A szlovákiai magyarellenes megnyilvánulások, illetve a magyarországi szlovákellenes jelenségek értékelésében egyetértett kormánypárt és ellenzék az Országgyűlés külügyi és határon túli magyarok bizottsága szeptember 4-i ülésén, melyen Göncz Kinga külügyminiszter az aktuális helyzetről tájékoztatta a bizottságot. Németh Zsolt fideszes képviselő, a külügyi bizottság elnöke hangsúlyozta, az egyetértés fenntartása rendkívül fontos kihívás a magyar külpolitika előtt. A magyar politikumnak egy emberként az az álláspontja, hogy nyilvánvaló ok-okozati összefüggés van a szlovákiai magyarverések és a szélsőséges Ján Slota vezette Szlovák Nemzeti Párt kormánykoalícióra kerülése között. Felvetődik a szlovák kormányfő, Robert Fico felelőssége is, hisz – Göncz Kinga szavai szerint – „ez nem a semmiből bukkant fel, hanem ennek előzményei voltak, a szlovák kormányalakítás volt az, ami elindította ezt a folyamatot”. Abban is egyetértés van, hogy ez nem kizárólag szlovák-magyar politikai ügy, hanem európai uniós probléma is, mert a szélsőségesség, a nacionalizmus ilyen kiélezett megnyilvánulásai az európai alapértékeket veszélyeztetik. Bill Clinton volt elnök és alelnöke, Al Gore egykor az Egyesült Államokban személyesen álltak az afro-amerikaiak templomainak gyújtogatói ellen kibontakozó mozgalom élére, és Szlovákiában is a kormány feladata, hogy a magyarellenes gyűlöletkeltés elleni küzdelem élére álljon – jelentette ki szeptember 4-én Pozsonyban Tom Lantos, az Egyesült Államok képviselőházának magyar származású tagja, aki Pozsonyban Ján Kubis külügyminiszterrel tárgyalt a magyarellenes incidensek és az idegengyűlölet megfékezéséről. /Guther M. Ilona: Külügyi bizottság: zavarbaejtő egyetértés. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 5./

Tom Lantost, az amerikai kongresszus külügyi bizottságának elnökét fogadta február 23-án Markó Béla miniszterelnök-helyettes. A találkozó kiemelt témája volt a romániai magyarság helyzete. A szövetségi elnök rámutatott: az elmúlt években néhány területen fontos előrelépés történt: sikerült elfogadni egy, a magyarság számára kedvező tanügyi törvényt, az anyanyelvhasználatot is törvény szavatolja. Mindamellett, a felsőoktatás terén még komoly problémák vannak, fejtette ki az elnök: bár a kolozsvári állami egyetemen van magyar nyelvű oktatás, továbbra sem ismerik el jogunkat önálló karok és tanszékek, valamint az önálló állami egyetem létrehozásához. /Markó–Lantos találkozó. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 24./

Tom Lantos, az amerikai kongresszus külügyi bizottságának elnöke kemény hangvételű levélben fordult Robert Fico szlovák miniszterelnökhöz, hogy magyarázatot kapjon azokra a magyarellenes intézkedésekre, tettekre, amelyek a felvidéki magyarságot sújtják a 2006-os parlamenti választások után hatalomra kerülő nacionalista szlovák kormánykoalíció beleegyezésével. A New York-i székhelyű Hungarian Human Rights Foundation (HHRF) két olyan dokumentáció-csomagot bocsátott Tom Lantos rendelkezésére, amely a Benes-dekrétumok parlamenti megerősítésére és Malina Hedvig meghurcolására hívta fel a figyelmet. /Lantos levele Ficóhoz. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 24./

A Báthory István Díjat az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Oktatási Szakbizottsága adományozza. A díjazottakra javaslatot tesz a Bolyai Kezdeményező Bizottság. A Pro Kárpátia Alapítvány a Kárpát-medencében élő népek kulturális életének támogatására létrejött magyarországi közhasznú alapítvány, amely a díjátadás szervezésében vesz rész. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) 2003 óta működik, politikai pártok fölött álló, közképviseleti elvű szervezetként. Az erdélyi magyar nemzeti közösség autonómiájának megvalósulását, a nemzeti önazonosság megőrzését szeretné elősegíteni. Ezen belül egyik feladata az erdélyi magyar felsőoktatás ügye. Oktatási szakbizottsága vezetői Kovács Lehel és Hantz Péter. A Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) egy 2005-ben alapított informális társaság, melyben magyar egyetemi oktatók, értelmiségiek és diákok tömörülnek az erdélyi magyar állami egyetem újraindítása, illetve az erdélyi magyar felsőoktatási hálózat kiteljesítése érdekében. A BKB elnöke a temesvári Bodó Barna egyetemi tanár. A BKB eredményei közül talán a legfontosabb, hogy a térségi és nemzetközi közvéleményt, valamint az európai döntéshozó szervezeteket több alkalommal is tájékoztatta a Romániában kialakult helyzetéről. Ugyancsak fontosak a BKB-nek a többi európai kisebbséggel összefogva szervezett Európai Kisebbségi Felsőoktatási Konferenciái is. A Pro Kárpátia Alapítvány közhasznú alapítvány, a kuratórium elnöke Bács-Várkuti Emőke. Az alapítvány célja a Kárpát-medence népeinek közös kulturális és tudományos életének előmozdítása, az itt élők identitástudatának fejlesztése, a régióban élő vállalkozók határokon átnyúló tevékenységeinek segítése. Az alapítvány az erdélyi magyar felsőoktatás újbóli beindítására létrejött csoport támogatásában nyújt segítséget, kiadványok megjelenését támogatja. Báthory-díjat 2005-ben 6, 2006-ban 12, 2007-ben 14 fő kapott. A díjazottak között van Gál Kinga, Tom Lantos, Katona Szabó István, Szent-Iványi István, Tabajdi Csaba, Almássy Kornél, Balázs Sándor, Csányi Sándor, Komlóssy József, Kónya-Hamar Sándor, Németh Zsolt, Széles Gábor és Vizi E. Szilveszter. A 2008-as díjátadáson, melyre 2009. június 10-én kerül sor, a díjazottak: Szili Katalin, Demény Lajos, Lázár Vilmos, MIDAS, Szatmáry Kristóf, Vermes György és dr. Zsigmond Barna Pál /Báthory-díjak. = Nyugati Jelen (Arad), jún. 4./

Washingtoni tartózkodása második napján a román nagykövetségen szervezett ünnepi rendezvény keretében Tőkés László EP-képviselő felavatta a Kommunizmus Áldozatainak Emlékhelye Alapítvány által felállított Kommunizmus Globális Múzeumát. Az alapítványi projekt célja, hogy internetes felületen oktatási és ismeretterjesztő feladatot lásson el a volt vagy jelenlegi kommunista rendszerek túlkapásairól, a kommunizmus történetéről, filozófiájáról és örökségéről. Tőkés László református püspököt, európai parlamenti képviselőt a Truman–Reagan Szabadság-éremmel tüntették ki az Egyesült Államokban. A Truman–Reagan Szabadság-érmet korábban többek között Václav Havel, Lech Walesa, Tom Lantos és II. János Pál pápa kapta meg; a magyarok közül 2002-ben Orbán Viktor Fidesz-elnök. /Webes múzeumot avatott Tőkés. = Új Magyar Szó (Bukarest), jún. 18./

