nagyváradi származású Mogyorós Sándor (Alexandru Moghiorosként a központi bizottság titkára) üzent hadat a magyar nacionalizmusnak, elvtársa, Leonte Rautu (Leon Leibovici) pedig Nuszbaum Oszkár tanársegéddel és Moszkovics Károly diákkal együtt az izraelita osztályidegen egyetemi hallgatókat, köztük Lobsein Verát vette célba. Az 1956 utáni megtorlást kutatók számításai szerint Romániában mintegy 1500 magyar értelmiségi szenvedte meg, többen az életükkel fizettek. Marosvásárhely 1956–1959 közötti eseményeiről képet ad Dr. Nagy Lajos rétyi körorvos, a rendszer egykori szenvedő alanya Életünk kórtörténete (Pallas–Akadémia, Csíkszereda) című, könyvében, tizenkét sorstársának visszaemlékezéseivel és korabeli hivatalos dokumentumokkal kiegészítve. Kitért arra is, mi lett a gyűléseken megbélyegzett „ellenséges elemek” további sorsa. Kuna Tibor, gyergyócsomafalvi „kulákivadék” Balánbánya főorvosa, Bárányi Ferenc és felesége, László Ildikó megbecsült orvosok és közéleti személyiségek Temesváron, Katz Pál igazgató-főorvos Zilahon, Piros Ferenc kórházalapító főorvos Marosvásárhelyen, Tóró Árpád népszerű szakorvos Székelyudvarhelyen, Szász István Tas a kolozsvári mentálhigiéné megszervezője, Kiss András Belényesen, majd Nagyváradon főorvos. /Barabás István: Az élet fonákja. Nehéz leckék. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 21./
2010. július 17.
12. jobbágytelki tánctábor
Napkeltétől virradatig...
Július 11–18. között a jobbágytelki utcákat újra bejárja a népzene hangja, az iskolából és a kultúrotthonból kiszűrődőtáncritmusok üteme. A marosvásárhelyi Folk Center Alapítvány a tizenkettedik alkalommal szervezte meg itt ahagyományossá vált táborát.
Az idén is több mint 200-an jöttek el a nyárádmenti településre, hogy feltöltődjenek a tiszta forrásból. S hogy milyen érték ma az eredeti erdélyi népi kultúra, tükrözi az is, hogy nemcsak megyénkből, hanem Magyarországról, Ausztriából, de még a távoli Amerikából is jöttek résztvevők. Ez utóbbiak – egy részük neohippikként – a nyelvi nehézségek ellenére nemcsak a ritmusokat próbálgatták, hanem a népdaltanulással is birkóztak.
– Mi a vonzereje ennek a tábornak, amiért nem lehet megunni? – kérdeztem a szervezőktől, akik elmondták: a népzene, a néptánc olyan forrás, ami állandóan megújul és kifogyhatatlan. Azok az adatközlők, akiket elhoznak, még számukra is mutatnak új figurákat, az oktatók pedig ennek a varázsnak a bűvöletében adják át a népi kultúra szeretetét, ismeretét és ez a hozzáállás "ragadóssá" válik. Az idén is immár több alkalommal szórakozva szórakoztat és oktat táncot: László Csaba, László Ildikó, László Zsolt, Kádár Elemér, Molnár Rozália és Csatlós Csaba. Az éneket pedig a csillogó hangú Kásler Magda, Lengyel Ildikó továbbítja felnőtteknek és diákoknak egyaránt.
Örvendetes, hogy az idén az agyagfalvi és a székelyudvarhelyi általános iskolák egy-egy osztályának diákjait hozták el oktatóik, mert itt "rosszat nem lehet tanulni, s jobb, mint a számítógép helyhez kötő kényszere".
A néptánc- és népdaloktatás mellett Barabás László, Vajda András, Balássy Enikő, Balázs Lajos néprajzkutatók, Györfi Zalán történész érdekes, új néprajzi és történelmi előadásokat tartottak. Jelen voltak a Bekecs, a Maros és a nyárádselyei néptánccsoportok, a Finger Pickers koncertezett. Volt kézműves-foglalkozás, s nem maradhatott ki a labdarúgó-világbajnokság döntőjének a megtekintése sem.
Az idei tábor különálló programja a Kocsis Hobo László-emlékkirándulás volt, amelyet annak a tavaly fiatalon elhunyt természetjáró, nép- rajz- népzene-, és néptánckedvelőnek a tiszteletére szerveztek, aki meghatározó, sajátos, emblematikus figurája volt a tánctáboroknak, s aki örömmel vállalta minden évben, hogy furulyahang kíséretében a környéken végigvezesse a táborlakókat. Az idéntől – a tábor hagyományos rendezvénye – az ő nevéhez, emlékéhez fűződik majd.
A táborlakók az idén egy olyan völgybe kirándultak, ahonnan a Kelemen-havasok bércei is látszottak. A polgármesteri hivatal alkalmazottai által rakott tábortűz lángja magasra csapott. Körülötte a muzsikaszóra többen is táncra perdültek, s míg a hamu el nem szunnyadt, addig mulattak a lányok és a legények… kifulladásig, kivilágos kivirradtig. Mert erről szól a marosszéki tánctábor, s ezért érdemes ide eljönni minden évben.
Vajda György. Népújság (Marosvásárhely)

2010. szeptember 13.
Orvosok vallomása
Két újabb évfolyamkönyvvel gazdagodott a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemről írt könyvek sora. Pénteken délután a Bernády Házat zsúfolásig megtöltő közönség előtt mutatták be a dr. Nagy Lajos és dr. Bárányi László Ildikó által szerkesztett köteteket – Múló évek sodrásában és Sokaknak világítottunk –, amelyekben a szerkesztők felkérésére az 1959-ben és 1960-ban végzett orvosok írták le életük történetét.
A 200-nál több igaz vallomásból kirajzolódik az erdélyi magyar sors, s annak „kórtörténete” is. „Az a korszak, amikor Erdély magyarsága nem csak fizikailag, de lelkileg, szellemileg is soha nem tapasztalt kiszolgáltatottságba került. A kettős elnyomás alatt az egyik nyomás megtévesztő módon képes volt fellépni a másik ellen védelmet nyújtó szerepkörben is”, olyan csapdát állítva, amelyet sokak nem tudtak kikerülni. Ebben a korszakban kerültek a marosvásárhelyi egyetemre az ország minden részéből azok a fiatalemberek és lányok, akik átélték a második világháborút, s akik közül sokan hittek a kommunizmus hazug szavaiban. Az 1956-os eseményeknek s az azt követő megtorlásoknak, a besúgórendszer kiépítésének kellett megtörténnie ahhoz, hogy a gyűlölködés magvait elszóró osztályharcos tanítás mögött felismerjék e valóságot – hangzott el az est házigazdája, dr. Bárányi Ferenc beszédében és dr. Szász István Tas könyvelemzésében. Mindketten a kizárt diákok között voltak, s felcserként, illetve bányában töltött évek után kerülhettek vissza az egyetemre.
Vallomása szerint dr. Nagy Lajos, aki az 1959-es évfolyam történetét szerkesztette, korábbi írásaiban és könyvében azt próbálta megfejteni, hogy „egynadrágos egyetemistaként” miként válhatott osztályellenséggé, aki csak évfolyamtársai végzése után két évvel fejezhette be tanulmányait.
„Megdöbbentő történetek tárulnak elém, olykor a poklok bugyraiban járok, s újra meg újra arra gondolok, hogyan bírhattuk ki ezt? Máskor könnyed, szellemes, olykor szerénységbe öltöztetett fejezetekre bukkanok, s mikor átgondolom, ezek mögött is ott lappang a sátáni kor…” Ha mindezt előre tudjuk, vajon nekiindulunk-e? – tette fel a kérdést a bemutatón dr. Szász István Tas. Amelyre könyve előszavában dr. Bárányi Ildikó meg is adja a választ: „mert orvosként helytállni olyan emberpróbáló negyven év alatt, mint amilyen nekünk jutott az ezredvégen, az mindenik egy külön sikertörténet a maga nemében”. A mi nemzedékünk felvállalt egy hivatást, személyisége kiteljesítése, családja fenntartása mellett a rábízott közösség minden gondját-baját is. Ezért érzik a vallomást író orvosok közül sokan úgy, hogy nem éltek, dolgoztak hiába, s bár nehéz volt, ugyanúgy cselekednének ma is.
A könyveket olvasva a szerzőkkel egyet is érthetünk, hisz az 1959–1960-ban végzett orvosok közül az átélt nehézségek ellenére sokan olyan érdekes és változatos, sikeres pályát futottak be, „beélve az egész világot”, ami keveseknek adatik meg. S hogy az osztályharcos évek kellemetlenségei és nehézségei ellenére mégis miért ragaszkodnak annyira egyetemükhöz, ahogy sehol máshol nem teszik az egykori hallgatók, arra kiváló tanárok magatartása, példaképe, a hajdanvolt fiatalság kellemes pillanatai, a szórakozás, a sport, az ifjúkori szerelmek, a diákokat befogadó város szellemisége lehet a magyarázat.
A könyv másik érdekessége, hogy a múlt eseményei között nem hallgatják el eltévelyedett társaik tévedéseit sem, amelyekben dr. Szász István Tas szavai szerint „tanulságot keresnek és nem újabb lehetőséget a megosztottságra, szeretetet hirdetnek kimondva vagy kimondatlanul, és nem gyűlölködést, bosszút”. A vallomásokból az is kiderül, hogy milyen sokoldalú, mennyi tudományos vagy művészi adottsággal megáldott fiatalokat formált orvosokká a vásárhelyi egyetem. Ezt bizonyította az a festmény is, amit a volt kolléga, dr. Nagy Zoltán orvos, festő és pilóta készített az egykori évfolyamtársról, Bács Ferencről, akit a magyar színjátszás szerencséjére másfél év után eltanácsoltak az egyetemről.
Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely)

2010. szeptember 15.
Orvosokról szóló köteteket mutattak be Vásárhelyen
Mintegy 150 idős, 74–75 éves erdélyi magyar orvos gyűlt össze baráti találkozásra hétvégén a marosvásárhelyi Bernády-házban. A találkozón bemutatták dr. Bárányi László Ildikó Múló évek sodrásában (Excelsior Art Kiadó), valamint dr. Nagy Lajos Sokaknak világítottunk (Charla Kiadó) című köteteit.
A két könyvben mintegy 200 orvos vall életéről, akik 1959-ben, illetve az 1960-ban végeztek a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen. A kötetek szerzői a szervezést, szerkesztést vállalták magukra.
A két kiadványt Bárányi Ferenc és Szász István Tas mutatta be. Az ’56-os forradalom után Bárányit és Szászt is eltávolították az orvosi egyetemről – akárcsak a két szerzőt –, meghurcolták őket, csak később diplomázhattak. Eltávolításuk után felcserként, bányászként, ólomöntőként dolgoztak. Főleg a politikai üldözés volt az oka annak, hogy Bárányi Ildikó évfolyamán 256 diák közül csak 145-en szereztek orvosi diplomát.
Bárányi Ferenc szerint a szerzők „egy sátáni korról és miazmás kórról” vallanak, megdöbbentő életutak rajzolódnak ki a könyvekben. Mint mondta: az utóbbi évtizedekben több kötet jelent meg az egykori orvosi egyetemről, ő maga és felesége is kiadtak néhányat, de ezek általában egy-egy személy reflexiói voltak, inkább regények születtek a tárgykörben, illetve több kiadvány is tárgyszerűen ismerteti az egyetem történetét. Viszont a két kollektív munka ritkaságszámba megy.
„Olyan korban éltünk, amikor az orvosok is kiszolgáltatottak voltak. Egyesek közülünk hittek a kommunista eszmékben, számukra fájdalmas volt a kijózanodás” – mondta Bárányi. Azt külön értékelte, hogy neje az évfolyam-találkozókról is beszámolt, Nagy Lajos pedig az egykori Marosvásárhelyről is korhű képet rajzolt meg kötetében.
Bárányi szerint az egykori diákok közös vonása az volt, hogy sokat tanultak, egyfolytában attól rettegtek, hogy mikor rúgják ki őket, ugyanakkor az is kollektív vonásuk, hogy nem bántak meg semmit. Sokan azt írják visszaemlékezéseikben: a nehézségek ellenére most is mindent ugyanúgy tennének, mint fiatal korukban tették.
„A jól végzett munka öröme tölt el bennünket. Mindannyian hősök, a szakma közkatonái voltunk” – véli Bárányi Ferenc, egykori egészségügyi miniszter. Szász István Tass Nagy Lajos munkásságát értékelte, aki korábban több orvosmonográfiát írt, levéltári kutatást is végzett.
A Németországban élő dr. Nagy Zoltán a találkozón bemutatta a Bács Ferenc színművészről erre az alkalomra festett portréját. Bács szintén az egyik szóban forgó évfolyam tagja volt a vásárhelyi orvosin, de csak két évig tanult az egyetemen, majd a színészet felé vette az útját.
Máthé Éva. Krónika (Kolozsvár)

2011. június 4.
Könyvkiadás – honnan hová?
Budapesten ezekben a napokban zajlik a 82. Ünnepi Könyvhét, a magyar irodalom és a minőségi könyvkiadás egész Európában páratlan hagyományú és kisugárzású rendezvénye.
Idén a könyv ünnepe nemcsak Budapestre, hanem Balatonfüredtől Debrecenen, Miskolcon, Szegeden át Vácig több mint félszáz vidéki városra is kiterjed, s túlzás nélkül történelmi jelentőségű, hogy 1941 óta, azaz 70 év elteltével idén újra van magyar könyvhét a határon túl is, a Romániai Magyar Könyves Céh és a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése közös szervezésében, Kolozsvárott.
Az idei Könyvhétre és a Gyermekkönyvnapokra 116 kiadó (ebből 19 határon túli műhely – köztük az Irodalmi Jelen is) 385 újdonsága látott napvilágot, kizárólag magyar szerzők művei. A Gyermekkönyvnapokra 32 újdonság jelent meg.
Gutenberg korszakújító találmánya ellenére a könyvnyomtatás fejlődése nem volt egyenes ívű. Mindig és mindenütt szorosan összefüggött az írás és olvasás elterjedésével, a gazdasági-társadalmi fejlődéssel, a civilizációs folyamatokkal, az emberek érdeklődési vágyával.
