Sapientia: a titokzatos egyetem vége
Beszélgetésre hívtak meg a csíkszeredai Sapientia Műszaki és Társadalomtudományi karának vezetői több közéleti személyiséget, intézményvezetőket, tehetős üzletembereket. Biró Zoltán és Lányi Szabolcs arra kértek minket, akik jelen voltunk, hogy segítsünk az egyetemnek beilleszkedni a székelyföldi társadalomba annak érdekében, hogy ténylegesen a térség hasznára tudjon válni, tudjon székelyföldi intézményként működni.
A tanácskozáson kiderült néhány olyan dolog, ami valójában addig is szinte evidencia volt azok számára, akik az egyetem sorsán elgondolkodtak. Elsősorban az, hogy jelenleg a Sapientia nem felel meg annak a szerepnek, amire szánták. Vagyis nem tudott térségi intézménnyé válni, elszakadt a társadalomtól, egyre titokzatosabbá vált, és ezért sokat veszített presztízséből, illetve hatékonyságából. Veszített annak ellenére, hogy közben az akkreditációs folyamat sikeresen haladt előre, és technikai felszereltségben sincs hiány. Ennek ellenére, a jelentkezők száma évről évre csökkent, senki sem látott bele a folyamatba, ezért a bizalom helyett a tanintézmény iránti bizalmatlanság nőtt.
A beszélgetésen arra is fény derült, hogy többen azok közül, akik részt vettek az egyetem elindításában, úgy érzik, nem olyan irányba fejlődtek a dolgok, amerre ők szerették volna, és amerre a térségi igények alapján kellett volna elmozduljanak.
A Sapientia egy térségi innovációs központként kellene működjön, ennek ellenére nem tudunk helyi vállalatokkal közös fejlesztési beruházásokról. Az egyetem tudásközpont kellene legyen, de nem érezzük a tudományos munkacsoportok tevékenységének kisugárzását, és a kritikai észrevételek sorát lehetne folytatni.
Ezenkívül az intézménybe belekódolták a menedzsmenti működésképtelenséget is akkor, amikor két dékánt neveztek ki egyetlen helyszínre. A két struktúra képtelen kezelni az adminisztrációs helyzetet, a kinevezett rektorhelyettes, Szép Sándor nem tudta helyreállítani a természetes működés rendjét, intézkedéseit és terveit folyton megkerülték, végül egészségi okokra hivatkozva lemondott.
És ez – még ha igyekeztek is az épület falai között tartani a problémákat – valamiképpen hangulat szintjén kisugárzik az egyetemről.
Ebben a helyzetben fordulópontot jelentett a múlt heti találkozó: a karok egy része elhatározta, hogy az intézményhez kapcsolódó döntések meghozatali folyamatába bevonja a térség elitjét is. Ennek első lépése, hogy a Sapientia kiterítse kártyáit – vagyis a segítségkérés mellett fel kell fedje titkait. Nyilvánosságra kell hozni a hatékonysági mutatókat, az erőforrások felhasználásának eredményeit, az egyes szakokhoz kapcsolódó tudományos műhelyek szakembergárdáját (lássuk, vajon mennyire helyi a tanári kar, illetve ide csupán óraadni járó személyekről van szó). Ha ezeket az információkat kiadja az egyetem, és akkor elkezdődhet beillesztése a társadalomba, igazi székelyföldi intézménnyé alakítása.
A beszélgetés végkicsengése az volt, hogy kivétel nélkül minden meghívott hajlandó segíteni, megelőlegezve a bizalmat, illetve, hogy a Sapientia részéről is őszinte nyitási szándékról van szó. És erre lehet alapozni.
Isán István Csongor. Hargita Népe (Csíkszereda)

Hogy került a csizma az asztalra? Avagy miért foglalkozik tankönyvekkel az RMDSZ Oktatási Főosztálya?
Jogosan vetődhetett fel a kérdés minden jóhiszemű olvasóban, midőn Péntek János professzor úr megnyilatkozásait olvasta a Krónika október 1-jei számában B. Kovács András tollából (Használhatatlan, csapnivaló tankönyvek, Szempont).
Egy kis emlékeztető a nyilatkozatból: „Amikor 1999-ben a miniszteri rendelet a kisebbségi szervezetekre bízta a tankönyvek ügyét, akkor az RMDSZ ebből kizárta az Erdélyi Magyar Tankönyvtanácsot, a pedagógusszövetség szakmai szervezetét. A miniszteri rendelet a tankönyvek szakmai ellenőrzési jogát biztosítja, e munkába a tankönyvtanácsot nemhogy nem vonták be, hanem gyakorlatilag kizárták. Kuratóriumi elnökként kijelenthetem, hogy a tankönyvtanácsot a mai napig nem hozták olyan helyzetbe, hogy szakmai szervezetként legyen valamilyen kompetenciánk. Beszélni beszélhetünk róla, de szavunknak nincs foganatja. A tankönyvüggyel gyakorlatilag ma az RMDSZ-irodák, a kolozsvári oktatási főosztály foglalkozik. Márpedig sehol a világon nem történt még meg, hogy egy politikai párt irodájában folyjanak az úgymond szakmai munkálatok, ráadásul az általam már vázolt eredménnyel”.
A fentiek alapján akár fel is háborodhatna a tisztelt olvasó, de a helyzet az, hogy a minden kétséget kizáróan igazolható események és kordokumentumok komolyan cáfolják az idézett állítások igazságtartalmát, megkérdőjelezve hitelességüket. Számomra fölöttébb bizarr, mi több, groteszkbe hajló, hogy a professzor úr annak az Erdélyi Magyar Tankönyvtanácsnak a kizárásával vádolja az RMDSZ-t, mely az Ügyvezető Elnökség kezdeményezésére jött létre 1993-ban és Péntek Jánost választotta kuratóriuma elnökének.
Az első időszakban (1993–1997 között) a Fiser Fülöp Ildikó és Cs. Gyímesi Éva (mindketten az RMDSZ oktatásért felelős ügyvezető alelnökei voltak) által bejegyeztetett Collegium Transsylvanicum Alapítvány keretében tevékenykedett, majd ezt követően a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetség szaktestületeként fejti ki tevékenységét. Az Erdélyi Magyar Tankönyvtanács megalakulását követően az Ügyvezető Elnökség két munkatársat foglalkoztatott az anyanyelvű oktatásunkkal kapcsolatos problémák megoldása érdekében. Fóris-Ferenczi Rita a tanügyi reform, oktatási programok, míg Székely Győző a magyar nyelvű tankönyvkiadás kérdésköréért felelt.
De hagyjuk a korai előzményeket, térjünk vissza a közelmúlthoz. Kezdjük ott, hogy a Péntek professzor úr által említett miniszteri rendelet (OMEC nr. 3950) nem 1999-ben, hanem 2005. április 25-én jelent meg, az RMDSZ igen erélyes fellépésének köszönhetően. Ebben az időszakban az oktatási minisztériumot Mircea Miclea vezette, az RMDSZ képviseletében pedig Kötő József töltött be államtitkári funkciót. A 9 cikkelyt magában foglaló – ma is érvényben levő – rendelet szabályozza a kisebbségek nyelvén folyó oktatásban, a kötelező oktatás szintjén használható tankönyvek ügyét. Néhány fontosabb kitétel:
A kisebbségi oktatásban használhatóak az anyanyelven megírt és engedélyeztetett tankönyvek. • A magyar kisebbség számára minden tantárgyból legkevesebb 2 alternatív tankönyvet kell biztosítani. • Az anyanyelvű oktatásban – államközi protokoll alapján – lehet alkalmazni az anyaországban használatos tankönyveket. • A kisebbségi tankönyvkiadást a kötelező oktatás szintjén az állami költségvetésből finanszírozzák. • A román nyelvből fordított tankönyvek csak a minisztérium Kisebbségi Főosztálya jóváhagyását követően nyomtathatók ki.
Ez utóbbi rendelkezés befoglalását az RMDSZ pontosan azért szorgalmazta, hogy lehetőség nyíljon a silány minőségű fordítások kiiktatására. A rendelet mellékletében a fordítások szakmai ellenőrzésének lebonyolítására az RMDSZ-t és az RMPSZ-t (Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége) nevesíti. A rendelet megjelenését követően, mint az Ügyvezető Elnökség Oktatási Főosztályának vezetésével frissen megbízott ügyvezető alelnök megbízatást kaptam a szakmai szervezetek és a magyar érdekeltségű tankönyvkiadók vezetőivel folytatandó érdemi tárgyalásokra annak érdekében, hogy mihamarabb találjunk megoldást a rendeletben foglalt jogosítványok gyakorlatba ültetésére. Az első közös megbeszélésre 2005. május 28-án került sor Kolozsváron, az Ügyvezető Elnökség Majális utcai székházában.
Hogy milyen fontosságot tulajdonított az RMDSZ a tankönyv-problematikának, gondolom, egyértelműen jelzi, ha közlöm a tanácskozásra általam meghívott és ott megjelent személyek névjegyzékét: Markó Béla – szövetségi elnök, miniszterelnök-helyettes, Takács Csaba – ügyvezető elnök, Kötő József – oktatásügyi államtitkár, Asztalos Ferenc – képviselő, a parlament oktatási szakbizottságának elnöke, Lászlófy Pál – az RMPSZ elnöke, Péntek János – professzor, az Erdélyi Magyar Tankönyvtanács kuratóriumának elnöke, Gyenge Csaba – egyetemi professzor, P. Dombi Erzsébet – docens, Fóris-Ferenczi Rita – adjunktus, Veres Valér – adjunktus, Balla Júlia – középiskolai tanár, Székely Győző – tankönyvszerkesztő, Tőkés Elek – a Stúdium Kiadó igazgatója, Szikszai Ildikó – az Ábel Kiadó igazgatója, Varga Károly – a Corvin Kiadó igazgatója és Tulit Zsombor – a T3 Kiadó igazgatója.
A többórás tanácskozáson a jelenlevők egyhangúlag elfogadták Lászlófy Pálnak, a pedagógusszövetség elnökének javaslatát. „Az én javaslatom az, hogy a közoktatás általános problémáinak és ezen belül a tankönyvellátás gondjainak megoldására hozzuk létre a Romániai Magyar Közoktatási Tanácsot (RMKoT – a felsőoktatási Tanács mintájára), amely legyen egy hárompillérű testület: a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége és a Magyar Tankönyvkiadók Egyesülete képviseletével. (Az idézet az ülésen készült jegyzőkönyvből származik.)
A tanácskozás végén Markó Béla szövetségi elnök megbízott, mint oktatásért felelős ügyvezető alelnököt, hogy egy héten belül dolgozzam ki az RMKoT szervezési és működési szabályzatát, és Lászlófy Pállal közösen készítsük elő a testület következő ülését. Folyamatos információcseréket és egyeztetéseket követően került sor az RMKoT az év július 9-i ülésére, ugyancsak a Majális utcai székházban.
Ez alkalommal közösen egyeztettünk a románból történő tankönyvfordítások minőségi ellenőrzésének procedúráját illetően. A 9 tagú testületből e sorok íróján kívül jelen voltak: Kötő József államtitkár, Asztalos Ferenc képviselő, Dáné Károly, az Országos Tankönyvkiadó igazgatója, Lászlófy Pál RMPSZ-elnök, Székely Győző, az Erdélyi Tankönyvtanács képviselője és Tulit Zsombor a Magyar Tankönyvkiadók Egyesülete képviseletében. Döntések sorát hoztuk meg arra vonatkozóan, hogy kiket kérünk fel a már lefordított és a kiadók által lektoráltatott tankönyvek újralektorálására, milyen mértékű legyen az elvégzett munka honoráriuma, hogyan történjen a kapcsolattartás és információcsere a szerzők-kiadók-oktatási főosztály-szaklektorok-minisztériumi Kisebbségi Főosztály- láncolatban. Néhány név azon személyek közül, akiket az Erdélyi Magyar Tankönyvtanács és a magyar tankönyvkiadók javaslatára kért fel az RMDSZ Oktatási Főosztálya a fordítások ellenőrzésére: dr. Gyenge Csaba – műszaki tudományok, dr. Kerekes Jenő – gazdaságtudományok, dr. Ágoston Katalin – műszaki tudományok, dr. Orbán Béla – matematika, dr. Lányi Szabolcs – ipari kémia, dr. Makkai Ferenc – kémia, dr. Csibi Vencel – mérnöki mechanika, Darvay Béla – fizika, dr. Ráduly-Zörgő Éva – pszichológia, dr. Péntek Imre – pszichológia, dr. Ionescu Klára – informatika, dr. Robu Judit – informatika, Vincze Zoltán – történelem. Kötelességem, hogy ez alkalommal is megköszönjem mindegyikük felelősségteljes és magas szakmai igényességgel végzett munkáját. Tekintettel arra, hogy az RMPSZ anyagiak hiányában nem tudta teljesíteni előzetesen vállalt pénzügyi kötelezettségeit, 2005. augusztus 30-i dátummal a Communitas Alapítvány együttműködési szerződést kötött az RMPSZ-szel, mely alapján átvállalta a költségtérítések 60 százalékát.
Nos, a fenti – egyértelműen dokumentálható – tények ismeretében úgy érzem, jogos a kérdésfelvetés: hogyan beszélhetett kizárásról Péntek professzor úr megnyilatkozása során? De azt hiszem, erre a választ nem nekem kell megadnom!
A történelmi hűség kedvéért kell megemlítenem, hogy a „pártirodának” titulált Oktatási Főosztály 2008-ban arra is mert vállalkozni, hogy a CENTA Közép-európai Tanárakadémia együttműködésében Tankönyveink megújításáért címmel továbbképzést indított romániai magyar tankönyvszerzők számára. Tavasszal a Kolozsváron megszervezett képzésen mintegy 200-an vettek részt, és többek között olyan szakmabeliek tartottak előadást, mint: dr. Hoffmann Rózsa – egyetemi docens, dr. Vass Vilmos – egyetemi docens, Csapó Benő – egyetemi tanár, Antalné Szabó Ágnes – egyetemi docens, Valaczka András – tankönyvszerző, a Nemzeti Tankönyvkiadó Zrt. vezetője, Kojanitz László – a Tankönyvkutató Intézet igazgatója, Horváth Zsuzsanna – az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet főmunkatársa. A képzés folytatására ősszel került sor Budapesten azon 40 személy részvételével, akik teljesítették az előzetes megállapodás értelmében elfogadott feltételeket. A hallgatók két nap alatt külön csoportokban vettek részt a saját szakterületükre vonatkozó előadásokon és képzéseken. Az sem mellékes, hogy a két program lebonyolításához szükséges 160 ezer lejt (1,6 milliárd régi lej) szintén az Oktatási Főosztály „járta ki”, pályázva a Communitas Alapítványnál, a romániai és magyarországi oktatási minisztériumoknál.
Végezetül szinte félve merem leírni, hogy „pártirodaként” arra is volt bátorságunk, hogy magyar nyelvű tankönyvek megírására írjunk ki pályázatot a Communitas Alapítványon keresztül, és elkészülhetett hat olyan hiánypótló tankönyv, melyek elnyerték a szakemberek elismerését. Arról, hogy a folyamatosan megjelenő tanügyi törvénytervezetek elfogadtatására való hivatkozással az oktatási minisztérium évek óta nem ír ki pályázatot új tankönyvek megírására és ennek következtében az általunk megíratott tankönyvek nem kerülhettek a tanulók padjára, mi nem tehetünk. Amit viszont sikerült megtennünk, az, hogy az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala (DRI) és az RMDSZ által létrehozott Communitas Alapítvány támogatásával az elmúlt kilenc évben – pályáztatási rendszerben lebonyolítva – több mint 92 ezer tankönyvet osztottunk ki ingyenesen 11. és 12. osztályos diákjainknak.
Hogy került tehát a csizma az asztalra? A legkézenfekvőbb válasz: odatették! Miért foglalkozik az RMDSZ tankönyvekkel és egyáltalán oktatással? Hát azért, mert egyrészt a választópolgárok szavazatokban kifejezett bizalma odatette és erre kötelezi, másrészt tudjuk, hogy helytálló a magyar közmondás, miszerint: segíts magadon, Isten is megsegít.
Lakatos András, az RMDSZ oktatásért felelős ügyvezető alelnöke, gyakorló tanár, iskolaigazgató.
Előzmény:
Krónika (Kolozsvár), 2010 október 1.
Használhatatlan, csapnivaló tankönyvek
A Krónika kiemelt helyen foglalkozott a román nyelv oktatásának évtizedek óta vajúdó kérdésével, lévén annak megoldatlansága a kisebbségi oktatás egyik legégetőbb gondja.