Óberkodó – Hitek és hitványságok a hitigazgatás árnyékosában
A helyi és az országos sajtó, hivatalos és blogozásba fulladó nyilatkozatok tömege, nyílt levelek és markáns petíciók sodró sorai veszik körül mostanában az egyházi tulajdonok restitúcióját – avagy magyarán: a történelmi múltban, lefutott időszakokban elkobzott, államosított, „lenyúlt” vagy jogtalannak ítélt egyházi tulajdonok problematikáját.
Hangos ez a paláver, röpködő igazságokkal, fajsúlytalan „utalásokkal”, méltatlan vádakkal, megnyugtató bürokratikus flegmával és provokatív söprésekkel. De hát „ki jár jól” a hitigazságok védelmében, ki veszi hasznát az egyházak elkobzott vagyonának, s hová lett a titkos titkok föltárásának kötelezettsége, az intézményes jogi képviselet, vagy végső soron a magyar szenátorok, RMDSZ-es képviselők, bársonyszékben ülők méltó feladatvállalási kötelezettsége? Ki ad erre legitim jogot, ki tűri a közömbös szerepvállalás-nélküliséget, a szinte a román vetélytársakat is megszégyenítő lerázási megoldásokat…?
Túlpoétizált kérdések ezek, jól tudom. De csak a látszat szerint. Valójában sajnos a hit és a jog egymással konstruktív viszonyban kellene legyenek. Azok számára, akik nem kell észrevegyék, hogy a kommunizmus évtizedeiben az egyházaktól elkobzott mintegy nyolcezer ingatlan helyzetéről van szó, talán „valahol” mindegy is, hogy majdnem 2200 épület/ingatlan/tulajdon volt a magyar történelmi egyházak tulajdonában, s került ki „valamiért” a felekezetek, rendek rendelkezési joga alól. Rendszerváltás-kori képzet volt, hogy az ideológiai restitúció majdan lehetővé teszi a jogi állapotok visszaállítását, jogsérelmek orvoslását is. Tizenhat évvel a Karácsonyi Forradalom után a jogos egyházi tulajdonok mintegy 2,5%-át vehették vissza a felekezetek és közösségek, a bukaresti restitúciós bizottság mindössze 500 magyar egyházi ingatlan visszaszolgáltatása ügyében döntött, sőt saját önszántából is kénytelen késleltetni a tulajdonok birtokbavételét, mivel a restituált közintézményekben működő bitorlókat még öt esztendeig mosolygó arccal kénytelenek megtűrni a tulajdonosok.
A bukaresti kormányzat által még tavaly júliusban elfogadott új restitúciós törvénycsomag alapján idén január 25-ig nyújthatták be a romániai felekezetek az egyházi és közösségi ingatlanok visszaigénylési kérvényeiket. Tehették ezt már a 2002/501-es számú törvény alapján is, azonban egy új jogszabály lehetővé tette az eddig még nem rendezett állapotú ingatlani igények beterjesztését is, kiterjesztve a restitúciót az egykori telkekre, üres beltelkekre, használhatatlanná koptatott épületekre, rommá lehasznált építményekre is. A már beérkezett kétezer ingatlan-visszaszolgáltatást igénylő dosszié több mint felét (57%) magyar birtokjavak teszik ki. A romániai egyházak (ide értve az ortodoxokat és görögkatolikusokat is) által igényelt csaknem nyolcezer ingatlan visszaadása ügyében eddig 908 esetében született elvi döntés. Erről Markó Attila, a romániai restitúciós bizottság alelnöke visszafogott elégedettséggel nyilatkozott, aki szerint „a magyar felekezetek szempontjából jobb ütemben halad a visszaszolgáltatási folyamat” (Magyar Nemzet *1). Talán másként látja ezt Tőkés László, aki az Európai Unióban immár kötelező érvénnyel bíró Alapvető Jogok Chartájának legfőbb jogvédőjéhez, Viviane Reding európai alapjogi biztoshoz fordult mint az Európai Parlament alelnöke, jelezve, hogy a 90-es években nem történt előrelépés ezen a téren annak ellenére, hogy a romániai kisebbségi egyházak ingatlanainak visszaszolgáltatását az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 176/1993. számú Ajánlása, valamint 1123/1997. számú Határozata Románia kötelességévé tette az egyházi vagyonoknak a restitutio in integrum elve alapján való maradéktalan visszaszolgáltatását. A román parlament 2002-ben megalkotta ugyan az 501-es törvényt, amely a kommunizmus idején elkobzott egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásáról rendelkezik, a tényleges restitúció azonban túlságosan lassan halad és akadályoztatásokkal terhelt. Hiába, hogy 2005. május 23-án az Egyesült Államok Képviselőháza egyhangúlag elfogadott határozatban sürgette a gyorsítást, „az ingatlanok visszaszolgáltatására vonatkozó törvény gyakorlatba ültetését”, az Európai Parlament pedig 2005. december 15-i, Romániáról szóló határozatának 21. cikkelyében követelte ezt). Tőkés közli, hogy például a 314 ingatlant visszaigénylő Királyhágómelléki Református Egyházkerület nyomása sem volt elegendő, „a nagyváradi püspökség eddig csupán 61 ingatlant kapott vissza bizottsági végzéssel, 40 épület esetében pedig csak elvi döntést hozott a bukaresti testület. Az egyházkerület tapasztalatai szerint a visszakapott ingatlanok általában lelakott, általános felújítást igénylő iskolaépületek, művelődési házak vagy bérlakások, és számos esetben a törvényes rendelkezések miatt a tényleges birtokbavétel elmaradt, így az egyház bérleti szerződés megkötésére kényszerült”.(*2) Hiába tehát, hogy az amerikai székhelyű Magyar Emberi Jogok Alapítványnak (HHRF), amely az erdélyi magyar történelmi egyházak jogtanácsosainak és a romániai restitúciós bizottság képviselőjének bevonásával szakmai munkacsoportban folytat állandó információcserét az ingatlan-visszaszolgáltatásról (Tom Lantos demokrata és Tom Tancredo republikánus amerikai képviselők által beterjesztett határozatban), és hiába, hogy a román európai csatlakozás is feltételként kapta a romániai egyházi ingatlanok visszaadását sürgető feltételt, ennek érvényt szerezni mindmáig szinte képtelenségnek minősült. Engedtessék ezzel szinte méltó és sürgető témakört ajánlani az RMDSZ soros kongresszusa elé, s egyúttal példákat sorolni a hitigazgatás árnyékosában zajló eseményekről. Az „igazságok” és a hitremények
Sorskérdésnek tetszik, mit kell ma tennie egy bukaresti bizottságoktól és jogi vagy politikai képviseletektől független visszaigénylőnek ahhoz, hogy érvényre juthasson jogos követelése? Milyen speciális felkészülés, jogi hozzáértés, alkotmányos kontroll-lehetőség és birtokpolitikai gyakorlati ismeretanyag szükséges ahhoz (holtig tartó tanulás talán?), hogy az igénybejelentés dokumentációja mellett közjogilag komolyan vehető és végrehajtható válaszra legyen méltó (vagy inkább méltatott). Saját példám adalék ehhez, engedtessék röviden ismertetnem.
Az elmúlt három hónapban a premontrei rend restitúciós pereihez elengedhetetlenül szükséges levéltári kutatások közben alig van módom mást tenni, mint éjjel-nappal beadványokat gyártani a közigazgatási, közhatalmi, jogi intézményeknek, kérő leveleket levéltáraknak, közjegyzői meghatalmazással eljárni képesként a bíróságoknak, adatbirtokosoknak, köztük is a főhatóságoknak, szám szerint hatnak is (Igazságügyi Minisztérium, Románia Kormánya Emil Boc intézkedési jogköre, Pénzügyminisztérium, Adó és Pénzügyi Felügyelet (ANAF), Kulturális Örökség Minisztériuma Kelemen Hunor képviseletében, Egészségügyi Minisztérium (Cseke Attila), no meg a CNSAS, más szaklevéltárak és fölsorolni sem érdemes más képviseletek.
Állami levéltári kutatás közben találtam egy 1940-es keltezésű dokumentumot, melyben egy ismeretlen munkaügyi és szociális minisztériumi köztisztviselő azt sugallja főnökeinek: a premontrei rend jogi személyisége és követelése körüli hajcihőt olyan formában lehetne megoldani, hogy azzal ne csökkentsék az esélyét annak, hogy a Félix fürdői nagy értékű vagyon megmaradjon a román állam (ezáltal a nevezett minisztérium) kezelésében. A hetven éves dokumentum kardinális bizonyíték az eljárások módjaira és miértjeire is, én pedig az ennek megfelelő megkereséssel illettem a megfelelő minisztériumot. Talán nem kell panaszkodnom: válasz nélkül sikerült hagyniuk. Az egyébként jogász végzettségű egészségügyi miniszter (önéletrajza szerint 2001-2004 között a váradi római katolikus püspökség jogtanácsosa), nem csupán néma maradt, de mintha feledni is látszana vagy törölte volna a személyes közösségi emlékezetből a váradi katolikus püspökség püspökfürdői esetét… Némiképpen kierőszakolt válaszadás révén sikerült pecsétes papírt kapnom arról: nincs a minisztérium archívumában semmilyen általam kért irat (értsd: közokirat) a premontrei rend és a román állam közötti perek lefolyásáról. Ez már csak azért is izgalmas regény témája lehetne (Umberto Eco modorában), mert az illetékes minisztérium jogelődje közvetlen haszonélvezője volt a rend Félix fürdői tulajdonának 1948-ban államilag elkonfiskált vagyonrészének. Illetékes élvezeti jogát ugyan nem vitatva, de a létező dokumentumokat mégiscsak tételezve, csupán álnaivan kérdezem: ezen a jól szövött hálón hol akad el egy vidéki kispap, vagy akár az árnyékosban eredményesebb jogi képviselő is? A „nem létező” vagy meg nem lelt közokirat akkor kinek garanciáit, kinek sérelmeit, kinek jogos igényeit vagy haszonélvezetét rejti…?
Változat a jogiasult beszédmódra (példa az Igazságügyi Minisztériumból): forduljon talán az állami levéltárhoz. Ahhoz, ahol engedélyt kell kérni a kutatáshoz, melyet okkal/joggal meg is tagad(hat)nak…, hiszen papírforma szerint a 16/1996-os román levéltári törvény szerint a közokiratok kutathatóságára 90 éves titok-burok bocsátható ki. Felmentést és tájékoztatást, adatközlést és megszerzett jogi felhatalmazás alapján képviseleti respektust ugyan éppen a minisztérium adhat, ugyanis az iratgazda jogaival ő rendelkezik…, de praktikusabb megoldás a levéltárhoz utalni a közügyben érdeklődőt, hadd unja meg a labda-szerepet egy idő múlva. Ezért azután korántsem csoda, hogy soron vannak a CEDO-s pilot-perek, tele az újság a folyamatok részleteivel…(*3) Példák a soron, folytatva: a kormányhivatali válasz méltóképpen szűkszavú: nem tudunk semmit, vagy nincs archívumunk, nem tudhatjuk, volt-e a rendnek, tulajdonosnak ingatlanja a mai Románia területén, s volt-e vagy sem jogi személyisége…
Karácsony előtti válaszlevélben – úgy gondolták – nem illik jókívánságok nélkül reagálni, s ha már hivatkoztam rá és elkértem a 810/1949-es miniszterelnökségi döntés alapjául szolgáló, vallásügyi miniszter 21.535. számú 1949-es referátumát, megkaptam ajándékba a hitelesített xerox-másolatot a törvényről. De sem többet, sem kevesebbet. A kommunizmus bűneit felülvizsgáló intézményből a kormányzati levéltárban csak az nem kutatott az elmúlt négy évben, aki nem akart, s ugyanez érvényes az egészségügyi és igazságügyi minisztériumok levéltári anyagára is. A levéltári törvény állásfoglalása azonban kimondja, hogy mindazon levéltári anyagok, állagok, jelzetek, dossziék, dokumentumok kutatása szabad, amelyeket már valaki egyszer kutatott, ezt tehát a többi kutató előtt is meg kell nyitni, a dokumentumokat utólagosan visszaminősíteni nem lehet. Akkor most nem kutatta senki, nem tárta föl senki, nem vizsgálta tehát az sem mindezen anyagokat, akinek a restitúciós törvény ezt feladatává teszi – vagy csupán a bürokratikus kivételezés eredménye a lerázó hivatalos válasz?
Pénzügyminisztérium, adóhivatal… – ugyancsak „nem tud semmit”, nem ismer semmit, leráz, a helyi szintre tanácsol, a polgármesteri hivatalt ajánlja… Onnan is megkapható a talányos válasz, az elkerülő nyilatkozat, a felelőtlen érdektelenség. Ha jön is válasz, Váradról kell megkapjam pecsétet, hogy az átvételi postafüzetben „hivatalosan” járhassak el és bélyegezzem az átvételt, mivel a Földhivatal nem a képviselőnek, hanem a premontrei rendnek címezte a levelét.
Szívet melengetőbb csak a kulturális miniszter levele lehetett, aki a névre szóló megkeresésre névről bizonykodó válaszra nem méltatott ugyan, de ezzel nyitva hagyta az esélyét, hogy továbbküldték levelemet a vallásügyi államtitkárságnak, vagy más levéltárnak, avagy mégsem. „Consideram oportun” – tudja-e minden érintett, mit is jelenthet? Javaslat, vagy konkrét cselekedetre utaló mondatrész…? Élünk egy országban, ahol lehetne/lenne talán európai igényű jogérvényesítés, európai normákra épülő érdekeltségi és érdekvédelmi rend, de mégsincs. Vagy ha van is, átláthatatlan, sötéten árnyékos, kezelhetetlenül reménytelen. Beadsz egy panaszt, légy akár kárvallott vagy törvényes képviselő, rövid úton akár vissza is jön a méltatás: az intézmény egyik vezetője saját blog-oldalán pellengérez ki. Szerencsém volt megkapni ebből egyet, mely decensen jelezte, hogy talán félreérthettem jogaimat és lehetőségeimet, amennyiben közjó vagy magánjogi képviselet nevében-érdekében megszólalok…
A megszólalások akár ki is egészülhetnek ildomos magántörténettel is. Az ildomosság a politikai korrektség kategóriája alatti olykor, de kétségtelenül tanulságos is. Frissen értesültem arról, hogy a Diszkrimináció-ellenes Tanács, ahol szintúgy föllelhető két magyar is, idestova több mint fél év múltán tudna-e érdemben foglalkozni beadványommal, melyet hivatalból kaptak meg a DNA-tól, ahol mint magyar állampolgár kell élvezzem a gondoskodó szeretetet. Az előzmény szinte triviális: 2009-2010 során egy kelet-európai rendszerváltásokat bemutató, uniós pályázaton kapott támogatásból az Európai Bizottság felkérésére készített kiállításon bemutattunk kétszer is egy filmet, melynek kópiáját a román rendező örökségéül szolgáló anyagból használtuk fel. A román vád szerint a Sahia filmstúdióból ellopott (!?) kópiát, melyet 1989. decemberében készült anyagról kaptam, mint magyar propagandista használtam fel, egyúttal mint kém is, aki ráadásul azt állítja, hogy a román forradalmat egy magyar csinálta… A kedves vád feljelentéssé érett, a Freedom House és Európai Bizottság romániai kirendeltsége kihátrált a felhasználói képviseletből, a feljelentési beadvány pedig nyíltan kémnek titulált. Ami ugyan a román törvényi szabályozástól lehetne akár még megengedett egy vádaskodónak, de a Diszkrimináció-ellenes Tanács működési szabályzata 137/2000-es sürgősségi kormányrendeletre épülő 2. cikkelyének 1, 2. bekezdése korrektül körbejárja, mit jelent diszkriminálni valakit, aki nemcsak hogy történetesen éppen magyar állampolgár, de ettől még nem szükségképpen kém is. A Tanácsnak címzett e tárgyú beadványomban e törvényre hivatkozva kértem, értelmezzék a feljelentésbe foglalt szintagmát: ha magyar, akkor kém is. Tény, hogy szerzői jogi ügyekben a Tanács nem köteles/kompetens dönteni, ezt már decemberben meg is kaptam válaszként. Ennek elismerésével fordultam személyesen a Tanács magyar tagjához, ugyanis a beadvány mégiscsak azzal kezdődik, hogy „a magyar kém ellopta…”. Rövid úton megtudtam, azért nem értelmezték a beadványomat, mert nem beadványnak vették, hanem válaszlevélnek, úgyhogy jöhet immár a „beadvány”. E decemberi forduló után már ma meg is tudhattam, a beadvány sem jó, mert nincs ráírva nagy betűkkel, hogy „panasz!”. Augusztus óta tehát nem jutott idejük átolvasni egy dokumentum vagy dosszié tartalmát, amiből kiderülne, miről van szó és mi a megoldás.
Vetítsem ezt a premontrei, református, evangélikus vagy unitárius, görög katolikus vagy zsidó tulajdonokra, ama bizonyos 2140 vagy nyolcezer peres ügyre, formanyomtatványok és dokumentáció-hiányok tömegére… – mikor lehet ebből egyházi vagyon visszaszolgáltatás, vádak, támadások, blogok, pörölések, irigységek, érdekeltség-hiányok környezetében?! Mintha bizony a beadványokat gyártók mind elmebajosak, túlzóak, értetlenek, akadékoskodók lennének, akik panaszaikkal jobb dolguk helyett bombázzák az intézményeket… S mintha a miniszterek, képviselők, szenátorok, köztisztviselők, közmunkások összesen ennyit lennének hajlandók az ügyekből képviselni, netán még megmutyizni is. Az pedig, hogy emberként, állampolgárként, meghatalmazottként, eljáróként, bevádoltként, szétblogozottként, román honlapokon nyilvánosan lekezeltként, sajtótermékekben kiömlő vádaskodások és sértések elszenvedőjeként mégiscsak jogom volna európai öntudathoz, a közjó normáihoz, a közbékesség elemi tartalmaihoz, jóhiszeműséghez, az ártatlanság és vétlenség vélelméhez, úgy tűnik a közmunkások java többségét mintha hidegen hagyná. Miként a vagyonjogi perek anyaga, a rendek és egyházak ingatlanjainak állapota, a demokratikus és emberi alapjogokhoz való viszony minimális szintje is.
Mert hát vajon tényleg, kit is zavar, ha a rendek és egyházi tulajdonok érdekszférájában ugyanaz a típusú alku megy végbe, mint a két világháború között vagy a durvuló szocializmus időszakában? Kit sem zavar, hogy az egyházi vagyonok-ingatlanok restitúciójáért felelős RMDSZ-es elnökhelyettes is ugyanazt fújja, mint a román értetlen többség, hogy ugyanis a rendnek nem jár semmi, mert nem illeszkednek bele a restitúciós törvénybe. Lehetséges, hogy már mindenki a két világháború közötti pedagógus, Onisifor Ghibu könyveivel kel és fekszik, hogy ennyire jól tájékozott a premontreiek ügyeiben, melyekről nem is rendelkezik saját dokumentációval? Sőt, ugyanez a helyzet a máramarosszigeti református kollégiummal, melyek ellen szintén Ghibu lépett fel, vagy ott a gyulafehérvári státusz-per, melyben ugyancsak Ghibu keze nyoma maradt meg. Egyébként csak úgy mellékesen jegyzem meg Onisifor Ghibu nevét három középiskola viseli Romániában. És akkor hol van az RMDSZ, hol maradnak el a helyi és megyei tanácsok, hol az oktatási minisztérium aradi származású államtitkára, a kisebbségügyi ombudsman, etc.
Őket mind hidegen hagyja, hogy a román alkotmány 30. cikkelyének 7. bekezdése, valamint a 107/ 27.04.2006-os törvény, mely a 31. számú 2002-es sürgősségi kormányrendeletet engedélyezte, magukban rejtik azt is, hogy tilos a nemzetiség-ellenesség, az egyház-ellenes, fasiszta, rasszista, xenofób szimbólumok használata?
Hogyan fér meg Onisifor Ghibu nacionalizmusa és sovinizmusa, vallási türelmetlensége a mai értékrendben? Nem használható sem polgári modellként, sem tudományos értékként, sem morális fenség nevében, amit oly kivételes örömmel fölidéznek tőle a hangosbeszélők, s némán elhallgatnak a meg-nem-szólalók. Egy olyan országban, amely NATO- és EU-tag, amely a genfi konvenciót nem erőfölény hatására, hanem egyetértéssel írta alá, miként az ENSZ emberi jogi alapokmányát is, amely tiltja az emberiség-ellenes bűnök elkövetését vagy propagálását is. Egy olyan országban, amely az utolsó azok között, ahol immár megsemmisítettek minden konstrukciós politikai pert, s így Romániában még priusszal halnak meg az emberek, kárpótlás nélkül, jogi számkivetettségben, s ahol hasonló sors vár talán 20 évvel a rendszerváltás után is a morális kárpótlás, vagyonjogi kárpótlás jogosultjaira is.
Persze, lehet, nem kellene magyarul is közzétennünk a jogok és jogosultságok lehetőségeit. Nem kellene listákat készítenünk a kárpótlásra vagy vagyoni visszajuttatásra jogosultakról, nem kellene intézményes jogvédelmet állítani a kiszolgáltatottságban élő mögé. Ki tudja, a hitigazságok (olykor talán) változékonyak, a meg nem történt kárpótlás legföljebb a sértettnek fáj, nem a közpolitikának… Az árnyékosban még a nap sem oly kegyetlenül sütöget. Ha meg nincs pénzforrása ügyvédre, akkor hát mit is akar kárpótoltatni…?
Lehet ugyanakkor az is, a két világháború közötti ügyvitelben, akármely oldalra is történt a játék, még jelen volt az érdekeltség, a fontosság súlya, annak tiszta tudása, mely értékek evidensek, morálisak, elvárásosak, s nem csupán a bársonyszékek és automobilok vágyképe lengte át a közpolitikai-közhivatali atmoszférát. Igaz tehát, talán nem kellene annyi régies iratot, „elavult” tudást, fölháborító históriát összekeresgélni, mindjárt egyszerűbb és szebb volna a jelenkortörténet is… Mit mond a román alkotmány (2003)
II. cím: Az alapvető jogok, szabadságok és kötelezettségek
18. szakasz – Az idegen állampolgárok és a hontalanok
(1) A Romániában lakó idegen állampolgárok és hontalanok az Alkotmány és más törvények által a személyek és a vagyonok tekintetében garantált általános oltalmat élvezik. 31. szakasz – Az információhoz való jog (1) A személy jogát a bármely közérdekű információhoz való hozzáféréshez korlátozni nem lehet. (2) A közhatóságok a rájuk háruló hatáskörök szerint kötelesek biztosítani az állampolgárok tisztességes tájékoztatását a közügyekről és a személyes jellegű kérdésekről.
51. szakasz – A petíciós jog
(1) Az állampolgároknak jogukban áll, hogy csakis az aláírók nevében megfogalmazott petíciókkal a közhatóságokhoz folyamodjanak.
(2) A törvényesen megalakított szervezetek jogosultak arra, hogy petíciókat nyújtsanak be, kizárólag az általuk képviselt közösségek nevében. (3) A petíciós jog gyakorlása illetékmentes.
(4) A közhatóságok a petíciókra törvény szerint megállapított határidőn belül és feltételek között kötelesek válaszolni.
52. szakasz – A valamely közhatóság által sértett személy joga
(1) A valamely jogában vagy törvényes érdekében közhatóság által közigazgatási aktussal vagy a kérelme törvényes határidőre való megoldásának elmulasztásával sértett személy jogosult az igényelt jog vagy törvényes érdek elismerésére, az aktus megsemmisítésére és a neki okozott kár megtérítésére. (2) E jog gyakorlásának feltételeit és korlátait organikus törvény állapítja meg.
(3) Az állam anyagilag felel az igazságszolgáltatási hibákkal okozott károkért. Az állam felelősségét a törvény feltételei között állapítják meg, és ez nem hárítja el a tisztségét rosszhiszeműen vagy súlyos gondatlansággal gyakorló magisztrátus felelősségét.
Varga Andrea
A szerző történész
*1 – Forrás: Rostás Szabolcs /Magyar Nemzet/ Évek múlva kapják vissza ingatlanjaikat az erdélyi magyar egyházak. Romániai restitúció elvben és gyakorlatban Nyomásgyakorlás Brüsszelből és Washingtonból.
Erdély.ma