A sötétnek tartott, ellentmondásokkal telített középkorban, amikor eretnekeket égettek máglyán, boszorkányokat küldtek a halálba, s a vallási türelmetlenségnek igen tágak voltak a határai, Európa egyes országaiban az egyházak, uralkodók, arisztokraták körében divat volt a könyvgyűjtés és olyan tékák alapjait vetették meg, mint a vatikáni, a szentgalleni, a pannonhalmi vagy akár Mátyás király híres könyvtára.
Később, a felvilágosodás fáklyahordozói meg voltak győződve a tudás megőrzésének és továbbadásának fontosságáról, életre hívták és berendezték nagy könyvtáraikat. Erdélyben a Batthyaneum, a Bethlen Kollégium nagykönyvtára, a vásárhelyi Teleki Téka – hogy csak a legismertebbeket említsük – mindmáig különböző korok szellemi kihívásainak kiapadhatatlan ismeretforrásai. Összeállításunkkal egy kis visszapillantásra invitáljuk a kedves Olvasót.
Nem csupán státusszimbólum
Régi aradi könyvek
Gutenbergtől hosszú időn át a könyvkiadás mindig a nyomdák elterjedésének, kapacitásának, műszaki lehetőségeinek a függvénye volt. A kiadói hálózatok szövevénye a 19. században terjedt el. Addig a szerző egyenesen a nyomdába vitte, és saját zsebéből, vagy valamelyik mecénás támogatásából fizette könyve kinyomtatását. Olyan városban, ahol volt e célra alkalmas nyomda.
Arad sajátos fejlődésének feltételei miatt e téren nem tudott az élvonalba kerülni. Számos erdélyi, partiumi, temesközi városban évszázadokkal korábban nyíltak meg a nyomdák. Nagyszeben, Brassó, Debrecen, Nagyvárad, Temesvár után meglehetősen későn, 1818-ban kezdte el működését Aradon az első nyomda, amelyet a német ajkú Michek Anton (Antal) rendezett be. Pár évvel később, 1835-ben a temesvári Klapka József, a hős honvédtábornok édesapja nyitott meg egy fiókvállalatot Aradon, de ezt hamarosan eladta Beichel Józsefnek, majd Schmidt Ferenc lett az új tulajdonos.
Amint a legtöbb erdélyi városban, Aradon is elsősorban a német iparosok mestersége volt a nyomdászat.
A korabeli helyi viszonyokra jellemző, hogy csak két olyan könyvről tudunk, amely az említett tulajdonosok keze alatt látott nyomdafestéket: Peretsényi Nagy László a Menyegzői vers c kötete Michek nyomdájából került ki 1819-ben, a Magyar amazonok története című munkáját Klapka adta ki 1826-ban.
A 18. században megtelepedő, iskolaalapító minoriták szépen gyarapodó tékájának kötetei jó ideig külföldi híres nyomdákból kerültek ki. Bár az is igaz, hogy az 1848-as forradalom előtti években, sőt jó ideig azután is, nem mindenik helyi nyomda találta fontosnak cégjelzésének feltüntetését egy-egy kiadványon. Megelégedtek a város és az évszám feltüntetésével.
Az említett okok miatt nem tudjuk pontosan, melyik a legrégibb Aradon kiadott könyv. Ismereteink szerint Peretsényi fent említett két kötete. Érdekes, hogy a szerző leghíresebb munkája, A régi Orod vagyis a mostani Aradnak dolgai pár évvel korábban, 1814-ben nagyváradi nyomdából került ki.
Az 1844-ben megjelentetett Aradi Vészlapokat Bohus Jánosné Szögyén Antónia kezdeményezte a Maros-árvíz károsultjainak megsegítésére. Megszerkesztésével Császár Ferenc helyi tollforgatót bízta meg. A kötetben a kor jeles írói – Bajza, Eötvös, Vörösmarty – közölték írásaikat, és a bevételt fordították karitatív célokra.
A szabadságharc leverése utáni megtorlás első évtizedében a lappróbálkozások is kudarcba fulladtak, a helyi tollforgatók a szebb időkre vártak. (Az egyetlen kivétel Bettelheim Vilmos könyvkereskedő kitartásának és kapcsolatainak köszönhető Alföld c. lap, amely 1861-ben jelent meg.) Aradon, a mártírok városában az osztrák titkosrendőrség, a cenzúra fokozottan éber volt. A magyar könyvkiadás gondolata eleve kudarcra ítélt vállalkozásnak tűnt, nem is szólva a vele járó hatósági zaklatásokról.
Egy kiadványnak mégis sikerült kijátszania az önkényuralom elnyomó szerveinek éberségét. Az Arad Megyei Xenopol Könyvtár őrzi Balló Benjamin lelkész Aradi utasítónaptár az 1856. szökőévre c. kalendáriumának egyetlen példányát.
Fábián Gábor – az Aradon élő polihisztor és jeles műfordító, a Magyar Tudományos Akadémia tagja – munkáinak többsége ebben az időben Budán vagy Pesten látott nyomdafestéket. Ennek oka talán abban keresendő, hogy, bár a haditörvényszéktől kegyelmet nyert, és a politikától teljesen visszavonult, a helyi titkosrendőrség mégis állandóan figyelte, és többször tartottak otthonában házkutatást.
Lakatos Ottó monográfiája szerint egy ilyen alkalommal kobozták el Fábiántól Valerius Maximus művének nyomdakész állapotban lévő fordítását, amelyet soha többé nem tudott visszaszerezni. Később is csak Titus Lucretius A természetről c. tankölteményének külön kiadását jelentette meg Aradon 1873-ban, Réthy nyomdájában.
A vidék másik nagyjának, a pankotai születésű Csiky Gergelynek, még a díszpolgári oklevelét is egy fővárosi nyomdában rendelték meg.
Mindmáig nélkülözhetetlen forrásmunkák
A kiegyezés utáni nagy gazdasági fellendülés első időszakában csupán néhány évkönyv, majd több tankönyv, egyletek, társaságok, közkönyvtárak, pénzintézetek könyv alakú kiadványai láttak napvilágot Aradon.
A kor helyi tollforgatóinak többsége vagy ismertebb fővárosi, budai, kassai nyomdákban jelentette meg munkáit, vagy beérte az Alföld, Az Arad és Vidéke, vagy az Aradi Közlöny tárca rovataival.
Az első szerény áttörés a nagyobb tanulmányok szerzőivel hozható összefüggésbe. Szöllösy Károly 1879-ben kiadta Arad sz. kir. város és megye összes népoktatási intézeteinek névsorát, 1879-ben pedig Az Aradvidéki-Tanítóegylet tíz évi működése c. összeállítást.
Lakatos Ottó 1881-ben jelentette meg Gyulai István nyomdájában Arad története című háromkötetes monográfiáját.
Réthy Lipót és fia nyomdájából került ki 1890-ben Némethy Károly tanító és műfordító összefoglaló tanulmánya: Arad város tanügyi története. A kötet megjelenésében már szerepe volt a z 1881-ben megalakult Kölcsey Egyesületnek.
Ugyancsak a város szellemi életének kovászaként működő, idén fennállásának 130. évfordulóját ünneplő egyesület javaslatára állítja össze Varga Ottó helyi tanár az Aradi Vértanúk albumát, amely hatalmas könyvsiker, és későbbi újabb három kiadása és tekintélyes példányszáma ellenére ma is ritkaság.
A nagy lélegzetű és horderejű könyvekre a koronát Márki Sándor teszi fel 1895-ben Arad vármegye és Arad Szabad Királyi Város Története című monográfiájával. A monográfia bizottság gondozásában jelent meg, és mindmáig a kutató számára megkerülhetetlen forrásmű.
A grafikai megjelenítés szempontjából kimagasló a szép papíron, színvonalas fotókkal illusztrált album, Az Aradi Első Takarékpénztár hatvan évének története, amelyet 1901-ben a pénzintézet adott ki. Jelentőségében pedig legalább ilyen értékes Galsai Kovách Ernő 1911-ben megjelentetett Aradvár és Aradváros ostroma c. könyve.
Helyi szerzők, költők egy-egy aradi kiadású szépirodalmi munkája az első világháború végéig viszonylag csekély példányszámban és kivitelezésben került a könyvesboltokba. Közöttük említhetjük meg Cziffra Géza, a későbbi ismert filmrendező Ketten vagyunk verseskötetét, Csécsi Erzsébet, Antalné Kelecsényi Márta, Dálnoki Nagy Lajos, Faragó Rezső, ifj Vass Gusztáv verseit, Bajtay Mihály két regényét.
Külön szeretnék szólni Bakó László Gummi-Misi kalandjai című ifjúsági regényéről, amelyet Kerpel Izsó könyvkereskedő adott ki, és amely messze túllépve a város határait több nemzedék – ide tartozik e sorok írója is – kedvenc gyermekkori olvasmánya volt.
Nem annyira a szerzőknek a helyi könyvnyomtatás iránti fenntartását, mint inkább a nyilvánosság iránti vágyát mutatja az a tény, hogy az időszak felkapott hírlapszerkesztője és regényírója, Méray Horváth Károly Örök tűz című regénye is Budapesten látott nyomdafestéket. Akkoriban ugyanis az Aradi Nyomda Részvénytársaság, Réthy és fiai, Kalmár Sándor, Zlinszky István és társa nyomdája már a legigényesebb munkára is kellő technikai felszereltséggel és szakmai tudással rendelkezett. Méray egyébként a hazai kalandregény megalapítói közé sorolható.
A Kölcsey Egyesület azzal is támogatta a „hazai ipart”, hogy könyveit helyben nyomatta.
Furcsa sajátossága volt Aradnak ez a kettőség. Ignotus, a kiváló szerkesztő és irodalomszervező azt írta, „ha nem is a modern írók, de a modern olvasók városa lehetne a század elején.”
A kor aradi sajtója kétségtelenül élenjáró. A helyi könyvkiadás nem túlzottan igényes, nem is változatos, ám a lakosság olvasási kedve változatlanul magas. A Magyar Királyi Főgimnázium több mint 30 ezer kötetet számláló, több ritkaságot „rejtő” könyvtára, a Kölcsey Egyesület egyre gyarapodó közkönyvtára, több magánkönyvtár – a Kerpel Izsó tulajdonában lévő közel 100 ezer (!) kötettel rendelkezett – jól tükrözi az olvasás szeretetét.
És a gyarapodó, minden újra fogékony polgárság számára a szépen gyarapodó házi könyvtár nemcsak státusszimbólum.
Egyre inkább igény is.
Később találóan írta ezzel kapcsolatban Krenner Miklós: „Aradon a könyvesboltok nem buknak meg”.
Helikonistákkal vagy ellenükben
Trianon után a vidékies könyvkiadásnak meg kell küzdenie a mindenütt irredentizmust sejtő cenzúrával, s leszakítva Budapest köldökzsinórjáról próbálkozott megkapaszkodni. Az anyanyelv, a hagyományok, az identitástudat megőrzése az új helyzetben a korábbi időszaknál fokozottabb jelentkezésre késztetette a leválasztott országrészek íróit.
Aradon ez az életérzés a számszerűen irreálisan felduzzadt könyvkiadásban öltött testet, amely továbbra is megmaradt nyomdafüggőnek. Az egzisztenciális gondokkal küszködő számtalan kis nyomda a könyvnyomtatást egyfajta mentőövként tekintette.
Szinte tombolt a könyvkiadási láz.
Ne feledjük, azokban az években gazdasági válság söpört végig Európán. Ennek ellenére Erdélyben, a Partiumban és Bánságban 1919–1940 között, Monoki István adatai szerint, évi átlagban 316 könyv került ki a nyomdákból.
Az Erdélyi Szépműves Céh ebből 163 címet produkált. Arad 39 nyomdájából az említett időszakban összesen 354 mű került ki. Ebből 111 a minorita palotában lévő Vasárnap nyomdájából. A többin a Lovrov, a Genius nyomda, illetve Nagy Dániel Főbius, illetve Fórum nyomda-kiadója osztozott. A szép reményekkel induló Nagy Dániel novelláskötete és a Piros frakk című regénye 1922-ben, a Májusi szerenád 1928-ban jelent meg Aradon, de legsikeresebbnek tartott műve, a Cirkusz – már Kolozsváron 1926-ban.
A szerzők továbbra is maguk állták a nyomtatási költségeket.
Ekkoriban jött meg igazán Balla Károly, Fáskerti Tibor, Fekete Tivadar, Károly Sándor, Lits Antal, Nagy Dániel, Olosz Lajos, Raffy Ádám írói kedve, ígéretesen bontakozott ki a fiatal hírlapíró, Horváth Imre tehetsége.
Az 1920-as években Aradon dolgozott Franyó Zoltán is. Akárcsak Szántó György, aki ugyan regényeinek zömét nagy lélegzetű vállalkozása, az avantgárd Periszkop kudarcának városában írta, ám másutt adta ki.
A nem szépirodalmi jellegű könyvek között akkoriban láttak nyomdafestéket Kara Győző főgimnáziumi tanár történelmi munkái és Bakács Miksa-Némedy Gábor Arad iparos város c. kötete.
Feltételezhetően Lits Antal hírlapíróhoz fűződő személyes barátságának köszönhető, hogy Krúdy Gyula Aradon jelentette meg a Fórum-könyvek sorozatban A nő-vadász című regényét.
Kiadó jellegű próbálkozás Nagy Dániel (1886–1944) Erdélyi Könyvtár című kezdeményezése, de kellő anyagi támogatottság híján kérész életű maradt. Hat könyvet jelentett meg: Berde Mária, Károly Sándor, Tabéry Géza, Szombati Szabó István műveit, de csak egy részüket adta ki Aradon.
Az irodalmi láz lassan csillapodott, sokan elhagyták Aradot. A gazdasági válság utolsó évében, 1933-ban Károly Sándor és Olosz Lajos életre hívták Aradon a marosvécsi Erdélyi Helikon „alternatívájának” szánt Erdélyi Magyar Írói Rendet (EMÍR), de az új írói tömörülés erejéből is csak féltucat kötetre futotta. Aztán, mivel soraiba hívott írók nem akartak szembeszegülni a helikonistákkal, a lelkesedés hamar kihunyt.
A II. Bécsi Döntés után a világháború végéig mindössze 19 könyv jelent meg Aradon. Ebből öt a Kölcsey Egyesület által elindított „fecskés könyvek” (a borítólap rajzáról kapta a nevét) sorozatban. A kezdeményezéssel a magyar irodalom klasszikusainak munkáit szerették volna újra kiadni. A háborús viszonyok miatt erejükből csupán öt kötetre futotta. A kiadás szellemi gondozását dr. Berthe Nándor, Blédy Géza, a katolikus főgimnázium tanárai, illetve Olosz Lajos költő és Kakassy Endre vállalták fel.