Kimutatta: nem egy esetben ideológiai elfogultság siklatta ki a pedagógiai meggondolásokat, a didaktikailag indokolt elvek érvényesítését, s amikor a helyzet jobbra fordulhatna, a soros tanügyi reform elakadt, a legújabb törvénytervezet politikai időhúzás áldozataként a szenátusban vesztegel. No de az adott jogi lehetőségek kihasználásával is adósok vagyunk, miként az kiderül Péntek János nyelvészprofesszornak, az MTA kolozsvári akadémiai bizottsága és az erdélyi tankönyvtanács elnökének megállapításaiból. Az egyetemi tanár a tankönyvkiadás és a nyelvtanítás elvi szempontjai, az aktuálpolitikai helyzet beható ismeretében pontos diagnózist tud felállítani, és a bajok orvoslásához megoldásokat is sugall.
Alternatív tankönyvválaszték
Az alábbiakban a professzor úrnak a Sapientia- egyetem csíkszeredai karán a kétnyelvűségnek szentelt konferenciáján elhangzott előadásából vett gondolatokat szerkesztettük egybe egy, a témában folytatott beszélgetéssel.
Péntek János azzal kezdi, hogy még Andrei Marga minisztersége idején, 1999-ben a magyar tankönyvek ügyét rendeletben rábízták az RMDSZ-re, hogy az a Romániai Magyar Pedagógusszövetséggel karöltve gondoskodjék az új tankönyvek megírása fölötti felügyeletről. Ez Péntek János szerint nem valósult meg, illetve ami megvalósult belőle, azt mutatja, hogy e törvény adta lehetőséggel egyáltalán nem éltünk, illetve egyesek visszaéltek vele. Súlyos a vád, íme az indoklás. „A pályázatokra valóban elkészültek az alternatív tankönyvek. Kötelező módon több tankönyvnek kell lennie minden tárgyból, így a román tantárgy számára is több készült. Nos, én úgy látom, hogy ami ezek közül a leggyengébbnek bizonyult, amit nem mertek bevinni a román iskolákba, arra ráütötték, hogy jó lesz a kisebbségi oktatásnak – magyarázza a kolozsvári egyetemi professzor –. Látnivaló, ezeknek a tankönyveknek a szerzői kizárólag román anyanyelvűek, a kisebbségi nyelvekről nem tudnak semmit, ezek a tankönyvek egyáltalán nem kapcsolódnak semmilyen kisebbségi nyelvhez.
Kiegészítették ugyan őket magyar szójegyzékkel, de abból is látni, fogalmuk sincs, kinek készült, ugyanis a főnév mellé oda van írva, milyen nemű az a főnév, holott az a magyarban képtelenség. Találtam benne olyan feladatot: adjál példát a te nyelvedből arra, hogy a hangsúly alapján jelentős különbség keletkezik a szavak között. A hazai kisebbségek közül a magyarban, a szlovákban, a lengyelben stb. kötött a hangsúly, a feladat tehát abszurd elvárással lép fel.”
Magam is tanúsíthatom, hogy általam ismert kisebbségi iskolában elutasították e könyv használatát, nem a kisebbségeknek szánt, hanem inkább a kimondottan románoknak írott tankönyvet választotta a romántanár, mert azt tartja didaktikailag jobbnak. „Könnyebb belőle oktatni a magyar tanulókat is” – indokolta döntését a pedagógus. Ma tehát Romániában nem igaz, hogy a kisebbségi gyerekek nyolcadikig számukra készült románkönyvekből tanulnak, illetve nem úgy igaz, ahogy gondolnók.
A szakembernek lesújtó a véleménye ezekről a tankönyvekről, szerzőiket több szarvashiba elkövetése miatt is elmarasztalja. Mindenekelőtt képtelenségnek tartja, hogy „a kisebbségeknek” mint olyanoknak készítsen valaki tankönyvet. Annak ugyanis anyanyelv-specifikusnak kellene lennie, azaz valamennyit a diákok anyanyelvéből kiindulva kellene megalkotni, ráépítve az anyanyelvi tudásra azt, amit a másik nyelvből neki meg akarunk tanítani. Tehát nem lehet egy kalap alá venni olyan különféle szerkezetű és szemléletű, eredetű nyelveket, mint például a szlovák, a török, az ukrán, a magyar vagy a szerb. E kérdés megoldásához tehát még csak hozzá sem láttak nálunk, bár az oktatási minisztérium nemzetiségi osztályának mindig magyar volt a vezetője, s bár a törvényes lehetőség már tíz éve adott lenne hozzá.
Esélyegyenlőtlenség
Péntek János professzor elmondja, hogy az Országos Diszkriminációellenes Tanács elé került ügy hasonlóképpen fájó és újabb fonákságra vet fényt. „Hátrányos megkülönböztetés, ha ugyanolyan vizsgakövetelményeket támasztunk a román és nem román anyanyelvűekkel szemben. Mert bármilyen jók lesznek, ha javulnak majd a román oktatás tantervei és a könyvei, akkor sem fogadható el, hogy érettségi vizsgán ugyanazokat a tételeket kapják a magyarok, mint a többségiek, és ugyanazon pontozással bírálják el teljesítményüket – állapítja meg a neves nyelvész –. Ott vannak a parlamentben az idegen nyelveket beszélő képviselők.
Vajon mit szólnának hozzá azok, akik azt állítják magukról, jól beszélnek franciául, ha odaállítanák egy francia anyanyelvű mellé őket, hogy együtt vizsgázzanak vele? Helyt tudnának-e állni egy ilyen vizsgán? Képtelenség. Ezt nem lenne szabad megengedni! Ezzel nyilvánvaló, hogy hátrányos helyzetbe hozzuk a gyermekeket. És nem csupán a vizsgáról van szó. Évente kimutatják statisztikailag, hogy románból hány magyar iskolás bukik meg, hogy mindez mennyit nyom átlagos osztályzatukban. Az egyetemi bejutás ma sok helyt pontozás alapján folyik, az érettségieredményeket is beszámítják, és ettől függ az is, hogy tandíjas lesz-e, vagy sem a diák. Ha átment ugyan románból, de a jegye gyenge, akkor ez méltánytalan hátrányba taszítja… És ennek orvoslására nem kell semmilyen előkészítés, mert a tantervi és tankönyvreformhoz több idő szükségeltetik, ez viszont egyszerű politikai döntést kíván csupán. Azaz más tételeket kell kidolgozni a magyar iskolák számára és kész!”
Péntek professzor úgy véli, az alternatív tankönyvek meglétét előíró paragrafus máig sem működik Romániában. Szerinte legalább két nyelvi szituációból kiindulva kellene az alternatív tankönyveket kidolgozni. „Az egyik az, amikor a gyerek viszonylag jól tud románul már korábbról, mert környezeti nyelve a román, a másik pedig, amikor gyengén vagy egyáltalán nem tud. Mint például a Székelyföldön. Ezeket a helyzeteket külön kellene kezelni. A törvény pedig megengedi ezt, mivel úgy fogalmaz: legalább két tankönyvnek kell léteznie a kisebbségi oktatásban minden tárgy esetében.
Ez tehát megoldható, és akárcsak a magyar oktatásában, a román esetében is az lenne a célravezető, ha minden osztály számára legalább két tankönyvünk lenne. Nem abból kell kiindulni, hogy a tankönyvszerzőnek mi van a fejében, hanem abból, hogy a tanulónak milyen a nyelvi környezete. Szórványban, esetleg olyan vidéken él-e, mint például Kolozsvár, ahol már hoz tudást magával az iskolán kívüli világból, vagy tömbvidéken, a Székelyföldön, ahol nem hoz. Tudnunk kell, merre akarjuk irányítani a gyermeket akár magyarból, akár románból. A lényege ugyanis az, hogy a kétnyelvűség fontos ugyan, de a hangsúlyok külön figyelmet érdemelnek, arra kell ügyelnünk, hogy az anyanyelv maradjon az elsődleges.
A kétnyelvűségnek magas szintűnek és jól hasznosíthatónak kell lennie, de úgy, hogy a második nyelv ne szorítsa háttérbe az anyanyelvet, különben a dolog elcsúszik a nyelvcsere fele. A második nyelv dominanciája a kétnyelvűségben asszimilációhoz vezet” – figyelmeztet Péntek János. A professzor egyrészt külön tantervet tart szükségesnek minden kisebbségnek (az anyanyelv-specifikusság elve alapján), legalább két tankönyvet szorgalmaz románból úgy, hogy az egyik a szórványnak, a másik a tömbnek készülne (a területspecifikusság elve), és ennek megfelelően külön vizsgatételeket és elvárásokat javasol.
Az egyetemi tanár egyébként felhívja a figyelmet az ún. törpe kisebbségekre, amelyek között akad nem egy, amelynek nem anyanyelvén folyik az oktatása, csak anyanyelvi óráik vannak a különben román tannyelvű iskolákban. Nos, esetükben a mai rendszer nem alkalmas a nyelv megőrzésére, fontos lenne számukra a külön nyelvi revitalizációs programok kidolgozása. Ismerős a probléma: a csángók hasonló kezelést igényelnének, külön nyelvélesztő oktatásra lenne szükségük. Ennek ma a jogi keretei, taneszközei is hiányoznak. Bár a Moldvai Magyar Csángószövetség és az ottani magyar nyelvoktatásban részt vevők rendkívüli erőfeszítései minden tiszteletet és támogatást megérdemelnek, ők sem az őket megillető szakmai segítséget, sem a jogi támogatást nem kapták meg eddig – miként még legalább tíz másik romániai kisebbség sem.
Vívmánnyá feltupírozott hamis megoldások
Péntek János úgy látja, a nyelvoktatásban nemcsak, hogy nem sikerült új jogi garanciákat hozni, de még az adott lehetőségek kiaknázása sem következett be, s miként az ún. „kisebbségieknek szánt” tankönyv mutatja, módszertanilag és színvonalát tekintve egyaránt elvétett „megoldás”. „Amikor 1999-ben a miniszteri rendelet a kisebbségi szervezetekre bízta a tankönyvek ügyét, akkor az RMDSZ ebből kizárta az Erdélyi Magyar Tankönyvtanácsot, a pedagógusszövetség szakmai szervezetét.
A miniszteri rendelet a tankönyvek szakmai ellenőrzési jogát biztosítja, e munkába a tankönyvtanácsot nemhogy nem vonták be, hanem gyakorlatilag kizárták. Kuratóriumi elnökként kijelenthetem, hogy a tankönyvtanácsot a mai napig nem hozták olyan helyzetbe, hogy szakmai szervezetként legyen valamilyen kompetenciánk. Beszélni beszélhetünk róla, de szavunknak nincs foganatja. A tankönyvüggyel gyakorlatilag ma az RMDSZ-irodák, a kolozsvári oktatási főosztály foglalkozik. Márpedig sehol a világon nem történt még meg, hogy egy politikai párt irodájában folyjanak az úgymond szakmai munkálatok, ráadásul az általam már vázolt eredménnyel” – panaszolja Péntek János nyelvész.
B. Kovács András

Aula: a Sapientia lapja
„Arra van-e ítélve egy vidéki térség, hogy a fejlődés tekintetében mindig fáziskésében legyen, mindig felzárkózási gondjai legyenek? Mindig csak a felhalmozott lemaradások behozásával kell foglalkoznia, vagy volna lehetőség más forgatókönyvre is? Van-e a vidéki térségnek olyan kitörési lehetősége, amely elébe megy a várható folyamatoknak?”
Ezeket a kérdéseket teszi fel a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai Műszaki és Társadalomtudományi Karának új kiadványa, az Aula első számának vezércikkében Biró A. Zoltán egyetemi oktató, a kiadvány felelős szerkesztője.
Regionális elkötelezettség
A vezércikkíró szerint a vidéki térségek számára a kitörési pont a felsőfokú képzéshez kapcsolódik. „Olyan egyetemhez, amely nem követi, hanem úgymond húzza maga után a vidéki térséget. Olyan egyetemhez, amely a térség számára egyfajta modernizációs hajtóerőként működik” – fogalmaz dr. Biró A. Zoltán, aki a székelyföldi térség és a Sapientia egyetem viszonylatában újabb kérdéseket vet fel.
„Egyfelől az a kérdés, hogy maga az egyetem miként tekint a térségre, másfelől pedig, hogy miként tekint a térség (még pontosabban a szélesebben vett térségi elit) az egyetemre?” Szintén aktuális problémaként említi a szerző az egyetemek „regionális elkötelezettségének” szükségességét, amelynek kialakítása révén a kis, vidéki felsőoktatási intézmények – mint amilyen a Sapientia is – valamiféle „interfésszerepet” vállalnak a térségi intézmények és a társadalmi szereplők viszonylatában.
Interjú, hír, előzetes
Az Aula első számában interjú is olvasható dr. Lányi Szabolcs professzorral, a csíkszeredai Sapientia alapító dékánjával, a Műszaki és Társadalomtudományi Tanszék vezetőjével. Lányi professzor kifejti: az induláskor sokkal nagyobb volt az egyes személyek szerepe, mint jelenleg.
„Ma már csak itt Csíkszeredában közel száz oktató-kutató kolléga közös munkája határozza meg az intézmény működését. S természetesen a hallgatók, akik ide jönnek tanulni, akik évről évre a Sapientiát választják. Nem volt könnyű, sok munka volt, az intézményépítés már csak ilyen” – idézi fel az egyetem indulásának időszakát az alapító dékán.
Emellett az Aula induló száma hírt ad a Sapientia TV-stúdiójának beindításáról is, amely a Csíki TV-vel partnerségben működik, és műsorait ennek csatornáján lehet követni, heti egy alkalommal, kedden este, Sapientia Magazin címmel. Mint megtudhatjuk, a Csíki TV munkatársai szakmai támogatással is segítették a Sapientia Stúdió indulását; első műsora az egyetem professzoraival készített interjúsorozat volt (a dr. Lányi Szabolcs és dr. Bodó Julianna professzorokkal készített interjút közli az Aula is), majd magazinműsorral is jelentkezett.
Az egyetemista lap beszámol egy multimédiás nemzetközi konferenciáról is, amelyet Csíkszeredában szervezett a Sapientia, illetve előzetes olvasható a III. PR Nyári Egyetemről, amelyet az egyetem közösen szervez a Magyar Public Relation Szövetséggel, július 11–17 között, szintén Csíkszeredában. Diákok írásai mellett részletes 2011-es felvételi-tájékoztató is található az Aula első számának hasábjain.
S. M. L.
Új Magyar Szó (Bukarest)

A román kormány botrányosan gáncsolja a Sapientiát. Az Erdélyi Magyar Tudományegyetemet számtalan hátrány éri a végleges akkreditáció késleltetése miatt
Szomorú születésnapot ünnepel a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem: pontosan egy évvel ezelőtt, a Tusványosi Szabadegyetemen jelentette be ünnepélyesen dr. Dávid László rektor, hogy a Romániai Felsőoktatás Minőségét Biztosító Ügynökség (RFMÜ) elfogadta az intézmény akkreditációját. Ettől a pillanattól a végleges akkreditáció ügye a politikum térfelén pattogott, és egy év alatt emiatt nem történt semmi.
Nagy kérdés, hogy a kormányon lévő, és a magát minden erdélyi magyar érdeket képviselő szervezetnek nevező RMDSZ képviselői, miért nem tudták megsürgetni a folyamatot, ami Romániában más magánegyetemek esetében átlagosan négy hónapos procedúra. Egyebek mellett, a késlekedés okairól és annak az egyetem számára káros következményeiről a felsőoktatási intézmény vezetőjével, Dávid Lászlóval beszélgettünk.
– Az akkreditáció szakmai folyamata már tavaly júniusban lezárult. Ez röviden azt jelenti, hogy az RFMÜ bizottsága meglátogatta egyetemünket, elvégezte az ilyenkor szokásos felméréseket, megadta a jóváhagyását és javasolta a Sapientia intézményes akkreditációját. Ezután a bizottság a javaslatot átküldte a román kormánynak, pontosabban az oktatásügyi minisztériumnak. A szaktárcának az lett volna a feladata, hogy kidolgozzon egy olyan törvénytervezetet, amelyben javasolja az akkreditált Sapientia magánegyetem létrehozását. Múlt év októberéig minden esetleges, de főként az intézményünk vagyoni helyzetére vonatkozó kérdést tisztáztunk a minisztériummal, és azóta ketyeg az óra. Négy hónapi várakozás után Lányi professzor úrral közösen felkerestük a minisztert, aki adminisztrációs okokkal magyarázta a törvénytervezet elkészítésének csúszását. A dokumentáció végül márciusra készült el, azóta a kormány jóváhagyására várunk. A tervezetre előzőleg áldását kell adja többek között a pénzügyi és a munkaügyi minisztérium is, és bár ezek formális dolgok, a kormányhoz még nem jutott el a beadvány.
– A beiktatás késlekedése mögött lát-e szándékosságot, vagy tényleg ilyen lassan őrölnek a bürokrácia malmai?
