Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Kusztos Endre
73 tétel
2015. augusztus 17.
XXIII. Nagy Pál Alkotótábor
Kusztos Endre emlékére
A táboralapító és szellemi vezető Kusztos Endre nélkül a makfalvi tábor már sosem lesz ugyanaz, mint korábban volt, de mint az eddigi sorozatos csapásokat, súlyos veszteségeket, a község értékteremtő létesítménye ezt is túl fogja élni. Azért is, mert működtetőit, fenntartóit a fent nevezett két kiváló mester szellemisége is erre kötelezi. Ez a gondolat kimondva, kimondatlanul mindegyre megfogalmazódott az augusztus 3 – 9. között zajló tábor résztvevőiben, házigazdáiban. A záróünnepségen a népes közönség is előtt is megismételték. Folytatni kell, hiszen fontos a faluközösségnek, és a visszatérő alkotók, a törzstagok is úgy érzik, tovább kell gyarapítani a nagy értékű gyűjteményt, tovább kell vinni, amit elkezdtek. A makfalvi jelenlét lelki, szellemi felüdülést nyújt azoknak is, akik csupán belekóstolnak mindabba, amit az alkotó együttlét, az egyhetes munka teremt, jelent. Ezt az az írás is példázza, amit Doszlop Lídia Makfalvi élmények címmel küldött el szerkesztőségünknek. Kissé rövidítve közöljük az alábbiakban.
Vasárnap, augusztus 9-én zárult a XXIII. Nagy Pál Alkotótábor Makfalván. Istentiszteleten vettünk részt a református templomban, Kiss Károly tiszteletes úr szolgálatával, majd a helyi művelődési otthonban találkozás következett a művészekkel. A jelenlévőket Fülöp Irén tanárnő köszöntötte, aki a tábor lelkes szervezője évtizedek óta. Az elmúlt hét alkotásaiból nyílt kiállítást Sz. Kovács Géza festőművész méltatta és mutatta be a közönségnek. Fülöp Irén elmondta, az idei tábor az emlékezés jegyében telt, hiszen nagy veszteség érte a művészközösséget Kusztos Endre festőművész tragikus halálával.
A művésztábor 1979-ben alakult Nagy Pál, Kusztos Endre, Fülöp Dénes, Kedei Zoltán kezdeményezésére. A június 16-ra tervezett, várva várt megnyitó fényét egy tragikus esemény árnyékolta be: a táborba tartó Nagy Pál festőművész, a felesége, Kemény Zsuzsa és D. Varga Katalin bukaresti grafikusnő szörnyű halálhíre a helyszínen már összegyűlt művészek szívében mély sebet ejtett. 1980-ban emlékkiállítást szerveztek Nagy Pál tiszteletére. A kommunista hatalom nem nézte jó szemmel ezt a kezdeményezést, a festőtábort felfüggesztették. 1990-ben megalakult a makfalvi Wesselényi Művelődési Egyesület Fülöp Dénes tanár szervezésében. 1992-től – három év kihagyással – évente megszervezik az alkotótábort a Fülöp házaspár irányításával. Fülöp Dénes halála után felesége, Fülöp Irén tanárnő viszi tovább a nemes küldetést. Az idei tábor megszervezésében Fülöp Irén jobbkeze, Péterfi Levente tanár segített. Vass Imre alpolgármester a szervezésben, elszállásolásban nyújtott támogatást, a zárókiállításon a művészeknek a Makfalva, a Dózsák falva című falumonográfiát ajándékozta.
Sokan emlékeznek, hogy a festőtábor megalakulása előtt, 1969-től Makfalván Fülöp Dénes szervezésével irodalmi színpad működött. Évente kortárs írókat, költőket hívtak meg; elsőnek Kányádi Sándort, és ilyen alkalmakkor tárlatokkal tették teljesebbé a művelődési eseményt. Kusztos Endre, Suba László, Nagy Pál, Kedei Zoltán, Balázs Imre, Maszelka János, Olariu Gheorghe, Szécsi András, Kazinczy Gábor és más neves művészek működtek közre.
Idén Kusztos Endrére emlékezve a jelen lévő művészek emlékkönyvet nyitottak, ezt az állandó tárlat új helyén, a Dózsa- kúriában helyezik el. Íme az alkotók, akik egy termékeny hét után alkotásaikkal örvendeztettek meg bennünket a helyi művelődési ház kiállítótermében: Sz. Kovács Géza, Nagy Dalma, Károly-Zöld Gyöngyi, Deleanu Márta, Suba László, Kádár-Dombi Péter, Moldován Gyula, Orbán Irén, Sándor János, Kováts Mátyus Erzsébet, Joó Dénes és Bernád Ilona néprajzkutató, természetgyógyász, valamint ifj. Kovács Árpád fotós.
László János tanár Király László Menyasszonybokor című, Kusztos Endrének ajánlott versét adta elő, majd a Makfalva tiszteletére írt, Fohász a lent maradottak életéért című saját versét is elszavalta.
Isten adjon egészséget mind-annyiunknak a jövő évi viszontlátásig!
Doszlop Lídia
Népújság (Marosvásárhely)
2015. szeptember 26.
Amiért érdemes élni
90 éve született Kusztos Endre (1925–2015)
Ha élne, holnap, szeptember 27-én lenne 90 éves Kusztos Endre grafikus- és festőművész. Február 14- én hunyt el autóbalesetben Marosvásárhelyen. Szováta város díszpolgára volt, február 18- án helyezték örök nyugalomra a szovátai köztemetőben.
Halk szavú, törékeny, de szívós alkat volt, tele tervekkel. Nyolcvanötödik születésnapja alkalmából, 2010 nyarán készítettem vele interjút szovátai lakásán. Lenyűgözött, ahogyan visszaemlékezett a régi időkre, csókfalvi gyermekkorára, főiskolás éveire, nagynevű tanáraira, a barátokra, pályatársakra. Szinte hihetetlen, ahogyan sorolta – egykori körzeti kultúrmindenesként – a nyárádmenti kultúrfelelősök nevét, a velük ápolt kapcsolatokat, az erdő-szentgyörgyi múzeumnál töltött évek történéseit, világjáró útjait, a szakma ismert vagy kevésbé számon tartott apostolait.
2013 elején, amikor A megmentett hűség c. sóvidéki interjúkötetet mutattuk be Maros és Hargita megye néhány helységében, interjúalanyként, 88 évesen vállalta, hogy eljön három helységbe, mert találkozni szeretne a vizuális művészetek, a szép szó iránt érdeklődő hallgatósággal. Olyan részleteket mesélt el akkor, amire biztos sokáig fognak emlékezni a könyvbemutatón megjelentek. Mikor Erdőszentgyörgyre jött (2013. február 13.), jó előre jelezte telefonon, hogy nem fog üres kézzel érkezni. S valóban, a középiskola könyvtárában berendezett, szerénységem által elnevezett sarok a fiatal korában festett, s mai napig Erdőszentgyörgyön őrzött két festményén kívül egy szénrajzos grafikával gyarapodott. Mély üzenete van ennek a munkának: imádkozó emberarcú Földanya, széltépte, sziklába kapaszkodó csonka fákkal. Egyik kedvenc témája volt a MEGMARADÁS, a helytállás, a magyarság küzdelmének a megjelenítése. Sebzett, szél döntötte fáival az erdélyi magyarság örökös küzdelmét akarta átadni az utókornak… Kevés művésszel találkoztam, aki ennyire TISZTELTE és szerette a fát!
Megígérte, hogy egy alkotással gyarapítja féltve őrzött kis képtárunkat. De ez hirtelen közbejött halála miatt elmaradt. A három művészi alkotás így is az erdőszentgyörgyi Szent György középiskola szellemi tárházának legszebb darabjai közé tartozik.