Értekezés a Határon Túli Magyarok Hivataláról
Bálint-Pataki József
Bálint-Pataki József az alapításától munkatársa és néhány éven keresztül elnöke is volt a Határon Túli Magyarok Hivatalának. A Szatmárnémetiben megtartott X. Jakabffy Napok keretében május 20-án „Neve több volt, mint áruvédjegy”– a Határon Túli Magyarok Hivataláról, mint kormányzati intézményről címmel tartott értekezést. Előadásának szövegét teljes terjedelemben közöljük.
Neve több volt, mint áruvédjegy
(szubjektív vázlat a Határon Túli Magyarok Hivataláról, mint kormányzati intézményről)
A X. Jakabffy konferencia* szervezőjének tett vállalás szerint az előadás tárgya egyfajta értékelés lenne egy intézményről, melynek neve – remélem hinni, hogy nemcsak szerintem – több volt, mint áruvédjegy. Arról a hivatalról, a Határon Túli Magyarok Hivataláról van szó, mely egyedülálló módon, másfél évtizeden keresztül a magyar közigazgatás sajátos intézményeként szolgálta a magyar nemzetpolitikát. Olyan önálló központi költségvetési intézmény volt, melynek létrejöttét a rendszerváltás előkészítésében tenniakarók nemzeti elkötelezettsége és felelős magyarságtudata tette lehetővé. Olyan kormányhivatalként működött, mely öt egymást követő kormányzat alatt, a természetesnek tekinthető hangsúlyeltolódások ellenére, a határon túli magyar nemzetrészek érdekeinek képviseletét, ügyeinek vitelét a magyar közigazgatásban és nemzetközi téren is folyamatosan ellátta, míg aztán a hatodik kormányzat, miután döntő mértékben, éppen neki köszönhetően, a magyar nemzetpolitika gyakorlatilag teljesen megfeneklett, nem a jogos elvárásoknak és megváltozott, uniós körülményeknek megfelelő intézménnyé alakította át, hanem a könnyebb megoldást választva, gondos lejáratás kíséretében, sértetten felszámolta.
Hogy ezt megtette, abban a felelősség nyílván az övé. Hogy ezt megtehette, akárcsak abban, hogy a magyar nemzetpolitika mélypontra jutott, abban a felelősök sokkal szélesebb körben keresendők. E döntés előkészítésében, konok és kitartó következetességgel közreműködtek sokan Magyarországon – egyes kormányzati szervek, ellendrukker bürokraták, a politika, a közélet nem kevés szereplője, szereptévesztő szolgálatok és szolgálatkész publicisták egyaránt– a nemzeti ügyekben a konszenzus szükségességét hirdetve és mindent megtéve annak érdekében, hogy ez nehogy létrejöhessen. De legalább annyian voltak határon túl is, akik ebben elévülhetetlen érdemeket szereztek és most nem a szomszéd országok ellenérdekelt erőire gondolok, hisz ez értelemszerűen, ebben a térségben, sajnos akár természetesnek is tekinthető. Igen, azoknak a szomszédos államokban élő egyes magyar közszereplőknek a felelőssége jut eszembe, akik, – ahogyan a határon túli magyarságra szánt költségvetési összegek nőttek a '90-es néhány tízmillióról a hivatal felszámolása idején elért 13, 7 milliárd forintra – a HTMH-ban (akárcsak az általa felügyelt közalapítványokban) nem annyira egy, a Kárpát-medencei magyar kisebb vagy nagyobb közösségeinek megmaradása és megtartatása érdekében munkálkodó és a magyar nemzetpolitika érdekében, koordinációs feladatokkal felruházott budapesti kormányzati intézményt, illetve intézményeket akartak látni, hanem inkább a személyes politikai ambícióikhoz asszisztáló szolgáltatási irodát.
Több mint jelzésértékűnek tartom, hogy a hivatal megszüntetését valósággal üdvözölte az egyik legjelentősebb, határon túli magyar érdekképviseleti vezető: „Itt az ideje neki, (mármint a HTMH felszámolásának –n. n.) ugyanis ez az intézmény nagyobb pápa lett a pápánál. Az intézmény vezetője pedig kliens rendszeren, szimpátia alapján több mindent másképp csinált, mint ahogy az elvárható lett volna”. (Info Rádió 2006. június 13.) Érdemes, bár kissé keserű visszaidézni azt, hogy jobbára ugyanazok a Kárpát-medencei vezéregyéniségek, akik egy hasonló '94-es HTMH-t megszüntető, horngyulai ötletet, spontán összefogással, sikerrel megtorpedóztak, 2006-ban, ha nem is üdvözölték a szándékot, mint az említett indulatos pártelnök úr, akit amúgy azóta a saját szervezetéből, a VMSZ-ből kizártak, gyakorlatilag szó nélkül hagyták nemcsak a HTMH felszámolását, hanem azt is, hogy karaktergyilkosságtól sem visszarettenve, a felszámolóbiztosok a hivatalt és mindazt mi hozzá kapcsolódott (az Illyés és Új Kézfogás Közalapítványok, az Apáczai és a Teleki László Közalapítvány, a MÁÉRT stb.) valósággal kriminalizálják. Az elkövetkezendőkben szabályos intézménytörténetre aligha vállalkozhatnék, még vázlatos formában sem, az messze meghaladná egy előadás kereteit. Helyette inkább következzen egy szubjektív HTMH história néhány olyan lapja, mely reményeim szerint választ tud adni a választott címre, bizonyítva, hogy nemcsak a személyes elfogultság mondatja velem – bár kétségtelenül ma én is, mint egykor, '32 januárjában a csalódott József Attila „másolás után rohanok” –, hogy a HTMH-nak volt neve és az nemcsak áruvédjegy volt, mint akármely mosóporé. * Elhangzott a „Kisebbségvédelem a XX. és XXI. században” címmel, Szatmárnémetiben 2011 május 20-án megrendezett X. Jakabffy napokon.
I. Az előzményekről:
Csak látszólag kezdem messziről, de fontosak az előzmények, hisz nélkülük nincs Határon Túli Magyarok Hivatala-történet. 23 évvel ezelőtt, '88 február 13-án megjelent a Magyar Nemzetben egy tanulmány, amelyet joggal lehet tekinteni a magyarországi rendszerváltás egyik elméleti alapvetésének, a magyar kül- és kisebbségpolitikai rendszerváltás programnyilatkozatának, a közömbös kisebbségpolitika halotti bizonyítványának és egyben a cselekvő nemzetpolitika keresztlevelének. E nélkül:
– nem fogalmazódott volna meg a hivatalos politikában Magyarország felelőssége az egyetemes magyar nemzet iránt; – nem fogalmazódott volna meg a hivatalos politikában az eltökéltség, hogy Magyarország érvényesítse: a kisebbségi kérdés nem belügy; – nem alakult volna ki a határon túli magyarsággal és a hazai kisebbségekkel foglalkozó intézményrendszer; – Magyarországnak ma nincs kisebbségi törvénye.
Miért gondolom így?
A Mai politikánk és a nemzetiségi kérdés című tanulmányra épülhetett a rendszerváltás kisebbségpolitikája, ebből származtatható annak társadalmi-politikai támogatottsága (lásd a Kollégium tagjainak imponáló névsorát így az. egyéni tagokét: Ablonczy László, Andrásfalvy Bertalan, Antall József, Benda Kálmán, Benkő Lóránd, Bíró Zoltán, Bodor Pál, Chikán Attila, Chrudinák Alajos, Czine Mihály, Csepeli György, Csoóri Sándor, Entz Géza, Für Lajos, Görömbei András, Herczegh Géza, Hankiss Elemér, Ilia Mihály, Jeszenszky Géza, Kiss Gy. Csaba, Konrád György, Kósa Ferenc, Köteles Pál, Mészöly Miklós, Pomogáts Béla, Pungor Ernő, Raffay Ernő, Samu Mihály, Vásárhelyi Miklós, Vekerdy József és sokan mások) Az 1988-as Kiáltó Szó nemcsak értékelt és újraértelmezett egy alapkérdést, hanem programot adott és feladatokat fogalmazott meg a politika számára, melynek nyomán – viszonylag hamar – bekövetkezett azok gyakorlatba ültetése és nagyon is kézzelfogható eredmények születtek. Erre épülhetett a rendszerváltás Magyarországának, az elmúlt két évtizednek a kisebbség- politikai jogalkotása (az alkotmányos felelősségvállalás és a kisebbségi törvény) majd utóbbi nyomán a kisebbségi önkormányzati rendszer – melyet bírálni szoktak, hisz lehet is, de jobbat azóta se találtak ki, nemcsak idehaza, hanem a térségben sem igazán.
A Szokai-Tabajdi cikk adott lökést a kisebbségi kérdés erőteljes megjeleníthetőségére a kétoldalú, államközi kapcsolatokban és a nemzetközi fórumokon – talán elég erre vonatkozóan idézni Szűrös Mátyás tevékenységét, de nemkülönben a Horn Gyuláét is (vö. a genfi, ENSZ Emberi Jogi Tanácskozás ülésszaka –'89 febr. 27-én, az ENSZ közgyűlés ülésszaka '89 okt. 28-án stb.) Végül és ez a legfontosabb: az említett tanulmányra kimondta: nemzeti konszenzus nélkül nincs eredményes nemzetpolitika. Erre és vele együtt, a lakitelki és a monori tanácskozás határozataira épülhetett a rendszerváltás kormányzati intézményrendszere és a magyar-magyar kapcsolatok intézményesítése. (Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Kollégium és Titkárság, majd MEH Határontúli Magyarok Titkársága, 1992-től HTMH, „A határon túli magyarságért” Alapítvány, melyről még Németh Miklós kormánya döntött 1990. március 29-én, akárcsak ugyanakkor a Duna-táj Intézet felállításáról. Előbbi később közalapítványként Illyés Gyula nevét vette fel, s bár öt éve annak, hogy kivégezték, neve ma is vélhetően sokak számára ismerősen cseng. Belőle nőtt ki az Új Kézfogás Közalapítvány, melyet szintén öt éve ítéltek halálra. Öt éve, amikor sértettek és becsvágyó rögtönzők nemzetpolitikai cunamija bekövetkezett, ítélték kimúlásra az egykori Duna-táj Intézetet is, melyet '90-től amúgy Teleki László Intézetként tartott számon a közvélemény, mint az ország egyetlen külpolitikai, szomszédságpolitikai elemző, tudományos intézetét. Ugyanekkor mondták ki a halálos ítéletet az Apáczai Közalapítványra is, mely a határon túli magyar oktatás érdekében cselekvőket, iskolaalapító pedagógusokat és lelkészeket, szórványkollégiumok megálmodóit és működtetőit segítette.
De akkor nemcsak kimondatott, hanem a stratégiaalkotók kezdeményezni is tudtak. Csak, hogy ne felejtsük: '88 február derekán megjelent egy cikk a mi a teendőről és bő másfél év alatt, korántsem ideálisnak mondható feltételek közepette, – nem felejtendő, hogy az első többpárti választásokra készülő, egyébként is forrongó Magyarországról van szó – egy előzménytelen kormányzati intézmény megszületett és működni kezdett. Ismétlem: amit már nem kellett kitalálni, a rendszerváltó kormánynak csak igazítani kellett egy már létező struktúrán. A Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Kollégium és a Titkárság közel egyéves tevékenysége során óriási munkát végzett; egyfelől azzal, hogy felhívta a figyelmet a meglévő problémákra, másfelől pedig rámutatott a továbblépés lehetséges irányaira.
A viszonylag hamar létrejövő és folyamatosan, másfél évtizeden keresztül bővülő intézményrendszernek köszönhetően azokon a területeken is kialakulhatott az együttműködés, ahol '88-ban ilyenre gondolni nem is lehetett. (egyházak, civil szervezetek, média, oktatási intézmények, kisebbségi diplomácia stb.) Ennek fontosabb állomásai ismertek: alkotmányos előírás megjelenítése a határon túli magyarok iránt érzett felelősségvállalásról, a magyar-magyar párbeszéd intézményesítése, OGy határozat – ellenszavazat és tartózkodás nélkül – a MÁÉRT-ról, határon túli magyarokkal foglalkozó minisztériumi szervezeti egységek létrejötte, tudományos háttérintézmények, közalapítványok, műholdas tévé, egyetemalapítás és -építés, a szomszéd országok kormányaival, valamint a civil társadalmi szerveződéseivel való koordinált kapcsolattartás, a Kárpát-medence magyar közösségeivel élő, napi kapcsolat, nemzeti ünnepeken együttlét és közös ünneplés, a „Magyarország 2000” négy találkozója a világ magyarjainak legjelesebbjeivel (ma már ilyen kivitelezhetetlen, sőt elképzelhetetlen lenne), tudományos konferenciák autonómiákról, a mi gondjainknak a Nyugat részéről történő megérthetőségéről, az önkormányzatok lehetőségeiről, az egyházak szerepvállalásáról a magyarság megtartása érdekében, műhelyviták, kiadványok, szakmai munkacsoportok, háttértanulmányok majd a 92%-al megszavazott Kedvezménytörvény és annak végrehajtása stb.
Az kulcsszavak tehát a szolidaritás, kapcsolattartás, támogatáspolitika, kétoldalú és sokoldalú kisebbségi diplomácia voltak – ezt szolgálta két évig az Antall kormány Határontúli Magyarok Titkársága majd 13 éven keresztül a magyar közigazgatás egyedülálló intézménye, a határon túl élő magyarok önálló jogi személyiséggel rendelkező központi költségvetési szerve, a Határon Túli Magyarok Hivatala.
Ez lenne az egyik olvasat.
Volt aztán egy másik olvasat is a HTMH-t megszüntető, 2006-os fel és leszámolóbiztosok olvasata. Eszerint – mint megfogalmazták saját kutatóintézetük szaknyelvén: a Határon Túli Magyarok Hivatala, a közalapítványok, a MÁÉRT a paternalista gondolkodásnak a szimbólumai, a felelős szakmai egyeztetés helyett a nemzetpolitikai túllicitálás terepei voltak. A múltba forduló, konfliktusorientált szellemiség letéteményesének bizonyult intézményekkel szemben a jövő a megújított struktúrájú, fejlesztésorientált megközelítésű új magyar nemzetpolitikáé. Erről az új, Gyurcsány Ferenc és köre által messzemenően támogatott nemzetpolitikai koncepcióról csak két korabeli értékelést idéznék, és szándékosan nem az akkori kormányt hivatalból bíráló ellenzéki oldalról. Így a szókimondó Tamás Gáspár Miklós: „ Az írásművet – amely a magyarra föltűnően emlékeztető nyelven készült – magam is megtekintettem, nincs semmi értelme” ezzel pedig – mint írja, szintén TGM, és Babitsot hívva segítségül:” a kormány olyan, mint ...„az őrült kertész”, aki csak vág, nyes, metsz, nyír, de nem ültet.” Bodor Pál pedig ekképp elmélkedett: „most vén fejjel azon bambulhatok, hogy politikailag az enyéim, épp az enyéim mintha csak zárt kelyhekben főznék ki elképzeléseiket azokról a kérdésekről, amelyek betöltötték életemet. És amelyek szűk körű, belterjes (szektás?) eldöntése életveszélyes lehet a baloldal számára.”
Vérszemet kapva a dózerolás lehetőségétől és manipulálva, és ezzel hozzá méltatlan igazságtalanságba hajszolva a politikailag elfogult ikont, az agg Fejtő Ferencet, a felszámolóbiztosok tovább mentek. Kimondták: a Határon Túli Magyarok Hivatala tevékenysége kártékonynak bizonyult, '90 óta pedig a kormányzati kapcsolattartás és támogatáspolitika inkább fiaskónak tekinthető, áporodott volt és elvetendő. Ők rádöbbentek, mint hirdették, „hogy az az intézményrendszer, amely a kilencvenes évek elején alakult, a két világháború közötti revíziós politika intézményrendszerének az újraélesztését jelentette... a trianoni határokon kívülre szorult magyar kisebbség támogatására a kilencvenes években létrehozott intézményi struktúra a két világháború közötti magyar revánspolitika revitalizálását jelentette”....Tíz év alatt százmilliárd forintot költöttünk el a határon túli magyarság támogatására... a támogatások elosztása követhetetlen, bürokratikus, sokszor a korrupciótól sem mentes volt... főleg az identitás erősítését célzó programok eredménytelenek voltak.”
A magyar kisebbségpolitika egyik szégyene, hogy ennek a lesajnálásnak és sárdobálásnak a hangoztatója egyébként – minő véletlen – az a kormányzati főfunkcionárius volt, aki egyébként egyedüli túlélője volt az általa bírált intézményrendszernek és aki – hisz kormány-háttérintézményként egy közalapítványt is kisajátíthatott magának – korábbi bőkezű fenntartóiról vélekedett ekképp. De az talán nagyobb szégyen, hogy leszámítva egyetlen politikust, a Horn-kormány egykori politikai államtitkárát, nem akadt Magyarországon senki, aki nyilvánosan fellépett volna e minősítés ellen, sőt a főfunkcionárius tovább végezhette nemzetpolitikai ámokfutását. De nem volt határon túl sem egyetlen tiltakozó hang, egyetlen véleményformáló közéleti szereplő sem, aki annak ellenére, hogy az említettek határainkon túl, 2007. április 26-án, Kolozsváron, egy sokszereplős nyilvános tanácskozáson hangzottak el és kerültek a sajtóba, ezt az útszéli gyalázatos megközelítést, amellyel eddig csak a környező országok nacionalista, szélsőséges politikusainak nyilatkozataiban lehetett találkozni, megcáfolta vagy visszautasította volna. Persze ne feledjem: az is igaz, hogy a HTMH mellett más intézményeket is megszüntetett az akkori kormány azzal az indokkal, hogy kisebb költséggel és racionálisabban működjenek az állami szervek – így számolta fel a hazai kisebbségi hivatalt is. Ahol ezt úgymond indokoltnak találták, ott ez a lépés nem történt meg. Egyebek között, e két bezárt intézmény költségvetésével nagyjából azonos költségigényű Magyar Űrkutatási Iroda önállóként megmaradhatott. Bizonyára valakik számára a csillagok közelebb voltak, mint a határon túli magyarok... Most joggal következhetne a harmadik olvasat is, az újragondolt és újjászervezett Határon Túli Magyarok Hivataláról, melynek visszaállítását követő közel egy esztendős tevékenységéről illene most említést tenni. Minden adott volna ehhez, hiszen a kormányzásra készülő Fidesz 2006-tól három nemzetpolitikai célt nevesítve is megjelölt, mint megvalósítandót: a Magyar Állandó Értekezlet összehívását, a kettős állampolgárság kérdésének újbóli felvetését és a Határon Túli Magyarok Hivatalának visszaállítását. Jól emlékszem megannyi, 2006 óta gyakran hangoztatott, erre vonatkozó kijelentésre, köztük az alábbi nekrológra különösen: „Nyugodjon hát békében a HTMH? Igen, de csak addig, amíg a nemzet ismét magához nem tér, mert akkor újra neki kell látni, és egy gyökeresen új szemléletű magyarországi közigazgatást kell felépíteni, melynek alapküldetése, hogy a határokkal szétszabdalt, mégis azonos értékeket valló közösséget szolgálja. (Szabó Tibor: Berekesztett nemzetpolitika, Magyar Nemzet, 2006. november 28.) Ma is előttem van az a sokkamerás, 2006 június 20-i sajtótájékoztató, ahol a HTMH Bérc utcai épülete előtt Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke szenvedélyes hangon – és egyébként teljes joggal – tiltakozott eme „tékozlás”, a felszámolás ellen kijelentve: a HTMH, „egy rendszerváltó vívmány, melynek létrehozásában kiemelkedő szerepet játszott 1990-ben mind a baloldali, mind az első rendszerváltás utáni jobboldali kormányzat, egy országos hatáskörű szerv megszüntetése – közigazgatási értelemben – a határon túli magyarok ügyének a leértékelését jelenti” – és ez megengedhetetlen és korrigálásra szorul. Minap újraolvastam, hisz ma is fellelhető a www. miniszterelnok. hu honlapon a kormányzásra készülő Orbán Viktor korábbi tusnádfürdői beszéde: „Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Mi következik mindebből a konkrét programok szintjén? Ebből, kedves barátaim, az következik, hogy az új jobboldalnak az új politika programját kell meghirdetnie, ami azt jelenti, hogy határozottan harcolni kell a nemzeti érdekvédelem jegyében. Ami most itt, ezen a helyen azt jelenti, hogy harcolnunk kell azért, hogy a kárpát-medencei magyarok érdekegyeztető és közakarat kialakítására alkalmas fórumai ismét létrejöjjenek: Magyar Állandó Értekezlet, Határontúli Magyarok Hivatala, határok feletti nemzeti újraegyesítés, állampolgárság kérdése.”(http://orban. hu/beszed/orban_viktor_tusnadfurd_337_i_beszede/) Magam, messzemenően egyetértve a tegnapi Németh Zsolttal „ Aki ismeri a közigazgatást, az tudja: függetlenül a felügyelettől, ha a kormány megszünteti a területnek a megjelenítését önálló, országos hatáskörű közigazgatási egységként, akkor leértékeli” (Magyar Hírlap 2006 június 22) s nemkülönben egyetértve a szintén tegnapi Orbán Viktorral, bevallom: számítottam a bejelentett „felértékelésre”, ennek az, „érdekegyeztető és közakarat kialakítására alkalmas fórumnak” a Tusnádfürdőn oly lelkesen megtapsolt újraindítására.
A harmadik olvasatomra e tárgyban viszont már nem kerülhet sor.
Kéretik ezért nem engem számon kérni!
II. A Határontúli Magyarok Titkársága és a Határon Túli Magyarok Hivatala:
Az Antall kormánynak, mint láttuk volt mire építenie, amikor 1990 májusában, a kormány hivatalba lépésének napján, a Miniszterelnöki Hivatal keretében megalakult a Határon Túli Magyarok Titkársága. A folyamatosságot jól mutatja, hogy az új HTM Titkárság indulásakor a munkatársakból több az egykori „régi” Tabajdi-féle Titkárságon dolgozók közül kerültek ki, mások pedig az augusztusban, külön országos hatáskörű szervként megalakult Nemzeti és Etnikai Kisebbségek Hivatalában folytatták munkájukat. Ugyanakkor, hogy a magyarországi nemzeti kisebbségeket és a határon túli magyar kisebbségeket érintő kérdések súlyuknak és jelentőségüknek megfelelően kormányszintre emelkedjenek, egy tárca nélküli miniszter felügyelte a két intézményt. A kisebbségi ügyek miniszteriális szintre történő emelésének szándéka, mely végigkísérte a HTMH egész történetét, ekkor tűnt leginkább megvalósíthatónak. Az erre irányuló kezdeményezéseket a bürokrataszemlélet visszaverte, akárcsak az 1998-as Orbán kormány alakítása idején felmerült hasonló javaslatot, melynek kezdeményezéséhez a közigazgatás eleve fenntartásokkal viszonyult, már csak azért is, mert az a határon túliak részéről történt. (Az ilyen típusú fenntartásokról még szólok, hisz a HTMH 15 éves működését végigkísérte a jelenség.)
A felügyelet kérdése kulcskérdés volt, hiszen a HTMH helye és súlya a magyar közigazgatásban alapvetően a mindenkori felügyelő államtitkár kormányzaton belüli helyzetének volt függvénye. Miközben a létét meghatározó kormányhatározat alapvetően központi koordináló szerepkört szánt neki, több mint másfél évtizedes fennállása alatt többször hol a Miniszterelnöki Hivatal, hol pedig a Külügyminisztérium felügyelete alatt működött. Ez az ide-oda helyezés, a gyakori változás eredményezte, hogy – természetes módon – nemcsak az eltérő felfogású kormány-programokhoz kellett igazodnia, hanem – természetellenes módon – az amúgy is sok energiát felemésztő közigazgatási együttműködést olykor az alapoktól kezdve újraépíteni. Csak egyetérteni tudok egyik, '98- és 2002 közötti HTMH elnök véleményével: „a HTMH közigazgatáson belüli helye és szerepe az ellátandó feladathoz képest az elmúlt 15 évben soha nem volt kielégítő. Érdekérvényesítő képessége mindig attól függött, hogy a felügyeletét ellátó kormánytag mekkora politikai súllyal bírt. A HTMH ezt annyiban tudta befolyásolni, amennyiben szakmai tekintélye és „közigazgatási harcossága” lehetővé tette. Ebben a tekintetben a MÁÉRT és a Státustörvény valamint a kisebbségi vegyes bizottságok adtak komoly hátteret. A magyar közigazgatás és különösen a Külügyminisztérium apparátusa valójában folyamatosan akadályozta a határon túli magyar ügyek érdemi megoldását.” (Szabó Tibor nyilatkozata, Magyar Nemzet 2007. január 4.)
A másik kulcskérdés az volt, hogy hogyan és kikkel működjön a HTMH?
Az indulásnál kialakított szerkezeti felépítést, amely területi és funkcionális egységeket foglalt magába – bár az egymást követő különböző kormányok alatt bekövetkezett hangsúlyeltolódások és feladatnövekedések természetesen módosításokat hoztak – gyakorlatilag a hivatal mindvégig megőrizte. Már a kialakulásnál érvényesült az a szemlélet – és ehhez, amikor csak lehetett a hivatalvezetés ragaszkodott, – hogy a munkatársak kiválasztásánál ne csak a szakmai felkészültség és elkötelezettség, meg természetesen a határon túli magyar közösségek helyzetének naprakész ismerete legyen feltétel, hanem az adott kisebbség-többség viszonyának is a minél teljesebbkörű ismerete, beleértve a többség nyelvét, kultúráját, mentalitását is. E követelményeknek – hely- és nyelvismeretük révén – értelemszerűen leginkább azok feleltek meg, akiknek anyakönyvi kivonatában születési helyként nem magyarországi település szerepelt, illetve a szomszéd országokban élőkhöz családi vagy baráti kapcsolatok fűztek és akiket – éppen származásuknak, kapcsolataiknak köszönhetően – minek is tagadni: a közigazgatás számos szereplője mindig is fenntartásokkal kezelt. Önmagában az a tény, hogy a magyar közigazgatásban létrejött és működik egy olyan kormányzati intézmény, amelynek ügyfelei nem magyar állampolgárok, eleve kiváltotta a bürokrácia fenntartásait – negyven év nevelése „sikeres” volt. Valójában ez nem is volt meglepő, hisz ha nem sikerült társadalmi szinten elfogadottá tenni a nemzeti szolidaritás eszméjét, a közigazgatás miért lenne képes csodákra? Hiába volt meg a mindenkori, hol erőteljesebb vagy sápadtabb politikai támogatás – ez, mint láttuk, a mindenkori felügyelő államtitkár kormányzaton belüli pozíciójától függött – a hivatal kezdeményezéseinek, de gyakran a munkatársainak is, a klasszikusnak számító tárcasovinizmuson túlmenően is, olyan típusú ellenállásokkal is szembesülnie kellett, mely más közigazgatási együttmunkálkodásban, más köztisztviselői érintkezésben ismeretlen volt. Ráadásul a számukra kötelezően előírt, legmagasabb fokú, nemzetbiztonsági ellenőrzés /átvilágítás megléte sem volt akadály arra, hogy a velük és rajtuk keresztül a kormányzat egy hivatalával szembeni bizalmatlanság és távolságtartás teljesen megszűnjön. (S ha az aktuálpolitikai érdek úgy kívánta, a szolgálatkész és helyezkedő kiszolgálók nem riadtak vissza a zsigeri fenntartások meglovagolásától, de a méltatlan lejárató manőverektől sem, kitalálva és hivatalos fórumokon is megfogalmazva, hogy azok az emberek, akik megannyi éven keresztül elkötelezettséggel és különleges szakmai hozzáértéssel végezték a dolgukat – tulajdonképpen megbízhatatlanok. “Mintha csak megrendelésre született volna a Mucuska-gate-ként elhíresült kém-tragikomédia” – pörölt a világgal Szabó Tibor, egykori hivatali elnök, midőn sajtóban olyan sugallt írások jelentek meg, amelyek kifogásolták, hogy túl sok határon túli magyar dolgozott a hivatalban. (Magyar Nemzet, 2006. november 28.)
És mindezek ellenére, vagy talán éppen azért, mert a nehézségek, a gáncsoskodások olykor többleterőt adtak az egykori hivatali munkatársaknak. Érdemesnek tartom, hogy e szubjektív krónikában róluk is szóljak, akiknek köszönhető, hogy a HTMH név, több lett, mint áruvédjegy. Azért is megérdemlik az elismerést legalább itt, hisz a HTMH nemcsak létében volt egyedülálló a hazai adminisztrációban. Utánanéztem: a Határon Túli Magyarok Hivatala volt az az egyedüli olyan kormányzati intézmény a magyar közigazgatásban, amelynek soha, egyetlen alkalmazottja munkáját se gondolta elismerni, akár egy icike-picike oklevelecskével, egyetlen kormányzat sem. És nem azért, mert ne lett volna itt is, mint bárhol máshol, egy valaki, egy nyugdíjba vonuló köztisztviselő, kinek ez ki szokott járni! Egyszerűen arról van itt szó: a HTMH-t a közigazgatás ugyan elviselte, tudomásul vette, de részének, nem akarta elfogadni! E téren üdítő kivétel csak kettő volt és azok is a határon túlról jöttek: 2006 júliusában, az RMDSZ belső parlamentjének, az SZKT-nak ülésén Takács Csaba nyilvánosság előtt köszönte meg a HTMH valamennyi vezetőjének és minden munkatársának 15 esztendő kitűnő munkáját és ugyanezt tette meg, 2006 augusztus 24-én a vajdasági „Magyar Szó” vezércikke is
Nevekkel nyílván nem terhelem önöket, de megítélésüket, és főleg annak az intézménynek „az jó híréért, az szép tisztességéért” remélem sokatmondó lesz, ha elmondom, a teljesség igénye nélkül, hogy a HTMH-n kívül hogyan álltak meg ők a helyükön. Egy valamikori HTMH-ban pályáját kezdő, majd vezetőként is dolgozó munkatárs, ma az egyik legismertebb magyar EP-képviselőnő és szintén a hivatalban kezdte pályáját a brüsszeli bizottsági apparátus két főállású alkalmazottja. Hosszú ideig erősítette a HTMH csapatát Magyarország jelenlegi belgrádi, kisinyovi, moszkvai és helsinki nagykövete meg a brüsszeli EU-s képviseletünk egyik nagyköveti rangú vezetője. A Határon Túli Magyarok Hivatalában dolgozott éveken át a volt azerbajdzsáni, bosznia-hercegovinai, romániai, szerbiai, de még az egykori tanzániai külképviselet-vezető is. Napjaink beregszászi és csíkszeredai főkonzulja is egykori HTMH munkatárs, miközben az is tény, hogy a korábbi csíkszeredai és ungvári főkonzul is valamikori HTMH munkatárs volt. Adott a HTMH eddig a honvédelmi tárcáknak két, a külügyi és kulturális tárcáknak pedig egy-egy helyettes államtitkárt – ezek közül kettő jelenleg van funkcióban. Adott továbbá három ízben is egy-egy igazgatót a pozsonyi magyar kulturális intézet számára, egyet pedig a sepsiszentgyörgyi kulturális intézetnek. Adott egy kitűnő nemzetközi jogász és ma egyetemi oktató személyében az ENSZ-nek egy országrapportört, kit épp minap neveztek ki a Tom Lantos Intézet kutatási igazgatójának, továbbá két ízben is a kormányfők számára egy-egy politikai főtanácsadót, akik közül az egyik ma a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő egyik vezető munkatársa, a Magyar Tudományos Akadémiának pedig egy a nemzetközi kapcsolatokért felelős vezető tisztségviselőt. Húszat is meghaladja a külügyminisztériumban pályájukat folytató egykori hivatali dolgozó száma, többen közülük ma vagy korábban, vezető beosztásban is szolgáltak/ szolgálnak idehaza vagy külföldön. Tíz évig a HTMH-t erősítette Martonvásár mai polgármestere, a pályakezdésétől hét éven keresztül a jelenlegi óbudai alpolgármester is a hivatal munkatársa volt, de még Zala megyében, Nemessándorházán is szolgál polgármesterként egy valamikori kolléga. Többen egyetemi katedrákon, tudományos intézetekben, az Országgyűlés Hivatalában vagy a Köztársasági Elnöki Hivatalban kamatoztatják/ kamatoztatták a HTMH-ban szerzett tudást és tapasztalatot. Mások napi és hetilapok, folyóiratok megbecsült szerkesztői vagy külső munkatársai szerzői lettek, esetleg az üzleti életben értek el komoly sikereket – ékesen bizonyítva, hogy a Határon Túli Magyarok Hivatala olyan szellemi potenciállal is rendelkezett, mely nevét többre jogosította fel, minthogy azt egyszerű áruvédjegyként jegyezzék.
Végül is mit tettek ők és őáltaluk a hivatal?
Szolgálták mindenekelőtt az érdekvédelmet, hiszen a hivatal kiemelt feladata volt, hogy a kárpát-medencei magyarok legitim szervezeteivel együttműködve és őket mindig önálló politikai entitással rendelkező partnernek tekintve a szomszédos országok magyar közösségeinek gondjaival, kezdeményezéseik és törekvéseik támogatásával foglalkozzon. Szolgálták mindezt úgy, hogy érvényesüljön az a rendszerváltozás óta folytatott, és 1992. augusztus 18-án a magyar kormány által meghirdetett elv, miszerint csak a határon túli magyarok legitim szervezetei véleményével egyetértésben lehet döntést hozni az őket érintő kérdésekben. Tartották a kapcsolatot és segítettek idehaza és mindenütt, ahol magyarok éltek és nemcsak a Kárpát-medencében, főleg azt követően máshol is, hogy egy jobb sorsra érdemesült, a világ magyarságát összefogni hivatott világszövetség önmaga karikatúrájává silányult. Még a néha magukat mostohábban kezeltnek tekintett, nyugati magyarok is úgy látták – és hadd hívjam most segítségül a nagyrabecsült bécsi Deák Ernőt: – „legtöbben úgy érezték, hogy a szó szoros értelmében hazajárhattak, amikor betértek a Határon Túli Magyarok Hivatalába, ahonnan a barátságos fogadtatáson és biztató szón túl sohasem jöttek el üres kézzel. Bármennyire jótékonysági intézmény benyomását keltette is az a fajta felkarolás, jobbára senkiben sem tudatosodott ez, mivel a családiasság légkörét érezhette maga körül bárki.” Tették ezt, korántsem csak munkaköri kötelességként és nem 8 órás munkaidőben, szervezéssel, közvetítéssel, értetlenkedők meggyőzésével és érdeklődők tájékoztatásával, elemző munkával és nemzetközi fórumokon való aktív részvétellel, jogsegélyszolgálattal és sajtómunkával, szociológiai és demográfiai elemzésekkel, a magyarság sorsát előtérbe helyező politikai és gazdasági stratégiák kimunkálásával – egyszóval a nemzeti összetartozásba vetett meggyőződéstől vezérelve, mindennel, amivel elősegíthető az élhető szülőföldön való boldogulás.
Részt vállaltak a szomszédos országokban élő magyarokkal kapcsolatos kormányzati döntések előkészítésében, a kisebbségpolitikai koncepciók kialakításában és érvényesítésében. és közreműködtek a minisztériumok és más állami szervek határon túli magyarsággal kapcsolatos tevékenységében. Nemcsak figyelték a törvény-előkészítést, hanem javaslatokat is tettek a jogalkotási programokhoz, aktívan közreműködve a kisebbségben élő magyarokat érintő jogszabálytervezetek véleményezésében, nemzetközi egyezmények előkészítésében és javaslatot tettek a költségvetési támogatás súlypontjaira – egyszóval a nemzetpolitika alakításának kezdeményezői és cselekvő elősegítői voltak.
Szolgálták a támogatáspolitikát, hiszen a mindenkori magyar kormányok támogatás-politikai gyakorlatában a HTMH-ra egyrészt konkrét végrehajtó szerep, másrészt a többszereplős támogatási rendszer koordinációjának feladata hárult. A hivatal kezelte a rendkívüli, előre nem látható helyzetek megoldására szolgáló különböző célzott rendeltetésű pénzügyi alapokat (Sapentia-, Horvátországi Újjáépítési-, Délvidéki-, Kárpátaljai-, Lendvai Magyar Ház-, Szabadkai Magyar Ház-, Református Világtalálkozó- és Csángó Alap stb.), a Kedvezménytörvény által biztosított oktatási-nevelési támogatások lebonyolítását és a rendkívüli, előre nem látható helyzetek megoldására szolgáló ún. Koordinációs Keretet.
Különböző időszakokban váltakozó sikerrel, a különböző szervezetek döntéshozó testületeinek munkájában való részvétellel a jogszabályokban előírt, de a mindennapokban kiküzdeni kényszerülve, ellátták a koordinációs feladatokat. Ennek eredményessége függött egyrészt attól, hogy az adott időszakban volt-e meghatározott stratégiai cél, aminek érvényt kívánt a kormányzat szerezni, illetve attól, hogy mennyire voltak ehhez partnerei a magyar közigazgatásban, majd egyre markánsabban jelentkezett az, hogy mennyire voltak ehhez partnerek a Magyarországról „becserkészett” határon túli vezéregyéniségek.
Szolgálták a kisebbségi diplomáciát, hiszen a HTMH hatá