– Tudomásunk szerint mostanáig egyetlen egyetem esetében sem húzódott el ilyen hosszasan az akkreditációs folyamat. A gyakorlatban az eljárás általában négy hónapig tart, amely időintervallumba a parlamenti jóváhagyás is belefér. A kormány beleegyezéséhez a – parlamenti szavazással ellentétben – nincs szükség politikai egyeztetésekre, hiszen az egész procedúra egy egyszerű adminisztratív dolog. A Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) esetében is, nem a kormány jóváhagyása miatt késett négy esztendeig az akkreditáció, hanem a két ház szakbizottságainak lassú munkájáért. Sokszor megtörtént, hogy a bizottságokban nem volt meg a megfelelő kvórum, és a nagyváradi kollégák teljesen feleslegesen utaztak Bukarestbe. Mi még ettől is messze állunk, hiszen ahhoz, hogy a bizottságok elé kerülhessen ügyünk, már rég meg kellett volna kapnunk a kormány jóváhagyását. Éppen ezért legnagyobb fájdalmunk az, hogy az RFMÜ nagyon jó minősítése – amely sokat nyomhatna a latban a parlamenti viták során –, az időhúzás miatt egyre veszít súlyából, jelentőségéből és lassan a homályba vész.
– Sokan azt hihetik, hogy a végleges akkreditáció kérdése csak formális ügy, hiszen az egyetem működik, a diákok végeznek. Mégis: milyen hátrányai származnak az intézménynek a huzavona miatt?
– A többszörösen megreformált tanügyi törvény és az átszervezések értelmében a romániai egyetemeket rangsorolják. Ebben a versenyben, mert nyugodtan annak nevezhetjük, nem akkreditált egyetem nem indulhat. Ha megkaptuk volna a végleges működési engedélyt, akkor a három kategóriából már megcélozhatnánk a középsőt, vagyis azt, amelyik az oktatással és tudományos kutatással foglalkozó egyetemek szintjét jelenti. Így viszont kénytelenek leszünk a legalsó szintről kezdeni a vetélkedést, ami számos hátránnyal jár. A kutatási elismeréssel bíró intézmények jobb esélyekkel pályázhatnak, tanáraik előmenetelében és megítélésében nagyobb elismerésben részesülnek. Közérthetőbben fogalmazva: egy campust nagyon könnyen visszaminősíthetnek alapképzést nyújtó intézménnyé, például főiskolává, az igazi egyetemek pedig oktatással és kutatással is foglalkozhatnak. Ebben rejlik a huszonkettes csapdája: nem indíthatunk mesterképzést és doktori iskolát, amíg nincs meg az akkreditáció, de a jó minősítés előfeltétele éppen a maszterátus és a doktori képzés létezése volna.
– A rangsoroláson és az egyéb adminisztratív kényelmetlenségek mellett milyen további hátrányok érik a Sapientiát?
– Egyik legnagyobb gondunk az, hogy a diákjaink nem nálunk államvizsgázhatnak. Az imént vázolt okok miatt mesterképzésüket is más egyetemeken kell elvégezzék. Mi annak idején teljes értékű egyetemi képzést építettünk ki. A Sapientia induláskor Romániában még nem volt kétszintű a posztliceális oktatás, és ezért négy, illetve ötéves képzéseket hirdettünk meg, amelyekre megkaptuk a hivatalos engedélyeket. Magyarán: minden feltételt teljesítettünk a mesterképző szint teljesítéséhez és működtetéséhez. Nemcsak azért vállaltuk a kétszintes oktatást, mert az kötelező volt, hanem azért is, mert bíztunk benne, hogy belátható időn belül megkapjuk az akkreditációt, és akkor ez a struktúra nem vet vissza bennünket. Az eddig felsoroltakon kívül jelentős hátrányt jelent a diákösztöndíjak elérhetetlensége. Az Erasmus, illetve Socrates ösztöndíjak csak az akkreditált egyetemek diákjainak lehívhatóak Romániában. E hátrányok összessége rendkívül kellemetlenül érinti egyetemünket.
– Felelevenítené a végleges akkreditációs folyamat főbb stációit?
– A beadványt tavaly télen nyújtottuk be, a bizottság márciusban, áprilisban és májusban több ízben is vizsgálódott intézményünknél. Az RFMÜ végleges döntése éppen a múlt évi Tusványos idejére esett, amit ott Markó Bélával és Tőkés Lászlóval közösen, nyilvánosan és nagy örömmel be is jelentettünk. Keserűen mondom, hogy a döntés egyéves évfordulójára készülünk. Mindenki arra számított, hogy az idén már nem idegenben kell államvizsgázzanak a diákjaink. Sajnos nem így történt.
– A magyarországi szociálliberális kormányzatok köztudottan megnyirbálták a Sapientia költségvetését. Mi a helyzet most az egyetem finanszírozásával? Kaptak-e valamilyen visszamenőleges póttámogatást a jelenlegi anyaországi kormányzattól?
– Visszamenőleg semmilyen kiegészítő támogatást nem kaptunk. Viszont az új kormány visszaállította az eredeti anyagi segítség hátterének volumenét, vagyis az évi kétmilliárd forintot. Az infláció miatt ez az összeg nyilván kevesebbet ér, mint az egyetem indulásakor. A gesztus viszont jelzésértékű: figyelnek ránk, és megbecsülik a munkánkat. A támogatás a Sapientia Alapítványhoz érkezik, és ebből részesedik a PKE is, egy régi egyezségünk alapján a következő arányban: a mi egyetemeink közül a kolozsvári 10, a marosvásárhelyi 30, a csíkszeredai 30, míg a nagyváradi PKE 30 százalékban. Ami újdonság: a törzskeret mellé eszközvásárlásra is kaptunk engedélyt, amivel részben ki tudjuk egészíteni azokat a hiányosságainkat, amikre az elmúlt években nem voltak anyagi lehetőségeink. Ilyen háttérrel lehetőségünk nyílik bizonyos kötelező fejlesztések elvégzésére vagy legalábbis azok elkezdésére. Ilyen a kolozsvári új kari épület, a marosvásárhelyi diákbentlakás, és a csíkszeredai épületünk felújítása, szigetelése. Kolozsváron a Tordai-úton szeretnénk építkezni, aminek költségeibe a korábban erre kiszemelt ingatlanunk árát szeretnénk beforgatni. A gazdasági válság folytán kialakult alacsony telekárak miatt vártunk az eladással, de úgy tűnik, végre találtunk egy komoly vevőt, és hamarosan nekifoghatunk az alapozásnak a Tordai-úton.
– Amennyiben meglesz a végleges akkreditáció, számíthat-e a Sapientia valamilyen romániai állami támogatásra?
– Személyesen jogos elvárásnak tekintem a román állam hozzájárulását. Az új tanügyi törvény értelmében az állam támogathatja a magánegyetemeket, és nagy valószínűséggel ezt a minőséghez fogja kötni. Az idei katasztrofális érettségi után persze lehet általánosan vitatkozni az oktatás minőségéről, de ilyen szempontból talán még a javunkra is válhatnak azok a kritikák, amelyek szerint a Sapientia egy nehéz, más intézményekhez képet túl igényes egyetem. Ha ez az igényesség a megfelelő módon kerül be a köztudatba, azt hiszem, joggal reménykedhetünk a román állam támogatásában.
– Ha már az érettségit említette, milyen befolyással lesznek ezek az eredmények az idei Sapientiás felvételikre, és milyen az egyetem PR-ja?
– Évek óta figyelemmel kísérem az érettségizők eredményeit, és az a szomorú tapasztalatom, hogy a hozzánk bejutó végzősök jó része felkészületlensége miatt kiesik az első éven. Általában: aki abszolválja a második évet, el is végzi az egyetemet. A rossz érettségi átlag fő okát a szaklíceumok rossz teljesítményében látom. A kollégákkal konzultálva kiderült, a hozzánk szaklíceumkból jelentkezők aránya harminc százalék alá esik. Közülük tehát – nagyobb elvárásaink miatt – eddig is kevesen választották a Sapientiát. Egy marosvásárhelyi példát említenék: ott az egyik szaklíceumban távközlési osztály működik, és mivel mi is indítottunk hasonló szakot, azt hittem, az egész tagozat nálunk fog jelentkezni. Ezzel szemben mindössze két tanuló iratkozott be hozzánk. Ezek az elmúlt években kialakult beiratkozási tapasztalataink. Idénről még nincsenek és nem is lehetnek adataink, de valószínűleg nem lesznek nagy eltérések a korábbi esztendőkhöz képest. Nem hinném, hogy a jelentkezők megoszlása az egyetem hibás PR-tevékenységének köszönhető, hiszen a legjobb PR az, hogy a nálunk végzettek szakmailag miként érvényesülnek a továbbiakban. Az önreklámozásnak vannak árnyoldalai is, és messzemenően el szeretnénk kerülni annak a látszatát, hogy lasszóval akarjuk a diákokat idefogni. Mindezek ellenére az idén, a szabad kezet kapott ifjú kollégáink által összeállított reklámfüzetünket az erdélyi középiskolák zömében a legjobbnak minősítették. A fiatalok nagy része manapság a világhálóról tájékozódik, ezért PR-tevékenységünket igyekszünk a folyamatosan frissülő honlapunkon súlypontozni, ahol a sikereinket is próbáljuk minél szélesebb körben nyilvánosságra hozni: a tantárgyversenyeken való sikeres részvételünket, fiatal tanáraink sikeres pályázatait, az új értelmiségi generáció felnevelésében vállalt szerepünket. Kevés más egyetem büszkélkedhet azzal, hogy az oktatással párhuzamosan a fiatal tanárait is képezi, akik az idősebb, sorra nyugdíjba vonuló generáció tagjait pótolják.
– Lesz-e az idén tandíjemelés, indulnak-e új szakok a Sapientián?
– Nem lesznek új szakok, minden beiskolázási feltétel a tavalyihoz hasonló, így a tandíjak összege sem változik. Közvetlen célunk egyértelmű: az idén beiratkozóknak és a már bentlévő hallgatóinknak is mesterképzési lehetőséget fogunk biztosítani. Legközelebbi beszélgetésünk alkalmából valószínűleg már arról fogok beszámolni, hogy milyen mesterképzőket indítunk.
– Visszakanyarodva beszélgetésünk elejéhez: milyen konkrét ígéretek és dátumok hangzottak el a végleges akkreditáció ügyében?
– A tanügyminisztérium elvégezte a feladatát, érdemi nyilatkozatokat két esetben hallottunk az érdekképviseletet is ellátó RMDSZ részéről. Markó Béla miniszterelnök-helyettes egy kolozsvári iskolai ünnepségen a kormány döntéshozatalának dátumaként az őszi, vagyis a 2011-es szeptemberi ülésszakot jelölte meg. Kelemen Hunor szövetségi elnök pedig egy marosvásárhelyi értelmiségi találkozón a tervezet jóváhagyását 2012 tavaszára jósolta. Az évzáró ünnepségünkön is elmondtam: nagy áldozatot jelentett számunkra ez az elvesztegetett év, és semmiképpen nem szeretnénk még egyet így, végleges akkreditáció nélkül átélni.
Jakab Lőrinc. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

December végéig akkreditálhatják a Sapientiát
Várhatóan akkreditált intézményként kezdheti meg az új évet a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) – jelentette be Kelemen Hunor kulturális miniszter, az RMDSZ elnöke az intézmény kolozsvári karának tanévnyitóján, melyre tegnap délelőtt került sor a Farkas utcai református templomban. Emlékeztetett: a kormány augusztusban elküldte a parlamentnek a Sapientia akkreditációját jóváhagyó törvénytervezetet, amelyet az ülésszak végéig kell elfogadnia a törvényhozásnak. A tárcavezető ezért bízik abban, hogy legkésőbb december végén a Sapientia elnyeri az intézményes akkreditációt.
Hozzáfűzte: az RMDSZ prioritásai között szerepel az egyetem akkreditálása, de ahhoz a román képviselők, szenátorok felét is meg kell győzni ennek fontosságáról.
„A politikus nem ülhet a hátsó sorban”
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) ideiglenes elnöke beszédében rámutatott: még nem tartunk ott, hogy a politikusok a hátsó sorokból figyeljék a tanévnyitót, mert a politikumnak még dolga van, hiszen az egyetem még nem kapta meg az intézményes akkreditációt, pedig a Román Felsőoktatás Minőségét Ellenőrző Bizottság (ARACIS) egy évvel korábban jóváhagyta azt. Leszögezte: a késlekedés a politika felelőssége, nem az oktatókon múlt, hogy a felsőoktatási intézmény még nem tudta beindítani mesteri, illetve doktori képzéseit. Toró ugyanakkor beszélt a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) magyar tagozatának önállósodási törekvéseiről is, mely az egyetemi szenátus diszkriminatív intézkedései miatt elakadt. Hozzáfűzte, nemzeti összefogásra van szükség ahhoz is, hogy ez a kérdés megoldódjék.
Szélesebb körű lesz az anyaországi támogatás
A kolozsvári tanévnyitón elsőként Kató Béla, a Sapienta Alapítvány elnöke szólalt fel, aki azzal biztatta a diákokat, hogy az egyetemen megszerzett tudás hasznosítható, ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy a katasztrofális érettségi eredmények bizonyítják: csalással, munka nélkül nem lehet előre jutni. Dávid László, a Sapientia EMTE rektora beszédében arra emlékeztetett: a Sapientia EMTE-t az utóbbi tíz évben elért kutatási eredményeiért a legjobb magánegyetemként tartják számon az országban, s – beleértve az állami egyetemeket is – a huszadik helyen áll az országos ranglistán. A tanévnyitón Mezey Barna, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem rektora is köszöntötte a sapientiás diákokat. Magyarország kormányát Répás Zsuzsanna, a Magyar Köztársaság nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára képviselte, aki ünnepi beszédében elmondta: örülnek, hogy a román kormány elfogadta a Sapientia intézményes akkreditációját, és bizakodva várják a parlament kedvező döntését is. Hozzáfűzte, míg a korábbi magyar kormányok csak az egyetem működését voltak hajlandók finanszírozni, a jelenlegi Orbán-kabinet a szükséges fejlesztéseket is támogatni fogja Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Csíkszeredában, illetve Nagyváradon is a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) esetében. Tonk Márton, a kolozsvári kar dékánja elmondta: az idei tanévben több diák kezdi el a tanévet, mint tavaly, a térítésmentes helyek teljes mértékben, míg a tandíjköteles helyek hetven százalékát elfoglalták a katasztrofális érettségi eredmények ellenére.
Partnerré nevelnék a diákokat
Tegnap délután Csíkszeredában a tizenegyedik elsőéves generációt üdvözölték a Sapientia vezetői és az évnyitó ünnepség meghívottai. Szép Sándor rektorhelyettes beszédében kiemelte: a mostani Sapientia több és nagyobb, mint korábban, hiszen idén 4 karon mintegy 2000 hallgatóval kezdik meg a tanévet. „Talán kevesebb idén a lelkesedésünk, aminek külső és belső okai egyaránt vannak, de lépnünk kell, hogy elősegítsük az egyetem pozitív megítélését, illetve azt, hogy a régió magáénak tartsa az intézményt” – hangzott el. A rektorhelyettes ugyanakkor rámutatott, idén az egyik célkitűzésük, hogy diákjaikat partnerré neveljék. Makó Zoltán, a gazdaság- és humántudományok karának dékánja a 11-es számot emelte ki, számmisztikai szempontból ugyanis mesterszámnak tekintik, ami több ígéretet és több megvalósítást tartogat. A műszaki és társadalomtudományi kar nevében Lányi Szabolcs dékán arra hívta fel a figyelmet, hogy míg ezelőtt tíz évvel az volt a kérdés, hogy lehet-e előzmény nélkül a Székelyföldön egyetemet alapítani, ma már arra keressük a választ, hogy a diákok akarnak-e szülőföldjükön tanulni, érvényesülni. A Magyar Köztársaság romániai nagykövete, Füzes Oszkár arra buzdította a jelen lévő diákokat, elsőéveseket, hogy legyenek büszkék rá, hogy sapientiások lehetnek, hiszen a magyar állam számára az egyetem az elmúlt 10 év legfontosabb beruházása volt a magyar nemzetpolitika tekintetében. A diplomata hozzátette, bízik benne, hogy az évnyitón jelen van az a személy is, aki „2048-ban majd Nobel-díjas lesz”.
Zsigmond Barna Pál főkonzul a nemrég elhunyt Birtalan Ákos volt parlamenti képviselő nevét említette, aki az egyetemalapítás kiemelkedő egyénisége volt. Rámutatott: az egyetem már bebizonyította élet- és versenyképességét.
Megnyitották a doktori képzést is
Molnár József professzor, a gödöllői Szent István Egyetem rektora is köszöntötte az egybegyűlteket. Rámutatott, hogy nem csupán a Sapientia EMTE megnyitójára jött, hanem a Székelyföld első magyar nyelvű doktori képzésének megnyitójára is, amely 10 diák számára nyújt továbbtanulási lehetőséget a gödöllői egyetemmel együttműködve Csíkszeredában.
