Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Kristóf Ilona
2 tétel
2015. január 11.
Leállt a termelés a csíkdánfalvi szövödében és a fazekas műhelyben
A dánfalvi templommal átellemben található, egykor több mint kétszáz család megélhetését biztosító szövödében és fazekas műhelyben üresen állnak a szövőszékek, nem forog a korong, a műhely ajtaja zárva. Pedig híres termékeket gyártottak ott: a legtöbb csíki házban és templomban, valamint sok hazai és külföldi piacon is megtalálható volt a valamikor híres csíkdánfalvi rakottas és a fekete kerámia.
„Édesanyám 1956-tól szövetkezeti tag volt, én ’55-ben születtem, úgy nőttem fel, hogy a fülemnél kopogott a szövőszék. Életem része volt. Később a hetvenes évektől édesapám is elkezdett szőni. Ez egy egészen jó megélhetési forrás volt a faluban. A gyapotszövödében százan dolgoztak, a gyapjúszövödében negyvenen, a kerámiában két váltásban százhúszan. A jelenlegi nyugdíjasoknak körülbelül negyven százaléka a faluban szövetkezeti alkalmazott volt. Rengeteg pénz jött be ezáltal a faluba, az emberek nem mentek el máshová, itt dolgoztak, ami által azt a népművészetet, azt a hagyományt örökítették, amit az őseinktől kaptunk” − emlékezett vissza Kristóf Ilona, a Csíkdánfalvi Népművészeti Szövetkezet ügyvezetője. Édesanyja a hatvanas évek végétől részlegvezetőként dolgozott a gyapotszövő részlegen, akkor a szövöde és fazekas műhely a csíkszeredai Hargita Művészete Szövetkezet részlegeként működött. Kristóf Ilona 1976-tól lett ott alkalmazott, majd 1985-től 2004-ig ő vezette a szövödei részleget.
„A kerámiaműhely szervezett formában működött, a gyapot és gyapjúszövöde pedig otthon dolgozókkal. Ez óriási előnyt jelentett, egyrészt mert a szövetkezetnek nem kellett fát és villanyt biztosítania, másrészt pedig a családanya családanya maradhatott – magyarázta Kristóf. Elmondta, az utóbbi időben a rakottasok mellett szőttek modern szőnyegeket is, és mindig vigyáztak arra, hogy minőségi munkát adjanak ki a kezük közül, hogy ha a szőnyeg bekerül egy lakásba, érezzék, hogy a lelkükből is beleszőttek egy darabot.
2006-ban tizenegy részvényessel Csíkdánfalvi Népművészeti Szövetkezet néven új szövetkezetet alapítottak. Az új szövetkezetbe a gyapjúszövést tudták átmenteni, mert úgy nézett ki, hogy arra akkor még van igény. „A gyapottermékekre a kereslet teljesen megszűnt, amikor betörtek a kínai áruk és a turkálók. Hiába volt időtálló, nem kellett senkinek. De nem is lehetett annyi pénzért eladni, mint egy kínait, a gyapotból készített termékek viszont emberöltőket tartottak. A gyapjúszövést tudtuk átmenteni az új szövetkezetbe.” Az ügyvezető szerint a szövetkezet működését is befolyásolta a válság, évről évre egyre kevesebb turista érkezett, kevesebben tudták megengedni maguknak, hogy ilyen kézműves termékeket vásároljanak. Az utóbbi években inkább a templomok részére érkeztek megrendelések, aztán ez is megszűnt.