Félnek tőlünk
Ágoston Hugó
A múlt hét meghatározó élménye, hogy kiderült: félnek tőlünk. Félnek tőlünk romániai magyaroktól, félnek tőlünk mint országtól, Romániától és Magyarországtól. Ijesztő példák vagyunk, persze eltérő közegekben és más-más módon.
A romániai magyaroktól Traian Băsescu fél, mert „zsarolnak” és „etnikai érdekből megakadályozzák a többség kedvező fejlődését”. Vagyis a félelmetes, renitens magyarok nem akarnak békésen, szótlanul felszívódni a nagy román civilizációban. Inkább zsarolnak – mellesleg azzal érvelve, ami a kormányprogram része. Az államelnököt azonban nagyon komolyan kell venni. Finom lelkével ő ugyanis nem csak a zsarolásra, de a történelmi sérelmekre is rém érzékeny.
Lám, a fasiszta Antonescuhoz hasonlóan átvezényelte volna a Pruton a románokat, ezzel szemben a Trianonért kesergő magyaroknak kuss. Van valami monumentális abban, ahogy ez az idült bajkeverő tőlünk „fél”, miközben a múltból és a jelenből mindenkit kioszt: az exkirályt, az oroszokat, az ellenzéket, a parlamentet, az igazságszolgáltatást... Akár önfeledten, akár tudatosan teszi, joggal kelt aggodalmat. Akik fasisztoid kijelentéseit – esetleg alkoholos – elszólásnak vélik, gondoljanak arra, hogy az ortodox hívők és a fiatalok körében milyen nagy megbecsülése van a vasgárdista múltnak, daloknak, jelképeknek...
Ezzel szemben a magyar miniszterelnök, aki szintén jócskán táplálkozik a múlt kétes értékeiből és szelleméből, a demokrácia és a jogállamiság lebontását, az önkényt kormánypolitika szintjére emelte. Nem hiába tekint most rá lélegzetvisszafojtva a demokratikus világ: az ENSZ, az Európai Parlament, az EBESZ, a Nemzetközi Valutaalap, a Velencei Bizottság, a Freedom House.... Hogy is mondta a nagy eszménykép, a minap Budapesten is megszobort volt republikánus amerikai elnök, Ronald Reagan?
“Vezess, kövess, vagy állj félre az útból!” És vajon mit szólt volna annak láttán, amit kormányzás címén most Orbánék folytatnak, a magyar származású volt amerikai demokrata szenátor, Tom Lantos? Amiért Európa most Magyarországtól fél, azt a lengyel Adam Michnik a vezető osztrák sajtóorgánumban, a Die Pressében nemrég úgy fejezte ki: “Ijesztő példa arra, hogyan lehet EU-tagállamokban teljesen demokratikus úton olyan állammodellt megvalósítani, amit én kvázi diktatúrának neveznék.”
Traian Băsescu semmit sem von vissza. Szánandó, mert erőtlen, tragikomikus esete egy szenvedélybeteg játékosnak, függetlenül attól, hogy még rengeteg bajt csinálhat és sok szenvedést okozhat. De „üresben” őrjöng”, a politikai vége már egyáltalán nincs messze.
Orbán Viktor pedig teljes lendületben van, ezt a hétvégi pártkongresszus is megmutatta. A kétharmados többség birtokában az ország tényleges és jelképes átszínezése és átnevezése, felforgatása és átalakítása olyan gyorsan és örvényesen folyik, hogy rövidesen rá sem lehet majd ismerni. Aggódni azokért, tartani azoktól szoktak, akiknek józan belátására nincs már esély? Ki tudja megállítani őket? Lehet, hogy gyorsabban kiderül, mint gondolnák! Új Magyar Szó (Bukarest)