„A felsőoktatás verseny a hallgatókért, a professzorokért, a kutatásokért, azonban csak az tud helytállni, aki minőséget produkál, és együttműködésre képes” – hangsúlyozta a professzor. Petres Sándor, Hargita Megye Tanácsának alelnöke az egyetem közösségi szerepét hangsúlyozta, és úgy véli, látszanak az első jelei annak, hogy Csíkszereda több lett a Sapientia itteni karai révén. Ráduly Róbert Kálmán polgármester szerint Csíkszereda ideális otthont biztosít az egyetemisták számára, majd arra buzdította őket, ismerjék meg a megyeközpontot nappal is. Az elöljáró ugyanakkor kérte a magyarországi diplomatákat, tolmácsolják köszönetét az Orbán-kormánynak, mert támogatásuk nélkül „nem dicsekedhetnénk azzal a ténynyel, hogy mára Csíkszereda megkerülhetetlenné vált Erdélyben”. Ráduly ugyanakkor indítványozta az egyetem vezetőségének, hogy állítsanak emléket Birtalan Ákos volt RMDSZ-es parlamenti képviselőnek, aki az egyetemalapítás emblematikus figurája volt. Javasolta, hogy az egyetemi könyvtárat nevezzék el Birtalan Ákosról. „Az alapítók itt vannak köztünk, ti velük együtt építhetitek az egyetemet, szőhetitek tovább ezt a sikertörténetet” – zárta a diákokhoz intézett beszédét a polgármester.
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem marosvásárhelyi műszaki és humántudományok karán tegnap 17 órától kezdődött az ünnepélyes tanévnyitó, melyen Markó Béla miniszterelnök-helyettes is részt vett. Az intézmény közleménye szerint az idei érettségi eredmények ellenére az EMTE marosvásárhelyi műszaki és humántudományok karára idén is 334 diák iratkozott be, akár a 2010/2011-es tanévben. Az ünnepélyes beszédek elhangzása után a hagyományhoz híven az elsőéves diákok közösen tették le a sapientiás fogadalmat.
Forró Gyöngyvér, Gyergyai Csaba, Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár)

Júliustól megszűnik az Új Magyar Szó
Lapunk értesülései szerint július elsejei hatállyal megszűnik az Új Magyar Szó nyomtatott változata. Az önmagát az egyetlen országos terjesztésű magyar napilapként meghatározó, RMDSZ-közeli ÚMSZ-t megjelentető váradi Scripta Kiadó Kft. anyagi helyzete ellehetetlenült, emiatt nem tudja vállalni a lap előállításához szükséges pénzügyi forrásokat.
Lányi Szabolcs, a Scripta igazgatótanácsának volt elnöke sem megerősíteni, sem cáfolni nem kívánta információnkat.
Lányi – akinek mandátuma lejárt – a Krónikának elmondta, már nem aktív tagja a Scripta igazgatótanácsának, az ÚMSZ anyagi helyzete valóban nehéz, viszont reméli, „megszűnni éppen nem szűnik meg”.
Salamon Márton Lászlótól, az ÚMSZ megbízott felelős szerkesztőjétől megtudtuk, már csak néhány napig fungál szakmai vezetőként, és a stratégiai döntésekbe nem vonják be a tulajdonosi jogokat gyakorlók. (Az Ungureanu-kormány Románia szaloniki főkonzuljává nevezte ki Salamont, aki a tervek szerint júliusban foglalja el állomáshelyét).
Bővebb tájékoztatásért a felelő szerkesztő Pető Dalmához, a Scripta többségi részvénycsomagját birtokló Free Press Alapítvány elnökéhez irányított, ő azonban elmondta: elnöki kinevezése még nem hivatalos, ezért nem kívánt nyilatkozni.
Úgy tudjuk, egyelőre nem dőlt el, miként folytatja az ÚMSZ szerkesztősége a lap online megjelentetését. Felmerült, a nyomtatott változat piacra dobását megpróbálja biztosítani a nagyváradi Erdélyi Riport hírmagazint kiadó Riport Kiadó Kft., viszont a kiadó anyagi helyzetére tekintettel ez hamvába holt kezdeményezésnek bizonyult.
Az ÚMSZ 2005-ben jött létre az egykori kommunista pártlap, az Előre, valamint a Romániai Magyar Szó utódjaként, és négy évig Verestóy Attila RMDSZ-es szenátor tulajdonában volt, aki – bevallása szerint – több mint egymillió euróval támogatta a lapot megjelentető Scripta Kiadót.
2009 májusában a nagyváradi újságírók alapította Free Press Románia Alapítvány vette át Verestóy 99,89 százalékos tulajdonrészét a Scripta Rt.-ben.
Rostás Szabolcs. Krónika (Kolozsvár)

Hírsaláta
JÚLIUSTÓL MEGSZŰNIK AZ ÚJ MAGYAR SZÓ. Lapértesülések szerint július elsejei hatállyal megszűnik az Új Magyar Szó nyomtatott változata. Az önmagát az egyetlen országos terjesztésű magyar napilapként meghatározó, RMDSZ-közeli ÚMSZ-t megjelentető váradi Scripta Kiadó Kft. anyagi helyzete ellehetetlenült, emiatt nem tudja előteremteni a lap előállításához szükséges pénzügyi forrásokat.
Lányi Szabolcs, a Scripta igazgatótanácsának volt elnöke sem megerősíteni, sem cáfolni nem kívánta a hírt. Salamon Márton László, az ÚMSZ megbízott felelős szerkesztője sem adott bővebb felvilágosítást. Pakol, mert az Ungureanu-kormány Románia szaloniki főkonzuljává nevezte ki, és júliusban kell elfoglalnia állomáshelyét, hacsak Pontáék másként nem döntenek. Különben évek óta az RMDSZ Communitas Alapítványa sajtótámogatásra szánt pénzének jelentős hányadát az ÚMSZ-nek adta. (Idén például a legmagasabb összeget, 34 000 lejt kaptak, míg a Háromszék 0 lejt.) (Krónika) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szellős széksorok lesznek a Sapientián
A Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem Csíkszeredai Karain idén meghirdetett 550 hely kevesebb mint felét foglalták el a nyári és őszi felvételin. Van olyan szak is, amelyen nem volt jelentkező, ezért nem is fogják elindítani a képzést. Hétfőn már kezdődik az új tanév.
A Sapientia csíki karain az idei felvételin összesen 550 helyet – 220 ingyenest és 330 fizetésest – hirdettek meg. Ebből júniusban 145-öt foglaltak el, az őszi felvételire tehát még 405 hely maradt. Szeptember elején kezdődött a pótfelvételi, amelyre az iratkozások ezen a héten jártak le. A két karon összesen meghirdetett 550 helyből 245 telt be, azaz a helyek 44 százaléka. Az elfoglalt helyek száma még változhat, ugyanis a napokban zajlik az elnyert helyekre való beiratkozás.
Gazdaság- és Humántudományok Kar
A Sapientia Egyetem Gazdaság- és Humántudományok Karán hét szakon 290 helyet hirdettek meg. A nyári és őszi felvételin összesen a közgazdaság képzési ágra 51, a könyvelés és gazdálkodási informatika szakra 32, marketing szakra 16, román nyelv és irodalom–angol nyelv és irodalom szakra 21, világ- és összehasonlító irodalom–angol nyelv és irodalom szakra pedig 11 személy jelentkezett. A statisztika szakot nem választották. A karon a két felvételin a helyek 46 százalékára jelentkeztek, azaz összesen 131 helyre. Ez a szám változhat (csökkenhet), ugyanis a tapasztalatok szerint a felvételt nyert diákok közül nem mindenki iratkozik be az egyetemre.
Makó céltudatos
„Egyetlen szakunkkal, a statisztikával van nagy gond: erre nem jelentkeztek, így nem is fogjuk elindítani a képzést. Ezzel a szakkal jövőben nem is próbálkozunk, helyette informatika-gazdasági alkalmazások szakot indítunk” – nyilatkozta megkeresésünkre Makó Zoltán, a Gazdaság- és Humántudományok Kar dékánja, aki az idei felvételivel kapcsolatos tapasztalatait is megosztotta portálunkkal. Mint mondta, esetükben azok a szakok „életképesek”, amelyekre a térségben van középiskolai elméleti oktatás. „Ilyen például a könyvelés, ezen a szakon nincs is gond a jelentkezők számával. A jó matektudást követelő statisztika szakunk esetében viszont világosan látszik, hogy a kiváló reál tudású tanulók inkább nagyobb egyetemi városokba mennek továbbtanulni. Nekünk tehát ezentúl az elméleti iskolák jó közepes képességű és tudású diákjait kell megcéloznunk” – vonja le a következtetést Makó.
Műszaki és Társadalomtudományi Kar
A Sapientia Egyetem másik csíkszeredai karán, a Műszaki és Társadalomtudományi Karon 260 helyet hirdettek meg. A nyári és az őszi felvételin összesen betöltött helyek száma: szociológia szakon 16, a kommunikáció és PR szakon 38, élelmiszeripari mérnöki szakon 27, környezetmérnöki szakon 13, ipari biotechnológia szakon 7, közélelmezési és agroturisztikai mérnök menedzser szakon 13. Ezen a karon betelt a helyek 44 százaléka, azaz 114 hely. Ez a szám is változhat a beiratkozások függvényében.
Bíró optimista
„Az idei felvételin fordulat következett be: ez volt az első alkalom, amikor a jelentkező diákok tudatosan választották a társadalomtudományi szakjainkat. Egy másik fontos tapasztalatunk, hogy ezúttal jó nevű városi középiskolák végzősei választottak minket, amit az elmúlt néhány év közös középiskolai-egyetemi programjaink sikerességével magyarázunk” – jelentette ki Bíró A. Zoltán, a Műszaki és Társadalomtudományi Kar dékánja. Ő nem aggódik amiatt, hogy a szociológia szak 50 helyére csak 16-an, a kommunikáció szak 50 helyére pedig 38-an jelentkeztek, ugyanis – mint fogalmazott – a tudatos választás miatt elenyésző diák fog az évek során lemorzsolódni, azaz kevesen fogják otthagyni az egyetemet.
Lányi realista
Lányi Szabolcstól a mérnöki szakok helyzetéről érdeklődtünk. „Jó érzés azt látni, hogy a mérnöki szakokra jelentkezők már célirányosabban jönnek hozzánk. Ezt onnan tudjuk, hogy a felvételin egy meghallgatáson is részt kellett venniük a leendő hallgatóknak, akik elmondták, tudatában vannak a képzés nehézségének. Jólesett ezt hallani, mivel még mindig olyan a felvételi rendszerünk, hogy a diákok besétálnak az egyetemre, és egyáltalán nem stresszelik magukat azért, hogy majd tanulniuk is kell” – mutatott rá a biomérnöki tanszék vezetője, aki egyúttal negatív benyomásait is megosztotta velünk.
„Szomorú azt látni, hogy továbbra is nagyon kevés diák jön távoli vidékekről, hallgatóink négyötöde még mindig Hargita megyei. Tudjuk, hogy az egyetemi központok vonzerejét Csíkszereda sosem fogja legyőzni, de az is tény, hogy nagyon lassan ismertetjük meg magunkat az erdélyi középiskolákkal.”
A Sapientia Egyetemen a napokban zajlik az elnyert helyekre a beiratkozás, az új tanév szeptember 17-én, hétfőn kezdődik.
Kozán István
Székelyhon.ro

Újraválasztották Borbolyt a születésnapi küldöttgyűlésen
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség Csíki Területi Szervezete 25. éves születésnapi ünnepséget tartott pénteken Csíkszeredában. Nem hiányzott a volt és jelenlegi szövetségi elnök sem, az alkalomból tartott küldöttgyűlésen pedig ismét Borboly Csabát választották a területi szervezet élére.
Több olyan díszvendége is volt az ünnepségnek, akik huszonöt évvel ezelőtt ott voltak az érdekvédelmi szervezet megalakításánál Csíkszeredában, és utána is kivették részüket a munkából. Ők oklevelet és emlékplakettet vehettek át Borboly Csaba területi és Kelemen Hunor szövetségi elnöktől. A díjazottak: Balázs Lajos, Beder Tibor, Benkő Sándor, Bíró Albin, Bíró József, Csiha Csaba, Csutak István, Eigel Ernő, Ferenczes István, Györgypál János, id. Hajdu Gábor, Horváth István, Kálmán Dénes, Labancz István, Lányi Szabolcs, Léstyán Dénes, Májai László, Nagy Benedek, Pálffy Árpád, Pethő Ilona, Sántha Pál Vilmos, Szakács Levente, Székedi Ferenc, Vargha István, Veress Dávid, Vígh Ádám, Vorzsák János, Zólya László, Zsombori Vilmos. Tevékenységüket, közéleti szerepvállalásukat felidéző összeállítással, és egyperces néma csenddel emlékeztek Búzás Lászlóra, Borbély Ernőre, Papp Kincses Emesére, László Pálra, László Imrére, Pataki Imrére és Vorzsák Istvánra, akik már nincsenek köztünk.
Beszédében Borboly Csaba területi elnök, utalva az elmúlt hetek történéseire, azt mondta, hogy a romániai közélet elemeiben recseg-ropog, és olyan változások jönnek, amelyek meghatározhatják azt a pályát, amelyen az érdekvédelmi szervezetnek mozognia kell. Úgy vélte, erős bástyája a területi szervezet az RMDSZ-nek, és a történelmi magyar egyházak a legfontosabb szövetségesek. Hozzátette, az emberek bizalmát kell visszanyerni. „Én nem látok más utat, csak azt, hogy még több alázattal, még több nyitottsággal és még nagyobb elszánással végezzük a munkánkat” – jelentette ki.
Markó Béla szenátor, az RMDSZ volt elnöke szerint lehet emlegetni az elmúlt 25 év eredményeit és eredménytelenségeit, de nem ezt, hanem egy régi eszme tartósságát ünneplik, amit 25 évvel a legfontosabbnak gondoltak, hogy a magyarságnak egy szövetségben kell együttműködnie, egységesen kell fellépnie. Kelemen Hunor szövetségi elnök szerint ezelőtt 25 évvel a halálra ítélt erdélyi magyarság újjászületett, de a teljes körű anyanyelvhasználatért, az állami magyar egyetemért, és az autonómiaformákért tovább kell dolgozni. „Nem lehet azt mondani, hogy a kivívott jogok nem nem visszavonhatók, mert ebben az országban bármi visszafordítható” – figyelmeztetett. Az ünnepség után az RMDSZ Csíki Területi Szervezetének küldöttgyűlése egyedüli jelöltként ismét Borboly Csabát választotta a szervezet élére, és arról is döntött, hogy Kelemen Hunort támogatja, aki újabb szövetségi elnöki mandátumért indul az áprilisi kongresszuson.
Kovács Attila |
Székelyhon.ro

Harmincöt mérnököt avattak
A Sapientia EMTE Csíkszeredai Biomérnöki és Élelmiszertudományi Tanszékeinek mérnökavató ünnepségét csütörtök este tartották a Márton Áron Gimnázium dísztermében.
Az est háziasszonyaként Ábrahám Beáta tanszékvezető köszöntötte a kilencedik mérnökavató ünnepség résztvevőit. Köszöntőjében kiemelte, hogy a legfiatalabb mérnöki szakokkal rendelkező magyar egyetem, a Sapientia is nagy múlttal rendelkező hagyományt visz tovább. A mérnökké avatás hagyományát a néhai selmecbányai egyetem kezdte el, a soproni egyetem vitte tovább, majd a többi magyarországi egyetem is követte a példáját.
Kósa István, a Műszaki és Társadalomtudományi Kar dékánja örömének adott hangot, hogy első alkalommal köszönhetnek mesterképzős végzősöket is. A megszerzett tudás mellé sok szerencsét is kívánt a végzős hallgatóknak. Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke arra biztatta a jövő mérnökeit, hogy tudásukat itthon kamatoztassák, Székelyföld javára munkálkodjanak. Petres Sándor, Hargita megye alprefektusa bölcsességet kívánt a végzősöknek, hogy kellő időben jó döntéseket tudjanak hozni.
Lányi Szabolcs professzor a talentumok bibliai történetét elevenítette fel, ami a mai értelmezésben szorgalmas munkával töltött szolgálatot jelent. „Ez az évezredes példabeszéd tanítja, hogy az élet igazi célja a szolgálat, hogy az ember csak a közösség szolgálatának szentelt élettel jut a célhoz” – mutatott rá Lányi Szabolcs, aki 1 tálentumról szóló garancialevelet nyújtott át minden mérnöknek.
Az avatási ceremónia végeztével az újdonsült mérnökök nevében Szőcs Katalin közélelmezési és agroturisztikai mérnök-menedzser szakos hallgató búcsúzott társaitól. Az ünnepséget állófogadás és bál követte.
Iochom Zsolt
Székelyhon.ro

A Sapientia EMTE első végzősei találkoztak
Az első csíkszeredai „sapientiások” 10 éves találkozóját tartották pénteken az erdélyi magyar tudományegyetemen. A Sapientia EMTE csíkszeredai karán induló legelső évfolyam négy szakának hallgatói ugyanis 2005-ben végeztek.