A napokban elővettem a kazettát, s újrahallgattam a 2010- es felvételt. Egy tragikusan lezárt életsorsot akartam felidézni. S valóban, most is érzem azt a pozítiv kisugárzást, amit kevés művésztől kaptunk, illetve kapunk együttlétünk alkalmával. Ő kivételes egyéniség és személyiség volt az európai kultúrában! Embersége, emberek iránti tisztelete és szerénysége lenyűgöző volt. Kérdésemre, hogy mit szeretne még megrajzolni, 85 évesen ezt válaszolta: – Álmomban gyakran látom édesanyámat, amint leélte életét, és szőtte nekem a lenvásznat. Kérdeztem tőle: mit fessek rá? Azt felelte: azt, amiért érdemes élni. Azt akarom megcsinálni – folytatta a művész –, ami körülöttünk zajlik. Életünk küzdelmét a lelkünk szerinti megmaradásért.
Aligha fogalmazták meg szebben és biztatóbban nemzeti hitvallásukat az erdélyi magyar művészek a többször át- és újrarajzolt Európában.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)
2016. február 3.
Képek és háttérképek
avagy, reminiszcenciák Erdély képzőművészetének budavári seregszemléjén
Jó pár esztendővel ezelőtt esett meg, hogy – a müncheni Alte és Neue Pinakothek remekművektől pompázó termei után áhítozva – az akkor már évtizedek óta a bajor fővárosban élő, Kolozsvárról még a nyolcvanas évek elején eltávozott régi barátommal, Tóth Lászlóval – a helyi Képzőművészeti Főiskola monumentális festészet szakának egykori docensével – arról folytattunk eszmecserét: szűkösre szabott időnkből hány órát kellene fordítanunk a két világhírű múzeum megtekintésére.
A vitának komoly tétje volt – annál is inkább, mivel tőlük alig szökkenésnyire még a Pinakothek der Moderne gazdag gyűjteménye is reánk várt. Okoskodó érvek ezúttal nemigen állhattak meg lábukon, hiszen az effajta kincseket őrző szentélyekben az Idővel is dacoló művek varázsereje a tér minden egyes pontján láthatatlan sugárral hálózza be, szövi át a termeket – mestertől, kortól, tárgykörtől, stílusirányzattól, technikától függetlenül, bárhova is lépünk, bármerre tekintünk. Ám míg jómagam az erdélyi diktatúra esztendeinek rozsdamarta kalitka-világából kiröppenve – ami Lacinak is otthona volt egykoron –, inkább az emlékezetes történelmi idők bűvkörének csábítását éreztem erősebb vonzerejűnek, ezért aztán Dürer, Altdorfer, Cranach, valamint a flamand és itáliai nagymesterek kisugárzásával kívántam volna inkább szembesülni, addig kiváló festő, grafikus, díszlettervező barátom inkább a moderneket választotta. Ez nem volt számomra meglepetés, hiszen jól ismertem őt.
Meg is győződhettem efelől, midőn Goya, Géricault, Manet, Degas, Toulouse-Lautrec és Cézanne művei előtt elhaladva – már a moderneket bemutató épületben, Georg Baselitz következetesen fejjel lefelé felaggatott, méretes vásznakra felvitt alakjainak megtekintése után –, szinte sóbálványként időzött el Francis Bacon biomorf lényeinek dekódolhatatlan látványvilága előtt. Ez a hármas felépítésű, freudi álomlenyomat-szekvencia hallucinogén ihletettségével, bomlásban erjedő vonal-univerzumával Tóth művészi életpályájának utolsó korszakát nemcsak tagadhatatlanul megérintette, de egyfajta személyes karizmájú keretbe is foglalta. Ott állva a Keresztre feszítés (1965) című triptichon előtt, csak hosszú percek múlva szólalt meg. Közben azt fejtegette, mit jelenthet egy művész számára a kép kizárólagos szemlélésén túl az azt megalkotó személy valóságos énjével is szembesülni, a némaságában is beszédes kép megteremtőjének élő pillanatait érzékelni, hangját hallani, gesztusait, netán alkotó mozdulatait sebesen pergő filmkockák formájában lényünk erre predesztinált archiváló kamráiban megőrizni, majd bármikor, ha a helyzet úgy kívánja, akár fel is eleveníteni. A jelentől térben és időben folyamatosan eltávolodva mindez különös hangsúlyt kap a sajátos életkép-szekvenciák tükrében, miután egy mű jellege és az azt világra hozó személy egyénisége, jelleme között többnyire ok-okozati összefüggés is kimutatható. Nemrég ötlött elém ez a múltból felderengő epizód – éppen akkor, amikor az erdélyi művészet mindeddig példátlan Sors és jelkép / Erdélyi magyar képzőművészet 1920–1990 című seregszemléjét jártam be Buda tetején, a Magyar Nemzeti Galéria termeiben. Nem kevés szó esett e rendhagyó tárlatról már ez idáig is, és minden valószínűség szerint a jövendő hangjai/visszhangjai tartogatnak még egy és más közérdekű gondolatot, esetleg megszívlelendő tanulságot az eseményről mindannyiunk számára. A gazdag anyag magával ragadó összképe minden kétséget kizáró bizonyítékként szolgált arra, hogy a szóban forgó hét évtized műteremtése mind minőségében, mind pedig sokrétűségében és üzenet-értékében is példásan gazdagította nemzeti kultúránk Pantheonját – még a sorsfordulók legridegebb időszakaiban is. Az igencsak szerteágazó pályaíveket rendszerbe foglaló kiállítási anyag bemutatása Szücs Györgynek, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettesének hozzáértő kurátori munkája nyomán valósulhatott meg.  A kiállított több száz mű között vándorolva, amikor Tóth László festményei előtt elidőztem, megilletődöttséggel elevenítettem fel lelki kivetítőm vásznára az ellibbent müncheni pillanatokat, mivel ma már csupán az emlékezés folyamatosan halkuló képei-hangjai adhatják vissza számomra lényének mindenkor nyugalmat árasztó, sugárzóan intellektuális voltát.  Így keríthetett hatalmába a helyszínen akkor és ott egy olyasfajta „kettős látás”, amely egyidejűleg tette lehetővé művek élvezetét, és idézte fel – háttérképekként – az azokat megálmodó és megteremtő, esztendőkön át közös sorscsapásokon együtt haladó művésztársak személyiségét is. Maholnap lassan már három évtizede, hogy egykori kolozsvári létem emlékszelvényei pusztán a mementó szintjén tünedeznek elő. E tárlaton pedig különösen beszédessé vált a múlt, moccanni látszott az Idő, ahogy a művek keretéből azok primér látványán túl a rejtett perspektíva érzéki csalódása újra közel hozta azokat, akikkel valaha közösen pörögtek művésznapjaink.
Jelezni szeretném: nincs szándékomban mélyebb műelemzésekbe bocsátkozni, jobbára csak terem-sétáim közepette elővillanó kaleidoszkóp-képeimből idéznék fel egyet s mást; köztük olyasféléket, amelyek a szemlére kiállított tárgyaknak a látogatók által kevéssé ismert mozzanataiként tarthatók számon.
S ha már a festő, grafikus, díszlettervező Tóth László neve amúgy is szóba került, egy pillanat erejéig megállnék felesége, T. Szűcs Ilona csendéletei előtt. Ezek a metafizikus ihletésű, olykor Chirico formai szűkmarkúságával párhuzamba hozható, már-már depresszíven és lunatikusan sivár, a monokróm színskála spektrumába elhajló kompozíciók rendszerint alig egy-két szimbolikus értelemmel felruházott elemet láttatnak csupán. Hűvös, szomorú kép mindahány. Elgondolkodtatók. Ám ennek szöges ellentéteként Ica valójában nap mint nap a sugárzó jókedv körülrajongott hírnöke volt, a humor és játékosság mindenre kapható cinkosa. Amikor László elhatározta, hogy a diktatúra agóniájának elviselhetetlensége miatt egy közös kiállítás lehetőségével Németország irányában végleg elhagyják az országot, Ica határozottan ellenezte férje radikális szándékát. Ő ugyanis jól érezte magát a Szamos-parti Donát út műtermeinek bohém világában; intenzív társasági életet élt. Ebből László is ki-kivette részét, ám a férj szellemi elmélyülésre hajló habitusa a magány nyugalmát sokszor előnyben részesítette a felesége által kedvelt életformával szemben. László e kiállításon megjelenő méretes képei igazolták is mindezt, ahogy az analitikus szerkezet formarendszereit merevítette ki a vásznakon (Kompozíció alakokkal; Az Utunk szerkesztőségében, Ica kaktusszal, A fizikus és felesége).