Mikó-ügy: Amerika is aggódik
Elítéli a Székely Mikó Kollégium restitúciója ügyében hozott ítéletet az Amerikai Magyar Szövetség. Eközben Sógor Csaba és Winkler Gyula RMDSZ-es EP-képviselők Viviane Redinghez, az Európai Bizottság alelnökéhez fordultak az ügyben. Az Amerikai Magyar Szövetség (AMSZ) az MTI-hez eljuttatott állásfoglalásában mély aggodalmának adott hangot a kollégium restitúciója ügyében folytatott eljárás miatt. A július 12-ei keltezésű dokumentumban a szervezet „alaptalannak” és „otrombának” minősítette a Markó Attila volt államtitkár, valamint a Silviu Clim és a Marosán Tamás elleni eljárást.
Az AMSZ megítélése szerint ennek célja az, hogy tovább akadályozza és visszafordítsa az egyházi ingatlanok törvényes visszaszolgáltatásának folyamatát.
Nagykövetségi ráhatásban reménykednek
Az AMSZ reményét fejezte ki, hogy a bukaresti amerikai nagykövetség megfigyelő szerepe és az aggodalom nyilvános kifejezése üdvös hatással lesz, és előmozdítja majd a tisztességes és gyors restitúciót, azt, hogy Románia betartsa az erre vonatkozó törvényeket, s egyúttal azt is, hogy az alpereseknek a bírósági eljárások előírásainak tiszteletben tartásával szolgáltassanak igazságot.
A szövetség emlékeztetett rá, hogy a magyar történelmi egyházaknak a második világháború után a kommunista román állam által törvénytelenül lefoglalt ingatlanjainak egyre lassuló visszaszolgáltatása 2005-ben arra indította Tom Lantost, az amerikai képviselőház külügyi bizottságának néhai elnökét, hogy kezdeményezője legyen egy határozatnak, amely gyors, méltányos restitúciót sürgetett Romániától az összes vallási közösség ügyében. Az AMSZ rámutatott: „A magyar közösség ezt az ügyet, jogosan, nemcsak restitúciós ügynek tekinti, hanem egyúttal a közösség ellen irányuló eljárásnak, valamint az intolerancia és a diszkrimináció megnyilvánulásának is. Minimum a jogállamiság és a nyugati értékek és normák megsértésének.”
Az 1906-ban alapított Amerikai Magyar Szövetség az egyik legjelentősebb amerikai magyar szervezet, amely az utóbbi évtizedekben azért küzdött, hogy Közép- és Kelet-Európában a demokratikus eszmék, az emberi és kisebbségi jogok uralkodjanak.
Redinghez fordultak az EP-képviselők
Eközben Sógor Csaba és Winkler Gyula levélben fordult Viviane Redinghez, az Európai Bizottság alelnökéhez a Székely Mikó Kollégium ügyében. A július 17-én keltezett levelükben az RMDSZ európai parlamenti képviselői ismertetik a jogérvényesülésért, alapvető jogokért és uniós polgárságért felelős főbiztossal a buzău-i bíróság június 28-án hozott ítéletét, amely visszaállamosítja a Székely Mikó Kollégium épületét, és negyedmillió euró értékű kártérítés kifizetésére kötelezi a református egyházat, valamint három év letöltendő börtönbüntetésre ítéli a restitúciós bizottság tagjait, Markó Attila volt államtitkárt és Marosán Tamás jogtanácsost, illetve három év felfüggesztett börtönre Silviu Climt.
„Ezen ítéletnek két vonatkozása van. Egyrészt megtöri a kommunista rezsim által a magyar kisebbség ellen elkövetett vagyonelkobzások jóvátételi folyamatát, és veszélyes precedenst teremt azzal, hogy egy visszaszolgáltatott közösségi ingatlan tulajdonjogától fosztja meg a magyar történelmi egyházat. Másrészt börtönbüntetésre ítéli az Országos Restitúciós Bizottság említett tagjait, akik a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatása során a törvényt alkalmazták, érvényesítve a magyar közösség és a történelmi egyházak visszaszolgáltatási jogát” – írják levelükben az EP-képviselők. Kifejtik, a történtek újból bizonyítják, hogy Romániában halaszthatatlan az igazságszolgáltatás mélyreható reformja, biztosítani kell a hatalmi ágak teljes és tényleges szétválasztását, illetve az igazságszolgáltatás teljes függetlenítését mindennemű politikai befolyástól.
„A romániai igazságügy több éve tartó átalakítását mi nem tekinthetjük sikeresnek, ha olyan visszaélésekre ad lehetőséget, mint a Székely Mikó Kollégium ügyében folytatott nyomozás, vádemelés és ítélethirdetés” – olvasható a levélben, amely szerint az ügyben született alapfokú ítélet az egész erdélyi magyar közösség és érdekképviselete ellen irányul. A levélírók úgy vélik, a Mikó-ügyben hozott ítélet és az azóta zajló tüntetések megzavarják a Romániában az elmúlt két évtized következetes munkájával megteremtett etnikumközi békét.
Mint arról beszámoltunk, Viviane Reding figyelmét már Tőkés László is felhívta a kollégium helyzetére, az EP-képviselő múlt heti levelében a Román Nemzeti Bank korábbi sepsiszentgyörgyi székháza körüli bonyodalmakra is kitért.
Krónika (Kolozsvár)

Az Amerikai Magyar Szövetség levele a Mikó-ügyben
Indokolatlannak tartja a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium restitúciója ügyében érintett személyek elleni bűnvádi eljárást az Amerikai Magyar Szövetség (AMSZ), amely Washingtonban az ottani román nagykövethez címzett levelében adott hangot aggodalmának a történtek miatt.
Az angol nyelvű levélben, amelyet az MTI-hez is eljuttattak, a szövetség megerősítette egy korábbi állásfoglalását, amelyben alaptalannak minősítette a kollégiumot az Erdélyi Református Egyházkerületnek visszaszolgáltató bizottság tagjai – nevezetesen Markó Attila volt államtitkár, valamint a Silviu Clim és a Marosán Tamás – elleni eljárást. Az AMSZ szerint ennek az a célja, hogy tovább akadályozza és visszafordítsa az egyházi ingatlanok törvényes visszaszolgáltatásának folyamatát.
A szövetség a levélben kifejezi reményét, hogy (a román igazságügyi szervek) igazságosan és alaposan felülvizsgálják majd az ügyben hozott döntést.
Az amerikai magyarokat tömörítő egyik szövetség megállapítja, hogy Romániában huszonkét évvel a kommunizmus bukása után a magyar közösségi (így az egyházi) tulajdon visszaszolgáltatása csak lassan halad. A szövetség emlékeztetett rá: a törvénytelenül lefoglalt ingatlanok egyre lassuló visszaszolgáltatása 2005-ben arra indította Tom Lantost, az amerikai képviselőház külügyi bizottságának néhai elnökét, hogy amerikai kongresszusi állásfoglalás elfogadását kezdeményezze. Az a határozat sürgette Romániát, hogy biztosítsa a gyors, méltányos restitúciót az összes vallási közösség számára.
Az AMSZ mostani levelében tisztességes és gyors restitúciót szorgalmaz, kifejezve reményét, hogy Románia betartja az erre vonatkozó törvényeket és nyugati normákat, s hogy az alpereseknek a bírósági eljárások előírásainak tiszteletben tartásával szolgáltatnak igazságot.
Népújság (Marosvásárhely)

Átadták a Báthory-díjakat
Átadták a romániai állami finanszírozású magyar felsőoktatás érdekében kifejtett tevékenységért járó Báthory-díjakat Marosvásárhelyen. A kitüntetést, amelyet a Bolyai Kezdeményező Bizottság javaslatára az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács oktatási szakbizottsága adományoz, tizenhárman kapták meg szombaton.
A díjjal ezúttal Angi István, a Partiumi Keresztény Egyetem professzora, Bodó Barna, a Bolyai Kezdeményező Bizottság első elnöke, Dávid László, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektora, a Genfi Magyar Egyesület és Hollanda Dénes, a Sapientia nyugalmazott professzorának munkáját jutalmazták.
Megkapta a díjat Jeremiás László vállalkozó, Kincses-Ajtay Mária, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) nyugalmazott professzora, Kincses Előd ügyvéd, Luka László orvos, 1956-os szabadságharcos, Miseta Attila, a Pécsi Tudományegyetem orvosi karának dékánja, Páll Lajos festőművész (posztumusz), a MOGYE magyar akadémiai közössége és Tamás Péter vállalkozó is.
A Báthory-díjat évente legfeljebb tizenhat személynek, illetve szervezetnek ítélik oda. A 2005 óta adományozott elismerésben olyan neves személyiségek is részesültek, mint George E. Pataki, New York állam volt kormányzója, Vizi E. Szilveszter, a MTA volt elnöke, Tom Lantos néhai amerikai kongresszusi képviselő, Szőcs Géza költő, volt kulturális államtitkár.
Szabadság (Kolozsvár),

Tőkés: autonómiát az egész Kárpát-medencei magyarságnak!
A határon túli magyar közösségeket képviselő szervezetek kiállnak az autonómia mellett, amely érdekében közösen lépnek föl – közölte Tőkés László elnök, a Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács (KMAT) ülését követő sajtótájékoztatón szombaton Hódmezővásárhelyen.
A határon túli magyar közösségek jogokat követelnek, és nem maradékjogokat: területi autonómiát a tömbmagyar vidékeken, kulturális és személyi elvű autonómiát az egész Kárpát-medencei magyarság számára – hangsúlyozta a néppárti európai parlamenti képviselő a kétnapos tanácskozást követően. A konszenzussal elfogadott zárónyilatkozatban rögzítették, a közösségi önrendelkezés a „területért jogokat” alapelv értelmében illeti meg a magyarságot – mondta Tőkés László.
Tőkés: szükséges az egységes fellépés
A politikus fontosnak tartja az egységes nemzeti fellépést, hiszen – mint mondta – a jogok érvényesítése sokkal sikeresebb lehet, ha a 13-15 milliós nemzet harcol azokért, mintha csupán az egyes nemzeti közösségek küszködnek önmagukban. A KMAT ezért ezt az esztendőt – az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács kezdeményezését kiterjesztve – az egész Kárpát-medencében az autonómia évévé nyilvánította – közölte.
Elmondta azt is, hogy a tanács nyílt levélben fordult Benjamin Cardin szenátorhoz, az amerikai Helsinki Bizottság elnökéhez. Tőkés László emlékeztetett arra, hogy az amerikai politikus a Magyarország ügyében rendezett meghallgatáson egyebek mellett kifogásolta a határon túl élő magyarok magyarországi állampolgárságát. A tanács tagszervezetei – leginkább érintettekként úgy érezték –, nem hagyhatják ezt szó nélkül. A levélben többek között azt kérték a szenátortól, hogy Tom Lantos példáját követve vegye védelmébe a kisebbségben élő nemzeti közösségeket – tette hozzá. Az EP-képviselő elmondta, a kisebbségben élő őshonos nemzeti közösségek védelméről szóló európai polgári kezdeményezés szövegtervezetét benyújtották előzetes véleményezésre az Európai Bizottság illetékes főosztályának. Amennyiben a tervezetet jóváhagyják, elindulhat az aláírásgyűjtés, amelynek sikere esetén az Európai Parlament jogszabályt alkot az ügyben.
Nem engednék Székelyföld feldarabolását
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke kiemelte, a KMAT tagszervezetei zárónyilatkozatukban határozottan kiálltak amellett, hogy a romániai régió-átszervezés során – a nemzetközi kötelezettségeknek megfelelően – vegyék figyelembe a helyi közösségek akaratát. Ha ez így lesz, nem történhet meg, hogy Székelyföld egy olyan mesterségesen kialakított régió részévé válik, ahol a magyarok aránya csupán 30 százalék lenne.
MTI
Erdély.ma,