Alkalomhoz illően, ünneplőben jelentek meg pénteken a Sapientia EMTE csíkszeredai épületének nagy aulájában a 10 éves találkozójukat ünneplő véndiákok. Az egyetem első évfolyamának hallgatóit Makó Zoltán, a csíkszeredai kar dékánja, Kósa István, az egykori Műszaki és Társadalomtudományi Kar volt dékánja, valamint Lányi Szabolcs, a csíkszeredai Sapientia alapító dékánja köszöntötte.
Szakemberek kinevelésén dolgoznak
Makó felszólalásában kifejtette: a Sapientia elindulásakor az volt a cél, hogy nemcsak az oktatás terén, hanem a térség fejlesztésében, Székelyföld modernizációjában is meghatározó szerepet töltsön be az egyetem. „Volt egy időszak, amikor úgy gondoltuk, ezt úgy kell megvalósítsuk, hogy maguk az oktatók indítsanak vállalkozásokat, ma már inkább az a cél, hogy olyan szakembereket neveljünk, hogy általuk, hallgatóinkon keresztül tudjuk megvalósítani azt a tervet, amiért indult a Sapientia” – osztotta meg Makó.
Kósa István az elmúlt tíz év megvalósításairól beszélt, az egyetem akkreditálása mellett, sikernek könyvelte el, hogy időközben kinevelődött egy minőségi oktatói gárda is, és ma már felkészült szakemberek oktatnak az egyetemen, akik kutatóként, oktatóként is megállják a helyüket. Lányi Szabolcs pedig egy hőskorszak képviselőinek nevezte a jelenlévő véndiákokat. „Ti vagytok a sapientiások, akkor azt ígértük egymásnak, hogy ti lesztek a mozgatórugói ennek a társadalomnak, és biztos, hogy sikerült ez nektek” – emelte ki Lányi.
„Használom azt a tudást, amit itt szereztem”
„Én nem bánom, hogy a Sapientiát választottam, nagyon tetszett a vidékfejlesztés-szociológia szak, amire jártam, és ráadásul közel is volt. Részképzésen is voltam Budapesten. Használom azt a tudást, amit itt szereztem” – válaszolta érdeklődésünkre Ambrus Rita, aki jelenleg különböző projektek, pályázatok lebonyolításában vesz részt.
Szintén az első évfolyammal kezdte az egyetemet a marosvásárhelyi Nemes Levente is, ő azért választotta a csíkszeredai Sapientiát, mert meggyőzték: ahogy fogalmazott jó volt a marketingjük. Agrár- és élelmiszeripari gazdaság szakon végzett, jelenlegi munkája valamelyest a Sapientián tanult szakmájához is kötődik, ugyanis takarmányforgalmazás üzletágban dolgozik.
Az alumni találkozón elhangzott továbbá, hogy létrehoznak egy olyan ösztöndíjat, amely a végzős Sapientiás hallgatók támogatását célozza. Az államvizsga dolgozatok bemutatásának alapján döntenének arról, hogy melyik hallgató részesülne az ösztöndíjban.
Barabás Hajnal
Székelyhon.ro

Búcsú a Babeş–Bolyaitól (9.)
Marseille
1993-ban megismerkedtem egy marseille-i matematikussal Erdős Pál 80. születésnapjának megünneplésére rendezett keszthelyi konferencián. Később sikerült a román és a francia akadémia közötti együttműködés keretében néhányszor ellátogatnom Marseille-be, azaz Luminybe, a Marseille-től mintegy 20 kilométerre lévő tudományos központba. Marseille érdekes és különös város. Már 1998-ban, amikor először jártam ott, elektronikus buszjeggyel és bérlettel utazhattunk, a bérletkártyát automatáknál fel lehetett tölteni, egy utazás egy óra használatot jelentett akárhány járműre.
Minden felszállásnál (a buszoknál ez mindig elől történt) a kártyát be kellett helyezni egy automatába, de csak akkor vont le összeget, ha már lejárt az előbbi utazás egy órája. A közlekedési eszközök, beleértve a metrót is, este csak negyed 10-ig jártak. Luminybe, ahol egyébként diákkollégiumok is voltak, szintén csak negyed 10-ig járt a busz. Amikor ezen csodálkoztam, és megkérdeztem, miért van így, azt a rövid választ kaptam, hogy ebben a dologban „a taxisok győztek".
Kihajóztam If szigetére, amely jól látszik Marseille partjaitól, és ahol kis börtönmúzeum emlékezik meg többek között Dumas Monte Cristójáról is. Más látnivaló nincs a kopár szigeten. Nagyon tetszett, hogy menettérti jegyet adtak, de csak odafelé ellenőrizték, visszafelé ellenőrzés nélkül ülhettünk fel a kis hajóra. Úgy gondolhatták, hogy aki kiúszik oda, azt ingyen behozzák. Ha jól emlékszem, Monte Cristót is felvette egy hajó, nem kellett kiúsznia a partig.
Szeretnék még írni néhány szót egy igen hasznos tapasztalatomról. Egy alkalommal egyik matematikus belvárosi üres lakásában laktam, aki éppen Párizsban tartózkodott több hónapig. Sehogy sem sikerült rájönnöm, hogyan lehetne a bojlert rávenni, hogy ne csak a konyhába, hanem a fürdőszobába is szolgáltasson meleg vizet. Egyik fiatal kolléga készségesen akart segíteni, de neki sem sikerült rájönnie a dolog nyitjára, hiába tanulmányozta át a hosszú használati utasítást.
De talált a papírok között egy szerződést egy szolgáltató vállalattal. Felhívta őket, és megígérték, hogy másnap délutánra kijönnek. Azt mondta a kolléga, hogy ez egyáltalán nem biztos, számítsak arra, hogy késnek egy-két napot. De nem így történt! Másnap délután megjelent a szakember, meg is javította gyorsan, aláíratta velem, hogy elvégezte a munkát, és csak annyit mondott, üzenjem meg a házigazdának, alkalomadtán hosszabbítsa meg a szerződést, mert már lejárt. Azután tudtam meg, hogy a vállalat egy (nem drága) évi bérlet fejében minden évben egyszer ingyen ellenőrzi a villanyt, gázt, vizet. A javításokat pedig kérésre végzik, bármikor lehet hívni őket telefonon, ezekért fizetni pedig a bérlet fizetésekor kell. Igen hasznos dolog!
Luminy tudományos és technológiai park, ahol egyetemi karok, diákkollégiumok és különféle kutatóközpontok vannak, csodálatos természeti környezetben. Úgy hallottam, hogy a második világháború végén Marseille kommunista polgármestere államosította (egyszerűen elvette a tulajdonostól) azt a helyet, ahol ma ez a tudományos park található, és a tulajdonosnak majdnem két évtizedébe került, hogy jogi úton visszaperelje. De akkor is csak úgy, hogy felajánlotta: ha visszakapja, odaadja a városnak tudományos célra (részben vagy egészben, azt már nem tudom).
Most, amikor ezeket írom, megpróbáltam utánanézni az interneten ennek a dolognak, sikertelenül. Csak annyit tudtam meg, hogy Marseille-nek a második világháború után az 1990-es évek közepéig mindvégig baloldali polgármestere volt, és egyetlen egyszer volt kommunista polgármestere, 1946–1947-ben. A tudományos és technológia park Lu­minyben 1963-ban létesült. A második világháború után a kommunista párt tervszerűen próbálta elfoglalni Marseille-t, a város minden részébe költöztettek kommunistákat vagy szimpatizánsokat, akiknek a propaganda volt a feladatuk. Kulturális és sportrendezvényeket szerveztek, minden hétre került legalább egy. Fiatalokat küldtek az akkori szocialista országokba kirándulni, sport- és kulturális rendezvényeken részt venni. Így a fent említett államosítás talán nem is elképzelhetetlen.
Csak részben furcsálltam, hogy nem találtam semmit az interneten, mert azt tapasztaltam, hogy a franciák nemcsak a múlt kellemetlen eseményeivel nem szeretnek szembe nézni, hanem a jelenlegiekkel sem. Egyszer az egyik újság büszkén közölte, hogy Franciaország Európában a második helyen áll, ami az egy nőre eső átlagos élve szülések számát illeti. Sajnos már nem emlékszem az első helyen álló országra. De a második hely sem jelentett két szülést, hanem annál valamivel kevesebbet. Megkérdeztem az egyik francia kollégától, hogy ez tényleg így van-e, és nem arról van csupán szó, hogy sok a bevándorló, és ők javítják az átlagot. Azonnal tiltakozott, hogy nem ez áll fenn, hanem ez az őshonos nőkre is vonatkozik.
Hasonlóképpen nagy pompával ünneplik minden évben július 14-ét, a Bastille bevételének napját, a francia forradalom nagy tettét, de elhallgatják, hogy az a „bevétel" nem a szabadság, testvériség, egyenlőség nevében történt, hanem csupán azért, mert előző napon nagy mennyiségű lőport szállítottak oda, és azt akarták megszerezni. Politikai foglyok akkor már nem voltak ott bezárva, csupán néhány köztörvényes, akinek kiszabadítása nem épp oly nagy tett. Tévedés ne essék, nem akarom megszólni a franciákat, tisztelem a történelmüket, a kultúrájukat, ahogy tisztelem Batsányi és Petőfi feltétlen franciaforradalom-imádatát is. De ma már el kellene választani a jót, a szépet, a tiszta eszméket a kétszáz év alatt megkopott, bemocskolódott, végletekig elvitt korcs eszméktől. Látjuk, hogy egyelőre a franciák képtelenek erre. Hogy lehet az, hogy néhány gazember napokig sakkban tarthat egy több mint hatvanmilliós nemzetet?
Én is megkaptam a „keresztem"
Amikor 2000-ben Emil Constantinescu elnöknek lejárt a mandátuma, szokás szerint rengeteg „keresztet" (államelnöki kitüntetést) osztogatott. Lányi Szabolcs forradalmár barátunk (1989. december 21-e éjszakáját börtönben töltötte, mert tüntetett aznap) akkor éppen államtitkár volt a tudomány és technológiai minisztériumban, és látta, hogy kevés magyar van a listán. Nos, javasolt néhány nevet, többek között az enyémet is. Így nekem is megvan a keresztem. Amikor Kolozsváron átadták, szerencsére épp nem voltam otthon, ezért Ionescu Klára kolleganőmet kértem meg, hogy vegye át helyettem (aki szintén kapott, de ő megérdemelten az informatikai versenyek szervezéséért, és őt nem Lányi Szabolcs írta fel a listára). A saját lovagkeresztjét és hengerét hazavitte, az enyémet pedig feltette az irodájában az egyik polcra.
Még mielőtt érte mentem volna, egyszer bement valaki hozzá, és megkérdezte, hogy mi az ott a polcon. Klári elmagyarázta, levette a hengert, kibontotta, és üres volt. Majdnem elájult, úgy megrémült. Mi történt, mikor, hol tűnt el a diploma? Mit fogok én szólni?! Azonnal felhívott telefonon, és arra kért, menjek be hozzá a kitüntetésért. Láttam, hogy nagyon zavarban van, nem tudta, hogyan mesélje el. Végül úgy mesélte el, ahogy történt. Ő bosszankodott, restelkedett, én pedig jót nevettem a dolgon.
Gondoltam, jelzem Szabolcsnak, hogy mi történt. Felhívtam telefonon, és elmondtam, hogy üres a henger. A legtermészetesebb hangon csak annyit mondott: tudja, hiszen ő vette ki a diplomát, hogy nehogy eltűnjön (!). Egyszer, amikor éppen Csíkszeredában jártam (most ott lakik), ideadta úgy, hogy mivel lusta voltam felmenni hozzá a harmadik emeletre, ledobta az erkélyről... Az lett volna tisztességes, ha visszautasítom a díjat, de nem tettem. Akkor ez még nem volt divatban. De az életrajzomba nem szoktam beleírni. Csak később olvastam valahol azt a Bernard Show-idézetet, hogy nem szabad visszautasítani semmilyen díjat, kitüntetést, úgy kell élni, hogy az ember ne kapja meg. Neki ez nem sikerült, sok díjat visszautasított, de a Nobel-díjat (hosszas töprengés után) elfogadta. Ez utóbbin, nem tudom, miért, de nem csodálkozom.
Kell-e nekünk önálló egyetem?
Erre a kérdésre a válaszom mindig igen volt. Ez annyira természetes volt számomra, mint az, hogy magyarul beszélek. Csodálkoztam azokon, akik nem így gondolkoztak, akik azt tartották, hogy nem lennénk képesek arra, hogy egy önálló egyetemet hatékonyan működtessünk. Hangoztatták ezt akkor, amikor közelünkben új országok születtek! Azok a népek nem féltek attól, hogy nem tudják majd működtetni az új országukat, pedig nem is voltak mindig többen nálunk, erdélyi magyaroknál.
Ma már ezt sem lehet állítani, hisz a Sapientia léte, sikere bizonyíték arra, hogy képesek vagyunk erre. Most azt szokták hangoztatni egyesek, nem tisztességes, hogy magyarországi pénzből működtetünk egyetemet, amikor jogunk lenne román állami egyetemre. Jogunk lenne természetesen, és lehetne is román állami egyetemünk, ha hatékonyabban küzdöttünk volna érte. Ha mindenki oda tette volna a vállát. Én azt sem tartom elítélendőnek, hogy Magyarország működteti az egyetemet, hisz hány teljesen kész szakembert kapott Erdélyből, akinek a tanításáért nem kellett fizetnie!
Már az 1990-es évek elején volt két szélsőséges vélemény, amely rombolta a Bolyai-egyetem visszaállításának lehetőségét. Egyik volt a kishitűeké, akik kétségbe vonták egy önálló állami magyar egyetem létjogosultságát. Ezek vezére volt Cs. Gyimesi Éva. A másik a mohóké volt, akik mindent egyből akartak, el sem tudták képzelni az új egyetemet úgy, hogy azon ne legyen minden lehetséges szak, az összes mérnöki szaktól minden zenei szakig. Ezeket képviselte Jeney Dezső.
Emlékszem egy tanácskozásra a Bolyai Társaságnál valamikor 1990 kora nyarán, amikor egyesek már felvetették, hogy amíg megalakul az önálló egyetem, kérjünk külön magyar helyeket a Babeş–Bolyain. Ezt én akkor elleneztem, mert még voltak illuzióim. Jeney Dezső kész tervvel állt elő, minden szakra megjelölte az igényelendő helyek számát. Ezek a számok teljesen elrugaszkodtak a valóságtól. Az informatika szakra például 100 helyet kért, amikor évente összesen 25 helyet hirdettek meg. Mára jutottak oda az informatika szakon, hogy 100 körüli magyar hallgatót vesznek fel évente, de ebből csak 80 tandíjmentes. Fantazmagórikus terveket tettek közzé egy építendő campusról valahol a város szélén. Ekkor mondta, kicsit kesernyésen, Balázs Márton matematikus kollégám, aki mindig a realitások talaján állt, hogy ő azt sem bánná, ha kunyhóban kezdenénk meg az oktatást, csak lenne már egyetemünk.
Sokszor nem hagy nyugodni az a kicsit összeesküvés-elméletszerű gondolat, hogy vajon ezeket az embereket nem manipulálta-e az akkor újra lendületbe jött titkosszolgálat? No, nem egyenesen, hanem áttételesen úgy, hogy ők nem is tudtak róla. Ha valaki irreálisan hisz valamiben, annak ezt a hitét könnyen lehet erősíteni, csak duruzsolni kell a fülébe, hogy milyen igaza van. Ezt meg lehet tenni több láncszemen keresztül úgy, hogy csak az első láncszem tudja, miszerint itt manipuláció folyik. Túl sok krimit, Poirot- és Stirlitz-történetet olvastam volna?
Világmegváltó ötleteim
Mint mindenkinek, nekem is vannak világmegváltó ötleteim, néha el is mondom itt-ott, de csak ennyi, hisz tudom, hogy ezeket nem szokták megvalósítani, még ha megvalósíthatók lennének is. Most csak háromra térek ki.
Gyerekkoromban nagy élvezettel lapozgattam, olvasgattam az Élet és Tudomány számait. Akkor nagy dolog volt, hogy édesapámnak sikerült több mint harminc éven át mindig megrendelnie. Persze ehhez kellett a postásunk, bizonyos Hamza bácsi segítsége, aki mindig megsúgta, hogy mikor lesz az a bizonyos egy nap, amikor meg lehet rendelni a postán. Hamza bácsi nagyon szimpatikus cigány ember volt, aki felnőtt korában tanult meg írni-olvasni, és lett belőle postás több évtizeden keresztül.