Az új szövetkezet indulásakor tíz alkalmazott volt, az utóbbi időben csak kettőt tudott fizetni, végül a két alkalmazottól is meg kellett válni, és tavaly beszüntették a tevékenységet. „Mivel ez egy népművészeti szövetkezet, semmilyen adókedvezményben nem részesültünk. Nem tudtunk annyi személyt alkalmazni, hogy jövedelmünk is legyen, hogy fel tudjuk futtatni a terméket a piacon. Nem volt lehetőségünk a termékeket kivinni a világba, a szövetkezet székhelyén próbáltuk meg árusítani, de azt is csak nyáron, a turistaszezonban lehetett”
Bár Kristóf Ilona még reménykedik, hogy valamikor újraindul a termelés a szövödében, ennek egyre kevesebb a valószínűsége. „Az a problémám az újraindulással, hogy megöregedtem. S akik itt dolgoztak, mind megöregedtek. Az új generáció, aki tovább tudná folytatni, sajnos nincs erre kinevelve. Hogy valamikor újra tud-e indulni a termelés, nem tudom. Most azon gondolkodom, hogy idehaza felszerelek valahová egy szövőszéket, és a hosszú téli estéken elkezdek szövögetni, csendesen, a saját magam kedvére.”
Péter Beáta
Székelyhon.ro
A dánfalvi templommal átellemben található, egykor több mint kétszáz család megélhetését biztosító szövödében és fazekas műhelyben üresen állnak a szövőszékek, nem forog a korong, a műhely ajtaja zárva. Pedig híres termékeket gyártottak ott: a legtöbb csíki házban és templomban, valamint sok hazai és külföldi piacon is megtalálható volt a valamikor híres csíkdánfalvi rakottas és a fekete kerámia.
„Édesanyám 1956-tól szövetkezeti tag volt, én ’55-ben születtem, úgy nőttem fel, hogy a fülemnél kopogott a szövőszék. Életem része volt. Később a hetvenes évektől édesapám is elkezdett szőni. Ez egy egészen jó megélhetési forrás volt a faluban. A gyapotszövödében százan dolgoztak, a gyapjúszövödében negyvenen, a kerámiában két váltásban százhúszan. A jelenlegi nyugdíjasoknak körülbelül negyven százaléka a faluban szövetkezeti alkalmazott volt. Rengeteg pénz jött be ezáltal a faluba, az emberek nem mentek el máshová, itt dolgoztak, ami által azt a népművészetet, azt a hagyományt örökítették, amit az őseinktől kaptunk” − emlékezett vissza Kristóf Ilona, a Csíkdánfalvi Népművészeti Szövetkezet ügyvezetője. Édesanyja a hatvanas évek végétől részlegvezetőként dolgozott a gyapotszövő részlegen, akkor a szövöde és fazekas műhely a csíkszeredai Hargita Művészete Szövetkezet részlegeként működött. Kristóf Ilona 1976-tól lett ott alkalmazott, majd 1985-től 2004-ig ő vezette a szövödei részleget.
„A kerámiaműhely szervezett formában működött, a gyapot és gyapjúszövöde pedig otthon dolgozókkal. Ez óriási előnyt jelentett, egyrészt mert a szövetkezetnek nem kellett fát és villanyt biztosítania, másrészt pedig a családanya családanya maradhatott – magyarázta Kristóf. Elmondta, az utóbbi időben a rakottasok mellett szőttek modern szőnyegeket is, és mindig vigyáztak arra, hogy minőségi munkát adjanak ki a kezük közül, hogy ha a szőnyeg bekerül egy lakásba, érezzék, hogy a lelkükből is beleszőttek egy darabot.
2006-ban tizenegy részvényessel Csíkdánfalvi Népművészeti Szövetkezet néven új szövetkezetet alapítottak. Az új szövetkezetbe a gyapjúszövést tudták átmenteni, mert úgy nézett ki, hogy arra akkor még van igény. „A gyapottermékekre a kereslet teljesen megszűnt, amikor betörtek a kínai áruk és a turkálók. Hiába volt időtálló, nem kellett senkinek. De nem is lehetett annyi pénzért eladni, mint egy kínait, a gyapotból készített termékek viszont emberöltőket tartottak. A gyapjúszövést tudtuk átmenteni az új szövetkezetbe.” Az ügyvezető szerint a szövetkezet működését is befolyásolta a válság, évről évre egyre kevesebb turista érkezett, kevesebben tudták megengedni maguknak, hogy ilyen kézműves termékeket vásároljanak. Az utóbbi években inkább a templomok részére érkeztek megrendelések, aztán ez is megszűnt.