Az államosításig a legnagyobb könyvválasztékot Aradon a főtéri Méra Paula féle könyvkereskedésben (ma Ioan Slavici) talált az olvasó.
Életünk és a könyv
A második világháború utáni politikai változások erősen rányomták bélyegüket a könyvkiadásra. A művelődéspolitikai erővonalak még csak halványan rajzolódtak ki, az olvasási kedvet a gazdasági dekonjunktúra negatívan befolyásolta. Aurora néven kiadói vállalkozás próbált közlési lehetőséget biztosítani az íróknak, de csekély volt iránta az érdeklődés.
Merőben új helyzet következett be 1948-ban, a nyomdák államosításával. A könyvkiadás gyeplőit az Állami Könyvkiadó vette kézbe, s a vidéki publikációk lehetősége még jobban beszűkült. 1956 után a magyar könyvkiadás országosan is mélypontra jutott.
Arad helyzetét tovább nehezítette a méltánytalan rajoni besorolás bő tíz esztendeje, hiszen a nagy nyomdák inkább csak a tartományi központokban működtek. A szüntelenül vékonyodó értelmiségi réteg is elbizonytalanodott, szebb időkre várt, vagy disszidált.
A városi és a mesterségesen felduzzasztott üzemi könyvtárak ekkoriban szerezték a legtöbb olvasót. A kispénzű, széles érdeklődéskörű polgárnak ez kínálkozott a leginkább elérhető alternatívának.
A vidéki könyvkiadás 1968 után a megyei művelődési bizottságok, s a népi alkotások házai hatáskörébe került. A kiadható munkákat politikai szempontok szerint rostálták meg.
A Kriterion Kiadó szinte le tudta fedni a teljes könyvpiacot.
A jelentős írók nélkül maradt Aradon ekkoriban a Tóth Árpád Irodalmi Kör maradt a magyar irodalombarátok egyetlen alkotó műhelye. Erejéből és lehetőségeiből a diktatúra idején csak az Önarckép c. antológiára futotta (1982). Írói közül Böszörményi Zoltán két verskötettel – Örvényszárnyon, 1979, Címjavaslatok 1981, míg Szabó Péter egy önálló verskötettel Szerelembontás (1980) – jelentkezett.
A Kör tagjainak második antológiája már jóval a rezsim bukása után csak 1997-ben jelent meg Feltámadunk címmel. A Vagyunk 1995-ban, majd a Vagyunk 2, ugyancsak az EMKE-füzetek formájában, 2002-ban kapott nyilvánosságot. Ugyancsak a körhöz tartozó tollforgatók írásaival.
A Lutheránum és a Pécskai Újság is jelentkezett a könyvpiacon.
Az utóbbi tizenöt esztendőben megpezsdült a könyvkiadás a megyében. Az Alma Mater Alapítvány és a Wieser Tibor Alap tucatot meghaladó műnek biztosított nyilvánossági lehetőséget.
A Kölcsey Egyesület 2003-ban kiadta a Havi Szemle antológiáját. Lehetőség címmel és újraindította a háborús viszonyok miatt megrekedt Fecskés könyveket. Közöttük Ficzay Dénes irodalomtörténész-tanár íróasztalfiókban maradt kéziratait.
A Kölcsey évente két-három új fecskés könyvvel jelentkezik. Már húsznál tart. Körülbelül ennyi a megyében élő „(több) kötetes magyar szerzők” száma is.
Az évezred elején elindított Irodalmi Jelen lap és az Irodalmi Jelen Könyvek és kiadója (Occident Media Kft.) pedig az irodalmi érdeklődés homlokterébe helyezték Aradot.
Az eddig napvilágot látott közel száz cím, a novella-, regény- és egyperces írások versenypályázata, a gyakori irodalmi találkozók, könyvbemutatók, budapesti ünnepi könyvhéti jelentkezések nemcsak a nyugati régió, hanem Erdély, az anyaország, sőt az emigráció íróinak érdeklődését is felkeltették.
De ez már napjaink valósága, amely bizonyára még számos újdonsággal és könyvcsemegével, valamint az ezzel járó szellemi nagykorúsággal szerez kellemes és hasznos órákat a magyar olvasóknak.
A kiadó történetének akár sommás összefoglalása is ma még nagyon korai.
Ez a jövő „kihívása.”
Magyar könyvek a Bánságban
Az első másfél század könyvtermése
Kényszerű elkésettséggel indul a könyvkiadás Temesváron. A reneszánsz kultúra virágzása, s a könyvnyomtatás magyarországi térhódítása idején került a Temesköz török kézre, majd amikor 164 év múlva felszabadult – magyar lakosság alig volt a vidéken – az osztrák gyarmatként kezelt régióban (s nem csak itt) a császári kormány a nyomdák felállítását politikai okokból minden módon igyekezett megakadályozni, tevékenységüket korlátozni. Még az 1716-os visszafoglalás után is hosszú időnek kellett eltelnie, amíg az első nyomdát Temesváron 1771-ben felállították. Bár azelőtt is több, más tájról érkezett nyomdászlegény folyamodott a kamarai adminisztrációhoz nyomda-felállítási jogért, a bécsi parancsoknak alárendelt városvezetés sorra elutasította őket. Esélye sem volt az olyan kérvényezőnek, aki Erdélyből érkezett, ahol lutheránusok és kálvinisták között élt, Temesváron, ahol a protestánsok és magyarok visszatelepedését igen szigorú rendelkezések tiltották s akadályozták.
Az első temesvári nyomdatulajdonos, Josef Matthias Heimerl előbb a Gyárvárosban, majd a Belvárosban kapott helyet műhelye számára, s jóllehet hirdetőújságot és kalendáriumot is kiadott, könyvkereskedése is volt, nehezen élt meg belőlük, ezért könyvkötő műhelyt és vegyeskereskedést is működtetett. Kevés könyvet adott ki, ezek között van egy magyar nyelvű is, egy olasz szerzetes latin nyelvű munkájának magyar fordítása (Lelki Viadalom, 1780). Heimerl 1784-ben bekövetkezett halála után, egy-egy rövidebb életű nyomda próbálta ellátni a temesvári szükségleteket, igényeket. A könyvkiadást bénították az egymást követő cenzúrarendeletek. Tiltották a felvilágosodás eszméit propagáló művek kiadását. A nyomdász vagyonával, szabadságával, sőt vérével fizetett, ha az ügynöki ellenőrzés vallás-, erkölcs- vagy államellenesnek ítélte kiadványát. A „románokat” (regényeket) szintén üldözték, sőt behozatalukat is tiltották. A jövedelmező kiadványok, például iskolai tankönyvek kiadását a vidéki nyomdáknak megtiltották.
Klapka József hozott minőségi változást
Rövid időre kedvező változást hozott II. József, felvilágosult uralkodó sajtóreformja, de később a bécsi udvar ismét megszigorította a cenzúrát.
Magyar vonatkozásban népességgyarapodást, kulturális fellendülést hozott a vármegyerendszer visszaállítása, Temesvár szabad királyi városi rangra emelése, majd a reformkori országgyűlések szellemi kisugárzása. 1785-ben már 65 magyar nemesi család lakott Temesvárott (a vármegyei hivatali tisztségeket csak nemesek tölthették be), volt több magyar iparos, főként csizmadia és szabó valamint napszámos is. A magyar nyelv lassan hódított teret a többségében németajkú Temesváron. Míg a megyegyűlések 1823-tól magyar nyelven folynak, a városi hivatalnokok többsége egyáltalán nem érti a haza nyelvét, csupán 1844-ben vált a magyar a városi közigazgatás nyelvévé is.
Könyvkiadás terén Klapka József működése hozott minőségi változást a 19. század elején. Klapka József, Klapka György honvédtábornok apja, jelentős szerepet töltött be a Béga-parti város társadalmi, politikai és művelődési életében. Alig volt 20 éves, amikor Dávid Teréziával, Jonas Lajos nyomdász özvegyével házasságra lépett, s ezzel Temesvár egyetlen nyomdáját megszerezte, s 1807 és 1830 között sikeresen működtette. Rövid idő alatt üzletét felvirágoztatta, 1810 körül évi tízezer forint jövedelmet könyvelhetett el, 1817-ben pedig a felhasznált papírmennyiség szerint Magyarország 55 nyomdája között a tízedik helyet foglalta el. A vidéki nyomdáknak engedélyezett termékeket állította elő: hivatali nyomtatványokat, kalendáriumokat (maga szerkesztette, olykor négyezer példányt is eladott belőlük), álmoskönyveket nyomtatott. Hírlapkiadással is próbálkozott, a temesvári hírlapirodalom megalapítója volt, de ilyen irányú kísérleteivel nem aratott tartós sikereket. Egyházi, politikai, közigazgatási eseményeken elhangzott szónoklatokat, köszöntő és búcsúbeszédeket nyomtatott ki német, latin és magyar nyelven. A város egyik legbefolyásosabb polgára volt: a városi polgárőrség századosa, majd ezredese, két éven át a városi színházat vezette, 1815-ben 4000 kötettel kölcsönkönyvtárat nyitott (olvasóteremmel), 1819-ben Temesvár polgármesterévé választották. Tizennégy évig töltötte be a polgármesteri tisztséget, majd két alkalommal Temesvár országgyűlési követévé, több megye táblabírájává választotta, V. Ferdinánd király magyar nemesi rangra emelte. Visszavonult, 1833-tól tanácsosként szolgálta a város közügyeit (1863-ban hunyt el, 77 évesen). A hosszú távollétek miatt anyagi helyzete megromlott, házait, valamint temesvári és aradi nyomdáját kénytelen volt eladni Beichel Józsefnek, aki rövidesen Klapka kölcsönkönyvtárát és írószer-kereskedését is megvásárolta.
Beichel József Morvaországból került Temesvárra, polgárjogot csak 1825-ben nyert a városban, kiterjesztette üzleti vállalkozását, a Lonovics utcában könyvkereskedése volt, kölcsönkönyvtárát a Szeminárium épületében rendezte be. A temesvári hírlapok kiadó-tulajdonosa volt. Készített névjegyeket, számla- és váltólapokat, tabellás kimutatásokat stb-t. Beszédeken, énekeken kívül magyar vonatkozásban egyetlen érdekes könyv kiadása kötődik nevéhez: Ormós Zsigmond: Véres bosszú című regényének megjelentetése.
Beichel nyomdáját utódai örökölték, majd Förk Károly Gusztáv nyomdász, kiadó és író szerzett hírnevet és tekintélyt a szakmában, aki Stegel Ernővel vette meg, s „Förk és Társa” cégnév alatt működtette az egykori Beichel nyomdát. A német nyelvű lapok mellett nála nyomták a Temesvári Hírlapot 1876-1883 között.
Az 1848-as események visszhangra találtak a hazafias lelkületű temesváriakban. A sajtószabadság kivívása Hazay Ernőt, a későbbi kiváló publicistát sarkallta nyomdai munkára. Falragaszokban tájékoztatta a polgárokat a fontosabb politikai eseményekről, ő nyomtatta ki Kossuth Lajos felhívását, melyben a nemzetet fegyverre szólította. Temesvár lezárásakor, ostromállapotba helyezésekor elhagyta a császárhű várost és honvédnek állt. Nyomdáját csak 1851-ben nyithatta meg apja, Hazay Márk és másodszülött fia, Vilmos. Az ő nyomdájukban látott napvilágot az első magyar nyelvű lap, a Pesty Frigyes alapította Delejtű (1858–1861).
A magyar szabadságharc leverése után a régió „Szerb Vajdaság és Temesi Bánság” ismét osztrák tartománnyá, sajátos státusú közigazgatási egységgé vált. A bécsi hatóságok császári és királyi állami nyomdát költöztettek Temesvárra, amely a kiegyezésig, 1867-ig működött a Bánság fővárosában.
1867-ben indult a Magyar Testvérek nyomdája, mellette újabb vállalkozások is virágoztak, az osztrák-magyar kiegyezést követő kedvező légkörben és gazdasági fellendülésben. Az 1900-as századfordulón Temesvárnak 14 nyomdája volt, köztük több olyan, amely túlélte az első világháborút: a Csanádegyházmegyei, az Unió, Csendes Jakab, a Moravetz Testvérek és más nyomdák. Jelentős könyvkiadói tevékenységet folytatott az 1903-ban alapított Arany János Társaság, az Ormós Zsigmond által alapított Dél-magyarországi Történelmi és Régészeti Múzeumtársulat, Dél-magyarországi Közlöny, a Temesvári Hírlap, Szabolcska Mihály református lelkész, illetve a Református Egyház, a Dél Irodalmi Társaság és a Magyar Dél című lap.
1919: újból a cenzúra árnyékában
„A könyvek sorsában országok és népek sorsa tükröződik vissza” – vallja egyik nagy írónk, s gondolata az első világháború után fokozottan igazolódott. A Trianoni békeszerződés olyan nagyságrendű magyar népességet juttatott kisebbségi sorba Erdélyben, a Partiumban és a Bánságban, amelynek nyelvi és kulturális identitását, évszázadokon átívelő szellemiségét nem lehetett figyelembe nem venni. Megszorító rendelkezések, törvények és árgus szemekkel figyelő cenzorok határolták be a magyar nyelvű könyvkiadás eszmeiségét és mennyiségét.
Monoki István: Magyar könyvkiadás Romániában című kitartó munkával és szakértelemmel elkészített, bibliografikus könyvét lapozva számba vehetjük a romániai magyarság 1919 és 1940 között kinyomtatásra került szellemi termékeit. A könyv 8997 tételt tartalmaz, ebből 543 a bánsági könyvtermést képviseli. Érezzük, és a szerző is tudja, hogy nem teljes a felsorolás (viszont ennyi a fellelhető adat), hiszen a második világháború utáni rendszerváltozást óriási méretű könyvpusztítás követte. Könyvtárakat számoltak fel, hordtak szét, nyomtatványok tízezreit zúzták be azok, akik a múltat végképp el akarták törölni. A fennmaradt könyvpéldányokat és egyéb kiadványokat vallatva, jellemző tanulságokat vonhatunk le. Temesváron könnyebben kapott szabad utat a szórakoztató zene és irodalom, az orvosi és gazdasági szakirodalom, mint bármi más. A Moravetz Testvérek zeneműkiadó hivatala uralja a mezőnyt: Győri Emil, Madaras Gábor, Kálmán Andor és más komponisták sláger-, nóta-, tánczene-, operett- és dalműkiadványaival. A Moravetz Testvérek klasszikus zeneművek kottáit és könyveket is megjelentetett. Brázay Emil szerkesztésében a Pán könyvek sorozata és a kétes értékű A toll című lap rendszeresen az olvasók asztalára kerül. A Temesvári Hírlap külföldi regénysorozata s a Lugoson napvilágot látott Kirját Széfer könyvek is népszerűek voltak a „betűfogyasztók” körében. A Praxis Medici kiadványai az orvostársadalom szakmai igényességét bizonyítják.
