A szkítáktól a besenyőkig
Hol van „Csiglamező”? (V.)
Tanulmányunk eddigi négy folytatásában láthattuk, hogy a középkori magyar krónikák Campo Chiglája (ahová a székelyek a Hun Birodalom bukása után visszahúzódnak) a Duna-deltától északra eső, ma Budzsákként ismert területet fedi. Itt a székelyek nevet változtatnak, és szklavin néven elfoglalják a mai Munténiát, Dél-Moldvát, és továbbra is belakják a Budzsákot. Nézzük, mi történik őseinkkel a bolgárok 680-as államalapításától.
A szklavinok országa 680-tól a Bolgár Kánság része, amin igazán nincs mit csodálkozni, mivel a bolgár hagyomány szerint egyik legendás vezetőjük Irnik volt, akit Attila fiával, Irnákkal azonosítanak. A Csíki székely krónika szerint is a székelyek második vezetője (Halad/Aladár után) Irnák, aki viszont (Kézai Simon krónikája szerint) Csaba néven 469-ben népének jó részével visszament (Nagy-)Szkítiába. Irnák (Csaba) népe, a bolgárok tehát 680-ban jönnek vissza, és a székelyeken túl, bizánci területet elfoglalva, a mai Bulgáriában és Dobrudzsában telepednek le. Megjegyzem, e korai bolgárok még nem szlávok, hanem kutrigur-onogur-hun népesség.
A bolgár államon belül
Ettől az időponttól kezdve jóval kevesebbet tudunk meg a bizánci forrásokból a szklavinokról, hiszen megszűnik a szomszédság, a bizánciak a bolgárokkal való harcokkal vannak elfoglalva. A 800-as években érdekes dolog történik, amire Gyomlay Gyula bizantinológus hívja fel a figyelmet: az újabb bizánci szerzők, átmásolván az al-dunai (havasalföldi-moldvai) szklavinokról szóló régebbi írásokat, a szklavin nevet átjavítják szkítára.
Bölcs Leó császár (uralkodott 870–912) átdolgozza a 600 körül született Strategikon című hadi művet, Taktikájában leírja a környező népek harci szokásait, ám azokon a részeken, ahol a Strategikon szklavinokat említ, ő következetesen szkítákról beszél. Theophanes Confessor, aki 810–814 között írja krónikáját, az 593–602 közötti események ismertetésénél még szklavinokról ír, ám a 10. században kompiláló Leo Grammaticus már szkítákról – ugyanazon események kapcsán.
Bolgárok szkíta néven
A külföldiek szemében szklavinról szkítára nevet váltó (székely) nép, úgy tűnik, nagyon jelentős elem volt a bolgár államban, ez ad magyarázatot arra, hogy a bolgárokat szkíta néven is említik néha – vagy talán csak arról van szó, hogy a jobban értesült bizánci szerzők a Bolgár Kánságon belül is elkülönítették a népcsoportokat. Mihai Ovidiu Căţoi mértéktartó, sok mindent helyre tevő tanulmányában felsorolja azokat az általa talált forrásokat, amelyek szkíta néven említik a bolgárokat:
– A Sinaxarium Ecclesiae Constantinopolitanae (a szentek, mártírok életéről szóló, napok szerint elrendezett kalendárium) július 26-ához köti azt a 811-es eseményt, miszerint „ezen a napon azokra a keresztény testvéreinkre emlékezünk, akiket Nikephorosz császár idejében öltek meg Bulgáriában.” Ezek a mártírok katonák voltak, akiket Krum bolgár kán elfogott, a fogságban pedig arra próbálták rávenni őket, hogy felejtsék el Jézus tanításait, és kövessék a szkíta hitet. Amikor ezt megtagadták, megölték őket. 
– A Sinaxarium rövidített változatában, július 23-ához kötve, a bolgárokat szkítobulgárok név alatt említik – ez jelentheti a szkíta hitű bolgárokat vagy a bolgár államon belüli szkítákat (székelyeket)
– A Sinaxarium december 29-éhez kötve Szent Tadeusról mondja, hogy ez felszabadított rabszolga volt. Tadeusnak nézeteltérése támad a Traulosnak vagy Psellosnak (hebegőnek) mondott II. Mihály császárral (820–829), aki úgy érzi, hogy megsértette „egy paraszt, aki születésére nézve szkíta és közember”, emiatt Tadeust megkínoztatja, és megöleti.
