Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2017. június 5.
A trianoni békediktátumra emlékeztek, a nemzeti összetartozást ünnepelték Székelyudvarhelyen
Az itthon maradás és a magyarság egységének fontosságát hangsúlyozták a székelyudvarhelyi Nemzet Összetartozás Napi ünnepség felszólalói. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) székelyudvarhelyi szervezeteinek vasárnapi rendezvényén a trianoni békediktátumról is megemlékeztek a részvevők.
„Értünk, 1920-at követően nem aggódott a nagyvilág, és most sem tiltakozik jogsérelmeink miatt. Mi csak magunkra és az anyaországra számíthatunk” – szólt a jelenlévőkhöz Gálfi Árpád polgármester az SZNT és az EMNT által megszervezett trianoni megemlékezésen.
Mint mondta, a rendezvényen jelen voltak Udvarhely testvértelepüléseinek képviselői is, akik erőt adnak a folytatáshoz, akikkel a formális testvértelepülési szerződéseken túlmenően is mindig összetartoztunk.
A mi hazánk Székelyföld, itt élünk évszázadok óta, csak a határok mozogtak a fejünk felett. Otthonról megyünk haza és ez fordítva is igaz – fordult a magyarországi meghívottak fele a tisztségviselő, beszédével az anyaországba való utazásra utalva. Rámutatott, jól ismerjük a Trianonhoz vezető utat és látjuk a világ akkori urait, akik győzelmük után hidegvérrel döntöttek milliók sorsáról, anélkül, hogy megkérdezték volna őket.
„Ma sincs másképp. Vigyázat, most is leselkednek ránk a Kun Bélák, a Gyurcsányok: most ők a sorosak, hogy újra szétverjék a megmaradt országot” – jelentette ki Gálfi. Hozzátette, nem gyásznapot ülni gyűltek össze a megemlékezés részvevői, hanem a nemzeti összetartozást ünnepelni. Soha nem szabad feladni a reményt: mindig magunkért, soha mások ellen. (…) Ha a nemzet összetart, akkor nincs az a csapás, amely ledönthetne minket.
Mi, akik magyarként a Kárpát-medencében élünk, annak köszönhetjük létezésünket, hogy elődeink a legnehezebb időkben is itt maradtak és felnevelték gyermekeiket. Közülük egy sem ment el gazdagabb országba azt mondván, hogy itt nem lehet megélni. Ha mi is ezt tesszük, akkor megvalósul a nemzet egysége és összenő, ami összetartozik” – hangsúlyozta a polgármester.
Reménykedni kell Sajnálatosnak találta Lukács Bence Ákos, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának konzulja, hogy a múlt század elejéhez hasonló időszakot élünk, amikor a magyarok szülőföldjüktől távol próbálnak megélhetést találni. Emlékeztetett, boldogulni bárhol lehet, de otthon csak a szülőföldjén érezheti magát az ember.
Bereczki-Orbán Zsolt református lelkész kijelentette, nyugodtan éljünk meg a Trianonhoz kötődő veszteségünket és merjük kimondani az igazságtalanságot: fájhat az elszakítottság, gonoszság és a hazugság.
Trianon ne legyen csak puszta önmarcangolás, se szeretet nélküli acsarkodás, legyen öntudatunk vállalt részévé – fogalmazott. Hangsúlyozta ugyanakkor, nem csak a romokról kell tudni, a reménykedni kell, hiszen továbbra is jelen vagyunk ezen a földön, lehetünk jobbak, látunk új célokat és van lehetőségünk fejlődni.
Be nem tartott egyezség Az első világháború győztes nagyhatalmainak fő bűne az, hogy csak a békediktátum szerinti új határok teljesülésével törődtek, a kirekesztett nemzetrészekre vonatkozó jogokat nem tartatták be – fogalmazott Ölvedi Zsolt önkormányzati képviselő, az EMNP udvarhelyi szervezetének elnöke. Rámutatott, egy szerződés csak akkor tartható érvényesnek, ha annak minden passzusát betartják a szerződő felek.
Azért nem szabad lankadjunk, követelnünk kell, hogy a saját dolgainkról magunk dönthessünk, mert a békediktátum ezt kellene szavatolja számunkra – szögezte le.
Ványolós István RMDSZ-es önkormányzati képviselő a békediktátumra utalva kijelentette, a történelem nem mindig szolgáltat igazságot, de hiszi, hogy a magyar nemzethalál napjainkban is, csak légbe kiáltott szó, van erőnk leszámolni a magyar végzetszerűséggel. Legyen erőnk ahhoz, hogy összegyűjtsük lelki-, szellemi erőinket, belakjuk ezt a földet, értékeket mentsünk át és újakat teremtsünk, valamint együtt tudjunk élni azokkal, akiknek a sors tett a közelébe. Legyünk magyarok és soha ne felejtsük el, hogy a továbbélésünknek a család, a templom és az iskola az alapja – mondta Ványolós, hozzátéve, hogy az egyéni és a csoportérdekek helyett a nemzeti érdekért kell tenni.
A kulturális műsor részeként Nyisztor Huba és Poncsik Lilla szavaltak, illetve az Székelyudvarhely Egyesített Kórusa énekelt. Az esemény a Millenniumi emlékszobor megkoszorúzásával, illetve a régi és az új székely himnuszok eléneklésével zárult.
Fülöp-Székely Botond Székelyhon.ro
Az itthon maradás és a magyarság egységének fontosságát hangsúlyozták a székelyudvarhelyi Nemzet Összetartozás Napi ünnepség felszólalói. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) székelyudvarhelyi szervezeteinek vasárnapi rendezvényén a trianoni békediktátumról is megemlékeztek a részvevők.
„Értünk, 1920-at követően nem aggódott a nagyvilág, és most sem tiltakozik jogsérelmeink miatt. Mi csak magunkra és az anyaországra számíthatunk” – szólt a jelenlévőkhöz Gálfi Árpád polgármester az SZNT és az EMNT által megszervezett trianoni megemlékezésen.
Mint mondta, a rendezvényen jelen voltak Udvarhely testvértelepüléseinek képviselői is, akik erőt adnak a folytatáshoz, akikkel a formális testvértelepülési szerződéseken túlmenően is mindig összetartoztunk.
A mi hazánk Székelyföld, itt élünk évszázadok óta, csak a határok mozogtak a fejünk felett. Otthonról megyünk haza és ez fordítva is igaz – fordult a magyarországi meghívottak fele a tisztségviselő, beszédével az anyaországba való utazásra utalva. Rámutatott, jól ismerjük a Trianonhoz vezető utat és látjuk a világ akkori urait, akik győzelmük után hidegvérrel döntöttek milliók sorsáról, anélkül, hogy megkérdezték volna őket.
