Nyelvében él a nemzet – a képernyőn is
Negyvenöt évvel ezelőtt indult első útjára, huszonöt éve pedig folytatta útját a Román Televízió magyar adása. Évtizedeken át a romániai magyar családok ezrei számára hétfő délutáni főprogramnak számított, míg a diktatúra meg nem szüntette a műsort. A rendszerváltás után feltámasztott adás ma már több órában és három csatornán szól magyarul a közszolgálati televízió nézőihez.
A 20. század hatvanas éveinek végén a kommunista diktatúra még enyhébben szorongatta az embereket Romániában. Nicolae Ceauşescu a romániai magyarság szemében attól lett még népszerű, hogy 1969 végén engedélyezte a Román Televízió magyar adásának beindítását.
A történet előzményei egy évvel korábbra nyúlnak vissza: 1968 nyarán Ceauşescu és a kormány legfontosabb emberei előtt a romániai magyar értelmiség összehívott képviselői a magyarság elvárásai között egy magyar nyelvű televíziós műsor beindításának igényét is tolmácsolták. Ha több kérésüket nem is vették figyelembe, 1969. november 23-án végre elindult a Román Televízió bukaresti magyar adása. Műsorideje először mindössze 20-25 perc volt, majd heti három órára bővült. Az első felelős vezető Molnár Vilmos és Kónya Anna volt. 1970 áprilisától 1979 szeptemberéig Bodor Pál irányította a nemzetiségi műsorokat, míg 1980-tól 1985-ig újra Molnár Vilmos felelt értük. Az első szerkesztők nagyobbrészt a bukaresti rádió magyar adásának munkatársai voltak. Az alapító szerkesztőség tagjai: Tomcsányi Tibor, Labancz Frida, Kónya Anna, Molnár Vilmos, Birta József, Tóthfalussy Béla, Öllerer József, Ilya Ehrenkrantz.
A bukaresti magyar adás munkatársai közé tartozott a kezdetektől fogva a pedagógusi és filozófusi végzettséggel rendelkező Tomcsányi Mária, valamint a zenész Boros Zoltán, aki később a magyar szerkesztőség főszerkesztője lett.
Sorsdöntő találkozások
Boros Zoltán 1971-ben kapcsolódott be a szerkesztőség munkájába: „Dzsessz és könnyűzene muzsikusként iratkoztam be a Zeneakadémiára. Az egyetemi évek alatt együttesem volt, a kolozsvári Egyetemiek Háza dzsesszkvartettje. Az egyetem elvégzése után egy éven át szabadúszó zenész voltam, majd 1969-ben karmesternek szerződtem a nagyváradi színházhoz. Az első Siculus-fesztiválon mi is felléptünk, ahol jelen volt Bodor Pál, a magyar adás főszerkesztője, neki nagyon tetszett a produkciónk. Közben egyre inkább mocorgott már bennem a vágy, hogy alapvetően zenével foglalkozzam, lehetőleg egy szakmailag színvonalas helyen, a média közelében. 1970 őszén felmentem Bukarestbe, és megkerestem Bodort, elmondtam neki, hogy szoktam nézni a magyar adást, és úgy vettem észre, hogy nincs zenei szerkesztő, én pedig szívesen vállalnám. Bodornak – úgy láttam – jól jött az ajánlat, mivel nagy emberhiánnyal küszködött. Az 1971-es nyári színházi szünetben aztán megkaptam az értesítést, hogy az átigazolást jóváhagyták. Persze attól, hogy a magyar adáshoz kerültem, még nem lettem tévés. A mesterséget menet közben kellett megtanulni. A szerkesztőségnek szakmailag jól képzett operatőrei és vágói voltak, sokat tanultam Aradits Lukács Zsuzsannától és attól a két operatőrtől, Emil Lungutól és Mircea Bogdantól, akikkel az első filmemet a Muzsikáló várost készítettem, Csíky Ibolyával.”