Ám akkor, a Tóth család sorsának alakulásában nem akármilyen szerep hárult a Makfalván született festő-grafikus Kusztos Endrére, aki a Nagy István-i hagyományok nyomán a szénrajztechnika bravúros művészi leleménnyel megáldott mesterévé lett. Kusztos Miklóssy Gábor tanítványa volt, miként Tóth László is. Rajzai az erdők és rekettyések, vízparti hínárosok érrendszeri képének „párlatai”; az erdélyi flóra szívverésének érzékeny lélekkel megörökített hiteles kardiogramjai (Fekete csend a fák között, Székely gótika, Fenyők a sziklán). Szerénységtől áthatott galamblelkű lénye egyéni életművet volt képes megteremteni lüktetően karizmatikus fekete vonalak szövevényéből.
De voltaképpen mi köze volt Kusztosnak Tóthék sorsához? Minthogy Ica minden győzködése ellenére képtelen volt férjét szépszerével lebeszélni a végleges eltávozásról, egyfajta „művészcselhez” folyamodott: alkalomadtán szándékosan „elszólta” magát Kusztos Bandi előtt, hogy a tervezett kiállítás apropójával végleg nyugaton akarnak maradni; azt remélve, hogy Kusztos valahol csak kifecsegi a titkot, így a „bűnös” szándék az illetékes elvtársak tudomására jut, s ennek következtében bizonyosan meghiúsul majd a kiutazás is. Bár lassan baktatott az idő, ám egy szép napon a két útlevél váratlanul megérkezett – Laci örömére, Ica bánatára. Mivelhogy Kusztos Bandi – mi sem természetesebb – hallgatott. Így aztán mégiscsak el kellett jönnie a sátorbontás pillanatának. Laci évek múlva, már Németországban – némi önváddal hangjában – megvallotta nekem, hogy Ica soha, egyetlen pillanatig sem érezte otthon magát új hazájában.
Tóth László munkamódszeréről kiegészítésként még csak annyit: képei rendszerint már a fejében végleges formát öltöttek. Erős szellemi motivációtól vezérelve belső énjében előbb minden részletet nagy pontossággal kiérlelt, majd csak azt követőn kezdett a kivitelezéshez. Látványvilágának megformálásakor észrevehetően nem kis szerep jutott díszlettervezői szemléletének és tapasztalatainak is. Köztiszteletnek örvendő professzora, a képzőművészeti főiskola vezető tanára, Miklóssy Gábor, akinek markáns vonalakkal szerkesztett képei ugyancsak jelen voltak a királyi várban látható anyagban (Háton fekvő akt virággal, Öregek), egykor a következőképpen nyilatkozott erről diákjai előtt: „Fiaim, ne feledjék, hogy nem a festés az, ami a legnagyobb lelki megterhelést jelenti egy művész számára, hanem sokkal inkább az a »folyamat«, melynek során a művész »ráhangolódik«, más szóval »felkészül« az alkotás soron következő műveletére”.
Utolsó korszakában Tóthnak is kedvelt témája volt a gyökérzet megjelenítése (teljességgel eltérő megközelítésben, mint Kusztosnál), a „makro” rajzolatok látványának „mikro” pontosságú leképzése; a realizmus és az absztrakció egyetlen felületen történő összebékítésének izgalmas kísérlete. Gyakorta dolgozott tűhegyes grafitceruzával. Akár még méretes felületein is.
Árkossy István
(Megjelent a Magyar Napló januári számában, köszönjük a szerzőnek, hogy rendelkezésünkre bocsátotta.) Szabadság (Kolozsvár)
2016. február 13.
Megkésett nekrológ Kusztos Endre sírjánál
"Mért van a nincs és mért nincs a van?" A költő szavai ismétlődnek a fejemben immár egy esztendeje, amióta Bandi bácsi nincs közöttünk. Nincs, mert hosszú életútján haladva egy emberszabású szörny az örökkévalóságba kényszerítette. Így már sohasem tudhatjuk meg, hogy mennyit gyalogolt volna még az általa jól kikövezett úton.
A múlt idő gyakran szomorú, különösen akkor, ha az ember költözik bele. Mindazonáltal a tények megmásíthatatlanok. Némelyek átsuhannak a kiszabott időtávon könnyedén, súlytalanul. Bandi bácsi – a madárcsontú ember – súlyos léptekkel gyalogolta végig a kilenc évtizedet, mély nyomokat hagyva az utána következőknek. Egész meggyötört életén át azonosulni tudott a ráosztott predesztinációval. Öntörvényű, megalkuvást nem tűrő, makacs ember volt. Művészete nem más, mint megpróbáltatásokkal tele élete tökéletes képi lenyomata. A leggazdagabb szegények egyike volt. Lerajzolván, minden a birtokába került, ami Isten teremtményének mondható. A valóságot egy darab szénen átszűrve fehér mezőbe vezette, hogy ott a kétszer kettő józanságával azonosuljon. Nem kellett keresgélnie a kifejezési formát, mert az könnyedén megtalálta őt. Rajzaiban élete tónusértéke képeződik le. Ő akkor is festő volt, amikor, szénnel rajzolván, a színeket bakacsinba vonta. Általában úgy tudják róla, hogy művészetének érett korszaka a tájkép műfajára korlátozódik. Ez csupán a felszín. A kusztosi életmű valójában mélyrehatóan emberközpontú. Minden alkotása néma sorsszimfónia. Azáltal élt, hogy rajzolt. Ő pedig mindennap rajzolt, hogy élhessen. Ébren alvó volt, miközben álmodozva töltötte ébrenléte minden idejét.
Keresztényekül hisszük az örök életet. Mindazonáltal az örök élet csak a kiváltságosoknak adatik meg. Bandi bácsit egy esztendeje eltemettük, minekutána közöttünk maradt. Megállapodott az Egyetemes Nagymesterrel. Nem látjuk Őt, mert besétált az erdő sűrűjébe kedvenc modelljei közé. Csakhogy rendhagyó módon már nem Ő rajzol. Most Ő a modell. Modellt áll a Kettétört fa című Kusztos-képhez, amely nyomatékkal íródik fehérre feketével.
Bocskay Vince, 2016. február. Népújság (Marosvásárhely)
2016. február 27.
Líra kettős csendben
Rendhagyó könyv*, posztumusz kötet, apa és fia közös jelentkezése, fiatalon elhunyt költő versei és balesetben életét vesztett képzőművész édesapja szénrajzai. Kusztos Sz. Endre 33 évesen halt meg 1992-ben. A szíve vitte el. Biológus volt, és nem mellesleg a költészet elkötelezettje. Verseiből annak idején lapunk olvasói is megismerhettek néhányat. A korondi Firtos Művelődési Egylet a Hazanéző Könyvek sorozatában 37-et jelentetett meg az emberiség létkérdéseit és önmaga sorsát faggató lírikus verseiből. A kiadvány szerkesztője, Ambrus Lajos így ajánlja be a válogatást a kötet fülszövegében: "A ránk maradt, többnyire kéziratos, rövid, megvallottan szürrealista és neoavantgárd jegyeket is viselő lírai vallomásaiban – a szabad versre jellemzően – a gondolatok akadály nélkül áradnak. S ha tömörít, mert még »versprózában« is szembetűnően filmkockaként regisztrálja megfigyeléseit, azt a művészi hatás fokozásáért teszi. Korai távozása nemcsak a Sóvidék, hanem az egész erdélyi magyar irodalom vesztesége."
A kipárnázott csendben című verseskönyvet február 15-én mutatták be a költő szülővárosában, Szovátán, apja, a 90. életévében halálos autóbaleset áldozataként távozott Kusztos Endre elhunytának első évfordulóján. A versgyűjteményt a grafikus fekete-fehér "sorsmetaforái" illusztrálják. A 12 grafikai lap és a lírai megnyilatkozások szervesen egybefonódnak, egymást felerősítve ragadják meg a közönséget, és hagynak mély nyomot benne. Valahogy úgy, ahogy a szerkesztő A. L. is reméli: "Tűnhetnek itt túl komornak a versek és a rajzok, de együtt egy Áprily- féle márciusi diákkedv kitöréseként egy ős evoét egyszer majd csak a fénybe kiáltanak értünk ezeken a zenélő erdélyi tájakon".