Akkor most hová is álljanak a balgák?
Huszonnégy évvel ezelőtt ezen a napon, december 22-én még a forradalom édes mámorában éltünk, majd a szabadság, testvériség, egyenlőség csodálatos érzése 1990 márciusában hirtelen elillant.
Katona Ádám, tanár, magyar irodalom- és művelődéstörténész már december 22-én megfogalmazott egy igen fontos kiáltványt, s azt meg is jelentette a Szabadság című független székelyudvarhelyi lap első számában. A tanár úr akkor, nagyon okosan és előrelátóan a SZÉKELYUDVARHELYI NEMZETI TANÁCS nevében tette közzé a következő szöveget:
Székelyudvarhely lakosaihoz!
Ma este, 1989. december 22-én este 6 órakor megalakult Székleyudvarhely Nemzeti Tanácsa. Örömmel vettük tudomásul népünk harcának sikerét. Az ország egészéhez csatlakozva kinyilvánítjuk e város lakosságának önrendelkezési jogát. Magyarok vagyunk és testvérkezet nyújtunk hazánk román, német, szerb, ukrán és valamennyi más népének.
Önrendelkezési jogunk alapján valamennyi honfitársunkkal együtt kiharcoltuk szabadságunkat.
Alapvető emberi jogainkat, emberekhez méltó életlehetőségeinket, demokráciánkat úgy tudjuk megvédeni, ha a székelység múltjához méltó módon öntudatosak vagyunk.
Európa népeihez megint csatlakozunk, az ezeréves történelmünk szabadságszerető hagyományait megőrizve és folytatva ezen a dicsőséges napon, végre fölemelt fővel járhatunk őseink földjén.
Hogy holnap se kelljen szégyenkezve egymás szemébe néznünk, ne romboljunk, ne gyújtogassunk!
Fékezzük meg a magukról megfeledkezett embertársainkat!
Hárítsunk el minden erőszakot!
A bűnösöket törvényes úton vonjuk majd felelősségre.
Tartózkodjunk a személyes bosszú minden formájától.
Csatlakozzunk országunk új demokratikus kormányához.
Holnaptól dolgozzunk!
Mert ezt magunk, a gyermekeink jövőjéért tesszük.
Világkatasztrófákat megjárt hazánkfia, Lukács Csaba írja, hogy a tragédiák helyszíneiről hazatérvén két dolog szokott járni a fejében. Az egyik az, hogy milyen jól választottak őseink, amikor letelepedtek ide, a Kárpát-medencébe, hiszen itt elkerülnek minket az erős, veszélyes viharok, és az igazán nagy földrengések sem érintenek. A másik dolog, hogy akár példásan, ha kell, de tudunk viselkedni váratlan, nagy baj idején is.
Amikor 2005 augusztusában tizenhat halálos áldozattal járó árvíz pusztított a Székelyföldön, a katasztrófa után önzetlenül segített mindenki – még Băsescu elnök is elismerően szólt a magyarok összefogásáról –, télire már minden áldozat háza újjáépült. Büszkék lehetünk rá.
Székelyudvarhelyen 1989-ben – hasonlóan Temesvárhoz, és ellentétben több romániai nagyvárossal – valóban forradalom volt. A székely anyaváros munkássága december 20-án a nagy üzemekben nem volt hajlandó végighallgatni a Temesvárról szóló hivatalos hazugságokat, a Matrica-gyárban még a szakszervezeti vezető, a kis törékeny hölgy, Korodi Vass Irma is visszaadta, megtagadta a szekusok által számára előre megírt felszólalást, s így Udvarhelyről – ellentétben más városokkal – nem küldtek a halálraítélt rendszert üdvözlő és a temesvári felkelést elítélő táviratot Ceauşescunak. Legyünk büszkék erre is!
Amikor a megtorlásra berendezkedett pártemberek és szekusok december 22-én elmenekültek, a város „magára maradt” – közben sajnálatos események, lincselések is történtek –, de néhány nap alatt Székelyudvarhely példásan, saját erejéből megszervezte, újraindította a maga életét. Vezetőket választott, sajtót, rendfenntartó erőt hozott létre, és békésen, fegyelmezetten kezdett el jövőt építeni.
Huszonnégy évvel ezelőtt ezen a napon még a forradalom édes mámorában éltünk, amíg a szabadság-testvériség-egyenlőség csodálatos érzése hirtelen el nem illant 1990 márciusában, amikor Marosvásárhelyen, a nacionalista gyűlölet felülkerekedett, és legyőzte a testvériséget. Az egyenlőség relatív fogalom, szinte értelmezhetetlen. A maradék szabadság főleg abban kapott hangsúlyt, hogy már el lehet menni az országból, ha nem tetszik, hogy a bukott rendszer emberei újra nyakunkra ültek, csak más jogcímen. Hogy a volt diktatórikus rezsim hatalmi struktúrái megmaradtak, hogy túléltek, de megint jól működnek, csak másként hívják őket.
Átélhettük a vadkapitalizmus időszakát, amikor régi elvtársakból dúsgazdag urak lettek. Neveztük ezt az időszakot privatizálásnak, piacgazdaságnak vagy eredeti tőkefelhalmozásnak.
Önjelölt tehetségtelenek szolgálták ki, szolgálják ma is elszánt klikkharcban a mindig háttérben megbúvó sötét erőket, a pénz hatalmasait.
„A bukott kommunista rendszer is az effélékre, a tehetségtelen törtetőkre építette terroruralmát. Vigyázzunk az egészséges értékrendre! Vigyázzunk tehát, hogy csak feddhetetlen erkölcsű, becsületes, dolgos, értelmes emberek kerülhessenek az új hatalom közelébe!”– írta Katona Ádám 1989-ben az általa alapított Szabadság című lapban.
Az Amerikai Egyesült Államok elnöke 1990-ben fogadta Tőkés Lászlót a Kongresszusban. Az erdélyi református lelkészt és román forradalmat ünnepelték. A Capitoliumban Tom Lantossal együtt még a Kossuth-nótát is énekeltek. Huszonnégy esztendő elteltével azonban méltatlannak minősítette Tőkés Lászlót a Románia Csillaga Érdemrend „becsületbírósága” az állami kitüntetésre, amelyet az 1989-es forradalom kirobbantásában játszott szerepéért 2009-ben kapott az államfőtől az időközben második mandátumát töltő EP-képviselő.
Mi van? Akkor most hova is álljanak a belgák? Vagy a balgák? Hová legyen Dániel Ernő atya, aki a forradalomkor életét kockáztatva, a fölgyújtott rendőrség előtt, keresztény emberhez méltóan, békíteni próbálta a felbolydult tömeget? Vagy Mika Dezső és karatés tanítványai, akik az elszabadult indulatok közepette is életeket mentettek? És Kolumbán Gábor, aki kutatóként, káoszelméleti tudását felhasználva, „társadalom-kaológusként” próbálta szolgálni közösségét? Hová álljanak, mi legyen a régi tisztességes vezetőkkel?
Porzsolt István, Ubornyi Mihály, Fábián István vagy Incze Béla is balga volt Udvarhelyen? Vajon balga volt-e Imecs László, aki Brassóban sorkatonaként életét áldozta ezért az elvetélt forradalomért? És Katona Ádám is balga, aki ma kisnyugdíjasként ugyanabban a tömbház-lakásban él, mint huszonnégy éve? Aki most is magányosan, de még mindig ugyanazt mondja, mondaná, ha lenne kinek, mert az RMDSZ felszámolta platformját, az Erdélyi Magyar Kezdeményezést? Katona Ádámot meghívják ugyan időnként egy-egy összejövetelre, de már csak felszólalási jog nélkül, mint „díszpinty” jelenhet meg…
Akkor most hova is álljanak a balgák?
Karácsony közeleg, az év legszebb ünnepe.
Kedves belgák! Kedves balgák! Kedves balekok! Kedves reménykedők! Kedves társak a honfibúban! És a többiek! Barátok és felebarátok!
Áldott szent ünnepet mindenkinek!
Farkas Antal
Székelyhon.ro

Amerikai képviselők álltak ki Tőkés kitüntetéséért
Levélben tiltakozott csütörtökön Tőkés László kitüntetésének visszavonása ellen Traian Basescu román elnöknél Frank R. Wolf republikánus és James P. McGovern demokrata képviselő, az amerikai kongresszus Tom Lantos Emberi Jogi Bizottságának két társelnöke.
A két képviselő hangsúlyozta, hogy megkérdőjelezhetetlen Tőkés László püspöknek a Nicolae Ceusescu diktatúrájának véget vető 1989-es forradalom idején tanúsított hősiessége és vezető szerepe. Emlékeztettek arra, hogy Tőkés püspök temesvári lelkészi hivatalából minden román állampolgár emberi jogaiért síkraszállt, gyakran átnyúlva az etnikai és vallási határokon annak érdekében, hogy segítsen Romániát megszabadítani a kommunizmus terhétől.
„Ennélfogva meglepett és mély csalódottsággal töltött el bennünket, amikor arról értesültünk, hogy a Románia Csillaga Rend etikai bizottsága visszavonta kitüntetését Tőkés tiszteletestől" – hangoztatta levelében Wolf és McGovern képviselő.
Emlékeztettek rá, hogy a testület döntésének indoklásában Tőkés tiszteletes „alkotmányellenes" cselekedeteire hivatkoztak, miközben a politikusok értelmezése szerint ő az alkotmányos jogait, beleértve a szólás szabadságához való jogát gyakorolta azáltal, hogy békésen szót emelt egy romániai kisebbség nevében.
„Ez a Tőkés püspökkel kapcsolatos fejlemény több vonatkozásában is aggasztó, nem utolsósorban abban, hogy a látszat szerint a demokratikus tér egy bezáródását jelzi Romániában" – írta a két amerikai politikus.
„Elnök úr, azt sürgetjük öntől, hogy tegyen meg mindent, ami a hatalmában áll, hogy megkérje az etikai bizottságot a Tőkés tiszteletes elleni igazságtalan lépésének visszavonására" – írta a két képviselő, kifejezve kívánságát, hogy választ kapjon a román államfőtől.
MTI
Erdély.ma,

Amerikai magyarok tüntették ki Washingtonban Tőkés Lászlót
Tom Lantos, az amerikai képviselőház külügyi bizottságának néhai elnöke, a Magyar Baráti Közösség és Tőkés László európai parlamenti képviselő kapta az Amerikai Magyar Koalíció (Hungarian American Coalition, HAC) idei elismerését, amelyet helyi idő szerint csütörtökön Washingtonban adtak át.
A HAC jubileumi, 10. gálavacsoráján Max Teleki, a koalíció elnöke emlékeztetett arra, hogy idén van a közép-európai kommunista rendszer összeomlásának 25., valamint Magyarország NATO-ba lépésének 15. és EU-csatlakozásának 10. évfordulója. Emlékeztetett arra is, hogy a kommunista rendszeren az első repedést az 1956-os forradalom okozta, és idézte Helmut Kohl egykori német kancellárt, aki szerint a magyarok ütötték ki az első követ a berlini falból.
A rendezvényre meghívott ukrán emigráns szervezetek képviselői, a hosszú oroszországi börtönbüntetés után külföldre engedett orosz ellenzéki volt olajmilliárdos, Mihail Hodorkovszkij fia, Pável és mások előtt Teleki kijelentette, hogy a Nyugatnak morális kötelessége kiállni Ukrajna mellett. Aktívabb fellépést sürgetett az Egyesült Államok és a NATO részéről, és szónoki kérdésként vetette fel, hogy vajon hova tűnt Franciaország erkölcsi iránytűje, amikor hadihajókat szándékozik eladni Oroszországnak.
A posztumusz kitüntetett Tom Lantos az elnök méltatása szerint egyebek között a kongresszusi emberi jogi csoport (caucus) társalapítójaként és a képviselőház külügyi bizottságának elnökeként az emberi jogok és a személyes szabadságjogok elvi alapon történő előmozdításának elkötelezettje volt, támogatta a szabadság és a demokrácia felemelkedését Magyarországon és a többi vasfüggöny mögötti országban. Szellemi öröksége a Lantos Emberi Jogok és Méltányosság Alapítványban és a Tom Lantos Intézetben él tovább. A díjat a néhai képviselő özvegye, Annette Lantos vette át.
A hetvenes évek elején az Egyesült Államokban létrejött Magyar Baráti Közösség történelmi kezdeményező szerepet vállalt a Kárpát-medencei és a diaszpórában élő magyar értelmiség párbeszédének kialakításában, támogatta a demokratikus ellenzéket és a kisebbségi jogokat, valamint a rendszerváltás után gyakorlati segítséget nyújtott a demokratikus rendszer kialakításában Kelet-Közép-Európában. Az elismerésért Kovalszki Péter elnök, belgyógyász, egyetemi oktató mondott köszönetet.
Tőkés László volt királyhágómelléki református püspök, a Fidesz megválasztott európai parlamenti képviselője az emberi jogok és a Kárpát-medencei magyarság kollektív jogainak bátor védelmezéséért, a magyarságtudat megőrzése iránti elkötelezettség megerősítéséért, valamint a koalícióval hosszú ideje tartó együttműködéséért kapta. Tőkés köszönetet mondott az amerikai magyaroknak a határon túli magyarság ügyének több évtizedes támogatásért.
A gálavacsorát megelőzően, a vasfüggöny negyed századdal ezelőtti lebontása és a 25 éve szabad és demokratikus Magyarország tiszteletére a washingtoni Warner Színházban koncertet adott Rost Andrea operaénekesnő és Szokolay Gergely kanadai magyar zongoraművész. A HAC rendezésében megtartott, ovációval fogadott fellépést a Magyarország Kezdeményezések Alapítvány támogatta. maszol.ro