Tomcsányi Mária is egy Bodor Pállal való találkozás nyomán került a tévébe. Másodéves volt a Babeş–Bolyai Egyetem filozófia szakán, amikor elment Bukarestbe meglátogatni egyik barátnőjét. Együtt mentek fel Bodor Pálékhoz egy pohár hűsítőre: „Bekérezkedtem a fürdőszobába, és mit ad isten, Bodor Pál éppen ott tett-vett. A látogatás hosszú beszélgetéssel folytatódott, Pali akkoriban másról sem beszélt, mint a televízióról. Azt szerette volna, hogy Bukarestben folytassam az egyetemet, de erre akkor még nem voltam hajlandó. Viszont kipróbált, forgatócsoportot küldött Kolozsvárra, velük riporterkedtem.”
Tomcsányi Mária rövidesen mégis otthagyta Kolozsvárt, és Bukarestbe költözött. Négy és fél éven át a román rádió magyar adásának volt külső munkatársa, de már a tévé magyar adásának is dolgozott. Végül 1977-ben megkapta a szerkesztői állást: „Amolyan mindenes lettem, mert minden műfaj érdekelt. Még sportriportot is készítettem, de elsősorban azért a színház érdekelt. A mai napig ez a nagy szerelmem...”
Bodor Pál és a kommunista rokon
Természetesen a cenzúra akkoriban mindenbe beleszólt. Tomcsányi Mária szerint a magyar adásnak Bodor Pál főszerkesztővel volt szerencséje, aki különleges státust élvezett: „Palinak volt hátországa és tekintélye is: nem politikai, hanem írói, szakemberi tekintélye. A román kollégák is nagyon tisztelték szakmai tudását. Ezen kívül sógora, Gere Mihály a kommunista párt központi bizottságának tagja volt, ami politikailag is jelentős hátországot biztosított. Bodor hihetetlenül okosan tudta kijátszani a hatalmi utasításokat és a cenzúrát, egy Ceauşescu-idézettel képes volt elaltatni az éberségüket. Minden aktuális utasításról tudott, így képes volt védekezni ellenük. Voltak anyagok, amelyeket minden pártutasítás ellenére valósággal bedumált az adásba. Nagyon okosan tette a dolgát” – emlékezik Tomcsányi Mária. 1980-tól kezdve azonban fokozatosan csökkentették az adásidőt: az eredeti három órából kettő, majd egy, legutoljára már csak egy negyedóra maradt. 1985-ben a műsor már nagyon hanyatlott: ekkor szüntették meg a közszolgálati televízió 2-es csatornáját, a kolozsvári rádiótelevíziót, a többi rádióstúdiót, és az RTV 1-es csatornáján is mindössze két óra román nyelvű műsort engedélyeztek.
 Hidegzuhany és újjászületés
Tomcsányi Mária 1985-ben családi okokból átkérte magát néhány hónapra a kolozsvári rádióhoz. A hír, hogy megszűnt az adás, és ezzel az állása, teljesen váratlanul érte: „Reggel bementünk dolgozni, és szóltak: nincs adás. Hirtelen azt hittük, a magyar adást szüntették meg, de kiderült, hogy az egész stúdiót lekapcsolták. Így történt Bukarestben is a televíziónál: reggel bementek dolgozni, és kiderült, nincs többé magyar adás. Egyébként engem addigra áthelyezetek a rádióhoz. Valami feljelentés alapján – a mai napig nem tudom, ki tette – úgy döntöttek a tévé vezetői, hogy el kell engem tüntetni a képernyőről. Harminc éve történt, ma már nem is érdekel, kinek voltam az útjában.”
Az 1989-es romániai változások után a magyar adás néhány régi munkatársa – Aradits László, Lukács Zsuzsanna, Boros Zoltán, Feczkó Zoltán, Miklós-Pataki Georgina, Rostás Emília, Simonffy Katalin, Todan Ildikó, Öllerer József – kihasználva az új politikai konjunktúrát 1990. január 8-án műszaki háttér és szerkesztőségi szobák nélkül, amatőr videósok és fiatal műszaki értelmiségiek (Győrffy György, Kacsó Sándor) segítségével saját kezdeményezésből újraindították a magyar nyelvű műsort. Vezetőjüknek Boros Zoltánt választották, akit később hivatalosan is kineveztek főszerkesztőnek. A magyar adás munkatársi gárdája önálló főszerkesztőség lett.