*Kusztos Sz. Endre: A kipárnázott csendben. Versek. Szerkesztette Ambrus Lajos. Könyvterv és tipográfia: Siklódi Zsolt, Korond, 2016
(nk) Népújság (Marosvásárhely)
2016. május 28.
Cselekvő közösségi ember
"Azt hiszem, Székely Ferencet közösségének az az ösztönzése késztette írásra, amelyet Sütő Andráshoz intézett édesanyja: – Írhatnál rólunk is valami könyvet!" (Keszeg Vilmos)
A Mezőség szülötteként felcseperedett szerzőt a Kis-Küküllő mentére vezérelte sorsa. Munkahelye Erdőszentgyörgyhöz kötötte, lakhelye a közeli Vadasd. Ez a település azzal büszkélkedhet, hogy ott született Jakab Ödön (Vadasd, 1854. július 26 – Budapest, 1931. március 5.) költő, író, drámaíró, irodalomtörténész, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja (1924), aki kora irodalmának egyik legnépszerűbb alakja volt, népi-nemzeti irányú verseinek, prózai és színpadi műveinek köszönhetően a 19–20. század fordulójának legkedveltebb szerzői közé tartozott. És ott szolgált valaha a kereken száz éve született Nagy Ödön (1914. május 31 – 1995. szeptember 1.) református lelkész, néprajzi író, Nagy Olga bátyja. Majd, valamivel később, ott született Molnár Dénes (1947. július 22 – 2000. február 19.) grafikus, festőművész.
Sütő András unokaöccse, az Anyám könnyű álmot ígér című könyv Székely, azaz Gyümölcsoltó Gergelyének hetedik gyermekeként világra jött Székely Ferenc ( Pusztakamarás, 1951. június 5.) a közösségi érdeklődést, az irodalom szeretetét a családi környezetből hozta magával, istenadta székelyföldi lakhelyén pedig csakhamar kedvet kapott a néprajzi kutatómunkához, és tanulmányokban, könyvekben gyümölcsöztette az így megszerzett tudást, tapasztalatot. A lapszerkesztés sem áll távol tőle, hiszen az Erdőszentgyörgyi Figyelő című kiadványnak is szorgos munkatársa, szerkesztője. A riporteri munka, a tájolás mellett mindenekelőtt közösségi érdeklődése hozta kapcsolatba megannyi jeles személyiséggel az évek során. Jószemű méltatója, Véghelyi Balázs költő, az Üveghegy Kiadó vezetője meg is jegyzi, hogy Székely Ferenc született közösségi ember, abból a fajtából, aki nemcsak aktív részese, hanem szervezője is tud lenni egy közösségnek, munkásságában ez a törekvés jellemzi.
"Az interjú a kedvenc műfajom – vallja A szülőföld ölében című kötet egyik kérdezettjeként a marosvásárhelyi rádiós és lapszerkesztő, Nagy Miklós Kund. – Nemcsak azért, mert szép és érdekes feladat őszinte megnyilatkozásra, olykor önmaga előtt is titkolt problémák kimondására késztetni a beszélgetőtársat, hanem azért is, mivel a világra, az emberi jellemekre, sorsokra, érzelmekre nyitott, valóban kíváncsi kérdező saját magáról is vall az olvasóknak." Ezt akár Székely Ferenc is elmondhatja magáról, hiszen az utóbbi években valóságos szenvedélyévé vált ez az izgalmas műfaj, 2012- től kezdődően megjelenő beszélgetőkönyveiben olyan személyiségeket, művészeket, tudósokat, alkotó embereket szólaltatott meg, mint Csávossy György, Fodor Sándor, Kusztos Endre, Lászlóffy Csaba, Páll Lajos – akik már nincsenek közöttünk… És olyanokat, akik változatlan szenvedéllyel dolgoznak, alkotnak, írnak: Ablonczy László, Ana Blandiana, Ambrus Lajos, Balla Zsófia, Beder Tibor, Czegő Zoltán, Cseke Péter, Király László, Kocsis István, Köntös-Szabó Zoltán, Jókai Anna, Józsa János, Lőrincz György, Molnos Lajos, Pál-Antal Sándor, Pomogáts Béla, Ráduly János, Szávai Géza, Szász István Tas, Tófalvi Zoltán, Vinczeffy László… A névsor korántsem teljes.
Székely Ferenc úgy szereti már választott faluját, Vadasdot, hogy sosem felejti Pusztakamarást. Az általa összeállított, Templomra szállt bánatmadár című 2011-es kötet kapcsán Pozsony Ferenc néprajzkutató ezt írta: "Pusztakamarás elsősorban Sütő Andrásnak, másodsorban pedig Kemény Zsigmondnak köszönhetően a Mezőség jelképévé vált. Hiszek abban, hogy a faluról és a nagyjairól nemrég megjelentetett könyv a helyben élők és az innen elszármazottak önbecsülését is emelni fogja. Sütő András halála óta szinte minden évben, szeptember- október fordulóján számos magyar értelmiségi találkozik az író szülőfalujának református templomában. Az őszi emlékünnepségek jelképes üzenetét és funkcióját elsősorban a sajtó közvetíti és forgalmazza a nagyvilág felé. Ugyanakkor a helyben élő maroknyi, 129 lelket számláló református magyarság a rövid ünnepségek után rendszerint önmagára marad hétköznapi problémáival, néma küzdelmeivel". Megrögzött hazajáróként Székely Ferenc egyik lelkes szervezője a találkozásoknak, hiszen ugyanazt vallja, mint a néprajztudós, jelesen hogy: "a faluban élő magyarság életét csak akkor tudnánk, a hajdani mecénásokhoz hasonlóan, jelentősebb mértékben befolyásolni, ha olyan befektetéseket tudnánk helyben elindítani, melyek Kemény Zsigmond és Sütő András kultuszához kapcsolható kulturális turizmust tudnának Pusztakamaráson kibontakoztatni."
Kevesen tudják róla, hogy mélyen érző, lírai alkata versben is megnyilvánul. Az öregekről például így ír: "Mennek,/ jaj, de keservesen mennek/ az öregek a hegynek/ ezen a napon,/ kutyasikálta/ kaptatón,/ szájuk szélén imával;/ találkoznak a halállal.// Kopjafán angyalok,/ kezükben fehér bot".
Alaptermészete mégsem barátkozik a szomorúsággal. Életvidám, energikus, cselekvő ember. Ez a hatvanöt esztendő csak annyi, mint egy mérkőzés első félideje (némi hosszabbítással).
A java még ezután jön.
Isten éltesse!
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)
2016. július 12.
Szedjétek össze a morzsákat!
Beleborzong az ember, amikor recsegő fonográffelvételen Kossuth Lajos hangját hallja. Majd Bartók Béla néz ránk egy régi képen; amikor inkább szürke mint fekete-fehér szakadozó–ugráló filmkockákon megjelenik Kosztolányi vagy Babits Mihály. Archívumok kincsei ezek a töredékek, olyan időkből, amikor a technika gyerekcipőben járt, és egy filmezőgép ritka volt, mint a fehér holló. Egészen más ma a helyzet, amikor a térkamerák belegázolnak az intimitásunkba, és a média ontja kéretlenül is a valóvilágos, becális–győzikés percemberek minden mozdulatát és, sajnos, szavát is. Miközben… szomorúan tapasztalom, hogy erdélyi kultúránk és szellemiségünk nagyjai lassan-lassan elmennek minden halandó útjára. Cs. Erdős Tibor, Kusztos Endre festőművészek, Lászlóffy Csaba, Magyari Lajos írók, Varga Vilmos előadóművész (hányan nőttünk fel az Ő Villonján, Maszek balladáján), mennyire igazságtalan, hogy csak néhány nevet említek. Sokszor csak halálukkor döbbenünk rá, hogy milyen nagyok voltak, öregkorukra mintha megfeledkeznénk róluk. Pedig – Hölderlin gyönyörű megfogalmazásában –, ami megmArad, költők hozzák létre. Kézzel, szóval, hanggal alkotó kortársaink, akik nem törődnek belé az elmúlás letaglózó törvényszerűségébe.