Tőkés: Amerika nem szentel kellő figyelmet a kisebbségi kérdés rendezésének
Sajnálkozását fejezte ki Tőkés László washingtoni tárgyalásai során, hogy az Egyesült Államok nem szentel kellő figyelmet a kisebbségi kérdésnek, pedig – mint hangsúlyozta – annak rendezése az autonómia a stabilitás kulcsa Kelet-Közép-Európában.
A Fidesz-KNDP-listán megválasztott erdélyi Európai Parlamenti (EP)-képviselő helyi idő szerint pénteken beszélt az MTI-nek az amerikai fővárosban folytatott tárgyalásairól. Mint mondta, jelképes jelentőségű számára, hogy az Amerikai Magyar Koalíció (HAC) közvetlenül az EP-választás után hívta meg Washingtonba, ahol a néhai Tom Lantos amerikai képviselővel és az amerikai Magyar Baráti Közösséggel együtt kitüntette őt. Értékelése szerint látogatása egyfelől a globális magyarság összetartozásáról, másfelől pedig az euroatlanti együttműködésről szólt.
Felidézte, hogy HAC vezetői közül többen már 1989-ben felléptek az erdélyi magyarság védelmében, s ebben együttműködtek Tom Lantossal. Az összefogás sikeres példájaként említette, hogy elérték az amerikai legnagyobb kereskedelmi kedvezmény megvonását Ceauşescu Romániájától.
Tőkés találkozott az amerikai kongresszus Tom Lantosról elnevezett emberi jogi bizottságának két társelnökével, a demokrata James McGovern és a republikánus Frank Wolf képviselővel, valamint eszmecserét folytatott Rosa DeLauro demokrata képviselővel is, aki az erdélyi magyarok ügyét egykor felkaroló Christopher Dodd szenátor munkatársa volt. Szó esett arról, hogy az amerikai kongresszus és az EP emberi és kisebbségi jogi együttműködésének keretében ősszel a tervek szerint képviselőházi meghallgatást rendeznek. Az Amerikában megkülönböztetett figyelemmel kísért ukrajnai válsággal kapcsolatban Tőkés László elmondta, hogy miként a délszláv háborúnak, ennek is egyik kiváltó tényezője a kisebbségi viszonyok rendezetlensége.
„Nagy kár, hogy az Egyesült Államok jó ideje nem szentel kellő figyelmet a kisebbségi kérdésnek, általában Kelet-Közép-Európa és a posztkommunizmus kérdéseinek” – mondta. Rámutatott, hogy Washingtonban már nem a demokrácia, hanem a stabilitás és a biztonság oldaláról közelítik meg a térséget. „Ez nagyon helyes, de a kisebbségi kérdések megoldása nélkül nemigen képzelhető el a stabilitás. Az amerikai politika a stabilitás jegyében sok kompromisszumot kötött, akkor is, amikor nem volt szükség rá” – tette hozzá.
„A Kárpát-medence és a közép-kelet-európai térség biztonságának és stabilitásának kulcskérdése a kisebbségi helyzet rendezése” – jelentette ki a Kalmár Ferenc- és az Andreas Gross-féle európa-tanácsi jelentésekre hivatkozva, amelyek megállapították, hogy az autonómia konfliktusoldó és stabilizáló tényező. A kisebbségi egyházi vagyon visszaszolgáltatásával kapcsolatban felhívta a figyelmet arra, hogy annak 25 év alatt csak harmadát teljesítette a román állam. Ilyen ütemben haladva egy évszázadra lenne szükség a kérdések rendezésére, de a politikus hangsúlyozta, hogy az ügyben Victor Ponta kormányzása idején visszarendeződés történt.
Az eszmecserék témája volt a Tőkés László Románia Csillaga érdemrendjének visszavonására irányuló törekvés is. „Nem rólam van szó, nem az én kitüntetésemről. Ha csak arról lenne szó, nem is volna szóra érdemes, elszenvedném” – mondta. „A magyarellenesség felerősödésével együtt pattant ki ez az ügy. A lényegében az egész magyarságnak, a volt romániai forradalomnak és a temesvári népfelkelésnek szóló, ellenforradalmi előjelű megfélemlítési kampány tulajdonképpen az autonómiáról szól” – fogalmazott Tőkés László.
Emlékeztetett, abból gerjesztettek mesterséges botrányt, hogy tavaly Tusnádfürdőn azt kérte Orbán Viktortól: Magyarország a Dél-Tirol ügyében kialakult osztrák-olasz mintára védhatalomként vegye pártfogásába romániai magyarság önrendelkezési törekvéseit. „Az erősödő magyarellenesség viszonyai között ez a támadáskampány az autonómiának szól, mint ahogy az a március 25-én elfogadott törvénymódosítás is, amely megkönnyítené az állami kitüntetések elvételét, például annak alapján, hogy valaki alkotmányellenes kijelentéseket tesz. A kérdés csak az, hogy ki dönti el az, hogy valami alkotmányellenes-e. Romániában ha valaki csak emlegeti az autonómiát, azt már alkotmányellenesnek tartják, tartanak tőle és úgy viszonyulnak hozzá, mint a vörös posztóhoz, pedig ez volna a jövő útja” – mondta.
Az erdélyi politikus tájékoztatta a kongresszusi magyar caucus társelnökeinek munkatársait. Kongresszusi tárgyalásaira elkísérte őt Hámos László, az amerikai Magyar Emberi Jogok Bizottságának elnöke és Koszorús Ferenc, az Amerikai Magyar Szövetség elnöke. Az utóbbi szervezet vezetőjének Tőkés átadta a neki, az Erdélyi Nemzeti Tanács által két éve odaítélt Báthory-díjat.
A megbeszéléseken Tőkés László felvetette a marosvásárhelyi egyetem magyar főtagozata akadályoztatásának és az Erdélyi Magyar Néppárt-támogatók zaklatásának ügyét is. A washingtoni nagykövetség diplomatáival arról folytatott munkamegbeszélést, hogy miként képviselheti egy magyar külképviselet a leghatékonyabban a határon túli magyarok ügyét, ezen belül is az autonómia kérdését. „Mert Amerikában nem magától értetődő a külhoni magyarságnak ez a követelése” – mondta.
A politikus találkozott Lee Edwardsszal, a washingtoni Kommunizmus Áldozatainak Emlékműve Alapítvány elnökével, akinek gratulált a testület megalakulásának 20. évfordulója alkalmából. Az alapítvány most azon dolgozik, hogy a kommunizmus áldozatainak emlékmúzeumot hozzon létre az amerikai fővárosban. Az EP-képviselő emlékeztetett arra, hogy Orbán Viktor miniszterelnök egymillió dolláros támogatást biztosít ehhez, és reményét fejezte ki, hogy ehhez az ügyhöz a közeljövőben más kelet-közép-európai volt kommunista országok is csatlakoznak majd.
MTI. Székelyhon.ro

Mikó-ügy – Tiltakozó dokumentumot juttatott el a Fehér Háznak az amerikai Magyar Emberi Jogok Alapítvány
Tiltakozó dokumentumot juttatott el a Fehér Háznak a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Református Kollégium visszaállamosítása miatt a New York-i központú Magyar Emberi Jogok Alapítvány (HHRF). A dokumentumot, amelyet a hétvégén ismertettek meg az MTI-vel, Hámos László, a HHRF elnöke pénteken mutatta be és adta át, amikor a Fehér Ház illetékesei fogadták az Amerikai Magyar Koalíció (HAC) vezetőségét.
Az irat arról tájékoztatta az amerikai kormányt, hogy a ploiesti fellebbviteli bíróság helybenhagyta Markó Attila, Marosán Tamás és Silviu Clim hároméves felfüggesztett börtönbüntetését, amelyet azért szabtak ki rájuk, mert az egyházi vagyon restitúciójáért felelős különleges bizottság tagjaiként az ingatlant visszajuttatták „jogos tulajdonosának", a magyar református egyháznak. Az egyházra pedig súlyos bírságot szabtak ki a kollégium „törvénytelen" használata miatt.
A dokumentum megemlítette, hogy a román parlament korrupciós vádak alapján december 3-án megvonta Markó Attila képviselői mentelmi jogát, miközben meghagyta román kollégája, az ugyanabban az ügyben érintett Catalin Teodorescu immunitását. Idézte Kató Béla református püspököt, aki szerint Romániát nem a jogállamiság alapján kormányozzák, és hogy az ítéletet az Európai Emberi Jogok Bírósága elé fogják vinni.
A HHRF az európai bíróság eljárásának hosszadalmasságára hivatkozva sürgette, hogy a román kormány haladéktalanul, rendelettel állítsa vissza a magyar református egyháznak a kollégium feletti tulajdonjogát, és minden vád alól mentse fel Markót, Marosánt és Climet. Az alapítvány dokumentumában hangsúlyozza: a román kormánynak biztosítania kell, hogy a magyar történelmi egyházak eddig visszaszolgáltatott jogos tulajdonát ne államosítsák vissza, és minden akadályt el kell hárítania – szükség esetén törvénymódosítással is -, az összes, vagyis 5168 kisajátításban maradt romániai egyházi ingatlan tulajdon- és használati jogának helyreállítása érdekében.
A HHRF rámutat: az igazi bűncselekmény az, hogy Romániában az elmúlt 25 év alatt a kommunista rezsim által elkobzott egyházi tulajdonnak kevesebb mint az egyharmadát szolgáltatták vissza. A dokumentum szerint az a tény, hogy a négy történelmi magyar egyház a 2140 ingatlanából csak 1204-et kapott vissza, visszafordíthatatlan károkat okozott Románia legnagyobb, 1,4 milliós magyar kisebbségének, mert ezek az egyházak egy nemzedéken keresztül képtelenek voltak teljes körűen kifejteni tevékenységüket, és szolgálni közösségüket, ahogyan azt évszázadokon át tették.
A Magyar Emberi Jogok Alapítvány emlékeztetett arra, hogy az amerikai képviselőház Tom Lantos és Tom Tancredo kezdeményezésére még 2005-ben egyhangúlag elfogadta a 191-es számú határozatot, amelyben sürgette, hogy Románia gyorsítsa fel a zsidó közösség, a magyar történelmi egyházak és a görögkeleti egyház tulajdonának visszaszolgáltatását. A román hatóságok a mai napig figyelmen kívül hagyják ezt a határozatot. A teljes dokumentum a HHRF angol nyelvű honlapján olvasható.
2013. június 13-án 21 amerikai képviselő levélben kérte mások között John Kerry külügyminisztert, hogy gyakoroljon „erőteljes" nyomást a román kormányra annak érdekében, hogy az vessen véget „az igazságszolgáltatás megcsúfolásának", és maradéktalanul szolgáltassa vissza az elkobzott egyházi vagyont. A képviselők azt is szükségesnek tartották, hogy Kerry tiltakozzon az egyházi tulajdon restitúciójáról meghozott új román törvény ellen is, amely még a 2002-es azonos tárgyú, „hibás" törvényhez képest is visszalépést jelentett, és hogy kísérje figyelemmel a Székely Mikó Református Kollégium sorsát.
A külügyminisztérium a július 9-i válaszában hangsúlyozta, hogy a romániai tulajdon-visszaszolgáltatás „kulcsprioritás" az amerikai kormány számára, és ezt az ügyet már rég felvetette Romániának. Az amerikai nagykövetség képviselői találkoztak Markó Attilával, és 2013. június 27-én hivatalos megfigyelőként részt vettek a Román Legfelsőbb Bíróság általi meghallgatáson. A diplomáciai tárca levelében az ígérte, hogy szószólója lesz egy „józan, a jogállamiságon alapuló" bírósági ítélet meghozatalának.
Noha az amerikai külügyminisztérium szerint a román kormány azt hangsúlyozta, hogy nyitott az indítványaira a restitúciós törvény kiigazítása ügyében, Romániában nemcsak, hogy nem igazították ki a 2013. április 17-én elfogadott, 165-ös számú „retrográd" törvényt, de „az állítólagos bírói függetlenség mögé bújva" továbbra is üldözték a magyar református egyházat és a különleges bizottság tagjait.
2014. május 22-én a nyolc képviselő újabb levelet küldött Kerry külügyminiszternek, arra kérve őt, hogy az amerikai diplomáciai tárca továbbra is kövesse figyelemmel a Székely Mikó Református Kollégium tulajdonjogával kapcsolatban, valamint a Markó, a Marosán és a Clim ellen indított eljárást. MTI
Erdély.ma

Washingtoni tárgyalás-sorozatot szervez az RMDSZ elnökének a HHRF
Amerikai kongresszusi képviselőket, magas rangú külügyminisztériumi tisztviselőket, emberi jogi és vallásügyi szakértőket, valamint az amerikai magyar közösség tagjait tájékoztatja június 2-5. között a másfél milliós erdélyi magyar közösséget ért jogsértésekről a Romániai Magyar Demokrata Szövetség Kelemen Hunor által vezetett delegációja,amely a New York-i székhelyű Magyar Emberi Jogok Alapítvány (HHRF) meghívására látogat Washingtonba.
A HHRF, amely május 8-án ünnepelte fennállása 39. évfordulóját, hónapok óta dolgozik azon, hogy a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatásáért 3 éves felfüggesztett börtönbüntetésre ítélt, majd további két restitúciós ügyben alaptalanul meghurcolt Markó Attila számára lehetőséget biztosítson az Egyesült Államokban arra, hogy ismertesse a romániai restitúciós folyamat útjába gördített akadályokat. Az előkészített látogatást azért kellett elhalasztani, mert időközben a román hatóságok nemzetközi elfogatóparancsot adtak ki Markó Attila ellen. Ezt követően született az a döntés, hogy az RMDSZ elnöke személyesen mutassa be a romániai magyar közösség égető problémáit. A tárgyalások során tájékoztatják az amerikai partnereket a romániai visszaszolgáltatási folyamat fonákságairól, a jogállamiságot ért támadásokról, a korrupcióellenes harc égisze alatt elkövetett visszaélésekről, a román kormány gazdasági és politikai döntéseiről, a regionális biztonságpolitika kihívásairól, valamint az amerikai-román biztonságpolitikai, energetikai és befektetési együttműködés jövőjéről.
A washingtoni Kongresszus amerikai-magyar érdekcsoportjának (Hungarian-American Caucus) két társelnöke – Andy Harris és Marcy Kaptur kongresszusi képviselők – személyesen hívták meg Kelemen Hunor RMDSZ- elnököt és munkatársait. Az amerikai törvényhozók számára több tájékoztatót is tartanak, az erdélyi delegációt meghívták a Tom Lantos Emberjogi Bizottsághoz és a külügyi bizottság európai és eurázsiai albizottságához is; mindkét alkalommal videóközvetítéssel bekapcsolják Markó Attilát is.
Magyarország washingtoni nagykövetsége fogadja be azt a nyilvános eseményt, amelyen az amerikai fővárosban és környékén élő magyarok első kézből kaphatnak tájékoztatást az erdélyi magyar közösség helyzetéről.
Mint ismeretes, pontosan 10 éve, 2005-ben a washingtoni Kongresszus egyhangúlag elfogadott határozatban (H.Res. 191) sürgette a román hatóságokat, hogy mihamarabb véglegesítsék az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatását. A Mikó-ügy kirobbanása óta pedig kongresszusi képviselők tucatjai kérték John Kerry amerikai külügyminisztertől, hogy lépjen fel az igazságtalanul meghurcoltak érdekében. Válaszában az amerikai diplomácia "kulcsfontosságúnak" nevezte a restitúció kérdését, és jelezte, hogy a State Department "rajta tartja a szemét a fejleményeken".
Népújság (Marosvásárhely)

Amerikai támogatás az erdélyi magyarságnak
A New York-i székhelyű Magyar Emberi Jogok Alapítvány szervezésében háromnapos amerikai látogatáson részt vett RMDSZ-küldöttség a romániai visszaszolgáltatási folyamat fonákságairól, a jogállamiságot ért támadásokról, a korrupcióellenes harc égisze alatt elkövetett visszaélésekről, a román kormány gazdasági és politikai döntéseiről, a regionális biztonságpolitika kihívásairól, valamint az amerikai–román biztonságpolitikai, energetikai és befektetési együttműködés jövőjéről tájékoztatta partnereit, de Kelemen Hunor szövetségi elnök a magyar közösséget ért sérelmekről is beszélt, pontosabban a szimbólumhasználat korlátozásáról, illetve az erdélyi magyar közösség törekvéseinek jogosságáról – tájékoztat a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat Háromszéki Szervezetének hírlevele.
Joseph Pitts Pennsylvania állam republikánus képviselője, a Tom Lantos Emberjogi Bizottság elnöke maradéktalan támogatásáról biztosította az RMDSZ-t törekvéseiben. Ugyanakkor ígéretet tett arra, hogy kollégáival közösen feltérképezik a legmegfelelőbb törvényhozási és nyomásgyakorlási eszközöket, amelyekkel hatni tudnak Romániára, hogy ne térjen le a demokratikus konszolidáció útjáról. Hasonlóképpen fogalmazott Reid Ribble, Wisconsin állam republikánus képviselője, a külügyi bizottság európai és eurázsiai ügyekkel foglalkozó albizottságának tagja. A kongresszusi képviselő aggodalommal vette tudomásul azt, hogy Románia korlátozza a magántulajdonhoz való jogot és a vallásszabadságot, már megszerzett jogait vonná vissza a magyarságtól, Románia őshonos kisebbségétől.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az RMDSZ-delegáció washingtoni látogatásának jelentősége
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) delegációja háromnapos látogatást tett Washingtonban abból a célból, hogy tájékoztassák az amerikai politikusokat és szakértőket az erdélyi magyarság aktuális problémáiról, kiváltképp az egyházi tulajdonok visszaszolgáltatásának elakadásáról, illetve ezzel összefüggésben Markó Attila korábbi RMDSZ-es képviselő román hatóságok általi meghurcolásáról.  
A küldöttség számos kongresszusi képviselővel, a képviselőház több bizottságának (pl. a Tom Lantosról elnevezett emberi jogi bizottság, a képviselőház külügyi bizottságának Európával foglalkozó albizottsága) munkatársaival, Hoyt Lee-vel, a Külügyminisztérium Európáért és Eurázsiáért felelős helyettes államtitkárával, valamint a Center for Strategic and International Studies és az International Republican Institute szakértőivel találkozott, a megbeszéléseket a New York-i székhelyű Hungarian Human Rights Foundation (HHRF) szervezte.
Bár a téma az amerikai döntéshozás szempontjából marginálisnak tűnhet, nem ez volt az első alkalom, hogy az amerikai kongresszus szót emelt a romániai egyházi tulajdonok visszaszolgáltatásának ügyében. A kongresszus 2005-ben, tíz évvel ezelőtt fogadott el egy határozatot (H. Res. 191), amelyben sürgette a mindenkori román kormányt, hogy vegye komolyan vállalt kötelezettségeit a kommunizmus alatt elkobzott egyházi tulajdonok visszaszolgáltatását illetően, és biztosítsa az ország területén élő minden felekezet számára az „egyenlő, igazságos és azonnali” restitúciót. A kongresszusi határozaton kívül a közelmúltban az amerikai külügyminisztérium és kongresszusi képviselők közötti levélváltásban is szóba került a romániai egyházi ingatlan-visszaszolgáltatás elégtelen mivolta.
A gyakorlatban azonban ezek az amerikai lépések nem segítették a folyamat felgyorsítását. Mostanáig országos szinten a visszaigényelt egyházi tulajdonok kevesebb, mint fele került vissza eredeti tulajdonosukhoz; a legtöbb ingatlant a romániai zsidó közösség kapta vissza (kb. 70%), a magyar felekezetek kb. 55-60%-ot, míg a görög katolikus egyháznak jóformán semmit nem szolgáltatott vissza a román állam. Azt is látni kell, hogy nem csak, hogy nem haladt megfelelő ütemben az egyházi ingatlanok restitúciója, de 2014 novemberében egy korábban visszaszolgáltatott ingatlant, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumot a román állam bírósági ítélet révén újraállamosított, a restitúciós bizottság tagjait (köztük Markó Attilát) pedig három év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélt, az ítélet óta pedig teljes mértékben le is állt az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatása.
Hiába jogszerű a romániai magyar közösség – a mindenkori magyar kormány által támogatott – követelése a kommunizmus alatt elkobzott közösségi vagyonok visszaszerzését illetően, illetve hiába egyértelmű a Székely Mikó Kollégium ügyében született bírósági döntés jogtalansága és diszkriminatív jellege, ezek ügyében amerikai politikusok előtt szót emelni nem egyszerű. Jelenleg ugyanis virágzanak az amerikai román kapcsolatok, a két ország egymás stratégiai partnere, az Egyesült Államok Romániában építi rakétavédelmi pajzsát, Románia pedig az Oroszország elleni kemény fellépés egyik legelszántabb szorgalmazója az Európai Unióban. Emellett a Korrupcióellenes Igazgatóság (DNA) vezényletével zajló romániai korrupcióellenes harc amerikai fogadtatása is igen kedvező, annak túlkapásait – például a Markó Attila ellen zajló hatósági hadjáratot – csak a régióról kellően árnyalt tudással és ismeretekkel rendelkező amerikai döntéshozók és szakértők látják át.
Szabadság (Kolozsvár)