Boros Zoltán ma is nagyon jól emlékszik azokra a napokra: „1989 decembere a szerkesztőség régi tagjait a világ minden tájára szétszórva találta. Bemondónőnk, Józsa Erika Ausztráliában, Fischer István rendező Németországban, a volt főszerkesztő, Bodor Pál, valamint Csáky Zoltán, Vári Attila Magyarországon telepedett le. Jómagam zenei rendező lettem a televízió zenei stúdiójában, ismét felléptem dzsesszmuzsikusként a hazai fesztiválok színpadain. A televízió élőben közvetítette a román forradalmat. Otthon, a tévékészülék előtt hárman, Simonffy Kati, Veronka, a feleségem és jómagam néztük, mi történik. Mi is kimentünk az utcára, akkor támadt az ötletem, hogy menjünk a rádióhoz. Hazarohantunk, Trabantba vágtuk magunkat, majd tülkölve, nyitott kocsiablakokkal, üvöltözve „vágtattunk be” a televízió udvarára. Egy héten keresztül csak aludni jártunk haza, hol nappal, hol éjszaka, Simonffy Katalinnal váltottuk egymást a négyes stúdióban. A négyes stúdiót, ahonnan az adást sugározták, a Híradó szerkesztősége uralta, bennünket, régi tévéseket ismertek, és mivel az első napokban boldog-boldogtalan megszólalhatott a képernyőn, nem volt akadálya, hogy Simonffy Katalinnal mi is megjelenjünk. Arról beszéltünk, hogy a magyarság is együtt érez a forradalmárokkal, támogatja a demokratikus változásokat. Bejátszottunk egy részletet a Mondod-e még? című filmből, és megjelent a cím előtti szöveg is: a Román Televízió Magyar szerkesztősége bemutatja. Az emberek másnap már azt rebesgették: újraindult a magyar adás. Karácsonykor ismét beültem a stúdióba, magyarul is boldog karácsonyi ünnepet kívántam. A román kolindák mellett megszólalt a Mennyből az angyal és az Oh, Tannenbaum is. A román közszolgálati televízió létrejötte óta nem sugárzott karácsonyi dalokat.”
„Én főleg a színházzal foglalkoztam az új időkben, de érdekeltek a társadalomban lezajló folyamatok, sok riportot készítettem ’90 után. Noha korkedvezménnyel viszonylag korán mentem nyugdíjba, a rádióba rendszeresen bejártam híradózni, sőt egy ideig rovatom is volt. A rádióban kezdtem, és ott is fejeztem be a pályámat, de a tévézést nagyon szerettem” – eleveníti fel emlékeit Tomcsányi Mária, a magyar adás egykori szerkesztője.
Könyvbemutatóval és könnyűzenekoncerttel fűszerezve ünnepelte fennállásának 45. évfordulóját a Román Televízió magyar adása Marosvásárhelyen. A tévé három munkatársa és meghatározó egyénisége, Józsa Erika – a magyar adás múltjának felidézése könyv formájában az ő ötlete volt –, Simonffy Katalin, Tomcsányi Mária által szerkesztett vaskos kötet nem véletlenül viseli A mi magyar adásunk címet. Öt évvel ezelőtt, amikor a szerkesztők nekiláttak a hatalmas feladatnak, még munkacímnek szánták, ami később, a Kriterion Kiadó javaslatára véglegessé vált. Elvégre az 1969-es indulástól az 1985-ös betiltásig a bukaresti tévé magyar adása valamennyi székelyföldi, partiumi és szórványban élő magyar kedvenc műsorává nőtte ki magát. Nem egyszerű hagyományőrző vagy szórakoztató funkciót töltött be, hanem a közösségi ügyek felvállalásával a romániai magyarság egyik legfontosabb fórumává fejlődött.