Milyen örömmel néznénk egyórás dokumentumfilmet, amelyen Benedek Elek vagy Szent-Györgyi Albert beszélnének magukról, munkájukról, a nagyvilágról. Ha Arany Jánost hallgathatnánk, amint emlékeit újraértékeli vagy, miért ne, az élet apró dolgairól cseveg. Vajmi kevés mAradt róluk. Annak idején Goethe mellett volt egy Eckermann, aki a titán legapróbb gondolatait is lejegyezte. Persze nem mindenki éppen Goethe, de mégis, mindenképpen hasznos lenne nagy kortársaink arcát, lelkivilágát megőrizni a majdani kutatók és a szellemi étket fogyasztó nagyközönség számára. Ma már egy mobiltelefonnal is lehet minőségi felvételt készíteni. Ne hagyjuk elveszni nagyjaink egyetlen mozdulatát, egyetlen szavát sem!
Talán egy szép napon a Duna TV, félretéve Charly majmot és a latinos–törökös dramoletteket, visszatér eredeti küldetéséhez, és fiaink is láthatják majd, Erdélyország kertjében teremnek ma is magyar virágok.
Zubreczky Antal
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. szeptember 3.
Láthatáron a huszonötödik
Jövőre jubilál a makfalvi Nagy Pál Képzőművészeti Alkotótábor. Augusztus 28-án a helyi művelődési házban nyílt kiállítással a XXIV. táborozás ért véget. Ez a megye legrégebbi nyári művésztelepe, az alkotókat 1979-ben hívták össze először a Maka vára alatti nagyközségbe. Akkor az oda igyekvő Nagy Pálék tragikus balesete szakította félbe a kezdeményezés szépen eltervezett kibontakozását, és az ilyenszerű szervezkedéseket keményen ellenző hatalom is megtette a magáét, a tábor igazán csak a rendszerváltás után válhatott azzá, aminek a tervezői elképzelték, de a művésztelep az eltelt közel negyedszázadban valóban a település és a Makfalvát övező kisrégió egyik legismertebb megvalósításává vált. Főnixsorsú, hiszen úgy alakult, hogy mindegyre elveszítette nagy lendülettel és hivatástudattal tevékenykedő működtetőit, ami miatt léte többször is veszélybe került, de mindig akadtak olyanok, akik az ügy mellé álljanak, és valamivel gazdagítsák azt, amit elődeik elkezdtek. Évről évre gyarapodott a tábor, a nyaranta kapunyitó makfalvi műgyűjtemény pedig folyamatosan bővíti bemutatandó értékeit. A Wesselényi Művelődési Egylet a főszervező, Fülöp Irén nyugalmazott tanárnő, aki az indulástól szíve-lelke volt az ügynek, a fiatalokat is bevonta a szervezésbe, Péterfi Levente alelnök fáradhatatlan a tábori teendőkben. Ők ketten már a 25. összejövetelre gondolnak, kiadványban is szeretnék felmutatni mindazt, amit művészeti vonatkozásban sikerült létrehozniuk.
Az idei alkotó együttlét is eredményes volt. Már előtte rendbe tették a makfalvi kollekció válogatott anyagát felvonultató Pincegalériát. Nyitva a Kusztos Endre-emlékszoba is. A Nagy Pál Alkotótábor pedig munkára serkentő, ihlető környezetet teremtett a meghívásra jelenlétével válaszoló 18 művésznek. A mindenkit saját példájával ösztönző festő, grafikus, a vitalitásával fiatalabb kollégáit is megfertőző Kusztos Endre, a tábor meghatározó személyisége személyesen már nem lehetett jelen, de szelleme, közismert igényessége mindvégig éreztette hatását. A természet, a szülőföld vonzásában, a modern világ, az életmód változásával eltűnőben levő ősi értékek megörökítésének a jegyében dolgoztak a festők, grafikusok, szobrászok, népművészek, akik úgy érzik, ilyen vonatkozásban még sok feladat vár rájuk a továbbiakban. A tárlatnyitón erről társai nevében is szép hitvallást tett Sz. Kovács Géza. Ő Segesvárról tér vissza minden augusztusban Makfalvára. Mások Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Tordán, Kolozsváron, Komáromban, Debrecenben, Székelykeresztúron, a község szűkebb környezetében éltetik magukban a tábori élményeket, és dolgozzák fel később a vázlataikat. A többség törzsvendég, rokoni, baráti, lelki kapcsok kötik őket Makfalvához. Érthető, hogy a kiállított munkákból szétsugárzó érzelmi töltet is megérinti a nézőket. A táj, a Küküllő mente látványvilága, a népélet jellegzetességei, a helyi népművészet, az emberi karakterek általában a primer élmények kivetüléseként jelennek meg a falakon, talapzatokon, de biztos, hogy az itt megfordulók később feldolgozandó, elmélyültebb, áttételesebb alkotásaiban is testet öltenek majd. Talán a népművészet masszívabb jelentkezése is egy olyan sajátosság, amivel a makfalvi tábort felruházhatjuk. Ez is olyan vonás, ami vonzó színekkel, formákkal, ízekkel telíti az idei termést, akárcsak az előzőeket is. A mostani kínálat Bálint Zsigmond, Doszlop Lídia, Joó Dénes, Kádár-Dombi Péter, Kalló László, Károly-Zöld Gyöngyi, Kedei Zoltán, ifj. Kovács Árpád, Kováts Mátyus Erzsébet, Láng Eszter, Molnár Krisztina, Nagy Dalma, Orbán Irén, Réthi Botond, Sándor János, Suba László, Sz. Kovács Géza, Vass Mária munkáiból állt össze tetszetős, derűs mozaikká. (nk)
Népújság (Marosvásárhely)
2016. szeptember 19.
Sokan lerótták tiszteletüket
Vinczeffy Lászlót köszöntötték
Csütörtökön este szűknek bizonyult a Sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum mindazok befogadására, akik a hetvenedik életévét betöltő Vinczeffy László megyeszékhelyi festőművész, szobrász, restaurátor munkáiból rendezett kiállítás megnyitóján részvétellel rótták le tiszteletüket az alkotó előtt. A Magyar Művészeti Akadémia rendes tagságát is magáénak mondható mester a bejáratnál fogadta a köszöntésére érkezők népes és rangos táborát.
Elsőként az eseménynek otthont biztosító és a szervezésében is résztvevő intézmény vezetője, Vargha Mihály szólt a szépszámú közönséghez, meleg szavakkal méltatván a munka és képzőművésztársat.
A Munkácsy-díjas képzőművészt a helyszínen, valamint a tárlat katalógusában egyaránt bemutató és méltató Vécsi Nagy Zoltán művészettörténésztől megtudhattuk, hogy Vinczeffy László 1946-ban született a Korondhoz közeli Atyhán. Nem örvendhetett azonban sokáig a festői környezetben fekvő szülőfalujának, mert katonatiszti múlttal rendelkező édesapjára a kulák bélyeget is rásütötte, és üldözőbe vette a román kommunista rendszer. Ennek következtében már gyermekfejjel Zernyestre, majd a Constanţa megyei Sibioarába került, de a vesszőfutásnak ezzel még mindig nem szakadt vége. Etéd, Szováta, Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy és Bukarest voltak hányattatásuk következő állomásai.
A már zsenge korában megmutatkozó rajztehetségére Kusztos Endre figyelt fel, és segítette ennek kibontakoztatásában. A Marosvásárhelyi művészeti középiskolába is szintén az ő tanácsára került, ahol Barabás István, Piskolti Gábor és Nagy Pál tanítványa volt. Életútja innen a Kolozsvári rajztanárképző főiskolára vezetett, majd ennek elvégzése után egy évtizeden át (1970–1979) Zágonban rajzot oktatott, miközben folyamatosan csiszolta és pallérozta Istentől kapott tehetségét. Első egyéni kiállítására a Kézdivásárhelyi múzeumban került sor1973-ban.
1979-től a Székely Nemzeti Múzeum képrestaurátora lett, és ebben a minőségében a képtár jelentős 19. századi anyagából többek között a Barabás Miklós-gyűjtemény festményeit is restaurálta.