Az új szövetkezet indulásakor tíz alkalmazott volt, az utóbbi időben csak kettőt tudott fizetni, végül a két alkalmazottól is meg kellett válni, és tavaly beszüntették a tevékenységet. „Mivel ez egy népművészeti szövetkezet, semmilyen adókedvezményben nem részesültünk. Nem tudtunk annyi személyt alkalmazni, hogy jövedelmünk is legyen, hogy fel tudjuk futtatni a terméket a piacon. Nem volt lehetőségünk a termékeket kivinni a világba, a szövetkezet székhelyén próbáltuk meg árusítani, de azt is csak nyáron, a turistaszezonban lehetett”
Bár Kristóf Ilona még reménykedik, hogy valamikor újraindul a termelés a szövödében, ennek egyre kevesebb a valószínűsége. „Az a problémám az újraindulással, hogy megöregedtem. S akik itt dolgoztak, mind megöregedtek. Az új generáció, aki tovább tudná folytatni, sajnos nincs erre kinevelve. Hogy valamikor újra tud-e indulni a termelés, nem tudom. Most azon gondolkodom, hogy idehaza felszerelek valahová egy szövőszéket, és a hosszú téli estéken elkezdek szövögetni, csendesen, a saját magam kedvére.”
Péter Beáta
Székelyhon.ro
2017. március 25.
Hatvan éve történet – Szomorú emlék (2.)
Egy iskolaigazgató halála – előzmények – következmények
Ha volt egyáltalán ennek a hányatott sorsú iskolának a XX. században „aranykora” akkor annak gyökerei a „Schön-korszakhoz” is kötődtek.
Akkor miért váltották le az 1957-es szeptemberi tanévkezdés előtt?
Hol keressük a jegyzőkönyveket? Nincsen már senki, akit szóra bírhatnánk.
Ugyanakkor megváltak a másik magyar gimnázium, a 4-es számú középiskola talpra esett fiatal igazgatójától, Schmidt Máriától is.
Mi latolgattunk, kombináltunk.
Az elbukott magyar forradalom és szabadságharc erdélyi utórezgéseivel hoztuk kapcsolatba a két magyar iskola igazgatójának a menesztését. A példastatuálás hatásos lépését láttuk a hatóságok intézkedésében. Mindezt kapcsolatba hoztuk a békéscsabai magyar gimnázium 1955. október 6-ai aradi látogatásával, amelynek fogadásában a két iskola lelkesen vett részt.
Közszájon forgott egy történet, miszerint Schőn igazgató úr (elvtárs) oda mondogatott az iskolájába látogató pártaktivistának. A vita zárásaként állítólag elhangzott a következő mondat is:
– Ha legközelebb belép az irodámba, illik levennie a sapkáját.
Kovách Géza több alkalommal is bizonygatta nekem, hogy a két igazgató együttes leváltásának prózaibb oka volt: véget akartak vetni a két magyar iskola rivalizálásának, az igazgatók közötti vitáknak.
Így volt-e vagy másként?
Bizonyos vagyok abban, hogy a súlyosan szívbeteg Schön István halálát nem a hat év igazgatói munka siettette. Kedvére való volt a vezetői munkakör, örömét lelte benne, eredményeket ért el.
Sokkal inkább a leváltásában végződő méltatlan eljárás, a tanári státuszba való visszahelyezése viselte meg.
Ebben a vonatkozásban már nem a szóbeszédre, hanem saját tapasztalataimra építve fogalmazom meg véleményemet.
Az újonnan kinevezett igazgatót, Kristóf Ilonát a 4-es középiskolából importálták a 3-ba. A tanárkodást (francia nyelv és irodalom) 1930-ban kezdte, leányiskolákban (tanítóképzőkben) működött. Felkészült, olvasott, művelt oktató volt, de már nem rendelkezett annyi rugalmassággal, hogy a meglehetősen zavaros helyzeten úrrá legyen. Az igazgatói munkát erőszakkal tukmálták rá. Nem lévén más választása, elhagyta Aradot, visszament Kolozsvárra a húgával, Sárival együtt. Az aligazgatóként mellé rendelt Mózer István elszegődött újságírónak, s csak félkatedrás tanárként maradt az iskolában.
