Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Kuszálik János
4 tétel
2012. május 5.
Búcsúzunk Löwy Mayától
Tisztelt Gyászoló Gyülekezet!
Megrendülten értesültünk szeretett Oszinénink váratlan haláláról. Tudtuk, hogy nehezen jár, mégis reménységgel telve készültünk az 50 éves érettségi találkozónkra. Meg-meglátogattuk, felhívtuk telefonon, felköszöntöttük születésnapján, elhívtuk Mérába is a Varga Gyuri könyvbemutatójára, húsvétkor el-eljöttünk megöntözni, tehát éreztük, hogy köztünk él... Most mégis, búcsúzunk...
Emlékező és búcsúzó tanítványok és a magam nevében igyekszem a Maya néni felkérésének hűséges diákként megfelelni. Igen, erre a búcsúztató beszédre Ő maga kért meg a tavalyi könyvbemutatója után. Bizonyára úgy gondolta, hogy mint legrégibb tanítványa, hitelesen tudom majd megszólaltatni azt a hangot, amelyre Kányádi Sándor is utal Öreg iskola ünnepérecímű versében. A minden Rodostóban Zágont idéző csengő hangját, a becsengetés hangját, a szolgálatra hívó csengő hangját...
A tavalyi könyvbemutatón a Becsengetés utáncímű emlékkötetét ismertettük, amelynek alcíme: Tanárok és diákok képtára az időben. Akkor, május 24-én jól sikerült a rendezvény, a megjelent példányszám hamar el is fogyott. (Zárójelben jegyzem meg, hogy azóta volt még utánnyomás és a kolozsvári magyar könyvesboltokban még kapható a kötet.) Maya néni nemcsak jó „arcképfestő” volt, aki találóan festette meg az időbeli képtár képeit volt igazgatóiról, tanártársairól és rólunk, diákokról, de jó képtárrendező és jó szervező is. A mai idők „Jó bornak is kell a cégér” jelszavával e könyve terjesztésének is egyengette útját, hogy a gondosan megírt munkája elérkezzen az olvasók szívéhez, a finom ecsettel megfestett „képek” örömet szerezzenek a „képtár” látogatóinak.
A könyvbemutatón tartott beszédét állva mondta el, és erre a helytállásra, a hallgatóság iránti alázatra fel kell néznünk, mert a hosszan tartó rehabilitációs kezelés és torna sokat javított ugyan az évekkel azelőtti eséséből adódó mozgáskorlátozottságán, valójában nehezére esett akkor még az állás is. A könyvbemutató után pár héttel a szintén nyolcvanas éveiben járó Guttman Misi bácsi ezt egy személyes beszélgetésünk alkalmával külön kiemelte, mint a hallgatóság előtti alázat és a helytállás jelét.
A bemutatón tartott beszédét nem olvasta, hanem szabadon adta elő, habár kissé lámpalázasan indult. Az új dolgokkal kapcsolatban kicsit mindig izgult, bár tudatosan vállalta az olyan kihívásokat is, mint például 50 fölött a sofőriskola, vagy közel a 80-hoz a számítógép-kezelés és internetezés.
Ahogy a színésznek is elmúlik a lámpaláza előadás közben, Maya néni is tanári szerepében, a „becsengetés után” mindig biztonságot, nyugodtságot sugárzott felénk, személyes gondját-baját az iskolán kívül hagyta. Órái változatosak voltak, az angol órán még énekelni is tanított angolul, a későbbi évjáratoknak diafilmeket vetített London nevezetességeiről, hogy jobban megtanuljunk angolul.
Figyelmes volt, észrevette, ha tanítványai családjában valami nem volt rendben. Osztálynevelőként megértően segítette át még lelki vívódásaikon is a tizenéves diákjait. Hibáinkat megértette, méltányosan meg is büntetett, ha megérdemeltük, de sokszor megbocsátott. Értett hozzá, hogy Embert faragjon belőlünk.
Hálásak vagyunk ezért az emberfaragásért, hálásak vagyunk, hogy 40 éves tanári pályáján jó földbe vetette el a magot. Köszönjük, hogy palántái jó irányban növekedtek s most a hajdani palánták tanúságot tehetnek Róla. Ezt a hálánkat, ha sikerülne megfelelően szavakba önteni, szeretnénk vigasztaló szóként ajánlani Dániel Károly írótársának – egyszemélyben férjének, Löwy Károly doktor bácsinak, valamint Dani fiának és családjának, hogy a vigasztaló szavak ritka fehér hollóként, de győzedelmesen elűzzék a szomorúság sok-sok fekete hollóját.