Politikai vonatkozású könyveket szinte kizárólag a Jakabffy Elemér szerkesztette Magyar Kisebbség folyóirat jelentősebb tanulmányainak különlenyomatai képviselik (Lugoson a Husvéth és Hoffer nyomdában látnak napvilágot). Az Országos Magyar Párt bánsági tagozatának dokumentumértékű, megbecsült kiadványa a Magyar Népnaptár (1929–1940).
A szépirodalom már 1920-tól hallatott magáról. Erdélyben is elismert írók, költők és helyi szerzők 1920-tól folyamatosan, ha csak egy-egy könyvvel is, gazdagították a temesvári könyvtermelést. Berde Mária, Ormos Iván, Károly Sándor, Markovits Rodion, Endre Károly, Dinnyés Árpád, Fehér Olga, Stepper Vilmos, Uhlyárik Béla, Somló Lipót, Bardócz Árpád, Déznai Viktor, Plesz Artúr, Szabolcska Mihály, Kubán Endre, Draskóczy Ilma könyvei határozták meg a magyar könyvkiadás színvonalát és szellemi arculatát. Pezsgést vitt a város művelődési életébe Franyó Zoltán Temesvárra költözése (1925). Több lapot alapított: Esti Lloyd, 6 Órai Újság, 5 Órai Újság, Tíz Perc, könyvkiadót működtetett Genius néven, több művészeti eseményt, politikai megnyilvánulást kezdeményezett és szervezett.
1919–1940-es időszakban számos nyomda állt a könyvkiadók rendelkezésére, némelyik maga is kiadói szerepet töltött be. A legnevesebbek, a már említett Moravetz Testvérek mellett, a Csendes Testvérek, a Hunyadi, az Unió, a Csanádegyházmegyei, a Helicon, a Victoria, a Gutemberg, az Uhrmann voltak.
A mérhető megfogyatkozás
A második világháború után újraszerveződött a művelődési élet. Az 1945 utáni első években 21 kiadó és egyesület összesen 76 kiadványa jelent meg. A legtöbb a Litera Könyvkiadó, a Magyar Népi Szövetség és a Római Katolikus Nőszövetség kiadásában látott nyomdafestéket.
1948-ban a nyomdák államosításával és a könyvkiadás központosításával a temesvári magyar könyvkiadás eljelentéktelenedett.
A Bánsági Magyar Írók Egyesülete tett néhány lapalapítási és könyvkiadási kísérletet. 1849-ben indította a Bánsági Írást (rövid életű irodalmi folyóirat volt), 1957-ben a Romániai Írók Szövetségének temesvári fiókja kiadta a Bánsági Üzenet, Bánáti Tükör (1961), Hangrobbanás (1975) című antológiákat. Az 1970-es és 1980-as években jelent meg az irodalmi kör tagjainak írásaiból válogató Lépcsők című antológia (4 kötetet ért meg), a Népi Alkotások Háza Egy szelet fény című könyvben mutatta be a régió tollforgatóinak írásait. Az 1970 után létesített négynyelvű könyvkiadó, a Facla 29 magyar könyvet jelentetett meg, többségükben a korszak kommunista ideológiájától áthatott műveket.
Az 1989-es fordulat után megsokasodott az üzleti alapon szervezett magánnyomdák száma. Magyar nyelvű kiadványokra szakosodott vállalkozás nincs közöttük, de sok közülük – ArtPress, Eurostampa, Cosmopolitan Art, Excelsior Art, Mirton, Signata, Solness stb. – jelentet meg magyar nyelvű könyveket is, amennyiben a szerkesztésről és a korrektúráról a szerző gondoskodik. A magyar könyvtermés a város és a megye magyar lakosságához viszonyítva jelentékeny. Több könyvet is megjelentetett Temesváron: Anavi Ádám, Bárányi Ferenc, Bárányi László Ildikó, Boér Jenő, Fikl Klára, Kató Gizella, Pongrácz P. Mária, Szekernyés János, Pálkovács István, Jancsó Árpád és mások – Anavinak, Bárányinak, Pongrácz P. Máriának az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatban is jelentek meg kötetei. Külön szeletét képezik a temesvári magyar könyvtermésnek a Romániából Németországba áttelepült szerzők: Billédy Ilona, Pap Tibor, Márton Anna elbeszélései, útleírásai, emlékezései. Egyes alapítványok, egyesületek, civilszervezetek szintén jelentetnek meg (kultúrtörténeti, helytörténeti, ismeretterjesztő, közösségszervező) kiadványokat.
Az ezredforduló után demográfiai okokból, de a tömeges kitelepülések miatt is megcsappant a temesvári magyar írók, költők, újságírók száma. Sajnos, az olvasóközönségre is érvényes a számbeli megfogyatkozás.
A jó könyv azonban ma is kapós portéka, s a gondolathordozó nyomtatott betű ereje nem lankadt, a könyvben megcsillanó szellem fénye ma is ragyog és útmutatónk bonyolultnak tűnő világunkban.
Él még a kezdeti lelkesedés
Csokonai után szabadon: Az is bolond, aki magyar könyvkiadásra vállalkozik mifelénk. Valóban így lenne? Ezt próbáltuk körüljárni, a teljesség igénye nélkül, 2011 kora nyarán Aradon és a megyében.
Az 1989-es rendszerváltásig tartó „hét szűk esztendő” után megnyílt a lehetőség, hogy a hazai, így az aradi magyarság is szabadon léphessen számos, számára addig többnyire tiltott területen. Az önálló politikai szerepvállalás tulajdonképpen csak a keretet volt hivatott betölteni, a sorra alakuló civilszervezetek már aktív szerepet is vállaltak – a könyvkiadásban is. A kezdeti lelkesedés a mai napig él, az optimizmus azonban jócskán lelohadt, és mindez főként az anyagi nehézségek miatt. Mindezt – mint cseppben a tenger – az aradi magyar könyvkiadás és az ehhez sorosan kapcsolódó könyvvásárlás – is igazolja.
Arad megyében szigorúan véve három civilszervezet és egy kiadó cég jelentet meg magyar nyelvű könyveket. Ezek a Kölcsey Egyesület, az Alma Mater Alapítvány, a pécskai Kálmány Lajos Közművelődési Egyesület és a Concord Media Kft. Számos aradi szerző könyve talált viszont, szerencsére, fogadókészségre hazai és magyarországi kiadóknál is.
Jubilál a Kölcsey Egyesület
Bár hivatalosan csak 1882 januárjában jegyezték be, alapításának 1881. december 15-i dátumát figyelembe véve mégis idén ünnepli a Kölcsey Egyesület fennállásának 130. évfordulóját – mondja Berecz Gábor, az egyesület titkára. – Ennek meg is akarjuk adni a módját, méghozzá egy jubileumi kötet megjelentetésével – teszi hozzá. – Amúgy az egyesület sokáig főként évkönyveket, kalendáriumokat, Kölcsey-füzeteket adott ki, az első négy Fecskés könyv 1943-ban, az ötödik 1944-ben jelent meg. Aztán, figyelembe véve az 1948-as megszüntetés miatti kényszerszünetet, csak az 1990. évi újraalakulás után nyílt lehetőség ismét könyvkiadásban gondolkodni. Így is eltelt jó pár év, amíg újra Fecskés könyvet tehettünk az olvasó asztalára: az 1997-ben megjelent Olosz Lajos-kötetről van szó. Azóta szerencsére az évek során rendszeresen jelentkezhettünk Fecskés könyvekkel, tavaly decemberben – a Lejtényi Sándor két tanulmányát tartalmazóval – eljutva a huszadikig.
– Milyen kiadási elveket követnek?
– Köteteinkkel fel kívánjuk eleveníteni az Arad és Aradi vidék

2011. szeptember 28.
A nyelvújítás előtti csángó-magyar nyelv rímfaragója
Lakatos Demeter-emlékestet tart a Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület pénteken 18 órától a csíkszeredai Szakszervezetek Művelődési Házának márványtermében. Halász Péter néprajzkutatóval, a szervezet elnökével beszélgettünk, aki jó barátja volt a csángó költőnek.
– Kérem, mutassa be Lakatos Demetert (fotó).
– Lakatos Demeter Szabófalván született 1911-ben, édesapját korán, már 1916-ban elvesztette, félárván nevelkedett. Viszonylag hamar megmutatkozott, hogy nem egy átlagos ember. Kovácsinasként kezdte, de elment Románvásárra dolgozni a csőgyárba, és vezetőmérnökként vonult nyugdíjba. A versírással már tizenéves korában foglalkozott, először csak román nyelven írogatott, ezek a költeményei meg is jelentek a különböző helyi lapokban. Elég sokat utazott az országon belül, Kolozsvárra is eljutott, ahol megismerkedett az akkori magyar értelmiséggel. 1935-ben Dsida Jenő megjelentette az első versét magyarul. Sokat biztatták, hogy magyarul írjon, de visszament Szabófalvára, és persze ott dolgozott a romani gyárban, de szabadidejében ontotta a verseket hihetetlen mennyiségben: magyarul és románul egyaránt. Magyarországi és erdélyi ismerősei különböző lapokban jelentették meg magyar költeményeit. Elsősorban Domokos Pál Péter hozta-vitte a verseit, de más, Moldvát járók is felkeresték őt. Én is hordtam ezeket a verseket. Különböző gyűjteményekbe, könyvtárakba beadtuk, ha valahol megjelent, a honoráriumot felvettük és elküldtük neki, így tartottuk a kapcsolatot. Sajnos, verseskötete, amíg élt, nem jelenhetett meg (1974-ben hunyt el – a szerk.), pedig Méliusz József, Farkas Árpád vagy Beke György próbálkoztak segíteni neki.
– Miért, az akkori rendszer üldözte, vagy más akadályai voltak ennek?
– Nem hiszem, ahogy én tudom, anyaországi vonatkozásban inkább a félreértéseknek volt ez köszönhető. Domokos Pál Péter elküldte ezeket a költeményeket Illyés Gyulának, aki inkább egy kezdő költő szárnybontogatását látta bennük, és nem egy huszadik században is élénken élő, értékes nyelvemléket. Lakatos Demeter nem járt magyar iskolába, román ortográfiával írta verseit, és olyan csángó tájszólást használt, hogy sokszor szavainak jelentését már nem értette a kortárs magyar irodalom. 1986-ban jelenhetett meg első verseskötete, de azt is az ELTE Nyelvészeti Tanszékének a nyelvjárási füzete sorozatában adták ki. 1988-ban az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem jelentette meg válogatott magyar verseit. 1992-ben szervezetünk, a Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület adta ki az összes magyar nyelven írt versét és szövegeit, akkor még Domokos Pál Péter is segítette a munkánkat, oroszlánrészt vállalva a szerkesztésben. – Említette, hogy Lakatos Demeter románul végezte iskoláit, és csak szóbeliség szintjén bírta a magyar nyelvet. Mégis versei, meséi nagyon elevenek, ahogy Beke György írta: „átlépte az irodalomtörténet kapuját: érdekességből örökség lett”.
– Szabófalva lakosságának nagy része a 20. század elején még jól tudott magyarul. Lakatos Demeter ezt a nyelvújítás előtti csángó nyelvjárást, amit a rímfaragásoknál is felhasznált, a szüleitől tanulta. Verseinek értéke, hogy nagyon sok olyan szót hoz vissza a köznyelvbe, melyek még a nyelvújítás előtt léteztek, de ezeket Szabófalván használják manapság is, mint például a „pogocsálás” kifejezés, ott viccelődést jelent. Ezenkívül gyönyörűek a költői képei, igazi poétához illőek. Készülve a közelgő emlékestre, újraolvastam verseit, és elámultam, milyen érzékletesen mutatja be a moldvai tájat, az ottani paraszti élet nehézségeit és szépségeit, a pásztorlányokat, a szerelmet és az öregséget.
A szabófalvi, moldvai csángó költő születésének 100. évfordulója tiszteletére rendezett emlékesten többek közt Ferenczes István költő, Halász Péter néprajzkutató, Csoma Gergely fotóművész beszélget. Közreműködik László Ildikó, Ţâmpu Stelian – lujzikalagori csángó diákok, valamint a Csíkszeredában tanuló moldvai csángó diákok
Szőcs Lóránt. Székelyhon.ro

2012. február 3.
A Bárányi házaspár kettős könyvbemutatója
„Olyan olvasmányos a könyv, hogy nem lehet letenni!”
Bárányi Ferenc és Bárányi László Ildikó kettős könyvbemutatójára zsúfolásig megtelt csütörtökön délben az Írószövetség gyűlésterme.
A „csillárokon is lógtak” a népszerű orvos- és íróházaspár barátai, ismerősei és tisztelői, tollforgató sorstársak, akik Bárányi Ferenc legújabb könyvére, az Egyszemélyes örökkévalóság című regényre és nem utolsósorban Bárányi László Ildikó Szövetségben a halál ellen című regényének második, javított kiadására voltak kíváncsiak. Az író házaspárt és a kettős könyvbemutatóra összegyűlt jeles személyiségeket a házigazda Pongrácz P. Mária, az Írószövetség helyi szervezetének alelnöke köszöntötte.
Bárányi Ferenc regény-trilógiájának harmadik kötetét, az önéletrajzi ihletésű Egyszemélyes örökkévalóságot dr. Sándor István akadémikus-professzor mutatta be, aki a könyv legnagyobb erényének nevezte olvasmányos voltát. „Ez olyan jó és érdekes könyv, amit nem lehet letenni, szinte együltömben olvastam el másfél nap alatt” – mondta dr. Sándor István. Lehet-e egy könyvről ennél nagyobb dicséretet mondani? Az akadémikus a cselekmény kétsíkú, időben egymással ellentétes irányba haladó megjelenítésének tulajdonítja a könyv lebilincselő olvasmányosságát, de érdekesnek tartja a főhős aneszteziológus orvos szakmai fejlődésének a bemutatását is. Oberten János temesvári író ez alkalommal bemutatta Bárányi Ferenc írói munkásságát és most megjelent kötetét elemző tanulmányát, amelyet Mátray László színművész illusztrált az Egyszemélyes örökkévalóság című kötetből felolvasott részletekkel.
