Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Lalumière, Catherine
25 tétel
1990. szeptember 28.
Románia politikai helyzete és az ország jövője az Európa Tanácsban címmel jelent meg az RMDSZ álláspontja. A teljes nemzeti szabadság megadása minden együttlakó nép számára, kisebbségi törvény kidolgozása, nemzetiségi minisztérium felállítása, önálló magyar televízió- és rádióadás, önálló anyanyelvi oktatás, Bolyai Egyetem visszaállítása, gyulafehérvári püspökség érseki rangra emelése, anyanyelv szabad használata, magyarellenes uszítás megszüntetése, a kolozsvári konzulátus újbóli engedélyezése - ezek a főbb követelések. /Románia politikai helyzete és az ország jövője az Európa Tanácsban. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 28./ Az RMDSZ-nek ezt az állásfoglalását magával vitte Bárányi Ferenc képviselő, és átadta az Európa Tanács képviselőinek Strasbourgban, ahol a romániai parlamenti küldöttség tagjaként, az RMDSZ képviselőjeként jelent meg és fölszólalt szept. 27-én. Elmondta, hogy a kétmilliós romániai magyar nemzetiség szükségesnek tartja a magyar nyelvű egyetemi oktatás visszaállítását. Bárányi Ferenc tárgyalt Catherine Lalumiere asszonnyal, az ET főtitkárával is. /Beszéd Strasbourgban. = Csíki Lapok (Csíkszereda), okt. 9./
1991. február 1.
Petre Roman miniszterelnök Franciaországba utazott. Strasbourgban találkozott Catherine Lalumiére asszonnyal, az Európa Tanács főtitkárával /Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 30./, jan. 29-én beszédet mondott az Európa Tanács parlamenti közgyűlésén, kifejtve, hogy Románia a különleges meghívotti státust kéri magának. Petre Roman nemzetközi sajtóértekezletén hangsúlyozta, hogy kormánya mindent megtesz a demokrácia fejlesztéséért. A magyar kisebbség helyzetéről azt mondta, hogy a törvény minden kisebbség számára egyenlő jogokat biztosít és hogy ezeket a kereteket minden oldalról tiszteletben kell tartani. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 31./ A román miniszterelnök jan. 30-án Strasbourgból Párizsba látogatott, ahol Roland Dumas külügyminiszterrel tárgyalt, majd fogadta Francois Mitterrand elnök. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), febr. 1./
1991. február 9-10.
Romániába látogatott az Európa Tanács küldöttsége Catherine Lalumiére, az ET főtitkára vezetésével, hogy az együttműködés bővítésének lehetőségeiről tárgyaljon. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), febr. 9-10./
1992. június 16.
Helsinkiben az Eureka program miniszteri értekezletén Ionel V. Sandulescu külügyi államtitkár megbeszélést folytatott Catherine Lalumiére asszonnyal, az Európa Tanács főtitkárával és azt állította, hogy Romániában tiszteletben tartják a nemzeti kisebbségek jogait. /Helsinkiben rólunk is szó esett. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 16./
1992. július 11.
Lalumiére, az Európa Tanács főtitkára nyilatkozatában kifejtette, hogy Románia csak abban az esetben kaphatja meg a teljes jogú tagságot, ha megteremti a demokráciát. Az Európa Tanácsban ismeretes, hogy Románia nem tartja tiszteletben a nemzeti kisebbségek jogait. Ennek rendezése a felvétel egyik feltétele. /Bihari Napló (Nagyvárad), júl. 11./
1992. augusztus 27.
Adrian Nastase külügyminiszter levélben fordult Catherine Lalumiére asszonyhoz, az Európa Tanács főtitkárához, illetve az emberi jogokkal foglalkozó EBEÉ-iroda varsói igazgatójához, azt írva, hogy a budapesti összejövetelek beavatkozást jelentenek a romániai választási kampányba. /MTI, Magyar Hírlap, aug. 27./
1992. december 1.
Nov. 27-én Bukarestben megnyílt a Duna menti népek kulturális minisztereinek kétnapos találkozója. Az Európa Tanács főtitkára, Catherine Lalumiére védnökségével lezajlott tanácskozáson megjelent Andrásfalvy Bertalan művelődési és közoktatási miniszter is. /Új Magyarország, nov. 28./ Andrásfalvy Bertalan elmondta, hogy a találkozó egyik témaköre a nemzeti és kisebbségi kultúrák védelme volt, ezt tárgyaló felszólalását jegyzőkönyvbe vették és megszavazták. A kisebbségek védelme közös európai feladat, nem csak egyes országok belügye. /Magyar Nemzet, dec. 1./
1993. június 23.
Entz Géza, a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnöke megbeszélést folytatott Catherina Lalumiere asszonnyal, az Európa Tanács főtitkárával Svájcban, Luganóban. Entz Géza az Európa Tanács égisze alatt megrendezett összeurópai kisebbségvédelmi konferencián vesz részt Luganóban. A találkozón Entz Géza átadta Jeszenszky Géza külügyminiszter üzenetét. Az üzenet lényege: Szlovákiának az Európa Tanácsba történő felvételének elő kell mozdítania a szlovákiai magyar közösség helyzetének rendezését. /Kisebbségvédelemről ? miniszteri szinten. Entz- Lalumiere találkozó. = Új Magyarország, jún. 23./
1993. június 23.
"Iliescu elnök Svájcban részt vett Crans Montanában a gazdasági világfórumon és ott jún. 19-én sajtóértekezletet tartott, kifejtve, hogy a magyar kisebbség számára biztosított az anyanyelvi képzés egyetemi fokon is, Kolozsváron, Marosvásárhelyen és Nagyváradon. Másnap, jún. 20-án Iliescu elnök felszólalt a stabilitás és biztonság kérdéseivel foglalkozó összejövetelen, ahol figyelmeztetett: a feszültségek fokozódásához vezethet, ha valaki "más államokbeli kisebbségek által lakott területek védnökének" kiáltja ki magát. /Magyar Hírlap, jún. 21./ Iliescu államelnök Svájcban sértődötten magyarázta Lalumiére-nek, az ET főtitkárának, hogy Románia ET-tagságához igazságtalanul kemény feltételeket szabnak. /Magyar Hírlap, jún. 23./ "
1993. augusztus 28.
Markó Béla Catherine Lalumiére asszonnyal, az ET főtitkárával való találkozója után nyilatkozott, emlékeztetve arra, hogy Lalumiére hangsúlyozta, a kisebbségi kérdés biztonságpolitikai kérdés. Markó elsorolta a legfontosabb követelményeket /nemzetiségi és oktatási törvény, ártatlanul bebörtönzöttek ügye, kétnyelvű feliratok/. /Magyar Hírlap, aug. 28./
1993. augusztus 28-29.
Catherine Lalumiére, az Európa Tanács főtitkára aug. 26-án háromnapos látogatásra Romániába érkezett. Először Teodor Melescanu külügyminiszterrel, majd Nicolae Vacaroiu miniszterelnökkel, végül Petre Ninosu igazságügy-miniszterrel tárgyalt az első napon. Újságíróknak kijelentette, az ET-t elsősorban az érdekli, hogy a kisebbséget ne érje diszkrimináció, reméli, hogy Románia a közeljövőben az ET teljes jogú tagjává válhat. /Catherine Lalumiére. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 28-29./
1993. augusztus 30.