Nyugodjék békében!
Kuszálik János. Szabadság (Kolozsvár)
Tisztelt Gyászoló Gyülekezet!
Megrendülten értesültünk szeretett Oszinénink váratlan haláláról. Tudtuk, hogy nehezen jár, mégis reménységgel telve készültünk az 50 éves érettségi találkozónkra. Meg-meglátogattuk, felhívtuk telefonon, felköszöntöttük születésnapján, elhívtuk Mérába is a Varga Gyuri könyvbemutatójára, húsvétkor el-eljöttünk megöntözni, tehát éreztük, hogy köztünk él... Most mégis, búcsúzunk...
Emlékező és búcsúzó tanítványok és a magam nevében igyekszem a Maya néni felkérésének hűséges diákként megfelelni. Igen, erre a búcsúztató beszédre Ő maga kért meg a tavalyi könyvbemutatója után. Bizonyára úgy gondolta, hogy mint legrégibb tanítványa, hitelesen tudom majd megszólaltatni azt a hangot, amelyre Kányádi Sándor is utal Öreg iskola ünnepérecímű versében. A minden Rodostóban Zágont idéző csengő hangját, a becsengetés hangját, a szolgálatra hívó csengő hangját...
A tavalyi könyvbemutatón a Becsengetés utáncímű emlékkötetét ismertettük, amelynek alcíme: Tanárok és diákok képtára az időben. Akkor, május 24-én jól sikerült a rendezvény, a megjelent példányszám hamar el is fogyott. (Zárójelben jegyzem meg, hogy azóta volt még utánnyomás és a kolozsvári magyar könyvesboltokban még kapható a kötet.) Maya néni nemcsak jó „arcképfestő” volt, aki találóan festette meg az időbeli képtár képeit volt igazgatóiról, tanártársairól és rólunk, diákokról, de jó képtárrendező és jó szervező is. A mai idők „Jó bornak is kell a cégér” jelszavával e könyve terjesztésének is egyengette útját, hogy a gondosan megírt munkája elérkezzen az olvasók szívéhez, a finom ecsettel megfestett „képek” örömet szerezzenek a „képtár” látogatóinak.
A könyvbemutatón tartott beszédét állva mondta el, és erre a helytállásra, a hallgatóság iránti alázatra fel kell néznünk, mert a hosszan tartó rehabilitációs kezelés és torna sokat javított ugyan az évekkel azelőtti eséséből adódó mozgáskorlátozottságán, valójában nehezére esett akkor még az állás is. A könyvbemutató után pár héttel a szintén nyolcvanas éveiben járó Guttman Misi bácsi ezt egy személyes beszélgetésünk alkalmával külön kiemelte, mint a hallgatóság előtti alázat és a helytállás jelét.
A bemutatón tartott beszédét nem olvasta, hanem szabadon adta elő, habár kissé lámpalázasan indult. Az új dolgokkal kapcsolatban kicsit mindig izgult, bár tudatosan vállalta az olyan kihívásokat is, mint például 50 fölött a sofőriskola, vagy közel a 80-hoz a számítógép-kezelés és internetezés.
Ahogy a színésznek is elmúlik a lámpaláza előadás közben, Maya néni is tanári szerepében, a „becsengetés után” mindig biztonságot, nyugodtságot sugárzott felénk, személyes gondját-baját az iskolán kívül hagyta. Órái változatosak voltak, az angol órán még énekelni is tanított angolul, a későbbi évjáratoknak diafilmeket vetített London nevezetességeiről, hogy jobban megtanuljunk angolul.
Figyelmes volt, észrevette, ha tanítványai családjában valami nem volt rendben. Osztálynevelőként megértően segítette át még lelki vívódásaikon is a tizenéves diákjait. Hibáinkat megértette, méltányosan meg is büntetett, ha megérdemeltük, de sokszor megbocsátott. Értett hozzá, hogy Embert faragjon belőlünk.
Hálásak vagyunk ezért az emberfaragásért, hálásak vagyunk, hogy 40 éves tanári pályáján jó földbe vetette el a magot. Köszönjük, hogy palántái jó irányban növekedtek s most a hajdani palánták tanúságot tehetnek Róla. Ezt a hálánkat, ha sikerülne megfelelően szavakba önteni, szeretnénk vigasztaló szóként ajánlani Dániel Károly írótársának – egyszemélyben férjének, Löwy Károly doktor bácsinak, valamint Dani fiának és családjának, hogy a vigasztaló szavak ritka fehér hollóként, de győzedelmesen elűzzék a szomorúság sok-sok fekete hollóját.