Amikor egyetemistaként a nyári vakációban vártam, hogy levelet hozzon, gyakran mondogatta, hogy ma csak falével van. Ünnepnapokon (például húsvéthétfőn, mert akkor ez nem volt szabad nap) nem volt könnyű számára, hogy a felkínált italt-ételt miként utasítsa vissza, de kitalálta azt, hogy köszöni, és majd máskor szól, ha kell egy pohár ital. Nagyon ritkán tényleg élt ezzel a lehetőséggel. Valamikor az 1960-as években olvastam az Élet és Tudományban egy cikket a naptárreformról. A terv úgy szólt, hogy minden év vasárnappal kezdődik, január 31 napos, február és március egyaránt 30, és így tovább minden évnegyed első hónapja 31 napos, a másik kettő 30 napos. Hogy kijöjjön a 365 nap, minden év végén lenne egy M-mel jelölt nap, amelyik általános szabadnap lenne, és nem számítana bele a hét napjaiba (azaz M lenne csupán, és nem hétfő, nem kedd, ..., nem vasárnap).
Szökőévben lenne egy MM-mel jelölt hasonló nap is június és július között. Ez az ötlet nekem akkor nagyon tetszett. Akkor még nem volt szabad szombat, így minden hónapban ugyanannyi munkanap, azaz 26 lett volna (a könyvelők örömére). Azt írta a cikk, hogy ezt az új naptárat leghamarabb 1967-ben lehetett volna bevezetni, mivel az az év vasárnappal kezdődött. Azóta is várom!
Kása Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

Kitüntetés a LAM Alapítványnak (Orbán Balázs-díj)
Átadták a székelyföldi megyei önkormányzatok által alapított Orbán Balázs-díjat, amelyet idén Lányi Szabolcs professzor, Bakó Béla ferences szerzetes és a LAM Alapítvány kapott.
A VI. Székelyföld Napok keretében Csíkszeredában átadott díjat azoknak a magán- és jogi személyeknek adományozzák, akik sokat tesznek a közös székelyföldi ügyekért, valamint elévülhetetlen érdemeket szereznek az egységes Székelyföld-kép kialakításában, a térség sajátos hagyományaira alapozott modernizációjában.
Hargita megyéből Lányi Szabolcs professzort, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai oktatási helyszínének első vezetőjét, Kovászna megyéből a LAM Alapítványt, Maros megyéből Bakó Béla (Pál atya) ferences szerzetest díjazták.
A LAM Alapítványt B. Kovács András újságíró méltatta. Az alapítvány történelmi jelentőségű regionális modernizációs kísérletet kezdeményezett Székelyföldön, ugyanis az ezredfordulón gazdasági és társadalomfejlesztési mozgalmat indított, (...) amely alaposan kivette részét a vidékfejlesztésből, és mára Kolozsvárig terjedő hálózattal segít az övezeti felzárkóztatásban – mondotta. Miklóssy Ildikó, a Sapientia adjunktusa laudációjában Lányi Szabolcsról úgy fogalmazott: a professzornak nagy érdeme van a székelyföldi egyetemi központ megteremtésében, ami hozzájárult a térség oktatási hálózatának megerősödéséhez.
Tamási Zsolt, a Marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum igazgatója méltatásában Pál atyáról kijelentette: Székelyföld nehéz helyzetbe kerülő társadalmi rétegeit, csoportjait segíti folyamatosan a méltó emberi élethez. A vállalt börtönpasztoráció és cigánypasztoráció mellett az általa megálmodott és működtetett Szent Erzsébet Társulat keretében árva és félárva gyerekeknek nyújt lehetőséget a szeretet megtapasztalására.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szükség van környezetmérnökökre – már csak az érdeklődés hiányzik
Kilenc tandíjmentes hely vár betöltésre a Sapientia EMTE Csíkszeredai Karának környezetmérnöki szakán. A felsőoktatási intézmény illetékeseivel beszélgettünk a szakról, illetve az azt elvégző hallgatók lehetőségeiről.
Nemrég zárult le a nyári beiratkozási időszak a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) Csíkszeredai Karán. A mérnöki szakok nagy része jól teljesített a beiratkozás során, legtöbben az élelmiszermérnöki szakra jelentkeztek. Mindössze a környezetmérnöki szakon volt a kelleténél kevesebb jelentkező, így ott még kilenc tandíjmentes hely vár betöltésre a szeptember 5–9 között zajló őszi felvételin. Furcsállottuk a távolmAradást, ezért az e szakon végző diákok elhelyezkedési lehetőségeiről érdeklődtünk.
Dr. Máthé István, a környezetmérnöki szak felelőse érdeklődésünkre kifejtette, hogy az utóbbi időben több környékbeli vállalkozás is megkereste a felsőoktatási intézményt, mivel a Székelyföldi munkaerő-piacon egyre nagyobb szükség van környezetmérnök szakemberekre. Továbbá megjegyezte, a tapasztalat azt mutatja, hogy az a diák, aki az utóbbi évek során beiratkozott és sikeresen elvégezte a szakot, nagy valószínűséggel el tudott helyezkedni választott szakmájában, ez pedig a most beiratkozottakra is érvényes lesz.
„Környezetmérnökökre nagy szükség van országszerte. Az utóbbi időben tíznél is több hallgatónk helyezkedett el a környékünkön működő intézményeknél, cégeknél, például Olt Vízügyi Igazgatóságnál, Eco Csík Kft.-nél, a Kovászna megyei vízszolgáltatónál, illetve sörgyárak szennyvíztisztítóinál” – sorolta Máthé. Hozzátette, olyan diákjuk is volt, aki most Szaud-Arábiában dolgozik kutatómérnökként a vízgazdálkodás terén.
A szakon folyó oktatás színvonalát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az elmúlt tanévben az egyetem környezetmérnök szakos hallgatói tucatnyi díjat nyertek helyi, országos és nemzetközi tudományos diákkonferenciákon – felelt ezzel kapcsolatos kérdésünkre dr. Mara Gyöngyvér szakkoordinátor.
„A környezetmérnök hallgatók a képzés során jártasságot szereznek olyan területeken, mint a fenntartható vízgazdálkodás, ivóvíz-előállítási technológiák, melléktermék-feldolgozás, bio-üzemanyagok előállítása, megújuló energiaforrások hasznosítása, szennyezett talajok- és vizek biológiai úton történő megtisztítása és levegőtisztaság” – számolt be Mara Gyöngyvér. Közel tíz környezetmérnök szerzett doktori oklevelet az egyetem korszerű laboratóriumaiban elvégzett kutatásuk eredményeként, akikből négyen jelenleg a biomérnöki szakok oktatói – újságolta a szakkordinátor.
A környezetmérnök szakember feladatai közé többek között a szennyvízkezelési technikák kifejlesztése, a szennyvízhálózat megfelelő kiépítése vagy épp a levegőtisztaság- és talajvédelem tartozik. Tehát a vállalatoknak, cégeknek fontos a környezeti hatásokra a megfelelő megoldást kereső szakember alkalmazása. Dr. Lányi Szabolcs egyetemi professzor megfogalmazása szerint, bár a környezetmérnöki szak elvégzése nem könnyű, és az utána való kenyérkeresés is kemény munkával jár, aki mégis elvégzi és munkába áll, lehetősége van karriert építeni Székelyföldön, amely pár év múltával kiváló fizetéssel kecsegtet.
Molnár Rajmond
Székelyhon.ro

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 29. (részletek)
A Magyar Népi Szövetség hatalomközelbe kerülésével újabb generáció magyar érkezett a fővárosba, sokan közülük munkás- vagy parasztszármazású értelmiségiek, újságírók, tolmácsok, képzőművészek, zenészek, majdnem mindannyian „jó káderlappal”. Mások felsőfokú iskoláikat végezték Bukarestben, és közvetlenül tanulmányaik befejezése után a fővárosban kaptak munkahelyet. A kommunisták hatalomra jutása és  magyar nemzetiségűek kormányzásba való bevonása nélkül legtöbbjüknek esélyük sem lett volna szakmailag érvényesülni, annál is inkább, mert túlnyomórészt nagyon alacsony társadalmi helyzetből indultak.
A magyar értelmiségiek tucatjával vagy akár százasával helyezkedtek el a felsőoktatásban, gazdasági irányításban, kutatásban, hadseregnél, külkereskedelemben stb. Sokan elismert szaktekintéllyé váltak. A friss jövevények általában nem ismerték egymást, ez alól kivételek a sajtónál vagy az egy intézményen belül elhelyezkedők. Ezt az új generációt nem érdekelte a kapcsolatteremtés a régebbi bukarestiekkel; ignorálták őket, vagy nem is tudtak róluk.
A kivételezett magyarok kasztjához tartoztak a pártaktivisták, az állami intézmények központi alkalmazottai, a központi sajtó, rádió és később a televízió szerkesztői és újságírói. Jól fizetett állásuk mellett könnyen jutottak lakáshoz is, a szimbolikus bér fejében osztott lakáskiutalás a kommunizmus egyik legkívánatosabb „kegye” volt.
1948 után több olyan állami könyvkiadó alakult, amelyekhez magyar szerkesztőségek is tartoztak: az Irodalmi  és Művészeti Állami Kiadó, az Ifjúsági Kiadó, a Pedagógiai és Didaktikai Kiadó, később pedig a Ion Creangă, Eminescu, Albatros vagy a Műszaki, Orvosi stb. kiadók. A szerkesztők közé tartozott például a sokoldalú író-újságíró Csire Gabriella (szül. 1928) is; egy évtizedig az Irodalmi Kiadónál dolgozott, majd a gyermekirodalomban szerzett magának nevet, több könyve is megjelent.  Néhány magyar szerkesztő és tolmács Bukarestben román iskolába járt vagy román filológia szakot végzett, mint Hegedűs László (szül. 1953, Bukarest) vagy Skultéty Sándor (szül. 1948). Hegedűs László egy darabig a közrádió magyar nyelvű adásánál dolgozott, de ismertté a Szocialista Nevelés és Kultúra Minisztériumának magas rangú tisztviselőjeként vált; még 1989 után is államminiszter maradt. Az egyetem befejeztével Skultéty Sándort a Scânteia Kiadónál alkalmazták, majd 1980-tól a Politikai Kiadónál, amely 1989 után Gabriel Liiceanu vezetésével Humanitas Kiadóvá alakult át. Testvére, László (szül. 1942) a Közgazdasági Akadémián végzett, a külkereskedelemben dolgozott, ami rendkívüli kiváltságot jelentett, hisz lehetővé tette a külföldre utazást. 
Külön figyelmet érdemel a poliglott Mariana Şora (1917−2011) fordító, prózaíró és a Bukaresti Egyetem német és angol nyelvre szakosodott esszéistája; a világháború alatt ösztöndíjjal Franciaországban élt. Egy interjúban osztrák-magyarnak vallotta magát: a családban magyarul és németül beszéltek. Budapesten született, szülei zsidók voltak, a családja 1919-ben visszatért Temesvárra, a város már Nagyrománia részévé vált. Románul csak 11 éves korára tanult meg. 1978 után Németországban élt, három gyermeke Német-, illetve Franciaországban telepedett meg. Férje, a filozófus Mihai Şora ortodox pap fia, aki ugyancsak tud magyarul; 1989 után egy ideig oktatásügyi miniszter volt.
1949-ben megalakult a Folklórintézet, ahol szintén dolgoztak magyarok; sikerült 1954-ben egy kötet csángó éneket és balladát kiadniuk, ami pár év múlva, a csángópolitika megváltozásával már nem lett volna lehetséges.
Még az Electrecord lemezkiadónál is voltak magyar szerkesztők. Imre Sándor, a neves szaxofonművész és hangszerelő az Electrecord zenekarának volt a karmestere; később Németországba emigrált. 
Több magyar képzőművész, köztük néhány rendkívüli tehetség a Képzőművészeti Főiskola tanára, mások könyvillusztrátorok vagy az újonnan alapított magyar lapok grafikusai lettek. Az új hatalom elvárta tőlük, hogy a nép elnyomás elleni harcát és a munkásosztály szocializmust építő forradalmi lendületét ábrázolják. Ez – legalábbis a kezdetekben – nagy vonalakban egyezett személyes meggyőződésükkel. Hárman közülük, akiket a Képzőművészeti Főiskolához neveztek ki, rendkívüli elismerésnek örvendtek a háború utáni években: a festő Szőnyi István (1913−1967), a szobrász Szobotka  András (1917−1992) és Molnár József grafikus (1907−1984). 
Párizsi tapasztalatszerzés (1938−1939) után hazatérve, Szőnyi nemcsak Temesváron vált elismertté, hanem országos hírnévre is szert tett: 1948-ban elnyerte a Román Akadémia Ion Andreescu-díját, 1950-ben tanulmányi igazgatónak nevezték ki a Képzőművészeti Intézetnél; ezt az állást töltötte be korai haláláig. Szoborszerű és monumentális festészete, amely a Fekete Józsefére vagy a Romulus Ladeáéra emlékeztetett, az egyszerű embereket, legyen az munkás vagy paraszt (Nehéz aratás, A hegesztő, A hegesztőnő), a parasztlázadásokat és vezetőit (Dózsa György, A bábolnai felkelés, Varga Katalin) vagy a Kommunista Párt illegalitásbeli tevékenységét, illetve az októberi forradalmat ábrázolta. Lánya, Julieta Szőnyi-Ghiga a filmművészetben alkotott maradandót G. Călinescu Otilia titka című regényének vászonra vitelével (Félix és Otilia, 1972), ő játszotta a női főszerepet; fia, George Ghiga Bukarestben orvos. A másik, második házasságából született lánya, Anca Nicola a Ciuleandra, a Rebreanu azonos című regénye alapján forgatott film főszereplője volt; jelenleg Franciaországban él.
A festő Krausz Tibor (1919−2010), egykori ellenálló, nagyjából Szőnyivel egy időben  tanított a főiskolán. Miután Kanadába emigrált, T. K. Thomas néven elismert tájképfestő lett. Nővére, Krausz Zsuzsanna (Juji) a modern táncművészetben remekelt, új színpadi mozgástechnikát fejlesztett ki, és nagyon keresetté vált a rendezők körében...
Ugyancsak egy magyar nőnek, a modern táncos Magyar Eszternek köszönhető a bukaresti koreográfiai líceum megalapítása. 
A bukaresti magyar értelmiség, a különböző intézmények és felsőoktatási intézetek alkalmazottjainak egyik jó ismerője Rostás Zoltán szociológus. Kutatási módszere az interjú. A rádiónál egykor hetente közvetített egy-egy beszélgetést magyar értelmiségiekkel. Sajnos, ezek nem jelenhettek meg nyomtatott formában, így gyakorlatilag örökre elvesztek. Néhány kötet, más interjúja mégiscsak megjelent. Egy másik sorozat A Hétben és A Hét 1978-as évkönyvében látott napvilágot; néhányan az alanyok közül Bukarestben éltek. Ezek a magasan képzett szakemberek még a magyarság számára is jóformán ismeretlenek maradtak.
Egyike a meginterjúvolt szakembereknek Miklós László mérnök, aki a Sala Polivalentă csarnokának a fedélszerkezetét tervezte; másik Márton Gyárfás, a fotogrammetria specialistája. Az eredeti végzettsége szerint matematikus Márton Gyárfás 1951-ben költözött Bukarestbe Lőrinczi Gyula kollégájával együtt, közvetlenül a kolozsvári Bolyai Egyetem befejezése után. Mindkettőjüket a Haditechnikai Akadémiára nevezték ki mint geodéziai szakembereket. Három év után újabb kolozsvári társ, Györfi Jenő csatlakozott hozzájuk, aki később az akadémián belül az elektronikára szakosodott. Feleségeiknek is került bukaresti állás a tanügyben vagy a kutatásban. Mindhárman doktori címet szereztek.
Márton Gyárfás Antal (Gherasim Marton, 1928−2009) rendkívül szegény, sokgyerekes székely parasztcsaládból származott. Elismerte, hogy kinevezése a Haditechnikai Akadémia laborfőnöki posztjára a jó „káderlap” alapján történt: nem volt eminens tanuló, fogalma sem volt a fotogrammetriáról, nem tudott sem oroszul, sem németül, hogy a hozzáférhető bibliográfiát olvashassa. A hiányokat bepótolta, és elismert kutatóvá vált, több tucat tudományos munkája jelent meg, a Fotogrammetriai Társaság alapító tagja volt; társszerzője az első román nyelvű fotogrammetriai és geodéziai tanulmánynak, valamint a többnyelvű szakszótárnak. 1963 és 1969 között a Geodéziai Intézet, utána a Katonai Topográfiai Kutatóintézet igazgatója volt. Felesége 1960-tól a magyar iskolában volt tanítónő. 2012-ben a Magyar Földmérési, Térképészeti és Távérzékelési Társaság és az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság emlékplakettel tisztelgett Márton Gyárfás előtt. 
Lőrinczi Gyula, a matematika doktora különböző vezető beosztásokat töltött be az akadémián, 1995-beli nyugdíjazása után is folytatta kutatótevékenységét 2005-ig a Geodinamikai Intézetnél.  Márton és Lőrinczi 1989 után szerepet vállalt a magyarság politikai életében, előbbi a területi RMDSZ elnöki tisztjét töltötte be 1990−1991 között, Lőrinczi pedig a Petőfi Művelődési Társaság elnöke lett. 