Brüsszelben kerül terítékre a romániai egyházi restitúció
Közmeghallgatást tart kedden Brüsszelben az Európai Parlament (EP) petíciós bizottsága a romániai magyar egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásáról – írja hétfői számában a Magyar Nemzet.
A napilap emlékeztet, hogy a Románia elmarasztalását kérő petíciót még tavaly januárban juttatta el az EP elnökének Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának elnöke és Antal János, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület külügyi előadótanácsosa, miután 2014-ben a ploieşti-i táblabíróság jogerősen érvénytelenítette a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatását a református egyháznak, és felfüggesztett börtönbüntetést szabott ki az azt 2002-ben elrendelő tisztségviselőkre, Markó Attila volt RMDSZ-es képviselőre, Marosán Tamás jogtanácsosra és Silviu Climre, az igazságügy-minisztérium volt államtitkárára.
A petíció kezdeményezői szerint Románia máig nem tett eleget az uniós csatlakozáskor vállalt ígéretének, miszerint visszaadja a kommunizmus idején elkobzott egyházi javakat jogos tulajdonosaiknak. E kötelezettségének Bukarest eddig csupán negyven százalékát teljesítette, mintegy ezer ingatlant máig bitorolnak a román hatóságok.
A közmeghallgatáson felszólal többek között Tőkés László EP-képviselő, egykori királyhágómelléki református püspök, illetve felvidéki magyar egyházi vezetők is, akik a szintén nem túl rózsás szlovákiai restitúciós helyzetről számolnak be. A Magyar Nemzet szerint Lomnici Zoltán az őshonos erdélyi-partiumi magyarság ügye mellett arról beszél majd, hogy például az egykori gyermekotthonok, szeretetházak elvétele különösen hátrányosan érinti a félmilliós lélekszámú, magyar ajkú erdélyi cigányságot is. A petíciós bizottság egy későbbi időpontban politikai vitát is tart majd az ügyben.
A nemzetközi közösség többször figyelmeztette már Romániát az egyházi ingatlanok visszaadására. Az amerikai képviselőház Tom Lantos és Tom Tancredo kezdeményezésére még 2005-ben határozatban sürgette, hogy Románia gyorsítsa fel a zsidó közösség, a magyar történelmi egyházak és a görögkatolikus egyház tulajdonának visszaszolgáltatását. 2013-ban 21 amerikai képviselő levélben kérte John Kerry külügyminisztert, gyakoroljon „erőteljes" nyomást a román kormányra, hogy az vessen véget „az igazságszolgáltatás megcsúfolásának", és maradéktalanul szolgáltassa viszsza az elkobzott egyházi vagyont. Az amerikai külügyminisztérium válaszában hangsúlyozta: a romániai tulajdon-visszaszolgáltatás „kulcsfontosságú" kormányuk számára, és ezt az ügyet már rég felvetették Romániának.
Krónika (Kolozsvár)

A kommunizmus áldozatainak emléknapján tartott nagyváradi rendezvényről
Az előző évekhez hasonlóan idén is megemlékezést szervezett Tőkés László európai képviselő nagyváradi parlamenti irodája és a bihari Magyar Polgári Egyesület a kommunizmus áldozatainak emléknapján, február 25-én. 
Késő délután koszorúzásra került sor a Partiumi Keresztény Egyetem belső udvarán, a kommunizmus áldozatainak emléktáblájánál, ahol Szilágyi Zsolt kabinetvezető, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke mondott rövid emlékbeszédet.
Ezt követőn a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében tartottak fórumot, az egybegyűlteket Nagy József Barna, az egyesület elnöke köszöntötte, bemutatva a meghívottakat.
Elsőként Tőkés László EP-képviselőt, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökét kérte szólásra. A püspök elöljáróban vázolta a történelmi-földrajzi, valamint politikai és lélektani kontextust, amelynek keretében sor került a rendezvényre. Utalt a tavalyi 1956-os emlékévre, illetve a most zárult Gulág-emlékévre, hangsúlyozta az emlékezés és múltidézés jelentőségét, sürgette a további feltárásokat, elszámoltatásokat, igazságtételt, hiszen mind a mai napi kettős mérce uralkodik a világban a fasizmus és a kommunizmus bűntetteinek megítélésében. Felhívta a figyelmet arra, hogy a mai fiatalabb generációk milyen keveset tudnak a totalitárius rendszerek szörnyűségeiről, s azon belül is a kommunizmus népirtó, embernyomorító gyakorlatáról, ami pedig máig élő valóság a világ különböző tájain – példákat is említett a továbbélő kommunizmus egyes jelenségeiről mind Románia, mind Magyarország vonatkozásában, de nem hagyta ki Ázsiát sem, ahol manapság is egymilliárd ember él a vörös csillag árnyékában. A szovjet blokkban végbement, kellőképpen máig nem ismert törvénytelenségek és megtorlások egyik jelentős, magyar vonatkozású szegmensét jelentik a második világháború utáni munkatáborokban történtek; a Gulág-Gupvi-hálózatba kényszerített, ott szenvedett és elpusztult honfitársaink kálváriájáról ad egyfajta eligazítást az a kötet is, amit nemrég adott ki az MPE. Tőkés László méltatta az Amit a Gulágról mindenkinek tudni kell című kiadványt, ami elsősorban a romániai magyar ifjúságnak készült, de bárki haszonnal forgathatja.
Kitért arra is, hogy a mai Magyarország, de általában is a magyarok élen jártak és járnak a kommunizmus elleni harcban – lásd 1956-ot –, amely küzdelem békeidőben az emlékezetpolitika szintjén folyik. A magyar Országgyűlés elsőként a világon iktatta törvénybe 2000-ben a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapját. Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát 1947. február 25-én hurcolták el jogellenesen a Szovjetunióba a kommunistákkal szembeni kiállása miatt, ez a nap lett a hivatalos magyar emléknap, amikor is fel kell idéznünk: a kommunizmus fekete könyve körülbelül 100 millióra teszi a vörös diktatúra áldozatainak számát az egész világon.
Ugyanakkor mások mellett Tőkés László is kezdeményezője és sürgetője volt közel egy évtizede annak, hogy európai szinten is bélyegezzék meg a mindenkori diktatúrákat és szörnyűségeiket, s ne csupán a holokauszt essen e megítélés alá, hanem a kommunista népirtás is. Csupán 2011-re sikerült elfogadtatni – s ezt is csak az Európai Unióban –, hogy kodifikálják a totalitárius diktatúrák áldozatainak európai emléknapjaként augusztus 23-át, a Molotov–Ribbentrop-paktum aláírásának napját. Ugyanebben az évben alakult meg Az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformja, amely európai szinten igyekszik koordinálni a totalitárius múlt feltárásával foglalkozó nemzeti intézmények tevékenységét. Tőkés László ennek egyik védnökeként azóta is szorgalmazza egy nemzetközi törvényszék felállítását, amelynek üldöznie és elítélnie kellene a kommunista bűnösöket. A püspök szem- és fültanúként idézte fel azt is, hogy a magyar származású néhai amerikai politikus, Tom Lantos már 2007-ben arról beszélt a kommunizmus áldozatai washingtoni emlékművének avatásán, hogy a fasiszta és kommunistaönkényuralom mellett egy harmadik típusú is leselkedik a modern világra, mégpedig az iszlám fundamentalizmus. S lám, míg az ateista diktatúrákban „a bűn és a Sátán ellen szabad lelkiismerettel” kellett viaskodniuk a jó keresztényeknek, ma élet-halál harcot kell vívniuk szerte a világban az Isten nevében vagy épp valamilyen obskurus ideológia jegyében fellépő fundamentalisták ellen.
Erdélyi EP-képviselőnk végül meleg hangon méltatta a rendezvény díszmeghívottját, dr. Kiss Tamást, aki 1956. október 10-e körül Szegeden évfolyamtársaival együtt egy hallgatói érdekvédelmi szervezetet alakított, majd egyik kezdeményezője és vezetője lett az október 16-án megalakult Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetségének. A 20-i szegedi nagygyűlés elfogadta azokat a politikai követeléseket, amelyek három nap múlva a forradalom követeléseivé váltak. Az ifjú joghallgató 22-én a Budapesti Műszaki Egyetem nagygyűlésén ismertette a Magyar Egyetemisták és Főiskolai Egyesületek Szövetsége megalakulását és az elfogadott követeléseket, csatlakozásra szólítva fel a részvevőket. Részt vett a forradalomban, nemzetőrként pedig a szabadságharcban, 1957-es letartóztatásáig Tapolcán és Szegeden bujkált. 1958-ban az ún. Kiss Tamás és társai perben első fokon nyolc, másodfokon öt év börtönbüntetésre ítélték. Amnesztiával szabadult, segédmunkásként, majd raktárosként dolgozott a fővárosban, később Balassagyarmaton. Csak 1976-ban fejezhette be jogi tanulmányait, 1990–1994 között a nógrádi város alpolgármestere volt. 1996–99 között kormány-főtanácsadóként a politikai üldözöttek ügyeivel foglalkozott. 2002-ben a Pofosz alelnökévé választották. Küldetése az 56-os forradalom és szabadságharc emlékének őrzése, a fiatal generációk felé való közvetítése. Mai napig rendszeresen ad elő és szerepel ez ügyben is rádió- és tévéműsorokban.
A püspök emlékeztetett: Kiss Tamás méltán kapta meg 2006-ban a kisvárdai Tőkés László Alapítvány díját s lépett a díjazottak illusztris seregébe. Az akkor őt laudálót idézve elmondta róla: a meghívott „nem magamutogató ember”, pedig „a forradalom viharmadara volt”. Hiszen például az október 23-i nagyszabású budapesti diáktüntetés – amely a Szegedről indult és Magyarország egyéb egyetemi városaiban már zajló forrongás csúcsosodása volt – úgy torkollott népfölkelésbe és szabadságharcba, hogy akkor már kidolgozott követelések találtak országos és lelkes helyeslésre. „Ezek az ifjak, s elsősorban a szegediek gyúrták és hajították el azt a hógolyót, amiből a sztálinista rendszert elsöprő hatalmas lavina támadt” – idézte Tőkés László a korabeli méltatást, emlékeztetve: 1956 Erdélyben is főként az ifjúság soraiban talált erősebb visszhangra, s a rezsim aránytalanul kemény megtorlása is rengeteg – magyar és román – fiatalt érintett, többnyire teljesen ártatlanokat.
Kiss Tamás Az 1956-os forradalom indító szikrája, a szegedi MEFESZ címmel tartott – értékes, kevéssé ismert kép- és hanganyaggal kísért – érdekfeszítő előadást úgy, hogy nem hazudtolta meg önmagát: „Sosem az Én került előtérbe, hanem mindig a Mi.” Visszaemlékezésében a múltbéli történések több, kevésbé ismert részletét domborította ki, majd reagált a hallgatóság felvetéseire, végül közösen állapították meg: bár a magyar forradalom és szabadságharc kitöréséhez több szerencsés véletlen egybeesése is hozzájárult, ám a korabeli társadalmi-politikai helyzet nagyon is megérett rá. A szerencsétlen geopolitikai körülmények és a vörös terror miatt nem győzhetett, ám a kommunista világrendszeren súlyos sebet ejtett. Megfogalmazást nyert az is, hogy a megtorlás kegyetlen volt, de aztán a diktatúra puhulni kezdett Magyarországon, míg Romániában az 56-os eseményeket arra is felhasználta az önkényuralom, hogy az erdélyi magyar nemzeti közösséget megroppantsa, megfélemlítse.
A házigazdák végül azzal köszönték meg a 83 éves Kiss Tamásnak a jelenlétet és a beszámolót, hogy „fejére idézték” egyik korábbi méltatójának mondatát, amelyet amaz életpálya-összefoglalónak szánt: „Egyszer fenn, másszor lenn, de mindig felelősséggel egymásért és a hazáért.”
tokeslaszlo.eu/cikk

Levélféle a Transindex újdonsült főszerkesztőjéhez
Kedves Kulcsár Árpád! A Székely Hírmondót szerkesztők, újságírók állítják elő, akik keményen megdolgoznak, nem ritkán áldozatot hoznak szellemi függetlenségük megőrzéséért, ami egy kisebbségi sajtóorgánum részéről nem egyszerű feladat. Éppen ezért ijesztő tájékozatlanságra és rosszindulatra vall közvetve eltartott bértollnokoknak nevezni bennünket, az antiszemitizmus vádjáról nem is beszélve.
Márpedig Ön – Nálunk is állami finanszírozott a magyar gyűlöletbeszéd alcím alatt – a következő mondatokkal zárta Székely apokalipszis, most című terjedelmes eszmefuttatását: „a Hargita Népe megyei finanszírozású, ahogyan a Székely Hírmondó is. Ez az a lap, ahol Czegő Zoltán évek óta háborítatlanul zsidózik. És ez láthatóan nem kínos senki számára.”
Ezen állítással szemben engem például fölöttébb zavarna, ha valaki háborítatlanul „zsidózna”. Csakhogy az utóbbi három esztendőben (tovább nem volt türelmem kutakodni az archívumban) ilyennek nyomát sem találtam Czegő Zoltán nálunk megjelent írásaiban – remélhetőleg nem számít annak, ha egy-két alkalommal utalást tett George Soros vagy Tom Lantos zsidó származására. Annál is inkább nem, mert a román hírtévékben rendszeresen „magyar származásúnak” mondják őket, ami megtévesztő. Ugye ez nem meríti ki a „zsidózás” fogalmát? Magyarország svájci nagykövetét sem hallottam még tiltakozni székely gyökerei felemlegetése miatt.
Ami pedig a „finanszírozást” illeti (és most hadd ne firtassuk az „állami” és „megyei” közti igen lényeges különbséget), szeretném leszögezni: a Székely Hírmondót – az olvasókon és a hirdetőkön kívül – az égvilágon senki nem „pénzeli” sem a megyéből, sem „államilag”. Támogatást is egyedül a Communitas Alapítványtól kap, persze, jóval kevesebbet, mint a Transindex. És ez láthatóan nem kínos senki számára.
Ps. A fenti, válasznak szánt állásfoglalásomat a Transindex mindmáig nem hozta le. Ehelyett az inkriminált cikk ránk vonatkozó részét utólag ködösen átfogalmazták, főmunkatársunkra pedig nemes egyszerűséggel „rasszista, antiszemita, gyűlöletkeltő” jelzőket akasztottak. Ennek ellenére mi soha nem vetemednénk arra, hogy a portált Transzsindexnek, alkalmazottjait pedig Soros-bérenceknek nevezzük.
Kocsis Károly / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)