Nyugodjék békében!
Kuszálik János. Szabadság (Kolozsvár)
2012. augusztus 18.
A ló farka megmaradt, de hol van a Magyar utca?
Hétutca, Jó napot utca, Szélső utca – állandó és időszakos Kolozsvár-lakók jól ismerik ezeket a beszélő utcaneveket, amelyek a kincses város hangulatának, zamatának részei. A Magyar Napokon arról beszélgettek, hogyan lehet megőrizni a régi neveket, amelyek hivatalosan már megváltoztak.
"Nem értették, mi az, hogy Kövespad"
Civil kötelességünk, hogy következetesen használjuk a régi magyar utcaneveket a köznyelvben és a magyar sajtóban is – erre a következtetésre jutottak a Kolozsvári Magyar Napok keretében szervezett beszélgetés résztvevői. A Használd tudatosan a kolozsvári magyar utcaneveket! címet viselő fórum meghívottja Asztalos Lajos helytörténész volt, akinek magyar-román utcanévjegyzékére támaszkodik ma már minden kiadvány, kezdve a Kincses Kolozsvár Kalendáriumtól a Kolozsvári Magyar Diákszövetség Igen, tessék! térképéig.
Asztalos Lajos felidézte a kilencvenes évek funari korszakában szélmalomharcnak nevezhető törekvéseket, hogy – ha nem is adják vissza – legalább az önkormányzat hozzájáruljon, hogy feltüntessék az utcák régi neveinek lajstromát. A helytörténész tapasztalata szerint azonban alapvető kulturális különbségek akadályozták ezt, például, hogy az utcák eredeti, magyar, „beszélő neveit" a román tanácsosok többsége nem értette – még akkor sem, ha lefordították románra.
„Nem értették, mi az, hogy Kövespad. A Kövespad a Szamos köves teraszait, igazából a völgypadot jelenti. Nagyon régi név, ezt a helyet már akkor így nevezték, amikor még nem is volt beépítve – a kuruc-labanc harcok idejéről már vannak feljegyzések, hogy ezt a Kolozsvár melletti térséget Kövespadként említik. Ehhez képest egyik akkori tanácsos asszony (a Funar pártjából) azzal érvelt ellene, hogy De hiszen miért neveznénk kövesnek, amikor le van aszfaltozva? És átnevezték az utcát Aurel Suciura" – emlékezett vissza Asztalos a sok fura történet egyikére.
"A ló farka a ló farka maradt"
Kuszálik János térképész úgy vélekedett: generációja és a régi kolozsvári magyarok nem tesznek eleget azért, hogy a fiatalok ismerjék a régi utcaneveket. „A ló farka persze a ló farka maradt, de ha valamelyik utcában kell találkozniuk, gyerekeink már a román nevét használják" – mondta, hozzátéve, hogy az Igen, tessék-térképhez hasonló kiadványokra van szükség.
Asztalos Lajos elmondta, a román-magyar utcanévtár online változatát már több, mint tízezren tanulmányozták megjelenése óta, azaz másfél év alatt. „Fontos, hogy tudatosan használjuk ezeket a magyar neveket, és a sajtó feladata, hogy az utcák minden egyes említésekor ugyanezt tegye" – nyomatékosította a szakember, aki szerint egy ország kultúrszintjét is mutatja, hogy mennyire tud szembenézni a történelmi tényekkel.
A kisebbségnek minden látható nyomát eltüntetni – erre már Spanyolországban, Franco idején is volt példa, ott a katalán utcaneveket, cégéreket semmisítették meg.
„Segesvár és Szeben példája optimistává tesz és reményt ad, hogy a többségi nemzet tagjai lassan megnyugodnak, hogy nem akarjuk elrabolni Erdélyt. Akkor visszatérhetnek a múlt emlékei, például az utcanevek is" - mondta Asztalos, aki szerint nyugati mintára az ősi, beszédes utcaneveket műemlékké kell nyilvánítani.
T.Koós Imola
maszol.ro
Hétutca, Jó napot utca, Szélső utca – állandó és időszakos Kolozsvár-lakók jól ismerik ezeket a beszélő utcaneveket, amelyek a kincses város hangulatának, zamatának részei. A Magyar Napokon arról beszélgettek, hogyan lehet megőrizni a régi neveket, amelyek hivatalosan már megváltoztak.