Az ecsetje alatt megszületett alkotásairól az ünnepi tárlat létrehozásában szintén szerepet vállaló Vécsi Nagy Zoltán a továbbiakban így nyilatkozott: „Vinczeffy képeit nézve, faggatva, önkéntelenül is olyan gondolatok fogalmazódnak meg bennünk, amelyek vizuális hagyományaink lényegét érintik, és talán nem véletlenül éppen az ő rendhagyó művészi világa által születnek meg. Hiszen úgy érezzük, hogy festményeinek – annak ellenére, hogy elvontak, nonfiguratívak – szoros kapcsolatuk mArad az idevalósi emberek által közvetlenül érzékelhető, kitapintható környező világgal.”
Végezetül Szücs György művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria szintén jelen lévő tudományos főigazgató helyettese is nagy gonddal kötötte csokorba, és nyújtotta át a jelenlévőknek irodalmi művekbe illő nyelvezeten megfogalmazott gondolatait.
Császár Katalin és tanítványa, Péter Ervin a – szűk egy hónapon át megtekinthető – kiállítás megnyitóján felcsendülő fuvolajátéka nagymértékben hozzájárult az emelkedett légkör megteremtéséhez.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. október 21.
Emlékezzünk – 1956
Nem haltatok meg hiába
És több mint három évtizeden át a vasfüggönyön belül csak a hóhérai által homlokára sütött "ellenforradalom" néven volt ajánlatos említeni.
1956-os különszám
Emlékezzünk – 1956
Hatvan éve történt. És több mind három évtizeden át a vasfüggönyön belül csak a hóhérai által homlokára sütött „ellenforradalom” néven volt ajánlatos említeni. Igazából csak a mártír-miniszterelnök, Nagy Imre és társai újratemetése, s a kommunista rendszerek 1989-ben bekövetkezett összeomlása után kezdte megtalálni helyét abban a Pantheonban, amit „a nemzet emlékezete”-ként szoktunk emlegetni. Kezdtek hozzáférhetővé válni a tények, amelyeket szorgos történészek elénk tártak, évről évre, sőt évfordulóktól függetlenül megemlékeztünk az 1956-os magyar forradalomról és a leverését követő megtorlásokról, azok hőseiről és áldozatairól, emlékművek, emléktáblák kerültek Magyarország-szerte, de a határokon túl is, amelyeknél meg- állhatott a járókelő, és egy szál virágot helyezett el a kegyelet jeléül. A Szabadság olvasói is sok mindenre visszaemlékezhetnek mindebből: Gál Mária interjúira az október 23-i évfordulónak szentelt első számból, Gagyi Balla István közleményeire a Bolyai Egyetem 1956. októberi napjairól, a Kolozsvár magyarsága által megélt forradalmas napoktól, Fülöp Sándor, Palczer Károly és mások visszaemlékezéseire, Kusztos Endrének a forradalom napjaiban Budapesten készült rajzaira Sümegi György közleményében – és ez csak néhány cím a sokból. Csakhogy a „nemzet emlékezete” két elemből tevődik össze: az egyik az, amit az írott történelem tartalmaz, könyvtárakból, levéltárakból elő- került, feltárt és feldolgozott dokumentumok, tanulmányok, könyvek ma már könyvtárnyivá sokasodott anyaga. A másik viszont az, amit apáról fiúra adnak tovább a nagy időket is átélt emberek, a „maradvák számára” – ahogy egy 18. századi erdélyi emlékíró megfogalmazta. A múltban történtek áthagyományozásának ez az eleme azonban közel három és fél évtizeden át nem működött, nem működhetett. Sokszor még a családtagjaink előtt is hallgatnunk kellett arról, amit átéltünk – nem feltétlenül a szabaduláskor aláíratott „hallgatási nyilatkozat” megszegésének következményeitől tartva, hanem szeretteinket kímélve a lelküket még utólag is megviselő „tudás”-tól. Negyedszázada is elmúlt, hogy ez a tilalom (félelem) is elmúlt, akárcsak a múlt tudós kutatói elé állított tiltás. Unokáink már olvashatják, hallgathatják az 1956-ról szóló történeteket, nézhetik a TV-ben a filmeket. De vajon pótolhatja-e ez a „nemzet emlékezeté”-ben a sok évtizedes kiesést, a magyar történelem egyik legkiemelkedőbb eseményéről való kényszerű hallgatást, a lélekgyilkoló hamisítást? Történelmünk másik nagy eseményével, az 1848-as forradalommal és a szabadságharccal való összehasonlítás ebből a szempontból is magától kínálkozik. Világos után még tíz évnek sem kellett eltelnie, és megbukott a szabadságharc leverését követő Bach-rendszer, s elődeink elődei joggal mondhatták a költővel: „…megadhatjuk a bért,/ Áldozhatunk könnyel a kiontott vérért.” De a szovjet tankokkal eltiport ’56-os magyar forradalom után több mint három évtizeden át nemzedékek éltek hallgatásban és hazugságban. Október 23-a mostani kerek évfordulóján – de attól függetlenül is – fel kell tennünk a kérdést: vajon meglelte-e igazi helyét a nemzet emlékezetében az, ami 1956-ban és ami azután történt? Vajon a megemlékezés, a kegyelet aktusai át tudták-e törni a hallgatás falát, a napjainkban felnövekvő nemzedékben a rendszerváltást követő idők megannyi más irányú kihívását? Tudunk-e ma úgy ünnepelni, hogy az ünneplés ne csak egy megható pillanat, ne bizonyos polgári kötelességek „letudása” legyen? Hanem illeszkedjék bele a „nemzet emlékezete” helyreállításának abba a folyamatába, amely nélkül jövő nem építhető. Mert a múlt – ahogy valamikor Mikó Imre írta – „…nem mögöttünk van, hanem alattunk. Azon állunk.” És nem mindegy, hogy a jövő – a mostani fiatalok és az ezután következő nemzedékek jövője – a túlélésé avagy a megmaradásé lesz.
Dávid Gyula Szabadság (Kolozsvár)
2017. május 27.
A művészek is ünnepeltek Szovátán
Hatvanéves a szovátai Domokos Kázmér Szakközépiskola. A kerek évfordulót nagyszabású rendezvénysorozattal köszöntötte május 20-án a fürdőváros. Az egész települést megmozgatta a jeles oktatási intézmény jubileuma, minden korosztály érintve érezte magát, sőt távolabbról is sokan érkeztek, hogy együtt ünnepeljenek a helyiekkel. A főszervező Pro Scola Alapítványnak, Vass Ferencz igazgatónak és szervező csapatának, illetve a rendezvények szereplőinek valóban példás és átfogó képet sikerült nyújtaniuk mindarról, amit az óvoda, a gimnázium és a szakközépiskola hat évtized alatt megvalósított. Az elmúlt tíz évről különösen sokat megtudhatunk, hiszen külön kiadvány, impozáns jubileumi emlékkönyv tükrözi, hogy az iskolában zajló tevékenységet milyen sokrétűen próbálják a névadó képviselte szép hagyományokhoz és a mai kor szelleméhez igazítani.
A kötet a képzőművészetet kevéssé részletezi, noha Szováta több figyelemre méltó tehetséget adott az országnak, és az egyik műteremmé alakított helyiségben most is festő diákok és munkáik fogadták az érdeklődőket. De amiért a Múzsa külön cikket is szentel az évfordulónak, az annak tulajdonítható, hogy a város 11 hivatásos képzőművésze alkalmi kiállítással tisztelte meg az ünnepséget. A festők, szobrászok, grafikusok a modern sportcsarnokban elhelyezett pannókon, állványokon válogatott műveikből mutattak be néhányat. Egyből felértékelődött a tér, ahol máskor testedzés és heves sportösszecsapások tanúsítják, az iskolának fontos, hogy falai közt megvalósuljon a mindig időszerű ideál: test és lélek épsége, egysége. A tárlatnyitáson részt vevő népes ünneplő közönségnek azonban nem csak az volt nyilvánvaló, hogy a Domokos Kázmér Szakközépiskola hitet tesz a művészeti nevelés mellett, azt is jól érzékelhették a jelenlevők, hogy a kérészéletű kiállítás a maga tartós és kétségtelen értéket képviselő, színvonalas anyagával külön rangot ad a jubileumi összejövetelnek, az alkotók pedig, akik közül többen ide jártak iskolába, vagy itt tanítottak, tanítanak, tisztelgésüket is kifejezik ekképpen az intézmény iránt.