– A 10. század közepén alkotó Genesios feljegyzi azt a kemény szóváltást, amely egyrészt I. Borisz bolgár császár (uralkodott 852–889) és III. Mihály bizánci császár (uralkodott 842–867) anyja, Teodóra császárné között zajlott le. Borisz háborúval fenyegetőzik, de végül „a szkíta úgy döntött, hogy országában marad”.
– Ugyanerről a Tadeusról Theodor Studita is azt állítja, hogy szkíta volt, miközben a szkítákon bolgárokat ért.
– III. Mihály bizánci császár 865-ben vitába keveredik (ugyanúgy, mint két bekezdéssel feljebb az anyja Borisszal) I. Miklós pápával. Egy ponton azzal vádolja, hogy Róma püspöke „barbár és szkíta nyelvet beszél” (azaz latint). Căţoi meggyőzően bizonyítja, hogy itt nem arról van szó, hogy a szkíták latinok vagy netán vlahok lettek volna, hanem arról, hogy a latin (illetve a hozzá hasonló vlah) beszélői Szkítia lakói voltak, amin a fenti kontextusban Bulgáriát (a Duna mindkét oldalán) kell érteni. Azaz Róma püspöke olyan nyelvet beszél, mint a barbár Szkítia – egyik – népe, a vlahok, mondja III. Mihály.
– Ugyanebben a kontextusban kell értelmezni – mondja Căţoi – Walafridus Strabo 841 körüli tudósítását a „tomisi szkítákról”, aki arról ír, hogy ezek mai napig német nyelven tartják az (ariánus keresztény) istentiszteletet, miután az isteni könyveket valamikor régen (ahogy a történelemkönyvek mesélik) a tudósaik lefordították. Egyszerűen arról van szó, hogy 841-ben a Duna két partján fekvő Bulgáriát (amibe Dobrudzsa is beletartozott, ahol Tomis volt található) Szkítiának (is) nevezték, így Strabo nagyon is pontosan nevezi őket tomisi szkítáknak.
Eddig Cățoi tanulmánya, amit jómagam azzal tudok kiegészíteni, hogy a fentebb idézett Genesios (aki Bíborbanszületett Konstantin kortársa) máshol arról ír, hogy a 813–820 között uralkodó V. Leon császár megerősíti Trákia és teljes Makedónia várait, egészen a szkíták országáig. Trákia provincia/thema a mai Törökország európai részének felel meg, Makedónia provincia/thema pedig a mellette levő, ma Görögországhoz tartozó terület – eszerint a hatalmas szomszéd, Bulgária a szkíták országa.
Hol éltek Bulgárián belül a szkíták?
Míg a fentiekből nagyjából azt tudtuk meg, hogy a bolgárokat nevezik szkítáknak is, illetve Bulgáriát a szkíták országának, van egy adat, amely pontosan megmondja, a Bolgár Birodalom melyik részét nevezték a szkíták országának. Bíborbanszületett Konstantin 950-ben mondja: ahhoz, hogy bizonyos csapatok a mai Krím félszigeten levő Chersonból Dobrudzsába, azaz Szkítia érsekségbe érjenek, át kell menniük a szkíták országán, amelynek határa a Duna.
Miért lettek a szklavinok szkíták?
Kérdés, miért kezdik a bizánciak szkíta néven nevezni azokat, akiket korábban szklavinoknak hívtak. Az első, legfontosabb változás az, hogy a Dunától jobbra, a mai Szerbia és Macedónia területén a 8. századtól kezdve megjelentek az első szláv államalakulatok, ők pedig szlávoknak hívták magukat – így a szklavin név ezek után félrevezető lett volna a bizánciak számára, hiszen pár évszázad alatt amúgy is rájöhettek, hogy a Duna bal partján levő szklavinok nem szlávok.