"Nem értették, mi az, hogy Kövespad"
Civil kötelességünk, hogy következetesen használjuk a régi magyar utcaneveket a köznyelvben és a magyar sajtóban is – erre a következtetésre jutottak a Kolozsvári Magyar Napok keretében szervezett beszélgetés résztvevői. A Használd tudatosan a kolozsvári magyar utcaneveket! címet viselő fórum meghívottja Asztalos Lajos helytörténész volt, akinek magyar-román utcanévjegyzékére támaszkodik ma már minden kiadvány, kezdve a Kincses Kolozsvár Kalendáriumtól a Kolozsvári Magyar Diákszövetség Igen, tessék! térképéig.
Asztalos Lajos felidézte a kilencvenes évek funari korszakában szélmalomharcnak nevezhető törekvéseket, hogy – ha nem is adják vissza – legalább az önkormányzat hozzájáruljon, hogy feltüntessék az utcák régi neveinek lajstromát. A helytörténész tapasztalata szerint azonban alapvető kulturális különbségek akadályozták ezt, például, hogy az utcák eredeti, magyar, „beszélő neveit" a román tanácsosok többsége nem értette – még akkor sem, ha lefordították románra.
„Nem értették, mi az, hogy Kövespad. A Kövespad a Szamos köves teraszait, igazából a völgypadot jelenti. Nagyon régi név, ezt a helyet már akkor így nevezték, amikor még nem is volt beépítve – a kuruc-labanc harcok idejéről már vannak feljegyzések, hogy ezt a Kolozsvár melletti térséget Kövespadként említik. Ehhez képest egyik akkori tanácsos asszony (a Funar pártjából) azzal érvelt ellene, hogy De hiszen miért neveznénk kövesnek, amikor le van aszfaltozva? És átnevezték az utcát Aurel Suciura" – emlékezett vissza Asztalos a sok fura történet egyikére.
"A ló farka a ló farka maradt"
Kuszálik János térképész úgy vélekedett: generációja és a régi kolozsvári magyarok nem tesznek eleget azért, hogy a fiatalok ismerjék a régi utcaneveket. „A ló farka persze a ló farka maradt, de ha valamelyik utcában kell találkozniuk, gyerekeink már a román nevét használják" – mondta, hozzátéve, hogy az Igen, tessék-térképhez hasonló kiadványokra van szükség.
Asztalos Lajos elmondta, a román-magyar utcanévtár online változatát már több, mint tízezren tanulmányozták megjelenése óta, azaz másfél év alatt. „Fontos, hogy tudatosan használjuk ezeket a magyar neveket, és a sajtó feladata, hogy az utcák minden egyes említésekor ugyanezt tegye" – nyomatékosította a szakember, aki szerint egy ország kultúrszintjét is mutatja, hogy mennyire tud szembenézni a történelmi tényekkel.
A kisebbségnek minden látható nyomát eltüntetni – erre már Spanyolországban, Franco idején is volt példa, ott a katalán utcaneveket, cégéreket semmisítették meg.
„Segesvár és Szeben példája optimistává tesz és reményt ad, hogy a többségi nemzet tagjai lassan megnyugodnak, hogy nem akarjuk elrabolni Erdélyt. Akkor visszatérhetnek a múlt emlékei, például az utcanevek is" - mondta Asztalos, aki szerint nyugati mintára az ősi, beszédes utcaneveket műemlékké kell nyilvánítani.
T.Koós Imola
maszol.ro
2013. június 10.
Más olvasatban – könyvröptetés és Moldávia erdélyi gyökerei
Könyvröptetés és rácsodálkozás címmel szervezett a Kolozsvári Könyvhéten rendhagyó olvasásnépszerűsítő kerekasztalt a Fehér Holló Médiaklub. A rendezvényen közéleti személyiségek egyszerű olvasóként csodálkoztak rá az újságírósorozat köteteire.
Másnap az EME-székházban román nyelvű kerekasztallal rukkolt elő a médiaklub, melynek címe Határtalan anyanyelv – Limba maternă fără hotare volt, és amelynek fő témái a székelység, a gagaúzok, a moldávok illetve ezek kisebbségi státusza, szokásvilága, anyanyelvi gondjai voltak Mindkét rendezvényen megteltek az otthont adó termek: a Sapientia Óváry-terme illetve az EME-székház előadója. A kerekasztal-beszélgetések díszvendége Aurelian Lavric, a Kisinyovi Állami Egyetem történésze volt.