A 4-es középiskola is új igazgatót kapott az orosz szakos, holokauszt túlélő, Berger Margit személyében, akit elsősorban kedvessége miatt hamar elfogadtunk. Ezt elősegítette a leváltott igazgatónk, Schmidt Mária nagyvonalú, sérelmektől mentes viselkedése is.
Azokban a napokban, amikor Kristóf Ilus menekülésszerű távozása miatt a 3-as középiskola ismét igazgató nélkül maradt, Berger Margit a következő kérdést tette fel nekem:
– Nem gondoltál még arra, hogy kérjed felvételedet a pártba?
Gyorsan és meggondolatlanul válaszoltam:
– Nézd Margó, én mindennel egyetértek, csak az osztályharc túlkapásait nem fogadom el. Én maradnék egyelőre csak a KISZ-ben.
Akkor még nem tudtam, hogy ezt a tapogatódzó kérdést a hatóságok utasítására tette fel nekem. Abban is biztos vagyok, hogy válaszomat nem az általam megfogalmazott formában továbbította, mert néhány nap múlva kézhez kaptam írásos igazgatói kinevezésemet a 3-as iskolába. Csak évek múlva tudtam meg, kiknek „köszönhettem”, hogy rám, a más városból jött, ismeretlen kezdő tanárra esett a választás. Határozott nemet mondtam, s ezért a Városi Pártbizottság propagandatitkára elé citáltak. Ő kiszámolta, hogy a négy egyetemi évem alatt összesen mennyit költött rám az állam. Figyelmeztetett, itt azt ideje, hogy törlesszek.
– Megy igazgatónak a 3-asba, vagy úgy rúgom fenéken, hogy a városból is repül.
Megijedtem! Bár sejtettem mi vár rám, mentem igazgatónak a 3-as számú középiskolába. Így pottyantam bele, akaratom ellenére, egy olyan helyzetbe, amit huszonhat évesen, tapasztalatlanul és felkészületlenül nagyon nehezen tudtam kezelni.
Jelen írásom szempontjából nincs jelentősége annak, hogy mint friss diplomás miért vállaltam vegyészi állást 1954 nyarán az aradi vagongyárban. Mindennel elégedett voltam, talán a gyár futballcsapatába is beverekedhettem volna magamat, jó volt a fizetésem, mégis szeptemberben az iskola felé vettem az irányt.
Okmányokkal felszerelve megjelentem Bognár Gergely tanfelügyelő előtt, aki egy cédulával a 3-as iskola igazgatójához, Schön Istvánhoz irányított, mint frissen kinevezett kémia–fizikatanárt.
Az igazgató úr közölte a katedrám összetételét: matematika, orosz nyelv és fizika az estiben.
A matematikára és a fizikára bólintottam, az orosz nyelv ellen tiltakoztam. Kértem néhány óra kémiát, jeleztem, hogy latinórákat is vállalok, de oroszt nem tudok tanítani.
– Én ismerem a maga feleségét, tanítottam. Maga örülhet, hogy egy ilyen nagy iskolába került. Ezek a lehetőségei.
Ez határozottan, megfellebbezhetetlenül hangzott.
Ma is sajnálom, magamtól is szégyellem azt a mondatot, amit az iskola méreteire és igazgatójának emberi nagyságára építve fogalmaztam meg.
Döntöttem: egyelőre marad a vagongyár. Elköszöntem. Illendőségből visszakerékpároztam Bognár Gergely tanfelügyelő irodájához.
Nem jutottam szóhoz, végighallgattam egy a sorsomat érintő telefonbeszélgetést s egy újabb cédulával a zsebemben a másik magyar középiskola felé karikáztam.
Akkor még nem tudtam, hogy tanári pályafutásomnak legszebb, legboldogabb három éve vette kezdetét. Olyan lehetőségek nyíltak meg előttem, hogy rövidesen akár imáimba is foglalhattam volna Schön István igazgató urat, amiért elfogadhatatlan feltételeket állított elém. Ebből az időből való két osztály, sok szép emlékem forrása, május 13-án tartja 60 éves érettségi találkozóját.