Bárányi László Ildikó Szövetségben a halál ellen című, harminc esztendő után újból kiadott regényének bemutatására Almásiné Vajda Noémi írónő vállalkozott, aki még gyermek volt a kötet első kiadásának megjelentetése idején. „A 80-as években nagy port kavart ez a kötet, az emberek beszéltek róla, szájról szájra terjedt a híre” – mondta Vajda Noémi, aki szerint a kötetben felvetett kérdések ma is rendkívül aktuálisak. Az újból kiadott könyvet ismertető Vajda Noémi a regényből felolvasott részletekkel illusztrálta alapos elemzését. A szerző, Bárányi László Ildikó így vélekedett a Szövetségben a halál ellen című regényének második kiadásáról: „Elsősorban azoknak szánom ezt a könyvet, akik utánunk jönnek, a fiataloknak, akik számára a diktatúra és a forradalom már csak mese és történelem. Azt hiszem, hogy miközben egy orvos házaspár mindennapjairól írtam, sikerült korrajzot is adnom a XX. század második feléről.”
A népszerű író, Bárányi Ferenc „az utolsó szó jogán” így fogalmazott: „Az író ne beszéljen, az író írjon és amit megírt, úgy írja meg, hogy éppen azt közölje az olvasóval, amit ő akar, hogy az olvasó abból kiolvasson. Az olyan regényeket szeretem, amelyeket bárhol nyitok ki, ott történik valami, és arra késztet, hogy olvassam el, mert kíváncsi vagyok a folytatásra. Ezért igyekeztem úgy írni meg minden regényemet, hogy állandóan valami történjen. Nem tanított regényt írni soha senki, olyan messze vagyok az irodalom tudományos művelésétől, mint az irodalmárok a medicinától. Kérem, nézzék el nekünk, orvosoknak, hogy mindenféle művészetbe belekontárkodunk: ez kell a lelki egyensúlyunkhoz! Annyi csúnyát, nehézséget, bánatot és könnyet látunk az életünkben, hogy a szabadidőnkben igyekszünk a széppel foglalkozni.” A kettős könyvbemutató végén a Bárányi házaspár dedikálta a helyszínen megvásárolható legújabb és régebbi köteteiket.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

2015. június 6.
Könyvbemutatóval emlékeztek Bárányi László Ildikóra
„Ő volt a legnépszerűbb szerző a temesvári írók között”
Halálának első évfordulóján, Bárányi László Ildikóra, az egy esztendeje elhunyt orvos-íróra emlékeztek a Romániai Írószövetség temesvári szervezetének székházában a hagyományos pénteki találkozó keretében. Ez alkalommal bemutatták a szerző Búcsú az összkomforttól (Adio confort) című, két kisregényt tartalmazó kötetét, mely a napokban jelent meg román fordításban.
A könyvbemutatón részt vett Cornel Ungureanu, az Írószövetség helyi szervezetének elnöke, aki a temesvári kulturális élet meghatározó személyiségének nevezte Bárányi László Ildikót. A Búcsú az összkomforttól című könyv román nyelvű változatát és a szerző életművét Pongrácz P. Mária alelnök mutatta be, hangsúlyozva, hogy a család jóvoltából, posztumusz kötete által Bárányi Ildikó tovább él, most is itt van közöttünk.
Gazdag írói munkásságára kitérve Pongrácz P. Mária elmondta: a sajtóban közölt publicisztikával, karcolatokkal, novellákkal kezdődött írói pályafutása, amit egészségügyi témájú könyvek követtek. A Gyakorlati tanácsadó kismamáknak és Gólyamese felnőtteknek című könyvei annyira népszerűek voltak, hogy azonnal elkapkodták őket. „Ő volt a legnépszerűbb szerző a temesvári írók között” – mondta Pongrácz P. Mária. Következett a Bárányi Ferenccel közösen írt „...és akkor eljött Hippokrátész” című könyv, amely elindította a szerzőt a szépirodalom útján. A Búcsú az összkomforttól című kötet két kisregényt tartalmaz, amelyek szereplői az 1945–1980 közötti történelmi időszak tanúivá válnak. „Az első rész (Garzon a negyediken) egy több szólamra írt oratórium” – mondta Pongrácz P. Mária, aki szerint rengeteg szenvedés van ezekben az egyszerű emberekről szóló történetekben, de mindig felvillan egy-egy reménysugár, mindig jelen van a szeretet, a boldogság utáni vágyakozás. A második rész bánsági svábokról szól, akiket bárhová űznek, deportálnak, mindenhol házat akarnak építeni, de közben mindig a szülői házra gondolnak. „Azon túl, hogy ez a kötet elnyerte az Írószövetség díját, nagyon jó könyv, mindenkinek csak ajánlani tudom” – mondta befejezésül Pongrácz P. Mária.
A könyv nem jelenhetett volna meg a család – dr. Bárányi Ferenc és leánya, Bárányi Ildikó – erőfeszítései nélkül, akik ily módon akartak fejet hajtani Bárányi László Ildikó emléke előtt. A könyvet Sütő-Udvari Magda fordította román nyelvre, a szövegszerkesztés Farkas-Ráduly Melánia munkája. A szép kivitelezésű kötet fedőlapjára Hajdu Tamás orvos-fotográfus látványos alkotása került, amely Cornel Ungureanu szerint szemléletesen mesél a kötet tartalmáról.
A könyv „producere” Bárányi Ildikó, a szerző lánya, aki a budapesti Regiszter Kiadónál nyomtatta ki a szemre is tetszetős, minőségi megjelenésű kötetet.
Az emlékezés péntek délután a Máltai Segélyszolgálat temesvári központjának kápolnájában folytatódott, ahol megemlékező szentmisét celebráltak, és felavatták dr. Bárányi László Ildikó, a szervezet alapítója emlékére az Ungor Csaba szobrászművész által készített domborművet.

2015. július 21.
Tinédzser lett a gyerekből
A 17. jobbágytelki népzene- és néptánctábor
Akkor, amikor egyre inkább elborít a globalizált világ kulturális Bábelje, jó tudni, hogy vannak még olyan lelkes emberek, akik a magyar népzene és néptánc gyökereibe kapaszkodnak, és évente legalább egyszer egy kis szigetet hoznak létre erről Erdély szívében.
A marosvásárhelyi Folk Center Alapítvány azért jött létre, immár közel két évtizede, hogy a diktatúra béklyóiból kiszabadulva erősítse magyar népi identitásunkat, kultúránkat, amely nem tűnt el ugyan, de a hatalom ördögi politikája miatt csak mutatóban, takaréklángon "üzemelt". Néhány fiatal 1989-et megelőzően táncházakban, dacolva a tiltásokkal, kóstolt bele abba, hogy mit jelent máshova tartozni, mint amit akkor kijelöltek nekünk. Aztán jött a kapunyitás. A ki- és beözönlő áramlatok közepette verődött össze az a társaság, amely immár nyíltan – városiként – szervezhetett táncházat, és beindult a jobbágytelki tánctábor. Soha jobb helyen. Ott, ahol a néhai Balla Anti bácsi felvállalta, hogy a kommunista diktatúrával dacolva megőrzi a néptáncba, dalba zárt örökséget. Tizenhét év alatt könyvnyi élmény gyűlt össze a táborból, ahol – valahogy úgy, ahogy hajdanában – a tánc, a dal mezsgyéjén szerelmek szövődtek, életsorsok fordultak meg, emberek jöttek, mentek határon innen, de még az Óperencián is túl, és hűsöltek abból a forrásból, amelyet évente egyszer feltöltöttek a szervezők.
Puskás Attilával, az alapítvány alelnökével megállapítottuk, hogy nem az a nehéz, amikor valaki kitalál egy rendezvényt és először megszervezi, hanem az, amikor azt hosszú távon fenn kell tartani, emberi és anyagi erővel, az ellenvélemények és kritikák áradatával szemben, a segítő szándékúak elgyengülő hátszelével. S hogyan lehet mindezt tenni – a Jobbágytelkén szervezett marosszéki népzene- és néptánctábor esetében – tizenhét évig? Válasza egyszerű: szívből. "Olyan ez, mint a gyerek: szép vagy csúnya, buta vagy okos – nem számít, a tiéd, és ezért ragaszkodsz hozzá" – mondja a táborszervezők egyike. És mindig kell valami apró újdonság, amiért egy kicsit más az egész.
Az előző években a népi kultúrához kötődő tudományos előadások, vetítések voltak, az idén egy kicsit a környék történelmi múltjába tekintettek be a táborlakók. Eljött Novák Ferenc Tata, A magyar tánc évszázadai címmel tartott érdekes előadást, amit a Rendhagyó történelemórán is bemutatott. Dr. Kálmán Attila történész a Teleki család történetét ismertette. Az előadáson jelen voltak a gernyeszegi kastély tulajdonosai, Teleki Kálmán és nővére, Teleki Erzsébet, Kádár Elemér a "botos táncok" múltjába tekintett be az őskortól szinte napjainkig, ismertetve a hajdútáncok szimbolikáját. Az RTV magyar adásának köszönhetően pedig alkalom volt arra is, hogy az 1970-es években Jobbágytelkén készült riportfilmből visszaköszönjön Balla Anti bácsi vagy dr. Sólyom Péter, a megye elismert mezőgazdásza, állattenyésztője.
A helyi, jobbágytelki táncok mellett a táborlakók az idén is mezőkölpényi, zselyki, gernyeszegi táncokkal ismerkedhettek meg, amelyeket a haladóknak Fazakas János és Emese, László Csaba, László Zsolt és László Ildikó, az "ínyenceknek" Kádár Elemér és Molnár Rozália, a gyerekeknek Balázs Bécsi Csaba és Fekete Orsolya oktattak. A zenét is "igazi" prímások húzták reggeltől napestig: a marospéterlaki Szapora banda tagjai, Csiszár Aladár, Lunka Albert, Ötvös János, de besegítettek a Maros Művészegyüttes zenészei és az Öves együttes tagjai is, s fellépett az Üver és a Magos zenekar is. A zeneoktatás sem maradt el, ennek a szakirányítója Sinkó Ádám, szintén a péterlaki zenekar tagja volt. A gyönyörű szép népdalokat Kásler Magdától lehetett megtanulni, aki immár több esztendeje jelen van oktatóként a táborban. A gyerekekkel mindennap játszóházban foglalkoztak, és volt kézműves-tevékenység is, ezt Szakács Mikes Júlia vezette. A fiúk a hagyományos magyar íjazást is kipróbálták, ezt a foglalkozást a Reflex Íjászklub tagja (Szakács Mikes István György) vezette.
Az idén is fotókiállítás egészítette ki a kínálatot, ezúttal Fekete Kristóf (Chris Black) Amerikában élő fotós – aki immár több esztendeje rendszeresen visszatérő vendége a tánctábornak – az előző esztendők krónikáját mutatta be a nosztalgiázók örömére. Most is hagyományőrző tánccsoportok mutatták be műsoraikat a kultúrház színpadán, amelynek deszkái néha óceánjáró hajó padlójaként vették át a ritmust. Mert sajnos azt is tapasztaljuk, hogy az idegenforgalmi vonzerővel is bíró rendezvény nem igazán mozgatja meg a helyi hatóságokat. A fő helyszín, a kultúrotthon évek óta egyre rosszabb állapotban van. Pedig 2016-ban nagykorú lesz a rendezvény. Megérdemelne a helyi önkormányzattól egy szép születésnapi ajándékot – mondják a főszervezők.
Mielőtt elbúcsúznék a szervezőktől, a jövő évi programokról is szót ejtenek. Bár ez még nem jubileumi, hiszen van még a kerek, 20. rendezvényig, valami különlegeset szeretnének a főszervezők. Akik, bár városi srácok, a "civil életben" sem állnak távol a népi kultúrától. Az egyesület elnöke Ferencz Zsolt, aki bőrdíszművesként alkalmazza az évezredes motívumokat, Czerán Csaba pedig az Öves együttes vezetőjeként a moldvai csángó zenét tolmácsolja együttesbeli társaival. Ígérik – ameddig tudják, tovább "nevelik" a közös gyereket: a marosszéki népzene- és néptánctábort.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

2016. július 8.
Bútorkiállítás a Haáz Rezső Múzeumban
Virágozott bútoraink címmel nyílik népművészeti kiállítás péntek délután hat órakor a Haáz Rezső Múzeumban. A B.ARTos Kézműves Műhely bútorfestő társaság munkáiból rendezett tárlatot Miklós Zoltán múzeumigazgató nyitja meg.
Az anyag a február és június között heti rendszereséggel megtartott kézműves-foglalkozások részvevőinek alkotásaiból gyűlt össze. A kiállított darabok Bartos Tünde bútorfestő irányításával készültek, színvilágukat és mintakincsüket a hagyományos népi bútorok ihlették.
Virágozott bútorokat állít ki: Dobay-Pataky Erika, Ferencz Réka, Fischer Erzsébet, György Izabella, Holló Jolán Mónika, Jancsó Tamás, Kerekes Kinga, László Ildikó, Márton Ildikó, Orbán Katalin, Péter Andrea Gabriella, Sebestyén Ferenc, Simó Gyöngyvér, Székely Enikő, Tódor Zsuzsa és Virágh Zsuzsa.
Veres Réka
Székelyhon.ro

2016. november 11.