A szkíta hitről
Hogy pontosan miért a szkíta nevet kezdik a székelyekkel kapcsolatban használni, arra a teológus Căţoi tanulmányában rejlik a válasz: azért, mert a Duna bal partján lakó nép (és a bolgárok egy része mindenképp) a szkíta hitet, szkíta vallást gyakorolta (ennek nevében ölik meg Nikephorosz császár katonáit 811-ben).
Számomra mindig is nagy kérdés volt, miként lehetséges, hogy a kereszténységet frissen felvett népek (a bolgárok kevesebb mint száz év múlva, a magyarok jóformán megkeresztelkedésük pillanatában) már eretnekségen (a bogumilizmuson, ami nagyjából a manicheizmust jelenti) törik a fejüket. A megoldás erre elég egyszerű, és szépen nyomon követhető: a bolgárok már bejövetelükkor a szkíta vallást gyakorolták. Ezt Ohridai Teofilact, az ohridai székhelyű bolgár érsekség vezetője mondja el valamikor a 11. század végén: 680-ban bejöttek a bolgárok, és „ők nem ismerték Krisztust”, hanem „a szkíta kitaláció követői voltak: meghajoltak a nap, a hold és más csillagok előtt”.
A Csíki székely krónikából elég sok mindent megtudhatunk a székelyek korai vallásáról, mi több, erről szóló tanulmányomban bemutattam, hogy a krónika egyik legnagyobb hitelesítő jegye az, hogy használja a rabanban tisztséget, és meg is magyarázza, mi az: vallási és világi vezető egy személyben. Tisztán kivehető, hogy a raban + bán összetételéről van szó, ahol a raban nem egyéb, mint a vallási, a bán pedig a világi vezetőt jelenti. A manicheizmuson belül (melynek tanait Mani a 3. században fektette le, s amely vallást a Római Birodalomban 297. március 31-től betiltottak) mai napig is megtaláljuk a rabban titulust, az angol nyelvű manicheista közösségek vezetője például a rabban címet viseli.
A krónika raban méltósága tehát nem kevesebbet mond, mint azt, hogy a székelyek egy egyistenhívő keleti egyház követői voltak, a manicheizmusé. Mára a honfoglaló magyarság és a manicheizmus, illetve az annak hajtásaként kezelt bogumilizmus kapcsolatának tengernyi irodalma van. A Csíki székely krónika szerkesztői sem 1533-ban, amikor összeállították a krónikát, sem 1796-ban, amikor azt állítólag hamisították, nem tudhattak a raban méltóságról, mivel az erről való tudásunk nagyjából 20. századi, addig jóformán senki sem tud a manicheizmusról – így a krónikaszerkesztők egyszerűen régi iratokból másolhatták a raban + bán tisztséget, mint ahogy állítják is. A krónika szerint a (nyugati) kereszténységet a székelyek csak az 1000-es évek elején veszik fel, ám később is sokáig polgárháború dúl a régi és az új vallás követői között.
Összefoglalás
A bolgárokról tehát tudjuk, hogy a bejövetelükkor, 680-ban, valamint 811-ben a szkíta vallást követik, a székelyekről pedig még az 1000-es évek végén is úgy tudjuk, hogy a nyugati kereszténység felvétele ellenére még sokan ragaszkodnak a régi valláshoz, ami manicheizmus vagy valami hasonló. Ha elfogadjuk azt, hogy a székelyek azon vallása, amelyben raban titulus létezett, éppen a bogumilizmus elődje, a manicheizmus lehetett, és ezt hívhatták „szkíta vallásnak” 811-ben, akkor tiszta és világos, hogy szklavinról miért éppen szkítára változik a Duna bal partján lakó nép neve a bizánci írók tollán: azért, mert a korábban szklavinnak nevezett nép a szkíta vallást követte.
Legközelebb, a tanulmány befejező részében arról szólok, hogy a 11. század közepétől miért kezdenek „szkítáknak nevezett besenyőkről” írni a bizánciak, és eljutunk oda, hogy ezt a népet a székelyek már ismert, a 12. századtól a nyugati forrásokban is követhető történetével összhangba hozzuk.