Catherine Lalumiére, az ET főtitkára Brassóba látogatott és hangsúlyozta, hogy Brassó megye kisebbségeinek helyzetéről kíván tájékozódni. Madaras Lázár képviselő kifejtette, a megye kisebbségeinek helyzete ellentmondásosan alakult. Vannak előrelépések, de visszalépések is. Pozitívum, hogy magyar iskolát sikerült szervezni, hogy a helyi rádió és tévé magyar nyelvű műsort is sugároz. Viszont minden területen csökkent a kinevezett magyar vezetők száma, ugyancsak csökkent a szakképzett magyar tanárok létszáma, a brassói Áprily Lajos Gimnáziumot épületét három év elteltével még mindig nem birtokolja teljes egészében. A Nagy-Románia Párt még a meglevő kisszámú magyar vezetőt is el akarja távolítani. A román hatalom visszautasítja az RMDSZ-szel való közvetlen tárgyalást, ehelyett továbbra is a kormánykoalíció nacionalista pártjainak magyarellenes nyomása érvényesül. /Előrelépés és visszalépés. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 1./ Catherine Lalumiére, az ET főtitkára aug. 28-án Székelyföldre látogatott romániai látogatásának befejezéseképpen. Sepsiszentgyörgyön találkozott a prefektúra képviselőivel /ezen a megbeszélésen csak a helyi románok voltak jelen/, Albert Álmos polgármester pedig francia nyelvű levelet nyújtott át neki, melyben a hatalom kisebbségpolitikájának kettősségére hívta fel a figyelmet. Orbán Árpád megyei tanácselnök az itteni lakosság gondjairól szólt. /Flóra Gábor: Képmutatás nélkül. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 31./ Kedvező változásokat tapasztalt Romániában, jelentette ki Lalumiére a repülőtéren. /Új Magyarország, aug. 30./
1993. augusztus 31.
Catherine Lalumiére, az Európa Tanács főtitkára aug. 27-én Bukarestben találkozott az ellenzéki pártok vezetőivel, köztük Markó Bélával. A sajtótájékoztatón az ET főtitkára hangsúlyozta, hogy Románia ET-be való felvételének feltétele a kisebbségek helyzetének rendezése, elmondta továbbá, hogy átvette Markó Bélától az RMDSZ Románia ET-tagságával kapcsolatos memorandumát. /Napirenden a kisebbségi kérdés. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 31./
1993. szeptember 3.
Az RMDSZ Ügyvezető Elnöksége aug. 31-i, Kolozsváron tartott ülésén határozatot hoztak az RMDSZ képviselőinek visszahívásáról a Nemzeti Kisebbségi Tanácsból. Elemezték az RMDSZ Románia ET-felvételével kapcsolatos álláspontját, Tőkés László tiszteletbeli elnök, Borbély László és Frunda György jelenlétében elemezték a neptuni találkozó nyomán kialakult helyzetet. Az Ügyvezető Elnökség figyelembe veszi az elhangzottakat az SZKT elé terjesztendő elemzés megfogalmazásakor. Az Ügyvezető Elnökség elfogadta a kisebbségi törvénytervezettel kapcsolatban a szakértői tanácskozás ajánlásait. Jóváhagyták az információs rendszer kialakításának programját, továbbá Albert Álmos sepsiszentgyörgyi polgármester Catherine Lalumiére asszonynak átadott beadványát. Ebben tiltakozott az ellen, hogy Kovászna megye prefektusa az adminisztratív bírósághoz fordult a városi és községi tanácsok helyi referendum kiírásáról szóló határozatai ellen. Az Ügyvezető Elnökség felháborodását fejezte ki Hargita megye alprefektusának kinevezése ellen, aki a Szocialista Munka Pártja aktivistája. Nevezett aktivista nyílt támadást intézett az RMDSZ ellen. /RMDSZ dokumentumok. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 3./
1993. szeptember 4.
A rádió idézte Catherine Lalumiére nyilatkozatát: az ET jogi és emberi jogi bizottsága jóváhagyta Románia felvételét az ET-be, az RMDSZ memorandumáról pedig kifejtette, hogy a szervezet garanciákat kért a kormánytól, de nem ellenzi Románia felvételét. Catherine Lalumiére szerint a magyar nemzetiségnek eddig is biztosítottak bizonyos jogokat. /Lalumiére: Az RMDSZ elnöke nem ellenzi Románia felvételét. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 4./ Traian Chebeleu elnöki szóvivő szerint az RMDSZ lépéseivel a többségi román lakosság részéről kíván reakciót kiváltani és a türelmetlenséget serkenti. Az RMDSZ kilépését a Nemzeti Kisebbségi Tanácsból úgy kommentálta, hogy más kisebbségek is léteznek, a testület folytatja munkáját. /Bogdán Tibor, Bukarest: Bukarest szerint az RMDSZ a türelmetlenséget serkenti. = Magyar Hírlap, szept. 4./
1993. szeptember 7.
"szept. 1-jei román lap hírül adta, hogy az RMDSZ "ellenzi Románia ET-tagságát" és az RMDSZ memoranduma támadás a román állam integritása ellen. A román külügyminisztérium szept. 1-jei sajtóértekezletén közölték, hogy Melescanu külügyminiszter levelet intézett Lalumiére asszonyhoz és Gunar Jansson főraportőrhöz, akiknek megmagyarázta "a valós helyzetet az RMDSZ problémabeállításával ellentétben." /(cseke). Az RMDSZ memoranduma vihart kavar. = Magyar Nemzet, szept. 2./ Melescanu szerint az RMDSZ memoranduma "tele van valótlansággal és hamisítással". A román külügyminiszter szerint az ártatlanul elítélt magyarok "súlyos társadalomellenes bűncselekményeket" követtek el. Arról nem írt, hogy az 1989. dec. 22-én elkövetett bűncselekmények elkövetői elnöki amnesztiában részesültek. Melescanu cáfolta, hogy a fasiszta jellegű sajtó-megnyilvánulások büntetlenek és utalt Iliescu elnök júliusi levelére. Arról hallgat, hogy azóta semmi sem történt. A memorandum kétségbe vonja, hogy Románia egységes nemzetállam és felpanaszolja, hogy a kisebbségeket nem ismerik el államalkotó tényezőnek. Ez az igény súlyosan sérti a román állam nemzeti egységét, ezért megengedhetetlen, szögezte le Melescanu. /Bogdán Tibor, Bukarest: Melescanu üzent az ET-nek. = Magyar Hírlap, szept. 3./ Melescanu Catherine Laumiére-hez írt levele: Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 7./"
1993. október 2-3.
Az RMDSZ SZKT Állandó Bizottsága nyilatkozatban tiltakozott a hatalomnak az anyanyelvi oktatás visszaszorítására és az etnikai összetétel erőszakos megváltoztatására tett újabb kísérlete ellen. A Román Televízió aug., 8-i adása a történelemhamisítás és a tömbmagyarság elleni uszítás iskolapéldája volt. Elhangzott, hogy a székelyek fele elmagyarosodott román. Amikor Lalumiére asszony Kovásznán járt, négy történész bizonygatta a tévében, hogy a Székelyföldön mindig is románok éltek. Néhány nap múlva Bukarestből tanfelügyelők érkeztek és hozzáláttak a gyermekek neveinek elemzéséhez. Az RMDSZ tiltakozik a 283/1993-as kormányhatározatban levő a negatív etnikai diszkrimináció ellen, a tévé és a Tanügyminisztérium faji eredetet vizsgáló névelemzései ellen, szükségesnek tartja a Kovászna megyei prefektus 52/1993-as határozatának hatálytalanítását. Ezen alkotmányellenes intézkedések ellen csak az autonóm intézményrendszer jelenthet garanciát. /Nyilatkozat. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 2-3./
1993. december 22.
"Antall József miniszterelnök temetése. Brassóban dec. 18-án a római katolikus templomban ünnepélyes rekviem lesz, részt vesz Brassó valamennyi felekezetének lelkésze. /Ünnepélyes rekviem. = Brassói Lapok (Brassó), dec. 17./ Gyergyószentmiklóson dec. 19-én ökumenikus szentmisét mutatnak be a kormányfő lelki üdvéért. /Gyászmise a miniszterelnökért. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), dec. 18-19./ Antall József elhunyt miniszterelnököt temetésén, dec. 18-án a világ magyarsága nevében Sütő András búcsúztatta, a temetőben pedig Tőkés László püspök. A budapesti gyászszertartáson az RMDSZ-t Markó Béla, Tőkés László és Takács Csaba alelnök képviselték. /Eltemették Antall Józsefet. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 21./ Fekete Attila búcsúztatta a határokon kívül rekedt magyarok védelmének felvállalóját. /Fekete Attila: Államférfitól búcsúzunk. = Bihari Napló (Nagyvárad), dec. 18-19./ Antall József temetése napján Marosvásárhelyen az RMDSZ székházára és a megye többi RMDSZ-székházára is gyászlobogót tűznek ki. /Népújság (Marosvásárhely), dec. 18./ Gyászolt a magyar nép: "lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnökét" siratta - tudósított az Erdélyi Napló Antall József temetéséről. Dec. 16-án déltől másnap hajnalig kétszázezren rótták le kegyeletüket a kormányfő ravatalánál. Hosszú sorokban várakoztak a hidegben, a szemerkélő esőben a Parlament előtt. Fejet hajtott a miniszterelnök koporsója előtt többek között Helmuth Kohl német szövetségi kancellár, Albert Gore, az Egyesült Államok alelnöke, Frantz Vranitzky osztrák kancellár, Lech Walesa lengyel elnök, Václav Klaus cseh miniszterelnök, Michal Kovác és Vladimír Meciar szlovák állam- illetve kormányfő, Catherine Lalumiére, az ET főtitkára, Romániát Dan Mircea Popescu miniszter képviselte, az RMDSZ nevében Markó Béla és Tőkés László jelent meg. /Erdélyi Napló (Nagyvárad), dec. 22./"
1994. január 27.
