„Kultúra” és „civilizáció”
Nyugati partnereinkben azt kell tudatosítanunk, hogy a mi gondjaink az ő gondjaik is. Vagy azokká válhatnak.
Úgy tűnik, az új magyar külpolitika a határon túli magyarok kérdésében is a radikális megoldások útját választja. Ami bizonyos mértékig érthető. Az elmúlt bő fél évszázadban nyilvánvalóvá vált, hogy az egyoldalú engedményekre alapozott politizálás ugyanúgy nem vezethet eredményre, mint ahogyan az irredentizmus sem vezethetett.
Az, hogy a kisebbségi magyarságra vonatkozó döntésekben kizárólag a szomszédos államok többségi népessége lehessen illetékes, látszólag demokratikus ugyan, mélyebb megfontolása azonban ellentmond a demokrácia minden alapelvének. A kisebbségeket teljességgel kiszolgáltathatja a többségi társadalmak önkényének. A kisebbségi állampolgárt az úgynevezett. nemzeti államok jogrendszere másodrendű állampolgárnak, egyrészt megbízhatatlannak, másrészt éretlennek tekinti.
A helyzet felülvizsgálatára azonban a nemzetközi közvélemény beidegzettségein kellene változtatni. Ennek kezdete az lehetne, hogy mi magunk is megpróbálnánk az – egyéb vonatkozásokban már felfüggesztett, de a kisebbségi kérdésben továbbra is érvényben tartott – területiségtől a többes kötődések, az összetett identitások teljes körű fel- és elismerése irányában elmozdulni.
Tény, hogy mi, erdélyi magyarok ugyanúgy rendelkezünk bizonyos mérvű román identitással, mint ahogyan a románok is bizonyos mérvű magyarral (még ha ez gyakran a puszta elutasítás szintjén reked is meg). Az együttélés lehetetlenné teszi, hogy függetlenedjünk egymástól. A megoldás csakis az lehet, hogy mindkét fél vállalja azt, amivel identitását a másikhoz fűződő kapcsolatai gazdagítják.
Szegényíteni egészen bizonyosan egyiket sem szegényítik. Illetve csak akkor, ha a másik identitást az érintett fél nem önként vállalja, hanem mikor az egyik, mikor a másik állam a sajátja helyett próbálja ráerőszakolni.
A kettős kötődések legitimitásának, sőt üdvös voltának elismerése egy csapásra orvosolhatná azokat a problémákat, amelyek manapság nem csak nálunk, de a Közel-Keleten és a világ más tájain is robbanásveszélyes helyzeteket teremtenek.
Norbert Elias a francia és angolszász „civilizáció”- és a német „kultúra”-fogalom elemzése során bizonyította, hogy az egyik a terjeszkedő, a másik a visszaszorulás ellen védekező nemzetek fogalmi eszköze az önmagukhoz és a külvilághoz fűződő viszony elméleti leírására. Németország a középkor vége óta folyamatosan teret veszít, akárcsak Magyarország. Anglia és Franciaország, majd az Amerikai Egyesült Államok viszont a 20. század közepéig folyamatosan terjeszkedik. Ekkor kezdődik el a gyarmatbirodalmak szétesése. Franciaország is elindul a hanyatlás útján, nagyhatalmi státusát ma már Anglia is pusztán az Egyesült Államokhoz fűződő sajátos viszonyának köszönheti.
S a hanyatlás szele mintha magát az Egyesült Államokat is elérte volna. Ha Elias gondolatmenete helyes, ennek a folyamatnak előbb-utóbb a kultúrához és a civilizációhoz, illetve az állampolgári és a kulturális nemzet rájuk alapozott fogalmaihoz való viszonyt is érintenie kell. A befogadó gyanánt aposztrofált állampolgári nemzet az „idegen” kulturális közösségekhez tartozó egyének asszimilálásának eszköze, az elzárkózás fogalmával bélyegzett kulturális nemzet fogalma az asszimiláció elleni védekezésé.