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Már a Honfoglalás előtt a Kárpátok közt éltek őseink
Az „ismeretlen évszázad”, így is nevezik azt a IX. századot, amelynek történelme Szőke Béla Miklós régész több évtizedes munkájának is köszönhetően végre bemutatásra került. Miért „ismeretlen” a Kárpát-medence IX. századi történelme, s nekünk magyaroknak miért fontos mégis ez a Honfoglalást megelőző időszak? Többek között ezekre a kérdésekre is válaszolt az MTA BTK Régészeti Intézetének munkatársa. Az interjú első részét közöljük.
– A tanulmányát olvasva számos eddig ismeretlen tézis keltette fel az érdeklődésem, főként a honfoglaló magyar őseinkre vonatkozólag. Miért ismeretlen ez az évszázad, s melyek azok a legfontosabb tények, melyekről beszélni kell a Kárpát-medence IX. századi története szempontjából? Gondolok itt az erőviszonyok alakulására is.
– Sokáig még a nagy történeti összefoglalásokban is csak néhány mondatot szenteltek az avar kaganátus összeomlása és a honfoglaló magyarok megjelenése közötti időszaknak, s kritikátlanul elfogadták a forrásoknak azokat az értelmezéseit, amely szerint az avarok olyan katasztrofális vereséget szenvedtek el a VIII. század végén és a IX. század elején nyugatról támadó Karoling birodalomtól, hogy ebben megsemmisült a nép is. Úgy vélték, hogy helyükre részben nyugati (morva) és déli (bolgár) szlávok nyomultak be, részben pedig – főleg az Alföldön – nagy lakatlan pusztaságok jöttek létre. Ezt a meglehetősen sötét képet először Deér József bontotta meg azzal, hogy Nagy Károly 791. évi, avarok elleni hadjárata közel sem volt olyan megsemmisítő hatású, mint azt életrajzírója, Einhard állította. Az avarok tehát nem pusztultak ki – a régészek mégsem nem tudtak megfelelő 9. századi emlékanyagot hozzájuk rendelni. A lelethiányt ezért ismét csak történetileg igyekeztek megmagyarázni, amihez a magyarázatot most a X. században összeállított bizánci Suda lexikonban vélték megtalálni. Eszerint a bolgár Krum kán avar foglyokat hallgatott ki, és országuk romlásának okairól kérdezte őket. A foglyok felpanaszolták, hogy „elszaporodtak az egymás elleni vádaskodások, s elpusztították a bátor és okos férfiakat; bűnözők és tolvajok lettek a bírák szövetségesei, ehhez járult a részegeskedés, mert egyre több lett a bor, s az emberek részegeskedők lettek; aztán jött a megvesztegethetőség, továbbá az üzletelés, mert mindenki kereskedő lett, s egymást csalta.” Mivel pedig a lexikonban ezt követően az olvasható, hogy „az avarokat teljesen és mind egy szálig megsemmisítették a bolgárok”, könnyen jött a következtetés, hogy a népirtó maga Krum kán volt, aki 804-805 táján vezetett hadjáratot az avarok ellen. Csakhogy egyetlen más történeti forrás sem erősíti meg a tisztán logikai alapon feltételezett hadjárat tényét és idejét, nem beszélve arról, hogy a bolgár hódításnak sincs régészeti nyoma. Szükségessé vált tehát a történeti és régészeti források újabb alapos kritikai elemzése. A történeti értékelés eredményeként az derült ki, hogy a kaganátus a belső hatalmi harcok következtében gyengült meg annyira, hogy szinte ellenállás nélkül hullt a Karoling birodalom ölébe. A 8. század végére ugyanis a két legfőbb avar méltóság, a kagán és a jugurrus közötti ellentétek polgárháborús állapotokig fokozódtak, aminek 796-ban „övéik” vetettek véget azzal, hogy mindkettőt megölték. Az új uralmi viszonyokat 811-ben Aachenben szentesítették. A Dunántúl és a Dráva-Száva köze – antik nevét felelevenítve – Pannónia tartományként a Karoling birodalom közvetlen uralma alá került, míg tőle északra a morvák, délre a horvátok és más déli szláv törzsek gentilis fejedelemségei alakultak ki. Ezek uralkodóik hűségesküje és keresztény hitre térése révén csak közvetve tartoztak a frank uralkodó alá. Nagy valószínűséggel ez történt az avarok Dunától keletre maradt részével is, akiknek utolsó uralkodója, Ábrahám kagán 805-ben a Fischa folyónál keresztelkedett meg, és lett Nagy Károly vazallus alattvalója.