"Az amerikai körúton levő Frunda Györgyöt Borbély Imre RMDSZ-képviselő képviselte az Európa Tanács /ET/ közgyűlésén. Borbély Imre jan. 24-én találkozott Catherine Lalumiére asszonnyal, az ET főtitkárával, majd jan. 25-én felszólalt Strasbourgban, az ET közgyűlésén. A délszláv menekültproblémával foglakozva kitért a romániai magyarság problémáira is, hangsúlyozva a politikailag elismert közösségi autonómiák kiépülésének fontosságát. "A térség nemzeti kisebbségi problémáira vonatkozó átfogó rendezési koncepciónak tartalmazni kell az érintett közösségeknek sorsukat eldöntő tárgyalásokon vétójoggal való részvételét, valamint a megkötött szerződések betartásának nyugati garanciáit." /Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 27./ "
1994. április 22.
Ápr. 21 és 24 között rendezik meg Bukarestben a Crans-Montana Fórumot, ahova 48 országból várnak résztvevőket, több államfő és miniszter is eljön. 1989 óta Románia még nem rendezett ilyen nagyszabású nemzetközi összejövetelt. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 21./ Ápr. 21-én Bukarestben Catherine Lalumiére asszony, az ET távozó főtitkára és Iliescu elnök beszédeivel nyílt meg a Crans-Montana Fórum. A tanácskozáson 125 ország, illetve nemzetközi szervezet képviseltette magát. A megnyitóra megérkezett Kádár Béla, a nemzetközi gazdasági kapcsolatok minisztere is. /Magyar Hírlap, ápr. 22./ Iliescu elnök felszólalásában népe ősi eredetét, európai elhivatottságát, toleranciáját hangsúlyozta. /Magyar Nemzet, ápr. 22./
1996. február 7.
"Catherine Lalumiére, az Európa Parlament képviselője, az Európa Tanács volt főtitkára Bukarestbe érkezett és febr. 5-én tárgyalt több román vezető politikussal. Kijelentette: az a tény, hogy a magyar-román alapszerződést nem írták alá, ez a román külpolitika fogyatékossága. Oliviu Gherman, a szenátus elnöke szerint viszont az ET 1201-es ajánlásában van vita, de reméli, hogy Iliescu elnök megbékélési kezdeményezése sikeres lesz. Lalumiére szerint az emberi jogok területén Románia jelentős haladást ért el. A kisebbségi és az oktatási törvénnyel kapcsolatban megállapította: "Nem mondom, hogy a magyarok kéréseit száz százalékban teljesíteni kell, de a román többségnek sem szabad hajthatatlanságot tanúsítania, tehát valahol a középúton kell megoldást találni." /Romániai Magyar Szó (Bukarest), febr. 7./"
2003. október 8.
"Okt. 7-én Románia Európa Tanácsba (ET) történő felvételének tizedik évfordulója alkalmából ünnepi ülést tartottak a parlamentben, amelyen jelen volt Ion Iliescu államelnök, Walter Schwimmer, az ET főtitkára, Catherine Lalumière, az Európa Parlament tagja, az Alkotmánybíróság, a Legfelsőbb Bíróság elnökei, a kormány tagjai, valamint a Bukarestbe akkreditált diplomáciai testületek tagjai. Ion Iliescu elnök a helyi autonómiák megerősödését, valamint a decentralizációt is az ET segítsége által megnyert javak közé sorolta , ugyanúgy, mint a Románia és Magyarország között létrejött történelmi megbékélést. Az eljövendő egyesült Európában minden nemzet kisebbségnek számít majd, ennek megfelelően a kisebbségi jogok kérdéskör mélyebb tanulmányozást igényel, mondotta Ion Iliescu. Frunda György RMDSZ-es szenátor rámutatott: az európai elvek "kezdik megtalálni helyüket" a román törvénykezésben is, és Románia a "pozitív trendet" követi, ami a nemzeti kisebbségek jogait illeti. Frunda hangsúlyozta: legfontosabb eredményként a felelős politikai személyek mentalitásának a megváltoztatását lehet elkönyvelni, valamint "egyfajta tolerancia kezdetét" a más kultúrával és más hagyománnyal rendelkezőkkel szemben. "Ennek a tolerancia-kezdetnek a jegyében remélem, hogy a Szabadság-szobor újra elfoglalja méltó helyét Aradon" - hangsúlyozta Frunda György. Corneliu Vadim Tudor Nagy-Románia Párti szenátor beszélt Romániának Európában elfoglalt helyéről, a "román zsenialitásról", a tízparancsolatról, valamint az országot sújtó szegénységről és a korrupcióról. Walter Schwimmer, az ET főtitkára szerint Romániának kötelessége teljesíteni az előírt gazdasági és jogi reformokat, ha azt akarja, hogy az Európai Unióhoz csatlakozzék. Ugyan-akkor számos más problémát is meg kell oldania az országnak, mint például a korrupcióval vagy a közigazgatással kapcsolatos kérdéseket. Lalumière asszony kifejezte aggodalmát a Románia külpolitikájában történt néhány "incidenssel" kacsolatban. "Meg kell tanulnunk megismerni önöket, és számon tartani azokat az okokat, amelyek miatt az önök számára annyira fontos a NATO, valamint az Egyesült Államok. Nyugat-Európa viszont nem érti mindig, hogy önök miért reagálnak egyféleképpen vagy másféleképpen, vagy miért tesznek, avagy nem tesznek meg dolgokat. És megfordítva, önöknek is erőfeszítést kell tenniük bennünket megérteni" - mondotta Catherine Lalumière. /Ünnepi parlamenti ülés Bukarestben. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 8./"
2004. január 23.
Arie Oostlander európai képviselő az Európai Parlament külügyi bizottságának január 20-i ülésén kérte, hogy az EU függessze fel a Romániával folyó csatlakozási tárgyalásokat. A konzervatív képviselő arra figyelmeztetett, hogy Románia nem tekinthető jogállamnak "a riasztó korrupció" és "az árva gyerekek katasztrofális helyzete" miatt. Catherine Lalumière szocialista képviselő, aki dicsérte Bukarest utóbbi időszakban elért makrogazdasági eredményeit, megjegyezte: Románia "még mindig beteg" a Ceausescu-éra után. Lalumière ugyanakkor figyelmeztetett, hogy a csatlakozási tárgyalások felfüggesztése a legrosszabb alternatíva lenne. Több európai képviselő megemlítette, hogy a romániai kisebbségek helyzete még mindig problematikus. Szájer József magyar megfigyelő elmondta, több mint 90 százalékban magyarlakta térségek autonómiát akarnak Romániában. A testület ülésén jelen volt az Európai Bizottság (EB) egyik képviselője is, aki kifejtette, Románia megfelel a csatlakozás politikai feltételeinek, a Bizottság ezért javasolta a tárgyalások megkezdését. Emma Nicholson de Winterbourne bárónő, a Romániáról szóló jelentés szerzője elmondta, az Európai Parlament pártfrakcióinak meg kell állapodniuk, hogy a romániai problémák bekerüljenek a jelentésbe. /Románia csatlakozási tárgyalásainak felfüggesztését kérik. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 23./
2014. november 21.
Húszéves az Arad–Gyula Kézfogások!
Húsz éve annak, hogy Arad és a határon túli Gyula város között létrejött a Kézfogások (Strângeri de mâini) együttműködési projekt, a jubileumi ünnepségre pénteken kerül sor Gyula városban.