„Ma sincs másképp. Vigyázat, most is leselkednek ránk a Kun Bélák, a Gyurcsányok: most ők a sorosak, hogy újra szétverjék a megmaradt országot” – jelentette ki Gálfi. Hozzátette, nem gyásznapot ülni gyűltek össze a megemlékezés részvevői, hanem a nemzeti összetartozást ünnepelni. Soha nem szabad feladni a reményt: mindig magunkért, soha mások ellen. (…) Ha a nemzet összetart, akkor nincs az a csapás, amely ledönthetne minket.
Mi, akik magyarként a Kárpát-medencében élünk, annak köszönhetjük létezésünket, hogy elődeink a legnehezebb időkben is itt maradtak és felnevelték gyermekeiket. Közülük egy sem ment el gazdagabb országba azt mondván, hogy itt nem lehet megélni. Ha mi is ezt tesszük, akkor megvalósul a nemzet egysége és összenő, ami összetartozik” – hangsúlyozta a polgármester.
Reménykedni kell Sajnálatosnak találta Lukács Bence Ákos, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának konzulja, hogy a múlt század elejéhez hasonló időszakot élünk, amikor a magyarok szülőföldjüktől távol próbálnak megélhetést találni. Emlékeztetett, boldogulni bárhol lehet, de otthon csak a szülőföldjén érezheti magát az ember.
Bereczki-Orbán Zsolt református lelkész kijelentette, nyugodtan éljünk meg a Trianonhoz kötődő veszteségünket és merjük kimondani az igazságtalanságot: fájhat az elszakítottság, gonoszság és a hazugság.
Trianon ne legyen csak puszta önmarcangolás, se szeretet nélküli acsarkodás, legyen öntudatunk vállalt részévé – fogalmazott. Hangsúlyozta ugyanakkor, nem csak a romokról kell tudni, a reménykedni kell, hiszen továbbra is jelen vagyunk ezen a földön, lehetünk jobbak, látunk új célokat és van lehetőségünk fejlődni.
Be nem tartott egyezség Az első világháború győztes nagyhatalmainak fő bűne az, hogy csak a békediktátum szerinti új határok teljesülésével törődtek, a kirekesztett nemzetrészekre vonatkozó jogokat nem tartatták be – fogalmazott Ölvedi Zsolt önkormányzati képviselő, az EMNP udvarhelyi szervezetének elnöke. Rámutatott, egy szerződés csak akkor tartható érvényesnek, ha annak minden passzusát betartják a szerződő felek.
Azért nem szabad lankadjunk, követelnünk kell, hogy a saját dolgainkról magunk dönthessünk, mert a békediktátum ezt kellene szavatolja számunkra – szögezte le.
Ványolós István RMDSZ-es önkormányzati képviselő a békediktátumra utalva kijelentette, a történelem nem mindig szolgáltat igazságot, de hiszi, hogy a magyar nemzethalál napjainkban is, csak légbe kiáltott szó, van erőnk leszámolni a magyar végzetszerűséggel. Legyen erőnk ahhoz, hogy összegyűjtsük lelki-, szellemi erőinket, belakjuk ezt a földet, értékeket mentsünk át és újakat teremtsünk, valamint együtt tudjunk élni azokkal, akiknek a sors tett a közelébe. Legyünk magyarok és soha ne felejtsük el, hogy a továbbélésünknek a család, a templom és az iskola az alapja – mondta Ványolós, hozzátéve, hogy az egyéni és a csoportérdekek helyett a nemzeti érdekért kell tenni.
A kulturális műsor részeként Nyisztor Huba és Poncsik Lilla szavaltak, illetve az Székelyudvarhely Egyesített Kórusa énekelt. Az esemény a Millenniumi emlékszobor megkoszorúzásával, illetve a régi és az új székely himnuszok eléneklésével zárult.
Fülöp-Székely Botond Székelyhon.ro
2017. június 8.
„Egyesülés városa” cím: Pásztor Sándor nem írta alá a „magyar elnyomókat” említő beadványt
Nem volt hajlandó aláírni Pásztor Sándor megyei tanácselnök a „magyar elnyomók”-ról szóló beadványt, amelyben az „egyesülés városa” titulust kérik Nagyvárad számára.
A támogatáskérés céljából felkeresett Bihar megyei elöljárók közül csak Pásztor Sándor, a megyei önkormányzat elnöke nem írta alá azt a beadványt, amelyben a Nagyváradi Egyetem történelem tanszékének szakemberei kérik a kormánytól, hogy Nagyvárad, Arad és Nagyszeben is kapja meg az „egyesülés városa” titulust. Az elnevezést a „nagy egyesülés” jövő évi centenáriumi évfordulójának apropóján kapta meg Bukarest, Jászvásár és Gyulafehérvár, a váradi történészek ugyanakkor úgy vélik: az általuk megnevezett erdélyi városok is kellőképpen fontos szerepet töltöttek be az „egységes román nemzetállam” megalakulásában, így „joggal” követelhetik maguknak is ezt a „megtiszteltető” címet.
Az egyetemi professzorokon kívül Constantin Bungău rektor, Aurel Chiriac, a Körösvidéki Múzeum igazgatója, Ilie Bolojan nagyváradi polgármester, a megyeszékhely alpolgármesterei, a volt prefektus, valamint a megyei önkormányzat két alelnöke is aláírta a beadványt, Pásztor Sándor neve mellé pedig – a Bihoreanul hetilap tájékoztatása szerint – Mihai Drecin professzor a „nem akarta aláírni” szöveget illesztette.
Pásztor Sándor szerdai sajtótájékoztatóján az újságírók kérdésére elmondta: a beadvány szövegében olyan kifejezések szerepeltek – például „Budapest, a magyar elnyomók fővárosa” –, amelyeket szerinte meg kellett volna vitatni, illetve átfogalmazni, erre azonban a kezdeményezők nem voltak hajlandóak.
„Azt mondták, egy vesszőt sem lehet megváltoztatni a beadványon, én viszont úgy gondolom, hogy ha közösen nyújtunk be egy ilyen dokumentumot, előtte közösen is kellett volna megbeszélni. Nem jutottunk egységes álláspontra, így nem írtam alá” – magyarázta a megyei tanácselnök. Úgy vélte: a témát „21. századi” stílusban is meg lehetett volna közelíteni, akkor nem lett volna kérdés, hogy ellátja kézjegyével.
A nagyváradi történészek beadványukban felidézik Arad és Nagyszeben jelentőségét, és arra is emlékeztetnek, hogy 1918. október 12-én Aurel Lazăr nagyváradi lakásában fogadták el azt a – budapesti parlamentben később felolvasott – politikai nyilatkozatot, amellyel az erdélyi románok megfogalmazták különválási igényüket Magyarországtól, illetve az Osztrák–Magyar Monarchiától.