„Ideje arról is beszélni, hogy a könyvek olvasók nélkül elvesztik önmagukat, és a legjobb esetben is csak szervezett pótcselekvésként könyvelhetők el” – mondta Szabó Csaba, a Fehér Holló Médiaklub alapítója. Hozzátette: nincs nagyobb öröm egy (köz)író számára, mint az, ha valaki elolvassa könyvét. Ennél már csak az az élmény nagyobb, ha az olvasó megjegyzéseket is fűz azokhoz, vagy – és ez a az író-olvasó intim kapcsolatának netovábbja -, ha másodszor elolvasva a könvet kijelenti: „másodszorra mintha más olvasata lenne, mint először”.
A rácsodálkozók sorát Guttmann Szabolcs nyitotta meg, aki nagyszebeni emlékei tükrében villantotta fel Kalmár Zoltán: Nagyszeben a vörös város és hajdani magyarjai című kötetének témakörét, és számtalan saját élménnyel „írta tovább” azt. Kuszálik János Lőwy Dániel: Két világ között című publicisztika-kötetét tartva kezében vallotta be, hogy másodszorra olvasva a könyvet, nemcsak a felnőtt Lőwy Dániel képe sejlik fel előtte, hanem a diák is, aki egykoron a kéményekről tartott előadást kedves iskolájában.
Demény Péter Mihály István: Örömszakadtáig című publicisztika-füzéréről beszélt, vagy inkább annak szerzőjéről, akinek családias hangnemben „felrótta”, hogy túl gyakran pesszimista. – Mihály Istvánt először az Ifjúmunkásból ismertem meg. Két szerkesztő volt, akit feltétlenül elolvastam, ha megjött az iskolába a lap: Bodor Gy.Tamást és Mihály Istvánt – mondta. Megjegyezte: nagy kár, hogy a szerző egyre ritkábban közöl az írott sajtóban, irodalmi lapokban.
Horváth Gabriella Szabó Csaba – Ambrus Attila: Folyópartok – Újnomádok című közös kötetéről beszélt, annak első felét szinte jelzős szerkezetekig elemezve. Elmondta: olyan tájleírások és megszemélyesítések is vannak a szövegben, hogy az a filológusoknak külön csemege, az olvasónak meg valóságos „rácsodálkozás, röptetési kísérlet”. Aurelian Lavric, a Kisinyovi Állami Egyetem tanára a Fehár Holló Újságírósorozat román nyelvű válogatását, a NOI_MI-t mutatta be, külön hangsúlyt fektetve arra a regényes nyomozásra, amely Alexandru cel Bun első, erdélyi magyar felesége nyomán ered a két Moldva alapítása nyomába.
„Moldova Köztársaságban nem újdonság az, hogy a két országrész máramarosi eredetű, de Bedőházi Drágosnak (olacos de Bedeuhaza) és Izakonyhai Bogdánnak (Bogdan de Cuhea) a magyar államhoz és szokásvilághoz való szoros kapcsolata nem közismert. Történész kollégáimmal beszéltük, hogy a Jó Sándor Margarétái című regényes nyomozást Kisinyovban be kellene külön mutatni, már csak azért is, mert a magyar és lengyel regényekben megjelenő Moldova-kép újdonságszámba menne a moldáv olvasók körében” – mondta a történész.
Az erdélyi-moldáv kapcsolatok feltérképezése volt a vezérfonala a Határtalan anyanyelv – Limba maternă fără hotare román nyelvű kerekasztalnak is, amelyet a Médiaklub az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal közösen szervezett. Szabó Csaba hivatalos médiaanyagok vetítése által támasztotta alá azon meggyőződését, hogy Erdély és Moldova Köztársaság között egyre szorosabb kapcsolat alakul ki. Meglátásában ennek a kapcsolatnak a gyökerénél a közös történelem kell hogy álljon, hiszen Nagy Lajos magyar király Magyarországa nélkül soha nem születhetett volna meg a történelmi Moldva. Szabó Csaba hazai román történészeket idézett, akik szerint „a kezdetek Moldvája Erdély nyúlványaként fogható fel”.
Aurelian Lavric egyetemi tanár elmondta: több hangsúlyt kellene fektetni a 14.századi történésekre, a magyar-moldáv kapcsolatokat más szinekben is fel kellene tüntetni, hiszen egyértelmű,hogy mindkét Moldva megmaradásának egyik titka az a szervezeti rendszer, amit Drágos illetve Bogdán az akkori Magyarországról hozott.