A román–magyar megbékélési kezdeményezés kigondolója Susánszki Imre, aki 1992-ben szorgalmazta a közös találkozó megszervezését abban a reményben, hogy közelebb hozza egymáshoz a két ország politikusait, illetve civil társadalmát. „Azt akartam, hogy az élet minden területén induljon meg az együttműködés a magyarok és románok között a francia-német megbékélés mintájára. Ne várjunk arra, hogy a politikusok majd tesznek valamit! Mi civilek is tegyünk végre lépéseket” – mondta blogján az ötletgazda. Hosszas egyeztetések után 1994. június 22–26. között jött létre az első Kézfogások-rendezvény, melynek fővédnöke Catherine Lalumiére, az Európai Tanács főtitkára volt. A kezdeményezés mellé állt az akkori gyulai polgármester, dr. Pocsay Gábor és Cristian Moisescu aradi polgármester. A két városvezető még abban az évben, december 8-án írta alá Aradon a két város együttműködési megállapodását. A rendezvényhez számos közismert személyiség, művész és politikus csatlakozott. Az évek során a két város különféle projektet bonyolított együtt, rendezvényeiken civil szervezetek, egyesületek, írók, művészek, pedagógusok és számos más terület szakemberei cserélték ki tapasztalataikat.
A Kézfogások egyik értékes hozadéka a két város között létrejött testvérvárosi szerződés, melynek hagyományait a polgármesterek támogatásával (is) mindezidáig sikerült ápolni és továbbvinni.
Pénteken aradi küldöttség indul Gyulára megünnepelni a nem mindennapi eseményt.
Sólya R. Emília
Nyugati Jelen (Arad)
Húsz éve annak, hogy Arad és a határon túli Gyula város között létrejött a Kézfogások (Strângeri de mâini) együttműködési projekt, a jubileumi ünnepségre pénteken kerül sor Gyula városban.
A román–magyar megbékélési kezdeményezés kigondolója Susánszki Imre, aki 1992-ben szorgalmazta a közös találkozó megszervezését abban a reményben, hogy közelebb hozza egymáshoz a két ország politikusait, illetve civil társadalmát. „Azt akartam, hogy az élet minden területén induljon meg az együttműködés a magyarok és románok között a francia-német megbékélés mintájára. Ne várjunk arra, hogy a politikusok majd tesznek valamit! Mi civilek is tegyünk végre lépéseket” – mondta blogján az ötletgazda. Hosszas egyeztetések után 1994. június 22–26. között jött létre az első Kézfogások-rendezvény, melynek fővédnöke Catherine Lalumiére, az Európai Tanács főtitkára volt. A kezdeményezés mellé állt az akkori gyulai polgármester, dr. Pocsay Gábor és Cristian Moisescu aradi polgármester. A két városvezető még abban az évben, december 8-án írta alá Aradon a két város együttműködési megállapodását. A rendezvényhez számos közismert személyiség, művész és politikus csatlakozott. Az évek során a két város különféle projektet bonyolított együtt, rendezvényeiken civil szervezetek, egyesületek, írók, művészek, pedagógusok és számos más terület szakemberei cserélték ki tapasztalataikat.
A Kézfogások egyik értékes hozadéka a két város között létrejött testvérvárosi szerződés, melynek hagyományait a polgármesterek támogatásával (is) mindezidáig sikerült ápolni és továbbvinni.
Pénteken aradi küldöttség indul Gyulára megünnepelni a nem mindennapi eseményt.
Sólya R. Emília
Nyugati Jelen (Arad)
2017. január 28.
Gulág-jelenség, a Szabadság különszáma.
A ránk bízott örökség....
Máramarossziget – a kommunizmus és az ellenállás áldozatainak emlékmúzeuma
„Amikor az igazságszolgáltatás nem tud az emlékezet formája lenni, maga az emlékezet kell hogy az igazságszolgáltatás formája legyen.” (Ana Blandiana)
A huszadik század végén, a néhai Máramaros vármegye központjában, Románia északi csücskén elhelyezkedő Máramarosszigeten állt egy előrehaladottan rossz állapotban levő elhagyatott épület: a régi sztálinista börtön, ahova az 50-es években a két világháború közötti időszak romániai elit rétegének nagy részét bebörtönözték.
Az épület 1896 és 1897 között, „a magyar börtönépítészet egyik legmeghatározóbb alakja”, Wagner Gyula építész tervei alapján, a millennium emlékére épült. A Máramaros Vármegyei börtönnek köztörvényes jellege volt, és ezt a sajátosságát megőrizte a két világháború között is. 1950 májusától a börtön jellege radikálisan megváltozott, és 1955 júliusáig kizárólag politikai fegyházként működött. Kb. 200 személy sínylődött itt. Ide hurcolták a két világháború közötti időszak jelentős politikai, kulturális és egyházi személyiségeit.
A börtön, amely minden negyedik foglyot elpusztított
A politikai foglyok első csoportját, amelyet magas rangú, volt állami tisztségviselők alkottak, 1950. május 5-e éjszakáján tartóztatták le az ország különböző pontjain és a bukaresti Belügyminisztérium fogdájába gyűjtötték össze. Másnap a szigeti börtönbe szállították. Az 50-es évek elején négy miniszterelnököt, a demokratikus pártok elnökeit (Nemzeti Liberális Párt, Nemzeti Parasztpárt és Szociáldemokrata Párt), a román Nemzeti Bank öt volt elnökét, számos minisztert és államtitkárt zártak a szigeti börtönbe. Ők egy olyan réteghez tartoztak – volt magas állami tisztségviselők –, amelyet az új társadalomból ki kellett iktatni. A kommunista hatalom inkább potenciális ellenfelet látott ezekben az idős emberekben, mintsem olyan személyeket, akik valójában képesek lettek volna ellenállást tanúsítani.
A politikai foglyok második nagy csoportját a két rítushoz tartozó katolikus főpapok és egyházi személyek alkották. Abból, hogy az erdélyi katolikus egyház vezetésének jelentős része bekerült a máramarosszigeti börtönbe, világosan látszik, hogy a kommunista hatalom valós veszélynek érezte a katolikus egyházat. Itt raboskodott 16 katolikus (címzetes vagy titkos) püspök, ebből 10 görög katolikus és 6 római katolikus. Velük együtt számos helynök, kanonok, pap, szerzetes szenvedett, mert hűséges maradt hitéhez és vallásához. A börtönt a szekuritáté aktáiban „különleges munkatáborként” tartották nyilván – „Duna munkatelep” fedőnév alatt. Valójában a „munkatelep” nem volt egyéb, mint az ország politikai és egyházi elitjének megsemmisítő helyszíne. Ami a szigeti rabok fogva tartásának jogi helyzetét illeti: nagyrészüket (főleg a politikusokat) az 1950-es év elején a belügyminisztérium által összeállított táblázat alapján tartóztatták le, más részüket (a görög katolikusokat) azért, mert megtagadták az ortodox vallásra való áttérést. Több mint egy évig egyik esetben sem volt meg a minimális jogalap a fogva tartásukra.
Egy 1950. január 14-i rendeletre hivatkozva, amelynek alapján Romániában megalakultak a munkatáborok, 1951 augusztusában a szekuritáté által kiadott határozatok szerint a szigeti rabokat 24 hónapra különleges munkatáborokba vitték (ezeket az időszakokat szükség szerint módosították 1955-ig). A római katolikus vezetők a koncepciós perekben kimondott ítéletek alapján kerültek Szigetre. A mindennapi élet nagyon nehéz volt: a hideg, az éhség és az elszigeteltség voltak az elítéltek legnagyobb ellenségei. Így a közel 200 fogoly közül öt év alatt 53 ember lelte itt halálát, vagyis a rabok 25%-a.