Nánó Csaba |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A székely ember egy helyett nem szökik kettőt – Jánosi József nyolcvanéves
Életét az ösztönösség és a felismerésből fakadó tudatos cselekvés egyaránt jellemzi: előbbit Siménfalváról hozta és minden, amit később, a családi gyökerekre támaszkodva megvalósított, a székely embernek abból a természetes magatartásából ered, hogy amit rábíznak vagy önként vállal, azt csak a tőle telhető legjobb tudással és teljes odaadással végzi. Jánosi József 1964-től tevékenykedik Sepsiszentgyörgyön, nem tartja magát néprajzkutatónak, a néptáncgyűjtő és -oktató megnevezést inkább elfogadja, a kultúrtisztviselő is ráillik, de az a több, mint fél évszázadnyi munka a néptánc szolgálatában, amiért 1993-ban az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Kacsó András-díjjal jutalmazta, és amely munkát még jelenleg is folytatja íróasztala mellett, felér a tudományos kutatással, mert gyűjtései könyvekben és együttesek lábán tovább élnek, a háromszéki hagyományok teljes körű megismeréséhez pedig pótolhatatlan adatokkal szolgálnak. Nyolcvanéves születésnapja alkalmából ifjúkoráról, a kommunista világ kultúrpolitikájáról, a néptánc és a magyar néplélek mai állapotáról beszélgettünk.
Jánosi József szerényen jegyzi meg, utólag visszapillantva életére, úgy érzi, a dolgok sorsszerűen alakultak úgy, hogy beigazolódott: az, amit otthonról hozott, a kor ízlésének megfelelő korcsosságokkal szemben is időtálló és értékes. Ma már tudjuk, ennek érdekében vele együtt nagyon sokan tettek, de a néptánc tekintetében Háromszéken mindenképpen Jánosi József volt az úttörő.
A hang nélküli kántor
Jánosi József: Négyen voltunk testvérek, édesapámat elveszítettük a háborúban, és engem a nagyszüleim neveltek. Nagyapám kántortanító volt Siménfalván harminc évig. A háború utáni összevisszaságban hol volt tanító, hol nem, így aztán az első osztályban még nem tanultunk meg írni és olvasni. Siménfalván unitárius felekezeti iskolába jártam, s nagyapám szerette volna, ha édesapám útját követem, mert korábban ő volt a falu prímása, de nekem ez sehogy sem ment. A nagynénéim aktívan szerepeltek, énekeltek a falu lányaival együtt, szerették a népviseletet és mindazt, ami azzal jár. Én belecsöppentem a székely nagycsalád hagyományos életébe, ahol még együtt élt több nemzedék.
Nagyapám vezéregyéniség volt a családban és a faluban is. Ő hozta létre a Hangya-szövetkezetet. Mind a két háborúban részt vett, és egy betegségben elveszítette a hangját. Ezzel vége is lett a tanítói tevékenységének. Még sokáig kántorizált úgy, hogy volt mellette egy énekes, és nagyapám orgonázott. Ő volt a hang nélküli kántor.
Tizennyolc évesen tanító
– A negyedik osztályt már Székelykeresztúron kezdtem. Nehéz volt, mert meg kellett tanulnom azt, amit Siménfalván elmulasztottam. Ötödik és hetedik között aztán bepótoltam a lemaradást. Nagyapámnak az volt a célja, hogy mielőbb kenyér legyen a kezemben, ezért tanítóképzőbe küldött. A székelykeresztúri tanítóképzőben mi voltunk az utolsó osztály 1955-ben, utána elköltöztették Székelyudvarhelyre. Tizennyolc éves voltam, amikor tanító bácsinak szólítottak a gyermekek. Először kineveztek Korondra, és aztán úgy hozta a sors, hogy ki kellett járnom a korondi hegyre, vagyis Pálpatakára. Ez nagy megpróbáltatás, de nagyon nagy élmény is volt. Belecsöppentem egy olyan világba, ahol az idő megállt száz évvel azelőtt. A legényekkel jártunk a környező bálokba, és csodálatos, hogy Pálpatakán máig nem halt ki a szokás: szilveszterkor báloznak és csárdást járnak.
Az igazi kezdet
Pálpataka után Jánosi József egy évet nevelősködött a székelyudvarhelyi egészségügyi szakiskolában, onnan ment katonának. Szenvedélye volt a repülés, pilóta akart lenni, és már korábban egy vakációban elvégezte a sportrepülős tanfolyamot, így került Bákóba egy technikai alakulathoz. Katonaság után Kápolnásfaluban folytatta a tanítóskodást, ahol nagyon jó közösséget talált.