E kettő azonban – a politikában máig érvényes hiedelmekkel ellentétben – nem kizárja, hanem kiegészíti egymást. Ésszerű keretek közé szoríthatja az asszimilációt, s megteremtheti a feszültségmentes együttélés feltételeit a beolvadásnak kölcsönösen ellenszegülő közösségek között.
Azt a tényt, hogy a két nemzetfogalom ugyanannak az éremnek az eltérő oldalai, ma már a nyugati politikatudomány számos képviselője vallja (hogy csak két nevet említsek: Antony D. Smith és Will Kymlicka). Tekintsem jellemzőnek, hogy magyarra egyikük munkáit sem fordították le...?
A magyar kérdést valóban újszerűen kellene megközelíteni. Ehhez azonban elengedhetetlen a nyugati eredmények ismerete és a rájuk alapozott átgondolt érvelés. Nyugati partnereinkben azt kell tudatosítanunk, hogy a mi gondjaink az ő gondjaik is. Vagy ha még nem azok, előbb-utóbb bizonyosan azokká válhatnak.
Bíró Béla
Új Magyar Szó (Bukarest)

Az erkölcs hatalma
A megmaradás alapfeltétele a jövőbe vetett hit, a létezés értelmességének tudata.
A hagyományos politikai diskurzusban a nacionalizmus jobbára kisebbségi nacionalizmust jelent. Két nem lényegtelen kivétellel, a zsidóságéval és a cigányságéval. A velük szembeni nacionalista indulatokat a nyugati politikai diskurzus is többségi nacionalizmusként azonosítja, s az ő jogos önvédelmüket nem tekinti nacionalizmusnak.
A többségi nacionalizmust, amely a nemzetállam teljes intézményrendszerét saját céljai szolgálatába állíthatja, talán csak Will Kymlicka tartja veszedelmesebbnek az önvédelmi eszközöktől megfosztott kisebbségi nacionalizmusoknál.
A kymlickai különbségtételnek morális dimenziója is van. Szerinte ugyanis a kisebbségi önvédelemnek más megítélés alá kell esnie, mint a kisebbségi nemzetek megsemmisítésére irányuló többséginek. Az erkölcs és a politika természetesen a társadalmi lét eltérő területei. A politikában, ha magasabb erkölcsi értékek védelméről van szó, szükségessé válhat bizonyos alacsonyabb szintű értékek relativizálása vagy átmeneti felfüggesztése is, a sikeres politika azonban csakis szilárd erkölcsi elvekre épülhet. Ezek tartós és indokolhatatlan felfüggesztése előbb-utóbb súlyosan visszaüt. A következmények gyakran már évek múlva megmutatkoznak, de vannak esetek, amikor egy évszázad is eltelik, amíg nyilvánvalókká válhatnak.
Románia a két világháború közötti időszakban természeti kincseinek és viszonylag jól képzett munkaerejének köszönhetően a térség gazdaságilag is jelentős államává vált. Ha a román hatalom a magyar, a német, a zsidó és a többi kisebbség tagjai által képviselt szaktudást és kulturális örökséget a román kultúra és gazdaság gyors és alapos felzárkóztatására használta volna fel, minden esély meglett volna rá, hogy a többségében román állam tartósan és valóságosan is a térség legjelentősebb államává válhasson. A román hatalom azonban a kisebbségi közösségek szétverését, az erdélyi városok kolonizálását választotta.
A kisebb lélekszámú, állami háttérrel is rendelkező kisebbségek, a németek és a zsidók a Ceauşescu-korszak csúcsán néhány év alatt elhagyták az országot. A magyar kisebbség is súlyos veszteségeket szenvedett, de legértékesebb tagjai mégis szülőföldjükön maradtak. Itt tartotta őket a kisebbségi lét éthosza. S aki maradt, az nem abban a reményben maradt, hogy az országrészt valaha majd visszacsatolhatja Magyarországhoz. Nem. Abban hitt, hogy előbb-utóbb Romániában is megteremthetjük az emberhez méltó létezés körülményeit, hogy képesek lehetünk a románokkal közösen kialakítani a mindannyiunk kulturált jövőjét megalapozó együttélés méltányos feltételeit.