1955-ben, miután megkezdődtek Románia ENSZ-hez való csatlakozásának tárgyalásai, a genfi egyezmény alapján az akkori kormány politikai amnesztiát hirdetett. A máramarosszigeti politikai foglyok egy részét kiengedték, a többieket más börtönökbe helyezték, illetve kényszerlakhelyre telepítették, a börtön pedig újra köztörvényes jellegűvé vált, míg végül 1977-ben bezárták. Jogilag az igazságügyi minisztériumhoz tartozott, de a helyi hatóságok igazgatták, így kisebb cégek termelési és raktározási helységnek használták. Mivel majdnem húsz évig semmiféle munkálatot nem végeztek az egykori börtön épületén, az 1990-es évek elejére katasztrofális állapotba került. Azonban ez volt az a hely, ahol megszületett később a világ első olyan múzeuma, amelyet a kommunizmus áldozatainak szenteltek.
A világ első múzeuma a kommunizmusról
Jelenleg a volt politikai börtönben a Kommunizmus és az Ellenállás Áldozatainak Emlékmúzeuma működik. A kezdetet 1993. január 29. jelentette, amikor Ana Blandiana, Románia egyik híres költője, egy Strasbourgban szervezett, nemzetközi emberi jogokról szóló előadáson benyújtotta az Európai Tanácsnak az emlékmúzeum tervét, amelyet férjével, Romulus Rusan íróval együtt állítottak össze. Catherine Lalumière főtitkártól kértek támogatást a máramarosszigeti börtön múzeummá való alakításához. 1994. április 21-én az Európai Tanács javaslatára megalakult a Polgári Akadémia Alapítvány, amely az emlékmúzeum létrehozását tűzte ki céljául. 1994-ben és 1995-ben két strasbourgi bizottság látogatott Máramarosszigetre, kedvező jelentéseik alapján a jövendő emlékmúzeum tervét az Európai Tanács pártfogása alá vette. 1994 októberében a szigeti helyi tanács határozata alapján a börtön épületét a Polgári Akadémia Alapítványnak ítélték. A Hans Seidel Alapítvány és számos magánszemély adományainak segítségével megkezdődött a börtön épületének külső és belső felújítása. Ez majdnem 2000-ig tartott, mivel a több mint százéves épület romjai az alapzat, a tetőszerkezet és a közműrendszer átépítését igényelték. Az 1997. június 10-i törvény alapján az emlékmúzeum nemzeti közérdekű létesítménnyé vált. A törvény kimondja, hogy az emlékmúzeum a szigeti múzeumból (amely magába foglalja a Szegények Temetőjét is) és a bukaresti Kommunizmust Tanulmányozó Nemzetközi Központból tevődik össze, amelyeket a Polgári Akadémia Alapítvány irányít. 1998 októberében az Európai Tanács a szigeti emlékmúzeumot a kontinens három legjelentősebb történelmi emlékhelye közé sorolta, az Auschwitzi Emlékmúzeum és a Normandiai Béke Emlékmúzeuma mellé.
Az emlékmúzeum első évei tudományos szempontból már nagyon pergők voltak, az évi nagy szimpózium 200-300 történészt és az események szemtanúit gyűjtötte egybe. Minden szimpózium végeredménye egy kötet volt, az adott téma címével. Az Analele 10 kötetes sorozata, amelyet a Polgári Akadémia Alapítvány szerkesztett, az első olyan nagyszabású kutatás, amely a román kommunista megtorlással foglalkozik, ezzel biztosítva a múzeumnak a huszadik századi történelem legfontosabb eseményeinek hátterét. Elkezdődött az akkori szemtanúk megszólaltatása, a régi felvételek, fényképek, tárgyak, levelek, újsággyűjtemények, albumok begyűjtése, a kordokumentumok lépésről lépésre való feltárása. Mindezeket a börtön egykori celláiban több mint ötven bemutatóterem létrehozására használták.
Napjainkban a máramarosszigeti emlékmúzeum Románia egyedülálló ilyen jellegű múzeuma, amely az egykori Románia, valamint a Közép- és Kelet-Európa országai által átélt kommunizmus bizonyítéka. A múzeumban a nyugat-európai látogatók szembesülhetnek a kommunizmus realitásaival. Múzeumteremmé átalakított minden egyes cellája tematikus vagy kronológiai bizonyítéka annak a politikai torzulásnak, amely annyi szenvedést és halált okozott – a börtönök falain belül vagy kívül – a 20. századi Európában. Nemcsak a múltról szól, hiszen mindig fennáll – ha nem is a kommunizmus visszatérésének, de – bármilyen önkényuralmi rendszer kialakulásának a veszélye.
Egyetem és élet a fekete cellákban
A múzeum állandó kiállítása három szinten tekinthető meg, időrendi sorrendben. Több mint 50 termen keresztül követhetjük végig, hogyan történt Románia szovjetizálása gazdasági, igazságügyi, biztonsági, katonasági, oktatási, akadémiai, szociális, kulturális vagy egyházi téren, összpontosítva az áldozatokra, a korlátozásokra, az elnyomásra és a megtorlásra. Bemutatja az 1945–1989-es évek lényegét: terror, félelem, meghurcoltatás. Megismerhetők egy egész ország szellemi, pszichikai és politikai ellenállása kifejezéseinek módjai. Megtekinthetők a fogolyélet szörnyű kellékei vagy különböző tárgyai, amelyek elűzhették a börtöni egyedüllétet és egyhangúságot. Látható, miként változhatott egy cella egyetemmé, a börtönévek túlélésének egyik feltételeként. A kiállított tárgyakat a rabok készítették alkalmi szerszámokkal, majd gondosan rejtegették a cellakutatások idején. Grafikonok mutatják be a foglyok hurcoltatását egyik börtönből a másikba, kiemelve minden sors egyediségét, valamint a politikai foglyok munkaerőként való felhasználását különböző munkatelepeken vagy bányákban.
A börtön bezárása után a belső falakat többször is átfestették, így a kilencvenes évek elején már nyoma sem volt az ötvenes évek fekete színének. A múzeumban rekonstruáltak néhány in situ cellát, úgy, ahogy leírták azok a túlélők, akik tanúi voltak az 50-es évek megtorlásainak. Itt említhető a híres „fekete” büntetőcella, vagy ahol Iuliu Maniu és Gheorghe I. Brătianu ismert történészek elhunytak. Nem hiányoznak a különböző modernkori audio és vizuális technológiai elemek sem, az érintőképernyős applikációk, CD-lejátszók vagy a dokumentumfilmek, melyek a kor túlélőinek vallomásait vagy a 20. század történelmét elevenítik meg.
A térképek terme bemutatja úgy a romániai gulágot térben és időben, mint a kommunista Románia 45 évének történelmét időrendi sorrendben. Egy nagy térkép feltünteti azokat a helyeket, ahol börtönök, kényszermunka-táborok, politikai jellegű pszichiátriai otthonok vagy tömegsírok voltak, ahol harcok folytak vagy kivégzések történtek.
1945 és 1989 között kb. 600 ezer embert ítéltek el, több százezret vettek közigazgatási őrizetbe, vagyis zártak el tárgyalás nélkül. A terror 1948 és 1953, valamint 1958 és 1963 között csúcsosodott, amikor – a meglévő börtönök mellett helyszűke miatt – számos kényszermunka-tábort létesítettek és sok deportálást vittek véghez. Rendeltetésük és jellegzetességük alapján esettanulmányok készültek a nagyobb és ismertebb börtönökről, amelyek a gondolkodó elit rétegének (értelmiségiek, parasztok, papok, kereskedők, kézművesek, katonák, egyetemisták vagy diákok, férfiak vagy nők egyaránt) kivégzési helyéül szolgáltak. Mindenkit elítéltek, aki a rendszer ellen fordult akár állampolgárként, akár alkotásain keresztül.
A folyosón végighaladva előtárul a kommunizmus által meghurcolt politikai foglyok és deportáltak több ezer fotóból álló arcképcsarnoka, majd egy grafika János Evangéliumából, a 8. fejezet 32. versének fordítása 33 nyelvre: „És megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz”.
A földszinten látható kiállítások: 1946-os választások; A Kommunizmus által ostromolt Máramaros; Ilie Lazăr esettanulmánya; A demokrata pártok megsemmisítése; 1945. Jaltától Moszkváig; Az egyházak elfojtása; A Szekuritáté 1948–1989 között; Kényszermunka (Duna-csatorna, ólombányák, Salcia); Kollektivizálás. Ellenállás és elnyomás; 1948: Románia szovjetizálása; Kommunizmus versus monarchia; A hadsereg, rendőrség, igazságügy átalakítása.