Az ’56-os forradalom és Marosvásárhely
A vásárhelyi egyetemisták a forradalom idején
(Folytatás november 4-i lapszámunkból)
A legkényesebb helyzet a városban, az első napokban az OGYI-n körvonalazódott, hiszen pillanatok alatt kialakult egy annyira feszült hangulat, amit nehezen lehetett kezelni. Az egyetemisták megfogalmazott követeléseire gyors megoldásokat kellett találni. Egy Vargancsik Lajos nevű egykori aktivista visszaemlékezése szerint is a ma- gyarországi eseményekre a leginkább érzékenyen reagáló diákságot kellett lecsitítani. "Kiadták a parancsot – mondja a kérdezett –, hogy el kell menni a kantinba, bentlakásba, mindent rendbe kell tenni, vécét rendbe rakni, villanykörtéket tenni. Látta volna valaki ezeket, az ilyeneket, mint Bodor,1 két WC-ülőkével hogy futott fel a diákbentlakásba, szóval úgy meg volt bolondulva mindenki, azt sem tudták, mit csináljanak. […] Csupor2 azt mondta, hogy menjenek fel a Somostetőre, mert azt hallották, lesz ott valami diákgyűlés. Menjenek, nézzenek szét. Mondom, jó. […] Csupor ideadta az autóját a sofőrjével, Pötörkével, idős pasas volt. Beültünk, azt mondta Csupor, ő is jön. Beültünk, elmentünk, ahol most van a Ceausescunak3 a háza (A Somostető alsó felén – sz. m.). Akkor még erdő volt ott. Megállt a sofőr, hogy addig, és nem tovább hajlandó menni. Kiszállunk, én mentem Bugyival,4 Csupor Branissal, ketten kétfelé. Na, elmegyünk, s a sofőr is kiszállt, s elment a kerítés mellé: Elbújt, nem mert az autóban maradni. Félt. Mi zsebre vágott kézzel be az erdőbe, kétfelé. Aztán jöttünk, találkoztunk. Sehol senki. Aztán leesett nekünk is a 25 banis, hogy gyorsan húzzunk el, amíg tényleg nem lesz itt valaki, meg nem vernek."5
Egy hónappal a forradalmi események után, gyors, de óvatos adatgyűjtések alapján kezdetét vette az egyetemi mozgalom vezetőinek, hangadóinak a felelősségre vonása. Már a december 15-16-ára összehívott tartományi pártkonferencia előtt, a tartományi pártbizottság december 10-i jóváhagyásával az egyetemről kizártak három diákot: Vajna Tamást és Vajna Ágnest, valamint Kondráth Gézát, mivel "a MNK-beli események alkalmából bizonyítékát adták rendszerellenességüknek, és mert az első két hallgató földbirtokos családból származik, a harmadik pedig egy Csík rajonbeli felforgató szervezet tagjaként 4 évig volt börtönben".6 Mások kizárási ügyét vagy más szankciókkal való megrovását, mivel az azokat terhelő iratokat nem találták megfelelően dokumentáltnak, elnapolták. Róluk a következő években döntöttek, állandó megfélemlítő nyomás alatt tartva nemcsak a hallgatókat, hanem a tanárokat is.
Az Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézet hallgatóinak a forradalom ideje alatti magatartásáról értesülünk a tartományi pártbizottság bürójának 1956. decemberi 27-én tartott rendkívüli ülésén elhangzottakból is, amelyen az intézet megújított Ifjú Munkásszövetség (IMSZ) bizottságába választott, de a városi pártbizottság által kifogásolt négy diák ügyét tárgyalták. Az ülésen részt vett Badioc Ioan, Valter István, Vargancsik István, Molnár János7, Bugyi Pál, Fodor Géza8, György Ambrus9, Alexandru Ratiu10, König József11, valamint és Gere Mihály12 a Román Munkáspárt Központi Bizottsága részéről. Az ülés első tárgya egy 105 tagú kínai küldöttség fogadásának megszervezése volt, amit hamar megtárgyaltak. A második pont, amelynek megbe- szélésére meghívták Erdélyi Lajost, a tartományi pártbizottság tudomány- és művelődési osztályának vezetőjét, Kopándi Sándort, az IMSZ központi bizottságának küldöttét, és egy Kiss nevű hölgyet, a IMSZ helyi vezetőségének képviselőjét is. Amiért Fazekas János a két központi bizottsági tagot, Gerét és Kopándit Vásárhelyre küldte, az nem volt egyéb, mint az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet IMSZ szer-vezetében kialakult helyzetnek a párt számára kényessé vált ügye.
A fő gond az volt, hogy a városi pártbizottság, bizonyos nyilvánosságra nem hozható információkra hivatkozva, elutasította négy egyetemistának – Piros Ferencnek, Ferenc Ernőnek, László Ildikónak és Nagy Lajosnak13 – az Intézet IMSZ-vezetőségébe történt megválasztását. Az egyetem ifjúsági szervezetének vezetőségéből eltávolított Piros Ferenc azonban írásbeli folyamodvánnyal fordult a városi IMSZ-bizottsághoz az intézkedés ellen, kihangsúlyozta eddigi elismert és méltányolt tevékenységét, követelve eltávolításának nyilvános megokolását az évfolyam előtt. Emiatt a tartományi pártbizottságra hárult a nyilvánosságra hozható okok keresése, közzététele és a városi párthatározat megerősítése. Fazekas utasítására a városba érkezett Gere és Kopándi, három napon át megbeszélést folytatott az egyetem vezetőségével, az intézeti és a városi pártbizottság tagjaival, valamint a tartományi és városi IMSZ-bizottságokkal, de szóba álltak több egyetemi hallgatóval is. Miután Erdélyi Lajos ismertette a tájékoztatót és az OGYI oktatási munkájának a javítására tett javaslatokat, Gere ismertette küldetésük célját: az egyetemi IMSZ vezetőségébe választott, de kifogásolt négy személy megválasztását elutasító városi párthatározat alaposságának a kivizsgálását. A megbeszélések során az intézet vezetősége, pártbizottsága és a diákok egy része is a kizárási határozat visszavonását kérte, mert ez szakadást okozott az ifjúsági szervezet és a diákság között.
A vita során elhangzottakból megtudhatjuk, hogy az intézet pártbizottságának titkára, egy Horváth nevű tanár (vagyis dr. Horváth Miklós orvosprofesszor) állítása szerint "a diákoknak nincs bizalmuk a Kádár-kormányban, mert behívta a szovjet csapatokat". Az összegyűltek ezt a magatartást úgy értelmezték, hogy a diákok szerint ezt a kormányt egy más, reakciós kor-mánnyal kell helyettesíteni. Amikor diákszövetség megalakulása során a tartományi pártbizottság részéről kiküldött Valter István14 megkérdezte a vezetőségbe jelölt Pirostól, hogy miként viselkedett a ma- gyarországi események alatt, a diákok kórusban kiáltották, hogy erre nem köteles válaszolni. Bugyi Pálnak, a tartományi néptanács elnökének szavai szerint: "Amikor a magyarországi események voltak, ezek újabb és újabb követelésekkel jöttek."15
Az egyetemisták általános hangulatát König József így jellemezte: amikor a magyarországi eseményekről volt szó, megtagadták, hogy beszéljenek róla, mert még mindig kitartanak amellett, hogy ott nem ellenforradalom volt, és kételkednek Kádár kormányában, a szovjet csapatok segítségében.
Gere a következőképpen jellemezte a négy egyetemistát: László Ildikó apja szociáldemokrata volt, de párton kívüli tanító, ő merész követeléseket megfogalmazó személy, de nem voltak ellenséges kijelentései; Nagy Lajos aktív és szakmailag jól felkészült, de az Ady-kör szabályzatának a szerkesztésekor megnyilvánulásai követelőzőek, szemtelenek voltak, és a magyarországi eseményekkel kapcsolatosan nem nyilvánított "helyes" magatartást; Piros, aki IMSZ-titkár volt, aktívan tevékenykedett az ifjúsági szövetségben, tekintélye van, sokat foglalkozott művelő-dési kérdésekkel, és soha sem nyilatkozott "hülyén", még a magyarországi ese-ményekkel kapcsolatosan sem, amikor mások azt hangoztatták, hogy nem kell marxizmus, ő mindig védelmébe vette azt, de a magyarországi eseményeket nem ítélte el, és a háttérben ellenünk beszélt; Ferenc Ernő ellen nincsenek adataink, a kulturális életben aktív szerepet játszott, a tánccsoport lelkes tagja, csak azt hozhatjuk fel ellene, hogy az apja leventeparancsnok és horthysta tiszt volt. Kiegészítésként Bugyi Pál megjegyezte, hogy megoldotta Nagy szüleinek az adóügyét, de ő azt csak flegmatikusan vette tudomásul. Vele kapcsolatosan György Ambrus is megjegyzi, hogy Nagy magatartását társai elítélték, mégis a titkos szavazás során rászavaztak, még a hat párttag is. És azt is közli a résztvevőkkel, hogy még Horváth párttitkár véleménye szerint is helytelen volt a szovjet csapatok behívása.16
Az ismertetés után a résztvevők arról vitatkoztak, hogy milyen megokolásokat találjanak a négy egyetemistának az ifjúsági szervezet vezetőségéből való kizárására. Főként Piros és Ferenc esete volt kényes, mert azoknak erkölcsi joguk volt kitartóan követelni a kizárás nyilvános megokolását, mivel kollégáik széles körű bizalmát élvezték. Pirosnak nyilvánosan csak azt róhatták fel, hogy november 7- én megtagadta a felvonulásban való résztvételt. A hozzászólásokból kitűnik, hogy a nem megerősítés, vagyis kizáró ok a nevezetteknek a forradalom idején tanúsított "helytelen" magatartása volt. Végül is a megokolások további dokumentálása mellett jóváhagyták a kizárási határozatot.
A december 27-i határozatot az 1956. december 15-16-án Marosvásárhelyen tartott tartományi pártkonferencián elhangzottak szellemében hozták. A konferencia Gheorghe Gheorghiu-Dej17országos pártfőtitkár vezetése alatt zajlott, fő témája az 1956-os események értékelése volt. A főtitkár az ifjúsággal való hathatósabb foglalkozást tekintette elsőrendű feladatnak. Többek között a következőket mondta: "Az ideológiai munka terén mindenképpen le kell vonni a következtetéseket. Vegyék figyelembe a fiatalság, az értelmiség gondjait. Látható, hogy az ellenség megcélozta a marosvásárhelyi fiatalságot, meg a temesvárit (ott azért kevésbé), s más helyek ifjúságát is. Nem elégedhetünk meg azzal, amit eddig tettünk, meg kell nyernünk az ügyünknek a fiatalokat. Tudnunk kell, hogyan nyerhetjük meg őket céljaink számára úgy, hogy ne az idegen rádióadók befolyásolják őket, hanem mi. Az osztályharc objektív törvény a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet idején, még akkor is, ha ezt tagadni fogják. Mi nem foglalkoztunk kellőképpen a fiatalsággal, a tanulás kérdésével, kiengedtük ezt a dolgot a kezünkből, ez a valóság. Megbeszéltük ezt a kérdést a Központi Bizottságban: valóban kiengedtük ezt a dolgot a kezünkből. Nem engedhető meg, hogy ne tudjuk, mi történik egy egyetemen."18
A párt Központi Ellenőrző Bizottsága 1957-ben megvizsgálta az OGYI-n tapasztalható pártideológiai felkészültséget, az egyetemi hallgatók és tanárok beállítottságát illetően, az 1956. októberi események során tanúsított magatartásukat véve alapul. Az ellenőrzés megállapításait tartalmazó jelentés arról tájékoztat, hogy a 960 egyetemistából majdnem 200 "provokatív" módon viselkedett a forradalom alatt.19
1 Bodor András a marosvásárhelyi városi Néptanács Végrehajtó Bizottságának alelnöke 1953-tól.
2 Csupor Lajos (1911–1985) kommunista politikus. 1945–1946-ban a marosvásárhelyi városi rendőrség főnöke, 1946–1950 között különböző pártfunkciókat töltött be Marosvásárhelyen, 1951–1952-ben Sztálin tartományi párttitkár, 1952–1960 között a Magyar Autonóm Tartomány, 1960–161 között a Maros-Magyar Autonóm Tartomány első titkára, 1952–1969 között nemzetgyűlési képviselő.
3 Ceausescu, Nicolae (1918–1989) kommunista politikus, államfő. 1945-1989 között az RMP Központi Bizottságának tagja, 1955-től a Politikai Bizottság tagja is, 1954-től a párt egyik titkára. 1949-1950-ben mezőgazdasági miniszterhelyettes, 1950-1954 között honvédelmi miniszterhelyettes, 1956 januárjától a párt agrár- és adminisztratív osztályainak vezetője, 1965-től a párt főtitkára, 1974-től a Román Szocialista Köztársaság elnöke. A pártfőtitkár- államfőnek az ország számos helyén építettek luxusvillákat, ahol látogatásai alkalmával megszállt. Ilyen volt a somostetői is.
4 Bugyi Pál (1919 – ?) 1952–1958 között a Magyar Autonóm Tartományi Néptanács Végrehajtó Bizottságának elnöke.
5 A visszaemlékezést idézi NOVÁK CSABA ZOLTÁN: A barikád "másik" oldalán. 1956 és az RKP magyar káderei. Wikipedia, 2011.
6 MmNL, RKP Maros-Magyar Autonóm Tartományi Pártbizottság lt, 145/1956. sz., 116. A jegyzőkönyv közölve: BOTTONI 2006, 198.
7 Molnár János a Román Munkáspárt Magyar Autonóm Tartományi pártbizottságának egyik titkára.
8 Fodor Géza a Román Munkáspárt Magyar Autonóm Tartományi pártbizottságának egyik osztályvezetője.
9 György Ambrus a Román Munkáspárt Magyar Autonóm Tartományi pártbizottságának egyik osztályvezetője.
10 Ratiu, Alexandru (1913 – ?) 1952-től a Steaua Rosie újság főszerkesztője.
11 König József 1956-ban a Magyar Autonóm Tartományi Pártkollégium elnöke volt.
12 Gere Mihály, a Román Munkáspárt Központi Bizottsága propagandaosztályának egyik főnökhelyettese, 1965- től a Központi Bizottság póttagja, 1966-tól a titkárság tagja, a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának alelnöke, majd 1979-től elnöke, 1989-es események után letartóztatják és elítélik.
13 Marosvásárhely 1956–1959 közötti eseményeiről átfogó képet nyújt DR. NAGY LAJOS rétyi körorvos, a rendszer egykori szenvedő alanya Életünk kórtörténete (Pallas-Akadémia, Csíkszereda) című könyvében, tizenkét sorstársának visszaemlékezéseivel és korabeli hivatalos dokumentumokkal kiegészítve. Kitért arra is, mi lett a gyűléseken megbélyegzett "ellenséges elemek" további sorsa. Kuna Tibor gyergyócsomafalvi "kulákivadék" Balánbánya főorvosa, Bárányi Ferenc és felesége, László Ildikó megbecsült orvosok és közéleti személyiségek Temesváron, Katz Pál igazgató-főorvos Zilahon, Piros Ferenc kórházalapító főorvos Marosvásárhelyen, Tóró Árpád népszerű szakorvos Székelyudvarhelyen, Szász István Tas a kolozsvári mentálhigiéné megszervezője, Kiss András Belényesen, majd Nagyváradon főorvos. (Ismertetőjét lásd: Barabás István: Az élet fonákja. Nehéz leckék. Hargita Népe 2008. október 21.)