Végül az következett be, amire legvadabb álmainkban sem számítottunk: a kisebbségellenes román nemzeti retorika, a „jó románok” közti összefonódásokon alapuló legális fosztogatás rendszere végül nem a magyar kisebbségi közösséget verte szét, hanem a többségi románt.
A román népesség színe-java érezte úgy, hogy ebben az erkölcsi fertőben nem találhatja meg a helyét. Hogy itt csak az érvényesülhet, akinek a szüleitől örökölt kapcsolatrendszer, vagy a maffia gátlástalan kiszolgálása erre lehetőséget teremt. Románia helyett tehát azt a Nyugatot választották, amely a kezdeti nehézségek ellenére tisztességes versenyfeltételeket kínálhat. Az állampolgárra agresszív hatalmi eszközökkel ráerőltetett nemzetállam a román átlagember lelkében omlott össze.
Persze erkölcsileg mi magyarok sem mind és mindig voltunk makulátlanok, de viszonylag kevesen váltunk-válhattunk a romlottság áldozatává, s aki azzá is vált, azt a magyar közösség jobbára kitaszíthatta magából. A magyarság számára a nemzeti összetartozás éthosza paradox módon éppen a kiszolgáltatottság következtében tartósulhatott. Márpedig a megmaradás alapfeltétele a jövőbe vetett hit, a létezés értelmességének tudata. Gyereket az vállal, illetve az marad meg a szülőföldön, aki hisz benne, hogy gyerekei legalább úgy vagy jobban érvényesülhetnek, mint ő maga.
Az a tény hogy a magyarság aránya hosszú évtizedek óta először javul, önmagáért beszél. És szavai az erkölcs és a politika viszonyáról látszanak szólni.
Bíró Béla
Új Magyar Szó (Bukarest)

Semmiképp sem akarunk kicsik lenni
Kerekasztal. Sarat dobálnak a magyarságra, mondván, békétlen, pedig nem tesz egyebet, csak végre-valahára össze akarja fogni saját nemzetét
Beszélgetés a nemzetpolitikáról s az Orbán-kormány nemzetpolitikáját érő hazai és külföldi támadásokról, vádakról Répás Zsuzsannával, a KIM helyettes államtitkár asszonyával és Kántor Zoltánnal, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet vezetőjével.
Sinkovics Ferenc: Gyakorta vádolják azzal az Orbán-kormányt, hogy túlságosan is erőszakosan, nyomulósan igyekszik gondoskodni a határainkon túli magyar közösségekről, beleavatkozik a szomszédos országok belügyeibe, s megsérti a nemzetközi, illetve az uniós normákat. Mi lehet igaz ebből?
Répás Zsuzsanna: A kisebbségi kérdés, mint minden más alapvető emberjogi kérdés, nem tartozik az egyes országok belügyeibe. A beavatkozás vádjának tehát semmilyen nemzetközi jogi alapja nincs. Sőt a nemzetközi normarendszer nagyon is fontosnak tekinti a kisebbségek és anyaországuk kapcsolattartását. Bizonyos vádak persze mindig újra előjönnek. Amikor 2001-ben megszületett a magyar státustörvény, némi turbulencia keletkezett körülötte nemzetközi szinten. Ám a Velencei Bizottság elemezte a jogszabályt, s megerősítette, hogy az anyaországoknak joguk van a hozzájuk tartozó határon túli kisebbségekkel foglalkozni, támogatást nyújtani nekik.
Kántor Zoltán: Éppen hogy a kapcsolattartás, a gondoskodás lett a norma. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 2006-os, a nemzetről szóló jelentése megerősítette ugyanezt, és a 2008-as bozeni ajánlások ugyancsak ebből indultak ki. Mindez épp a magyar státustörvény nyomán történt. S. F.: Elképzelhető-e, hogy a trianoni szétdaraboltsága s a határain túl élő nagyszámú kisebbsége miatt Magyarország – ha nem is előnyösebb elbánásban, de – több nemzetközi megértésben és figyelemben részesüljön kisebbségi ügyekben?