– Teli voltam energiával. Focicsapatot hoztunk létre, színjátszó csoportban játszottam, tánccsoportot alakítottam. Innen kezdődik a tánchoz való kötődésem. A fiatalokkal a bálokban táncoltunk, és abból az anyagból készítettem egy koreográfiát. Következett a rajoni verseny, és Homoródalmáson ezzel a koreográfiával megnyertük az első díjat. Ott volt Udvarhelyről Kacsó András, vele együtt többen biztattak, hogy menjek Marosvásárhelyre néptánctanfolyamra. Ott találkoztam Haáz Sándorral, ott tanított Székely Dénes, csupa nagy hírű ember. Biztatásukra felvételiztem a Maros Együtteshez (az 1956-ban alapított Állami Székely Népi Együttesről van szó – szerk. megj.), elmentem és sikerült, bár akkor csak páros táncot tudtam járni, és néhány figura verbunkot. Így kerültem 1960-tól az együtteshez.
A második évben súlyos bokazúzódásom volt, gyakorlatilag összetörtem a bokámat. Klasszikus balettet tanultunk egészen magas szinten, ezt a stílust nyilván a néptánc megsínylette, de ez volt a követelmény. Ha a beteg bokám miatt három év után nem hagyom ott, én is annyi maradtam volna, mint a kollégáim.
Lehetőségek és megszorítások
– 1964-től Sepsiszentgyörgyön a rajoni kultúrház módszertanosaként dolgoztam. Nekem nagyon fontos volt, hogy gyorsan bizonyítsak. És akkor összejött egy tánccsoport nagyon felkészült emberekből, akik nekem is erőt adtak. Köztük volt Czegő Zoltán, Hubbes Péter, Zsók László, később Péter Sándor is csatlakozott. Szerették a néptáncot, a lelküket adták, enélkül a tánc nem is ér semmit. Jártunk olyan falvakba, ahova nem tudott kimenni a színház. A kommunista időben majdnem mindent lehetett csinálni. Egy dolgot nem engedélyeztek: egyházi szokásokat nem szabadott gyűjteni. Persze, ezt nem lehetett kihagyni, mert örvendtem, amikor valami értékessel találkoztam falun. Kezdetben a gyűjtés nem volt tudatos, az volt fontos, hogy legyen anyagom, amit feldolgozok s megtanítom a táncosoknak és oktatóknak. Szerveztünk tánctanfolyamokat a rajoni időben is.
Nagyon sok hagyományos szokást újítottunk fel. Stanca elvtársat, a megyei pártbizottság titkárát meggyőztem arról, hogy egy lakodalmas, fonó, kaláka, egy aratószokás legalább olyan munkatánc, mint amikor a téglákat ide-oda teszik a színpadon, és akkor beleegyezett. Sok helyen szinte egy egész falu részt vett benne, mert éltek még azok az emberek, akiknek az életéhez ez hozzátartozott. Ezek olyanok voltak, mint egy-egy népszínmű, ezt lejátszották, mi lefilmeztük és színpadra vittük. Nagyon sokat filmezett nálunk akkoriban a Román Televízió magyar adása számára Labancz Frida Feczkó Zoltán operatőrrel.
Mindenütt talált gyöngyszemeket
Jánosi József az első gyűjtéseit, az ürmösit és az ózdit a Székely Nemzeti Múzeum rugós filmfelvevőjével készítette. Akkoriban Háromszéken nem gyűjtött senki más, csak később, amikor a táncház megindult. Ő hitt abban, hogy minden tájegységnek van saját tánca, s bár Háromszék korán polgárosult vidék, mégis talált gyöngyszemeket. Gyűjtéseit tudományosan is feldolgozta és megjelentette a Művelődésben, a Megyei Tükörben, valamint két hiánypótló kötetben: Háromszéki táncok (2004, CD-melléklettel a Kovászna Megyei Művelődési Központ és a Romániai Magyar Táncszövetség sepsiszentgyörgyi fiókja kiadásában), és Erdővidéki táncélet (2008, DVD-melléklettel a Kovászna Megyei Művelődési Központ és a budapesti Hagyományok Háza kiadásában).
Az 1968-as megyésítés után Jánosi József a megyei szakszervezetek kultúrbizottságához került, és 1970-ben létrehozták a hivatásos Vadrózsák Együttest, amelynek a táncosait és zenészeit a próbák és kiszállások idejére kivették a gyári termelésből. Lőrincz Lajost hívták művészeti vezetőnek, aki bár a Maros Együttes népi balett stílusán nevelkedett, soha nem hagyta el korondi legénykora eredeti táncait.