Az első emeleten látható kiállítások: Elöljárók (magas rangú állami tiszviselők) terme; a „Duna Munkatelep”; Az oktatás kommunista átalakítása; Az Akadémia megsemmisítése; Etnikai és felekezeti megtorlások; Művészek és alkotásaik a rácsok mögött; Az irodalom megtorlása (Írók börtönben); A 209-es cikkely; Deportálás Baragánba; Antikommunista ellenállás a hegyekben; Egyetemista megmozdulások Romániában (1956); A pitesti-i átnevelés; Vers a börtönben; Nők a börtönben; Értelmiségi élet a börtönben; Gheorghe I. Brătianu: egy történész a történelemben.
A második emeleten látható kiállítások: Üldözött családok; A kéziratok emlékei; Diákok fogságban; Orvostudomány a börtönben; A máramarosi ellenállás; Épületbontások a 80-as években; A mindennapi élet a kommunizmusban; Ellenállók a 80-as és 90-es években; „Az Aranykor” vagy a kitsch kommunizmus; A zsilvölgyi és brassói munkásmegmozdulások; Iuliu Maniu – a demokrácia atyja.
Lélekmadár urna az ország közös sírja
Az emlékmúzeumot nem csak az épületben működött börtönnek vagy a kommunista Románia ellenállásának és áldozatainak szentelték. Egy egész időszakot mutat be az úgynevezett „szocialista láger” területéről, a hét szovjet csatlós országról (Albánia, Bulgária, Csehszlovákia, Németország, Jugoszlávia, Lengyelország, Magyarország) időrendi sorrendben megalkotott összefoglalóban. Fényképek, dokumentumok, kronológiák rámutatnak a döntő pillanatokra: a kommunizmus bevezetése, a sztálinista terror, a SZKP 20. kongresszusa, az 1953-as berlini, 1956-os budapesti események, a Prágai Tavasz (1968), a lengyelországi (1968, 1970, 1976) megszakítatlan sztrájkok, csúcspontként a 80-as évek Szolidaritás mozgalmával. A kommunista rendszert, amely nem tarthatta fenn magát csak a terror segítségével, lépésről lépésre követi, megjelenésétől egészen a kifejlődéséig, majd legvégül összeomlásáig 1989-ben. Kiemelhetők a múzeumban látható kiállítások: Besszarábia a Gulágban; Kelet-Európa országai. 1945–1989; A hidegháború időrendi bemutatója; Szabadság a rádió hullámhosszán (Szabad Európa, BBC, Deutsche Welle, Amerika Hangja); A berlini és türingiai lázadások (1953); A magyarországi forradalom (1956); A „Prágai tavasz” (1968); A „Charta 77” (1977), „Šolidarnosč”, 18 nap, amely elámította a világot vagy A „bársonyforradalom”(1989).
Az emlékmúzeumhoz tartozik a belső udvarban található Feláldozottak menete szoborcsoport (Aurel Vlad alkotása, ami idővel a múzeum jelképévé vált) és az Imádság és Magábaszállás Tere (Radu Mihăilescu építész-tervező alkotása). A kápolnába vezető lejárat füstszínű andezittel burkolt falaira többezer, börtönökben, lágerekben, deportálási helyeken elhunyt nevét vésték (további több ezer elhunyt neve az udvar kőfalán vagy a szegények temetőjében olvasható). Ez a hely azzal a céllal jött létre, hogy a látogató, miután végighaladt a kommunizmus szörnyűségeinek bizonyítékai között, itt elgondolkodhasson, magába szállhasson, tiszteletet adhasson az elhunytaknak.
A szigeti börtönben elhunytakat a város különböző temetőiben temették el éjszaka, majd 1952 után a város szélén fekvő úgynevezett szegények temetőjében. Mivel a gödröket nem lehetett azonosítani, tájrendezési tervet gondoltak ki, amelynek alapján az ország határvonalát ültetett fenyőfák jelölik, Máramarossziget helyét pedig egy oltár-síremlék, rajta bizánci stílusban díszített hatalmas kereszt. Belsejében urnák – a „lélekmadár” népi motívumot viselve –, amelyekbe a látogatók végeláthatatlan sorai, az ország minden részében levő kivégzőhelyekről, közös sírgödrökből, más áldozatok sírhalmairól egy-egy marék földet helyeztek. A szimbolikus határvonalakon kívül, a keleti oldalra helyezett emléktáblákra azoknak a neve került, akik Romániából Donyeckbe és Szibériába deportálva haltak meg. 2012-ben a szegények temetőjének bejáratához emlékkaput állítottak, amit a bibliai Élet Létrája ihletett, majd harangot és kis lelátót, amelyről egészében áttekinthető a tájrendezési projekt (Stefan Radocea tervező munkája). Ez alkalommal információs központot is építettek, ahol a temetőlátogatás útvonaláról kínálnak felvilágosítást.
2013. május 9-től a máramarosszigeti múzeumot Bukarestben Az emlékezet mint igazságszolgáltatás címmel állandó kiállítóterem „képviseli”. Ha a szigeti múzeum két évtized alatt jött létre, a kiállítóterem ötlete néhány éve született meg, egy kommunizmus múzeum létrehozásának szükségességével kapcsolatosan felmerült heves viták keretében. Számos ellenvető nem tudta, vagy nem akarta tudni, hogy ilyen múzeum létezik Máramarosszigeten. Ahogyan Ana Blandiana fogalmazott, a szigeti emlékmúzeum létrehozása nem cél, hanem eszköz, amely meghiúsítani próbálja az agymosási művelet eredményét, vagyis az emlékezet megsemmisítését, mely nélkül a társadalom puha, gerinctelen, irányítható szörnyeteggé válik.
Élő múzeum és évente egyszer zarándokhely
Az emlékmúzeumnak fontos szerepe van a múzeumpedagógia terén is, hisz tudjuk, hogy a mai fiatalok, diákok oktatási programjából hiányzik vagy felületesen érintett a román történelem e kor
A ránk bízott örökség....
Máramarossziget – a kommunizmus és az ellenállás áldozatainak emlékmúzeuma
„Amikor az igazságszolgáltatás nem tud az emlékezet formája lenni, maga az emlékezet kell hogy az igazságszolgáltatás formája legyen.” (Ana Blandiana)
A huszadik század végén, a néhai Máramaros vármegye központjában, Románia északi csücskén elhelyezkedő Máramarosszigeten állt egy előrehaladottan rossz állapotban levő elhagyatott épület: a régi sztálinista börtön, ahova az 50-es években a két világháború közötti időszak romániai elit rétegének nagy részét bebörtönözték.
Az épület 1896 és 1897 között, „a magyar börtönépítészet egyik legmeghatározóbb alakja”, Wagner Gyula építész tervei alapján, a millennium emlékére épült. A Máramaros Vármegyei börtönnek köztörvényes jellege volt, és ezt a sajátosságát megőrizte a két világháború között is. 1950 májusától a börtön jellege radikálisan megváltozott, és 1955 júliusáig kizárólag politikai fegyházként működött. Kb. 200 személy sínylődött itt. Ide hurcolták a két világháború közötti időszak jelentős politikai, kulturális és egyházi személyiségeit.
A börtön, amely minden negyedik foglyot elpusztított
A politikai foglyok első csoportját, amelyet magas rangú, volt állami tisztségviselők alkottak, 1950. május 5-e éjszakáján tartóztatták le az ország különböző pontjain és a bukaresti Belügyminisztérium fogdájába gyűjtötték össze. Másnap a szigeti börtönbe szállították. Az 50-es évek elején négy miniszterelnököt, a demokratikus pártok elnökeit (Nemzeti Liberális Párt, Nemzeti Parasztpárt és Szociáldemokrata Párt), a román Nemzeti Bank öt volt elnökét, számos minisztert és államtitkárt zártak a szigeti börtönbe. Ők egy olyan réteghez tartoztak – volt magas állami tisztségviselők –, amelyet az új társadalomból ki kellett iktatni. A kommunista hatalom inkább potenciális ellenfelet látott ezekben az idős emberekben, mintsem olyan személyeket, akik valójában képesek lettek volna ellenállást tanúsítani.