R. Zs.: Ennek semmi esélye. Sőt talán épp fordítva van mindez. A nyugati féltekén ugyanis még mindig erősen tartja magát az a szemlélet, amely komoly veszélyforrást lát a kisebbségi kérdésekben, s destabilizáló tényezőnek tekinti azokat. Ezt a nyugati félelmet különösen a rendszerváltozás idején lehetett érzékelni.
K. Z.: Igen, és erre ráerősítettek a balkáni háborúk. Kelet-Európában más erőszakos etnikai konfliktus nem volt, mégis az említett félelem alapján közelít a Nyugat a kisebbségvédelem kérdéséhez. Nem a kisebbségek jogait és sorsát, hanem a térségi stabilitást helyezi előtérbe. A politikai filozófus Will Kymlicka is felhívta erre a figyelmet, aki Igazságosság és biztonság címmel közölt tanulmányt a kérdésről, s épp azt kérte számon az európai kisebbségvédelmen, hogy háttérbe szorítja az igazságosságot a stabilitással szemben.
S. F.: Miért van az, hogy ha bárhol is a magyar kisebbségek kerülnek szóba, valahogy mindig a kelleténél magasabb hőfokra hág a vita?
K. Z.: Egyrészt azért, mert Európában nekünk van a legnagyobb, határainkon túl élő nemzeti kisebbségünk. A másik, hogy ezek a kisebbségek szervezettek, tegyük hozzá: nem erőszakosak. Ez így eleve fenyegető a Nyugat számára. És itthon is nagy az ellentét a külhoni magyarokkal kapcsolatosan. A legtöbb ország például parlamenti konszenzussal hozta meg a maga státus-, illetve állampolgársági törvényét. Nálunk azonban ezen a téren is heves belpolitikai viták zajlottak, veszekedősnek, konfliktuskeresőnek látnak bennünket, ez is növeli a Nyugat gyanakvását. Így a legapróbb elemre is felfigyel. Annak ellenére is, hogy a legtöbb európai ország hasonló politikát folytat a határain túl élő kisebbségeivel kapcsolatosan, mint mi.
R. Zs.: Látni kell, hogy egy ország csak akkor lehet sikeres, ha külpolitikai, de belpolitikai téren is konszenzusra tudnak jutni a meghatározó politikai erői bizonyos alapvető kérdésekben. Magyarországon viszont sok minden más mellett nemzetpolitikai kérdésekben sem tudtuk ezt a konszenzust kialakítani. Még ha észlelni is némi elmozdulást ezen a téren a legutóbbi időkben.
K. Z.: Igen, például az egyszerűsített honosítási eljárásról szóló 2010-es törvény ügyében lehetett konszenzust tapasztalni, vagy a Külhoni magyar óvodák éve című programban, valamint a külhoniak jogsegélyének kérdésében.
S. F.: Lehet, de azt már nem akarja elfogadni a balliberális oldal, hogy az Orbán-kormány választójogot ad a magyar állampolgársággal rendelkező külhoni magyaroknak. Mert nemzeti beállítottságúnak ismeri őket, s biztos benne, hogy ha szavaznak, akkor nemzeti pártra voksolnak majd. R. Zs: Nem lehet különbséget tenni állampolgár és állampolgár között. A külhoni magyarok is szavazhatnak, mint ahogy az a magyar állampolgár is szavazhat, aki már ötödik éve él kint Londonban, mert ott dolgozik. Ez a lehetőség mindenben megfelel a nemzetközi gyakorlatnak, Nyugat-Európában, de a mi térségünkben is. Szlovákia, amellyel egyébként a legtöbbet vitázunk állampolgársági kérdésekben, ugyanúgy megadta az állampolgárságot a határain kívül élő szlovákoknak. Sőt direkt felhívja őket, hogy vegyenek részt a szlovákiai választásokon. Amúgy pedig semmi sem akadályozza meg az MSZP-t abban, hogy nemzeti politikát folytasson, amely támogatja a határainkon túli magyar közösségeket, s akkor a hazai szocialisták is joggal számíthatnak szavazatokra.