Beismerem, nincs miért szégyenkeznem miatta, szorosan felzárkóztam a Schmidt Mária-Czédly Károly igazgatói kettőshöz, s hatékony támaszuk lettem a másik magyar iskolával folytatott rivalizálásban. Annak, hogy milyen eredményeket mutattunk fel a testvériskolával folytatott „versengésben”, ma már nincs jelentősége.
A 3-asból való „kiebrudalásom” története ismert volt a magyar tanügyi berkekben, a következő beszélgetésről azonban kevesen tudtak.
Az 1954/55-ös tanévet követő nyári vakációban az iskolában dolgoztam. Az egyik teremben amfiteátrumszerű kémia–fizika előadót építettünk. Meglepetésemre az udvaron, az egyik deszkarakáson Schön igazgató urat pillantottam meg. Egyedüli tanárként voltam akkor jelen az iskolában. Odamentem, köszöntöttem. Maga mellé ültetett.
– Fiatalember! Hagyja itt a nőket! Jöjjön át hozzám!
– Igazgató úr! Ott voltam, nem kellettem.
– Rosszul informáltak.
Nem tudom, miért látogatott el a nyári vakáció közepén az ellenlábas igazgató iskolájába.
Két év múlva, 1957 novemberében, egy nyirkos őszi napon, a Kálvin utcai református templom falához támaszkodó, erős légszomjtól gyötört Schön tanár urat kísérhettem haza. Kísérhettem? Vittem, szinte a két karomban. Mentőt hívtunk. Semmi másról nem beszéltünk, csak a betegségéről.
Nem tudom, hogyan gondolt rám, csak sejtem mi volt a véleménye rólam. Egyszer nem sokkal a halála előtt, visszajutott hozzám egy megjegyzése:
– Annak a fiatalembernek legalább van modora.
Ilyen előzmények után, Fábián György és Gnandt János aligazgatóktól megtámogatva jött létre a 3-as iskola „Igazgatóság”-a. Ez az elnevezés Ficzay Dénesnek, iróniától csepegő szellemes tréfálkozásra is alkalmat adott. Három kihangsúlyozottan rendpártivezető fogott hozzá az iskola kormányzásához.
Eltekintve néhány idősebb, a katolikus gimnáziumból visszamaradt tanártól, a fiatalok, a „Schön-pártiak” meglehetősen tartózkodva fogadtak. Tartottak attól, hogy a korábban részben visszaszorított (?) „régi” tanárok törleszteni fognak a leváltott igazgatóval és híveivel szemben.
Urbán Jóska nagyváradi iskola- és kolozsvári egyetemi társam figyelmeztetett is:
–Jóskám! Csak arra vigyázz, ne te legyél az ököl, amivel mások ütnek.
Tapasztalatlanságomat, hiányosságaimat figyelembe véve is, ilyen célra engem senki sem használhatott volna fel. Azt hiszem igazgató társaimat sem vezette ilyen szándék. Az egyik tanári értekezleten, szigorúbb igazgató kollégám részéről mégis elhangzott egy megjegyzés.
– A szolgálatos tanárnak nem elég csak panyókára vetett kabáttal végigsétálni az első emeleti folyosón. Van az iskolának második emelete, földszintje, sőt udvara is.
Nyílván nem csak az erősen szívbeteg Schön tanár úrnak szólt ez a megjegyzés, de ő magára vette.
Magyarázkodásra nem kerülhetett sor, mert néhány nap múlva a leváltott igazgató egy szívrohamot követően elhunyt.
– Megöltétek az igazgatót!
Ezt Kovách Géza mondta. Nem a kocsmában, nem az utcasarkon, hanem a tanári szobában.
Innen kellett folytatnunk.
Nem lelkesedésből, inkább kényszerből, úrrá lett rajtam a bizonyítási vágy. Meg akartam felelni. Két mérce állt előttem: Schön István és két utolsó nagyváradi diákévem igazgatója, Péter Sándor.