„Moldávia Székelyföldjéről”, az autonóm státust kiharcoló Gagaúziáról valamint magánakMoldáviának a jövőjéről beszélve Aurelian Lavric elmondta: jelenleg nagyon erősek azok az erők, amelyek a régiót nem az Európai Únióhoz, hanem az Orosz-Ukrán-Kazah vámúnióhoz szeretnék kapcsolni. Ehhez az általános horizontvesztéshez az is hozzájárul, hogy az egyszerű emberek tömegei moldovánokként határozzák meg magukat, és az alkotmányban is az áll, hogy a köztársaság nyelve nem a román, hanem ennek tájszólása (grai), a moldován.
A kerekasztal-beszélgetésen részt vett Nagyenyed román nemzetiségű polgármestere, Horatiu Josan is, aki nem a moldáv-magyar, hanem az erdélyi román-magyar kapcsolatok gyakorlati vetületeiről beszélt. A polgármester elmondta: a városi tanácsban folyó munka, együttműködés rendkívül fontos. – Nagyenyeden 16-17 százalék a magyarság arányszáma, így a román tanácsosok minden leszavazhatnának, ha akarnák. Enyeden viszont másképpen van ez, ezért jut pénz mindig a Bethlen Gábor Kollégiumnak is. Az együttműködés a kulcsa az együttélésnek – mondta.
A rendezvény végén stílszerűen moldáv borospalackot és tokajit bontottak meg, jelezve, hogy a moldáv-magyar közeledést a bor is segíteni fogja. A médiaklub meglepetésként az Eurovízió moldáv és magyar „félignyertes” zeneszámainak klippjét vetítették ki, hangsúlyozva, hogy – Romániával ellentétben – mindkét nép saját nyelvén énekelt Malmöben.
Maszol.ro
Könyvröptetés és rácsodálkozás címmel szervezett a Kolozsvári Könyvhéten rendhagyó olvasásnépszerűsítő kerekasztalt a Fehér Holló Médiaklub. A rendezvényen közéleti személyiségek egyszerű olvasóként csodálkoztak rá az újságírósorozat köteteire.
Másnap az EME-székházban román nyelvű kerekasztallal rukkolt elő a médiaklub, melynek címe Határtalan anyanyelv – Limba maternă fără hotare volt, és amelynek fő témái a székelység, a gagaúzok, a moldávok illetve ezek kisebbségi státusza, szokásvilága, anyanyelvi gondjai voltak Mindkét rendezvényen megteltek az otthont adó termek: a Sapientia Óváry-terme illetve az EME-székház előadója. A kerekasztal-beszélgetések díszvendége Aurelian Lavric, a Kisinyovi Állami Egyetem történésze volt.
„Ideje arról is beszélni, hogy a könyvek olvasók nélkül elvesztik önmagukat, és a legjobb esetben is csak szervezett pótcselekvésként könyvelhetők el” – mondta Szabó Csaba, a Fehér Holló Médiaklub alapítója. Hozzátette: nincs nagyobb öröm egy (köz)író számára, mint az, ha valaki elolvassa könyvét. Ennél már csak az az élmény nagyobb, ha az olvasó megjegyzéseket is fűz azokhoz, vagy – és ez a az író-olvasó intim kapcsolatának netovábbja -, ha másodszor elolvasva a könvet kijelenti: „másodszorra mintha más olvasata lenne, mint először”.
A rácsodálkozók sorát Guttmann Szabolcs nyitotta meg, aki nagyszebeni emlékei tükrében villantotta fel Kalmár Zoltán: Nagyszeben a vörös város és hajdani magyarjai című kötetének témakörét, és számtalan saját élménnyel „írta tovább” azt. Kuszálik János Lőwy Dániel: Két világ között című publicisztika-kötetét tartva kezében vallotta be, hogy másodszorra olvasva a könyvet, nemcsak a felnőtt Lőwy Dániel képe sejlik fel előtte, hanem a diák is, aki egykoron a kéményekről tartott előadást kedves iskolájában.
Demény Péter Mihály István: Örömszakadtáig című publicisztika-füzéréről beszélt, vagy inkább annak szerzőjéről, akinek családias hangnemben „felrótta”, hogy túl gyakran pesszimista. – Mihály Istvánt először az Ifjúmunkásból ismertem meg. Két szerkesztő volt, akit feltétlenül elolvastam, ha megjött az iskolába a lap: Bodor Gy.Tamást és Mihály Istvánt – mondta. Megjegyezte: nagy kár, hogy a szerző egyre ritkábban közöl az írott sajtóban, irodalmi lapokban.