K. Zs: Érthető, hogy a külhoni kisebbségben élő magyarok nemzeti beállítottságúak. Egy kisebbség per definitionem az. S arra a magyarországi pártra voksolnak majd, amelyik leginkább képviseli az ő érdekeiket, s amely eleve olyan általános politikát folytat, hogy elnyeri vele a határainkon túliak bizalmát. S. F.: No de hogyan is tudna nemzeti politikát folytatni az a párt, amelynek külügyminiszter asszonya, Göncz Kinga bejelentette szerbiai látogatásán, hogy semmi szükségük a vajdasági magyaroknak az autonómiára.
R. Zs.: Ezt a problémát az MSZP-nek kell megoldania.
S. F.: Ha már itt tartunk, a hazai balliberális ellenzék azt sulykolja a magyar közvéleménybe, hogy a határainkon túli magyarok autonómiatörekvései eleve irritálják a szomszédos államokat, s ennél már csak az veszélyesebb, hogy az Orbán-kormány támogatja ezeket a törekvéseket. Ezzel a balliberális oldal azt az érzetet igyekszik kelteni, mintha a Fidesz kalandor politikája háborúba akarná sodorni az országot, hisz végső soron mindez egyfajta Trianon-revízió lenne. És a balliberális oldal reméli, hogy ha Trianon s revízió, akkor erre ugrik a Nyugat is, amely a balos logika szerint nem is tehet mást, mint hogy elsöpri az Orbán-kormányt. Kétharmad ide vagy oda.
R. Zs.: Márpedig elismerten is az a tapasztalat Nyugaton, hogy ott alakult ki mind a két fél számára megnyugtató és biztonságot adó együttélés a többség és a kisebbség között, ahol autonómiát kapott az adott kisebbség. Példaként hadd hozzam elő Dél-Tirol problémáját. Igen kiélezett konfliktus keletkezett, de amint megkapták az autonómiát az ott élő németek, Dél-Tirol lett Olaszország legprosperálóbb régiója. Spanyolországban pedig Katalónia a legvirágzóbb tartomány. Hosszan lehetne sorolni a példákat. Szerbiában történetesen törvény biztosítja már a kulturális autonómiát a magyaroknak. Nincs ez még így azonban a régió többi országában. A szerbek nyilván azt a tapasztalatot vonták le a balkáni háborúkból, hogy előbb-utóbb rendezni kell a kisebbségek helyzetét. Arra hivatkozni tehát, hogy az autonómiakövetelés irritálja az adott államokat, a lehető legrosszabb megközelítés.
S. F.: A mindenkori román kormány mégiscsak burkolt terület-visszafoglalásnak tekinti a magyarok autonómiatörekvését. R. Zs.: Pedig épp az autonómiával vehetnék elejét annak, hogy területi kérdések kerüljenek szóba.
K. Z.: Talán tényleg irritálva érzik magukat egyes szomszédos államok. De ha az ottani magyar kisebbség elfogadná az elutasító válaszaikat, az saját önfeladásával lenne egyenlő.
S. F.: Rendben, de mit akarnak egyáltalán a magyar kisebbségek s általában is a magyarok, amikor Kovács László mint szocialista külügyminiszter mindannyiunkat felszólított, hogy merjünk kicsik lenni! Az a Kovács László, aki 2002. december 1-jén Medgyessy Péterrel együtt Adrian Nastase akkori román miniszterelnökkel koccintott Erdély elcsatolásának 84. évfordulójára itt Budapesten, a Kempinski Hotelben.