A Csiky Gergely Főgimnázium épületének első emeleti folyosóján Schön Istvánnak emléktáblája van, néhány egykori „Schön-párti” és „ellenzéki” tanárkolléga márványlapja között.
Az 1957 decemberében történtek jelentősége 1959 szeptemberére – az iskola tagozattá minősült – szertefoszlott.
Ma, 60 év után is csak az emlékezésnek van jelentősége.
Azért is munkálkodtam ezzel az írásommal, hogy ne csak a nyolcvanasok és a hetvenesek tisztelegjenek az egykori Igazgató – Schön István – emléke előtt, tudjanak róla a fiatalabbak is.
Réhon József
Nyugati Jelen (Arad)
Egy iskolaigazgató halála – előzmények – következmények
Ha volt egyáltalán ennek a hányatott sorsú iskolának a XX. században „aranykora” akkor annak gyökerei a „Schön-korszakhoz” is kötődtek.
Akkor miért váltották le az 1957-es szeptemberi tanévkezdés előtt?
Hol keressük a jegyzőkönyveket? Nincsen már senki, akit szóra bírhatnánk.
Ugyanakkor megváltak a másik magyar gimnázium, a 4-es számú középiskola talpra esett fiatal igazgatójától, Schmidt Máriától is.
Mi latolgattunk, kombináltunk.
Az elbukott magyar forradalom és szabadságharc erdélyi utórezgéseivel hoztuk kapcsolatba a két magyar iskola igazgatójának a menesztését. A példastatuálás hatásos lépését láttuk a hatóságok intézkedésében. Mindezt kapcsolatba hoztuk a békéscsabai magyar gimnázium 1955. október 6-ai aradi látogatásával, amelynek fogadásában a két iskola lelkesen vett részt.
Közszájon forgott egy történet, miszerint Schőn igazgató úr (elvtárs) oda mondogatott az iskolájába látogató pártaktivistának. A vita zárásaként állítólag elhangzott a következő mondat is:
– Ha legközelebb belép az irodámba, illik levennie a sapkáját.
Kovách Géza több alkalommal is bizonygatta nekem, hogy a két igazgató együttes leváltásának prózaibb oka volt: véget akartak vetni a két magyar iskola rivalizálásának, az igazgatók közötti vitáknak.
Így volt-e vagy másként?
Bizonyos vagyok abban, hogy a súlyosan szívbeteg Schön István halálát nem a hat év igazgatói munka siettette. Kedvére való volt a vezetői munkakör, örömét lelte benne, eredményeket ért el.
Sokkal inkább a leváltásában végződő méltatlan eljárás, a tanári státuszba való visszahelyezése viselte meg.
Ebben a vonatkozásban már nem a szóbeszédre, hanem saját tapasztalataimra építve fogalmazom meg véleményemet.
Az újonnan kinevezett igazgatót, Kristóf Ilonát a 4-es középiskolából importálták a 3-ba. A tanárkodást (francia nyelv és irodalom) 1930-ban kezdte, leányiskolákban (tanítóképzőkben) működött. Felkészült, olvasott, művelt oktató volt, de már nem rendelkezett annyi rugalmassággal, hogy a meglehetősen zavaros helyzeten úrrá legyen. Az igazgatói munkát erőszakkal tukmálták rá. Nem lévén más választása, elhagyta Aradot, visszament Kolozsvárra a húgával, Sárival együtt. Az aligazgatóként mellé rendelt Mózer István elszegődött újságírónak, s csak félkatedrás tanárként maradt az iskolában.
A 4-es középiskola is új igazgatót kapott az orosz szakos, holokauszt túlélő, Berger Margit személyében, akit elsősorban kedvessége miatt hamar elfogadtunk. Ezt elősegítette a leváltott igazgatónk, Schmidt Mária nagyvonalú, sérelmektől mentes viselkedése is.
Azokban a napokban, amikor Kristóf Ilus menekülésszerű távozása miatt a 3-as középiskola ismét igazgató nélkül maradt, Berger Margit a következő kérdést tette fel nekem:
– Nem gondoltál még arra, hogy kérjed felvételedet a pártba?