– A frank császárság keleti szegletében Mosaburg mennyire játszott szerepet a birodalom teljes rendszerében? A központ jelentőségére mi a legeklatánsabb példa? – A Pannóniában berendezkedő Karoling birodalom a 830-as, 840-es években grófságok hálózatát építette ki. Az alsó-ausztriai tullni és a nyugat-dunántúli savariai (szombathelyi) grófságokról létükön kívül többet nemigen tudunk, a délnyugat-dunántúli mosaburgi (zalavári) grófságról azonban szerencsére bővebben szólnak a források. Mosaburg a salzburgi misszionáriusok keleti térítési központja, grófja pedig „egy bizonyos Priwina”, aki korábban Moimar morva fejedelem udvarában tevékenykedett, majd miután onnan menekülnie kellett, Német Lajos keleti frank uralkodótól 838-840 táján a Zala folyó alsó folyásvidékét előbb hűbérbirtokba, majd néhány év múlva teljes tulajdonba kapta. Priwina székhelye Mosaburg (Mocsárvár) Zalavár-Várszigeten épült fel, ahol 60 év intenzív régészeti ásatásának köszönhetően ma már Mosaburg mind a három, történeti forrásban említett templomát azonosítani tudjuk. A Keresztelő Szent János-templom 840 táján a Vársziget közepén fából épült. Tőle délre 850-re készült el Priwina magántemploma Szűz Mária tiszteletére. Végül ugyancsak a Vársziget közepe táján állt Kelet-Közép-Európa eddig ismert legnagyobb korai temploma, a salzburgi érsek által küldött mesteremberek keze nyomán 855 tájára felépült Hadrianus mártír zarándoktemplom, amelynek mérete és összetett liturgiai programja révén minden adottsága megvolt ahhoz, hogy idővel a salzburgi érsekség új, pannóniai püspökségének főtemploma legyen. Mosaburg virágkorát a 880-as, 890-es években élte, amikor Arnulf király pannóniai székhelyévé, „királyi városává” tette – ahogy egy 890-ben kiállított oklevelében nevezi: regia civitas Mosaburg. Előkerültek annak a nagyméretű palotaépületnek a maradványai is, amely a rétegviszonyok alapján nagy valószínűséggel Arnulf itteni palotájával azonos. Mosaburg a IX. század végére egész Pannónia vallási és közigazgatási központjává vált, s nemcsak nevében, de gazdasági és kulturális vonatkozásban is a „birodalmi” városok rangjára emelkedett.
– A magyarság számára miért lehetett fontos célpont Mosaburg? A források alapján hogyan rekonstruálható a két világ találkozása?
– A honfoglaló magyarok Mosaburgot, mint Pannónia székhelyét, minden bizonnyal jól ismerték, vonzó célpont lehetett számukra. Néhány itt előkerült ékszer, övdísz és használati tárgy arra utal, hogy már a „hivatalos” honfoglalás előtt jártak itt magyarok. Nagy valószínűséggel az egyre fokozódó magyar veszély miatt kerítik körbe az addig csak mocsaraktól védett Várszigetet egy szárazon rakott köpenyfalú, föld-fa sánccal. Nem lehetetlen, hogy Arnulf királlyal is itt kötöttek szövetséget, mielőtt 899-ben az I. Berengár itáliai király elleni hadjáratra indultak. S bár onnan 900-ban visszatérve Pannónia nagy részét megszállták, Mosaburgot szemmel láthatóan kihagyták. A régészeti feltárások sem mutatják erőszakos pusztítás nyomát, feltehetően azért, mert a lakosság nagy része még időben biztonságosabb tájakra menekült. Csak a legszegényebbek maradtak helyben, és használták tovább az elhagyott települést. Érdekes módon a honfoglaló magyarok sem települtek Mosaburg falai közé, bár több, a környéken nyitott temető bizonyítja, hogy a térség fennhatóságuk alá került.