A tárlat ötlete eredetileg a nemrég fiatalon elhunyt Siklódi Zsolt grafikusé volt, a Jubileumi emlékkönyv grafikai szerkesztése is neki köszönhető. Hirtelen elhunyta súlyos csapás, de nem maradt el a kiállítás. A gyergyószárhegyi művésztelep egykori művészeti vezetője és a Székelyföldi Grafikai Szemle főszervezőjének elképzelését helybeli társai váltották valóra. Zsolt csendet, szakralitást sugalló két méretes grafikája és kő-fém kisplasztikája mementóként is szolgál a kiállításon. Hasonlóképpen Szováta nagy hírű jelese, sokáig a sóvidéki művészek doyenje, Kusztos Endre szénrajzai, a Fasors sorozat három megrázó darabja, akárha az alkotó saját tragikus halálát jelképezné. E veszteségek dacára is rendkívüli potenciállal rendelkezik a fürdőváros. Aligha van még egy olyan hasonló nagyságrendű település, ahol egyszerre három Magyar Művészeti Akadémia-tag működne, ahogy itt történt éveken át. Kusztos távoztával jelenleg a szobrász Bocskay Vince és Kuti Dénes festőművész rendelkezik ilyen ranggal. A tárlaton a groteszk vonulatot folytató Profán feltámadás és A zsarnokság kapuja monumentális emlékmű modellje ad ízelítőt Bocskay értékes művészetéből. Kuti Dénes festészetét több kiváló mű is reprezentálja, leglátványosabban azonban az installációszerűen megoldott, tükrös-trükkös kompozíció, a Memento, amelynek mélység- és térmegsokszorozó hatását sokan megcsodálták. A közeli Atyhában és Sepsiszentgyörgyön élő MMA-tag, Vinczeffy László gyermekként ugyancsak kötődött Szovátához és iskolájához. Ő is képzőművészetünk meghatározó egyénisége. A Bejárat című jellegzetes kompozíciója bárkit meggyőzhet erről. A tárlat a nemzedéki összefonódást, a generációk stafétaszerű folyamatát is jól érzékelteti. Sánta Csaba, aki a Domokos Kázmér-plakettet is elkészítette, a messzi múlt tárgyi és szellemi világába ágyazódva alkot modern formanyelvű, jelképes bronz kisplasztikákat. Kuti Botond, Kuti Dénes festő fia saját útját járva tanúsít rendhagyó tudást és tehetséget, lelki elmélyülést. Fülöp Mária rajztanárként oktatja a mai tanulókat, de grafikusként is bizonyít. Beszédes tanúság rá Ne hajolj ki! című fekete-fehér grafikai lapja. Szőcs Máté Tímea finom, míves, reneszánsz erényeket felvillantó, freskószerű női portréi restaurátori minőségét is sejtetik. Férje, Szőcs János szintén restaurátor, de emellett marad ereje, kedve a fantázia szárnyalását kielégítő grafikára is. És szintén grafikus Németh Attila. Két nagy mű, a hét darabból álló egyetemi diplomamunka, a Chakra része vonzza magára a tekintetet és késztet meditálásra. Ő jelenleg az anyaországban folytatja elmélyülését a művészetekben.
A tárlat egy nap teltével bezárult. Az élményt, amit nyújtott, igyekszünk hosszasan megőrizni magunkban. De a felmutatott lehetőség, hogy időnként nagy vonzereje lehetne a Szovátán megfordulók számára a helyi alkotók egy-egy ilyen közös jelentkezésének, továbbgondolásra érdemes. Ez is növelhetné azt a hírnevet, amely a turistákat, üdülőket a városba csalja.
NAGY MIKLÓS KUND / Népújság (Marosvásárhely)
2017. június 26.
Csűrszínház tizenötödször
Ha fúj, ha esik, és ha vihar van
Annyira a Mikháza mindennapjaivá vált a Csűrszínház, hogy már nem is feltűnő a létezése, működése. Szinte természetes, hogy ott van az iskola udvarán, immár megszépült külsővel, változatos és színvonalas műsorával. Nemcsak a napokon, amelyet immár 15 éve megálmodott és kitartóan szervez Szélyes Ferenc színművész, és „kaparja ki” hozzá a szükséges pénzösszeget felesége, Szélyes Andrea-Natália, hanem máskor is, amikor itt római fesztivál, gazdarendezvény, filmnap, netán színjátszó tábor van. 
Ha fúj a szél, vihar van és eső mossa el az udvart, akkor is több mint másfél évtizede minden június utolsó hétvégéjén eljönnek Mikházára mindazok, akik kedvelik a színházat, megszerették azt a különleges környezetet, helyet, amelyet a helybéliek talán nem is értékelnek annyira, és együtt ünneplik a kultúrát, a színházművészetet. És nem csak. Mert jó néhány éve színvonalas kiállítással egészül ki a kínálat. Az idén a vendégek a szervezők felkérésére a szovátai művészek voltak, akik igen találóan rendezték be a minitárlatot úgy, hogy felvonultatták az alkotók javát. A falra kerültek Szőcs János, Sánta Csaba, Fülöp Mária-Magdolna, Szőcs Máté Tímea, Németh Attila, Bocskay Vince, Kuti Dénes, Kuti Botond, Vinczeffy László és a néhai Kusztos Endre és Siklódi Zsolt munkái. Az alkotásokról – a megnyitót és Szélyes Ferenc vendéglátó köszöntő szavait követően – Bocskay Vince beszélt. És alighogy a közönség közelebbről is megtekinthette a kiállítás anyagát, máris jött egy felajánlás, hogy jövőben a nyárádszeredai alkotótábor anyagából válogathatnak a szervezők úgy, hogy e tájegységben élők alkotásait hozzák egy térbe. 
A pénteki esőzések mintha egy kicsit elbátortalanították volna a délutáni, esti előadás iránt érdeklődőket, aztán mégis kisütött a nap, és eljöttek mindazok, akik időjárástól, politikai állástól és egyéb körülményektől függetlenül fogyasztói e kulturális kínálatnak, azok, akik a nézőtéri gyenge fényben is megtalálják helyüket a padok között, mert tudják, hogy mindazoknak az előadásoknak, amelyeket egyébként kőszínházban is megtekinthetnek, itt különlegesebb a hangulata. Még akkor is, ha netán esküvői menet vonul végig, autók tülkölnek és fáradt traktorok pöfögnek végig az utcán, vagy kíváncsi gyerekek bújnak át a színpadot árnyékoló vászon alatt, s az előadás közben a kocsmázók hangos beszéde néha jobban behallatszik, mint a színpadi produkcióban elhangzott replikák. 
Akik úgy döntöttek, hogy eljönnek a tizenötödik Csűrszínházi Napokra, ezúttal is színes előadásokat láthattak. Azt, hogy miként játszhat el két színész egy előadásban legalább 16 karaktert (a gyergyószentmiklósi Figura Színház Marie Jones Kövekkel a zsebében című tragikomédiájában Kolozsi Borsos Gábor és Moşu Norbert-László). És újra fejet hajthattunk a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház nagyasszonya, Farkas Ibolya alakítása előtt, aki a soproni Petőfi Színház, a Zentai Magyar Kamaraszínház, a Komáromi Jókai Színház, a mikházi Csűrszínház, a Forrás Színház, a Pesti Magyar Színház és a bécsi Europa Club közös produkciójaként bemutatott Ingmar Bergman Őszi szonáta című film forgatókönyvéből készült színpadi játékában bizonyította, hogy a világot jelentő deszkák testet-lelket megfiatalító energiákat szabadíthatnak fel egy-egy alakítás során. De hasonló teljesítményt nyújtott Eva szerepében Molnár Anikó fiatal soproni színművész is, akiknek játékát Vukosavljev Iván (Viktor) és Diószegi Imola (Helena) egészítette ki. 