A politikai foglyok második nagy csoportját a két rítushoz tartozó katolikus főpapok és egyházi személyek alkották. Abból, hogy az erdélyi katolikus egyház vezetésének jelentős része bekerült a máramarosszigeti börtönbe, világosan látszik, hogy a kommunista hatalom valós veszélynek érezte a katolikus egyházat. Itt raboskodott 16 katolikus (címzetes vagy titkos) püspök, ebből 10 görög katolikus és 6 római katolikus. Velük együtt számos helynök, kanonok, pap, szerzetes szenvedett, mert hűséges maradt hitéhez és vallásához. A börtönt a szekuritáté aktáiban „különleges munkatáborként” tartották nyilván – „Duna munkatelep” fedőnév alatt. Valójában a „munkatelep” nem volt egyéb, mint az ország politikai és egyházi elitjének megsemmisítő helyszíne. Ami a szigeti rabok fogva tartásának jogi helyzetét illeti: nagyrészüket (főleg a politikusokat) az 1950-es év elején a belügyminisztérium által összeállított táblázat alapján tartóztatták le, más részüket (a görög katolikusokat) azért, mert megtagadták az ortodox vallásra való áttérést. Több mint egy évig egyik esetben sem volt meg a minimális jogalap a fogva tartásukra.
Egy 1950. január 14-i rendeletre hivatkozva, amelynek alapján Romániában megalakultak a munkatáborok, 1951 augusztusában a szekuritáté által kiadott határozatok szerint a szigeti rabokat 24 hónapra különleges munkatáborokba vitték (ezeket az időszakokat szükség szerint módosították 1955-ig). A római katolikus vezetők a koncepciós perekben kimondott ítéletek alapján kerültek Szigetre. A mindennapi élet nagyon nehéz volt: a hideg, az éhség és az elszigeteltség voltak az elítéltek legnagyobb ellenségei. Így a közel 200 fogoly közül öt év alatt 53 ember lelte itt halálát, vagyis a rabok 25%-a.
1955-ben, miután megkezdődtek Románia ENSZ-hez való csatlakozásának tárgyalásai, a genfi egyezmény alapján az akkori kormány politikai amnesztiát hirdetett. A máramarosszigeti politikai foglyok egy részét kiengedték, a többieket más börtönökbe helyezték, illetve kényszerlakhelyre telepítették, a börtön pedig újra köztörvényes jellegűvé vált, míg végül 1977-ben bezárták. Jogilag az igazságügyi minisztériumhoz tartozott, de a helyi hatóságok igazgatták, így kisebb cégek termelési és raktározási helységnek használták. Mivel majdnem húsz évig semmiféle munkálatot nem végeztek az egykori börtön épületén, az 1990-es évek elejére katasztrofális állapotba került. Azonban ez volt az a hely, ahol megszületett később a világ első olyan múzeuma, amelyet a kommunizmus áldozatainak szenteltek.
A világ első múzeuma a kommunizmusról
Jelenleg a volt politikai börtönben a Kommunizmus és az Ellenállás Áldozatainak Emlékmúzeuma működik. A kezdetet 1993. január 29. jelentette, amikor Ana Blandiana, Románia egyik híres költője, egy Strasbourgban szervezett, nemzetközi emberi jogokról szóló előadáson benyújtotta az Európai Tanácsnak az emlékmúzeum tervét, amelyet férjével, Romulus Rusan íróval együtt állítottak össze. Catherine Lalumière főtitkártól kértek támogatást a máramarosszigeti börtön múzeummá való alakításához. 1994. április 21-én az Európai Tanács javaslatára megalakult a Polgári Akadémia Alapítvány, amely az emlékmúzeum létrehozását tűzte ki céljául. 1994-ben és 1995-ben két strasbourgi bizottság látogatott Máramarosszigetre, kedvező jelentéseik alapján a jövendő emlékmúzeum tervét az Európai Tanács pártfogása alá vette. 1994 októberében a szigeti helyi tanács határozata alapján a börtön épületét a Polgári Akadémia Alapítványnak ítélték. A Hans Seidel Alapítvány és számos magánszemély adományainak segítségével megkezdődött a börtön épületének külső és belső felújítása. Ez majdnem 2000-ig tartott, mivel a több mint százéves épület romjai az alapzat, a tetőszerkezet és a közműrendszer átépítését igényelték. Az 1997. június 10-i törvény alapján az emlékmúzeum nemzeti közérdekű létesítménnyé vált. A törvény kimondja, hogy az emlékmúzeum a szigeti múzeumból (amely magába foglalja a Szegények Temetőjét is) és a bukaresti Kommunizmust Tanulmányozó Nemzetközi Központból tevődik össze, amelyeket a Polgári Akadémia Alapítvány irányít. 1998 októberében az Európai Tanács a szigeti emlékmúzeumot a kontinens három legjelentősebb történelmi emlékhelye közé sorolta, az Auschwitzi Emlékmúzeum és a Normandiai Béke Emlékmúzeuma mellé.
Az emlékmúzeum első évei tudományos szempontból már nagyon pergők voltak, az évi nagy szimpózium 200-300 történészt és az események szemtanúit gyűjtötte egybe. Minden szimpózium végeredménye egy kötet volt, az adott téma címével. Az Analele 10 kötetes sorozata, amelyet a Polgári Akadémia Alapítvány szerkesztett, az első olyan nagyszabású kutatás, amely a román kommunista megtorlással foglalkozik, ezzel biztosítva a múzeumnak a huszadik századi történelem legfontosabb eseményeinek hátterét. Elkezdődött az akkori szemtanúk megszólaltatása, a régi felvételek, fényképek, tárgyak, levelek, újsággyűjtemények, albumok begyűjtése, a kordokumentumok lépésről lépésre való feltárása. Mindezeket a börtön egykori celláiban több mint ötven bemutatóterem létrehozására használták.
Napjainkban a máramarosszigeti emlékmúzeum Románia egyedülálló ilyen jellegű múzeuma, amely az egykori Románia, valamint a Közép- és Kelet-Európa országai által átélt kommunizmus bizonyítéka. A múzeumban a nyugat-európai látogatók szembesülhetnek a kommunizmus realitásaival. Múzeumteremmé átalakított minden egyes cellája tematikus vagy kronológiai bizonyítéka annak a politikai torzulásnak, amely annyi szenvedést és halált okozott – a börtönök falain belül vagy kívül – a 20. századi Európában. Nemcsak a múltról szól, hiszen mindig fennáll – ha nem is a kommunizmus visszatérésének, de – bármilyen önkényuralmi rendszer kialakulásának a veszélye.
Egyetem és élet a fekete cellákban
A múzeum állandó kiállítása három szinten tekinthető meg, időrendi sorrendben. Több mint 50 termen keresztül követhetjük végig, hogyan történt Románia szovjetizálása gazdasági, igazságügyi, biztonsági, katonasági, oktatási, akadémiai, szociális, kulturális vagy egyházi téren, összpontosítva az áldozatokra, a korlátozásokra, az elnyomásra és a megtorlásra. Bemutatja az 1945–1989-es évek lényegét: terror, félelem, meghurcoltatás. Megismerhetők egy egész ország szellemi, pszichikai és politikai ellenállása kifejezéseinek módjai. Megtekinthetők a fogolyélet szörnyű kellékei vagy különböző tárgyai, amelyek elűzhették a börtöni egyedüllétet és egyhangúságot. Látható, miként változhatott egy cella egyetemmé, a börtönévek túlélésének egyik feltételeként. A kiállított tárgyakat a rabok készítették alkalmi szerszámokkal, majd gondosan rejtegették a cellakutatások idején. Grafikonok mutatják be a foglyok hurcoltatását egyik börtönből a másikba, kiemelve minden sors egyediségét, valamint a politikai foglyok munkaerőként való felhasználását különböző munkatelepeken vagy bányákban.
A börtön bezárása után a belső falakat többször is átfestették, így a kilencvenes évek elején már nyoma sem volt az ötvenes évek fekete színének. A múzeumban rekonstruáltak néhány in situ cellát, úgy, ahogy leírták azok a túlélők, akik tanúi voltak az 50-es évek megtorlásainak. Itt említhető a híres „fekete” büntetőcella, vagy ahol Iuliu Maniu és Gheorghe I. Brătianu ismert történészek elhunytak. Nem hiányoznak a különböző modernkori audio és vizuális technológiai elemek sem, az érintőképernyős applikációk, CD-lejátszók vagy a dokumentumfilmek, melyek a kor túlélőinek vallomásait vagy a 20. század történelmét elevenítik meg.