A professzorok az indoklásban Budapestet „a magyar elnyomó fővárosának” nevezik, és úgy vélik: „a magyar nemzet voltaképp hálás lehet Romániának, amiért 1919 nyarán megmentette a bolsevik alvilágtól, amikor a román hadsereg elnyomta Kun Béla rezsimét, és esélyt adott a nyugat-európai demokráciának a magyarországi politika fejlődésében. Hogy ezt Horthy Miklós jobboldali autoriter rendszerének beiktatásával később nem kamatoztatták, az már az akkori magyar vezetők mentalitásának és frusztrációjának tudható be”.
Vásárhelyi-Nyemec Réka Krónika (Kolozsvár)
Nem volt hajlandó aláírni Pásztor Sándor megyei tanácselnök a „magyar elnyomók”-ról szóló beadványt, amelyben az „egyesülés városa” titulust kérik Nagyvárad számára.
A támogatáskérés céljából felkeresett Bihar megyei elöljárók közül csak Pásztor Sándor, a megyei önkormányzat elnöke nem írta alá azt a beadványt, amelyben a Nagyváradi Egyetem történelem tanszékének szakemberei kérik a kormánytól, hogy Nagyvárad, Arad és Nagyszeben is kapja meg az „egyesülés városa” titulust. Az elnevezést a „nagy egyesülés” jövő évi centenáriumi évfordulójának apropóján kapta meg Bukarest, Jászvásár és Gyulafehérvár, a váradi történészek ugyanakkor úgy vélik: az általuk megnevezett erdélyi városok is kellőképpen fontos szerepet töltöttek be az „egységes román nemzetállam” megalakulásában, így „joggal” követelhetik maguknak is ezt a „megtiszteltető” címet.
Az egyetemi professzorokon kívül Constantin Bungău rektor, Aurel Chiriac, a Körösvidéki Múzeum igazgatója, Ilie Bolojan nagyváradi polgármester, a megyeszékhely alpolgármesterei, a volt prefektus, valamint a megyei önkormányzat két alelnöke is aláírta a beadványt, Pásztor Sándor neve mellé pedig – a Bihoreanul hetilap tájékoztatása szerint – Mihai Drecin professzor a „nem akarta aláírni” szöveget illesztette.
Pásztor Sándor szerdai sajtótájékoztatóján az újságírók kérdésére elmondta: a beadvány szövegében olyan kifejezések szerepeltek – például „Budapest, a magyar elnyomók fővárosa” –, amelyeket szerinte meg kellett volna vitatni, illetve átfogalmazni, erre azonban a kezdeményezők nem voltak hajlandóak.
„Azt mondták, egy vesszőt sem lehet megváltoztatni a beadványon, én viszont úgy gondolom, hogy ha közösen nyújtunk be egy ilyen dokumentumot, előtte közösen is kellett volna megbeszélni. Nem jutottunk egységes álláspontra, így nem írtam alá” – magyarázta a megyei tanácselnök. Úgy vélte: a témát „21. századi” stílusban is meg lehetett volna közelíteni, akkor nem lett volna kérdés, hogy ellátja kézjegyével.
A nagyváradi történészek beadványukban felidézik Arad és Nagyszeben jelentőségét, és arra is emlékeztetnek, hogy 1918. október 12-én Aurel Lazăr nagyváradi lakásában fogadták el azt a – budapesti parlamentben később felolvasott – politikai nyilatkozatot, amellyel az erdélyi románok megfogalmazták különválási igényüket Magyarországtól, illetve az Osztrák–Magyar Monarchiától.
A professzorok az indoklásban Budapestet „a magyar elnyomó fővárosának” nevezik, és úgy vélik: „a magyar nemzet voltaképp hálás lehet Romániának, amiért 1919 nyarán megmentette a bolsevik alvilágtól, amikor a román hadsereg elnyomta Kun Béla rezsimét, és esélyt adott a nyugat-európai demokráciának a magyarországi politika fejlődésében. Hogy ezt Horthy Miklós jobboldali autoriter rendszerének beiktatásával később nem kamatoztatták, az már az akkori magyar vezetők mentalitásának és frusztrációjának tudható be”.
Vásárhelyi-Nyemec Réka Krónika (Kolozsvár)
2017. június 9.
Hírsaláta
ILYEN MEMORANDUMBÓL NEM KÉRÜNK. A „román egyesülés városává” nyilváníttatnák Nagyváradot helyi román – többek között a Nagyrománia Pártban is megfordult – történészek, az erre vonatkozó, magyargyalázó megfogalmazásokat is tartalmazó memorandumot pedig más helyi vezetőkkel együtt Pásztor Sándorral, a Bihar megyei önkormányzat elnökével is aláíratták volna, aki azonban erre nem volt hajlandó. A memorandum szerint 1918. október 12-én egy – az akkor egyébként mintegy 93 százalékban magyar többségű – Nagyváradon élő román ügyvéd, Aurel Lazăr házában fogalmazták meg azt a dokumentumot, amelyben kimondják a románok által is lakott kelet-magyarországi megyék elszakadását, Nagyváradot is az egyesülés városává nyilváníttatnák a kormánnyal és a parlamenttel – Araddal és Nagyszebennel egyetemben –, amelyek szerintük szintén „joggal vindikálhatják maguknak” a címet. A memorandumban Budapestet többek között „a magyar elnyomók fővárosaként” emlegetik, de emellett azon véleményüknek is hangot adnak, miszerint nekünk, magyaroknak hálásaknak kéne lennünk Romániának, mivel 1919-ben a román hadsereg verte le a Kun Béla-féle kommunista Tanácsköztársaságot. Érthető módon a magyarokkal szemben ilyen megfogalmazásokat használó memorandumot Pásztor Sándor, a megyei közgyűlés RMDSZ-es elnöke nem volt hajlandó aláírni. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
ILYEN MEMORANDUMBÓL NEM KÉRÜNK. A „román egyesülés városává” nyilváníttatnák Nagyváradot helyi román – többek között a Nagyrománia Pártban is megfordult – történészek, az erre vonatkozó, magyargyalázó megfogalmazásokat is tartalmazó memorandumot pedig más helyi vezetőkkel együtt Pásztor Sándorral, a Bihar megyei önkormányzat elnökével is aláíratták volna, aki azonban erre nem volt hajlandó. A memorandum szerint 1918. október 12-én egy – az akkor egyébként mintegy 93 százalékban magyar többségű – Nagyváradon élő román ügyvéd, Aurel Lazăr házában fogalmazták meg azt a dokumentumot, amelyben kimondják a románok által is lakott kelet-magyarországi megyék elszakadását, Nagyváradot is az egyesülés városává nyilváníttatnák a kormánnyal és a parlamenttel – Araddal és Nagyszebennel egyetemben –, amelyek szerintük szintén „joggal vindikálhatják maguknak” a címet. A memorandumban Budapestet többek között „a magyar elnyomók fővárosaként” emlegetik, de emellett azon véleményüknek is hangot adnak, miszerint nekünk, magyaroknak hálásaknak kéne lennünk Romániának, mivel 1919-ben a román hadsereg verte le a Kun Béla-féle kommunista Tanácsköztársaságot. Érthető módon a magyarokkal szemben ilyen megfogalmazásokat használó memorandumot Pásztor Sándor, a megyei közgyűlés RMDSZ-es elnöke nem volt hajlandó aláírni. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. július 15.