1975-ben eljött a pillanat, amikor először mehetett háromszéki néptánccsoport külföldre. Ez volt a Kovászna Együttes, amit Jánosi József egy évvel korábban a külföldi turné reményében hozott létre a vidék legtehetségesebb táncosaiból. A nizzai fesztiválon az együttes első díjat nyert a Jánosi József gyűjtése nyomán készített kecsketánccal. Egy kis pionírházi kitérővel folytatta munkáját a Vadrózsák Együttesnél táncmesterként, ez idő alatt Könczei Árpád volt a társulat művészeti vezetője, majd Orbán Árpád megyei elnök szerepcserét rendelt el. Az Alkotások Házánál a nyolcvanas évek közepétől Jánosi József megkezdi a módszeres gyűjtést. Ebben az elhatározásában az is közrejátszott, hogy egy 1982-es györgyfalvi gyűjtés alkalmával találkozott Martin Györggyel (Erkel-díjas magyar tánctörténész, néprajzkutató, zenefolklorista, a nemzetközi rangú magyar tánckutatás megteremtője, elhunyt 1983-ban Budapesten), aki elmondta, hogy Háromszék fehér folt a néptáncgyűjtés térképén, és ezt nekik, háromszékieknek kell pótolniuk. Ez nagyon nagy lendületet adott Jánosinak, és attól a perctől kezdett tudatosan gyűjteni. Akkoriban a népszínmű jellegű előadások szövegét be kellett mutatni jóváhagyásra a kultúrfelelősnek. A falusiak által leírt, ízes nyelvezetű szövegeket írja be mostanában számítógépbe, hogy megmaradjanak.
Ha megáll, már az is tánc
– Nálam elég későre tudatosodott, hogy tulajdonképpen mit is csinálok. A bálványosi fesztiváloknak én voltam a technikai szervezője, és az együttesek mellett mindig hívtam hagyományőrzőket is különböző vidékekről egész Erdélyből. Lehetett filmezni és lehetett tanulni. Huszonnyolc vagy harminc alkalommal szerveztük a Bálványosi Fesztivált, és amikor az megszűnt, akkor a Művelődési Központ keretében javasoltam, hogy kezdjük el ifjúsági és gyermek szinten a fesztiválokat. Az első ilyen találkozó Baróton volt, azóta évente több helyszínen és formában tartanak néptáncseregszemlét gyermekeknek. Jánosi József nyugdíjas korában sem hagyta abba a tanítást, évente tartott néptánctábort pedagógusoknak, több együttesnél készített koreográfiákat, és rendszeresen követi azt a folyamatot, ami jelenleg a néptáncszínpadokon történik.
– Féltem a néptáncot, mert a színpad ráharapott és teljesen el kezdett távolodni az eredeti ízétől. Nem figurában kell gondolkodni, vagy előadóművészetben. Ahogy a tánc a színpadra szorult, kezdett olyan lenni, mint amilyen most az életünk. Kapkodós lett, borzasztóan felgyorsított. A háromszéki néptánc szakértője úgy tartja, ha a táncházmozgalom az ő fiatalkorában indult volna el, többet tehetett volna. Hogy valaki vonzódik a népi kultúrához, az természetes, az a baj, ha valaki úgy nőtt fel, hogy ez nem alakult ki benne.
– Én a családban megtanultam, hogy nagyapám kell a kenyeret felszelje, ő indítja a dolgokat. Nekem azt mondta: „Te gyermek vagy, várd ki a sorodat, de ha kiállsz, akkor ne légy tutymó, ne légy mafla, csináld úgy, ahogy kell.” Sokkal többről van szó, mint a tánc és a népviselet. Ez a mi sajátos létünk, a székelyföldi lét. Egy egyszerű falusi ember olyan alaposan beszél, hogy a szavai között tudsz gondolkodni, és el tudod képzelni, ott még mi van, amit ő nem mond ki, de benne van a beszédében. Későre érik oda az ember, amikor tudatosodnak a dolgok. Az a jó, amikor az ember már ott van, ha táncol, egy helyett nem szökik kettőt, de ha megáll, már az is tánc. Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)