Horváth Gabriella Szabó Csaba – Ambrus Attila: Folyópartok – Újnomádok című közös kötetéről beszélt, annak első felét szinte jelzős szerkezetekig elemezve. Elmondta: olyan tájleírások és megszemélyesítések is vannak a szövegben, hogy az a filológusoknak külön csemege, az olvasónak meg valóságos „rácsodálkozás, röptetési kísérlet”. Aurelian Lavric, a Kisinyovi Állami Egyetem tanára a Fehár Holló Újságírósorozat román nyelvű válogatását, a NOI_MI-t mutatta be, külön hangsúlyt fektetve arra a regényes nyomozásra, amely Alexandru cel Bun első, erdélyi magyar felesége nyomán ered a két Moldva alapítása nyomába.
„Moldova Köztársaságban nem újdonság az, hogy a két országrész máramarosi eredetű, de Bedőházi Drágosnak (olacos de Bedeuhaza) és Izakonyhai Bogdánnak (Bogdan de Cuhea) a magyar államhoz és szokásvilághoz való szoros kapcsolata nem közismert. Történész kollégáimmal beszéltük, hogy a Jó Sándor Margarétái című regényes nyomozást Kisinyovban be kellene külön mutatni, már csak azért is, mert a magyar és lengyel regényekben megjelenő Moldova-kép újdonságszámba menne a moldáv olvasók körében” – mondta a történész.
Az erdélyi-moldáv kapcsolatok feltérképezése volt a vezérfonala a Határtalan anyanyelv – Limba maternă fără hotare román nyelvű kerekasztalnak is, amelyet a Médiaklub az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal közösen szervezett. Szabó Csaba hivatalos médiaanyagok vetítése által támasztotta alá azon meggyőződését, hogy Erdély és Moldova Köztársaság között egyre szorosabb kapcsolat alakul ki. Meglátásában ennek a kapcsolatnak a gyökerénél a közös történelem kell hogy álljon, hiszen Nagy Lajos magyar király Magyarországa nélkül soha nem születhetett volna meg a történelmi Moldva. Szabó Csaba hazai román történészeket idézett, akik szerint „a kezdetek Moldvája Erdély nyúlványaként fogható fel”.
Aurelian Lavric egyetemi tanár elmondta: több hangsúlyt kellene fektetni a 14.századi történésekre, a magyar-moldáv kapcsolatokat más szinekben is fel kellene tüntetni, hiszen egyértelmű,hogy mindkét Moldva megmaradásának egyik titka az a szervezeti rendszer, amit Drágos illetve Bogdán az akkori Magyarországról hozott.
„Moldávia Székelyföldjéről”, az autonóm státust kiharcoló Gagaúziáról valamint magánakMoldáviának a jövőjéről beszélve Aurelian Lavric elmondta: jelenleg nagyon erősek azok az erők, amelyek a régiót nem az Európai Únióhoz, hanem az Orosz-Ukrán-Kazah vámúnióhoz szeretnék kapcsolni. Ehhez az általános horizontvesztéshez az is hozzájárul, hogy az egyszerű emberek tömegei moldovánokként határozzák meg magukat, és az alkotmányban is az áll, hogy a köztársaság nyelve nem a román, hanem ennek tájszólása (grai), a moldován.
A kerekasztal-beszélgetésen részt vett Nagyenyed román nemzetiségű polgármestere, Horatiu Josan is, aki nem a moldáv-magyar, hanem az erdélyi román-magyar kapcsolatok gyakorlati vetületeiről beszélt. A polgármester elmondta: a városi tanácsban folyó munka, együttműködés rendkívül fontos. – Nagyenyeden 16-17 százalék a magyarság arányszáma, így a román tanácsosok minden leszavazhatnának, ha akarnák. Enyeden viszont másképpen van ez, ezért jut pénz mindig a Bethlen Gábor Kollégiumnak is. Az együttműködés a kulcsa az együttélésnek – mondta.
A rendezvény végén stílszerűen moldáv borospalackot és tokajit bontottak meg, jelezve, hogy a moldáv-magyar közeledést a bor is segíteni fogja. A médiaklub meglepetésként az Eurovízió moldáv és magyar „félignyertes” zeneszámainak klippjét vetítették ki, hangsúlyozva, hogy – Romániával ellentétben – mindkét nép saját nyelvén énekelt Malmöben.
Maszol.ro
2015. augusztus 28.
Erdély tájain – XII. Kós Károly Emlék- és Teljesítménytúrák
A túrákat illetően a rekordok éve volt az idei a kolozsvári EKE számára
Kós Károly (Temesvár, 1883. december 16. – Kolozsvár, 1977. augusztus 25.), az ismert tervező, grafikus, néprajzkutató, író és politikus Kalotaszeg kitűnő ismerője volt. Csodaszép környezetben búvik meg a sztánai Varjúvár, itt volt a művész alkotóműhelye. Ő tervezte a sepsiszetgyörgyi Székely Múzeumot és kórházat, a kolozsvári református Kakasos templomot, a budapesti állatkert épületeinek a megtervezésében is részt vett. Nagy ember volt, de igazán itt érezte jól magát. Itt volt otthon.