14 Valter István (1925–2010?) 1956-ban a Román Munkáspárt Magyar Autonóm Tartományi Bizottságának egyik tagja, a tartományi pártiskola igazgatója, később a Vörös Zászló főszerkesztő-helyettese.
15 MmNL, RKP Maros-Magyar Autonóm Tartományi Pártbizottság lt, 145/1956. sz., 340-349.
16 Uo. 346-347.
17 Gheorghiu-Dej, Gheorghe (1901–1965) vasúti munkás, 1945–1965 között a Román Kommunista (Munkás) Párt főtitkára. 1945 után közlekedésügyi és ipari miniszter, 1948- 1952 között a Minisztertanács első helyettese, 1952–1956 között miniszterelnök. Megjegyezzük, hogy a pártfőtitkár az autonóm tartomány megalakulása után először járt annak székhelyén.
18 MmNL, RKP Maros-Magyar Autonóm Tartományi Pártbizottság lt, 140/1956. sz., 86-104. A főtitkár beszéde, magyarra fordítva, teljes egészében közölve: PÁL-ANTAL 2006, 259-273.
19 Ua. 175/1957. sz., 240
Pál-Antal Sándor

2017. május 15.
Túlcsorduló szívek tánca
Májusfa néptánctalálkozó Udvarfalván
Szombaton, május 13-án tartották Udvarfalván a Májusfa néptánctalálkozót, amelyen Maros és Hargita megyei néptánccsoportok és anyaországi hagyományőrző együttes is fellépett.
A negyedik alkalommal szervezett Májusfa néptánctalálkozó szervezője a közigazgatásilag Marosszentanna községhez tartozó udvarfalvi Aranykalász néptánccsoport, amelyet a település Kicsikút Egyesülete és helyi vállalkozók támogattak. Az eseményen kilenc néptáncegyüttes vett részt, vendégmeghívott az anyaországi testvértelepülés, Györköny német néptánccsoportja volt. A kitartó májusi eső „belezuhogott” a szervezők ötletébe, a falu központjától a szabadtéri színpadig tartó ünnepi felvonulás látványától ezúttal megfosztotta a jelenlévőket. A borongós, hűvösre forduló esős idő azonban nem nyomta rá bélyegét az együttestagok hangulatára, a viszontlátás örömével köszöntötték egymást, életvidám bemutatkozásukat a helyi művelődési otthonban tartották meg, a jó hangulatú együttlétet pedig táncházzal zárták.
„Ha a szíved csordultig telt, akkor már nem beszélsz – hanem énekelsz. És ha a szíved túlcsordul, akkor már nem énekelsz – hanem táncolsz”– köszöntötte alkalomhoz illő idézettel a művelődési házat zsúfolásig megtöltő táncosokat és közönséget László Ildikó alpolgármester, aki egyben a szervező Aranykalász néptánccsoport fáradozását méltatta. Örömét fejezte ki amiatt, hogy negyedik alkalommal is megszervezhették a néphagyományukat éltető tánccsoportok találkozását, bemutatkozását és ismerke-dését. A helyi református lelkipásztor, Szabó Árpád áldásában arra kérte a találkozó résztvevőit, hogy vidámítsák fel a közönséget a szomorkás, esős idő ellenére, egy bibliai idézettel élve: „aki mást felüdít, az maga is felüdül”.
A közönség kedvencei – a picurkák
Mintegy vezényszóra üdítette fel a zsúfolásig telt kultúrotthont az első fellépő csoport, az udvarfalvi óvodások előadása. A háromévesektől nagycsoportosokig terjedő gyermeksereg korosztályukat meghazudtoló önbizalommal adta elő népi gyermekjátékokkal tűzdelt előadását. Az őket követő gyermekegyüttesek és pedagógusaik munkáját is elismerés illeti, nemkülönben a felnőttcsoportok profizmusát, helyszűkében nehéz volna mindeniket méltatni. De az a huszonhat óvodás – akik közül egyeseken a pelenkát a szépen keményített tenyérnyi magyar népviselet rejtette csak el, de nem hiányzott az alkalomhoz illő parányi fekete vagy fehér lakkcipő és fehér harisnya sem az arasznyi hurkákról – mosolygó napsütést varázsolt a terembe odaadásukkal, szívből és tele torokból énekelt népi gyermekdalaikkal. Amint a három óvónő – Kónya Sebe Emőke, Domahidi Melinda és Kelemen Ilona – kérdésünkre kifejtette, erre a néptáncfesztiválra kimondottan nem kellett készülniük. Azokat a népi gyermekjátékokat mutatták be a színpadon, amelyeket az óvodai program keretében naponta eljátszanak. „Ezekkel a gyermekjátékokkal a mozgékonyabb gyerekek figyelmét is le lehet kötni, és a legtöbb tevékenységbe bevisszük az éneklést. Tele van az életünk énekkel” – nyilatkozták a megszólított óvónők.
Böndör Tibortól, a Tolna megyei Györkönyből érkezett Glöckner János Német Nemzetiségi Tánccsoport vezetőjétől megtudtuk, hogy húsz éve alakult hagyományőrző csoportjuk sváb és német táncokat ad elő. A tizenöt fős néptánccsoport a legváltozatosabb korosztályokból tevődik össze, vannak tizennégy évesek, de idősek is, akik továbbadják hagyományaikat az ifjaknak. A fiatalabb nemzedék sem ódzkodik a néptánctól, nyolc-tizenkét évesek is csatlakoznak, esetenként az anya a fiával táncol. A tánccsoportot a Györkönyi Hagyományőrző Egyesület működteti, ugyanakkor a német kisebbségi önkormányzat is támogatja tevékenységüket, melynek célja a német identitás megőrzése.
A házigazda Aranykalász néptánccsoport vezetője, Mezei Károly elmondta, hogy a tíz párból álló udvarfalvi néptánccsoport hat éve alakult, a tagok önerőből tartják fenn. A Májusfa néptánctalálkozót saját és a lelkes helyi vállalkozók anyagi támogatásával sikerült megrendezni. Hangsúlyozta a hasonló találkozások fontosságát a hagyományőrzés terén, azt, hogy ismerkedhetnek és egymás táncait, kultúráját is megismerhetik a csoportok. Demeter József, a helyi tánccsoport tagja kiemelte, hogy a Májusfa néptáncfesztivál névválasztása nem véletlen, a tavasz hírnökeként döntöttek e jelképes név mellett. A néptánccsoport tagjai negyven-ötven éves házaspárok, meghívott oktatóktól sajátítják el a különböző tájegységek táncrendjét. A településen nincs hagyománya a májusfaállításnak, de a szabadtéri színpad elé felállították a természet újjászületését jelképező májusfát, az ifjúság Európa-szerte ismert szimbolikus kellékét.
SZER PÁLOSY PIROSKA / Népújság (Marosvásárhely)

2017. július 17.
Jó hangulatban zárult a marosszéki tábor
A szokásos számban, de több külföldivel
Vasárnap zárta kapuit a tizenkilencedik alkalommal megrendezett marosszéki népzene- és néptánctábor Jobbágytelkén. Idén is számos tánc, ének, hangszer várt a tanulni vágyókra, még több kézműves-foglalkozás, népi mesterség a gyerekekre. Esténként pedig fergeteges táncházba és folkkocsmába vártak mindenkit.
Nyár közepén szinte megkétszereződik a népesség Jobbágytelkén, népzenét és néptáncot kedvelő hazaiak és külföldiek lepik el az utcákat, vernek sátortábort a Nyíri utcában, de a tánctábor idején szinte minden helyi családhoz is jönnek vendégek, hazatérnek a rokonok, érkeznek a barátok, akik az oktatáson kevésbé vesznek részt, de esténként szívesen betérnek a kultúrotthonba megnézni egy táncot, esetleg részt venni a táncházban, elbeszélgetni ismerősökkel, falubeliekkel a kocsmában. A máskor csendesebb települést egy héten át ének- és zeneszó, jókedv és fergeteges tánc uralja, a napi munkában megfáradt helyieknek pedig választaniuk kell: esténként vagy a kultúrotthonban nézik végig, élik meg a jó hangulatot, vagy otthon párnára hajtva fejüket hallgatják elalvásig a zene taktusát, a tácos lábak dobbantását, a felszabadult éneklés ihaj-csuhaját. A szervező marosvásárhelyi Folk Center Alapítvány két jelszóval hirdeti a tábort: „Ha pihenni jöttél, rossz helyre érkeztél” és „A pihenésre vágyók tartózkodjanak a táborban való részvételtől”.
Tanulni, szórakozni, tanulni
Egy héten át nyílt alkalmuk tanulni az ide érkezőknek. A kultúrotthonban és az iskolában László Csaba, László Ildikó, László Zsolt, Fazakas János, Molnár Rozália nyárádselyei és marossárpataki táncokat oktattak, és újdonságként idén a jobbágytelki táncokat helyi fiatalok – Orbán Csaba, Orbán Kálmán, Simó Rita, Bereczki Hajnal, Orbán Rita, Dániel Kinga, Bereczki Szilárd, Mosoni Csongor – tanították a kezdőknek és a haladóknak. A hangszeres oktatás is bővült az idén, a hegedű, brácsa, bőgő mellé a cimbalom is felsorakozott: a kezdőket Sinkó András, a haladókat a már 80 esztendős Csiszár Aladár által vezetett magyarpéterlaki cigány zenészek okították. Népdalokat ezúttal is Kásler Magda tanított az érdeklődőknek. Esténként a napi „táncmenü” egy többlettel bővült, „ínyencségként” mezőkölpényi táncokat is oktattak egy-egy órán át nemcsak haladóknak, hanem idéntől kezdőknek is, ugyanennyi időt szántak arra is, hogy a tanult vagy tanulandó táncrendet egy-egy pár bemutassa minden este. Majd kezdődhetett a fergeteges táncház, ahol a moldvaitól a nyárádmentin át a székiig, kalotaszegiig egyaránt ropni lehetett hajnalig, a folkkocsmában pedig nemcsak a sör, hanem a zenészek ereje és hangszereik húrjai is fogyatkozni kezdett hajnalra.
A tábor nemcsak a felnőtteknek szól, hanem a velük érkező gyerekeket is lefoglalják, a táncoktatás mellett megismerkedhetnek a falu számos jellegzetességével: a tóskerti vagy templom-közi csűrökben számos kézműves-foglalkozást tart számukra Szakács István és Szakács Júlia: sarlót, cséphadarót készítettek, ostort fontak, a három kismalac meséje példájára szalma-, fa- és kőházikókat építettek, agyagoztak, üveget díszítettek fonallal, különböző eljárásokkal festegettek, majd ellátogattak a kalapos és kovácsmesterek műhelyeibe, és kenyérsütést is tanultak. Délután a felnőtteknek is járt egy kis pihenő, de az sem tétlenkedésre, hanem beülhettek egy-egy előadásra: Kádár Elemér Marosszék táncairól, Csíki Emőke indiai barangolásairól, Györfi Zalán a mikházi ferences kolostorról mesélt nekik. Csütörtök este az Öves együttes tartott színpadi koncertet, szombaton délután pedig az esztenára kirándultak a táborozók, volt vetélkedő, tábortűz, hazatérve a gálaműsort a marossárpataki táncosok biztosították számukra, majd vasárnap kora reggelig még egy utolsó fergeteges táncháznak és mulatozásnak örülhettek mindannyian.
Sokan visszatérnek
Egy ilyen nyári táborban nagyon sokat lehet tanulni, de nyilván nemcsak tanulni érkeznek a résztvevők, hanem a vidékkel is ismerkednek, sokan elviszik csemetéiket kirándulni, ezért például a gyerekoktatáson részt vevők száma sem állandó – mondta el Fazakas János (Fazi), aki néhány évnyi szünetet leszámítva állandó oktató a táborban –, s hogy változatos legyen, idén nem jobbágytelki táncokat tanított a környékbeli és a táborbeli gyerekeknek, hanem gyermekjátékokat és csíki táncokat. Czerán Csaba szervező pedig azt emelte ki, hogy az előző évektől eltérően a mostani táborban a résztvevők meglepően nagyon pontosan és rendszeresen megjelennek az oktatáson, és ugyanezt elvárják társaiktól és az oktatóktól is. Puskás Attila szervező szerint idén is kétszáz körüli volt a táborozók száma, ami egy picivel kevesebb az elmúlt évekhez képest, de ők sosem a létszámot szándékoztak duzzasztani, inkább kicsi és hangulatos, mintsem nagy és élménytelen táborokra törekednek. Idén a résztvevők kevesebb mint fele hazai; legtöbben Magyarországról érkeztek, de egytizede nyugati vagy még távolabbi, hiszen jöttek résztvevők Németországból, Franciaországból, Finnországból, az Amerikai Egyesült Államokból, de a távoli Ausztráliából, Új-Zélandról és Hongkongból is. Ugyanakkor a Vajdaságból érkezők száma is megnőtt, hiszen eddig csak „Csalókáék” jártak ide, ők az első marosszéki táborokban voltak kitűnő hangulatzenészek, amikor a szerbiai háború idején Erdélyben dolgoztak. A tábor értéke a kultúra és a tanulás mellett a hangulatban rejlik, ennek köszönhetően járnak vissza évente az emberek, és jönnek újabbak is. Olyan nincs, aki mind a 19 táborban részt vett volna, hiszen néhány év után mást is kipróbálnak, de azért egy idő után szinte mindenki visszatér ide – részletezte a szervező.
Messze földről érkeztek
A hét forgatagában számos érdekes emberrel lehet itt találkozni, idén a távolabbról érkezőket kérdeztük meg. A finn és magyar szülőktől származó Heiler István harmadszor érkezett Jobbágytelkére, ahol nagyon jól érzi magát, nagyon jó a hangulat, az oktatók és az, hogy nincs zsúfoltság. Finnországban van egy kis magyar néptáncközösség, 2015-ben kezdett járni oda, s mivel kedvet kapott a táncoláshoz, azóta ide is eljön tanulni, szórakozni – mesélte. A kaliforniai John Rand (a „Doki”) viszont már hatodszor érkezett a magát „árnyéknak” nevező Debbyvel („Dokiné”). Ez már a huszonötödik alkalom, hogy erdélyi tánctáborban járnak, a zenéért és táncért jönnek ide, bár az étel is nagyon jó. Hazájukban sok magyar van, így járt magyar táncházban, és kétszer is szerveztek egyhetes tánctáborokat, ahová erdélyi és magyarországi táncoktatókat hívtak. Hasonló a Hongkongból érkező kínai John Yau esete is: először amerikai magyarokat hívtak Hongkongba táncot oktatni, később a marosvásárhelyi Fazakas János („Fazi”) és a budapesti Farkas Zoltán („Batyu”) is járt náluk, így került kapcsolatba és nagyon megszerette az erdélyi néptáncokat. Évente két néptánctáborba jön el a már nyugdíjas kínai férfi, járt már Válaszúton, Kalotaszentkirályon, Széken és Vajdaszentiványon, Jobbágytelkére viszont először érkezett. Az idénre három tánctábort tervezett be, így nem sok idő marad kipihenni a hét fáradalmait, hiszen várják az alsósófalvi és a kalotaszentkirályi néptánctáborokba is.