A térképek terme bemutatja úgy a romániai gulágot térben és időben, mint a kommunista Románia 45 évének történelmét időrendi sorrendben. Egy nagy térkép feltünteti azokat a helyeket, ahol börtönök, kényszermunka-táborok, politikai jellegű pszichiátriai otthonok vagy tömegsírok voltak, ahol harcok folytak vagy kivégzések történtek.
1945 és 1989 között kb. 600 ezer embert ítéltek el, több százezret vettek közigazgatási őrizetbe, vagyis zártak el tárgyalás nélkül. A terror 1948 és 1953, valamint 1958 és 1963 között csúcsosodott, amikor – a meglévő börtönök mellett helyszűke miatt – számos kényszermunka-tábort létesítettek és sok deportálást vittek véghez. Rendeltetésük és jellegzetességük alapján esettanulmányok készültek a nagyobb és ismertebb börtönökről, amelyek a gondolkodó elit rétegének (értelmiségiek, parasztok, papok, kereskedők, kézművesek, katonák, egyetemisták vagy diákok, férfiak vagy nők egyaránt) kivégzési helyéül szolgáltak. Mindenkit elítéltek, aki a rendszer ellen fordult akár állampolgárként, akár alkotásain keresztül.
A folyosón végighaladva előtárul a kommunizmus által meghurcolt politikai foglyok és deportáltak több ezer fotóból álló arcképcsarnoka, majd egy grafika János Evangéliumából, a 8. fejezet 32. versének fordítása 33 nyelvre: „És megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz”.
A földszinten látható kiállítások: 1946-os választások; A Kommunizmus által ostromolt Máramaros; Ilie Lazăr esettanulmánya; A demokrata pártok megsemmisítése; 1945. Jaltától Moszkváig; Az egyházak elfojtása; A Szekuritáté 1948–1989 között; Kényszermunka (Duna-csatorna, ólombányák, Salcia); Kollektivizálás. Ellenállás és elnyomás; 1948: Románia szovjetizálása; Kommunizmus versus monarchia; A hadsereg, rendőrség, igazságügy átalakítása.
Az első emeleten látható kiállítások: Elöljárók (magas rangú állami tiszviselők) terme; a „Duna Munkatelep”; Az oktatás kommunista átalakítása; Az Akadémia megsemmisítése; Etnikai és felekezeti megtorlások; Művészek és alkotásaik a rácsok mögött; Az irodalom megtorlása (Írók börtönben); A 209-es cikkely; Deportálás Baragánba; Antikommunista ellenállás a hegyekben; Egyetemista megmozdulások Romániában (1956); A pitesti-i átnevelés; Vers a börtönben; Nők a börtönben; Értelmiségi élet a börtönben; Gheorghe I. Brătianu: egy történész a történelemben.
A második emeleten látható kiállítások: Üldözött családok; A kéziratok emlékei; Diákok fogságban; Orvostudomány a börtönben; A máramarosi ellenállás; Épületbontások a 80-as években; A mindennapi élet a kommunizmusban; Ellenállók a 80-as és 90-es években; „Az Aranykor” vagy a kitsch kommunizmus; A zsilvölgyi és brassói munkásmegmozdulások; Iuliu Maniu – a demokrácia atyja.
Lélekmadár urna az ország közös sírja
Az emlékmúzeumot nem csak az épületben működött börtönnek vagy a kommunista Románia ellenállásának és áldozatainak szentelték. Egy egész időszakot mutat be az úgynevezett „szocialista láger” területéről, a hét szovjet csatlós országról (Albánia, Bulgária, Csehszlovákia, Németország, Jugoszlávia, Lengyelország, Magyarország) időrendi sorrendben megalkotott összefoglalóban. Fényképek, dokumentumok, kronológiák rámutatnak a döntő pillanatokra: a kommunizmus bevezetése, a sztálinista terror, a SZKP 20. kongresszusa, az 1953-as berlini, 1956-os budapesti események, a Prágai Tavasz (1968), a lengyelországi (1968, 1970, 1976) megszakítatlan sztrájkok, csúcspontként a 80-as évek Szolidaritás mozgalmával. A kommunista rendszert, amely nem tarthatta fenn magát csak a terror segítségével, lépésről lépésre követi, megjelenésétől egészen a kifejlődéséig, majd legvégül összeomlásáig 1989-ben. Kiemelhetők a múzeumban látható kiállítások: Besszarábia a Gulágban; Kelet-Európa országai. 1945–1989; A hidegháború időrendi bemutatója; Szabadság a rádió hullámhosszán (Szabad Európa, BBC, Deutsche Welle, Amerika Hangja); A berlini és türingiai lázadások (1953); A magyarországi forradalom (1956); A „Prágai tavasz” (1968); A „Charta 77” (1977), „Šolidarnosč”, 18 nap, amely elámította a világot vagy A „bársonyforradalom”(1989).
Az emlékmúzeumhoz tartozik a belső udvarban található Feláldozottak menete szoborcsoport (Aurel Vlad alkotása, ami idővel a múzeum jelképévé vált) és az Imádság és Magábaszállás Tere (Radu Mihăilescu építész-tervező alkotása). A kápolnába vezető lejárat füstszínű andezittel burkolt falaira többezer, börtönökben, lágerekben, deportálási helyeken elhunyt nevét vésték (további több ezer elhunyt neve az udvar kőfalán vagy a szegények temetőjében olvasható). Ez a hely azzal a céllal jött létre, hogy a látogató, miután végighaladt a kommunizmus szörnyűségeinek bizonyítékai között, itt elgondolkodhasson, magába szállhasson, tiszteletet adhasson az elhunytaknak.
A szigeti börtönben elhunytakat a város különböző temetőiben temették el éjszaka, majd 1952 után a város szélén fekvő úgynevezett szegények temetőjében. Mivel a gödröket nem lehetett azonosítani, tájrendezési tervet gondoltak ki, amelynek alapján az ország határvonalát ültetett fenyőfák jelölik, Máramarossziget helyét pedig egy oltár-síremlék, rajta bizánci stílusban díszített hatalmas kereszt. Belsejében urnák – a „lélekmadár” népi motívumot viselve –, amelyekbe a látogatók végeláthatatlan sorai, az ország minden részében levő kivégzőhelyekről, közös sírgödrökből, más áldozatok sírhalmairól egy-egy marék földet helyeztek. A szimbolikus határvonalakon kívül, a keleti oldalra helyezett emléktáblákra azoknak a neve került, akik Romániából Donyeckbe és Szibériába deportálva haltak meg. 2012-ben a szegények temetőjének bejáratához emlékkaput állítottak, amit a bibliai Élet Létrája ihletett, majd harangot és kis lelátót, amelyről egészében áttekinthető a tájrendezési projekt (Stefan Radocea tervező munkája). Ez alkalommal információs központot is építettek, ahol a temetőlátogatás útvonaláról kínálnak felvilágosítást.
2013. május 9-től a máramarosszigeti múzeumot Bukarestben Az emlékezet mint igazságszolgáltatás címmel állandó kiállítóterem „képviseli”. Ha a szigeti múzeum két évtized alatt jött létre, a kiállítóterem ötlete néhány éve született meg, egy kommunizmus múzeum létrehozásának szükségességével kapcsolatosan felmerült heves viták keretében. Számos ellenvető nem tudta, vagy nem akarta tudni, hogy ilyen múzeum létezik Máramarosszigeten. Ahogyan Ana Blandiana fogalmazott, a szigeti emlékmúzeum létrehozása nem cél, hanem eszköz, amely meghiúsítani próbálja az agymosási művelet eredményét, vagyis az emlékezet megsemmisítését, mely nélkül a társadalom puha, gerinctelen, irányítható szörnyeteggé válik.
Élő múzeum és évente egyszer zarándokhely
Az emlékmúzeumnak fontos szerepe van a múzeumpedagógia terén is, hisz tudjuk, hogy a mai fiatalok, diákok oktatási programjából hiányzik vagy felületesen érintett a román történelem e kor