R. Zs.: Ha abban a szellemben próbálunk meg politizálni, amit Kovács László ajánlott a magyarságnak, akkor ez a nép sohasem lehet sikeres. Csak az az ország tudja kiharcolni az őt megillető helyet a nemzetek sorában, amelyik határozottan kiáll az érdekei mellett. Az Európai Unió is erről szól. Ha valaki feltartott kézzel megy oda, és nem áll ki az érdekeiért, akkor az garantáltan leghátulra szorul.
S. F.: Kovács László arra céloz, hogy egy viszonylag kis ország akarnoksága eleve irritálja a nagyobb és erősebb államokat.
R. Zs.: Én viszont azt mondom, hogy ha tudják egy országról, hogy kiáll, s mindig is ki fog állni a nemzeti érdekei mellett, akkor arra eleve másként tekintenek. Igen, számos támadást kaptunk 2010 óta, mert megsértettünk bizonyos érdekeket. Mindenekelőtt a bankok, a nemzetközi cégek érdekeit. Erre azért volt szükség, mert csak így tudtuk megvédeni saját érdekeinket. De az, hogy szilárdan kiálltunk vállalt politikánk mellett, tekintélyt adott az országnak. Ráadásul a magyar kormány által kezdett unortodox gazdaságpolitikát sokan követik, s nem csak itt a régiónkban.
S. F.: Létezik egy olyan balliberális állásfoglalás, mely szerint az anyaország semmiképpen se avatkozzon bele a határainkon túli magyarok életébe, belső ügyeibe, mert ezt ők nem kérik.
R. Zs.: A határon túli magyar közösségek népesek, és a demokrácia és a pluralizmus alapja, hogy nem várhatjuk el például, hogy a másfél millió erdélyi magyar ember nem ugyanúgy gondolkodik. Más és más érdekeket, értékeket tart szem előtt, s ezek a véleménykülönbségek politikai síkon is megjelennek. Így tehát egymással szembenálló politikai pártok alakulnak a magyarság körében is. A lényeg azonban, hogy minél erősebb képviselete legyen az adott országban a magyaroknak. Ehhez az kell, hogy a különböző beállítottságú magyar pártok képesek legyenek összefogni. Az Orbán-kormány ezt támogatja. Ezt tette a legutóbbi, erdélyi önkormányzati választásokon is, ahol szerettük volna, ha az erdélyi magyar pártok megtalálják a közös hangot.
S. F.: De nem találták meg.
R. Zs.: Szomorú, de nem. Fontos látni azonban a különbséget: a magyar többségű Székelyföldön nem gond, ha a magyar erők az önkormányzati választáson versenyeznek. Egy országos, azaz parlamenti választáson viszont már az.
K. Z.: A többpártiság nem tragédia. Sőt természetes állapot. Például több baszk, több katalán vagy éppenséggel több dél-tiroli német párt is létezik. A másik pedig: biztos, hogy egyetlen külhoni magyar sem akar lemondani önállósági gondolatok kapcsán az anyaország törődéséről. A támogatás mikéntjét illetően persze már lehetnek eltérő vélemények.
S. F.: Egyre több fiatal vándorol ki az országból. A Fidesz-kormány azonban vissza akarja szerezni őket, ahogy azt be is jelentette. Csakhogy ha jól keresnek odakint a fiatalok, akkor ugyan mivel lehet visszacsalogatni őket?
R. Zs.: Ha meg tudjuk erősíteni az országot, s ha a magyar állam kiáll polgárai és nemzeti érdekei mellett, akkor megáll az elvándorlás, s akik kint vannak, azok közül sokan visszatérnek. Persze egy olyan ország, amely meg akar tanulni kicsinek lenni, az nem lesz vonzó senkinek sem. Egyébként sok konkrét, használható példa van a visszacsalogatásra. Vegyük Sepsiszentgyörgyöt, ahol a város ingyen telket biztosít a visszatérő fiatalok számára. Én egyébként nem azt tartom alapvető kérdésnek, hogy elmennek-e Nyugatra a fiataljaink, hanem azt, hogy ha már kipróbálták ott magukat, akkor jöjjenek vissza.
Sinkovics Ferenc
magyarhirlap.hu; Erdély.ma