Szakolczay Lajos: A szenvedés apoteózisa
Gazda József új könyve: A Golgota útján
A vörös holokauszt, vagyis a Gulagokba hurcolt százezrek története az erdélyi Gazda József (író, szociográfus, művészettörténész) szerint még most is tabu, s ezért adta közre fél század gyűjtőmunkájának az eredményét. Jóllehet könyvének nincsen, vagy nehezen körülírható a műfaja – a háromszáznyolcvanöt (!) vallomásra bírt ember emlékezése az oral history műfajába tartozik –, az író a dokumentumokat magyarázó kiegészítésével megrendítő képet rajzol a szovjet munkatáborokba, lágerekbe málenkij robotra vitt magyarok és a szülőföldjükön szenvedők kálváriájáról.
Nem tud belenyugodni abba, hogy az emlékezet és a szakma jó része gyakorta csak egy nevet emleget az emberiség hóhérai közül, Hitlerét. „S a Lenin, Sztálin és Trockij bűne, a Bérija és Blohin bűne, az emberiség eme hóhérainak bűne nem bűn? Vagy a Kun Bélák és Szamuely Tiborok, a Rákosi Mátyások és Kádár Jánosok, a Gh. Gheorghiu-Dejek, Honeckerek és a többi kommunista bűnöző bűne sem bűn?”
Hatalmas, emlékezést emlékezésre, adatot adatra halmozó, golgotai sorsok százait rögzítő „dokumentumregénye” a Vörös Pokol megbocsáthatatlan bűneit akarja – megvilágító s figyelmeztető erővel – szinte kőbe vésni, hogy egy borzalmas korszak embertelenségét tanúsítsa. Hiszen a munkatáboroknak mondott kényszerlakhelyek valójában haláltáborok voltak, amelyekben az emberi élet fikarcnyit sem számított. „Egy adott pillanatban Gulag lett az egész Kárpát-medence, a magyar-pusztítás helyszíne. S a puskacsövet vagy a gyilkos husángot nem (csak) a szovjetek, hanem a szerbek és a románok, csehek és szlovákok is ránk irányították, ránk zúdították, és így a magyar Gulag nem csak szovjet földön volt, itt volt mindenütt, itt, a haza vagy a régi haza földjén. Ott a leszakított területeken, ott a csonka, maradék ország földjén is ugyanúgy.”
Gazda, az író nem történész, s ezért nem hűvös történelmi képet rajzol. Az első világháború és Trianon, majd a második világháború megannyi következménye (országrészek visszatérése, majd újbóli elcsatolása stb.) csak annyira foglalkoztatja – jóllehet nagyon is megvan a véleménye a nagyhatalmak általi vesszőzésünkről –, amennyire szerepet játszottak (nagyon is azt!) az általa mikrofonvégre ültetett „hazátlanok” iszonyú sorsában. Minthogy, ahogyan írja, „megcsonkított sorsú embereket” szólaltat meg, a személyes sors korbácsos vakvágánya érdekli. Ahogyan „hőseit” kisiklatta a vér és vas hatalma. Ám a szubjektív emlékezet is lehet, mert csaknem minden esetben az erkölcs, a valódi kivallása mozgatta, olyan teher, amelyben a bűnösök és cselekedeteiknek a megnevezése szinte agyonnyomja a hazugságra épült világrendet. A tíz nagyobb fejezetre osztott mű – Megperzselt föld; Megbolydult lelkek; Front után és front mögött – háborúban; Fogságba esők, elhurcoltak, fogolytáborok hazai földön; Lágervilágban – lágerbirodalomban; Elítéltek, büntetettek – a poklok pokla stb. – a tematikus egyezést az időrenddel vegyíti. Az író természetesen nemcsak riporterként van jelen, hanem „történelmi” meglátásaival is. Hogy jobbára az ítélkező – a Vörös Pokolra ítéletet mondó – pózában, félelmetes kritikusként nyilvánul meg, az összekötő és értelmező, nem kevés érzelmet hordozó szövegeit is meghatározza.
A csaknem félezer adatolt vallomás nélkül ezek a „közbeszúrt”, az emlékező történelmet sajátságos, öntörvényű „glosszával” kísért futamok – mert esszéhálózat feszíti őket – önmagukban is megállnának, hiszen logikus fölépítésükben, „fölfejlődésükben” ott a magyarirtásra felelő kíméletlen írói ítélet. Íme egy csokor, hadd lássuk, az értelmező gesztus komolyságát! Amely abban ugyancsak megnyilvánul, hogy egy kissé oldja az oral history, a tájnyelvi ízek ellenére is az ismétlődéseivel sivatagnak tetsző beszéd szürkeségét. „És abban a pillanatban a világ másik részét kezében tartó erő számára fontosabb volt a Hitler nevű sakkfigura leütése a tábláról, mint a Sztálin nevű másik sakkfiguráé. Így hát a harc tulajdonképpen a rossz harca a rossz ellen. S bármelyik is győz, a rossz fogja lobogtatni zászlaját.” (Itt a háború) „Te, dél-erdélyi magyar, még ha érzed is, hogy ez csak pár napig tartó pünkösdi királyság lesz, akkor sem tudsz nem boldognak lenni. Hogy huszonhat év után újra magyar katonák léptek a hazád földjére. Visszajöttek! Isten hozta őket!” (Dél-Erdély, Torda...) „Előbb a székelyek alól, majd Beszterce-Naszód, Kolozs, Bihar, Máramaros és Szatmár megye magyarjai alól újra kicsúszik a szülőföld!” (Megbolydult lelkek) „Nemcsak te szenvedsz, szenved ő is, az ellenség, aki ugyanúgy távol van az otthonától, s hazavágyik, hazagondol. És itt összeér a kettő, a te sorsod az ő sorsával, a te szenvedésed az ő szenvedésével.” (Miért harcoljunk tovább?) „Az egész Kárpát-medencében elindul a hajsza ellened, néped ellen. El Erdélyben, el Délvidéken, Kárpátalján és Felvidéken, mindenütt, ahol magyarok élnek. Bosszú valamiért, csak azt nem tudni, miért. (...) A magyarság bűnös nemzetté nyilváníttatik újra és megint... Ott, a trianoni kereszt árnyékában.” (uo.)