GLIGOR RÓBERT LÁSZLÓ / Népújság (Marosvásárhely)

2017. november 8.
Társadalmi kérdések és hajnalig tartó buli vár a kolozsvári néptánctalálkozón
Nem csak Erdély kap kiemelt szerepet a 14. alkalommal megszervezett Kolozsvári Népzene- és Néptánctalálkozón: itt lesz az egyetlen szlovákiai magyar hivatásos táncegyüttes, a szombati gála pedig kárpátaljai táncokkal kezdődik, tudtuk meg a szervezők szerdai sajtótájékoztatóján. A találkozót nulladik nappal toldották meg: november 23-án, csütörtök este a Tokos zenekar és vendége, ifj. Csoóri Sándor nyitja az eseménysorozatot.
November 24-én és 25-én, pénteken és szombaton hatalmas néptáncos buli helyszíne lesz Kolozsvár. Felvidékről, Erdélyből és Magyarországról is érkeznek táncos közösségek, együttesek, olyanok is, akik nem lépnek fel, de a hangulat kedvéért minden évben eljönnek, mondták a szervezők. Ami a háttérembereket illeti, a keménymag néhány éve ugyanaz, viszont a 80 fős önkéntescsapat mintegy fele frissen Kolozsvárra költözött egyetemista. A találkozó fontos programpontja a pénteki és szombati hajnalig tartó táncház, amely párhuzamosan három teremben, különböző táncrendekkel zajlik majd a Heltai Folkcenterben.
Társadalmi kérdéseket feldolgozó, díjnyertes táncszínház jön Kolozsvárra
A találkozó keretében, Kolozsváron zárul a szlovákiai Ifjú Szivek Táncszínház első erdélyi turnéja. A Közép-Európa tradicionális tánc- és zenekultúráját színházi táncelőadásokban megmutató együttes november 21. és 24. között Gyergyószentmiklóson, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában, majd Kolozsváron is fellép a Hontalanítás című előadással.
A Hontalanítás kiindulópontja a második világháború utáni csehszlovák–magyar lakosságcsere, a magyar kisebbség deportálása és kényszeráttelepítése. A történelmi eseményekből kiindulva a másság zsigeri elutasításának ma is aktuális kérdéséhez jut el az előadás. „Mindannyian különböző kultúrák, ideológiák és történetek összjátékának termékei vagyunk, mégis sokakban él valamiféle megmagyarázhatatlan és irracionális igény az elhatárolódásra mindentől, ami „más”. Pedig a tartós elszigetelődés kirekesztettséget eredményez, legyen szó életünk bármely területéről. A kérdés ilyenkor már csak az, kirekesztők vagy kirekesztettek leszünk. A Hontalanítás alapmotívuma a kényszer. A lépéskényszer” – olvasható az együttes honlapján.
Bár a Hontalanítás a Szlovákia területén élő magyarság hagyományos tánc- és zenekultúráját dolgozza fel, nem hagyományos folklórműsorra, inkább színházhoz közel álló előadásra számíthatunk. Koreográfusa és rendezője az a Hégli Dusan, aki az Ifjú Szivek Táncszínház és az Espace Alya Theatre koprodukcióját, a családon belüli erőszakról szóló Finetuningot is rendezte, amely díjat nyert a rangos Festival OFF d'Avignonon, hívta fel a figyelmet Nyitrai Ágnes, a kolozsvári találkozó főszervezője.
A szlovákiai együttes gyermekeknek szóló műsorral is készül: szombat délelőtt tíz órakor a Kolozsvári Magyar Operában Felföld tánchagyományait mutatják be. 11-től ugyanitt kézműves foglalkozások, gyermektáncház lesz, illetve bemutatják Varga Norbert volt ördögtérgyés táncos Kalimpa című gyermekeknek szóló mozgásfejlesztő könyvét.
A szombati program délután a Diákművelődési Házban folytatódik. Délután négy órakor Both Zsuzsa Ünnepnaptár – népszokások című könyvét mutatják be. Öt órától kezdődik a hagyományossá vált folkruha-bemutató, ahol hagyományos viseletet, illetve népi motívumokat stilizáló ruhákat vonultatnak fel a kifutón. Az idén a székelykeresztúri László Ildikót, a türei Bálint Tibor és a székelyudvarhelyi Erzsó Népies Öltözet mutatkozik be.
Generációváltás a táncmesterek körében
A szombat este hét órakor kezdődő, ingyenes gálaműsor utazásra invitálja a nézőket, fogalmazott Both József, az Ördögtérgye Néptáncegyüttes vezetője. A kárpátaljai Nagydobronyból származó koreográfiát ad elő a szegedi Délikert Möndörgő tánccsoport, aztán mezőségi összeállítás következik, több tánccsoporttal és meghívott táncmesterekkel, a néptáncos körökben is ismeretlenebb vidékek táncaival, például a dél-mezőségi Magyarfrátáról, vagy a Sajó vidékéről. Lesz nyárádmenti, vajdaszentiványi koreográfia, majd szászcsávási táncokkal zárják a műsort.
Egyre kevesebb a meghívható táncmester, adatközlő, a néptánc-találkozók szervezői ezért a fiatalabb falusi generáció felé is nyitnak, mondta el a Maszol kérdésére Both József. „Az igazi, öreg mestereink már nagyon idősek kezdenek lenni, a 70-80 éves korosztályt értem ezalatt, a hatvanas generációból még vannak, akiket meg lehet mozgatni, most is lesznek, de már gondoltunk arra is, hogy az ifjabb falusi generációt is szólítsuk meg, akik igazából nem úgy tanulták a táncot, ahogy annak idején megszületett, a széki Szalmakalap például már tánccsoportként működik, viszont még ott laknak, ott nőttek fel, még szívtak magukba olyan dolgokat, amit sajnos városi körülmények között nem lehet” – magyarázta. Both József szerint a tánc a széki fiatalok génjeiben van, és ez akkor is látszik a mozdulataikon, ha úgy kerülnek be egy tánccsoportba, hogy életükben nem láttak táncot.
Az Ördögtérgye Néptáncegyüttes egyébként hosszú távon fontosnak tartja, hogy rendezvényeikre ne csak a „kigyúrt néptáncosok” járjanak, ezért november 16-án megszervezik az első tematikus, Márton napi táncházukat, amelyen tánc és énektanítás is lesz, és a „tapasztalatlan” táncolni vágyókat is szeretettel várják, emelte ki Both József.
A 14. Kolozsvári Népzene- és Néptánctalálkozóról az Ördögtérgye Néptáncegyüttes Facebook-oldalán érhető el naprakész információ. maszol.ro

2017. november 9.
Erdélyi turnén az egyetlen felvidéki magyar táncegyüttes – Néptáncosok találkoznak Kolozsváron
Első alkalommal lép fel Erdélyben Felvidék egyetlen hivatásos néptáncegyüttese, az Ifjú Szívek. Közép-erdélyi bemutatkozásukra a 14. Kolozsvári Népzene- és Néptánctalálkozó keretében kerül sor, mely idén számos újdonsággal bővül.
Hontalanítás című előadásával első alkalommal érkezik Erdélybe Szlovákia egyetlen magyar hivatásos néptáncegyüttese. A nemrég nívós díjjal kitüntetett táncegyüttes a Hégli Dusán koreográfus által összeállított előadásában a világháborús deportálások témáját dolgozza fel a felvidéki magyar népzene és -tánc eszközeivel.
A táncegyüttes november 21-én Gyergyószentmiklóson, 22-én Székelyudvarhelyen, 23-án Csíkszeredában, 24-én pedig a kincses városban lép színpadra a Kolozsvári Népzene- és Néptánctalálkozó keretében, közölte szerdai sajtótájékoztatóján Nyitrai Ágnes, a találkozó főszervezője. Kolozsváron és Székelyudvarhelyen a gyerekeknek is kedveskednek a felvidékiek, akik a Felföld tánchagyományai című interaktív előadásukba kapcsolódhatnak majd be.
Téma a deportálás
A november 23-25. között zajló kolozsvári néptánctalálkozó a felvidékiek fellépése mellett számos újdonsággal várja az érdeklődőket, ezek egyike a csütörtöki nulladik nap, mely a Tokos zenekarral való partnerség eredménye.
A zenekar előadássorozata keretében november 23-án 21 órától Csoóri Sándor lesz a meghívott a Bulgakov kávéházban. Az Ifjú Szívek pénteken 19 órától a Diákművelődési Házban tartandó előadását táncház követi, míg a szombati nap a hagyományokhoz híven félig a gyerekeké. A felvidékiek már említett gyerekelőadása után – mely 10 órától a Kolozsvári Magyar Operában látható – kézművesfoglalkozás és táncoktatás is várja a kicsiket, illetve Varga Norbert Kalimpa című gyerekkönyvét is bemutatják.
A program a Diákművelődési Házban folytatódik, ahol 16 órától Both Zsuzsa Ünnepnaptár – népszokások című könyvét mutatják be, majd a hagyományos divatbemutatóra kerül sor: a székelykeresztúri László Ildikó viseletei mellett a tűrei Bálint Tibor butykakészítő hagyományos és stilizált alkotásait, illetve Erzsó népies ruháit csodálhatják meg a résztvevők.
A találkozó csúcspontjának szánt, 19 órakor kezdődő gálaelőadás szintén tartalmaz újdonságokat, idén a Mezőség kevésbé ismert csücskeiből, Magyarfráta, Budatelke és Zselyk településekről hívtak adatközlőket, vagy ahogy ők hívják, táncosmestereket.
Both József, a szervező Ördögtérgye néptáncegyüttes művészeti vezetője szerint egy valóságos utazásra invitálják a nézőket, a felvidékiek mellett a szegedi Cuharé és Délikert Möndörgő lép színpadra, majd az adatközlők, a kolozsvári Bogáncs, Szarkaláb, Ördögtérgye és Zurboló együttes fellépése révén érkezünk meg Erdélybe. A tánc a Heltai folkkocsmában folytatódik, ahol három helyszínen húzzák a talpalávalót, minden teremben más-más tájegység zenéjét.
A találkozóra egész Erdélyből várnak részvevőket, de egyre több a magyarországi érdeklődő is, mondták a szervezők, akik szerint szervezése „közös ügy”, ebből az Ördögtérgye haladó és utánpótlás csoportja egyaránt kiveszi a részét, mintegy 80 személy munkája van benne. Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)

2017. november 27.
Népviseletbe bújtatott divatbemutató
Rendhagyó műsorszámmal bővült a XIV. Kolozsvári Népzene- és Néptánctalálkozó a korábbi évekhez képest: divatbemutató keretében mutatták be László Ildikó székelyföldi viseleteiből, Erzsó népies ihletésű ruháiból, valamint Bálint Tibor hagyományos és stilizált bujkáiból összeállított kollekciókat. Az esemény, rendhagyó volta miatt rendkívüli népszerűségnek örvendett, a Diákművelődési ház előterében „teltház” fogadta a szebbnél szebb népviseleteket.
A divatbemutató szó hallatán először a fényűző, modern, néha túlzottan kreatív, sokszor hajmeresztő látványt keltő ruhakollekciókban, erőltetetten felvonuló, sovány lányok látványa jut az ember eszébe. Amit szombaton este a kolozsvári diákházban tartott divatbemutatón láttunk, az ennek a szöges ellentéte volt. A hús-vér, élettel teli, táncos lábú lányok és fiúk mesterkéltség és erőltetettség látszata nélkül, népzenére vonultak fel és mutatták be a néphagyomány ihlette viseleteket.
A bemutatót a türei Bálint Tibor hagyományos és stilizált bujkáiba bújtatott legények nyitották meg. Amint az a felkonferáló szövegből is kiderült, a bujka „egyfajta kalotaszegi szimbólum, amiben jól érezzük magunkat”. A testhez simuló kabátka alapdíszítése a tulipán. Elsősorban férfiak hordják őket, főként konfirmáláskor vagy egyéb ünnepi alkalmakkor. Bálint Tibor és felesége, Etelka közel 30 éve készítenek bujkákat, elmondásuk szerint ez idő alatt sikerült kialakítaniuk egy saját stílust, amelyet elsősorban a 20. században készült első darabok ihlettek. A bemutató során láttunk többek közt cifra és nádasmenti bujkákat is.
A székelyudvarhelyi Erzsó népies ihletésű ruháit ugyancsak az eredeti népművészeti motívumok inspirálták. Az egyedi tervezésű kollekció darabjain az egyszerűség és letisztultság kapott nagyobb hangsúlyt, ugyanakkor a polgári stílusú ruhák magyaros vonalvezetése a modern szabásvonallal ötvöződött, és olyan alapanyagokból készült, mint a pamut, len vagy éppen bársony. A „kifutón” láttunk kosztümöket, hímzett ingeket, blúzokat, valamint menyecske ruhákat is.
László Anda Ildikó életében a hímzés már kislánykora óta jelen van. Már tizenéves kora óta ejtette rabul a néptánc, 10 évig volt hivatásos táncos. Első saját készítésű viselete a menyasszonyi ruhája volt, majd ezt követően kezdett el megrendelésre is varrni. A bemutató során láthattunk többek közt sóvidéki, nyárádmenti és siklódi népviseleteket, amelyek – bár első látásra hasonlítottak egymásra –, közelebbről megvizsgálva azonban egyértelművé vált a darabok közti jelentős különbség, így mindenik egyediségében vált különlegessé. Kérdésünkre László Ildikó elmondta, ez volt az első ilyen jellegű divatbemutatója, de valójában minden alkalom vagy előadás, amikor színpadon látja az általa tervezett ruhákat, egyfajta bemutatója a munkájának. S hogy van-e igény népviseletekre, népviselet készítésre a mai, modern korban: László Ildikó szerint mindenképpen van, hiszen „a népviseletek adnak igazán tartást az embernek, amellett, hogy kihangsúlyozzák a női vagy férfi alkatok lényegét.” Kovács Ágnes / Szabadság (Kolozsvár)