Szintén a Haditechnikai Akadémián tanított dr. Demeter István dandártábornok.  Négyük neve szerepel Demény Lajos 2002-ben megjelent könyvecskéjében is a több tucat, az elmúlt fél évszázadban a tudomány vagy a művészetek világában tevékenykedő, javarészt a kommunizmus idején érvényesülő személyiség között. Ez a névsor 33 kutatót, felsőfokú tanügyi kádert, a fővárosi magyar elit reprezentatív neveit tartalmazza, a listán a saját neve is szerepel, rajta kívül: dr. Cihó Miron és dr. Lukács Antal történészek, dr. Kovács Albert, dr. Molnár Szabolcs, dr. Murvai Olga és dr. Murvai László nyelvészek, Árvai Zsolt, dr. Lányi Szabolcs, dr. Nagy E. József, dr. Nagy József és dr. Lingvay József vegyészmérnökök, Szabó Károly, dr. Demeter Elek, Gedő István energetikus mérnökök, dr. Grúzsniczky Fülöp spektrográfiai szakmérnök, dr. Gyéresi István, Osváth Jenő mérnökök, Bíró István és dr. Soós Jenő matematikusok, dr. Dévényi András, dr. Katona László és Dr. Fazakas Antal Béla fizikusok, dr. Katona Éva biofizikus, dr. Szedlacsek Jenő István biokémikus, dr. Sztojánov István és Szász-Gábor Domokos informatikusok, dr. Tövissi Lajos statisztikus és dr. Fábián Csaba Béla közgazdász.
Ezen az eléggé szubjektív listán néhány tudományos, műszaki vagy gazdasági szaktekintély is szerepel. Így például Lingvay József (szül. 1949), aki találmányainak számával rekordtartó az alkalmazott elektrokémia terén (a földgáz szállítóvezetékeinek és elosztóhálózatának korrózióját kutatta); Osváth Jenő az atomfizika orvosi alkalmazását kutatta japán tudósokkal közösen. Szabó Károly kutatómérnök (szül. 1948) a bukaresti műszaki egyetemen végzett, a telekommunikáció és a távérzékelés területén publikált több művet, 1992-től a Légforgalmi Hatóság alkalmazottja. A biokémikus Szedlacsek Istvánt 2000-ben a Tudományos Érdemrend lovagi fokozatával tüntették ki. Ugyanezzel az érdemrenddel méltatták dr. Fábián Csaba Béla (szül. 1941) matematikust és közgazdászt, kutatót és egyetemi tanárt, aki tanulmányait Németországban végezte, az informatikai rendszerek programozására szakosodott, és két egyetemet is végzett. 
A romániai magyar személyiségek tára, a Ki kicsoda 2000 a felsorolt 33 névből csak 14-et említ, ami a bukaresti magyar közösség és a helyi RMDSZ szervezet közti rossz kommunikáció tanújele. (...) A Petőfi Társaság által kiadott három értesítőben sem említik a Demény által felsorolt vagy akár az általa kihagyott neveket, leszámítva néhány, az RMDSZ-ben felelős szerepet vállaló vagy felkérésre előadást tartó személyt. Nevük többnyire a román enciklopédiákból és névtárakból is hiányzik, habár munkájukkal és szaktudásukkal elsősorban a román államot gyarapították. Ahogy azt Nagy Sándor már pár évtizede megállapította, lassanként ,,az erőnk, a munkánk, a lelkünk, a vérünk, a gyermekünk, a jövendőnk mind-mind a másé lészen”. A nagy román tömegben ezek az emberek, külön egyedenként elveszve, nem jelentenek gyakorlatilag semmit a magyar közösség számára, amely általában nem is ismeri őket; a románok pedig még annyira sem.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 39. (részletek)
Lehet még szó a holnapról?
Ceaușescunak sikerült megalkotnia az új embert, aki kettős nyelvezetet használt, akinek a hazugság léte természetes velejárójává vált, aki megjátszotta a lelkesedést és a „mélységes hálát” megalázója és kínzója iránt. Nem csoda, hogy a leghevesebb és legvadabb tapsolnokok szempillantásnyi idő alatt és minden nehézség nélkül meggyőződéses demokratává váltak. A román társadalom mindmáig tartó súlyos erkölcsi válsága miatt lehetetlen megtudni, hogy az 1989. decemberi eseményekben élen járók közül ki volt jóhiszemű résztvevő, és ki teljesített még ekkor is „megfigyelői” szolgálatot, vagy kinek kellett feladatként társait, barátait, a tömeget befolyásolnia, manipulálnia. 
Az állambiztonsági hivatalok dossziéinak nyilvánosságra hozatala más volt a kommunista országokban (részben Romániában is megtörtént), nyilvánvalóvá tette, hogy nemegyszer a legjobb barát volt a feljelentő; a magyarokat amúgy is mindig szemmel tartotta a Securitate. A kétszínűség, a kiváltságokért folyó hajsza, a szolgalelkűség, gyávaság, az opportunizmus, a felkapaszkodás biztos útját egyengető feljelentések olyan jellembeli vagy magatartásbeli tulajdonságok, amelyek akadályozták a társadalom 1989 utáni újjászületéséhez minden téren égetően fontos és gyökeres változásokat. Az értékzavar, és a Securitate ügynökeinek sokarcúsága szempontjából is sokatmondó a december 21–22-i bukaresti események egyik résztvevője, az ellentmondásos Iosif Dan (1950–2007) figurája. Barátai Ioșcának becézték (a magyar Jóskából), és valóban jól tudott magyarul. Nem egészen tiszta, hogy a barikád melyik oldalán állt azokban a szörnyű napokban. Később mindig vadul támadta a demokratikus erőket, és hevesen védte a forradalmárok előjogait, a szenátus elé láncolta magát, pedig akiknek védelmére kelt, javarészt szélhámosok voltak, kik csak megvásárolták a kiapadhatatlan kiváltságokkal járó forradalmárigazolványaikat. Rejtély marad, hogyan sikerült a rendszerváltás után mindig a hatalom közelében maradnia képviselőként és Ion Iliescu elnök tanácsadójaként. Még a Hűséges Szolgálat Érdemrend lovagi fokozatával is kitüntették. 
A 17 bukaresti értelmiségivel készített interjúi során Bányai Éva a kollaboráció és az akarva-akaratlan megkötött kompromisszumok kérdését is felvetette. A megkérdezettek ekkor is, de más alkalmakkal is tagadták, hogy az egykori titkosszolgálat  ügynökei vagy aktív tisztjei lettek volna, habár 1989-ben szárnyra keltek kósza hírek a Securitatéval kollaboráló magyarokról, mi több, a kilencvenes évek elején még meg is jelent néhány újságcikk a témában, később azonban teljes lett a csend. A híresztelések szerint ezen a 17-es listán is található néhány feltételezett kollaboráns, és talán ez még csak a jéghegy csúcsa. 
A vezető állást betöltőknek kötelességük volt együttműködni a Securitatéval, nyilatkozta egyszer egy hivatalnoknő, aki egész életében az egyházi főosztályon dolgozott. Úgy tűnik azonban, nem csak a vezetők voltak a Securitatete potenciális ügynökei, a beszervezésnek léteztek sokkal perverzebb módszerei és eszközei. Közismert, hogy a kommunista hatalom legszívesebben Isten minden szolgáját beszervezte volna, és tegyük hozzá, ezen a téren elért eredményei nem voltak jelentéktelenek, hisz láthattuk,  milyen pánikba estek a papok, és kérték, hogy vegyék ki őket a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság működését szabályozó törvény kollaboránsok felfedésére vonatkozó részének hatálya alól. A Szegedre áttelepedett történész, Molnár János Szigorúan ellenőrzött Evangélium című könyve fellebbenti kissé a fátylat az egykor együttműködő lelkészek tevékenységéről. Adatai az országos bizottság bukaresti levéltári anyagának feldolgozásából származnak, és csak a romániai magyar protestáns (kálvinista, lutheránus és unitárius) papokra vonatkoznak. A szerző saját bevallása szerint a leleplezések miatt az egyik leggyűlöltebb magyarrá vált. Listáin több bukaresti pap is szerepel: Rapp Károly evangélikus lelkész (fedőnevei Radu Ioan/Enyedi Zoltán), a reformátusok közül Székely Károly (fedőneve Tisza, őt kizárásos alapon azonosították), Albu Zoltán (fedőnevei Albert/István/Zamfir; összekötő tisztje Marin Dumitru) és Szőcs Endre, az egyházi főosztály felügyelője (fedőneve: Zöldi). 
Párhuzamosan feltűnik egy Buick fedőnevű informátor, aki szintén az egyházi főosztályon dolgozott 1952 körül, és egy másik, Traian fedőnevű, aki úgy tűnik, a Petőfi Ház 80-as évekbeli igazgatója lehetett. A galaci pap, Szőcs György Endre (fedőneve Kelemen Jozsef/Szatmari és Szilaghi – 1989) neve is szerepel a besúgók közt.
A magyarság vezetői kerülték a besúgók/kollaboránsok átvilágítását, és ez alkalmat teremtett egyeseknek, hogy a magyarok jogainak védője szerepében tetszeleghessenek. Az is igaz, hogy a vonatkozó törvény is későn, csak 1999 végén jelent meg, hatévnyi huzavona és a Constantin-Ticu Dumitrescu, egykori politikai fogoly által benyújtott tervezet nagymértékű megváltoztatása után. A törvény fő hiányossága, hogy csak az együttműködőket és besúgókat fedi föl, akik közül nem is kevesen valójában a kommunista terror áldozatai voltak, de nem lép fel az életek ezreit tönkretevő terror és megtorlások igazi végrehajtóival szemben.
Az egykori besúgók felfedése annál is inkább szükséges lett volna, mivel a több évtizedes együttélés a balkáni erkölcsökkel nagymértékben megváltoztatta a magyarok magatartását. Már nem igaz az erdélyiekről és a magyarokról kialakult modernkori bukaresti kép, melyet Adrian Majuru még így fogalmazott meg: a komoly és becsületes „erdélyieket együttesen és általában teljesen megbízhatónak, tiszteletre méltónak, mindig figyelmesnek tekintik”. Átkelve a Kárpátokon a magyarok más, sokkal lazább, kényelmesebb értékrenddel találkoztak, melyhez nagyon gyorsan alkalmazkodtak, igyekezvén minél többet átvenni a „regáti dörzsöltségből”, hogy ne verjék őket át, ne legyenek balekok, áldozatok. A becsületes és jól elvégzett munka, a lelkiismeretesség, felelősségtudat, szorgalom már rég nem volt kifizetődő. Szilágyi N. Sándor, a Kriterion egykori szerkesztője, aki 18 évig élt Bukarestben, is utal ezekre az új „értékekre”, de ő még hisz az erdélyiek erényeiben: ,,Ebben a világban az életrevalóság igen magasan helyezkedik el az értékskálán, jóval a mi fogalmaink szerinti becsületesség vagy az igazmondás fölött”, az átejtés a román kultúra lényegi összetevője.  Az 1989. decemberi események kavarodásában a bukaresti magyarok nagyon gyorsan szerveződni kezdtek, Domokos Gézát már december 22-én bevették a Nemzeti Megmentési Front vezetésébe. Egy ausztrál újságíróval folytatott telefonbeszélgetésében tette közhírré a Magyar Demokrata Tanács megalakulását, és hogy reméli, az ország új vezetése, de a román nép is támogatja majd, hogy a magyarok visszaszerezzék régi iskoláikat és újraalakítsák régi kulturális intézményeiket. Domokos Géza erkölcsi kötelességnek tartotta a magyarok identitásának megőrzését, jogaik védelmét, de a románok és magyarok közti összhang megteremtését is. 
Másnap reggel meglátogatta régi barátja, Demény Lajos, három másik bukarestivel, Tüdős István pszichológussal és két vegyészmérnökkel, Verestóy Attila kutatóval és Lányi Szabolcs egyetemi adjunktussal. Lányi részt vett a forradalom eseményeiben, és december 21–22-én börtönben ült Jilaván. A négy vendég már egy előre megírt szöveggel érkezett, amely  szerint bejelentik a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (az RMDSZ) megalakulását. Az új alakulat 1990. január 26-án vált jogi személlyé. A székhelye több mint egy évtizedig a Herăstrău utca 13. szám alatt volt, az RKP vezetőségének egyik korábbi protokollvillájában. A villa a szövetség tulajdonába került, de az épület visszaszolgáltatása után a székhely átköltözött az Avram Iancu utca 8. szám alá, a Foișorul de Foc (Tűztorony) környékére.
Az új politikai alakulat emblémáját, a stilizált tulipánt az ekkor még egyetemista Bitay András Ödön (sz. 1963, Bukarest) készítette, ő 1991-ben végzett a Képzőművészeti Intézetben.  Hamarosan kitört a román közmédiában a magyarellenes hisztéria, amely aztán évekig eltartott. Az egész egy, a köztelevízióban sugárzott hírrel kezdődött, amelyben beszámoltak néhány milicista meggyilkolásáról Székelyföldön. Mivel ezt románellenes cselekedetként könyvelték el, a vétkesekre nem volt érvényes a több mint 1000 áldozatot követelő forradalom idején elkövetett tettekre vonatkozó amnesztia. A kirobbanó román nacionalizmus arra kényszerítette a magyarokat, hogy félretegyék erkölcsi aggályaikat, és így sokszor egykori párttitkárok kerültek felelős állásokba, vagy éppen olyan személyek, akik legalábbis bocsánatkéréssel tartoztak volna a Ceaușescu rendszer alatti magatartásukért, állapította meg Domokos Géza. Sokkal fontosabbnak tűnt, hogy a magyarság egységes maradjon, és ez nagyon megfelelt az egykori besúgóknak és pártembereknek. Hamarosan a magyarságon belül is feszültségekhez vezetett a hatalomért folyó harc. Ezt tetézték a román nacionalisták, a Vatra Românească vagy a Radu Ciontea, majd Gheorghe Funar vezette Román Nemzeti Egységpárt, de a Corneliu Vadim Tudor-féle Nagyrománia Párt vad támadásai is. Ezt csak szította Ion Iliescu elnök és Petre Roman miniszterelnök intoleráns viszonyulása a magyarokhoz, akiket nem övezett szimpátia a többi párt részéről sem, senki sem merte pártfogolni őket, mivel a botrányokkal teli szélsőséges nacionalista lapoknak nagyszámú, hűséges és fanatikus magyarellenes olvasótábora volt, és féltek elveszítik ezek szavazatait. A toleránsabb románok eléggé nehéz helyzetbe kerültek, ahogy ezt Tamás Gáspár Miklós megállapította: ,,Nem irigylem a magyarok jogaikért küzdő román barátainkat. Harcolniuk kell önmagukkal, ellenfeleikkel, partnereikkel, végső soron Románia egész múltjával.” A demokratikusnak mondott lapok, mint a România liberă, sem rettentek vissza attól, hogy állandóan támadják a magyarokat, és akár a történelmet is elferdítsék. (folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Értékelő Király András leköszönt államtitkárral
A délutáni foglalkoztatásban rejlő lehetőségek
Király András leköszönt oktatási államtitkárral dióhéjban megpróbáljuk összefoglalni az Oktatási és Nevelési Minisztériumban eltöltött közel nyolc évet, illetve Arad megyei anyanyelvű oktatásunknak a jelenét, a jövőbeli kilátásait tesszük mérlegre.
– Pontosan mennyi ideig volt oktatási államtitkár, és az idő alatt hány miniszter „dőlt ki” ön mellől?
– 2010. február 12-én foglaltam el a hivatalomat, a 2-3 nappal korábban megszületett kinevezésem után. Sem én, de szerintem más se gondolta volna, hogy egy ilyen hivatalban hét és fél évet el lehet tölteni. Ez egyrészt elégtétel az ember számára, hogy mégsem volt annyira hülye, nem követett el akkora hibákat, amik esetünkben, az anyanyelvű oktatás kérdésében jelentkezhettek. Az államtitkárságom idején közreműködött 11 oktatási miniszter kinevezésének, illetve menesztésének a kérdései külön sorozatot érdemelne, de ezt most ne boncolgassuk. Számomra teljesen újszerű munkakör volt, mert négyévi parlamenti tevékenység, illetve a Csiky Gergely Főgimnázium igazgatói székében eltöltött félév után, volt bizonyos rálátásom a romániai magyar oktatásra. A jelzett szolgálatnak voltak jó és kevésbé jó időszakai.
– Talán kezdjük a jó időszakokkal.