– Tanulmányában számos olyan tézist is megmagyaráz, melyekről eddig keveset vagy egyáltalán nem hallhatott a nagyközönség. Mit lehet tudni a magyarság IX. századi Kárpát-medencei jelenlétéről? – Ahogy korábban is említettem már, a IX. századi történeti rekonstrukciót nagyban hátráltatta, hogy a történeti és régészeti adatok nem korreláltak egymással. Először is azt kellett tisztázni, hogy mik azok a megbízható adatok, amelyekből szilárd alapokra lehet helyezni a Kárpát-medence IX. századi történetét. Láthattuk, hogy a volt avar kaganátus nyugati felében, akár közvetlen, akár közvetett Karoling uralom alatt állt is a terület, ez eléggé részletesen rekonstruálható. Nem mondható el ugyanez a Dunától keletre eső országrészről. Némely történész máig úgy véli, hogy ez lakatlan „avar pusztasággá” vált. Más a Suda lexikon és nyelvészeti adatok alapján a bolgár birodalom északi határtérségének tekinti. Elég nagyszámú híve van annak az elméletnek is, miszerint a morva fejedelemség nem a Dunától északra, hanem attól keletre és délre terült el. Mindezek az elképzelések azért is találhattak táptalajra, mert azt a kevés történeti forrást, ami mégiscsak a Dunától keletre fekvő területről szólt, nem értékének megfelelően értelmezték. Az utolsó avar követ 822-ben a frankfurti birodalmi gyűlésen vett részt, mivel a vazallus fejedelmek joga és kötelessége, hogy a birodalmi gyűlésen követség révén képviseltessék magát. Más kérdés, hogy az évkönyvírók is kötelességüknek érezték-e minden alkalommal s minden nép esetében beszámolni erről, vagy csak olyankor tették ezt, ha volt is miről írni. Talán ez is az oka annak, hogy 822 után négy évtizedig hallgattak a források. S amikor újra megszólaltak, már nem az avarokról, hanem a magyarokról szóltak.
– Mikor jelentek meg az első hírek őseinkről?
– Az első híradás 862-ből származik, amikor a reimsi Hinkmar érsek arról tudósít, hogy „eddig ismeretlen ellenséges népek, akiket magyaroknak (ungri) neveznek, pusztították az ő (Német Lajos) királyságát.” A helyszín nyilvánvalóan a keleti frank birodalom keleti határvidéke, ahol 861-ben a Német Lajos és fia, Karlmann közötti, váltakozó szerencsével zajló hatalmi küzdelemben nemcsak a morvák vettek részt, akik Mosaburg urát, Priwinát is megölik, de a magyarok is, akik Karlmann és a morva Rastislav fejedelem megbízásából támadtak Német Lajos birtokaira. Szokás a magyarok feltűnésének erre a korai adatára úgy tekinteni, mint valami korai kalandozásra. A magyarok azonban a IX. század végéig mindig csak a Duna völgyében zajló, helyi konfliktusokban vettek részt. Márpedig, ha ez a hadjárat a kalandozások nyitánya, miért nem követték ezt Etelközből újabb, más térségek felé irányuló támadások; ha meg Karlmann és Rastislav csak alkalmi segítségért fordultak hozzájuk, miért nem találtak közelebbi segítséget? S vajon a magyaroknak megérte-e vállalni a hosszú utat, kockáztatva, hogy amikorra ideérnek, oka fogyottá válik a megbízás? A fenti kérdésekre csak akkor kapunk logikus választ, ha feltételezzük, hogy a magyarok egy része már 861-ben a Kárpátok koszorúján belül élt, s olyan jól kiismerte magát a helyi politikai-hatalmi viszonyokban, hogy nem riadt vissza alkalmi katonai feladatok vállalásától sem.
Bárány Krisztián
mon.hu
Erdély.ma