Az ő emlékére szervezi meg az Erdélyi Kárpát Egyesület – Kolozsvár 1891 és a Szentimrei Alapítvány minden év augusztusában, már 12. alkalommal a hagyományossá vált 50, 25 és 10 km-es Kós Károly Emlék- és Teljesítménytúrákat, ezúttal a 6. Kolozsvári Magyar Napok keretében.
Az idei túrát augusztus 15-én tartottuk meg, szervezői László Györgyi az EKE – Kolozsvár 1891 részéről, és Szabó Zsolt, a Szentimrei Alapítvány képviselője. Az idén először biciklivel is meg lehetett tenni az 50 kilométeres távot, Branea Róbertnek köszönhetően. A terep-kerékpáros maraton megtételéhez feltétlenül terepgumikkal felszerelt kerékpár volt szükséges, pótbelső, javító-készlet, külsőgumi-leszedő kulcs, pumpa, kerékpáros sisak, esőkabát, lámpa, esetleg fejlámpa, hátsó villogó, valamint 1,5 – 2 liter víz és élelem. Ajánlott túracipővel jönni, mert helyenként gyalogolni kell és tolni a kerékpárt.
A rajtokban Fehér Zsuzsa (50 km gyalog és kerékpárral), László Györgyi (25 km), Szabó Zsolt (10 km) indították a résztvevőket. Pontbírók: Etédi József, Kuszálik János, Ciobanu costică, Pál Gyöngyi, Pál István, Szőcs János, Kosztin Erika, Csorba Anna, Szabó István, Szima Márton és Szima Csilla voltak; Kún Zoltán seprőbíró volt az 50 km-es, Tóthpál Tamás a 10 km-es útvonalon.
Szabadság (Kolozsvár)
A túrákat illetően a rekordok éve volt az idei a kolozsvári EKE számára
Kós Károly (Temesvár, 1883. december 16. – Kolozsvár, 1977. augusztus 25.), az ismert tervező, grafikus, néprajzkutató, író és politikus Kalotaszeg kitűnő ismerője volt. Csodaszép környezetben búvik meg a sztánai Varjúvár, itt volt a művész alkotóműhelye. Ő tervezte a sepsiszetgyörgyi Székely Múzeumot és kórházat, a kolozsvári református Kakasos templomot, a budapesti állatkert épületeinek a megtervezésében is részt vett. Nagy ember volt, de igazán itt érezte jól magát. Itt volt otthon.
Az ő emlékére szervezi meg az Erdélyi Kárpát Egyesület – Kolozsvár 1891 és a Szentimrei Alapítvány minden év augusztusában, már 12. alkalommal a hagyományossá vált 50, 25 és 10 km-es Kós Károly Emlék- és Teljesítménytúrákat, ezúttal a 6. Kolozsvári Magyar Napok keretében.
Az idei túrát augusztus 15-én tartottuk meg, szervezői László Györgyi az EKE – Kolozsvár 1891 részéről, és Szabó Zsolt, a Szentimrei Alapítvány képviselője. Az idén először biciklivel is meg lehetett tenni az 50 kilométeres távot, Branea Róbertnek köszönhetően. A terep-kerékpáros maraton megtételéhez feltétlenül terepgumikkal felszerelt kerékpár volt szükséges, pótbelső, javító-készlet, külsőgumi-leszedő kulcs, pumpa, kerékpáros sisak, esőkabát, lámpa, esetleg fejlámpa, hátsó villogó, valamint 1,5 – 2 liter víz és élelem. Ajánlott túracipővel jönni, mert helyenként gyalogolni kell és tolni a kerékpárt.
A rajtokban Fehér Zsuzsa (50 km gyalog és kerékpárral), László Györgyi (25 km), Szabó Zsolt (10 km) indították a résztvevőket. Pontbírók: Etédi József, Kuszálik János, Ciobanu costică, Pál Gyöngyi, Pál István, Szőcs János, Kosztin Erika, Csorba Anna, Szabó István, Szima Márton és Szima Csilla voltak; Kún Zoltán seprőbíró volt az 50 km-es, Tóthpál Tamás a 10 km-es útvonalon.
Szabadság (Kolozsvár)