Hagyományossá vált, hogy a Csűrszínház udvarára a Mentor Kiadó is elhozza legújabb köteteit, s az is sajnos megszokott, hogy néha többen állnak a könyvek mögött, mint előtt. Habár az idén – egy kicsit talán annak is köszönhetően, hogy babgulyás rotyogott az üstben – többen eljöttek. Aki lemaradt, veszített, mivel a megjelent szerzők (Kovács Levente, Sebestyén Mihály, Lokodi Imre, Király Káli István, Soós István, Székely Szabó Zoltán) több kötetet is elhoztak, s mint ilyenkor szokás, még a „kulisszatitkokba”, az írás fortélyaiba is betekintést nyerhettek a szellemi táplálék iránt érdeklődők. 
Az Őszi szonáta mellett az idei csűrszínházi előadás fénypontja a budapesti Nemzeti Színház kiváló színművésze, Tóth Auguszta Hoztam valamit a hegyekből – Mezei Mária című önálló estje volt. Szűcs Nelly zongoraművésznő kíséretében a több mint kétórás egyéni előadáson nemcsak a múlt század elején és derekán élt, elismert, majd a pályáról félreállított színművésznő élete pergett le korabeli sanzonok kíséretében, hanem olyan sorstragédia, önvallomás is volt, amely korhűen ábrázolta a korabeli kultúrpolitikát és mindazt a megpróbáltatást, amelyet a második világháborúban és az azt követő sötét diktatúrában át kellett élni. A lekötő előadásmód, a kiváló színészi teljesítmény – a kereken 100. előadásban – a környéken zajló mulatság ellenére mély katarzist váltott ki a nézőkből. 
A szórakozni vágyóknak a felüdülést a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház Carlo Goldoni Mirandolina című vígjátéka jelentette, amelynek díszletei úgy zsúfolódtak be a Csűrszínház színpadára, hogy az elemeket szállító tehergépkocsit nagy erőfeszítések árán traktorral kellett kihúzni a szomszéd kertből, a színpadszerelőket lelkes helyi fiatalok egészítették ki a helyi lakodalmat megelőző erőgyakorlatként. 
A rendezvény vasárnap zárult a Bekecs néptáncszínház legújabb produkciójának, a Legendák kertjének csűrszínházi bemutatójával. A Bekecs a Maros Művészegyüttes mellett évek óta visszatérő vendége a Csűrszínháznak, így a székelyföldi legendákat a tánc nyelvén felelevenítő előadást is igen nagy szeretettel fogadta a nyárádmenti – és nem csak – közönség. 
A csűrszínházi évad nem zárul le, lesz még zenei, film- és római fesztivál, gazdanap, és a soproni Petőfi Sándor Színház gyerekeknek és fiataloknak szóló Michael Ende-mesejátékot, A pokoli puncs- pancs című zenés darabot is bemutatja július 22-én. Érdemes gyakrabban visszatérni a Csűrszínházba, igen a gazdag a nyári kulturális kínálat. 
VAJDA GYÖRGY Népújság (Marosvásárhely)
2017. augusztus 16.
Jubilált a makfalvi alkotótábor
Vasárnap díjak átadásával és az idei alkotások megtekintésével zárult a huszonötödik alkalommal megrendezett Nagy Pál-alkotótábor Makfalván.
Az ünnepség istentisztelettel kezdődött a református templomban, igét hirdetett Szilágyi Tamás székelyabodi lelkész, Bányai Borbála, Bányai Orsolya (Makfalva) és Lengyel Károly (Szászrégen) pedig zenés összeállítással lépett fel. Ezt követően a kultúrotthonban folytatódott a rendezvény, ahol a résztvevők megtekinthették az idei táborban készült munkákat. Péterfi Levente helyi pedagógus, Vass Imre polgármester és Nagy Miklós Kund művészeti író méltató beszéde után Kusztos Endre-hűségdíjat adtak át azoknak a művészeknek, akik a leghosszabb ideje részt- vevői a tábornak: Kedei Zoltán, Bálint Zsigmond, Nagy Dalma (Marosvásárhely), Sz. Kovács Géza (Segesvár). Az idei alkotótáborban dolgozó 17 művész munkáját oklevéllel, emlékplakettel, emlékkönyvecskével díjazták, de a szellemi támogatók és szervezők is díjat vehettek át: Nagy Kemény Géza (Nagy Pál fia), Tar Mihály alpolgármester, Szilágyi Tamás lelkész, Tőkés Brigitta, a Wesselényi Művelődési Egylet elnöke, Péterfi Levente alelnök, Fülöp Irén tiszteletbeli tag, Vass Imre polgármester, Bányai Borbála, Bányai Orsolya, Lengyel Károly. Nagy Miklós Kundot a tábor szellemi támogatásáért és Kusztos Endre emlékére egy Kusztos-képpel jutalmazták meg. A kerek évfordulóra a szervezők egy kis emlékkönyvecskét is megjelentettek. A 25. alkalommal megrendezésre került képzőművészeti tábor története ennél sokkal hosszabb időre nyúlik vissza. Fülöp Dénes történelem-magyar szakos tanár kezdeményezésére már az 1960-as évektől képzőművészeti tárlatok nyíltak, amelyeket az Irodalmi Színpad tevékenységei egészítettek ki, és lassan megteremtették egy évről évre megszervezendő alkotótábor igényét. Az első tábornyitásra 1979. június 16-án került volna sor, de ezt csírájában fojtotta el a Makfalvára igyekvő Nagy Pál, Kemény Zsuzsa és D. Varga Katalin tragikus halála. Az 1980-as évek diktatúrájában már nem lehetett tábort szervezni, végül 1992-ben sikerült ott folytatni, ahol megálmodták azt még az 1970-es évek végén, Makfalván. 1992-től kisebb-nagyobb megszakításokkal működik a tábor. Ennek a kezdeményezésnek 1996-os haláláig szíve- lelke Fülöp Dénes volt, majd halálát követően felesége, Fülöp Irén tanárnő lépett a helyébe és vitte tovább a lángot. 1999-ben, halálának 20. évfordulója tiszteletére az alkotótábor felvette Nagy Pál nevét. Az idei, jubileumi tábor megszervezéséért minden- képp köszönet jár Tőkés Brigitta tanárnőnek, a Wesselényi Művelődési Egylet elnökének, aki a Bethlen Gábor Alapnál pályázott sikeresen, Tar Mihály alpolgármesternek a szervezési munkáért, valamint a makfalvi önkormányzatnak és Vass Imre polgármesternek a szellemi és anyagi segítségért. Kérdésünkre Vass Imre elmondta: az önkormányzat fontosnak tartja a tábor évenkénti megszervezését és fenntartását, hisz ma is a falu szellemi felemelkedését segíti, és öregbíti Makfalva hírnevét. Az önkormányzat mindig partnere volt ennek a kezdeményezésnek, a rendszerváltás előtt Kálmán Imre és Szőcs Pál néptanácselnökök, 1990 után Zsigmond Kálmán, Kutasi Zoltán, Zsigmond Vencel és Márton Zoltán polgármesterek. Fülöp Irén úgy véli, 1990 után tapasztalatok és anyagiak hiányában merész vállalkozásnak bizonyult az alkotótábor évenkénti megszervezése, mégis sikerült. A lakosság figyelmének, az értelmiségiek odaadásának, az elöljárók támogatásának megszületett a gyümölcse: ma már van Pincegaléria, Kusztos Endrének, Sándor Jánosnak és Suba Lászlónak állandó tárlata, ez utóbbi szobrai díszítik a köztereket is. A makfalvi és erdélyi magyarság erős és mélyreható gyökereket eresztett, hogy itthon maradhasson. Ebben a gyökér- és nemzettudat- formálásban, a szellemi örökség ápolásában és gyarapításában igazi társak voltak a művészek, akik megláttatták velük a szépet, a becsülendőt, az értéket. „Így erősödött bennünk a hit, az életigenlés, a szülőföld szeretete. Általuk elmélyült lelkünkben az itthon vagyok, az együvé tartozás semmihez sem hasonlít- ható, közösségmegtartó érzése” – fogalmazott a nyugalmazott pedagógus.
Gligor Róbert László / Népújság (Marosvásárhely)