„Itt el kellene vagy lehetne töprengenünk a bűn fogalmán. Mi az, hogy a te bűnöd. Hogy mi volt a kárpátaljaiak bűne vagy az észak-erdélyi magyarság bűne, Budapest ostroma túlélőinek bűne. Itt, Délvidéken mi volt ennek az ezer éven keresztül magyar terület lakóinak a bűne a 23 éves szerb, majd azt követő 3 évig újra Magyarországhoz tartozott terület lakóinak a bűne.” (Délvidéki vérengzések) „Ami hát Délvidéken vagy Erdélyben vagy Kárpátalján történik, ugyanúgy a folyamat része, mint bármi más. Mint minden! S csak részben Tito partizánjainak a bűne, ugyanannyira a kor embertelenségéé. Ez az embertelenség tette lehetővé a partizánok számára is, hogy »igenlett« bűneiket elkövessék” (uo.)
„1944 szeptembere és 1947–48 között sehol sem jó magyarnak lenni. A rossz, mint egy görgeteg, görög tovább... A magyar¬irtás folyamattá válik...” (Háborús bűnös nemzetrész) „S ha lehetne párhuzamot vonni a többi részeken történtekkel, akkor el kell mondanunk, hogy a legkegyetlenebb sors jelöltetett ki az észak-erdélyi magyarság számára.” (Fogoly vagy!) „A régi Oroszországot a kommunizmus tette tönkre. Az, hogy egy ingyenélő és munka nélkül élni akaró alj vette át a hatalmat, előbb elrabolta és felélte az elődök évszázadokon át felhalmozott javait, majd az embert semmibe vevő rabszolgamunkával pótoltatta azokat. S mögéje tettek egy rózsaszínűre festett ideológiát, a hazugság ideológiáját.” (Miért?)
„Maga az ország: (mármint a Szovjetunió – Sz. L.) egy nagy láger. Az országnak szüksége van arra, hogy láger legyen. Csak láger mivoltában tud fennmaradni. És addig marad fenn, ameddig láger-önmagát, emberiségellenes kísérleti telep jellegét megőrzi. Amikor majd elindul az úgynevezett demokratizálási folyamat, illetve a rendszer »emberarcúvá tételének« a kísérlete, meg fog roppanni, majd össze fog roppanni az ország. Az embertelenséget nem lehet emberarcúvá tenni.” (Büntetők és büntetettek) „Ott van az arcodon a szenvedés. Amit átéltél, azt, annak a nyomát onnan letörülni nem lehet. Ezekben az években öregebb lett a nemzet.” (Megviselt arcok)
Alighanem bőséges a fönti „írói kommentár”, hogy – akár nem tudván a poklok poklát – bepillanthassunk az 1944–45-től kezdődő jó pár év förtelmeibe. Csak úgy zuhognak ránk az emlékezők vádiratai. Akik hazaérkeztek csontsoványan a Gulagokból a szülőföldre, nemcsak testi valójukban voltak megtörve, de lelkileg is. De nekik még szerencséjük volt, hiszen az irdatlan szenvedésözön ellenére is túlélték a megpróbáltatásokat. Hogy a hétszázezer munkára kivitt „idegenből” hányan hagyták ott a fogukat – sajnos, rengetegen meghaltak, volt közülük, aki temetetlen maradt – pontosan nem tudhatni. (Gazda: „a magyar holokauszt, mely közel félmillió emberáldozatot követelt, életeket, sorsokat tett tönkre”, valójában egész nemzetünket megnyomorította.) Ha még egyszer fölvillantjuk az írói „kötőszöveg” (a megrázó vallomásokat kísérő értelmezéssor) egyik legsúlyosabb kitételét: „Magyart megverni, ölni, meggyilkolni nem bűn. Nem bűn sem Erdélyben, sem Délvidéken, sem Felvidéken vagy Kárpátalján, sőt, még a csonka országban sem” – azonnal érzékelhetjük, minő politikailag kifundált büntetéseken ment keresztül az elhurcoltak tábora. A hivatalos indoklás szerint csupán dolgozniuk-építeniük kellett (már amit a németekkel együtt leromboltak), ám „utolsó csatlósként” kijárt nekik – és nem kiskanállal porciózták a megalázást, a szenvedést – akár a halál is.
Természetesen, nem mindenki volt ellenség, sokan egy darabka kenyeret nyújtva megkönyörültek az éhezőkön, sőt, némely táborparancsnok vagy munkacsoport-vezető is emberibb arcát mutatta – „Nagyapám azt mondta, ne féljetek, az oroszok jó emberek. Ő ott volt fogságban négy esztendeig” (Szabó Árpád, Madéfalva) –, ám a kínzások napirenden voltak. Ha a nagy menetelésekben, a mínusz 30–40 fokban elhullott valaki, mit se számított. Ám ezek a szovjet földön történt, noha kikényszerített „természetes” halálok (a latrinába fulladás nem számított annak) hol voltak a délvidéki vérengzésektől, a középkorra jellemző kínzásoktól (Szabó Dénes plébánosnak „állítólag késsel bevagdosták a hátát és besózták”– Rehák Lászlóné Pósa Róza, Zombor), vagy hol a szárazajtai, tuskón végzett fejlevágásoktól („A kivégzések után kérték, követelték, hogy álljon át a falu ortodoxnak” – Nagy Gergely, Szárazajta)!
„Tele volt a Kárpát-medence – és a Kárpátokon túli részek is – haláltáborokkal. S mindenütt ott voltak a magyarok” – olvassuk a véghetetlen panaszáradatot megszakító írói kommentárt. S hogy Temesvárt is ez a különleges státusz illette, bizonyítja Szekernyés János (Kajántó) történelmi hűségű közlése: „1944 decemberében, amikor a magyar főváros, Budapest védelme összeomlott, több mint 100 000 magyar és német foglyot tereltek a temesvári lágerbe...”
Szekernyés János pár évvel ezelőtt kitűnő könyvet jelentetett meg A magyarság emlékjelei Bánságban címmel. A megszólaltatottak Kézdiszentlélektől Felsőőrig, Bibarcfalvától Királyhelmecig és Mezőbergenyéig rajzolják a döbbenetes vallomástérképet. Anélkül, hogy különbséget tennék a személyes sorsot nagymértékben érintő és a történelmi bántásokat általánosító kisebbfajta memoárok között, az írói és tudósi talár mint az összegző tapasztalatot érvényesítő eszköz föltehetően valaminő rangot ad. A délvidéki vérengzésekről több forrásértékű kötetben hírt adó Matuska Márton (Temerin) vagy a kisebbségekkel-nemzetiségekkel is behatóan foglalkozó egyetemi tanár, Rehák László (Szabadka), avagy a Szolzsenyicinnel egy táborban szenvedett nagykanizsai Rózsás János (aki mellesleg több emlékezés-regény mellett a kitűnő Gulag-lexikonnak is szerzője) egyként a Gazda József által megszólaltatottak között van.