Gyorsan és meggondolatlanul válaszoltam:
– Nézd Margó, én mindennel egyetértek, csak az osztályharc túlkapásait nem fogadom el. Én maradnék egyelőre csak a KISZ-ben.
Akkor még nem tudtam, hogy ezt a tapogatódzó kérdést a hatóságok utasítására tette fel nekem. Abban is biztos vagyok, hogy válaszomat nem az általam megfogalmazott formában továbbította, mert néhány nap múlva kézhez kaptam írásos igazgatói kinevezésemet a 3-as iskolába. Csak évek múlva tudtam meg, kiknek „köszönhettem”, hogy rám, a más városból jött, ismeretlen kezdő tanárra esett a választás. Határozott nemet mondtam, s ezért a Városi Pártbizottság propagandatitkára elé citáltak. Ő kiszámolta, hogy a négy egyetemi évem alatt összesen mennyit költött rám az állam. Figyelmeztetett, itt azt ideje, hogy törlesszek.
– Megy igazgatónak a 3-asba, vagy úgy rúgom fenéken, hogy a városból is repül.
Megijedtem! Bár sejtettem mi vár rám, mentem igazgatónak a 3-as számú középiskolába. Így pottyantam bele, akaratom ellenére, egy olyan helyzetbe, amit huszonhat évesen, tapasztalatlanul és felkészületlenül nagyon nehezen tudtam kezelni.
Jelen írásom szempontjából nincs jelentősége annak, hogy mint friss diplomás miért vállaltam vegyészi állást 1954 nyarán az aradi vagongyárban. Mindennel elégedett voltam, talán a gyár futballcsapatába is beverekedhettem volna magamat, jó volt a fizetésem, mégis szeptemberben az iskola felé vettem az irányt.
Okmányokkal felszerelve megjelentem Bognár Gergely tanfelügyelő előtt, aki egy cédulával a 3-as iskola igazgatójához, Schön Istvánhoz irányított, mint frissen kinevezett kémia–fizikatanárt.
Az igazgató úr közölte a katedrám összetételét: matematika, orosz nyelv és fizika az estiben.
A matematikára és a fizikára bólintottam, az orosz nyelv ellen tiltakoztam. Kértem néhány óra kémiát, jeleztem, hogy latinórákat is vállalok, de oroszt nem tudok tanítani.
– Én ismerem a maga feleségét, tanítottam. Maga örülhet, hogy egy ilyen nagy iskolába került. Ezek a lehetőségei.
Ez határozottan, megfellebbezhetetlenül hangzott.
Ma is sajnálom, magamtól is szégyellem azt a mondatot, amit az iskola méreteire és igazgatójának emberi nagyságára építve fogalmaztam meg.
Döntöttem: egyelőre marad a vagongyár. Elköszöntem. Illendőségből visszakerékpároztam Bognár Gergely tanfelügyelő irodájához.
Nem jutottam szóhoz, végighallgattam egy a sorsomat érintő telefonbeszélgetést s egy újabb cédulával a zsebemben a másik magyar középiskola felé karikáztam.
Akkor még nem tudtam, hogy tanári pályafutásomnak legszebb, legboldogabb három éve vette kezdetét. Olyan lehetőségek nyíltak meg előttem, hogy rövidesen akár imáimba is foglalhattam volna Schön István igazgató urat, amiért elfogadhatatlan feltételeket állított elém. Ebből az időből való két osztály, sok szép emlékem forrása, május 13-án tartja 60 éves érettségi találkozóját.
Beismerem, nincs miért szégyenkeznem miatta, szorosan felzárkóztam a Schmidt Mária-Czédly Károly igazgatói kettőshöz, s hatékony támaszuk lettem a másik magyar iskolával folytatott rivalizálásban. Annak, hogy milyen eredményeket mutattunk fel a testvériskolával folytatott „versengésben”, ma már nincs jelentősége.
A 3-asból való „kiebrudalásom” története ismert volt a magyar tanügyi berkekben, a következő beszélgetésről azonban kevesen tudtak.