– Megadatott, hogy jól kezdtünk, mert becsöppentünk egy munkának majdnem a közepébe, ami egy új tanügyi törvény kialakításával kezdődött. Merem állítani, hogy ez a törvény a mai napig az egyik legjobban összeállított jogszabály volt Daniel Funeriu miniszter részvételével. Ő olyan ember volt, aki a kollégákat hagyta dolgozni. Természetesen, voltak vitáink, ugyanakkor egy óriási előnye is volt ennek az időszaknak, hogy az RMDSZ erős kormánypozícióban volt. Markó Béla nemcsak idézőjelben volt miniszterelnök-helyettes, hanem kimondottan odafigyelt a tanügyi törvényre, ugyanakkor az RMDSZ-nek jó miniszteri csapata is volt Borbély László és Cseke Attila, továbbá sok államtitkár és vezérigazgató személyében. Tehát minden szinten érezték, hogy súlya van annak a csapatnak, amit a szövetség delegált. Egy nagyon jó tanügyi törvényt állítottunk össze, amiben két cikkely jut a kisebbségi oktatásnak, azon kívül elszórva cikkelyek vagy bekezdések, amelyek hivatottak voltak a kisebbségi oktatás fejlesztésére. Én a kisebbségi oktatás kifejezést használom, de le kell szögeznünk, hogy az a mi magyar nyelvű oktatásunkat jelenti, hiszen a kisebbségi oktatásban foglalkoztatott nagyjából 200 ezer diák közül 160-166 ezer között mozgott a magyar diákok létszáma az óvodától az érettségiig. Tehát a számokból is látszik, hogy a többi kisebbség a „futottak még” kategóriába sorolható.
– Ezzel párhuzamosan a német gazdaság vonzáskörében, a német nyelvű oktatás is felfutott.
– Az egy külön történet, ahol talán a németet tanítják németül, de a tantárgyak zömét már román nyelven oktatják. Ez a német gazdaság vezető szerepének a vonzatában lehetőséget kínál kitörni a romániai viszonyokból, illetve továbbtanulni, de ezzel most ne foglalkozzunk! Mi, természetesen, a magyar oktatásra figyeltünk oda, ezért jól láttuk, hogy a mi és a többi kisebbség oktatása között fajsúlyos eltolódások vannak. A Minisztériumban nehezen tudták felfogni, miért kell nekünk oktatási központ, miért akarunk beleszólni a tétel-összeállítás kérdésébe. Erre elmondtuk nekik, hogy nekünk komoly hagyományokkal rendelkező pedagógiai líceumaink, felsőoktatási intézményeink, egyetemeink vannak, ahol minőségi munka folyik. Funeriu ismerte a magyar rész műszaki kutatásainak az eredményeit, főként a fizika és a kémia terén, mert Lányi Szabolcsot szinte istenítette. Éppen ezért, támogatta az ilyen törekvéseinket. Elfogadtattuk velük, hogy nem csak vagyunk, hanem dolgozunk is.
Úgy táncolni a jégen, hogy kevésszer essünk el
– Sikerült-e a törvényt teljesen életbe léptetni?
– A nagy baj a törvénnyel, hogy két éve se volt, hosszú vita után, 2011 februárjában felelősségvállalással léptette életbe a kormány, mert a Szenátus bojkottálta a megtárgyalását, miközben a Képviselőház megszavazta. Félig sem igaz történet, hogy a parlament nem ismerte. A törvénynek szüksége lett volna még két évre ahhoz, hogy kiérje magát a működése. Sajnos, 2012 májusában megbukott az RMDSZ-t is magában foglaló koalíciós kormány. Utána jöttek a bal vagy bal-közép orientáltságú kormányok, amelyeknek érkeztek, illetve mentek az emberei. Én is folyamatosan vártam a miniszterelnöki „elbocsátó szép üzenetet”, amikor egy este telefonált Markó Béla, Verestóy Attila és Kelemen Hunor, akik elmondták: most jönnek a miniszterelnök úrtól, akivel megegyeztek, hogy olyan hivatalokban, mint a Tanügyi Minisztérium és a Kisebbségi Hivatal, ott maradnak az RMDSZ legmagasabb szintű emberei. Ez a felfogás bement a köztudatba, ezért a miniszterelnöktől függetlenül, továbbra is maradtak a tisztségviselőink. 2014. után az RMDSZ tartósan nem került vissza a kormányzásba, kivétel volt 6-7 hónap Victor Ponta miniszterelnöksége idején. A hatalomból való kimaradás megérződött a mi tevékenységünkön is. Végkövetkeztetésem: bárki, aki minisztériumban államtitkári tisztséget tölt be, annak szüksége van a pártjának a támogatására. Mivel a pártunk nem volt kormányon, megpróbáltunk a jégen úgy táncolni, hogy kevésszer essünk el.
– Véleménye szerint, a hét és fél évvel ezelőttihez viszonyítva, az anyanyelvű oktatásunk milyen pozícióban van?
– Történelemtanárként, folyamatosan figyelemmel kísértem a számokat és az eredményeket. Pozitívumként értékelhető, hogy a magyar oktatási hálózat szélesen kiterjedt, vagyis intézményekben nincs hiány, sőt a gyermekhiány miatt talán szűkíteni szükséges. Mert hiába van óvodánk és iskolánk bárhol, ha nincs benne gyermek. Tehát ez az egyik nagy kérdés, amit gyorsan meg kell oldani, és ami minőségileg is kihat anyanyelvű oktatásunkra. Úgy érzem, vannak előrelépéseink, mert az úgynevezett „veretes iskoláink” megerősödtek.
– A MOGYE-ügyet miért nem sikerült megoldani?
– Sok ügyet nem sikerült megoldanunk. A MOGYE ügyét minden normális államban megoldottnak tekinthettük volna, hiszen a törvény fehéren, feketén leírja, hogy melyek a kétnyelvű egyetemek, és a MOGYE benne van. A törvény tovább megy és elmondja: ahol akkreditált, tehát jóváhagyott oktatási program zajlik, ott a következő lépéseket kell betartani: az úgynevezett kutató igazgatóságokat (departamenteket) kell létrehozni, amelyek nem azért fontosak, hogy ott valaki igazgató legyen, hanem azért, mert az igazgatóság pénzügyi szervként is működik, ezért költségvetése van, meghatározza a saját tevékenységi területét, az állások meghirdetésének az időpontját vagy azt, mikor szűkítheti azokat. Ebbe a MOGYE nem ment bele. Itt Daniel Funeriu vagy kötött egy kompromisszumot vagy nem figyelt oda. Mert a törvény azt mondta, hogy az egyetemeknek meg kell szerkeszteniük kartájukat. Mi folyamatosan követtük, mindig az volt a válasz, hogy nincs karta vagy nem jött még meg, végül is túlment a 30 napon, ezért az úgynevezett hallgatólagos elfogadása következett. Akkor, újoncként érthetetlen volt számomra, miért is olyan nagy probléma, amikor vele szemben, szintén Vásárhelyen a Művészeti Egyetem külön magyar és román fakultásban dolgozott, a Babeş–Bolyain is sorozatban alakultak meg magyar vonalak. Idővel aztán kiderült, hogy Marosvásárhely akkor is, mai egy frontváros. Már Baba tanügyminiszter idején is a hajnali órákig végigültük azt a politikai egyeztetést, amely a Minisztérium és a MOGYE vezetősége között zajlott a méltányos rendezés érdekében. Ezzel együtt, zsákutcába jutott. Érdekes, hogy mennyire erős, mondhatnám a magyarellenes, de inkább azt mondom, a nemzeti vonal Vásárhelyen. Mert utána Victor Ponta miniszterelnökkel az élen, Andronescu oktatási miniszterrel, a felsőoktatásért felelős államtitkárral, RMDSZ-szel (legfelső szinten), helyben leírták a megoldásra váró 7 pontot, amelyeket a mai napig sem sikerült megoldani. Még hivatkozni sem igen akartak a 7 pontra, mert olyan válaszok érkeztek rájuk, hogy hajnali három órakor már nem tudom, mit írtam alá – mondta a rektor és a szenátuselnök. Tehát a MOGYE körül nem egészséges a hangulat. A MOGYE ügyében talán sebtapasz lehet a 2003-as miniszterelnöki rendelet, amely kimondja: a MOGYEn fele-fele arányban kerülnek be magyar, illetve román vonalra diákok, az a mai napig érvényes. Tehát 135 orvosi hely van magyar nyelven is, ahova ugyancsak anyanyelven felvételiznek, magyar nemzetiségű tanárok javítják a dolgozatokat. Hasonló a helyzet a Gyógyszerészeti és a Fogorvosi Egyetemen is. Ahol lefaragtak és ideologizálták, azok az úgynevezett fizetéses helyek, mondván: ha a diák fizet, akkor a tanulmányi eredményei döntsenek. Innen erednek azok a problémák, amelyekről senki nem beszél szívesen: vagyis, hogy a 215. román felvételizőnek jobb az átlageredménye, mint a 136. magyarnak. Tehát magyarok nem tudnak fizetős helyre bejutni, esetleg nagy ritkán 2-3-an. A fizetős helyek megállapítása és elosztása, teljesen szenátusi döntés alapján történik. Ezen úgy próbáltunk enyhíteni, hogy minden felvételi után összegyűjtik az el nem foglalt ingyenes helyeket, amelyeket országosan szétosztanak a jó egyetemek között. Így kap még 10-15 helyet a MOGYE magyar vonala is, de ugyanannyit kap a román vonal is, mert ingyenes helyek.
Nyugdíjasként is segítene
– Hogyan tovább a magánéletben?
– Nyugdíjas vagyok, az élet megy tovább. Ha igénylik, én nagyon szívesen segítem az érdekvédelmi szövetségnek azt a vonalát, amely a civilszervezetekkel foglalkozik. Úgy érzem, ehhez van egy adag tapasztalatom, amihez belföldi és külföldi ismeretségi kör is társul. Ha nem igénylik a segítséget, a Szabadság-szobor Egyesületben folytatom a munkát.
– Térjünk vissza az MKT-ülésen elhangzott kijelentésére, miszerint erdélyi szinten Arad megyében a legrosszabb a helyzet az iskolaigazgatók versenyvizsgája terén. Ezt hogyan értelmezi?
– Hosszú idő után az Oktatási Minisztérium kiírta az iskolaigazgatói versenyvizsgákat, amikre már régóta nagy szükség volt. Sajnos, éppen a technokrata kormány írta ki a versenyvizsgát, nagy helyzetismeret nélkül. A legnagyobb gond a Tanügyi Törvénynek a be nem tartásával van, ugyanis az világosan kimondja: az iskolaigazgatók versenyvizsgáját a tanfelügyelőségek szervezik meg, a helybeli polgármesteri hivatalok és tanácsok aktív segítségével. Ezúttal azonban teljesen központosították a vizsgát, amibe a szakszervezetek is többször beleszóltak. Éppen ezért, egy olyan lecsó lett belőle, hogy nem lehetett tudni, kinek, mi a szerepe. Mivel az akkori tanügyminiszter egy jó kutató, egy harmincoldalas tesztet állított össze, ami egyrészt túl összetett volt, de a mieink a román szöveg jó részét nem is értették pontosan. Az Arad megyei 12 magyar jelentkező közül egy igazgatónak és egy aligazgatónak sikerült a tesztje, ami magáért beszél, Erdély-szerte, a legrosszabb magyar eredmény. Átírták a főtanfelügyelők és a helyettesek módszertanát is, ami szintén hiba volt, mert a feltételek és a gondok ismerete hiányában történt. Mindent összevetve, jelenleg az Arad megyei magyar iskoláknak egy igazgatója és egy aligazgatója rendelkezik négyéves mandátummal. A többit kinevezték a versenyvizsgáig, ami július végén lesz. Megdöbbentő, hogy ezekre a tisztségekre nem jelentkeznek, noha nagyon fontos a nagy iskolák számára, ahol komoly magyar közösség él, hogy előrelátható tervezést lehessen készíteni.
– A mostani teszteket az előbbieknél jobban átgondolták?
– Tudtommal, még nem foglalkoznak velük. A versenyvizsga könyvészete azonban megvan, azon könnyítettek. Sajnos a Minisztériumban még most sem értik meg, hogy a tanügyben szükség lenne stabilitásra, amely jóvoltából legalább négy évre lehetne tervezni. Gimnáziumi szinten megvannak az új tantervek, már tudják, mit, hány órában fognak tanítani. Ehhez azonban olyan iskolai vezetőség szükséges, amely felkészíti a tanári karát, de a szülői közösséget is a diákokkal való foglalkozás hatékonyságának a növeléséért.
– Lesz-e komoly érdeklődés az igazgatói tisztségek iránt?
– A személyes beszélgetések alapján, nem gondolnám, hogy túl nagy verseny lenne az Arad megyei iskolákban az igazgatói tisztségekért. E hozzáállás a Csiky Gergely Főgimnázium, esetleg az erős vidéki iskoláknak a szintjén enyhén szólva megdöbbentő.
Vészes gyermekhiányban szenvedünk
– Több vidéki iskolánkban a gyermekhiány miatt az osztályok összevonásának a veszélye fenyeget. Kisperegen megszűnt a gimnáziumi rész. Hol fognak ezután tanulni a felső tagozatosok?
– A kisperegi történetbe minden évben belefolytam, mondván: addig tartjuk – és ebben támogatom is őket –, ameddig tartani akarják. Végül is, született egy olyan döntés, hogy a néhány felső tagozatos – mert az előkészítő osztálytól a nyolcadikig, talán 20 gyermek volt – Pécskára fog ingázni. Addig tartották a felső tagozatot, amíg arra igény volt. Ebben maximális támogatást kaptak, de hogy a továbbiakban milyen minőségű oktatás zajlik majd az összevont elemiben, az más kérdés. A kisperegi egy olyan esetnek a bizonyítéka, amikor a szülők nem érzik az egymásra utaltságot, hiszen azért járt oda olyan kevés gyermek, mert sok szülő Pécskára vitte a gyermekét.
– Melyik Arad megyei magyar iskola van még a kisperegihez hasonló, bizonytalan helyzetben?
– Visszakérdezek: melyik nincs? Mert ha szigorúan vesszük a törvény előírásait – amelyeken feltétlenül változtatni kell –, akkor marad a Csiky Gergely Főgimnázium és az Erdőhegyi Általános Iskola. Vegyük tudomásul: vészes gyermekhiányban szenvedünk, amit kezelni kellett volna. Sajnos, az Arad megyei nagyban hasonlít az országos helyzetképre, hiszen mindenhol drasztikusan csökkent a gyerekszám vagy túl sok az intézményünk. Erre székelyföldi példákat is hozhatnék. Példának okáért, Székelyudvarhely egy 30 ezer fős város, ahol azonban 5 líceum működik. Azokba a diákokat a környező falvakból gyűjtik be, azokban viszont diákhiány miatt veszélybe kerül az iskola. Úgy érzem, eljött az ideje, hogy őszintén beszéljünk anyanyelvű oktatásunknak az alapvető gondjairól. Egyik ilyen, hogy a vegyes lakosságú vidékeken, ha a szülő egy kicsit is elégedetlen az anyanyelvű oktatással, azonnal elviszi a gyermekét román iskolába.
– Mi lehetne az ellenszere a magyar diákok elvándorlásának?
– Amikor a legutóbbi parlamenti választáson a szenátori listán indultam, a kampányomban meghirdettem a délutáni oktatás minőségi javítását. Vagyis behozni olyan anyagi alapokat, meg kell találni olyan erőforrásokat, amelyekből nemcsak a diákok délutáni foglalkoztatását fedezzük, hanem a velük foglalkozó pedagógust is honorálhatjuk. Tehát délután minőségi munkának kell folynia, ami viszont nem a délelőtti munkának a folytatása. Felzárkóztatás, tehetséggondozás idegen-nyelv vagy számítógép kezelés terén. Tehát a szülőnek látnia kell, hogy a többlet, hasznos foglalkozást nem neki kell megfizetnie, ezért érdemes a gyereket abba az iskolába járatni.
– Hol lehetne ilyen anyagi erőforrásokat találni?
– E témában vannak megbeszéléseim, minden elismerésem a Magyar kormány erőfeszítéseiért, amelyeket a csángóoktatásért tesz. Ugyanakkor az anyaországiak is elismerik, hogy e tekintetben kissé „vizet hordunk a Dunába”. Én viszont állítom, hogy nem hiábavaló, hiszen a körülményesen beindított csángóoktatásban manapság több mint 1000 diák érdekelt, annyian tanulnak magyarul. Ha az megér ekkora erőfeszítést, ugyanúgy a szórványban is megérné a hasonló ráfordítás.
– Tegyük fel, hogy lesz pénz, de ki tudná e hatalmas munkát megszervezni, felvállalni?
– Szerintem adottak a feltételek, hiszen a Magyar Kormány az itteni helyzet felkarolásában a Pedagógus Szövetséget tekinti partnernek. Beszéltem az RMPSZ vezetőségével, ők nyitottak e munkára, mert érzik annak a halaszthatatlan szükségességét. Úgy érzem, ha e kérdésben előre tudunk lépni, akkor van perspektíva, mert a gyermekek délutáni programja, együttléte a közösségépítés szempontjából is fontos. Ha beindul, e munkában magam is szívesen részt veszek.
– Sok sikert kívánunk hozzá minden résztvevőnek, köszönöm a beszélgetést!
– Én köszönöm a lehetőséget!
Balta János / Nyugati Jelen (Arad)