Le a kalappal a megszállott, ötven évig vallomásokat gyűjtő szerző előtt, forrásértékű munka, ám nehéz olvasmány. Mert szinte lapról lapra, sorról sorra a szenvedés, a megaláztatás, az eltipratás, a gyilok ezer fajtája kerül színre, a pokol monotóniája is nehezíti a befogadást. Minthogy az oral history ízességét az adja, jóllehet némelykor kolonc is, hogy stilizálatlan a beszéd, némelykor a derű, a humor színei is föltűnnek.
Ám ez a kevés fény – noha más irányú, mégis hadd emeljem itt ki a kisbaconi Balló Gyula költői ihletésű szavait az „északi fényről” – csöppet sem tudja feledtetni a Vörös Pokol véghetetlen mélységét, a vég nem lesz más, mint a magyarirtás. Gazda József könyve ez ellen pörölve megrázó erejű dokumentum. (Hét Krajcár Kiadó, 2017) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Gazda József új könyve: A Golgota útján
A vörös holokauszt, vagyis a Gulagokba hurcolt százezrek története az erdélyi Gazda József (író, szociográfus, művészettörténész) szerint még most is tabu, s ezért adta közre fél század gyűjtőmunkájának az eredményét. Jóllehet könyvének nincsen, vagy nehezen körülírható a műfaja – a háromszáznyolcvanöt (!) vallomásra bírt ember emlékezése az oral history műfajába tartozik –, az író a dokumentumokat magyarázó kiegészítésével megrendítő képet rajzol a szovjet munkatáborokba, lágerekbe málenkij robotra vitt magyarok és a szülőföldjükön szenvedők kálváriájáról.
Nem tud belenyugodni abba, hogy az emlékezet és a szakma jó része gyakorta csak egy nevet emleget az emberiség hóhérai közül, Hitlerét. „S a Lenin, Sztálin és Trockij bűne, a Bérija és Blohin bűne, az emberiség eme hóhérainak bűne nem bűn? Vagy a Kun Bélák és Szamuely Tiborok, a Rákosi Mátyások és Kádár Jánosok, a Gh. Gheorghiu-Dejek, Honeckerek és a többi kommunista bűnöző bűne sem bűn?”
Hatalmas, emlékezést emlékezésre, adatot adatra halmozó, golgotai sorsok százait rögzítő „dokumentumregénye” a Vörös Pokol megbocsáthatatlan bűneit akarja – megvilágító s figyelmeztető erővel – szinte kőbe vésni, hogy egy borzalmas korszak embertelenségét tanúsítsa. Hiszen a munkatáboroknak mondott kényszerlakhelyek valójában haláltáborok voltak, amelyekben az emberi élet fikarcnyit sem számított. „Egy adott pillanatban Gulag lett az egész Kárpát-medence, a magyar-pusztítás helyszíne. S a puskacsövet vagy a gyilkos husángot nem (csak) a szovjetek, hanem a szerbek és a románok, csehek és szlovákok is ránk irányították, ránk zúdították, és így a magyar Gulag nem csak szovjet földön volt, itt volt mindenütt, itt, a haza vagy a régi haza földjén. Ott a leszakított területeken, ott a csonka, maradék ország földjén is ugyanúgy.”
Gazda, az író nem történész, s ezért nem hűvös történelmi képet rajzol. Az első világháború és Trianon, majd a második világháború megannyi következménye (országrészek visszatérése, majd újbóli elcsatolása stb.) csak annyira foglalkoztatja – jóllehet nagyon is megvan a véleménye a nagyhatalmak általi vesszőzésünkről –, amennyire szerepet játszottak (nagyon is azt!) az általa mikrofonvégre ültetett „hazátlanok” iszonyú sorsában. Minthogy, ahogyan írja, „megcsonkított sorsú embereket” szólaltat meg, a személyes sors korbácsos vakvágánya érdekli. Ahogyan „hőseit” kisiklatta a vér és vas hatalma. Ám a szubjektív emlékezet is lehet, mert csaknem minden esetben az erkölcs, a valódi kivallása mozgatta, olyan teher, amelyben a bűnösök és cselekedeteiknek a megnevezése szinte agyonnyomja a hazugságra épült világrendet. A tíz nagyobb fejezetre osztott mű – Megperzselt föld; Megbolydult lelkek; Front után és front mögött – háborúban; Fogságba esők, elhurcoltak, fogolytáborok hazai földön; Lágervilágban – lágerbirodalomban; Elítéltek, büntetettek – a poklok pokla stb. – a tematikus egyezést az időrenddel vegyíti. Az író természetesen nemcsak riporterként van jelen, hanem „történelmi” meglátásaival is. Hogy jobbára az ítélkező – a Vörös Pokolra ítéletet mondó – pózában, félelmetes kritikusként nyilvánul meg, az összekötő és értelmező, nem kevés érzelmet hordozó szövegeit is meghatározza.
A csaknem félezer adatolt vallomás nélkül ezek a „közbeszúrt”, az emlékező történelmet sajátságos, öntörvényű „glosszával” kísért futamok – mert esszéhálózat feszíti őket – önmagukban is megállnának, hiszen logikus fölépítésükben, „fölfejlődésükben” ott a magyarirtásra felelő kíméletlen írói ítélet. Íme egy csokor, hadd lássuk, az értelmező gesztus komolyságát! Amely abban ugyancsak megnyilvánul, hogy egy kissé oldja az oral history, a tájnyelvi ízek ellenére is az ismétlődéseivel sivatagnak tetsző beszéd szürkeségét. „És abban a pillanatban a világ másik részét kezében tartó erő számára fontosabb volt a Hitler nevű sakkfigura leütése a tábláról, mint a Sztálin nevű másik sakkfiguráé. Így hát a harc tulajdonképpen a rossz harca a rossz ellen. S bármelyik is győz, a rossz fogja lobogtatni zászlaját.” (Itt a háború) „Te, dél-erdélyi magyar, még ha érzed is, hogy ez csak pár napig tartó pünkösdi királyság lesz, akkor sem tudsz nem boldognak lenni. Hogy huszonhat év után újra magyar katonák léptek a hazád földjére. Visszajöttek! Isten hozta őket!” (Dél-Erdély, Torda...) „Előbb a székelyek alól, majd Beszterce-Naszód, Kolozs, Bihar, Máramaros és Szatmár megye magyarjai alól újra kicsúszik a szülőföld!” (Megbolydult lelkek) „Nemcsak te szenvedsz, szenved ő is, az ellenség, aki ugyanúgy távol van az otthonától, s hazavágyik, hazagondol. És itt összeér a kettő, a te sorsod az ő sorsával, a te szenvedésed az ő szenvedésével.” (Miért harcoljunk tovább?) „Az egész Kárpát-medencében elindul a hajsza ellened, néped ellen. El Erdélyben, el Délvidéken, Kárpátalján és Felvidéken, mindenütt, ahol magyarok élnek. Bosszú valamiért, csak azt nem tudni, miért. (...) A magyarság bűnös nemzetté nyilváníttatik újra és megint... Ott, a trianoni kereszt árnyékában.” (uo.)