Az 1954/55-ös tanévet követő nyári vakációban az iskolában dolgoztam. Az egyik teremben amfiteátrumszerű kémia–fizika előadót építettünk. Meglepetésemre az udvaron, az egyik deszkarakáson Schön igazgató urat pillantottam meg. Egyedüli tanárként voltam akkor jelen az iskolában. Odamentem, köszöntöttem. Maga mellé ültetett.
– Fiatalember! Hagyja itt a nőket! Jöjjön át hozzám!
– Igazgató úr! Ott voltam, nem kellettem.
– Rosszul informáltak.
Nem tudom, miért látogatott el a nyári vakáció közepén az ellenlábas igazgató iskolájába.
Két év múlva, 1957 novemberében, egy nyirkos őszi napon, a Kálvin utcai református templom falához támaszkodó, erős légszomjtól gyötört Schön tanár urat kísérhettem haza. Kísérhettem? Vittem, szinte a két karomban. Mentőt hívtunk. Semmi másról nem beszéltünk, csak a betegségéről.
Nem tudom, hogyan gondolt rám, csak sejtem mi volt a véleménye rólam. Egyszer nem sokkal a halála előtt, visszajutott hozzám egy megjegyzése:
– Annak a fiatalembernek legalább van modora.
Ilyen előzmények után, Fábián György és Gnandt János aligazgatóktól megtámogatva jött létre a 3-as iskola „Igazgatóság”-a. Ez az elnevezés Ficzay Dénesnek, iróniától csepegő szellemes tréfálkozásra is alkalmat adott. Három kihangsúlyozottan rendpártivezető fogott hozzá az iskola kormányzásához.
Eltekintve néhány idősebb, a katolikus gimnáziumból visszamaradt tanártól, a fiatalok, a „Schön-pártiak” meglehetősen tartózkodva fogadtak. Tartottak attól, hogy a korábban részben visszaszorított (?) „régi” tanárok törleszteni fognak a leváltott igazgatóval és híveivel szemben.
Urbán Jóska nagyváradi iskola- és kolozsvári egyetemi társam figyelmeztetett is:
–Jóskám! Csak arra vigyázz, ne te legyél az ököl, amivel mások ütnek.
Tapasztalatlanságomat, hiányosságaimat figyelembe véve is, ilyen célra engem senki sem használhatott volna fel. Azt hiszem igazgató társaimat sem vezette ilyen szándék. Az egyik tanári értekezleten, szigorúbb igazgató kollégám részéről mégis elhangzott egy megjegyzés.
– A szolgálatos tanárnak nem elég csak panyókára vetett kabáttal végigsétálni az első emeleti folyosón. Van az iskolának második emelete, földszintje, sőt udvara is.
Nyílván nem csak az erősen szívbeteg Schön tanár úrnak szólt ez a megjegyzés, de ő magára vette.
Magyarázkodásra nem kerülhetett sor, mert néhány nap múlva a leváltott igazgató egy szívrohamot követően elhunyt.
– Megöltétek az igazgatót!
Ezt Kovách Géza mondta. Nem a kocsmában, nem az utcasarkon, hanem a tanári szobában.
Innen kellett folytatnunk.
Nem lelkesedésből, inkább kényszerből, úrrá lett rajtam a bizonyítási vágy. Meg akartam felelni. Két mérce állt előttem: Schön István és két utolsó nagyváradi diákévem igazgatója, Péter Sándor.
A Csiky Gergely Főgimnázium épületének első emeleti folyosóján Schön Istvánnak emléktáblája van, néhány egykori „Schön-párti” és „ellenzéki” tanárkolléga márványlapja között.
Az 1957 decemberében történtek jelentősége 1959 szeptemberére – az iskola tagozattá minősült – szertefoszlott.
Ma, 60 év után is csak az emlékezésnek van jelentősége.
Azért is munkálkodtam ezzel az írásommal, hogy ne csak a nyolcvanasok és a hetvenesek tisztelegjenek az egykori Igazgató – Schön István – emléke előtt, tudjanak róla a fiatalabbak is.
Réhon József
Nyugati Jelen (Arad)