„Itt el kellene vagy lehetne töprengenünk a bűn fogalmán. Mi az, hogy a te bűnöd. Hogy mi volt a kárpátaljaiak bűne vagy az észak-erdélyi magyarság bűne, Budapest ostroma túlélőinek bűne. Itt, Délvidéken mi volt ennek az ezer éven keresztül magyar terület lakóinak a bűne a 23 éves szerb, majd azt követő 3 évig újra Magyarországhoz tartozott terület lakóinak a bűne.” (Délvidéki vérengzések) „Ami hát Délvidéken vagy Erdélyben vagy Kárpátalján történik, ugyanúgy a folyamat része, mint bármi más. Mint minden! S csak részben Tito partizánjainak a bűne, ugyanannyira a kor embertelenségéé. Ez az embertelenség tette lehetővé a partizánok számára is, hogy »igenlett« bűneiket elkövessék” (uo.)
„1944 szeptembere és 1947–48 között sehol sem jó magyarnak lenni. A rossz, mint egy görgeteg, görög tovább... A magyar¬irtás folyamattá válik...” (Háborús bűnös nemzetrész) „S ha lehetne párhuzamot vonni a többi részeken történtekkel, akkor el kell mondanunk, hogy a legkegyetlenebb sors jelöltetett ki az észak-erdélyi magyarság számára.” (Fogoly vagy!) „A régi Oroszországot a kommunizmus tette tönkre. Az, hogy egy ingyenélő és munka nélkül élni akaró alj vette át a hatalmat, előbb elrabolta és felélte az elődök évszázadokon át felhalmozott javait, majd az embert semmibe vevő rabszolgamunkával pótoltatta azokat. S mögéje tettek egy rózsaszínűre festett ideológiát, a hazugság ideológiáját.” (Miért?)
„Maga az ország: (mármint a Szovjetunió – Sz. L.) egy nagy láger. Az országnak szüksége van arra, hogy láger legyen. Csak láger mivoltában tud fennmaradni. És addig marad fenn, ameddig láger-önmagát, emberiségellenes kísérleti telep jellegét megőrzi. Amikor majd elindul az úgynevezett demokratizálási folyamat, illetve a rendszer »emberarcúvá tételének« a kísérlete, meg fog roppanni, majd össze fog roppanni az ország. Az embertelenséget nem lehet emberarcúvá tenni.” (Büntetők és büntetettek) „Ott van az arcodon a szenvedés. Amit átéltél, azt, annak a nyomát onnan letörülni nem lehet. Ezekben az években öregebb lett a nemzet.” (Megviselt arcok)
Alighanem bőséges a fönti „írói kommentár”, hogy – akár nem tudván a poklok poklát – bepillanthassunk az 1944–45-től kezdődő jó pár év förtelmeibe. Csak úgy zuhognak ránk az emlékezők vádiratai. Akik hazaérkeztek csontsoványan a Gulagokból a szülőföldre, nemcsak testi valójukban voltak megtörve, de lelkileg is. De nekik még szerencséjük volt, hiszen az irdatlan szenvedésözön ellenére is túlélték a megpróbáltatásokat. Hogy a hétszázezer munkára kivitt „idegenből” hányan hagyták ott a fogukat – sajnos, rengetegen meghaltak, volt közülük, aki temetetlen maradt – pontosan nem tudhatni. (Gazda: „a magyar holokauszt, mely közel félmillió emberáldozatot követelt, életeket, sorsokat tett tönkre”, valójában egész nemzetünket megnyomorította.) Ha még egyszer fölvillantjuk az írói „kötőszöveg” (a megrázó vallomásokat kísérő értelmezéssor) egyik legsúlyosabb kitételét: „Magyart megverni, ölni, meggyilkolni nem bűn. Nem bűn sem Erdélyben, sem Délvidéken, sem Felvidéken vagy Kárpátalján, sőt, még a csonka országban sem” – azonnal érzékelhetjük, minő politikailag kifundált büntetéseken ment keresztül az elhurcoltak tábora. A hivatalos indoklás szerint csupán dolgozniuk-építeniük kellett (már amit a németekkel együtt leromboltak), ám „utolsó csatlósként” kijárt nekik – és nem kiskanállal porciózták a megalázást, a szenvedést – akár a halál is.
Természetesen, nem mindenki volt ellenség, sokan egy darabka kenyeret nyújtva megkönyörültek az éhezőkön, sőt, némely táborparancsnok vagy munkacsoport-vezető is emberibb arcát mutatta – „Nagyapám azt mondta, ne féljetek, az oroszok jó emberek. Ő ott volt fogságban négy esztendeig” (Szabó Árpád, Madéfalva) –, ám a kínzások napirenden voltak. Ha a nagy menetelésekben, a mínusz 30–40 fokban elhullott valaki, mit se számított. Ám ezek a szovjet földön történt, noha kikényszerített „természetes” halálok (a latrinába fulladás nem számított annak) hol voltak a délvidéki vérengzésektől, a középkorra jellemző kínzásoktól (Szabó Dénes plébánosnak „állítólag késsel bevagdosták a hátát és besózták”– Rehák Lászlóné Pósa Róza, Zombor), vagy hol a szárazajtai, tuskón végzett fejlevágásoktól („A kivégzések után kérték, követelték, hogy álljon át a falu ortodoxnak” – Nagy Gergely, Szárazajta)!
„Tele volt a Kárpát-medence – és a Kárpátokon túli részek is – haláltáborokkal. S mindenütt ott voltak a magyarok” – olvassuk a véghetetlen panaszáradatot megszakító írói kommentárt. S hogy Temesvárt is ez a különleges státusz illette, bizonyítja Szekernyés János (Kajántó) történelmi hűségű közlése: „1944 decemberében, amikor a magyar főváros, Budapest védelme összeomlott, több mint 100 000 magyar és német foglyot tereltek a temesvári lágerbe...”
Szekernyés János pár évvel ezelőtt kitűnő könyvet jelentetett meg A magyarság emlékjelei Bánságban címmel. A megszólaltatottak Kézdiszentlélektől Felsőőrig, Bibarcfalvától Királyhelmecig és Mezőbergenyéig rajzolják a döbbenetes vallomástérképet. Anélkül, hogy különbséget tennék a személyes sorsot nagymértékben érintő és a történelmi bántásokat általánosító kisebbfajta memoárok között, az írói és tudósi talár mint az összegző tapasztalatot érvényesítő eszköz föltehetően valaminő rangot ad. A délvidéki vérengzésekről több forrásértékű kötetben hírt adó Matuska Márton (Temerin) vagy a kisebbségekkel-nemzetiségekkel is behatóan foglalkozó egyetemi tanár, Rehák László (Szabadka), avagy a Szolzsenyicinnel egy táborban szenvedett nagykanizsai Rózsás János (aki mellesleg több emlékezés-regény mellett a kitűnő Gulag-lexikonnak is szerzője) egyként a Gazda József által megszólaltatottak között van.
Le a kalappal a megszállott, ötven évig vallomásokat gyűjtő szerző előtt, forrásértékű munka, ám nehéz olvasmány. Mert szinte lapról lapra, sorról sorra a szenvedés, a megaláztatás, az eltipratás, a gyilok ezer fajtája kerül színre, a pokol monotóniája is nehezíti a befogadást. Minthogy az oral history ízességét az adja, jóllehet némelykor kolonc is, hogy stilizálatlan a beszéd, némelykor a derű, a humor színei is föltűnnek.
Ám ez a kevés fény – noha más irányú, mégis hadd emeljem itt ki a kisbaconi Balló Gyula költői ihletésű szavait az „északi fényről” – csöppet sem tudja feledtetni a Vörös Pokol véghetetlen mélységét, a vég nem lesz más, mint a magyarirtás. Gazda József könyve ez ellen pörölve megrázó erejű dokumentum. (Hét Krajcár Kiadó, 2017) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. július 25.
Ki az idióta?
Aludtam rá néhányat, s csak utána ültem le a számítógép elé. Mert első haragomban nem akartam ugyanavval a kifejezéssel illetni azt, aki a minap idiótáknak titulálta a keresztényeket. S nem akartam az ő színvonalára süllyedni avval, hogy állítsam: fejében nem elme, hanem valami matéria van. (Kitalálhatják, mi!) A keresztény vallás ugyanis a megbocsátás vallása, még akkor is, ha követése a történelem folyamán súlyos következményekkel járt, a világ sok pontján jár ma is. És mellesleg, évezredeken keresztül megtartotta a magyarságot (is), ha ez egyáltalán számít a nyilatkozónak.
Csak arra szeretném felhívni az anyaországi Demokratikus Koalíció képviselőjének a figyelmét, hogy a két évezredes kereszténység (a tagadhatatlan tévelygések, bűnök ellenére, lásd inkvizíció) a töredékét sem követte el az emberiség ellen, mint az alig hetven-nyolcvan évet regnáló ateista-materialista ideológia. Csak a két szadista diktátor, Sztálin és Mao együtt százmilliónál jóval több ártatlan embert hurcolt meg, végzett ki, pusztított el börtönökben, munkatáborokban. S ha hozzájuk számítanánk a kelet-közép- európai (Kun Béla, Rákosi, Dej, Ceaușescu), ázsiai (Pol Pot!), latin-amerikai, afrikai követőik áldozatait is, ez a szám bizonyosan megduplázódna.
Ennek ellenére most is vannak hívek, akiknek Marx Tőkéje, Marx és Engels Kommunista Kiáltványa, Lenin és Sztálin műveinek díszkiadása valahol ott lapul a lakásukban, vagy kitörölhetetlenül bele van vésve az agyukba. Erre példaként talán a fanatikus DK-s politikust is említhetnénk. Ha utóbbi higgadtan, logikusan (!) gondolkozna, bizonyosan megfontolná, kit nevezzen idiótának! Aludtam rá néhányat, s csak utána ültem le a számítógép elé. Mert első haragomban nem akartam ugyanavval a kifejezéssel illetni azt, aki a minap idiótáknak titulálta a keresztényeket. S nem akartam az ő színvonalára süllyedni avval, hogy állítsam: fejében nem elme, hanem valami matéria van. (Kitalálhatják, mi!) A keresztény vallás ugyanis a megbocsátás vallása, még akkor is, ha követése a történelem folyamán súlyos következményekkel járt, a világ sok pontján jár ma is. És mellesleg, évezredeken keresztül megtartotta a magyarságot (is), ha ez egyáltalán számít a nyilatkozónak.
Ujj János / Nyugati Jelen (Arad)
Aludtam rá néhányat, s csak utána ültem le a számítógép elé. Mert első haragomban nem akartam ugyanavval a kifejezéssel illetni azt, aki a minap idiótáknak titulálta a keresztényeket. S nem akartam az ő színvonalára süllyedni avval, hogy állítsam: fejében nem elme, hanem valami matéria van. (Kitalálhatják, mi!) A keresztény vallás ugyanis a megbocsátás vallása, még akkor is, ha követése a történelem folyamán súlyos következményekkel járt, a világ sok pontján jár ma is. És mellesleg, évezredeken keresztül megtartotta a magyarságot (is), ha ez egyáltalán számít a nyilatkozónak.
Csak arra szeretném felhívni az anyaországi Demokratikus Koalíció képviselőjének a figyelmét, hogy a két évezredes kereszténység (a tagadhatatlan tévelygések, bűnök ellenére, lásd inkvizíció) a töredékét sem követte el az emberiség ellen, mint az alig hetven-nyolcvan évet regnáló ateista-materialista ideológia. Csak a két szadista diktátor, Sztálin és Mao együtt százmilliónál jóval több ártatlan embert hurcolt meg, végzett ki, pusztított el börtönökben, munkatáborokban. S ha hozzájuk számítanánk a kelet-közép- európai (Kun Béla, Rákosi, Dej, Ceaușescu), ázsiai (Pol Pot!), latin-amerikai, afrikai követőik áldozatait is, ez a szám bizonyosan megduplázódna.
Ennek ellenére most is vannak hívek, akiknek Marx Tőkéje, Marx és Engels Kommunista Kiáltványa, Lenin és Sztálin műveinek díszkiadása valahol ott lapul a lakásukban, vagy kitörölhetetlenül bele van vésve az agyukba. Erre példaként talán a fanatikus DK-s politikust is említhetnénk. Ha utóbbi higgadtan, logikusan (!) gondolkozna, bizonyosan megfontolná, kit nevezzen idiótának! Aludtam rá néhányat, s csak utána ültem le a számítógép elé. Mert első haragomban nem akartam ugyanavval a kifejezéssel illetni azt, aki a minap idiótáknak titulálta a keresztényeket. S nem akartam az ő színvonalára süllyedni avval, hogy állítsam: fejében nem elme, hanem valami matéria van. (Kitalálhatják, mi!) A keresztény vallás ugyanis a megbocsátás vallása, még akkor is, ha követése a történelem folyamán súlyos következményekkel járt, a világ sok pontján jár ma is. És mellesleg, évezredeken keresztül megtartotta a magyarságot (is), ha ez egyáltalán számít a nyilatkozónak.
Ujj János / Nyugati Jelen (Arad)